És az ég vérbe fordult #9

 

Ezt a fejezetet félig-meddig az inspirálta, amikor még azt hittem, hogy Nem Aludni jó ötlet. Ne tessék Murtagh példáját követni.

Zene a fejezethez: The Unimaginable.

Forrás: rózsa?, középső, jobb

Az elképzelhetetlen

  

Zar’roc ott feküdt előtte a trónterem tükörsima kövén. Murtagh térdelt, pillantásával a kard élét kereste és próbálta érthető hangon kicsikarni magából az eseményeket. A király a trónusán ült, és Murtagh magán érezte a tekintete súlyát.

Szégyellte, hogy nem tud felnézni. Szégyellte, hogy viszket a keze Tövis érintése után, hogy a sárkányhoz akar menekülni, a jelenlétébe akar temetkezni, pedig ő is biztosan ugyanolyan fájdalmas büntetés elé nézett, mint Murtagh. Igazságtalan a társával, hogy a saját baját is rá akarja tolni.

Befejezte a beszámolóját. A király nem szólt. A kőpadló lassan kilopta a tagjaiból a meleget, hogy a páncél alá viselt vastag öltözetben is fázni kezdett.

A király még mindig néma volt és Murtagh azon kapta magát, hogy a félelmét már kezdte kikezdeni a tehetetlensége, az abból fakadó türelmetlen, lázongó harag. Ez a végtelenségig elnyúló várakozás maga volt a pokol – a király inkább üvöltene, sújtana le rá vagy csak küldje a cölöphöz, de ezt a feszült, semmire sem jó várakozást, ezt ne.

Shruikan felmordult, és egy kicsit jobban ránehezedett Tövisre. Még éppen nem okozott fájdalmat, de a barátja felnyüszített. Murtagh-ot kirázta a hideg. Kinyúlt volna Tövis felé, de azt nem-nem-nem szabad. Az fájt. És ami neki fájt, az Tövisnek is fájt, azt pedig nem tudta volna elviselni, hogy a társa (megint-mindig-örökké) miatta szenved.

A tehetetlenség szorongatta, azzal fenyegette, hogy könnyeket csal a szemébe, de az a gyöngeségnek olyan magas szintje volt, amit a király már nem volt hajlandó eltűrni. Majdnem felkiáltott, amikor a király végre megszólalt, a hangja lustán végiggördült a termen.

– Gyere velem. Úgy hiszem, Shruikan jobb szeretné négyszemközt megvitatni Tövissel a tapasztalatait.

Sima, folyékonynak tűnő mozdulattal kelt fel a trónusáról. Murtagh valamivel lassabban kecmergett talpra. Se a nyeregben éjszakázás, se a térdelés nem tett túl jót a lábának. Yngmar ereje végtelennek tűnt, de a fáradtsága máshonnan fakadt. A trónterem ajtajából még egyszer visszanézett Tövisre. Nem értette a barátja arckifejezését; tágra nyílt szemekkel nézett rá, amiről elsőre az ugrott be neki, hogy a segítségéért könyörög. A terem közepén heverő, földön hagyott kard mintha rajtuk röhögött volna. Murtagh az ajkába harapott és lehajtott fejjel az ura után sietett.

Galbatorix után lépett be a térképszobába. Illetve belépett volna, mert megbotlott a küszöbben és majdnem hasra esett. Szégyentől lángoló arccal egyenesedett fel. király őt nézte, Murtagh pedig minden mást. Az ajtóval szemközti fal mellett vitrinek egész sora állt, bennük térképek tucatjaival, balra a három hatalmas ablak törte meg a fal síkját, amin át pazar kilátás nyílt a citadella egyik kertjére, jobbra a falon pedig gazdagon díszített freskó tárta elé a teljes kontinenst. A pillantása végül a szoba közepén álló, több méter hosszú, kecskelábú asztalra szegeződött. A székeket a fal mellé tolták, hogy stratégiai megbeszélésekkor a jelenlévők gond nélkül tudják körbejárni az asztalt, megnézni a kiterített, a Birodalom valamennyi helységét ábrázoló térképet. Aprócska, faragott bábuk jelölték az országban állomásozó ellenséges és baráti csapatokat.

Mielőtt elindultak volna a Gerincbe, Morzan eljátszadozott a kékre lakkozott sárkányfigurával, majd áttette Du Weldenvardenből a varden sereg mellé, ami akkor még Surdában volt, Dauth környékén állomásozott. Az azóta történt változásoknak megfelelően a bábukat áthelyezték az Égő Mezőkre. Galbatorix onnan vette föl Tövis vörös bábuját. A fa halkan, de jelentőségteljesen koppant, ahogy áthelyezte Urû’baenbe. A királynak gondja volt rá, hogy mind Saphira, mind Tövis bábuja jóval kisebb legyen, mint Morzan társa, aki a térkép szerint szintén a városban volt. Murtagh elhűlten meredt a sötétvörös bábura.

– Ennek nem így kéne lennie – pillantott fel a férfi.

Murtagh lélekben felkészült.

– Attól tartok, nem voltál velem egészen őszinte az imént. Ha volnál szíves leereszteni a pajzsodat.

Láthatatlan kezek markoltak belé és elakadt a lélegzete – Shruikan a trónteremben két mancsával ráfogott Tövis vállaira és leszorította őt, de úgy, hogy Murtagh is beleszédült.

– Még mindig nem hallgatsz a szép szóra? Ám legyen. Engedd le a pajzsod!

A direkt parancs hatására elméje védelme semmivé vált. Nem úgy lett meztelen, mint ahogy a kardot hozta ide, vagy ahogy ruhátlanul állt volna. A járással tanulta meg az elméje alapvető védelmét, amit aztán úgy erősített, ahogy növekedett. Elengedni a pajzsát olyan érzés volt, mint amikor megnyúzták.

A király legutóbb egy vágtató ló erejével csapódott az elméjébe. Most lapjával simult a gondolatai hullámai közé. Nem okozott fájdalmat, még a jelenlétét is alig érzékelte; és ez olyan megkönnyebbüléssel és hálával töltötte el, hogy kétrét görnyedve és öklendezni kezdett.

Viselkedj, hallotta a fejében a király hangját. Figyelmeztető szúrást érzett, ami végigcikázott a testén, és úgy húzta ki magát, minta huzalt fűztek volna a gerincébe és felrántották volna. Megnevettette vele a királyt. Oh? Hát ennyire vágyod már a fájdalmat?

Lángolt az arca. Remegett a térde. Üvölteni akart, törni és zúzni, puszta kézzel tépte volna ki ennek az átkozottnak a torkát… és a király ott volt a fejében, látta, amit gondolt, amit érzett, és Murtagh minden rezdülése örömet okozott neki. A papírvékony gondolatcsáp lassacskán dagadni kezdett, elkezdte kitölteni a rendelkezésére álló helyet, és Murtagh-nak pislognia kellett, ahogy az elméjét betöltő idegen jelenlét miatt kezdett elsötétülni előtte a világ.

– Azt hitted, megölnek? – kérdezte a király gúnyosan. – Hogy ha lesújtasz rájuk, akkor minden erejüket beleadva támadnak majd ellened és megölnek, még mielőtt én észrevenném? Ó, Murtagh, azt hitted, hogy nem tartottalak szemmel? Hogy nem figyeltelek egész végig? Beavatkoztam volna, de eléggé gyáva vagy ahhoz, hogy nem kellett ilyesmit tegyek.

Állt, vigyázzban, és már nem látott. A hátán végigfolyt valami, amitől egész testében megremegett – vér vagy verejték? Az elméjében a király jelenléte dagadtra hízott a rettegésétől és Murtagh már csak azt várta, hogy mikor kezd el sárkányként dorombolni elégedettségében.

A térképszoba ajtaja kivágódott és Murtagh térde megroggyant. Nem látott, így az egyensúlyérzéke nem működött rendesen és a földre zuhant. Ó, pontosan tudta, ki az egyetlen, aki ilyen nagyzoló gesztussal merészel megjelenni a király előtt!

– Mi a penész. Azt látom, hogy a fiú a kiskölyök nélkül állított, be, de gyere le és hozd a kardod hüvelyét? Most komolyan, azt akarod, hogy ezzel tángáljam el?

Fém csattanását hallotta, ahogy Morzan levágta Zar’roc hüvelyét az asztalra. Murtagh hörgött, próbálta ülve tartani magát, de hiába nyitotta a száját, Galbatorix valamit megcsavart a fejében.

Nem-nem, Murtagh. Akkor szólhatsz, amikor megengedem.

Hangosan a hangja kissé tűnődő volt:

– Attól tartok, Shruikan kissé magára vette Tövis néhány hibáját. Morzan, ha megkérhetlek rá, hogy beszéld meg ezt a kis apróságot a fiaddal helyettem…

– Ahogy kívánod, uram.

Nem, nem, nem, csak őt ne! Ne így, ha legalább előbb odaadhattam volna…

De nem, az nem segített volna rajta. Morzan már dühös volt, és Murtagh emlékezett rá, mi történik akkor, ha a férfi dühösen kardot kap a kezébe. Feltámadt benne az érzés, hogy az a szarkasztikus mondat, amivel elvette a fegyvert Eragontól, tulajdonképpen jóslat volt.

A király felnevetett a fejében. Murtagh-ból csak kiszakadt a panaszos nyögés, amikor a király jelenléte éppen úgy hagyta el, ahogy egy nyílvesszőt tépnek ki egy sebből. Még a hús förtelmes cuppanását is hallani vélte.

Visszatért a látása. A király elegánsan intett és magukra hagyta őket. Murtagh érezte, hogy az apja őt nézi. Félve pillantott rá, és azonnal elkapta a tekintetét, de a látvány mégis beleégett. Morzan őt nézte, félrebillentett fejjel, figyelmesen, az ajka kissé lebiggyedt, a szeme összeszűkült. Mennél jobban elnyúlt a csend, Murtagh annál inkább hitte, hogy úgy fest, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit csináljon egy darab ismeretlen, kissé gyanúsnak tűnő étellel a tányérján.

Murtagh lassan, imbolyogva fölkelt. Morzan őt figyelte, természetellenes mozdulatlansággal, hogy még azt se látta rajta, hogy levegőt vesz. A bal keze szinte függetlennek tűnt a testétől, az ujjai előbb begörbültek, majd kitárultak. A feszültség felgyűlt a levegőben.

Úgy érezte magát, mint a trónteremben, térdelés közben. Pontosan tudta, hogy ennek az egésznek az lesz a vége, hogy őt megverik, de csak nem kérheti, hogy ugorjanak egyből arra a részre, amikor ő a fejét védve fekszik a földön, Morzan pedig rugdossa, ameddig úgy tartja kedve, nem igaz? Ez lesz a vége, érezte a csontjaiban. Még akkor is, ha nem emlékezett rá, hogy Morzan valaha megütötte volna úgy, hogy ő a földön feküdt. Lenn a kazamatákban ezt Yarekre meg az ő csicskáira hagyta. Ő maga a falat bámulta, messzeségbe révedő tekintettel, hogy amikor Galbatorix lejött és csatlakozott hozzá, megkérdezze, hogy szerinte mi a jobb módosítás a hajítógépekre, ha áthuzalozzák őket, vagy hogy ha… És itt a hangja elhalkult, hogy aztán valamivel később azzal töltse az idejét, hogy vázlatokat készítsen egy hadi gépezethez, miközben Murtagh-ot alig néhány méterre tőle darabokra törték, hogy aztán újra összerakják.

‒ Galbatorix mondta, hogy ez lesz ‒ mordult föl Morzan. Mereven a szemébe nézett. Murtagh visszabámult, de nem látta őt. ‒ Hogy odamész és kibújsz a parancs alól. Pedig szerettem volna büszke lenni rád, tudod?

Nagyot nyelt és nem figyelt. Nem-nem-nem. Hazudott.

‒ Csüccs le.

Murtagh nem mozdult.

‒ Azt mondtam, ülj le!

A hangja már idegesen csattant, a parancs, hogy engedelmeskednie kell az apjának, úgy mozdította meg a tagjait, hogy nem is tudta, mit csinál. Odalépett a legközelebbi székhez, elhúzta a faltól és leült. Illetve, lerogyott. Az ereje kezdte elhagyni, a páncél pedig nehéz volt.

Morzan odalépett hozzá, de mögötte maradt, amitől Murtagh-nak borsózott a háza. Jobb szerette látni, hogy mit csinál a férfi. Szemmel akarta tartani.

– Nem is öltöztél át a csata után? ‒ kérdezte Morzan, és Murtagh hallotta, hogy fintorog.

‒ Parancsunk volt… nem állhattunk meg…

Morzan az álla alá nyúlt és felfelé fordította az arcát. Murtagh megszédült és nem értette… oh, a király elvágta tőle Yngmart. Már csak annyi erő volt benne, amennyit korábban magába szívott, és most rázuhant az, hogy a csata óta nem aludt, és azt megelőzően is éppencsak lehunyta a szemét ‒ a Farthen Dûr alatt vívott csata emlékei hamar fölébresztették, és emlékezett rá, hogyan vágta fejbe egy urgal. A gondolat, hogy valami hasonló történhet Tövissel, rettegést plántált belé. Tövis sértőnek érezte ezt, de még csak egy fióka volt, és Murtagh-nak kellett volna gondot viselnie rá.

‒ Erre majd később visszatérünk ‒ jegyzete meg Morzan, és előredöntötte Murtagh fejét. Amikor rájött, hogy a nyakvédő nem engedi, hogy jobban előredőljön, kicsatolta. Aztán nekiállta többi vasat is lehámozni róla.

Az érintése olyan könnyű volt, hogy a vastag aláöltözeten keresztül nem is érezte. Pislogott egyet. Amikor kinyitotta a szemét, Morzan már előtte térdelt, és káromkodva konstatálta, hogy a lábszárvédőjét nem csak szíjak, de alatta egy sor zsinór is tartja, pedig ő maga volt az, aki felvetette ezt a konstrukciót. Maga a látvány azonban, hogy a király jobb keze, a félelmes Morzan bontja ki őt a páncéljából, annyira szürreálisnak tűnt, hogy Murtagh majdnem felnevetett.

‒ Igazad van ‒ mordult fel Morzan, és varázsszót mormolt, de úgy mintha szitok lenne. A csata mocskától megkeményedett csomó azonnal elengedett.

Utolsó lépésként előrébb csusszant egy kicsit a széken és iszonyatos erőfeszítéssel felemelte a karjait, hogy Morzan lehúzhassa róla a láncinget. A védőruha csörgő-zörgő kupacban hullott a szék mellé.

‒ Megsérültél máshol is? ‒ kérdezte Morzan és a szemei Murtagh nyakára szegeződtek, ahol a szíj a bőrébe vágott, amikor Eragon letépte róla a sisakot.

‒ Nem tudom. Nem hiszem. Tövis megsérült, de… ‒ egy pillanatra újra elöntötte a pánik, amit akkor érzett.

‒ Hé, shh, már eljöttetek ‒ mormolta Morzan, a keze Murtagh arcán volt, amitől érthetetlen és zavaros érzések kezdték kergetni egymást a bensőjében. ‒ Láttam Tövist, nincs semmi baja. Meggyógyítottad.

‒ Nem azonnal ‒ lehelte. ‒ Nem tudtam… elmetámadással kezdett, és a csatatér fölött voltunk, nem varázsolhattam, mert mindenki látott.

‒ Jó. Ezzel is kezdünk majd valamit. Hajtsd le a fejed.

Engedelmeskedett. Morzan odalépett mögé, aztán Murtagh érezte, hogy a hajába markol és… fésülni kezdte?

‒ Mit…?

‒ Galbatorix úgy ment ki innen, hogy erősen célzott rá, büntetést érdemelsz ‒ felelte Morzan, a hangja távoli lett, és Murtagh semmiféle érzelmet nem hallott ki belőle. ‒ Azzal nem érek el semmit, ha elverlek, utána úgyis meg kellene gyógyítani téged, ha azt akarjuk, hogy jobb legyél. És azt akarjuk, azt akarom, hogy jobb legyél. Akkor pedig minek pazaroljuk az időnket, nem igaz?

Hallotta a mágia pattogását. Egy pillanatra látta az apja ujjai körül a mágia fodrozódó, vörös színét. A fejbőre elzsibbadt, ez a fésülgetés pedig egészen… kellemes volt, és annyira nehéz volt minden…

* * *

Ha megint énrám lesz mérges, akkor nem leszünk barátságban, fióka, mormolta Shruikan és a szorítása tovább erősödött. Nem fájt, pedig Tövisnek lassan már a csontjai ropogtak belé, és csak pihegve tudott levegőt venni.

Azt mondtad, hogy bízzam rá magam és…

Igen-igen, azt mondtam. Csöpp fióka vagy még, és megzavarta a fejedet az, hogy nagy lettél, nem igaz?

Én nem…

Shruikan megint közbevágott, nem zavartatta magát azzal, hogy Tövis mentegetőzni vagy éppen magyarázkodni akart.

Odafigyelsz. Oda kell figyelned, különben a hülye kétlábúd megöleti magát és az fáj, fel tudod ezt fogni, most-született-tojáshártya-van-rajtad?

Igen. Igen, bocsánat, én igyekeztem…

De hagytad neki, hogy meggondolja magát.

Nem állhattunk neki vitatkozni a csatatéren!

Hagytad neki, hogy meggondolja magát, ismételte Shruikan. Azért van az a hegyes-fogakkal-teli-kis-szád, hogy felfalj vele mindent, Tövis. Megtanítottam neked.

Még úgy, megszorongatva is összerándult és felnyüszített. Nem akarta.

Én sem akarom, Shruikan hangja mélyre zuhant, ahogy az égből alázuhanó kő. De van úgy, hogy csak azzal akadályozhatod meg a katasztrófát, hogy felfalod a kétlábúd mocskos érzéseit és még mocskosabb ötleteit.

Értette. Megértette. De attól még nyüszített. Aztán sikoltott, mikor Galbatorix hümmögve bejött a trónterembe, és Shruikan a vállába harapott, pedig az idősebb sárkány fogai még csak csikorogtak a pikkelyein, nem roppantották meg azokat.

‒ Csak finoman, Shruikan ‒ szólt rá Galbatorix. ‒ Tudom, hogy csalódást okozott neked, de azt akarom, hogy Tövis holnap reggel harcra kész legyen. És úgy, hogy nem kell az összetákolásával töltenem az éjszakát, rendben? Jobb dolgom is van.

Felmarkolta a földről a kardot és továbbra is dudorászva távozott. Shruikan eleresztette Tövist és a farkával a földre csapott, hogy beleremegtek a falak, egy gyertyatartó pedig leugrott helyéről.

Csak egy futó pillanatra érezte a másikban felvillanó irigységet. Túl fáradt volt ahhoz, hogy megállapíthassa, pontosan mire irányult, mi volt az, amit ő megkapott, Shruikan viszont nem. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy ezt a gondolatát eltakarja a másik elől. A pofon, amit kapott érte, kellemes simogatásnak éreztette Saphira valamennyi ütését.

* * *

Egy pofon ébresztette föl, és a kavargó érzései miatt egy pillanatra észre se vette, hogy Tövis kapta, nem pedig ő. Ösztönösen kinyúlt a társa felé, csak azért, hogy a gondolatcsáp beleütközzön Galbatorix igemondóinak sorfalába. Olyan gyorsan húzódott vissza, hogy a visszacsapás nem korbácsütéshez, inkább csaláncsípéshez hasonlított.

Valami furcsa volt a fején. Odanyúlt, de Morzan félrecsapta a kezét.

‒ Ne piszkáld, még nincs kész.

Megrettent. Morzan nem ért hozzá, mégis érezte az érintését, a fejbőre még mindig zsibongott, azt pedig érezte, hogy a haja nem úgy áll, ahogy szokott. Fészkelődött, mire Morzan könnyedén meglegyintette a vállát. Megdermedt.

Galbatorix úgy jött be, ahogy szokott: kopogás nélkül, elvégre ez a palota az övé volt és ő volt a király, oda ment, ahová akart. Most mégis megtorpant a küszöbön, és felvonta a szemöldökét. Murtagh-nak elakadt a lélegzete. Rosszat sejtett.

‒ Megzavartam valamit? ‒ kérdezte. ‒ Azok után, ahogy bejöttél, azt hittem, legalább az orrát eltöröd, nem azt, hogy itt fogod babusgatni.

‒ Nem babusgatom ‒ ellenkezett Morzan. ‒ Semmi értelme az edzéstervének, ha nem tudja megcsinálni, mert éppen gyógyul, és minek verjem össze, ha utána meggyógyítom? Nem fogok kétszer dolgozni.

‒ És ezért most a haját fonogatod.

‒ Azt mondtad, büntessem meg. ‒ Morzan ellépett mellőle, és megrántotta a vállát, Murtagh hátát pedig megütötte valami. Hátrafordult, de ne látott semmit. A periferikus látása már nem volt az igazi, szóval átfordult a másik oldalra is, de azon túl, hogy a feje hirtelen nehéznek érződött, a világon semmit nem érzett. ‒ Azt is mondtad, hogy utálja, hogy hasonlít rám.

Murtagh megremegett. Ha kérdezték volna, mondja, hogy tisztában van ezzel, de nem szeretett gondolni rá, hogy az apja és a király mennyire ismerik őt.

Galbatorix felhorkant és varázsszót mondott, mire a levegő Murtagh előtt megfodrozódott, és pereme lett; egy másodperc múlva önmagát látta, de olyan tisztán, ahogy arra semmilyen tükör nem volt képes. Látta a fáradtságtól sápadt arcát, a karikás szemeit, azt, hogy ugrásra készen kapaszkodik a szék peremébe. És azt is látta, hogy a haja nem olyan, mint volt ‒ túl hosszú, le kéne vágni, de kinek van arra ideje, esténként csak bedől az ágyba, és Tornac nem vághatja le neki, ahhoz meg kellene állniuk a gyakorlásban.

Így, hogy Morzan összefogta, csak még jobban látszott, hogy mennyire hasonlít rá. Nem számított, hogy a haja világosabb, a bőre pedig sötétebb, mint az apjáé. Kit érdekelt, hogy a két szeme egyforma szürke. A színek nem jelentenek semmit, ha a formák, kis eltérésekkel, de megegyeznek.

Pánikszerűen nyúlt hátra, hogy kitépje a hajából a szalagot, amivel Morzan megkötötte a copfját, hogy végre önmagát lássa abban a varázstükörben, és ne az apja eltorzított mását. De nem szalagot tapintott. Még rémültebb lett, ahogy a markában végigsiklott a vastag copf, amit Morzan font. Morzan valahogy elérte, hogy a haja hosszú legyen. Ahogy áthúzta a válla fölött, a fonat végén a szalag a mellkasát verdeste.

Nem fért a fejébe a dolog.

Nem kapott levegőt.

‒ Szerintem jól áll neki ‒ jegyezte meg Galbatorix.

‒ Ugye? ‒ vigyorgott Morzan és kihúzta magát.

Murtagh arca megint lángolt és már átkozta magát, amiért a tagjai még mindig remegtek és túl gyönge volt ahhoz, hogy felkeljen. Morzan pedig olyan furcsán nézett rá, hogy Murtagh nem értette, de nem is akarta érteni.

– Elnézésedet kérem, Morzan, ez a trónteremben maradt. ‒ Galbatorix felemelte az addig a teste mellett tartott, a köpenye ráncaiba rejtett kardot.

Murtagh ismerte az apja lépteit, a vasalt csizmasarkak erőteljes koppanásait, mert Morzan keményen lépett, hogy mindenkivel tudassa a jelenlétét. Most azonban nesztelenül mozdult, mint a vízre hulló árnyék. Galbatorix felé nyújtotta a kardot. Murtagh nem látta az apja arcát; csak azt látta, hogy gyöngéden veszi el a királyától Zar’rocot, mintha nem is fegyvert, hanem egy csecsemőt venne át. Hallotta, ahogy kedveskedve suttog a kardnak, amitől még a karja is libabőrös lett:

– Hát szervusz. Hiányoztam?

Majdnem olyan szeretettel szólt ahhoz a vasdarabhoz, mint a társához.

Morzan egyszerre megpördült, próbaképpen suhintott egyet-kettőt, aztán kitört, fordult, és mozdulatlanná vált. Könnyű csuklóval megforgatta, és villámgyors mozdulattal lefejezte a térképasztalon az egyik ujjnyi kis fabábut, de úgy, hogy a csonk nem dőlt el. Morzan arcát dicsfényben fürösztötte az imádat, a tekintete a fegyverén függött, ahogy az a színét változtatta minden mozdulatára.

Talán mégsem volt jó ötlet elvenni Eragontól. Úgy nem, hogy látta vele küzdeni az öccsét, úgy nem, hogy maga is tudta, milyen érzés megragadni a markolatát, keresztbe fektetni a térdén. Jó kard volt, az kétségtelen, a tünde kovács remek munkát végzett. Murtagh nem érezte a súlyán, hogy jó egy arasszal hosszabb, mint egy átlagos egykezes kard. De ez a fegyver, ami Eragon és Murtagh kezében csak egy jó kard volt, az Morzan kezében valami más lett.

Zar’roc, Nyomorúság. Ott volt, amikor megdöntötték a Rendet, amikor felbontottak egy több ezer éve álló rendszert. Ezt a kardot a király Vörös Lovasának készítették, és Murtagh-nak nem volt elég esze ahhoz, hogy rájöjjön, azért hosszabb a fegyver az átlagosnál, mert a gazdája olyan magas, mint egy urgal.

Az apjára meredt és ráébredt, hogy igazából soha nem látta a férfit így, ezzel az átokkal a kezében, vagy ha mégis, akkor túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen rá.

Morzan el volt bűvölve. A hüvelyébe csúsztatta a kardját és a kattanás kuncogásra ingerelte. Galbatorix felé fordult és lendületből ereszkedett térdre.

– Uram. Királyom.

– Örül a szívem, hogy boldognak látlak, barátom.

Az a mosoly a király arcán majdnem ugyanaz volt, mint amit Murtagh-ra szokott villantani, amikor el akarta hitetni a nemesekkel, hogy igazából kedveli őt. De csak majdnem. Ez a mosoly igazi volt. Őszinte. És pont ezért, ezerszer rémisztőbb. Morzan kihúzta magát, és olyan képet vágott, mint egy megdicsért kisfiú. Fölkelt, noha nem kapott rá engedélyt. Gyors volt, megint olyan gyors, hogy Murtagh alig látta az átmenetet aközött, hogy egy kicsit hátradőlt, aztán máris állt, messze föléjük tornyosulva. Zar’rocot a melléhez szorította.

‒ Most menj ‒ kérte őt Galbatorix halkan, még mindig mosolyogva. ‒ Még váltanék pár szót a fiaddal.

‒ Hát persze. ‒ A felemás szemek őrá villantak, és Murtagh összerezzent. Morzan mosolya még szélesebb lett, a hangjában nevetés bujkált. ‒ Holnap találkozunk, bogyókám.

Otthagyta őket, a léptei megint nesztelenek voltak, még az ajtót is halkan tette be maga után. Amilyen hangos volt a dühe, annyira csöndes volt az öröme.

A király viszont még mindig a teremben volt. Murtagh-hoz lépett.

‒ Kedvem lenne feltörölni veled a padlót, tudod. Veled is meg Tövissel is, külön-külön. Csak azért nem teszem, mert boldoggá tetted Morzant. Légy jó fiú, és talán hagyni fogom, hogy a kedvenc vívómestered még egy darabig melletted legyen, Királygyilkos. ‒ Az arca hideg volt, a pillantása távoli. ‒ Most elmehetsz.

Nem kellett kétszer mondania.

* * *

Tornac rohanvást ment a trónterem felé. Egy őr szólt neki, hogy a király üzeni, szedje össze Murtagh-ot, és ez igazából bármit jelenthetett. A lelki szemei előtt látta a fiút, ahogy vérbe fagyva hever egy kövön és hiába szólongatja, nem válaszol…

Megrázta a fejét, hogy kiverje belőle a rémképet és csak még jobban sietett.

A trónterem egyik oldalajtaja miatt pillantotta meg. Murtagh éppen felé nézett, de nem látta őt, éppen az öklébe harapva fordult vissza, hogy megint megpróbálja megérinteni az ajtót, a keze azonban arasznyira a kilincstől láthatatlan akadályba ütközött. Nyüszített és folytatta a fel-alá járkálást.

Tornacnak kellett pár pillanat, hogy felfogja, az a furcsa valami Murtagh hátán nem a ruhája része, hanem a tanítványa a távolléte alatt egy Morzanhoz hasonló fonatot sikerített magának. Ahhoz is kellett neki egy pillanat, hogy rájöjjön, az a két figura, akik mellett éppen el akart menni, az őrök voltak, akiknek az ajtó mellett kellett volna posztolni, ami előtt Murtagh éppen fel-alá járkált.

‒ Vigyázzon vele, teljesen megőrült! – figyelmeztette az egyikük.

‒ Igen, azt látom ‒ mondta, de nem lassított.

Csak akkor, amikor már elég közel volt ahhoz, hogy hallja Murtagh motyogását.

‒ Nem… de ha mégis… máshogy kellett volna, igen… hazudik…

‒ Murtagh?

Murtagh felkapta a fejét. Nohát, nézett ki már jobban is, azokkal a táskákkal a szeme alatt már egész poggyásza volt. Tornac érezte, hogy elmosolyodik.

‒ Csak én vagyok, fiú.

Murtagh olyan képet vágott, mint akit gyomorba vágtak.

– Ne hívj így!

– Micsoda…?

– Morzan hív így – dadogta. – Csak… az apám hív így.

A pillantása megint elrévedt, és egész testében összerezzent, amikor Tornac megérintette a vállát. Még mindig aláöltözetben volt, de legalább ahhoz volt elég lélekjelenléte, hogy a páncéljából kibújjon.

– Értem. Gyere, Murtagh.

– Nem. Tövis még… Ő még odabenn van.

Nem mondott semmit, Murtagh mégis felé kapta a fejét. A hirtelen mozdulat miatt megbillent, Tornacnak kellett elkapni, hogy ne essen el. Abban a pillanatban csapkodni kezdett, rémülten próbálta őt lerázni magáról, és Tornac máris tudta, miért álltak olyan messze azok a katonák. Hátra kellett csavarnia a tanítványa karját, nehogy orrba vágja.

– Fi… Murtagh! Murtagh. Csak én vagyok. Rendben? Most elengedlek, jó?

– Úgy beszélsz hozzám, mintha ló lennék – mondta kásás hangon.

– Mert úgy viselkedsz, mint egy ló. Mikor aludtál utoljára?

– Nem tudom.

– Látszik. Gyere szépen. Lefekszel egy kicsit, rendben?

– Nem akarok.

– Te jóságos… Murtagh, muszáj aludnod!

– De Tövis még nincs jól.

Tornac sóhajtott, mire Murtagh egyszerre nagyon elkeseredetten nézett rá. Hatalmas csomót érzett a torkában.

– Ne haragudj rá! – kiáltott fel Murtagh és ellépett tőle, megint megbillent, de elkapta a falat, hogy ne essen el. – Tövis a barátom. A legjobb barátom.

– Értem. És nem mondtam semmit a legjobb barátodra. Azt mondom, hogy neked kell aludnod, Murtagh, mert te sem vagy jól. Ezzel szerintem Tövis is egyetértene, ha megkérdeznénk.

Murtagh elcsigázottan nézett rá, aztán a trónterem ajtajára. Kinyújtotta a kezét, de most sem tudta megérinteni a zárat. Tornac, jobb ötlete nem lévén, megfogta a kezét. El akarta húzni onnan, ehelyett kapott a nyakába egy Murtagh-ot, aki reszketett, alig állt a lábán és az ajkát harapva nyelte a könnyeit.

De legalább hagyta magát visszavezetni abba a cellába, amit újabban a szobájának csúfoltak. Tornac hirtelen hálás volt érte, hogy nem kellett lépcsőt mászniuk.

Persze, túl könnyű lett volna az élet, ha Murtagh nem makacsolta volna meg magát, hogy ő márpedig egyedül is ki tud bújni a ruháiból. Tornac legszívesebben csak lelökte volna az ágyra, de Murtagh kötötte az ebet, hogy neki le kell vetkőznie, szóval maradt, mert nem tetszettek neki azok a kilengések, amiket Murtagh öltözés közben csinált. Az, amit magyarázott, még kevésbé.

– Azt mondta, legyek jó fiú. Akkor nem fog bántani téged. De közben meg nem akarom azt csinálni, pedig csak akkor lehetek Tövissel, amikor gyakorlunk meg amikor feladatot kapunk, és nem kéne örülnöm neki, amikor kiküldenek, mert… Mert csak.

‒ Értem. Most már lefekszel? ‒ megfogta a könyökét, hogy az ágyhoz vezesse, de Murtagh lerázta az érintését.

– Mondtam, hogy megy egyedül! ‒ Murtagh bemászott az ágyába. ‒ Úgy csinálsz, mintha törékeny lennék…

A mondata akkor szakadt félbe, amikor letette a fejét a párnára. Azonnal elaludt. Úgy, ahogy volt. Tornacnak nem kellett volna vacakolnia azzal, hogy megpróbál csöndben maradni, mégis rosszul esett zajt csapni. Lábujjhegyen osont oda az ágyhoz, hogy betakarja őt.

A saját szállására menet, ahogy átsétált az egyik udvart határoló folyosón, megpillantotta Tövist. A sárkány úgy festett, mint aki két lépés között zuhant el. Mellette a katonák arról vitatkoztak, hogyan lehetne visszavinni a cellájába. Tornac megtorpant, már majdnem rájuk szólt, hogy hagyják békén, amikor Morzan sárkánya odafönn a teraszon hangos csattanással kitárta a szárnyait és levitorlázott az udvarra. A katonák menekültek, a sárkány pedig mormogva-csipogva összetekeredett a kisebb fajtársa körül.

Tornac felnézett és még éppen látta, ahogy Morzan ellép a terasz széléről.

 

>>> Következő fejezet >>>