És az ég vérbe fordult #11

 

Ta-ta-taaaa, ötvenezer évvel később.

Kapaszkodjon mindenki a hajába, innentől kezdve ez egy AU és szétrúgom a kánont.

Zene a fejezethez: A Moth to a Flame

Forrás: kéz, törés, kard

Mint pille a fénybe

‒ Uram, kérlek ‒ forgatta a szemét Morzan. ‒ Találta volna meg a sárkánypikkelyt az ékkövek között?

‒ Az a kis mocsok kisétált az országból! ‒ mordult föl Galbatorix és csípőre tett kézzel megfordult. A gond az volt, hogy nem kiabált. Az bajos, ha a barátja már ahhoz is túl dühös, hogy kiabáljon, akkor egyéb módszerekre van szükség. ‒ Bejött, megölte a szolgáimat, és csak úgy lelépett, mint aki kabátot lop a ruhatárból! – Még rosszabb, már hasonlatokat is hoz. ‒ Brom meg tudott lógni előled, de ő vén róka és te elég bosszús voltál miatta ahhoz, hogy tudjam, nem hagytad neki, hogy úgy tegyen…

‒ Itt álljunk meg! ‒ vágott közbe. ‒ Soha, uram, soha ne kételkedj a hűségemben.

Galbatorix összefonta a karjait és fintorgott.

‒ A kölykök után kellett volna küldjelek Brom helyett.

A fiúnak addig gondja volt rá, hogy térdelés közben egészen kicsire összehúzza magát, most azonban felkapta a fejét. Morzan intett neki, hogy hajtsa szépen vissza, már ha szeretné megtartani. Ő volt a legjobban meglepve, hogy szót fogadott.

Nagy levegőt vett és megpróbálta a leggyöngédebb hangját elővenni, hogy még a spirál elején elkapja a barátját:

‒ Torix, vár a jelen.

Galbatorix összerezzent. A pillantása előbb vádló volt, de Morzan így is látta, hogy a feszültség lassan kienged a tagjaiból. Az orrnyergét masszírozva ült le, aztán megdörgölte az arcát és a szakállával kezdett matatni. A tekintete kezdett ismét szúróssá válni, majd kisvártatva visszafordult feléjük. Morzan fia azonnal leszegte a fejét és megpróbálta megmarkolni a térdén megfeszülő nadrágja anyagát, kevés sikerrel.

‒ Murtagh. Elrepültök Tövissel Belatonába, ahonnan egy kisebb sereget lekísérsz a Jiet-folyón. Váratlan támadást intézel a vardenek ellen, nem hagysz nekik időt felkészülni. A katonák lefoglalják majd a szárazföldi egységeket, amíg te a magad dolgával foglalkozol. Ami mi lesz?

A fiú nagyot nyelt.

‒ Megpróbálni elfogni Eragont és Saphirát?

‒ Elfogod és ide hozod őket. – Aztán a szája széle egyszerre felfelé görbült: – De parancsot nem kapsz. Tégy belátásod szerint.

A fiú elképedésében felnézett. Morzan is felvonta a szemöldökét. Galbatorix folytatta:

‒ Tudomásom van róla, hogy a vardenekhez érkezett egy osztag tünde, hogy segítsék az ifjú Saphira sárkányt és az ő lovasát a továbbiakban. Tizenkét tünde; az egyesített erejük már elég lehet ahhoz, hogy felérjen egy felnőtt sárkányéval, ugyanakkor tizenkét edzett igemondóról van szó. Pontosan tudod, hogy mire képes tizenkét emberi mágus.

A fiú megborzongott, és Morzan tudta, hogy arra gondol, amikor Galbatorix ráeresztett egy osztag varázslót, hogy szaggassák meg az elméje pajzsát. Darabokra tépték a fiút; csak a központi, belső magját sikerült megőriznie, de még az is jóval több volt, mint amit a legtöbben hasonló helyzetben elmondhattak magukról.

Ilyen pillanatokban természetesen neki is megfordult a fejében, hogy mi lett volna, ha. Galbatorix nem mindig volt jól, és bár az ország felé sikerült konstans képet mutatni, Morzan tisztában volt vele, hogy a szokásos öt-hét éves ciklusokban egymást váltó fenn-lenn hangulatokból ők most harmadik éve egy lefelé menő ágon vannak. Öt évvel ezelőtt kellett volna elkapni azt a tündét, akkor Gil’ead helyett egyből Urû’baenbe hozták volna, és akkor Durza duzzoghatott volna, amennyit akart, nem az, hogy öt hónapot, de öt percet se kapott volna, hogy azt a kínzásnak csúfolt sületlenséget művelje, amivel legfeljebb gyenge akaratú embereket tudott volna megtörni.

Öt évvel ezelőtt a Galbatorix nevetve fogadta volna a tünde elfogásának hírét, és bankettet rendezett volna a kék tojás kikelése után. Tövis kikelése így is megvidámította, de talán… Morzan szíve elszorult, ahogy belegondolt, milyen keveset nevet a barátja mostanában.

A pokolba is, ilyenkor igazán érezte a társai hiányát. Formorát hosszú távon mindenki bosszantónak találta, de mindegyik új találmánya mosolyt csalt Galbatorix arcára. Kialandí társa lila volt, bár csak halvány ametiszt színű, de néha az is elég volt ahhoz, hogy Galbatorixot kibillentse a gyötrődéseiből, arról nem is beszélve, hogy Kialandí maga az Alapítás után beleásta magát a mágiaelméletbe, és segített Galbatorixnak a kutatásaiban, kiutat kínálva neki a jelenből. Andehellel nem tudták elviselni egymást, de akkor legalább a jelen idegesítette és nem a múlton rágódott. Enduriel… ő nem volt jó semmire, igazán meghalhatott volna korábban. Morzan sokkal jobban örült volna helyette Cimarínak. Vétek, hogy a nő nem tudta befejezni az utolsó művét.

Galbatorix közben befejezte az akció ismertetését:

‒ Az érkezésed észrevétlenségéről majd én gondoskodom. Segítségül elviheted a kicsiket. Van kérdésed?

A kölyök a királyra meredt. Nyitotta a száját, aztán becsukta. A kezei megint megfeszültek a térdén.

‒ Miért ‒ mondta a fiú rekedten.

‒ Már megbocsáss ‒ billentette félre a fejét Galbatorix megjátszott értetlenséggel ‒, de mit miért?

‒ A kicsikben negyedannyi erő sincs, mint Yngmarban egyedül. Ha megint úgy kell lemennünk meg visszajönnünk, hogy nem pihenhetünk közben, akkor csak harcolni nem fogunk tudni.

Ez tényleg jó kérdés volt. Morzan kérdő pillantást lőtt Galbatorix felé, aki elégedetten hátradőlt.

‒ Ha szükségesnek érzed, akkor szólíts engem vagy apádat és készséggel kisegítünk.

Nem kellett nagy zseninek lenni ahhoz, hogy az ember leolvassa a kölyökről, előbb használná a társa pikkelyeit fürdőlepedőnek, minthogy bármelyiküktől segítséget kérjen.

‒ Megkaptad a parancsod. Indíts!

A fiú fölemelkedett és meghajolt. Már majdnem kinn volt a szobából, amikor Galbatorix utána szólt:

‒ Úgy vélem, Tornac mester szolgálataira a továbbiakban nincs szükség az udvarban.

A keze már az ajtógombon volt, de most megdermedt.

‒ Már gyorsabb vagy, mint egy ember. Morzanon vagy rajtam kívül nincs sok értelme mással vívnod. A tanítód korábban hasznos volt, de már csak lézeng, márpedig mind tudjuk, hogy Tornac mester túlságosan jó képességű férfi ahhoz, hogy csak úgy elpazaroljuk, nem igaz?

A fiú nyaka megfeszült, az arca pedig elsápadt. Galbatorix folytatta:

‒ Most, hogy háború van, muszáj vagyok kiküldeni a dobosokat. Az Égő Mezők csak a kezdet volt, most, hogy a vardenek átlépték a határainkat, már tényleg készülnünk kell. A nemesek sem maradhatnak tovább otthon. Itt az idő, hogy mindenki bizonyítsa a hűségét. Varis nagyúrnak egyébként is több fia van, mint amennyi földet rájuk tudna hagyni, bizonyítaniuk kell, ha meg akarják őrizni a rangjukat. Adelvere Stemridsson egészen biztosan velük fog tartani, hiszen ismered. No és a többiek? Tasher, Delwar fia, vagy éppen Jan és Balren innen a felvégről.

Morzannak halványan ismerősek voltak a nevek. Tudta, hogy a fia korábban sokat vendégeskedett Varis nagyúrnál, akkor bizonyára a fiait is ismeri. Adelvere annyira nem volt pocsék költő, hogy Galbatorix ne engedje az udvari bárdoknak elszavalni egy-két költeményét; a fia gyakran járt vele felolvasóestekre. A többiekkel kapcsolatban nem volt biztos. Vagy lovagolni vagy vadászni jártak együtt. Galbatorix mindenesetre beletenyerelhetett valamibe, mert a fia egyszerre tűnt nagyon dühösnek és halálra rémültnek.

A barátja megint megsimogatta a szakállát.

‒ Tornac mester bizonyára vállalja majd, hogy segítsen a barátaidnak felidézni a harci képzésüket. Azt még nem döntöttem el, hogy ezt hol fogják megtenni, Melianban vagy itt. Majd még kitalálom.

Melian egy nagyobb város volt az Égő Mezők és Belatona között, a lapály mellett, ahová a Jiet kiöntött. Onnan felügyelték a Jiet legnagyobb, legjobban járható gázlóját. Akármerre indulnak a vardenek, egyből északnak mennek, vagy előbb tesznek egy kitérőt Feinster és Aroughs felé, Melian mindenképpen útjába esik, és amilyen koszfészek, nem tud majd ellenállni az ostromnak.

Már amennyiben Galbatorixnak igaza volt, és a vardenek tényleg olyan idióták voltak, hogy azt higgyék, egy győztes csatával megnyerhetik az egész háborút. A helyükben Morzan ott maradt volna Surda határainál, legalább addig, amíg hírt nem kapott a törpéktől és a tündéktől.

‒ Azt hiszem, éppen indulni akartál, Murtagh.

A fiú összepréselt szájjal állt, az ujjai egészen kifehéredtek, olyan erővel szorította a kilincset. Újra meghajolt, olyan mereven, hogy Morzan azt várta, mikor hallja a gerince roppanását. Jó hangosan bevágta maga után az ajtót.

Galbatorix jókedve vele együtt tűnt el.

‒ Kezd csöppet elegem lenni a fiadból.

‒ Én úgy két órával a születése után jutottam el erre a pontra.

Sikerült kicsalnia belőle egy horkantást. Aztán megint megdörgölte az arcát, ami Morzan értelmezésében azt jelentette, hogy a nap hátralevő részében a kutatásai fölött fog duzzogni. De muszáj volt rákérdeznie:

‒ Biztos vagy benne, hogy ez elég lesz?

‒ Nem ‒ mordult fel Galbatorix. ‒ Azt viszont biztosan tudom, hogy a fiút felettébb felzaklatta, hogy Eragon árulónak nevezte, és minden rendű és rangú indokot felsorakoztatott már, hogy miért nem az. Ha most elbukik, akkor azzal egy egész rakás olyan embert elárul, akiket legalább egy kicsit kedvel. Kíváncsi vagyok, hogy azt hogy fogja elviselni.

Morzan a szemét forgatta.

‒ Mégis mi a fenéért érdekli, hogy mások mit gondolnak róla? Hülyeség.

‒ Miattad, Morzan! Mert az egész világ úgy ítél meg téged, mint aki elárulta a Rendet. Pontosan tudod, mennyire gyűlöl magában mindent, amiben hasonlít rád.

Morzan elhúzta a száját.

‒ Mit vannak úgy fennakadva rajta még mindig… mintha nem lett volna idő kérdése, hogy ki és mikor rúgja szét azt a szarkupacot.

‒ Kisebbíted az érdemeinket, drága barátom.

‒ Mit szólnál ahhoz, ha gyorsan elintéznénk ezt a dolgot a vardenekkel, és inkább azzal foglalkoznánk, hogy úgy bánjanak velünk, ahogy megérdemeljük?

‒ Oh? Mire gondolsz?

Morzan egy olyan mozdulattal, amit akár szégyenlősnek is lehetett volna nevezni, megvonta a vállát.

‒ Tudom, hogy ez még elég friss, de úgy hallottam, üresedés van Dras-Leonában isten-fronton.

Galbatorix felnevetett, és kinyúlt felé, Morzan pedig egy másodpercig sem habozott, az érintésébe hajolt.

* * *

Az Égő Mezők előtt Eragon nem figyelt a sátrakra. Most sem igazán kötötte le, merre mennek, mit csinálnak. Csak ment Garrow után, és úgy érezte, minden lépéssel egyre kevésbé van tudatában a saját testének. Saphira ott lépkedett mögöttük és Eragon tarkóján égnek állt a szőr.

– Mehetnünk Roranhoz? – nézett rá a nagybátyja.

– Roranhoz? – kérdezte Eragon és megbotlott. – Miért mennénk Roranhoz?

– Egyszer kérdezett és azt mondtam neki, hogy addig nem mondok neki semmit, míg te nem tudod. És arra gondoltam… hát, talán egyszerűbb lenne az mindkettőnknek, ha ő is ott lenne.

Garrow bácsi pillantása Eragon válla felett Saphira irányába tévedt. Mintha azt mondta volna neki, hogy „ha már te hozol valakit…” Eragont egészen kirázta a hideg, és megérezte Saphira elméjét, de visszahúzódott a sárkány érintésétől. Aztán megpróbálta becsukni a fülét, amikor Saphira rövid, szomorú nyikkanást hallatott.

A carvahalliak is külön csoportot alkottak a sátortáboron belül, annak egészen a szélén. Roran sátra annak a külön szigetnek is egészen a szélén volt. Az unokatestvére egy rönkön ült és a csizmájáról kefélte a rászáradt sarat, míg arra várt, hogy az ebédre kapott raguja eléggé kihűljön. Nagy szemeket meresztett rájuk, de készségesen kerített nekik ülőhelyet: Garrow-nak egy felfordított vödröt, Eragonnak egy lapos, széles fahasábot, amit az égett foltok tanúsága szerint korábban a tűzről levett edényeket tartották.

Eragon ült és figyelt, szinte mozdulatlanul. A nagybátyja kényelmetlenül fészkelődött, egészen addig, míg Roran meg nem kérdezte, hogy hozzon-e neki valamit a feneke alá. Akkor hümmögött meg a fejét rázta. Eragon szánt szándékkal nem követte a pillantását, nem nézte és nem tudta, hogy Saphira elnyúlt a háta mögött, a fejét a mancsain nyugtatta, a szemét pedig Eragonra szögezte.

A beállt kínos csöndet végül Garrow bácsi törte meg:

– Roran, nem szeretném, ha közbeszólnál, rendben? Éppen elég lesz ez anélkül is.

Eljutott hozzájuk egy kiáltás valahonnan a táborból, és Eragonnak ekkor jutott el a tudatáig, hogy kint vannak a szabadban. Ugyan a falusiak nagy része a dolgát végezte, mert magasan volt a nap, de így is voltak néhányan, akik visszasiettek a sátrukhoz valamiért, és a gondolat, hogy valamelyikük meghallja, hogy Eragon… hogy ő…

Hadarni kezdte a bűvigét, ami megakadályozta, hogy kihallgassák őket. Garrow bácsi megütközve nézett rá, Roran csak a szemöldökét vonta össze. Az egyikük nem tudta, hogy ő tud varázsolni, a másikuk csak nem tudta, hogy miért teszi.

Garrow bácsi viszont nem kérdezett. A pillantása lassan elveszítette a figyelem élét, beletörődött lett, talán kifejezetten komor. Végül beszélni kezdett.

* * *

A népnyelv mindent szeret kiszínezni. Garrow, Cadoc fia, viszont az a fajta ember volt, aki csak a saját szemének hitt. Az otthona hiedelmei az ő világképét is befolyásolták, de ha azt mondták neki, hogy szavakkal meg lehet idézni a bajt, ő csak felhorkant. A babonák nagyját ostobaságnak gondolta, és ezt megmondta a mindazoknak, akik megpróbálták ráerőltetni a véleményüket.

Legalábbis egy darabig.

Kemény évek voltak mögöttük és Garrow biztos volt benne, hogy még olyan kemény éveknek néznek elébe is. Volt ott minden: egy esős nyáron az Anora kiöntött és elvitte a vetés felét, már annak, ami még nem rohadt meg a rengeteg víz miatt a földeken. Volt egy év, amikor megkehesedtek a bárányok és minden harmadik megdöglött. A himlő is felütötte a fejét, túl gyakran tért vissza, hogy újabb és újabb áldozatokat ragadjon el.

A faluban egyikről sem beszéltek, mert az balszerencsét hozott, csak visszahívták volna a bajt. A falusiak az áradások alatt az urgal sámánok táncáról beszéltek, akik vízbe akarták fojtani a világot, a kehességet manók okozták, akik ellen rozmaring-csokrokat kellett az istállókba akasztani. A himlő fekete hajú, szép hangú asszonya ellen nem volt mit tenni, akit magához csalogatott a fuvolája hangjával, annak nem volt menekvés – habár Garrow látott olyanokat, akik viasszal a fülükben léptek be a kórsággal sújtott házba.

Garrow tudta, hogy az ő szüleire is azt fogják mondani, hogy az ébenhajú boszorkány vitte el őket, noha egy árva kiütés, annyi se volt rajtuk. Egy év se kell neki, és a faluban senki nem fog emlékezni rá, hogy az anyát a megszakadt szíve vitte el, az apjának pedig nélküle nem volt miért élni. De ha egyszer Fisk családját most látogatta meg az ébenhajú…

Cadoc még ott volt benn a tisztaszobában a ravatalon. Nem egész két héttel azután, hogy Orlát leengedték a földbe, a férfi egyszerűen összecsuklott az udvaron. Megijesztette Mariant. Garrow pedig haragudott magára, amiért nem érez gyászt, csak haragot, amiért az apja képes volt ezt tenni Mariannel. Hogy felülemelkedjen ezeken a pocsék érzéseken, nem tartott Mariannel, aki a már kiásott sírgödör körül tüsténkedett, elvégezte az összes szertartást, amit Garrow amúgy is hülyeségnek gondolt, de muszáj volt megcsinálni, különben a falusiak megszólták volna őket. Garrow tudta, hogy dühében most úgyis rosszul csinálná mindet.

Már végzett az állatoknál, de még korán volt ahhoz, hogy a falusiak átjöjjenek leróni a tiszteletüket. Mert jöttek volna megint, ahogy azt a szokás diktálta, annak ellenére, hogy egyszer már jártak a házban tegnap, megszorongatták Garrow kezét és vállát, végtelen üres fárzissal próbálták enyhíteni a szíve állítólagos sajgását. Marian figyelte, hogyan lesz egyre dühösebb és dühösebb, aztán kiküldte őt, hogy nézze meg, nem maradt-e nyitva a műhely ajtaja, mikor úgy gondolta, hogy a következő részvét-nyilvánítónak beverné az orrát.

Komoran nézett az aznapi megpróbáltatások elé és azzal készült rájuk, hogy a tornácon ülve farigcsált, és átkozta a szokásokat, amik megtiltották, hogy gyászidőszakban a feltétlen szükségesnél többet dolgozzon.

Ennek megfelelően ő és nem Marian volt az, aki először találkozott a hazatérő Selenával.

A húga oldalvást ült a nyeregben, mint Therinsford bárójának felesége meg lányai. A gyász színeit viselte, de azokat is úgy, hogy az egész világ lássa, neki már van mit a tejbe aprítani. A hajhálójában fekete gyöngyök csillogtak, a felöltője, a szoknyája, még a nyavalya kesztyűje is fekete hímzéssel volt díszítve. Igazi fekete volt ez, mint a szén vagy a tinta, nem az a nyers, földes szín, amit a völgy fekete bárányai adtak és amit Garrow is viselt.

De a húga ruháinál még jobban megragadta az arckifejezése. Selena pont úgy húzta fel az orrát, mint amikor az étel mellé kovászos uborka került az asztalra. A különbség annyi volt, hogy Selena most a világba nézett így, végig Carvahallon, a házon, amiben születtek, és ami a szüleik halálával Garrow-ra szállt. Ahogy a nő megállította a lovat és lenézett az udvar porára, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy tényleg le akarja ide tenni a lábát, Garrow-ban elszakadt valami.

– Mi az, a bordélyban ennyire jól tartanak, hogy már nem fűlik a fogad ahhoz, hogy bekoszold a csizmád?

Selena összeszűkült szemekkel nézett fel. Nem lepődött meg Garrow jelenlétén, mintha tudta volna, hogy ott van, csak nem tartotta volna érdemesnek arra, hogy megszólítsa.

– Neked is szebb napot, bátyám.

Garrow fölállt és ledobta maga mellé a faragókést meg a pálcikát, amin dolgozott. Selena lecsusszant a lova hátáról és a földre ejtette a kantárt. Csettintett a nyelvével a lónak, aztán mormolt neki valamit.

– Nem vitatkozni jöttem – fordult vissza hozzá Selena. – Hanem elköszönni anyától.

– Ah, szóval az rendben, hogy az elmúlt hat évben szartál rá magasról.

– Garrow, a kurva életbe – szisszent fel a nő. – Muszáj jelenetet rendezned? Írtam haza…

– Ami csak arra volt jó, hogy anya még többet aggódjon miattad! – csattant fel Garrow. – Más se hallgattam mióta elmentél, csak hogy jaj szegény Selena, mi lehet vele! De megírta neked, nem? Hogy gyere haza!

– Dolgom volt! Nem tudtam csak úgy eljönni!

– De most itt vagy! – mutatott végig rajta Garrow. – Itt vagy és nem dőlt össze a világ, szóval igazán megengedhetted volna magadnak, hogy legalább ünnepekkor hazagyere…

– Megyek tovább – vágott közbe a nő. – Csak azért jöttem, hogy tiszteletemet tegyem.

Garrow-ban benn szakadt a levegő.

– Szóval a temetésre nem is maradsz? – kérdezte csikorgó hangon.

– Milyen temetésre? Azt ne mondd, hogy még nincs a földben, hát már legalább két hete, hogy anya meghalt!

– Apáéra. Tegnap reggel történt, holnap temetjük. Nem maradsz?

De Selena arca máris lezárt, távolságtartóvá vált, ahogy kihúzta magát és fensőbbségesen nézett le rá.

– Nem – jelentette ki hidegen. Volt valami a tartásában, amitől Garrow-nak viszketni kezdett a tenyere.

– Csak meg akart védeni téged.

– Nem szorulok rá – fortyant föl. – Úgy nézek ki, mint akivel rosszul bánnak, Garrow?

– Úgy nézel ki, mint valami nemes kitartott lotyója.

Selena keze ökölbe szorult. Akármilyen puccos bőrből készült a kesztyűje, pont úgy nyikorgott, mint Garrow-é. A hangja csikorgott, amikor újra megszólalt:

– A felesége vagyok. Azt meg talán elnézed, ha valaki mindent megad a feleségének, amit csak kíván, nem igaz? Vagy megváltozott a véleményed, ha már Marian volt elég bolond ahhoz, hogy mégis összeházasodjon veled?

– Nem, most már az a véleményem, hogy apa nem ütött elég nagyot! Így ki vagy csicsázva, arra meg a füled botját se mozgattad, hogy anya belehalt a bánatba, amiért te elmentél!

Volt képe a szemét forgatni. Szóval Garrow folytatta, egyre hangosabban.

– Egyáltalán, tudod te, mit mondanak arról a fickóról? Hat tanyát égettek le a katonái, Selena, hatot! Azóta úgy tartják, hogy a himlő vörösben jár, te meg ágyba bújsz vele és még büszke is vagy rá!

Selena arcán megrángott egy izom.

– Kárálsz itt Garrow, amikor nem is tudod, miről beszélsz. Bűn, ha elvetik a magot, de nem aratják le a termést, nem igaz? Morzan eljött és megtette, és nem kell, hogy tetsszen neked. Vigasztaljon, hogy…

De Garrow közbevágott, annyira elhűlten, hogy a hangja csak suttogás volt, pedig kiáltani akart:

– Morzan?!

Selena pedig mosolygott és tekergetni kezdte a hajtincset, ami kilógott a gyöngyös hajhálója alól. Garrow hátrahőkölt.

– Takarodj innét.

– Fáj, hogy valaki fenntartja a rendet, Garrow? – nevetett fel a nő. – Nem értesz te semmit.

– Mered ezt mondani, amikor egy árulót védesz?!

Selena fintorgott.

– Mindig is túl közel voltatok egymáshoz apával.

Úgy mondta, mintha sértés lenne. És Garrow úgy is értette, hát feltartotta egy ujját, hogy a húga várjon. Bement a házba, be a szobába, ahol az apja feküdt a ravatalon és kihúzta az ágy alól a pénzes ládikót, amibe a szülei a pénzt tették, amit Selena küldött.

Mire kiért, Marian már jött vissza a sírtól, a szoknyáján sárfoltok. Talán rá se ismert Selenára, hát tátott szájjal megtorpant, amikor Garrow a kezébe nyomta a ládikát.

– Nem kell a véres pénzed. És nem akarlak látni, amíg meg nem jön az eszed.

Marian hallotta és lesietett hozzá, de Selena nem várta meg. A ládát fél kézzel a hóna alá fogta a jelentős súlya ellenére, és fellépett a nyeregbe, ezúttal már férfiasan, hogy a szoknya a térdéig felcsúszott, felfedve a díszes csizmaszár felett viselt vörös harisnyát.

– Majd a bátyámnak szólítalak, ha tudod, kinek tartozol hűséggel – közölte Selena és ellovagolt.

Garrow utánaköpött, a keze pedig viszketett, hogy kiossza Selenának annak a pofonnak a párját, amit még az apjuktól kapott, közvetlenül azután, hogy a húga kijelentette, háromnapi ismeretség után hajlandó elhagyni a falut egy ismeretlennel, akinek még a nevét sem tudják. Morzan arra se vette a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, és Garrow akkor döbbent rá, hogy a férfinak bizonyára nincs rá szüksége. Éppen elég ismert volt, és akik nem tudták, hogy ki ő, nem is voltak érdemesek a figyelmére.

Alig egy hónappal Cadoc temetése után a faluban már úgy mondták, hogy a szüleit a himlő vitte el, elvégre akkortájt került Fisk fél családja is a föld alá az ébenhajú asszony játéka miatt. És mivel a faluban úgy tartották, hogy vörös ruhában jár, Garrow nem javította k őket, elvégre nem tévedtek olyan nagyot.

Selena elég feltűnő volt ahhoz, hogy mindenki tudjon a látogatásáról. Azért a következő hat évben, ha valami okán mégis felemlegették, Garrow úgy tett, mintha nem hallotta volna. A Rorannak mondott legelső történeteiben egyáltalán nem szólt a húgáról.

– Mit pazarlod rá a haragod, ha egyszer nincs itt? – sóhajtott fel Marian.

– Te is haragudnál rá, ha tudnád, miféle a férje – morogta.

– Tudnám, ha elmondanád – simogatta meg a vállát Marian.

Garrow felnézett rá.

– Felzaklatna téged – mondta halkan. – És te legalább szépen emlékszel rá; nem akarom elrondítani az emlékeidet róla.

– Úgy érted, hogy pletykás vagyok és nem akarod, hogy az egész falu tudja – mosolygott Marian és nyoma sem volt a hangjában, hogy megsértődött volna.

Ennyiben hagyták. Garrow örült volna, ha mindörökre ennyiben tudják hagyni, ha Roran úgy nő fel, hogy nem tudja, hogy van valahol a nagyvilágban egy nagynénje.

Tél vége volt, még tartotta magát a fagy, a faluban a házak előtt a keményre taposott havat hamuval szórták fel, hogy ne csússzon. Garrow az istállóban volt, estére zárta be az állatokat, amikor megütötte a fülét Marian kiáltása. Az a fajta riadt sikoly volt, ami görcsbe rántja az ember izmait, olyan mélyen rezeg benne a veszély. Garrow azonnal eldobott mindent és rohant vissza a házhoz.

Marian Selena mellett volt, próbálta őt felhúzni a földről. A húga sápadt volt, akár a meszelt fal, az arcán a hideg ellenére is vékony izzadtságréteg fénylett. Nyoma sem volt annak a nagyasszonynak, akivel Garrow legutóbb találkozott. A köpenye ezúttal praktikus volt és dísztelen, vastagon körbeölelte – de a domborodó hasát nem tudta elrejteni.

– Hozd Gertrude-ot! – rivallt rá Marian. – Gyerünk már, Garrow! Azonnal!

Hozta Gertrude-ot. Haragudhatott a húgára, de azért egy szülő nőt mégsem fog kidobni az utcára. Főleg úgy, hogy elég volt Gertrude arcára néznie ahhoz, hogy tudja: nem kizárt, hogy a felmenőik sírdombjai mellé emelhetnek még egyet.

Garrow-t hamar kiutasították a házból. Marian csak annyira ment ki hozzá, hogy a kezébe nyomja a takarókba bugyolált Rorant, aki felébredt és megrémült Selena sikolyaitól.

Sokáig tartott. Gertrude vaskos táskákkal a szeme alatt távozott, és már nem volt szüksége lámpásra, mert a kora hajnali fény megvilágította neki az utat. Roran aludt, a kemence oldalában ágyaztak meg neki. Selena, ha lehet, még sápadtabb volt, a szemei forogtak a lehunyt szemhéja alatt.

– Nem tudhatja meg – nyöszörögte a sikoltozástól rekedt hangon. – Nem szabad megtudnia.

Roran érkezésekor sok babaholmit kaptak a falusiaktól, amiket aztán rendben tovább is adtak, amikor más házakhoz érkezett gyermekáldás, így Eragon egy nagyobb fonott kosárban aludt, mindenféle ruhákba és takarókba csomagolva. Pufók egy gyerek volt, nem csoda, hogy Selena úgy megküzdött vele.

– Ugyan már – mosolygott Marian, az örökké kedves, pedig ő is csak rövid pillanatokra hunyhatta le a szemét. – Még a legkeményebb férfi szíve is megolvad, ha a saját véréről van szó. A férjed örülni fog neki, meglásd.

Garrow-nak nem volt szava arra az elkínzott reménytelenségre, amit a húga arcán látott. Marianre nézett, és ahhoz képest, hogy végletekig kimerült, meglepően tisztán mondta:

– Van, amit a szerelem már nem bír el. A férjemnek ez egy gyerek lenne. Nekem meg az, ahogy bánik vele.

Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a szavait csak Garrow hiszi el, Marian nem. Az ő kedvességét nem lehetett letörni.

Eragon születése és az átvirrasztott éjszaka miatt a következő nap fáradtak és elcsigázottak voltak, de enni muszáj volt. Marian összeütött valamit, míg Garrow kiment ellátni az állatokat. Már majdnem végzett, amikor megérezte, hogy figyelik. Selena állt az istálló kapujában, sápadtan fáradtan, de segítség nélkül.

– Selena…! Gertrude azt mondta, ne kelj föl, míg a vérzés el nem áll!

– Már nem vérzem – rázta a fejét. Aztán fázósan átölelte magát, hogy Garrow azonnal felkapta a legközelebbi szúrós lópokrócot és felé nyújtotta, ő azonban megint csak a fejét rázta. – Bocsánatot kérek.

Állt kukán és nézett vissza rá. Mindig is Selena volt az, aki jól bánt a szavakkal, aki az ujja köré csavarta a környékbeli fiúkat. Garrow vagy nem tudta, mit mondjon, vagy éppen a füle hegyéig elvörösödött, mert a harag nem engedte szólni.

– Csúnyán váltunk el a legutóbb, én pedig nem kértem az engedélyedet, hogy ide jöhessek.

Selena leszegett fejjel állt, nem nézett a szemébe. Garrow-t Carvahall legszegényebbjeire emlékeztette a pillantása: ők Therinsford bárójának földjein éltek, és mindig így álltak meg az uruk előtt. Garrow gyomra felfordult a látványtól, ettől a fajta megalázkodástól.

– Hát. – Megharapta a szája oldalát belülről, hogy vér ízét érezte. – Az, hogy itt vagy, nekem azt jelenti, hogy már tudod, miféle ember ez a te… férjed.

Selena összerándult, de nem vitatkozott.

– Tudod, ki a férjem – kezdte tompán.

– Tudom.

– Nem vihetem haza a fiam – suttogta a nő. – Nem tehetem. Nem lenne biztonságban.

– Selena…

– Nem érted – rázta a fejét. – Láttam, hogyan fogod Rorant és ő… nem olyan. Nincs meg benne az, ami téged gyöngédségre sarkall, amikor a fiadhoz érsz. Belőle ez hiányzik, és az udvar… az nem gyereknek való hely, Garrow. Nem vihetem el. Kérlek.

– Mire kérsz?

A nő kínlódva nézett fel, a pilláin könnyek remegtek.

– Nem vihetem el, és nincs kihez fordulnom. Csak hozzád, Garrow.. Ha… mivel nekem nincs lehetőségem vigyázni rá, megtennéd nekem? Míg vissza nem jövök érte? Kérlek.

– Selena, ez nem…

– Ott fogom hagyni – mondta, fogadkozott, Selena. – De az nem megy egyről a kettőre, ha nem akarlak téged, Mariant meg a kis Rorant veszélybe sodorni. Utánam jönne, főleg ha… – Összeszorította az ajkát, félbeszakítva saját magát. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy összeszedje az erejét. – El fogok jönni Eragonért, Garrow. Legfeljebb egy éven belül. De kérlek, vigyázz rá addig!

A húgát nézte, aki a közös vérükre hivatkozva kérte tőle ezt. Az állatokra révedt a tekintete és gyűjtötte az erejét, hogy elmagyarázza a húgának, nem olyan egyszerű ám tejet szerezni egy újszülöttnek, és mégis, nem fog a férje (még gondolatban sem mondta ki a nevét, hát hogy lehet ilyen gyáva) megjelenni itt, amint feltűnik neki a felesége távolléte? És a gyerek? Nem tarthatta titokban a terhességet ilyen hosszan!

– Miért most? – kérdezte inkább.

Selena kereste a szavakat, és Garrow tudta, hogy őszintén fog felelni.

– Van úgy, hogy az ember már csak árnyéka az egykori önmagának. Úgy viselkedik, mintha egész lenne, de egy idő után már nem tudja titkolni, belátsz mögé és az üresség… megrémít engem, Garrow. Vannak dolgok ezen a világon, amiket nem lenne szabad eltépni. Akkor már végezzenek tisztességes munkát, a fene egye meg. Túl soká tartott felismerni ezt, de mióta látom, mióta felfogadtam, hogy nem tehetek semmit, amivel kitölthetem benne azt az űrt, azóta sokkal könnyebben észreveszem ezt a hiányt másokban is. Van, amit a szerelem csak ideig-óráig képes elfedni. De a szerelem egyszer elmúlik, és ha nem szeretsz bele újra a választottadba, ha nem találsz benne valamit, amiért érdemes maradni… – Selena kétségbeesettnek tűnt. – Megpróbálta, tudod? Tényleg megpróbálta, de visszaesett. És most itt van ez a baba… Nem kockáztatok többé, Garrow. Nem merek.

Garrow hazudott volna, ha azt mondja, érti, mire gondol a nő. Azt értette, hogy veszélyes, de a mondandója nagyját értelmetlennek találta. Kézen fogta Selenát, hogy visszavigye őt a házba. Mire megszólalt, már nem lett volna képes pontosan felidézni a húga szavait.

– A családom vagy, hát persze, hogy segítek. De Mariant is meg kell győznöd.

Marian viszont a száját húzta. Ő továbbra is úgy gondolta, hogy Selenának kötelessége volna hazavinni az újszülöttjét, vagy legalább megüzenni a férjének, hol van. Selena egész nap a lelkére beszélt, de Marian nem engedett. Garrow arra készült, hogy holnap kezdik elölről az egészet, és nem hallotta Selena hangjában a véglegességet, amikor lefekvés előtt elbúcsúztak egymástól.

Gertrude segítségével szereztek kecsketejet, hogy tudjanak mit enni adni neki, míg Selena képes lesz maga is etetni a kicsit. Eragon többször felsírt az éjjel, Garrow is és Marian is felriadtak a hangára, hallották, ahogy Selena fölkel és elcsendesíti a babát.

Még nem kelt fel a nap, amikor Eragon megint nyűgösködni kezdett, de Selena akkor már nem volt ott, hogy a karjába vegye. Marian vette föl a gyereket, míg Garrow kirohant az udvarra megnézni, hogy lehet-e, hogy Selena volt elég bolond ahhoz, hogy télen, éjnek évadján kimenjen az árnyékszékre, ráadásul úgy, hogy még nem tudott egy lépést se tenni fájdalmak nélkül.

Selena nem volt az udvaron. A lova pedig nem volt az istállóban.

Garrow akkor megint haragudott a húgára: leginkább azért, mert megrémítette Mariant.

A következő két hónapot Garrow azzal töltötte, hogy újra és újra elmesélte a népeknek, hogy is volt ez a dolog Selenával meg Eragonnal. Eljött az olvadás, vele a tavaszi sártenger, majd az is felszáradt és Elain anyja, aki Ceunonból jött Balder születésekor, végre hazament – állítólag segíteni érkezett, de csak arra volt jó, hogy Elaint rengeteg kéretlen és pocsék tanáccsal lássa el, majd ugyanezeket a tanácsokat elkezdte a falunak is osztogatni. Nem igazán lopta be magát a falu lakóinak szívébe.

Már nekifutottak a nyárnak, hosszú nappalokkal és legyek ármádiáival. Garrow egy kapuhoz gyalulta a fát az udvaron, amikor a férfi megjelent. Mintha csak a földből bújt volna ki; az egyik pillanatban az udvar még üres volt, aztán Garrow-nak az a hátborzongató érzése támadt, hogy valaki figyeli őt és amikor megfordult, ott állt a vörösbe öltözött férfi, tőle alig három lépésnyire.

A férfi hátravetette a kámzsáját, és Garrow megpróbált nyelni egyet, de a torkán akadt a levegő. A tornác felé pillantott; egy pillanatra megrémült, de aztán eszébe jutott, hogy Marian fogta Rorant és Eragont és átmentek a szomszédba meglátogatni Horstot és Elaint, elvégre Albriech és Balder csak kicsivel voltak idősebbek, mint az ú fiaik.

Mikor látta, hogy nincs a közelben senki, aki láthatná, Garrow olyasmit tett, mint azelőtt vagy azóta egyszer sem. Meghajolt.

– Morzan uram.

– Öcsém – felelt a férfi, a hangja olyan rekedt volt, hogy Garrow alig értette. – Van-e bor a háznál?

– Talán akad egy butykossal, de sörből akad…

– Akkor igyunk inkább lóhúgyot – rántotta meg a vállát Morzan. – Hozd azt a bort!

Morzan nem várt az invitálásra. Az ajtóra szögezett tekintettel fellépett a tornácra, és minden egyes lépte olyan nehéz volt, hogy Garrow maga is érezte a súlyukat. Volt azonban valami a nézésében, amitől Garrow dideregni kezdett. Mintha varázslat őrizte volna meg a tél végi utolsó fagykor az istálló sarkára nőtt méretes jégcsapot és most lenyomták volna a torkán, hogy felnyársalja a zsigereit.

Morzan leverte a köpenyéről és a csizmájáról az út porát, úgy lépett be a házba. Garrow figyelte a másikat, ahogy egy ujjmozdulattal szétnyitja a köpönyege csatját, egy vállmozdulattal lerázta, és fél kézzel felakasztotta a fogasra. Garrow hirtelen úgy érezte magát, mint Roran érezheti, valahányszor rájön, hogy még nem elég ügyes ahhoz, hogy valamit megcsináljon.

Vajon a másik férfi tényleg elmúlt száz éves?

Morzan körbenézett a ház konyhájában. Kiszúrta az ebédlőasztalt és leült, kinyújtóztatva a hosszú lábait, mintha hosszú gyaloglás után akarná megpihentetni őket.

– Borért indultál.

Garrow észbe kapott, elvörösödött és kisietett a kamrába a butykosért. Két agyagbögrét hozott vele. Mariannek háromfajta pohárkészlete volt: egy a hétköznapokra, egy az ünnepnapokra, egy pedig a vendégeknek. Azok sárgára mázazott darabok voltak, zöld és barna festéssel az oldalukon. Selena abban kapott vizet, és nem volt még elég régen ahhoz, hogy Garrow elfelejtse, a húga milyen őszinte rácsodálkozással forgatta a kezében a számára szokatlanul durva asztalneműt. Ha pedig nem tudja értékelni, kár rá pazarolni a szépet. Morzan a sötétbarna ünnepi pohárból kapott bort és Garrow futólag elgondolkodott rajta, hogy amint a sógora elmegy, mosogatás helyett kivágja azt a poharat a szemétdombra.

Morzan belekortyolt az italba, megforgatta a szájában, majd tűnődve lenyelte. Szívott egyet az orrán, még egyszer megkóstolta, majd úgy érezte, hogy feltétlen közölnie kell a véleményét:

– Hát ez jó szar.

Ez úgy szúrt Garrow-ba, mintha a férfi az ő keze munkáját szidta volna, nem pedig csak megvette volna a palackozott italt Morntól.

– Minek köszönhetem a látogatást? Bevallom, előbb számítottam volna a húgomra…

Morzan elfintorodott, és egy hajtásra kiitta a bögréjét, aztán lecsapta az asztalra és rámutatott, hogy Garrow töltse újra. Megtette. Aztán leült. Morzan üres tekintettel nézett rá.

– Nem sokan mernek leülni Alagaësia második legnagyobb emberének jelenlétében.

– Nem jönnek a házamba minden nap azzal, hogy meghalt a húgom.

A sógora, ez a túl magas, túl hosszú hajú, korához képest túl fiatal férfi, megint fintorgott. Garrow viszont egyszerre olyan nehéznek érezte a tagjait, mint amilyenek Morzan léptei voltak az udvaron. Magának is tölthetett volna a borból, de ahhoz legalább fél kézzel el kellett volna engednie az üveget, neki pedig muszáj volt kapaszkodnia valamibe.

– Sok ellensége van az országnak – mondta csendesen Morzan. – És mindahányan az én ellenségem is, akik ott ártanak nekem, ahol tudnak.

Garrow továbbra is a butykost szorította. Morzan akadozva folytatta:

– Egyszer azt kérte tőlem, hogy ha… ha ez megtörténne, akkor jöjjek el és magam tudassam veletek a hírt. Attól tartott, hogy ha egy futárt küldök, annak bevernéd az orrát.

Garrow felhorkant. Talán siheder korában ezt tette volna, de azóta megházasodott. Selena viszont nem jött haza többé. Az ő emlékeiben Garrow talán ugyanaz a borostás kölyök maradt, mint aki volt, amikor a húga elment. Némi bűntudattal gondolt rá, hogy ő is a haját kényeskedve dobáló csitriként képzelte el Selenát ennek a fickónak az oldalán, akit csak a szülés fájdalma rázott meg annyira, hogy értelmesen viselkedjen.

– Mi történt? – kérdezte. – Hogyan történt?

Abban a pillanatban nem érdekelte, hogy milyen mocskos halála volt, éppen mit művelt, tudni akart mindent, hátha akkor érez valamit ezen a kongó ürességen kívül. Morzan viszont megtagadta ezt tőle.

– Nem tudom. Nem voltam ott.

Felkapta a fejét és dühösen meredt a másikra, ő viszont a plafont bámulta a messzeségbe vesző pillantással.

– Pocsék egy év volt ez – folytatta. – Többet rohangáltam, mint az Alapítás óta összesen, és azt is fölöslegesen, majdnem meghaltam, és őszinte leszek, azért a majdnem miatt még haragudtam is, amikor mentem jelentést tenni. Selena dolgozott, hónapokig nem is hallottam felőle, és már kezdte a legrosszabbtól tartani, amikor előkerült, erre… eh!

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy odavágja a bögrét, de meggondolta magát, és inkább ivott.

– Akkor halt meg, mikor hazaértem. Még nem volt egy perce. Ha az átkozott futár elkapott volna az üzenettel Gil’eadben és nem kellett volna utánam rohannia Urû’baenbe…

Összeszorított fogsorral meredt maga elé, Garrow pedig arra jutott, hogy örül neki, amiért a férfi magát okolja. Okolja is. Tegye azt, ostorozza magát és fájjon neki, mert ha ő nincs, Selena nem megy el. Ha ő nincs, Selena nem esik be hullafáradtan és nem megy el alig egy nappal azután, hogy szült, a pokolba is! Az ő hibája, mert Selena félt tőle, mert nem merte a gondjaira bízni a kicsit. Garrow se merte volna.

Alig jutottak eszébe a gyerekek, és már nyílt is az ajtó, a küszöbön ott állt Marian, egyik kezével Rorant húzta, a másikban a kosarat tartotta, benne Eragonnal. Roran magyarázott valamit, Eragon pedig nyűgösködött. Garrow a szeme sarkából látta, hogy Morzan úgy rándult össze, mint akit pofon vágtak.

– A szobába be, kérlek – állt föl Garrow máris, és a nyitotta az ajtót a döbbent feleségének, hogy aztán odasúgja neki: – Hallgattasd el őket, az ég szerelmére!

Marian felfoghatott valamit az őt átjáró rémületből, mert nem vitatkozott. A gond azzal volt, hogy Roran is értette, mert elkámpicsorodott és hüppögni kezdett.

Morzan már fel is pattant és előbb kinn volt a házból, mint hogy az asztalon billegő pohara felborult és a földre gurult volna, hogy éles reccsenéssel szilánkokra törjön, bort spriccelve szanaszét.

– Csak maradjatok csöndben! – ismételte Garrow és Morzan után sietett.

A férfi a tornácon állt, ökölbe szorított kézzel és a szomszéd ház falát fürkészte, igen sötét pillantással. Akkor fordult meg, amikor az ajtó kattant Garrow mögött.

– Áruld el nekem, rokon, mire jó az, ha az embernek gyereke vannak? És ha van, minek kell egynél több? Újrakezdeni mindent az üvöltő kis vakarcsokkal…

Bizonyára beugratós kérdés volt, de Morzan egy hosszú pillanat után is úgy bámult rá, mint aki tényleg a válaszár várja, hát Garrow kényszeredetten megadta:

– Kell egy pár kéz az embernek öregkorára is. És ha az enyémek már nem bírják a munkát, talán odaadhatom azt valakinek, akit magam neveltem szeretettel, és úgy bízhatok benne, hogy mindaz, amit tettem, nem vész kárba az elmúlásommal.

– És ha nem múlsz el? – kérdezte és felvonta az egyik szemöldökét. A kék szeme fölöttit. Garrow nem tudta volna megmondani, melyik szeme nyugtalanítóbb, a túl sötét vagy a túl világos.

– Ez a veszély tudtommal senkit nem kímél.

Morzan torokból felnevetett, mélyen és örömtelenül. Úgy nevetett, mintha azért tenné, hogy ne vegye észre, valami fáj neki.

– Ah, hát persze. Elvégre emberek vagyunk mind, nem igaz? Nesze. Ha valamelyik fiad úgy döntene, hogy többre vágyik, mint amit adni akarsz.

Leakasztotta az övéről az erszényét és odadobta Garrow-nak. Nehéz volt. Nagyon nehéz.

Ott állt a tornácon és Morzan szemébe nézett, aki elmagyarázta neki a módot, hogyan küldhet neki levelet, ha Garrow valaha szükségét érezné. Egyre fásultabb volt a hangja, végül felsóhajtott.

– El tudod te képzelni, mennyire szerettem azt a nőt?

Garrow a háta mögé nézett, ahol a házban Marian volt, az ő fiával és Eragonnal. Ez a fajta üresség, ez a fájdalom… ha a kezébe adná Eragont, vagy segítene rajta, vagy csak elérné, hogy a férfi meggyűlölje a fiú. Garrow látott már férfiakat, akik meggyűlölték a gyerekeiket a feleségük halála miatt. És Selena…

Visszafordult. Morzan viszont már nem volt ott; éppen úgy tűnt el, ahogyan jött és ha nem lett volna a túl nehéz erszény a kezében, ha Marian nem mondta volna neki, hogy valóban ott járt, Garrow megkérdőjelezte volna, hogy valóban azt látta, amit.

– Ki volt ez? – kérdezte Marian aggodalmasan, de csak halkan, hogy Roran ne hallja.

– Senki – felelte Garrow ugyanolyan halkan.

– Mi az nálad?

– Semmi. – A zsebébe rejtette az erszényt, és később úgy ásta el a szülei sírja mellé, hogy meg se nézte, mi van benne.

– Akarsz beszélni róla?

– El akarom felejteni.

Attól a naptól kezdve, Garrow többet nem vitatkozott a pletykákkal már amennyiben azok nem az ő vagy Marian becsületét támadták.

Sok változatát hallotta Eragon születésének. Azt a változatot, amiben Selena éppen olyan díszes ruhában érkezett, mint a szüleik halála után és közel fél évet vendégeskedett nála, hogy közben nagyasszonyként megmondja mindenkinek, mi az egyes dolgok elvégzésének helyes módja, először két kijjebb eső tanya gazdáitól hallotta. Ebben a történetben Elain anyja természetesen egy kedves, tiszteletreméltó asszony volt, hiba nélkül.

Minden dátumot és személyt felcseréltek, de még így is az a történet állt legközelebb a valósághoz, így Garrow nem fecsérelte az erejét, hogy megmondja nekik, mekkorát tévedtek.

* * *

Nem volt nehéz rájönni, hogy Murtagh-ot bántja valami. Ha nem lett volna elég a tény, hogy Tövis olyan hangosan dorombolt, hogy Tornac már három folyosóval odébb hallotta, csak rá kellett néznie a tanítványára, amint kilépett az udvarra. Fal-alá járkált, mint a ketrecbe zárt farkas, és a legújabb szórakozásának élt: a fonott copfja végével babrált, szálanként próbálta kitépni a saját haját.

– Murtagh – szólította meg.

Éppen háttal állt neki, de erre megtorpant. De nem fordult meg, csak megrázta a fejét, és újra kezdte a fel-alá járkálást.

Tornac elkomorult. Megint eszébe jutott, hogy bezzeg Ola tudná, mit kellene most mondania.

Viszketni kezdett a tarkója. Oda se figyelve hátranyúlt és megdörgölte, de az érzés nem múlt el, sőt, kifejezetten olyan volt, mintha máshol vakarózott volna, amitől egy pillanatra úgy érezte, hogy nem is a saját testében van. Pislogott kettőt, áthelyezte a testsúlyát és várta, hogy a futó kellemetlenség elmúljon. Aztán észrevette, hogy Tövis őt nézi, a vörös szemei figyelmesen függnek rajta.

Ó, jaj.

Az elméje alapvető védelme egy olyan dolog volt, amit ő is tanult, illetve amivel megigézték, mint az összes valamirevaló birodalmi tisztet, nehogy az ellenfél mágusai kedvükre tudjanak turkálni az elméjükben. Amikor megtudta, hogy Murtagh Morzan fia, jóval azelőtt, hogy ez az egész világ számára nyilvánvalóvá vált, a király első Szolgája maga helyezett el egy általa „hordónak” nevezett dolgot az elméjében, hogy ezt még véletlenül se deríthesse ki senki. Miután a télen segített megszökni Murtagh-nak, a király személyesen vette kezelésbe, hogy kiépítsen egyfajta védelmi rendszert. Azt mondta, hogy hasonló a kémekéhez, ami nagyjából annyit tett, hogy amint megtöri az elméje védelmét egy ellenséges varázsló, ő is meghal.

Tornac tehát abban a kivételes helyzetben volt élete jelentős részében, hogy az elméje kizárólag az övé volt. Nem volt kifejezetten gyakorlott abban, hogy gondolatban társalogjon, éppen ezért az sem ment neki túl könnyen, hogy a megszokott védelmet megbontsa és meghallja a sárkányt.

Iszonyatosan furcsa volt, hogy Tövis ott állt előtte, Tornac mégis mintha a háta mögül hallotta volna a hangját. Az is, hogy a hangjának dallama volt, pedig a kiejtése hasonlított Murtagh-éra. De lehet, hogy Tornac azért ütközött meg, mert látatlanban azt mondta volna, hogy egy tíz-tizenkét éves fiú szólította meg.

Beszélj hozzá, kérlek. Engem most nem képes hallani, de szerintem jót tenne neki, ha beszélgetne egy kicsit. Akármiről.

Alig fejezte be, az idegen jelenlét kihátrált a fejéből. Tornac pislogott. Sosem hitte volna, hogy egy ilyen hatalmas teremtmény lehet ennyire… figyelmes. A gond az volt, hogy Tornac nem tudta, mit mondhatna. Mármint azon túl, amiért engedélyt kapott meglátogatni őket. Volt azonban egy olyan sanda gyanúja, hogy Murtagh annak a témának nem örülne annyira.

– Megsértődnél, ha azt mondanám, hogy jól áll a copf? – nyögte ki nagy sokára.

Tövis nagyot szusszant. Tornac áthelyezte a testsúlyát a másik lábára és inkább nem nézett a sárkányra. De Murtagh sem nézett őrá, miközben valami választ dünnyögött. Tornac semmi értelmeset nem tudott kibányászni belőle.

A fenébe is. Tornac megint azt kívánta, bár ott lenne vele Ola, hogy tanácsot adjon neki. Tornac akkor ejtette a legértelmesebb beszélgetéseit a tanítványával, ha előtte elpróbálhatta azt a feleségével.

– Ha nem gond, akkor parancsot adtam arra, hogy hozzanak neked egy rendes kardot. Úgy hallottam, még nem sikerült megfelelőt találnod.

Tövis egyre hangosabban dorombolt, mintha úgy döntött volna, hogy inkább elnyomja Tornac szavait. De hát azt mondta neki, hogy beszéljen hozzá akármiről, most mit tehet Tornac arról hogy csak az jut eszébe, hogy Morzan nekiállt átnyálazni Murtagh-gal a király Lovas-kardjait, és hogy minden nap másik hatszázötven kardot hordtak ki a gyakorlótérre, hogy éles helyzetben is kipróbálják őket. Tornac konstatálta, hogy más dolog tudni, hogy a király és Morzan elpusztították a Sárkánylovasok Rendjét, és más dolog erre kézzel fogható bizonyítékot látni. Márpedig honnan máshonnan lenne nekik ilyen sok kardjuk. Egyáltalán, a Rendnek miért volt ilyen sok kardja, nem hallottak arról, hogy a fémeket újra lehet kovácsolni? Vagy azt hitték,hogy a fémbányáik soha nem fognak kimerülni?

Murtagh végre megállt. Tornac már majdnem megengedett magának egy megkönnyebbült sóhajt, csak aztán a tanítványa elkínzott arccal felé fordult.

– Meg fog öletni téged.

– Ó.

– Ne csak ó-zz itt nekem! – fakadt ki, és a hajába túrt, tönkretéve a fonatot. – Hogy vagy képes csak ott állni, és úgy csinálni, mintha nem érdekelne? Abban a pillanatban tönkön van a fejed, hogy elbukom! A te életedről van szó, basszameg, ne merészeld azt mondani, hogy nem izgat, vagy bemosok egyet és összekötözve küldelek vissza Olának!

A kirohanás végére Tövis már nyüszített és lekuporodott, közelebb nyújtva a fejét Murtagh-hoz, hogy az orra hegye már majdnem hozzáért a könyökéhez. Tornac felvonta a szemöldökét.

– Figyelj oda a szóválasztásra, vagy szappannal mosom ki a szádat.

Murtagh válla megroskadt.

– Miért próbálod meg elviccelni?

– Mert mit csináljak? Üvöltsek és versem a fejem a falba? Az nem változtatna semmin. Ami rajtam múlt, azt megtettem, illetve igyekeztem megtenni. – Közelebb lépett Murtagh-hoz és megragadta a gallérját, hogy helyre rángassa egy kicsit. – A tanítványomnak hívnak, de már csak elvétve akadnak dolgok, amiket taníthatnék neked. A gyakorlatot magadnak kell megszerezned.

Murtagh hangja olyan panaszos volt, hogy Tornac-nak kedve támadt felhívni rá a figyelmét, pont olyan nyafogós, mint azok a ficsúrok, akiket úgy utál.

– Elmeséltem neked az utazásainkat, meg hogy tartotta velem a lépést. És fiatalabb, mint én. Ha jobb lennék…

– Ha kételkedsz a kardodban és a tudásodban, az ellenség már azelőtt végez veled, hogy előrántod azt a hüvelyből. – Ennél többet kellene mondania, nem igaz? – Murtagh. Itt nem én vagyok fontos.

Murtagh fuldokló csuklással felnevetett.

– Azt ne mondd, hogy önzetlen vagyok! Nem vagyok az. Tudom, hogy nem vagyok az, Ő minden alkalommal emlékeztet rá, amikor megszólít.

Tornac kapásból nem értette, mire gondol. Ő csak azt látta, hogy valami felzaklatta, mert Tövis felmordult és a fejét nagy hirtelen Murtagh testéhez nyomta. Murtagh valami megnyugtatót dörmögött, és megsimogatta a vörös pikkelyeket.

– Idősebb vagyok, mint te – mondta halkan. – Előbb-utóbb meg kellett volna barátkoznod a gondolattal, hogy én már nem vagyok. Egyszer már meg is tetted.

– Nem akarom még egyszer elvinni Olának a halálhíred.

Nem, azt Tornac sem akarta. Ola elmondta, hogy ment az a találkozás.

– Azt se akarom, hogy felőröld magad.

– Nem hiszen, hogy ebben van választásom.

– Abban van, hogy miattam teszed-e vagy nem.

Murtagh leszegte a fejét. Kényelmetlen volt neki a beszélgetés – mintha Tornacnak nem lett volna az, elvégre mégis az ő lehetséges haláláról beszélgettek, a fene egye meg.

– Jobbnak kell lennem – motyogta Murtagh.

Nem maradt több tanácsa. Nem tudta, mit mondhatna, azokon az elcsépelt vívó-hasonlatokon kívül, amiket már ezerszer elsütött. Maradt az, hogy áthidalta kettejük között a távolságot, és Murtagh vállára tette a kezét.

Murtagh tizenhat éves kora óta magasabb volt nála, most mégis úgy nézett rá, mint azon az első napon, amikor Tornac csak azzal tudta megóvni a vívómesteri méltóságát, hogy eltérítette Murtagh őrült rohamát, és elérte, hogy a gyerek elessen. A földön fekve éppen ilyen nyomorult képet vágott.

– Miért? – kérdezte Murtagh.

– Mit miért?

– Mióta hazajöttem, többször érsz hozzám, mint korábban bármikor.

Tornac nem tudta, hogy ezzel most azt akarja mondani, hogy zavarja-e vagy nem. Mindenesetre, a pillanat varázsa megtört és már kínosnak érezte, hogy fogja Murtagh vállát, ezért inkább hátralépett. Murtagh viszont továbbra is figyelte, a szemében lángolt a kérdés.

– Nem sokkal azután, hogy eldöntöttük, hosszabb időre a tanítványom leszel, volt egy… meglehetősen kínos beszélgetésem a király jobb kezével. Tett néhány kikötést részint az oktatásodat illetően, részint pedig figyelmeztetett, hogy amennyiben túlságosan közel kerülnénk egymáshoz, úgy gondoskodik az eltávolításomról.

Murtagh felfortyant:

– És az én drága apámnak most már nincsenek kifogásai a jelenlétedet illetően?

– Nem kérdeztem.

– Elmehettél volna. Miután nagykorú lettem. Elmehettél volna. Élhettél volna Olával.

Tornac hümmögött, bólintott és megrántotta a vállát.

– Tény. De nem bántam meg, hogy maradtam.

Murtagh bizonyára csinált valamit, mert Tövis kurrogott – de mire Tornac összeszedte magát annyira, hogy felnézzen, addigra Murtagh már átkarolta a sárkány nyakát, hogy Tornac nem látta az arcát. Abban pedig nem volt biztos, hogy a válla remegését jól látja-e.

* * *

– Szóval, ennyi – fejezte be Garrow. – Ne kérjétek, hogy még egyszer elmeséljem, hogyan alázkodtam meg azelőtt a gazfickó előtt. Azt se kérdezd, hogy anyád pontosan mit mondott, mert nem emlékszem rá, de azt hiszem, hogy elég csúnyán félreértettem, amire gondolt. Arról fogalmam se volt, hogy van még egy fia.

Eragon a tenyerébe temetett arccal ült. Nem akart fölnézni. Nem mert fölnézni, mert akkor látnia kellett volna a nagybátyja arcát. Meg az unokatestvéréét is. Nem tudta, hogy képes lenne-e elviselni. Már csak azért is, mert Roran olyan csöndben ült.

Saphira megböködte.

Kicsikém. Csak nyisd ki a szemed. Úgy csinálsz, mintha véget ért volna a világ.

Te ezt nem értheted, jelentette ki síri hangon.

Micsodát? Hogy Murtagh a fészek-társad? Na és?

És Morzan az apánk. Eragon kételkedett benne, hogy hangosan képes lett volna kimondani ezeket a szavakat. Gondolatban sem tette; csak az érzést és a kimondatlan szavak magvát lökte oda Saphirának, hogy értse meg helyette is, ha tudja.

Na és?, ismételte magát a sárkány. Hacsak nem akarsz a vérrokonságra hivatkozva felcsapni a király szolgájának, mely esetben megkérem Bromot, hogy üssön fejbe, nem értem, hogy ennek miért kéne problémát jelentenie.

Te mit tennél, ha egy rokonoddal kellene harcolnod?, vágott vissza.

Eragon is érezte azt a hirtelen, szúró fájdalmat Saphira mellében, amitől azonnal kijózanodott. Saphira soha nem fog a rokonaival találkozni. A király és Morzan gondoskodtak róla. Morzan, aki az ő…

Saphira azonban közbevágott:

Emlékszem a másik két tojásra. Emlékszem rá, hogy egy ideig ugyanazon a helyen voltunk. Emlékszem rá, hogy néha… nehéz volt. És hogy akkor a többiek ott voltak nekem. Halvány emlékek voltak, futó benyomások, és Saphirának küzdenie kellett, hogy felidézze őket. A kikeléssel járó megrázkódtatás elég erős volt ahhoz, hogy a legtöbb örökölt emlékét erősebbnek és biztosabbnak érezze, mint a sajátjait azokból az időkből, amit a tojásban töltött. Szóval ne gyere nekem ezzel. Egy időben legalább olyan jól ismertem Tövist, mint te Murtagh-ot, ha nem jobban.

De ezt te magad se hiszed el!, vágott vissza Eragon. Azt se tudod megmondani, hogy Tövis melyik tojásból kelt ki!

És mégis honnan kéne tudnom? Nem láttam, nem éreztem a szagát. Ha hallhatnám a hangját, ha érezhetném az elméjét, akkor minden bizonnyal meg tudnám mondani. Egy pillanatra elhallgatott. De lehet, hogy akkor sem. Nem való egy sárkánynak a szolgaság. El fog torzulni tőle.

Füstfelhőt pöffentett, és Eragon megérezte benne a sejtést, a halvány félelmet, hogy mi van, ha ez már meg is történt. Ha Tövis elméjét menthetetlenül magába rántotta a sötétség.

A legnehezebb napjaikon, amikor Saphirát leginkább bántotta, hogy felnézett az égre és az üresen nézett vissza rá, mindenféle remény nélkül arra, hogy a felhők között játszadozó sárkányokat pillantson meg, akkor belemarkolt a sajgás, hogy egy nap sárkányölővé kell lenniük, mert Morzan névtelen fenevadját vagy éppen Shruikant valakinek le kell majd győzni. Utóbbit Eragon sajnálta egy kicsit. Morzan sárkánya viszont… csak aztán eszébe jutott az este, amit Aryával töltött a tábortűz mellett. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, hogy a Nevek Száműzéséről beszélgettek.

Nem sárkány az, aki önként szolgának áll, vonta az ölelésébe Saphira. Nem volt véletlen, hogy a fajtám azzal az átokkal sújtotta őt és a többi Esküszegőt, amivel. Szégyent hoztak ránk. Azt sem érdemelhetné meg, hogy sárkánynak nevezzem!

Eragont meglepte a vehemencia, amivel Saphira ezt kijelentette, egy pillanatra meg is rettent tőle – de hát nem tekint-e ő maga is szörnyetegként Morzanra? Nem hivatkoznak rá az emberek úgy, mintha nem lenne közülük való? Eragon is így tett volna, kész lett volna megtagadni a királlyal és az Esküszegőivel minden kapcsolatot. Talán az emberiség hasonló átokkal sújtotta volna őket, ha olyan képességekkel rendelkeznének, mint a sárkányok.

Fellobbant benne a hála, amiért ő maga már nem volt teljesen ember.

Ne fájdítsd a szíved, kicsikém! Ami történt, megtörtént. Az vagy, aki vagy, és ezen nem változtat, hogy kinek a véréből való vagy. Az Esküszegőknek is voltak barátaik, rokonaik, egyeseknek még fiókáik is, de mindegyikük harcolt a végsőkig.

Eragon megrettent. Mégis hányan vannak még rajta és Murtagh-on kívül?

A sárkányokra gondoltam, te csacsi. Glaedr mesélte nekem, hogy a csatában Dorú Areaba felett Haun sárkányának mind a négy fiókája együttes erővel támadt az anyjának.

És győztek?

Saphira elsötétülő gondolatai elég válasszal szolgáltak.

Elcsendesültek. Tartották és ringatták egymást. Ezzel együtt Eragon végre meghallotta, hogy Roran halkan beszél Garrow bácsihoz:

– … és gondolatban beszélnek. Amikor ilyen arcot vág, akkor vitatkoznak, vagy csak nem értenek egyet.

– Nem, szerintem csak hülyeségeken gondolkodik – vetette ellen Garrow bácsi.

– Én is itt vagyok ám – fintorgott Eragon.

– Most már igen. Korábban akár azt is mondhattam volna, hogy nő a toll a füledből.

Saphira mögöttük felhorkant. Eragon csak sóhajtott, aztán már készült lélekben, hogy felkészítse a nagybátyját, milyen az, amikor gondolatban beszélnek hozzá. Ehelyett azonban csak meglepetten pislogott, mert a nagybátyja közelebb intette magához. Eragon közelebb csúszott hozzá, aztán kiszakad belőle egy nyikkanás, mikor Garrow bácsi erős és határozott mozdulattal megragadta a zekéjénél fogva és magához rántotta, hogy megszorongassa.

– Ahogy téged ismerlek, egy jó évet fogsz ezen rágódni – dörmögte Eragon fülébe. – És ha így teszel, akkor jusson eszedbe minden alkalommal, hogy Morzannak akkor lesz joga az apádnak nevezni magát, ha elmondhatja magáról, hogy babakorodban kicserélte a pelenkádat.

Ha Saphira nem tartja meg, talán elsírja magát, és az nagyon kínos lett volna. Így is szipogott, ahogy visszaült a fatönkre. Úgy érezte magát, mint akit alaposan elnadrágoltak. Ráadásul a pillanat is elszállt, és kezdte kínosnak érezni a csöndet.

Roran úgy érezte, ez lesz a tökéletes pillanat arra, hogy megköszörülje a torkát és témát váltson.

‒ Szóval. Már beszéltem Lady Nasuadával, és ő engedélyt adott, tulajdonképpen csak arra vártam, hogy te visszaérj ‒ pillantott Eragonra, aztán a tekintete ismét Garrow bácsira siklott, hogy aztán nagyon gyorsan a földet kezdje bámulni ‒, és hogy te jobban legyél. Ööö... Katrina és én összeházasodunk.

‒ Aha. És a fél év jegyben járással mi lesz, azt majd a szögre akasztjuk?

Roran kicsit elpirult.

‒ Khm. Sürgős lenne.

Eragon pislogott. Garrow-ban bennszakadt a levegő, csak nézte Rorant, hogy aztán megdörgölje az arcát. Roran nagy levegőt vett, de Garrow felemelt kézzel megakadályozta abban, hogy megszólaljon. A hangja remegett.

‒ Egy pillanat türelmedet kérem, mert éppen ennyire vagyok attól, hogy üvölteni kezdjek, és megígértem magamnak, hogy azt nem fogom csinálni.

Eragon idejét se tudta már, hogy mikor látta Rorant utoljára ilyen megszeppentnek. Akkor is Katrinához lehetett köze a dolognak ‒ úgy tűnik, az unokatestvéréből nagyon furcsa dolgokat hoz ki a szerelem, amit Garrow kicsit, vagy egyáltalán nem néz jó szemmel.

A nagybátyja végül szaggatottan sóhajtott.

‒ Azzal már nem érek el semmit, ha azt kezdem el magyarázni, hogy lehetett volna több eszetek is, ugyi?

Roran a földet nézte. Megnyalta az ajkát.

‒ Hát… nem.

‒ Azzal se érek el semmit, ha nekiállok azon elmélkedni, hogy mi lett volna, ha te idefele jövet szépen feldobod a talpad. Vagy ha az esküvőig napszúrást kapsz és feldobod a talpad.

Roran feszengett.

‒ Bocsánat.

‒ Miért tőlem kérsz bocsánatot? ‒ fakadt ki Garrow. ‒ Nem én leszek az, akit megszólnak majd az öregasszonyok, hanem Katrina! Téged letudnak majd annyival, hogy lehet, hogy nem is a tied a kölyök és jól felszarvaztak, de az kit izgat! Roran, ide nézz, énrám: kegyetlen egy világot élünk, és ha pletykáról van szó, akkor mindig az asszonyod húzza majd a rövidebbet. Téged legfeljebb megsajnálnak, de őt majd megvetik.

‒ Azért akarom elvenni feleségül ‒ nyögte Roran.

Garrow a jó térdére csapott, azzal a mozdulattal, amit Eragon régről olyan jól ismert, aztán a férfi mégis az ajkába harapott. Ez viszont új volt. Látta az ajka mozgásán, hogy elszámolt tízig.

‒ Amikor Eragon hozzánk került ‒ intett felé Garrow bácsi, és már Eragon is feszengett. Alig fejezte be Garrow bácsi a történetét, nem akarta, hogy megint előszedjék.

Akkor talán idejében el kellett volna húznod a csíkot, kicsikém.

Igen, azt kellett volna.

‒ Amikor Eragon hozzánk került ‒ ismételte magát Garrow ‒, az emberek így… mintha nem is vettek volna tudomást arról, hogy Selena nálunk járt. Egy időben még az a pletyka is elterjedt, hogy ő nem a húgom fia, hanem az enyém bal kézről. És tudod, hogy kit vettek a szájukra miatta? Mariant. Mert azt gondolták, hogy akkor biztosan valami gond van közöttünk, ami egészen biztosan a feleségem hibája.

‒ Sajnálom ‒ motyogta Eragon.

Garrow felnevetett.

‒ Ne sajnálkozz, ez igazán nem a te hibád! Senkinek sem hibája, ami azt illeti. Egyetlen gyereket sem lehet felelőssé tenni azért, hogy megszületett, nem az ő döntése a dolog.

Eragon szája megint megkeseredett.

Azt hiszem, Murtagh kedvelné Garrow bácsit.

Már ha nem sértődnének meg egymásra az első két perc után, hümmögött Saphira.

‒ Mindegy ‒ Garrow bácsi hangja visszahívta őt. ‒ Ez már kész van és azzal nem érek el semmit, hogy összeszidlak. Áldásom rád, Roran; sok boldogságot nektek!

‒ Köszönöm, apa.

Garrow még egy szúrós pillantást vetett Roranra, aztán a fejét csóválta.

– De mit panaszkodok, nem is rossz mérleg ez mára ‒ mondta és csak kicsit hangzott szarkasztikusnak. ‒ Lett egy új unokaöcsém, meg egy menyem és egy… – összevonta a szemöldökét, aztán visszanézett Roranra. ‒ Biztos, hogy sürgős?

Roran furcsa fejrángást produkált, meg egy hangot, amit leginkább egy olajozatlan kiskapu eeeeh hangjához lehetett volna hasonlítani. Garrow bácsi végigszántott a haján.

‒ A nyavalyába, nagypapa leszek.

Roranból kiszakadt a nevetés.

‒ Leadod nekem a szentbeszédet, hogy az asszonyi becsület így meg úgy, aztán csak most esik le?

‒ Jó, hát na! Terád hónapokat készültem, aztán a végén így is meglepődtem!

Eragon tátott szájjal meredt rájuk. Azt is csak azért vette észre, mert Saphira kinyúlt felé és becsukta helyette.

Jól értem, hogy most azon problémáznak, hogy Rorannak fiókái lesznek? Milyen furcsa fajtád van neked, Eragon!

>>> következő fejezet >>>