És az ég vérbe fordult #8

Az Égő Mezők miért olyan nagy fordulópont?

Zene a fejezethez: The Untold

Forrás: bal, közép, jobb

A kimondatlan

Tarrant nagyúrra azt mondták, hogy erős férfi, aki kézben tartja a városát. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy nem állt készen hasmánt belefeküdni egy pocsolyába csak azért, hogy Morzan száraz lábbal kelhessen át rajta.

‒ … és a fényjelek segítségével a felderítők azonnal jelezni tudják, ha a tündék túl közel kerülnének ‒ fejezte be az ismertetőjét a nagyúr.

‒ És ha a tündék lelövik a felderítőket? ‒ sandított rá Morzan.

‒ Az udvari mágus azt mondta, hogy a nyíl messzebbre hord, mint a legerősebb mágus elméje. ‒ Ami a legtöbb emberi mágus esetében ez igaz is volt. ‒ Így bátorkodtunk feltételezni, hogy a tündék előbb lövik le a hírnököt, mint hogy kiszedjék az elméjéből a jelkulcsot. Mindegyik fáklyahordónak egyéni jelrendszert tanítottunk be és véletlenszerűen határozzuk meg, hogy melyik csapattal melyik jelzőember megy, így nem vehetik át a helyüket csak úgy.

Morzan bólintott és nem mondott semmit a szükségtelenül túlbonyolított rendszerre. Elég volt Tarrant nagyúr idegesen rebbenő kezére pillantania ahhoz, hogy tudja: Ceunon ura tisztában volt vele, hogy ha a tündék megindulnak, akkor minden előzetes védelmi intézkedés annyi lesz, mint pernye a szélben. Ez az egész csak szemfényvesztés volt, mind magának, mind a városnak, hogy elhiggyék, ők megtettek mindent. Kellett valami, ami meghozza nekik a nyugodt álmot.

‒ Ha… ‒ A nagyúrnak meg kellett köszörülnie a torkát. ‒ Ha mégis a legrosszabbra kerülne a sor, akkor sem fogunk megfeledkezni róla, hogy kihez köt minket a hűség, uram. Belülről fogjuk bomlasztani a…

Morzan közbevágott:

‒ Ha Ceunon elesik, akkor a tündék felállnak a falakra és énekelni fognak maguknak egy szép dalt. Mire befejezik, iszonyodni fog önmagától, amiért képes volt parancsot adni egy fa kivágására. Ha nagyon benne vannak, akkor rebegő hülyeként fog viselkedni, amint megszólítja egy tünde.

Tarrant nagyúr arca megnyúlt és a melléhez kapott, rámarkolt a nyakában viselt amulettre. Morzan csak azért tudta, hogy a „láthatatlan” szó összevont írásjelét látja, mert végignézte, hogyan korcsosult el a karakter az elmúlt száz évben. Sok ceunoni hordta ezt a jelképet, főleg azok, akiknek az erdő környékén volt dolguk, és szentül hittek benne, hogy ez majd megóvja őket a bűvöléstől, szemmel veréstől, meg úgy alapvetően minden tündétől és egyéb természetfeletti lényektől.

Egy pillanatra eszébe jutott, milyen volt gyereknek lenni. Ott állni a nagyanyja mögött, mikor megérkezett a tünde küldöttség, a teremben szinte pattogott a feszültség, az elméje még zárt volt és üres, a mellét feszítette a félelem… de nem.

‒ Ha tisztességes varázsló készítette magának, akkor használhat valamennyit. De csak addig, amíg a nyakában van.

Tarrant bólintott és nyelt egyet. Nem kérdezte meg, hogy milyen gyorsan tudná egy tünde letépni a nyakából a jelképet. Inkább a város makettje felé fordult. Amikor beléptek a helyiségbe, Morzannak első dolga volt megdicsérni, mert tényleg pontos és szép munka volt. Plusz kedvére való volt, hogy a helytartó ezen mutatta meg neki, miféle változtatásokat eszközöltek. Egyszerűbb és gyorsabb volt így átlátni a változtatásokat, mint kimenni a falakra, megnézni mindent, aztán körberepülni, hogy meggyőződjön róla, valóban úgy van minden, mint ahogy mondták.

‒ Akkor hát… nincs remény?

‒ Ne veszítse el a hitét a királyában, Tarrant.

‒ Nem erre céloztam, uram ‒ rázta a fejét a férfi. ‒ Én maradok, mégis én vagyok a helytartó, nem hagyhatom magára a városomat. De… a családomat esetleg elküldethetem?

‒ És hová küldené őket, uram? ‒ kérdezte félrebillentett fejjel. ‒ Ha a tündék valóban megindulnak, Ceunon nem fog többé felderítőket és járőröket küldeni a vidékre. A király már parancsot adott a börtöntelepek felszámolására és a rabok elszállítására, de ha a tündék szétverik a konvojt, akkor a vidéket ellepik a zsiványok. Tényleg elküldené a feleségét és a leányait egy védtelen udvarházba?

‒ A fővárosba ‒ mondta Tarrant halkan, könyörögve. ‒ Tudom, hogy az uralkodó nemrégiben megtiltotta a beköltözést, de kérem… csak őket négyüket, édesanyámat már nem is kérem, ő maradna velem, vagy legalább a lányaimat…

Morzan felemelt kézzel szakította félbe a könyörgést.

‒ Mert a leányainak nincs nevelőnője? Szobalánya, társalkodónője, komornája? Mire kettőt pislogunk, a személyzet máris kitesz még húsz főt, és tudja, hogy ilyen rút időkben minden éhes száj számít. Nem tehetem. Maradjanak itt önnel, és remélje, hogy a tündék még mindig szentnek és sérthetetlennek tartják a gyermekeket.

‒ Hát ez az, uram! A legidősebb leányom egyidős kegyelmed fiával, és ő… a második is már kész asszony, tizenhat éves. Ha csak a gyermekeknek kegyelmeznek, akkor a legkisebb egymaga marad.

Morzan hunyt szemmel nagy levegőt vett.

‒ Csak ismételni tudom magam, helytartó. Tegye, amit parancsba kapott, és nem fogunk megfeledkezni a hűségéről. A leányai sorsát pedig őfelsége figyelmébe fogom ajánlani…

‒ Köszönöm, méltóságos nagyuram!

‒ … már amennyiben a tisztelt felesége felhagy azzal, hogy megpróbálja rajtam keresztül nyélbe ütni az ön leányának házasságát az én fiammal.

‒ Feltétlen beszélni fogok vele, uram.

A beszélgetésük vége és az ebéd között volt pár perc. A nagyúr kimentette magát és magára hagyta őt. Morzan a gondolataiba mélyedve ballagott ki a térképszobából, az udvar irányába. Tudta, hogy ha meglátogatja a barátját, akkor el fog késni az ebédről, de az a hirtelen emlék… ráadásul Tarranttal élt az anyja. Morzan még emlékezett rá csitri korából, meg arra, hogyan sírt, amikor Formora felképelte és rárivallt, hogy „azelőtt kellett volna a becsületedre gondolni, hogy széttetted volna a lábadat, aranyom!” Régi szép idők. Abból a szöszke lányból is aszott vénasszony lett, aki úgy nézett Morzanra, mintha ő lenne a felelős az élete minden bajáért. Biztos ezért emlékeztette annyira a saját nagyanyjára.

Megborzongott, és összedörzsölte a kezeit, hátha ezzel elnyomja magában a vágyat arra, hogy kerítsen egy kupa bort. Olyan jól ment, amíg ott volt vele a fia! Ha rátört a vágy, akkor csak kiparancsolta azt a kettőt az udvarra, hogy végrehajtsanak egy új gyakorlatot. De már elmentek délre, hogy megharcoljanak egy csatát, amiről ő és Galbatorix is tudta, hogy el fogják veszíteni, hogy teljesítsenek egy feladatot, amiről megint csak mindketten tudták, hogy meg fognak próbálni kibújni alóla. Nem véletlen mondta a fiúnak, hogy tartsa a száját.

Összepréselte az ajkait. Az egyetlen, akivel szemben nem gyűlölt tévedni, az Galbatorix volt, de most mégis…

Megrázta a fejét. A folyosónak már azon a részén volt, ahonnan kilátott az udvarra, látta a sárkányt, ahogy a kastély falára támaszkodva ágaskodik és az eget kémleli. Morzan megtorpant és összevont szemmel vizsgálta a társát. Nem nyúlt ki felé, már régen megtanulta, hogy nem jó ötlet úgy megérinteni szegénykét, hogy a sárkány nem látja meg őt azonnal, ha megfordul. Minden máshoz elég volt Belatona újjáépített belvárosára gondolnia, ahol Cimarí egyszer elkalandozott és a pincéből nyúlt ki, hogy megérintse a társát, ahonnét még tündesebességgel is bő egy percbe került felrohannia a felszínre. Egy sárkánynak egy perc egészen sok mindenre elég.

Nagyon nem tetszett neki, hogy a sárkány nem mozdult.

Alig lépett ki az udvarra, máris megjelent mellette a torkát köszörülve egy katona, akiről csak úgy szakadt a víz az idegességtől, de Morzan elhessegette. Biztos volt benne, hogy a fickó a fél marhára akarta felhívni a figyelmét, ami az udvar közepén hevert. Úgy festett, mint amibe a társa éppen belekóstolt, aztán otthagyta. Még mindig az eget nézte, és egyszerre felnyögött, bánatosan, gyomorból. Auhn.

A katona még mindig ott volt.

‒ Egész nap ezt csinálta! Bámulta az eget és néha kiadja ezt a hangot…

‒ Fogja be! ‒ reccsent rá Morzan.

Minden erejére szüksége volt, hogy ne harapjon az ajkába. Nem, most figyelték, és ez nem a főváros, itt talán furán venné ki magát, ha mindenkit kizavarna az udvarról. Próbált óvatosan kinyúlni a társa felé, cselesen, hogy ő ne vegye észre azonnal, az elméje ne változzon azonnal tükörré.

Nem volt elég ügyes. Egy pillanatig látott csak vörös pikkelyeket, mintha a társa az öböl vizében nézné a saját tükörképét, aztán a sárkány felé fordult, és az elméje máris fordult-megfordult, megvan-egyek vagyunk, és Morzan egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy egyben tartsa magát. Megvárta, míg a társa lemászik a falról, és a közelébe ér, akkor megpaskolta az orrát – mint egy lónak, pedig nem az – majd a katona felé fordult:

– Kimegyünk megnézni a védműveket.

Nem várt válasz, máris a nyeregben volt, a helyén. A sárkány már el is lökte magát a földtől, a szél megtáncoltatta a hosszú hajfonatát, megcsipkézte az arcát és Morzan a sárkány pikkelyeire tette a kezét, minden szeretetét felé sugározta és minden erejével azon volt, hogy ne a választ keresse, mert azt nem bírná ki bor nélkül. Vagy Galbatorix nélkül.

Megint furcsán érezte magát, hogy visszament volna a fővárosba térden csúszni az ő ura előtt. Idegesítette, hogy így viselkedik, hogy nem tudja, hol van a határ, mi a határ, van-e egyáltalán olyan, hogy határ. Nem akart erre figyelni, mert akkor megint a múlt jutott volna az eszébe, meg ennek a pokolnak az első napjai, amikor még minden sarkon összetört valamit, mert új volt az érzés, hogy a társa hiányzik. Inkább rámarkolt a kabátjára a szíve fölött, ott, ahol a nevével hímzett kendőt hordta.

Du Weldenvarden felé nézett. Ó, mit nem adott volna érte, ha a tündék hirtelen megjelentek volna, hogy kihívják őt! Harcolni akart. Menni akart. Bármit csak ezt a csöndet ne.

Akkor már inkább a visszhangok.

Belevetette magát a sárkány elméjébe. A sárkány azonnal húzni kezdte, mintha játszanának, de az nem lett volna jó ötlet a levegőben. Nem volt jó ötlet már egyáltalán Ceunonba jönni. Nem volt jó ötlet elszakadni Galbatorixtól. Haza kellene mennie. Meg kell védenie őt. És ott van még a két kis hülye is, még a levegőben alig tudnak megmaradni, és lehet, hogy egyikük sem ostoba, de fiatalabbak, mint ők ketten voltak, amikor megdöntötték a régi rendet. A körülmények pedig mások, annyira mások!

Felmordult és a sárkány pikkelyének éléhez nyomta a kezét. Egyetlen lélegzet, egyetlen mozdulat választotta el attól, hogy felvágja a bőrét. De annyira tudta, hogyan mozdul a másik, annyira érezte őt, egy volt vele minden lélegzetvétele.

És ez feldühítette.

A fogait csikorgatva nézett le a városra, ami el fog esni abban a pillanatban, hogy a tündék megindulnak. És ami ellen ő nem tehetett semmit. Illetve…

A sárkány felmordult, amikor arra kérte, hogy landoljon a falak előtt. Ficánkolt, mert az elméje most is, mint mindig, tükrözte őt, és az ő hirtelen jött vidámságát.

Azt a fajtát, amit vérfolyók kísérnek.

* * *

A mattfekete páncélt viselő lovas megforgatta a teste mellett a kardját és Eragon úgy érezte, a mindenség egy pillanatra megtorpant, hogy maga is elhűlten meredjen az Égő Mezőkre, ahol ő az igazság ellen lázongó elmével próbálja felfogni a felfoghatatlant. Eragon iszonyodva kiáltott fel:

– Én ismerlek téged!

Nem érezte a fáradtságot, ami egy pillanattal korábban még lehúzta a kardja hegyét. Választ akart, tanúbizonyságot vagy cáfolatot, hát nekifutott, egy utolsó erőfeszítéssel kicselezte a másik lovas kardját, kettejük teste közé szorítva a pengéket, hogy letéphesse róla a sisakot. Amaz felkiáltott, ahogy a szíj az álla alatt a bőrbe vágott, mielőtt kioldott volna, de aztán Murtagh vigyorogva fordult felé és egy varázslattal hátrarepítette Eragont.

Akkor jött a hitetlenkedés. Előbb fogadta volna el, hogy az előtte álló alak egy szellem, minthogy felesküdött a királyra. Murtagh furcsa derűvel méregette, miközben szavaival is hitelt adott a látványnak. Utólag elég ostobaságnak tűnt, hogy eljátszották azt az egész „De hát meghaltál!” „Nem én!” menetet, de akkor és ott Eragon annyira megrendült, hogy alig talált szavakat. Kedélyesen üvöltöztek egymással egy sort, Eragon átkozta a saját ostobaságát, amiért képes volt valaha is a barátságnak csak egy szikráját is érezni a másik iránt, Murtagh pedig kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő ártatlan, és egyáltalán nem akarta ezt az egészet.

– Meggyászoltalak! – vágta hozzá. – Megvédtelek, valahányszor azt mondták, hogy a király pribékje vagy és végig az voltál!

– Nem! – vicsorgott ő. – Süket vagy, Eragon? Elraboltak Tronjheimből, visszavittek Urû’baenba a királyhoz és az apámhoz, nem kérték hozzá a beleegyezésem!

– Mégis belementél, hogy szolgálj neki! Azt mondtad, gyűlölöd!

Murtagh nevetett és a hangjának eszelős éle volt, amitől Eragonnak felállt a szőr a tarkóján.

– Van, amikor nincs választásod, Eragon. Nekem sose volt sok, de miután Tövis kikelt nekem, még annyi se maradt. És mióta Galbatorix megesketett minket az ősnyelven, még ellenszegülnünk is lehetetlen.

Ő megpróbálta. Megpróbált mindent, észérvekkel és hízelgéssel próbált hatni rá, hogy álljon melléjük, harcoljon vele és Saphirával a vardenek ügyéért. Látta Murtagh arcán a hajlandóságot. Már merészelt remélni, amikor Murtagh hunyt szemmel megrázta a fejét.

– Tudja az igazi nevünket, Eragon… rabszolgái vagyunk mindörökké.

A valóság végigégette az ereit és minden kimondott szótag fájt:

– Akkor hagyd, hogy megöljünk benneteket.

Egész életében bánni fogja, de meg kell tennie. Érezte Saphira mélységes elkeseredését is; a tudatot, hogy íme, itt egy másik sárkány, és bár csak öten vannak széles e világon, de ennek a vörösnek most mégis meg kell halnia, mert rosszkor kelt ki a tojásból. Tisztában volt vele, hogy helyes, amit kér, és hogy más a helyében nem tenne ilyet, nem kérne engedélyt, hanem egyből cselekedne. De Murtagh régen – egy élettel ezelőtt – a barátja volt. Egyenes, talán kissé borúlátó, de mindenképpen nemes jellemnek ismerte meg, és létezik-e nemesebb halál, mint a végsőkig küzdeni, és ha az nem elég, úgy meghalni a szent ügyért?

Murtagh azonban a képébe nevetett, mintha Eragon esztelenséget kért volna tőle.

– Ugyan kérlek! Az élet még mindig túl édes ahhoz, hogy eldobjuk.

Még volt képe ezt mondani, amikor pár pillanattal korábban együttérzésért esdekelt! Eragon fejében nem fért össze a régi ismerős alakja ezzel az új emberrel. Az összkép széttöredezett és darabokra hullott.

Bocsáss meg!, könyörgött magában, és ugrott. Nem habozhatott. Minden erejét egy utolsó támadásba összpontosította, egy tiszta, gyors rohamba, aminek azzal kellett volna véget érnie, hogy szíven szúrja ezt az ifjút, akit elsőnek hitt az elveszített bajtársak sorában.

Murtagh azonban mágiával megragadta őt és a földre szorította. Saphira felkiáltott és nekitámadt, de őt a levegőben kapta el, és Eragon nem értette. A vörös sárkány – Murtagh mondta a nevét, de Eragon túlságosan sok mindent érzett ahhoz, hogy meg tudja jegyezni – ráadásul egyáltalán nem úgy festett, mint akit kicsit is izgat, hogy mi történik tőle alig néhány méterre. Úgy nézett ki, mint akinek feltétlen meggyőződése, hogy Murtagh győzedelmeskedni fog.

Úgy is lett. Eragon nem tudott tovább küzdeni, meg kellett szakítania a varázslat folyamát. Már csak Murtagh varázslata tartotta állva, ami nem engedte őt megmozdulni. A tudat, hogy Murtagh egészen addig csak játszadozott vele, kiürítette a bensőjét, a vereség pedig marta, égette, mint a sárkányvér. Saphirára nézett és csak azt remélte, hogy Murtagh-ban lesz annyi jóérzés, hogy a meggyilkolásukat ne nyújtsa el annyira, mint a párbajukat.

De Murtagh nem akarta megölni. Kísérteties, gyomorforgató jókedve egy pillanatra sem lankadt, miközben elmondta, hogy Galbatorix a szolgálatába akarja hajtani őt is, de főleg Saphirát, Alagaësia és az egész világ utolsó nőstény sárkányát.

Aztán Murtagh a csatatér felé nézett, Eragon megint megpróbálta feszegetni a mágikus béklyóit, de azok nem engedtek. Jobb ötlete nem lévén, követte Murtagh pillantását és miután a másik megesküdött, hogy nem bántja Rorant, a sárkányaikkal közösen, néma állóképbe rendeződve nézték végig, ahogy az unokatestvére megöli az Ikreket.

Ez a szünet elég volt ahhoz, hogy megint érezni kezdje a fáradtságot, hogy a forrongó vérét lehűtse a vereség biztos tudata. Eragon kezdte megint érezni a tagjait. De legalább a józan esze visszatalált hozzá. Felvillant a lelki szemei előtt, hogyan ölte meg Murtagh Torkenbrandot, a rabszolga-kereskedőt, milyen tárgyilagos maradt. Most az Ikrek halála megmosolyogtatta, a szemében kegyetlen tűz égett.

– Hát tényleg olyan lettél, mint Morzan – szólt csüggedten. Ettől egykori barátja összerándult és fintorgott, szürke szemei megint Eragon arcára szegeződtek… és akkor valami szöget ütött a fejébe. – Várj, azt mondtad, hogy apádhoz vittek vissza? Nem azt mondtad, hogy árva vagy?

– Ó, sokan örülnének neki, ha tényleg az lennék! – Örömtelenül fölnevetett, majd kiköpött. – Gondolom, emlékszel rá, hogy mi volt Ajihad első megállapítása: hát a király tényleg Morzan képére bűvölt! Nos… nem volt rá szüksége. Bármilyen erő vagy isten teszi hasonlatossá az embereket a szüleikhez, bizonyára nagyon röhögött, amikor úgy döntött, hogy én apám küllemét fogom idézni.

Nem mondta ki kereken, és a gondolat, hogy egy Esküszegőnek, ráadásul mind közül éppen Morzannak gyereke legyen, annyira elképesztő volt, hogy Eragon elsőre fel sem fogta, mit mond. Saphirának előbb esett le. Felüvöltött és tüzet fújt Murtagh-ra. A tűz éppúgy kettévált körülötte, mint a levegőben, még a haját se borzolta meg. A vörös sárkány a szárnyait szétcsapva rárivallt Saphirára és előrerontott. Murtagh felemelt keze állította meg.

– Talán akkor se mondtam volna el, ha megtehettem volna. Nem akartam, hogy ez alapján ítélj meg…

– Pedig kellett volna! – bukott ki hisztérikusan Eragonból. – Te tényleg Morzan fia vagy?

– Talán a fiú választja meg magának az apját?! – csattant fel. – Minden más, amit elmondtam neked, igaz volt! Arról, ahogy felnőttem, arról, hogy apám egy kegyetlen ember, aki örömét leli abban, hogy másoknak fájdalmat okoz, és az is igaz, hogy részegen utánam vágta a kardját, amikor három éves voltam! Azt a kardot, ami most a te kezedben van, Eragon!

A Jiet fölött ragyogó fényoszlop emelkedett fel. Murtagh megint a csata felé nézett, tálcán kínálva Eragonnak az újabb lehetőséget a támadásra, neki azonban jártányi ereje sem maradt.

– Jön érted a segítség – mondta Murtagh szárazon. – Milyen kár, hogy akkor énutánam nem jött, nem igaz?

A szavak elvesztek a benne feltörő undorban. Ha nincs a varázslat, hátrahőkölt volna, amikor Murtagh lassan odalépett elé és a torkának szegezte a kardját.

– Milyen könnyű lenne most visszavinnem téged Urû’baenbe – mormolta.

Nem tudta, mit mondjon. Próbálja szóval tartani, hátha a vardenek idejében megérkeznek? Kérdezze meg, hogy volt-e legalább szikrányi igazság a barátságukban? Barátok voltak-e egyáltalán?

Murtagh mintha sejtette volna, hogy mire gondol. Eragon szeme közé nézett, az arca kemény volt, mint a kő, a szeme, akár a frissen kikovácsolt acél.

– Kérlek – suttogta Eragon és szégyellte magát, amiért mind közül éppen ennek az embernek könyörög.

– Azt mondták, hogy próbáljunk meg elfogni titeket. Nos… mi megpróbáltuk. Úgy vigyázz, hogy ne találkozzunk többé, mert többet nem lehetek majd ilyen irgalmas.

Újabb fénynyaláb emelkedett a folyó fölé, és emberek rohangáltak a túlparton. Bármire is készült Brom, Eragon nagyon remélte, hogy gyorsan fogja csinálni.

Murtagh eldobta a használhatatlanra csépelt kardját, aztán kicsavarta Eragon kezéből Zar’rocot. Az egyszerű, fekete hüvelyt, amiben Brom akkor régen átnyújtotta neki a pengét, az övén hagyta.

– Ha téged nem is, ezt még visszavihetem – jegyezte meg tűnődve. – Ha már apám fel akar majd vágni, legalább a megfelelő fegyvere legyen meg hozzá, nem igaz?

– Murtagh…

Csónakokat löktek el a Jiet partjáról. Murtagh elhúzta a száját, és Eragon ebből tudta, hogy ugyanarra gondoltak: lehet akármilyen erős, ha Brom hozza magával az egész Du Vrangr Gatát, akkor nyakig lesz a slamasztikában.

– Te jól ismered Bromot, igaz? – kérdezte és fensőbbségesen nézett le rá. Eragonnak olyan érzése támadt, mintha a csizmája mellett tekergő csúszómászóként tekintene le rá, pedig Murtagh nem is volt annyival magasabb nála. – Üzenem neki, hogy kaparja össze a golyóit és meséljen el neked mindent.

Még egyszer végigmérte Eragont, biccentett Saphirának, aztán a sárkányához futott, és nem elég, hogy fenntartotta az őket foglyul ejtő varázslatot, de még arra is képes volt, hogy mágiával kilője magát a vörös sárkány hátára, aki már azelőtt elrugaszkodott a földtől, hogy a lovasa egyáltalán elhelyezkedett volna a nyeregben. Meredeken emelkedtek, majd eltűntek az Égő Mezők feletti pohos koszfelhőben. Egyikük sem nézett vissza.

Eragon felkiáltott, ahogy a páncéljának megint súlya lett. Térdre zuhant, mellette Saphira a földre huppant és már oda is kúszott mellé, hogy aggódva végigszimatolja.

Kavargott benne minden. Egyrészről ott volt a gyász, amit hónapokon át hurcolt magával, az emlékei a tábortűz mellett töltött estéknek, a közös nevetéseknek. Aztán ott volt a bűntudat, az önvád. Az éjszakák Ellesmérából idefelé, amiket álmatlanul töltött, Murtagh haldokló virágától kísértve.

Jel volt ‒ döbbent rá. Egy jel, hogy Murtagh él és áruló. És nem csak áruló, de hazug is. Azt mondta magáról, hogy árva, hogy Galbatorix gyámfia és Morzan csak felügyeli a nevelését.

Nem mondta, hogy árva, mondta Saphira hirtelen felismeréssel. Amikor az udvarba kerüléséről beszélt, úgy fogalmazott, „anyám halála után.” Az apjáról nem beszélt, és mi feltételeztük, hogy ő is halott.

Eragon felnézett a sárkányra. Érezte a szavaiban az igazságot. Aztán megrázta a fejét.

Ellenünk van, Saphira. Láttad te is. Nem érdekel.

Eragon…

Nem érdekel!

Ne fojtsd magad haragba, kicsikém! Utasítsd el, ha akarod, de ne ragaszkodj ehhez a dühhöz, mert elpusztít! Nem akarom látni, ahogy felemészted magad.

Panaszosan felkiáltott és Saphirának döntötte a homlokát. Fáradt volt, iszonyatosan fáradt. Ha Brom kiáltása nem lett volna olyan riadt, talán arra se veszi a fáradtságot, hogy felemelt kézzel jelezze, még él.

Még élt, pedig úgy érezte, egy része meghalt.

* * *

Azt mondtad, ő majd tud segíteni. Tövis hangjában nyoma sem volt vádnak. Pusztán közölt vele egy ténymegállapítást, és ez valahol jobban fájt, mintha a falhoz állította és megátkozta volna.

– Azt mondtam, remélem, hogy tud majd segíteni.

… nem hiszem, hogy kibírná azt, amit te. A fajtársam talán, de benne nem vagyok biztos.

– Én sem. – Murtagh a kardot nézte, amit keresztben a térdére fektetve tartott. Hüvely hiányában nem tudta eltenni, a pillantását pedig nem merte levenni róla. A gyűlölt pengéről, amit nem felejtett el soha, nem felejthetett el soha. Amiről éveken át azt hitte, hogy örökre elveszett és titkon örült, valahányszor Morzan részegen azt kezdte el ecsetelni, mit fog csinálni Brommal, amiért meglopta. Arculcsapás volt viszontlátni Eragon oldalára kötve. – Viszont Morzan szerint anyánknak az volt az egyik nagy fegyvere, hogy ártalmatlannak tűnt. Eragon is ért hozzá, hogyan keltsen másokban szánalmat.

Azért nem visszük őket vissza? Láttam az érzéseidet; a csata előtt még engedelmeskedni akartál.

Murtagh nem válaszolt. Nem akart, gondolatban nem is lett volna képes, hazudni a társának, de arra nem érzett hajlandóságot, hogy szembesüljön a dolgok igazságával. Akkor nem, amikor az apja kardjának markolata a kezébe simul, de úgy, ahogy korábban egyetlen fegyver sem tette soha.

Tövis folytatta: Mire gondolt, amikor azt hitte, hogy megölhet minket csak azért, mert azt kéri?

– Fogalmam sincs.

Lehet, hogy mondanod kellett volna, hogy azt megtiltották.

– Ahhoz az kéne, hogy ne tiltsák meg, hogy arról beszéljek, mi van megtiltva.

Ah. Tényleg. Remélem, értékelni fogják, hogy megnyúznak minket miattuk.

– Azt én is, hogy rohadna meg!

Nem rótta fel Tövisnek, hogy megfeledkezett az esküik egy lényeges pontjáról. Így is többet vett ki belőle a harc, mint azt előzetesen bárki gondolta volna, ráadásul a parancs húzta vissza a fővárosba, nem állhatott meg pihenni. Már annyira kimerült volt, hogy nem tudott gátat szabni az érzékelésének, és Murtagh a saját testében érezte a varázslatot, ami beleette magát a barátja csontjaiba és sürgette a növekedését. Csak annyit tehetett, hogy próbálta az Eldunaríból merített erőt egyenletes, egységes energiaáramlattá fonni, így Tövisnek fel sem tűnt, hogy már réges-rég kölcsönvett energián repül.

Murtagh megdörgölte a szemét és próbált erőt venni magán, hogy ne kezdje el ő is sugározni a saját fáradtságát Tövisnek. Ki volt zárva, hogy aludjon. Zar’rockal az ölében mindenképpen. Akkor már inkább kísérletezik azzal, hogyan tud úgy erőt kölcsönözni Yngmartól, hogy közben nem kell az őrült sárkány szélvészként kavargó gondolataival küzdenie. Figyelt, amennyire a fáradtsága engedte, és remélte, hogy egy nap Yngmar majd teljesen érthetően közli vele, hogyan tudja elcsitítani Tövisben a növekedését sürgető varázslat sajgását.

Saphira valamivel volt nagyobb, mint Tövis. Ő és Eragon végigharcolták a csatát, míg Tövis és Murtagh kipihenten érkeztek, a két sárkány mégis egyszerre fulladt ki. Egy kicsit talán hálás volt a másiknak – az öccsének –, amiért megpróbálta párbajban legyőzni. Azért egy csepp megbánást sem érzett, ahogy vele bánt; Eragon megsebezte Tövist. Ha fenn a levegőben nem lett volna meggyőződése, hogy lecsapnak rá abban a pillanatban, hogy megnyitja az elméjét, azonnal meggyógyította volna a barátját, akkor pedig Tövis nem leszállásra kényszeríti azt a kettőt, hanem megragadja Saphirát, és úgy most nem ketten, hanem négyen tartanának Urû’baen felé. Amilyen iszonyatosan dühös volt abban a pillanatban, a világ minden könyörgése nem hatotta volna meg. A vasakkal egymást csépelés persze előásta a lelke mélyéről az utazásaik emlékét, ami meglágyította.

Akarva-akaratlan megfeszült a szája, ahogy eszébe jutott, hogy nézett ki Eragon. Nem sokat látott belőle a sisak miatt, de mégis: megváltozott. Alig hasonlított a régi önmagára. Ez a felismerés kényelmetlen kérdést szült: vajon ő mennyit változott?

Ó, nézd, szarvasok!, kiáltott fel Tövis és megbökte Murtagh elméjét, hogy lefelé figyeljen.

Hiába meresztette a szemét, a magasból ő csak egy mozgó foltot látott, ami tulajdonképpen bármi lehetett. Tövis megosztotta vele, amit ő látott, és Murtagh megint elképedt rajta, hogy a barátjának mennyivel élesebb szeme van.

A szarvashúsra gondolva megkordult a gyomra. Felkeltette vele Tövis érdeklődését, hát mesélni kezdte, milyen volt Varis nagyúr birtokán vendégeskedni és a fiaival vadászatokra járni.

Urû’baen egyre közeledett és azzal együtt nőtt a közelgő, elkerülhetetlen büntetés keltette félelem. Urû’baen egyre közeledett, és Murtagh egyre mesélt, újabb és újabb történeteket a gyerekkorából, a könyvekből, amiket olvasott, vagy amiket a trubadúrok előadtak. Tövis úgy hallgatta, mintha nem hallotta volna már mindegyiket. Urû’baen egyre közeledett, és ők görcsösen kapaszkodtak egymás jelenlétébe, mintha azzal, hogy megosztják egymással azt a keveset, amijük még maradt, elodázhatták volna, ami várt rájuk. Urû’baen egyre közeledett, már látták a város fölé nyúló nagy sziklát, és Tövis dúdolni kezdett egy dallamot, ami az örökölt emlékeiből maradt rá, és aminek mély pontjaiba beleremegtek a torkán a pikkelyek.

Murtagh keze megfeszült Zar’roc markolatán és már bánta, hogy hagyta magát megvezetni. A remény, hogy a kard tényleg számítani fog valamicskét, amikor ítéletet mondanak felettük, éppen olyan távoli és kivehetetlen volt, mint korábban az a szarvascsorda.

* * *

Reszketett. Mindene fájt. Brom ott volt mellette, dünnyögött valamit, túl halkan ahhoz, hogy Eragon értse, és a kisebb sebei, a begyűjtött zúzódások mind eltűntek róla. Az elcsigázottságán viszont nem tudott segíteni. Az energia utolsó lökéseit még a csata alatt kiszívta Bölcs Beloth övéből és az elméje már nem tudta tartani a lépést.

Brom felrángatta, leporolta, meglapogatta a vállát, és amikor látta, hogy Eragon nemigen áll a lábán, a hóna alá nyúlt, hogy megtámogassa. Saphira a földön húzta a farkát, annyira kimerült.

Brom a lehető legrövidebb úton vitte őt át az Égő Mezőkön Nasuada parancsnoki sátrához, amit ott állítottak fel, ahol a föld még üszkös volt, de már nem törtek elő belőle a lángok. Ott leültették egy székbe, kapott egy kupa bort, és az volt a dolga, hogy összeszedje magát, mire a beszámolók és jelentések végeérhetetlennek tűnő sorában őrá került a sor. Szorongatta a kupát és egyre növekvő iszonyattal hallgatta a veszteségeket. A csatát a vardenek megnyerték, de miféle vigaszt ad ez azoknak, akik elveszítették a szeretteiket?

Saphira, aki összegömbölyödött a sátor mellett és félálomban figyelt, zümmögni kezdett neki. Eragon érezte, hogy csak arra vár, hogy elbocsássák őket, fel akart repülni a Jiet felsőbb folyásához, hogy megmártózzon a folyóban. A gondolattól, hogy még nem alhat, legszívesebben üvöltött volna, borsózott a háta, amiért még mindig nem mehetett lemosni a pikkelyeiről a csata mocskát, de nem akarta egyedül hagyni Eragont

Nasuada, Arya, Brom és a jelenlévő tisztek mindegyike koszos volt még, egy-két ember úgy jött, hogy egy-két apróbb sebből még vérzett. Orrin király nem volt jelen, az ő sérülései valamivel komolyabbak voltak, a gyógyítói még el voltak vele foglalva. Azokban a ritka pillanatokban, amikor éppen nem szólt senki, Eragon hallani vélte a törpék siratóját a királyukért.

Tulajdonképpen már mindenki csak kornyadozott, Nasuada mindenre azt mondta, hogy rendben, holnap majd foglalkoznak vele, de senkit nem hajtott el. Saphira már azon gondolkodott, hogy majd megteszi ő, és akkor végre ők jönnek. Eragon nem érezte késznek magát arra, hogy elbeszélje, mi történt.

És akkor belépett a sátorba Roran.

Az inge vérfoltos volt, a csupasz bal karján volt egy horzsolás, és a keze ott nyugodott az övébe tűzött kalapácson. Úgy lépett be, mint a legendák nagy harcosa – és Eragon elhűlten ébredt rá, hogy az unokatestvére így harcolt, páncél és pajzs nélkül.

Felemelkedett a székéből. Roran észrevette a mozgást a szeme sarkából. Felismerte Eragont, a szája a nevét formálta. Tettek egy lépést egymás felé… aztán Roran olyat lekevert neki, hogy Eragon majdnem elesett és a sátorban többen felkiáltottak.

– Hol a pokolban… mi a fenét… Eragon!

– Azt hiszem, ezt megérdemeltem.

Roran végigszántott a haján.

– Elvitték Katrinát. A király katonákat küldött, meg valami szörnyetegeket, akik elvitték Katrinát. Felégették a falut, és elvitték Katrinát meg apát.

Eragon megszédült. Garrow bácsit elvitték és nem…? Letaposta magában a reményt, amikor látta, hogy Roran összeszorított szájjal meredt rá. Az unokatestvére egy elsziszegett káromkodással megragadta őt vállain és magához rántotta, hogy megszorongassa.

– Üzenhettél volna – csikorogta a fülébe és Eragon próbált fogást találni az érzelmein, nehogy maguk alá temessék őt, ahogy visszaölelte Rorant. – Üzenned kellett volna. Apa biztos volt benne, hogy nem jössz vissza soha többet, legfeljebb évek múlva, de legalább megüzenhetted volna!

– Sajnálom – dadogta. – Sajnálom.

Gyönge volt. Roran mérges volt és jogosan volt mérges rá. Ez az egész az ő…

Saphira odakinn elbődült.

Elég! Eragon jön, méghozzá most!

– Nem akarok – motyogta és visszament a székéhez.

Azt kívánta, bárcsak ne gyógyította volna meg Brom, akkor nem csak a lelke fájna. Az öreg együttérzése viszont egészen pontosan addig a pontig tartott, mert nekiszegezte a kérdést:

– Hol a kardod?

– Elvitte – felelt, és maga is meglepődött, hogy milyen tompán cseng a hangja.

Mély levegőt vett, hogy erőt vegyen magán. Brom arca megkeményedett, Eragon pedig összerezzent. Megérdemelte volna a szidást, elvégre Brom küzdött meg azért a kardért, és az volt az egyetlen Lovas-kardjuk. Hol talál olyan fegyvert, ami méltó Zar’rochoz?

– A másik Lovas – szorította az ujjait az orrnyergére Nasuada. – Murtagh volt az, igaz?

– Honnan…?

– Ha az Ikrek túlélték, logikus, hogy ő is – mondta és a hangjában furcsa keserűség rezgett. – Sikerült legyőznöd?

Eragon felhorkant.

– A közelébe se kerültem. Egész végig csak játszadozott velem.

Brom összevonta a szemöldökét.

– Akkor hogy a hét pokolba vagy még itt?

– Elengedett. – Megvárta, hogy könyörögjön, és arra is gondja volt, hogy figyelmeztesse: egyszeri alkalom volt.

Azt mondta, segítette ki Saphira, hogy akaratuk ellenére léptek a király szolgálatába.

– Mondta – ismételte Brom. – Szóval amíg mi itt egymást öltük, ti leültetek egy kis tereferére? Sikerült mindent rendben megtárgyalni, vagy valamit félbeszakítottam?

Fájtak Brom szavai. Eragon összerándult, Saphira pedig morogni kezdett. Roran megfeszült Eragon oldalán és szúrósan bámult az öreg szeme közé, akit ez kicsit sem hatott meg.

– Legyőzött. Aztán mágiával leláncolt engem és Saphirát, talán azért, hogy érezzük, tényleg el tudnának vinni Urû’baenba. – Felvillant benne egy emlék. – A sárkányát Tövisnek hívják.

– Hogy minek? – fakadt ki Brom. – Kegyelmes királyok, az összes valaha volt Vén forog a sírjában.

– Brom, kérlek – sóhajtott Nasuada. – Ha minden részletbe belekötsz, soha nem fogjuk befejezni ezt a beszámolót. Tehát azt mondod, hogy Murtagh akarata ellenére szolgál? Hogyan?

– A király állítólag tudja az igazi nevüket.

– Nem hiszel neki?

Eragon fintorgott, aztán keserűen megrázta a fejét. Brom hangosan kezdett gondolkodni:

– Mágiával alakították a kinézetét. Bizonyára van rá mód, hogy a jellemet is formálják.

– Azt tilos – vetette ellene Arya.

– Ezt mondd a királynak – rántotta meg a vállát. ‒ Aki a fekete mágiával játszadozik, annak nem hiszem, hogy vannak ilyetén gátlásai.

– Azt mondta, a király nem piszkált hozzá – mondta Eragon. – Az, hogy hasonlít Morzanra, nem az ő műve. Azért van, mert Morzan az apja.

Süket csönd ült meg a sátorban. Eragon nem bírta elviselni, ahogy mindenki őt nézi, inkább a csizmáját bámulta, azt, hogy az oldalán megkapta a bőrt a mező egyik izzó röge.

– Ha tudtam volna, hogy ki ő… ha tudtam volna korábban, hogy miféle szörnyeteg… A fenébe is, Brom. Igazad volt. Egész végig igazad volt.

Saphira zümmögött neki, átölelte és Eragon hagyta az elméjét ringatni.

– Ki az a Murtagh? – kérdezte Roran zavartan.

Valószínűleg inkább azért szólalt meg, hogy megtörje a beült csöndet, mint azért, mert tényleg érdekelte. Eragon nem találta magában az erőt ahhoz, hogy válaszoljon, így Nasuada felelt helyette. A hangja feszült volt.

– Néhány hónapja Eragon társaságában érkezett a vardenekhez. Nem bíztunk benne, mert tudtuk róla, hogy a király gyámfia, de megmentette Eragon életét, ezért nem bántottuk. Az a hír járta, hogy Galbatorix azért bízta Morzanra a neveltetését, hogy idegesítse őt, a kinézetét is azért formálta mágiával az ő képére.

– Ez nem lehet igaz – mondta Brom feldúltan. – Morzannak nem lehet gyereke.

– Hihetőbb, mint az, hogy Galbatorix ilyen sok energiát beleölt volna egy jöttment árvába – vetette ellen Arya. Aztán csettintett egyet. – És emlékezz: a Fekete Kéz hónapokra eltűnt.

– Az a nő Morzan kastélyába járt vissza jelenteni, oda, ahol én voltam, és ott nem volt gyerek! – vitatkozott Brom.

– Azt mondtad, hogy a magánlakrészbe nem volt bejárásod.

– Nem – rázta a fejét konokul a férfi. – Nem lehet az ő fia. Mindenről tudtam, ami abban a nyamvadt kastélyban történt; a padláson vagy a toronyszobában kellett volna dugdosniuk!

– Morzanról beszélünk, belőle kinézem, hogy száraz kenyéren, egy pincehelyiségbe zárva neveli a gyerekét – jelentette ki szárazon Nasuada. – De ezzel foglalkozzunk máskor! Eragon, mit mondott még Murtagh? Mondj el mindent, hátha ki tudunk belőle hámozni valami használhatót!

Szóval Eragon elmondta. Részletekbe menően, minden apróságra kitérve. Már ott tartottak, hogy megnyitja az elméjét és megmutatja magát az emléket, amikor Saphira dühösen a földre csapott a farkával.

Elég legyen! Nem vagytok varjak, hogy darabokra szedjétek! Eragon, a hátamra, most.

– Várj, ez a sárkány volt? – rökönyödött meg Roran.

Eragon osztozott Saphira felvillanó derültségében.

Óóó, a fészek-társad azt hitte, hogy buta vagyok? Tudod mit, hozd őt is. Kíváncsivá tett.

>>> Következő fejezet >>>