És az ég vérbe fordult #3

Következmények és következtetések.

Zene a fejezethez: All Your Rage, All Your Pain.

Forrás: lakat, törés, rózsa

Mindazon harag, mindazon fájdalom

– Sosem értettem, miért hagyod, hogy késekkel hadonásszanak körülötted.

Galbatorix megjegyzésére a cseléd megmerevedett, miközben letörölte a habot a kezében tartott borotvapengéről. Elég rémült képet vágott ahhoz, hogy a beszappanozott állú Morzan a beretválószékben elnevesse magát.

– Pedig kipróbálhatnád! Ha rossz arcú borbélya van az embernek, akkor még könnyebb elképzelni, hogy éppen újravívjuk a vroengardi csatát!

– Éppen elég volt egyszer – csóválta a fejét. – Nem tudom, emlékszel-e, de majdnem otthagytuk a fogunkat.

– Emlékszem, attól volt olyan izgalmas.

A barátja sandán nézett. Morzan nem látta, mert a cseléd végre magához tért és a másik irányba fordította a fejét, hogy jobban hozzáférjen az áll alatti gyönge bőrhöz. Az volt az igazán jó rész, érezni, ahogy a fém siklik a nyakán, mindig csak egy hajszálnyira attól, hogy belevágjon a torkába. És ha néha mégis vérét fakasztották, úgy Morzan kezei – amik addig sem voltak nyugton, az ujjaival mindig dobolt a szék karfájának alján – gyorsabban mozdultak, mint egy támadó sárkány, és a borbély vagy köhögve, hörögve hullott a padlóra, vagy fej nélkül tántorodott hátra, miközben a nyaka csonkjából vérszökőkút lövellt a mennyezet felé. Morzan szíve úgy zakatolt, ahogy akkor rég. Menni akart, érezni akarta, hogy él, de a királya oly ritkán hagyta neki, és még ritkábban akadt méltó ellenfele, akivel szemben be kellett vetnie minden erejét, minden furfangját, hogy győzedelmeskedjen.

Maradt hát a borotválkozás, mint pocsék pótlék.

Vidáman távozott az ura lakrészéből. Galbatorix érthetetlen okból még (vagy talán már) ébren volt, amikor ők jóval hajnal előtt leszálltak, és tényleg örült, hogy Morzan olyan hamar visszatért Dras-Leonából. Onnantól kezdve szép estéje volt. Majdnem olyan hatással volt rá, mint az ital, és másnap reggel sajnos-szerencsére nem akarta agyonölni magát a másnaposság miatt. Milyen kár, hogy a felejtésnek ehhez a formájához kellett egy hangulat. Milyen kár, hogy a „most éppen nem, de adj egy fél órát, még lehet belőle igen” válasz az esetek többségében azonnal lelőtte Torix játékos kedvét.

Selenának volt rá fél órája. Gyakran még több is.

Kedve támadt dudorászni. Egy pillanatra megsajnálta a fiút, amiért még lent volt az alagsorban, most igazán örült volna egy gyorsabb darabnak. No de, már nem sokáig! Galbatorix meghallgatta az ötletét és egyetértett vele, még csak nem is hümmögött, ami azt jelentette, hogy már neki is megfordult a fejében a dolog. Hogy eddig mi a penészre várt, azt Morzan nem tudta. Annyira nem is érdekelte.

Ez a fajta vidám jóllakottság még úgyis megérte, hogy pontosan tudta, délben már a falat fogja kaparni a fáradtságtól.

* * *

Közös megegyezés alapján végül Eragon volt az, aki kérdezett. Megejtették a köszöntés szokásos szertartását, Oromis kikérdezte őt a tegnapi tananyagból, majd a tünde félrebillentett fejjel, a szemében vidám csillogással nézett rá.

– Attól tartok, ha tovább húzom az időt, megfulladsz a magadba fojtott kérdéstől, Eragon-vodhr. Mondd, mi nyomja a szíved?

– Idefelé füstöt láttunk Saphirával. Kitértünk az irányába, de Gilderien-elda arra kért minket, hogy ne menjünk arra. Du Weldenvarden égett, és nem mehettünk segíteni, mester. Miért?

Oromis arcán fájdalom futott át. Nem a testi fájdalomé, ez inkább arra hasonlított, mint amikor a Rendről vagy a régvolt, már elveszett dolgokról beszélt.

– Minden hatalmunk és igézésünk ellenére, vagy éppen azok miatt, akadnak az erdőnek olyan helyei, ahová nem szabad belépni, mert gonoszság lakozik ott. Régebben ezekről a Lovasok gondoskodtak. Én és Glaedr lehetőségeinkhez mérten igyekszünk eleget tenni a feladatunknak, de nagyrészt így is kénytelenek vagyunk az igemondóinkra hagyni ezek rendezését. Múlt télen azonban olyasmi bukkant fel, amivel még a népem legöregebbjei sem találkoztak soha.

Felállt és bement a kunyhójába. Nem mondta Eragonnak, hogy kövesse, vagy mit csináljon – volt már erre példa, Eragonnak kellett kitalálni a nonverbális jelekből, hogy mit kívánt tőle a tünde. Gyorsan kinyúlt Saphira felé, aki Glaedr nyugalmából arra következtetett, hogy most várnia kell. Eragon megült a fenekén és próbált türelmesnek mutatkozni.

Oromis végül visszatért, a kezében egy emberfej nagyságú üveggömböt tartott, aminek a közepén egy összeszáradt, fakéreghez hasonlító izé lebegett. Oromis egy fém háromlábat helyezett az asztalra, amire rá tudta tenni az üveggömböt.

– Ez itt valami, ami él, de mégsem mutatja élet jeleit. Halott, de mégis növekszik, nincs tudata, mégis nyomást gyakorol a környezetében lévő elmékre.

– Nem értem, mester.

– A gond az, Eragon, hogy én sem – Oromis komoran csóválta a fejét. – Arya eltűnésével együtt jelent meg ez a förtelem az erdőben. Ha megfertőz egy fát, akkor a mellette lévőket is fel kell égetnünk, mert bizonyos, hogy azokban is ott van a betegség csírája. És nem elég a fákat eltüntetni, a földből is ki kell ölni az életnek minden formáját ahhoz, hogy ez a borzalom bizonyosan elpusztuljon. Ki kell irtanunk mindent, amihez valaha hozzáért, és utána lezárva, holtan kell tartanunk a helyet, ahol nőtt. Amikor először elégettünk mindent és utána elkezdtük visszaénekelni a növényeket, azok feketék voltak a kórságtól. Így hát várunk és reméljük, hogy a mi türelmünk hosszabb lesz, mint ennek itt.

Eragon megrendülten meredt a gömbben lebegő valamire.

– És nem is tudjátok, honnét jött?

– Mivel azon a helyen ütötte fel a fejét a fertőzés, ahol Arya csapatát elfogták, gyanítjuk, hogy az uralkodó keze van a dologban. Az övé vagy azoké, akik rajtuk ütöttek.

– Arya nem tudja?

Oromis elmosolyodott.

– Gondolod, hogy őt nem kérdeztük?

– Bocsánat, mester.

– A logikának nem csak az lehet a feladata, hogy felismerd az adott események közötti összefüggéseket, de az is, hogy megpróbálj rájönni, a beszélgetőtársaid, vagy éppen az ellenfeleid, a probléma felgöngyölítésének folyamatában hányadik lépcsőfokon állnak.

– Értem, mester. Igyekezni fogok.

Oromis bólintott és Eragon a következő órát azzal tölthette, hogy megpróbálta logikai úton kikövetkeztetni, mi is az a fekete valami. Elég volt egy pillantás a mestere arcára ahhoz, hogy tudja, nem azért bocsátja útjára, mert elégedett, hanem azért, mert úgy találta, nincs értelme tovább feszegetni a témát.

Ne emészd magad, kicsikém, búgta neki Saphira. Oromis biztosan nem egy óra alatt jött rá arra, amit megbeszéltetek, és hallottad te is, nem egyedül dolgozott.

Akkor miért várja tőlem, hogy egymagam megoldjam mindenki problémáját?, dohogott. Éppen elég nekünk a háború, nem?

Hát de.

* * *

A bálok az udvar szokásai szerint kora délután kezdődtek és éjfélig tartottak, kivéve persze, ha Galbatorix elunta a társaságot és mindenkit elzavart. Volt már rá példa az idők során. Aznap különleges estéjük volt, ezt tudta, érezte mindenki abból, hogy a Halhatatlan Király szokatlanul közvetlen volt az alattvalóival. Táncolt egy fordulót Forvar úrnővel, aki nagykorúságáig gyámleánya volt, és kegyeskedett meghallgatni Tamherend tábornok egyik történetét arról, hogyan vertek rommá egy surdai ezredet mindössze kétszáz emberrel. Morzan is kitett magáért, hagyta, hogy körbeudvarolják, kezet rázott egy rakás nyálas senkiházival, akik még arra se lehettek volna méltók, hogy megcsókolják a csizmáját, meg egyáltalán, tette, amit a király jobbkezeként tennie kellett.

Az egyetlen szórakozása a félelmük volt. Ugyan a nemeseket mind kiképezték legalább alapszinten az elméjük védelmére, de így is látta az érzéseik valódi színét az óvatos mozdulataikban, hallotta a megfontoltan kiejtett szavaikból, érezte a kölni alatt a szagukon. Vicces, hogy ezek a nyomorultak ennyire rettegtek tőle. Ó igen, ő a király árnyéka, az ő messzire érő, büntető keze, de még mindig hozzá tartozott. Galbatorix nem ölt személyesen, csak zárt ajtók mögött, a nyilvános szereplés örömét mindig Morzannak adta. A parancs viszont továbbra is tőle származott. A balgák a fegyvert félték a kéz helyett, ami forgatta.

A kölyök jóval sötétedés után osont be a kert felőli ajtón. Ha Morzan nem tudta volna, hogy mikor és honnan kell érkeznie, akkor talán észre sem veszi. A fiúnak vörösben kellett volna megjelenni, ehelyett a fekete felöltője volt rajta. Futó gondolattal értesítette a barátját, és érezte az ő bosszúságát is, amiért a kölyök kizárólag a parancs betűjének engedelmeskedett, a menet közben elejtett, roppant nyilvánvaló utalásokat viszont figyelmen kívül hagyta. Morzan megérdeklődte, hogy ütemezzen-e be neki egy rövid látogatást az alagsorban vagy a cölöpnél, de Galbatorix türelemre intette. Egy röpke villanásra látta, hogy mire készül a barátja és felhorkant, mire az akkor éppen hozzá beszélő Hinffel nagyúr egy csuklással elhallgatott.

– Folytassa, kérem, érdeklődve hallgatom – pillantott a férfira, mire ő megint csuklott és izzadva folytatta.

A fiú a király gyámfia volt és a király jobbkeze felügyelte a neveltetését, emiatt magasabb rangú személynek kellett volna számítania, mint a társaság jelentős részének. Ennek ellenére mindig is mellőzött volt. Az udvar úgy vélte, hogy mivel a király nem keresi nyíltan a társaságát, ezért csak kölcsönkapott időn él, és a nagykorúsága után előbb-utóbb vagy elküldik tisztnek a határra, vagy visszaküldik a birtokára, kvázi kitiltva őt a fővárosból, ahogy az Laikandíval vagy Adehinával történt, akkor pedig fölösleges tartós kapcsolatokat kialakítani vele. A kölyök se erőltette meg magát, örült neki, ha békén hagyták, és nem vette észre, hogy ezzel egy önmagát erősítő körbe került. Minél kevésbé törődött vele az udvar, annál kevesebb figyelmet kapott Galbatorixtól és annál jobban rászálltak a kortársai, azok a valódi hatalom nélküli kis tacskók, akik rajta próbálgatták a karmaikat és tépőfogaikat, hogy majd amikor eljön az ideje és éles küzdelemben kell a pástra lépniük, ne valljanak szégyent.

És Torix most éppen erre várt: az első leszálló keselyűre. Nem tartott sokáig. Morzan tudta, hogy a kölyök és az ifjú Lyreth között nem is feszültség, inkább csöndes, titkos háború van. Ott vágtak alá a másiknak a maguk szegényes eszközeivel, ahol tudtak. Általában Lyreth került ki győztesen a csörtékből, részint azért, mert idősebb és tapasztaltabb volt, részint azért, mert ő nem habozott másoknak hízelegni, míg a fiút szó szerint heteken át kellett kínozni azért, hogy végre meghajoljon. Lyreth-nek azonnal feltűnt a kölyök érkezése. Meg valószínűleg az is, hogy nem közvetlenül az ajtóban állt meg, hanem valamivel beljebb, így kevésbé keltett olyan hatást, mintha esetlenül toporogna a szélre szorítva, míg felméri, kik is vannak jelen az estélyen, melyik kisebb csoportosuláshoz csapódhatna hozzá, akik ha nem is örömmel, de legalábbis nem látványosan undorodva fogadják majd a társaságát azok után, hogy tél óta színét se látták. Pár pillanatra volt szüksége a döntéshez, de addigra Lyreth már ott is volt mellette. Viperamosollyal köszöntötték egymást, Lyreth bemutatta az aktuális kísérőjét, és társalogni kezdtek. Ha mást nem, azt Morzan hajlandó volt elismerni, hogy a fiúnak jó maszkja volt, a háta mögött összefogott és összeszorított kezéből látta csak, hogy mikor esett meg az első olyan szúrás, amire nem tudott mit felelni.

Korábban hagyták, hogy szívják a vérét. Aki erős, megáll a maga lábán, a gyönge elpusztul, mindig is ez volt a szabály. A fiúnak vagy meg kellett volna tanulnia, hogyan boldoguljon a maga erejéből, vagy azt kellett volna tennie, mint mindenki másnak a teremben: meghódolni. Egyiket se csinálta. Ez nem jelentette azt, hogy amikor Lyreth mögé felzárkóztak a hasonszőrű cimborái, akkor Morzan ne látta volna a kölyök tartásán, hogy magában egy lezuhanó csillárért vagy bármi egyébért imádkozik, ami kimentheti az egyre kínosabb szituációból.

A bármi egyéb most a király személyében érkezett és Morzan magában jót mulatott, amiért a fiú úgy összerándult.

– Murtagh! – vágott Galbatorix az éppen hozzá beszélő udvaronc szavába, mire az azonnal alázatosan elhallgatott, és eltakarodott a király közeléből. – Drága fiam, hát hol voltál eddig?

Erre persze temérdek nemes hegyezni kezdte a fülét. A Morzan körül összeverődött kisebb csoport is leginkább arrafelé pislogott, Hinffel nagyúr mondandójának pedig egyre kevesebb értelme volt, ahogy a férfi csak mondta, ami a nyelvére jött, de valójában arra figyelt, ami a terem túloldalán történt. Morzan biztos volt benne, hogy ha a nemeseknek nem lenne levédve az elméje, úgy öles betűkkel látná mindegyikük az agyában ugrálni a kérdést: mit csinált a fiú, hogy noha hónapokra tűnt el szó nélkül, a király maga és így köszönti?

– Elnézését kérem, nagyuram – hajtott fejet a kölyök feszesen. – A teendőim csak most engedtek elszabadulni.

– Hát persze, hát persze. De bocsáss meg, ha félbeszakítalak, amikor éppen a barátaiddal beszélgetsz! Remélem, nem zavarok?

Sokan már nem is próbálkoztak úgy tenni, mintha nem a Galbatorix és a fiú kettősére figyelnének. Ez nyílt megalázás volt, tudta mindenki, aki tisztában volt az ifjúság kapcsolati hálózatával. Lyreth persze hajlongott a királynak, a holdudvara pedig mindenben utánozta őt.

– Oh, felséges uram, igazán, ha Murtagh-ra szükség van, akkor már itt sem vagyok.

– Ugye, éppen a kalandjaidról mesélsz? – mosolygott Galbatorix a kölyökre. Négy fog szélesen, ahogy általában akkor szokott, amikor haragszik.

A kölyök feszengett, Lyreth pedig nagyon elégedetten kivágta:

– Tudja, felséges uram, éppen azt kérdeztem, hogyan lehet az, hogy egy közös ismerősünk összefutott vele Gil’eadben, éppen mielőtt volt az a nagy felfordulás. – Nem mondta ki, hogy mielőtt megjelent volna a kék sárkány. Nem lett volna szerencsés. – Úgy hallottam, szegény barátom úgy festett, mint aki napok óta nem látott fogadót!

A társasága összenevetett. A kölyök jól tudta, mire megy ki a játék, egyre merevebb volt, bár az arcán a kellemes mosoly továbbra is könnyednek tűnt. Galbatorix felnevetett.

– Ah, hát persze, nehéz feladatot bíztam az én drága fiamra, de te tisztességgel teljesítetted, nem igaz?

Azzal meglapogatta a kölyök vállát, és Lyreth arcára ráfagyott a mosoly. Ez már nem játék volt, a király érintése mindig is dicséret volt, rövid látogatás a mennyben az arra érdemeseknek. Morzan látta, hogyan hajoltak össze a nemesek, mozdultak az ajkak, bár egy pisszenést sem lehetett hallani. Cserébe bizseregni kezdett a bőre a teremben elforduló erővonalaktól.

– Az új barátod hol hagytad? – kérdezte a király joviálisan, fél kézzel még mindig a fiú vállán. – Feltétlen szeretném bemutatni őt a társaságnak.

– A kertben van, uram. Nézelődik.

– Hát hívd be, fiam, ne várass minket!

A fiú nem mozdult. Ekkor már hallani is lehetett az értetlen susmust; mit képzel a fiú, hogy az uralkodói utasítás ellenére csak áll és nem rohan hanyatt-homlok megkeresni azt a bizonyos barátot, akit a király látni kíván? Hát eszénél van?!

A kertajtóban egy asszony felsikoltott. A nemesek félreugráltak, riadtan engedve utat a vörös valaminek, ami villámgyorsan cikázott végig a lábaik között, fehér karmai kopogtak a kövezeten, aztán a pár napos, még röpképtelen fióka ugrott, belecsimpaszkodott a társa derékszíjába, és kis karmait a mellényébe vájva felkapaszkodott a vállára. A kölyök felemelte a kezét, hogy miután a fióka megszimatolta az ujjait, megcirógassa az álla alatt.

Galbatorix nevetett, és kitárt karral fordult a népe felé. Morzan volt az első, aki tapsolni kezdett, és csakhamar az egész terem tapsolt – köztük a holtsápadt Lyreth is. A fióka a hangos zajra megriadt, és szétcsapta a szárnyait, de a kölyök nyugalomra inthette, mert nem mozdult el a válláról. Stabilan kapaszkodott, a farkát a kölyök jobb felkarja köré tekerte és ide-oda kapta a fejét, az oldala sebesen emelkedett és lejtett.

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Galbatorix elragadtatva. – Oly régen várta már Urû’baen, hogy ismét legyen egy sárkányfióka a lakói között és íme! Murtagh valóra váltotta az álmaimat.

– Örömmel tettem, uram.

– Ah, de miket is beszélek! – A király arcán még mindig ott ragyogott a büszke mosoly. – Kisajátítalak, mintha valóban a saját vérem lennél. Mérhetetlen boldogsággal töltene el, ha valóban a fiam lennél, de hát nem ragadhatlak el apádtól, nem igaz?

Könnyedén megérintette az arcát, ami egyrészről, az uralkodótól nyilvánosan korábban soha nem látott mozdulat volt, másrészről Morzan Galbatorix közvetítésével érezte a kölyöknek azt a pillanatnyi megfeszülését, a rajta átrohanó őszinte, állatias pánikot. Ha a király nem súgta volna oda neki a parancsot, hogy ne mozduljon, talán el is rántja a fejét.

Kirobbant belőle a nevetés. A nemesek azonnal felé fordultak, aztán visszanéztek a királyra. Hát hogy jön Morzan ahhoz, hogy csak így kacagjon? Lehet, hogy sokat engedhet magának, de ezt azért talán mégse. Még akkor se, ha a király a gyámfiáról beszél, aki tudvalevőleg árva.

Nos, az volt. Ideje, hogy ne legyen az.

– Kérlek, uram – mosolygott Morzan. – Úgy beszélsz, mintha az elmúlt tizenöt évben nem is láthattam volna a fiamat.

A korábbinál jóval hangosabb moraj futott át a termen. Egy nő mellette a szája elé kapta a kezét. Na. Egész jól reagáltak, ezért már megérte összehozni ezt a kis színjátékot.

– Én csak azt remélem – jelentette ki Galbatorix, továbbra is a szelíd és atyai arckifejezésével –, hogy a fiad továbbra is a nyomdokaidban fog járni, drága barátom. A külleme a tiéd, a társa színe a tiéd, és mind láthattuk, hogy a bajvívó keze is a tiéd. Murtagh, Morzan fia; szolgálj nekem úgy, hogy apádnak öröme legyen benned!

A kölyöknek fejet kellett hajtania, ahogy azt megbeszélték. Aztán állt és tűrt, amikor Morzan odalépett mellé, hogy megmutatta, a fiú valóban hasonlít rá, akkor is, ha a magasságát tekintve az anyjára ütött.

Morzan szólt és őszintén hitte:

– Az én kardom a tiéd, királyom, a fiam pedig éppen úgy fog szolgálni neked, ahogy én.

A kölyök elismételte a szavait, habár egészen más ízzel, a pillantása pedig vágott, akár a kés:

– A kardom az én uramé, és éppen úgy fogok szolgálni, ahogy az apám.

A sárkányfióka megremegett, ahogy áthullámzottak rajta a kölyök érzései. Morzan magában röhögött, amikor végighurcolta őket a termen, és már fiaként mutatta be mindenkinek, aki korábban pillantásra se méltatta. A nemesek persze hajbókoltak, ezer és egy hízelgés hangzott el, és látta a fiún, hogy mindjárt hányni fog, ha nem szabadulhat ki innen. Nos, magára vessen. Sokkal kevésbé lett volna kellemetlen számára – no meg a fióka számára, aki egy végig-végig szorosan, hangtalanul kapaszkodott belé – ez az egész, ha hajlandó lett volna rendesen felesküdni, ahogy azt eleve várták tőle.

Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lyreth és a kis baráti köre nagyon gyorsan felszívódtak.

* * *

Tornac gyűlölte a cellát. Ki nem állhatta, hogy a friss meszelés és a felakasztott levendulás szütyők illata nem tudta elnyomni a sokáig nem használt raktárhelyiségek átható dohszagát. Utálta, hogy ez a cella pontosan akkora volt, mint az a gazdag falfestéssel díszített szoba a nyugati szárnyban, és ezért az onnan lehozott bútorokat úgy tudták elhelyezni, hogy a régi szoba groteszk másolatát kapják. És gyűlölte, jobban, mint talán valaha bármit, hogy az ágyat nem oda tették, ahol a régi szobában volt. Éppen annyival tolták odébb, hogy a másik cellába nyíló ajtóval szemközti falszakasz üres legyen.

Ott volt belefúrva a falba az a néhány karika, amiken rajta hagyták a bilincseket. Csak úgy, emlékeztetőnek. Mintha a durván gyalult, nem elég vastag ajtó nem lett volna elég.

Felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy a másik, a folyosóra nyíló ajtó külső oldalán a posztok összecsapták a sarkukat. Az egyikük kitárta az ajtót, és Morzan mélyen meggörnyedve lépett be, hogy ne fejelje le a szemöldökfát. Mögötte Murtagh jött, merev tartással, a teste előtt szorosan összefont karokkal. Általában a háta mögött kulcsolta össze a kezét, ezúttal viszont helyet adott a kis sárkánynak. A közepes kutya termetű vakarcs a mellső lábaival Murtagh bal vállába kapaszkodott, a hátsó lábával az övére támaszkodva egyensúlyozott. A sort a király zárta, az őrök becsukták utánuk az ajtót. Tornac vigyázzba vágta magát.

A fióka meglátta a másik szobába vezető ajtót, elnyújtott nyávogó-csipogó hangot hallatott és Murtagh-hoz simult. A fiú az egyik kezével cirógatni kezdte, a másik holt súlyként zuhant a teste mellé, és Tornac mérget mert volna venni rá, hogy akár le is vágná, csak hagyják, hadd ölelje magához azt a nagyra nőtt gyíkot.

A király intett, és Morzan a fiókáért nyúlt. A kis sárkány sziszegett és az összes karmát kieresztve kapaszkodott a választott lovasába. Tűéles fogaival Morzan felé kapott, mire a férfi visszarántotta a kezét.

– Kölyök – mordult fel figyelmeztetően. Hogy a fiának vagy a fiókának szánta, Tornac nem tudta eldönteni.

Murtagh állt, a messzeségbe bámult és úgy tűnt, nem is hallja őt. Tornac szíve öklömnyi, nehéz kővé tömörödött a mellkasában. Ó, hol volt már a fiú ellenállása!

Morzan megrántotta a vállát, mondott valamit az ősnyelven, és a fióka a magasba emelkedett. A karmai kiszaggattak egy darabot a mellényből, vér fakadt a nyomukon, de Murtagh még mindig nem mozdult. A fióka felsírt, mire Murtagh némán felnyögött és szorosan lehunyt szemmel várt, míg Morzan a sivalkodó, hánykolódó teremtményt mágiával a levegőben tartva átment a szomszéd cellába.

– Úgy emlékszem, kértem valamit – jegyezte meg a király barátságosnak tűnő hangon. – És egészen biztos vagyok benne, hogy meghallottad a kérésem, Murtagh.

Mintha nem is lett volna csukva az ajtó a két cella között. Tisztán hallották a szomszédból a lánccsörgést és a fióka kétségbeesett kiáltásait.

– Holnap az arénában várlak – folytatta a király, még mindig undorítóan negédesen. – Úgy hiszem, a kis barátod már elég éhes ahhoz, hogy megtanuljon vadászni.

Nem várt választ. Magukra hagyta őket. Morzan sem jött vissza. Ott maradtak ketten, a fióka zokogott, Murtagh pedig állt rezzenetlen.

Akkor mozdult meg először, amikor Tornac megfogta a karját, hogy a székhez vezesse. Egész testében összerándult és ellépett tőle, maga ment a mosdótálhoz. A kezei stabilak voltak, de megint végigfutott rajta a remegés, ahogy a tálba nyúlva észrevette, Tornacnak gondja volt rá, hogy langymeleg vízzel tudja lemosni az arcáról a festéket. Le kellett volna vennie legalább a felsőtestéről a ruháit, hogy ne tegye tönkre azokat, de így, hogy a fióka megszaggatta, már igazán nem volt értelme ilyen apróságokra figyelni.

Mire végzett, átlátszatlanná lett a víz, a kikészített három törülközőből kettőt a maszkírozáshoz használt festék koszolt össze. A varázslat arra képes volt, hogy meggyógyítsa a fiú összetört testét, összefércelje a sebeit, de az arca beesettségét, a szeme alatti karikákat nem tudta eltüntetni. Arra kellett a festék, hogy az udvar viperái ne lássák, milyen betegesen sápadt, mennyire elgyötört.

Murtagh a vállához nyúlt, de addigra elkezdett megalvadni a vére, a ruha beleragadt a sebbe. Tornac előrelépett. Murtagh lehorgasztott fejjel tűrte, hogy levetkőztesse. Friss vízzel lemosta a sekély karmolásokat és egy kis csipesszel kiszedegette a ragaszkodó cérnaszálakat, végül tiszta gyolccsal bekötözte.

Nem tudott megszólalni. Murtagh nem tudott ránézni.

Mire Tornac megkötötte az utolsó csomót, Murtagh már egész testében remegett. A fióka sikoltozása csendes, szívet tépő sírássá szelídült.

Tornac legszívesebben üvöltött volna.

* * *

A tündéknek mindenre is volt valami roppant bonyolult szokásuk, amiken Eragon úgy sétálhatott át, hogy bele se gondolt, mit művel. Amikor Arya összetörte a fairth-et, amit róla csinált, azért kapiskálta, hogy mi történt.

Saphira elég furcsán kezelte ezeket a kérdéseket, és miután volt az a kis vitájuk Tronjheimben Trianna miatt, Eragon nem is akarta őt kérdezni. Orikról tudta, hogy a Beor csúcsai között várja őt a rózsás arcú Hvedra, így nem igazán fűlött hozzá a foga, hogy tőle kérjen tanácsot szívügyekben. Ezzel sajnos az ellesmérai jó ismerőseinek száma kifújt.

Közeledett az este és Arya nem jött, hogy elvigye őt valahova. Eragon úgy érezte, fuldoklik a fa tetejére növesztett házban, hát lemászott és vaktában nekivágott a városnak. Bízott benne, hogy ha eltéved, akkor csak akad majd egy jótét lélek, aki visszairányítja a lakhelyére, vagy Saphira megkeresi, ha túl sokáig elmarad. Eragon elnyomta magában a keserűséget, amiért a sárkány kedvéért a tündék képesek lettek volna naphosszat szaltókat hányni, neki meg úgy kellett levadásznia a lakhelyét rendben tartó tündét, ha azt akarja, hogy a kérésének még az évtizedben eleget tegyenek.

Amikor rájött, hogy melyik úton baktat, egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán úgy volt vele, hogy egye penész, ennél rosszabbul már aligha érezheti magát. Szóval végigsétált az úton, félrehajtotta a lelógó borostyánindákat Du Hage Hljödhr kapuja elől és belépett a kertbe.

Nem sokkal azután, hogy elültették a bazsarózsát, Arya újra elhozta, mondván, hogy szokás legalább egyszer a kertben vacsorázni a halott tiszteletére. Aznap Oromis egészen sokáig a szirteken tartotta őket, így csak jóval sötétedés után érkeztek meg az előre megbeszélt találkozóra. Arya körbevezette őket; megnézték a gyakran több évszázados virágokat – Eragonnak nem nagyon fért a fejébe a négyszáz éves petúnia, hát az egynyári virág –, amik mellett általában egy darab kő feküdt a földön, rajta egy belevésett jelképpel, hogy kinek a kedvéért ültették. Arya külön tisztelettel adózott egy harangvirágnak és egy cickafarknak, amiket alig néhány lábnyira ültettek egymástól. Mivel a lány egyedül azoknak hajolt meg, még Ralaní százszorszépét is figyelmen kívül hagyta, pedig ő állítása szerint felmenője volt, Eragon oldalát nyilván fúrta a kíváncsiság. Csak azért lépett a szájára, mert Saphira gondolatban rámorrant, és rámutatott, hogy valószínűleg Arya társai lehettek, akik meghaltak, amikor a tündét Gil’eadba hurcolták. Arya majd elmondja, ha akarja, legyen szíves, tartsa tiszteletben a gyászát.

Az ellen Saphira nem emelt kifogást, hogy megjegyezze a nevek jelképeit. Nem boldogult elég jól a Liduen Kvaethí összevont jelképeivel ahhoz, hogy kapásból ki tudja olvasni azokat, megint el kellett mennie Ellesméra könyvtárába, hogy fel tudja oldani őket. Amikor először járt ott, a könyvtáros felajánlotta a segítségét, de Eragon biztos volt benne, hogy egyedül is boldogulni fog. A könyvtáros egy darabig elnézte, ahogy küszködik, aztán megsúgta neki, hogy a személyneveket egészen másfajta szabályok szerint alkotják. Még tekercseket is hozott, hogy Eragon tovább próbálkozhasson, de a végén kénytelen volt belátni, hogy egyedül nem fogja tudni megoldani. A harmadik könyvtárlátogatása alkalmával már képes volt elsőre odaállni elé, hogy segítséget kérjen.

Gondosan az eszébe véste, hogy a százszorszép bizonyos Fäolin, a cickafark pedig Glenwing tünde emlékére került a kertbe. Eragon várt és remélt, hogy Arya majd a bizalmába avatja, de így, hogy ellőtte nála az egyetlen esélyét, kételkedett benne, hogy hajlandó lesz egyáltalán hozzászólni a jövőben.

Először látta a Néma Kertet nappali fényben. Így, hogy nem egy lángtalan lámpás fénykörében baktatott, próbálta tiszteletben tartani a tündék „ne csinálj csapást oda, ahol nincs” szabályát. A kert méreteit is könnyebb volt felmérnie. Nem hasonlított azokra az emberi temetőkre, amiket az utazása során látott, és ahol a sírok általában rendezett sorokban követték egymást. A virágok néhol szorosan egymás mellett, majdnem bokorban nőttek, máshol ötletszerű elrendezésben szétszórták őket. Eragon nem tudta, hogy mennyit számított az elrendezésben a növények igénye vagy az adott tünde jelleme.

Murtagh virágát nem nagyon távol, de azért elég távol ültették el a többitől, magányosnak tűnt egy kis tisztás közepén. Eragon akkor azt gondolta, hogy Arya azért azt a pontot választotta, mert ott volt elég nagy a hely ahhoz, hogy Saphira le tudjon ülni, de most kicsit… kicsit úgy érezte, mintha Arya akarva-akaratlan kihangsúlyozta volna, hogy a kert többi virága tündéknek nyílt, míg Murtagh csak egy ember volt.

Meglepetésére, a vörös bazsarózsa még mindig virágzott. Leült mellé, és megpiszkálta a tövébe rakott követ. Eragon nem tudta eldönteni, hogy sértés-e vagy tiszteletadás, amiért Murtagh nevét nem próbálták belefoglalni a Költői Írás egyik jegyébe, hanem az emberek rúnáit vésték a kőbe olyan formán, ahogy az ember a körmével karcolná azokat puha agyagba.

– Azt hiszem, elrontottam – motyogta a virágnak és a mellkasához húzta a lábait. – Arya most már örökre utálni fog. Saphira azt mondta, ne is foglalkozzak vele, még ezerszer és egyszer összetörhetik a szívem, de azért mégis elég… hát, szarul esik, na.

Szórakozottan letépett egy fűszálat és nekiállt rostirányban darabokra tépkedni.

– Azt mondták, hogy illik idejönni beszélgetni egy kicsit, hogy ápoljuk a virágokat és az emlékeinket. Furcsák a tündék, tudod? Azt hiszik, hogy ha vége az életnek, akkor utána nincs… semmi. Hogy akkor vége van. Ők nem hisznek benne, hogy haláluk után újra találkozhatnak azokkal, akiket szerettek, mert nincs utána semmi, hogy ezt megtegyék, tudod?

A gondolat felzaklatta. Eldobta a fűszál cafatjait, és másikat tépett helyette.

Régen, ha este olyan nagy szél támadt, hogy a falu határában a nagy fák úgy hajladoztak, hogy Eragon attól félt, mindjárt kettétörnek, Marian néni (akit akkor még szólíthatott anyának) maga mellé húzta őt és Rorant. Meséket mondott nekik, szerelmes királyfikról és királylányokról; tündérekről, akik kutakban rejtőztek, hogy megvicceljék az arra járókat, de a cseles emberek túljártak az eszükön; tündékről, akik kacagva bújtak el a fáik belsejében. És voltak azok a történetek, amiket a családjukról mondott; Marian néni anyjáról, aki nagyon szerette az apját, és amikor a férfi megsérült egy balesetben, egyedül húzta-vitte vissza Carvahallba, hogy segíteni tudjanak rajta. A nagyapjáról, aki Therinsfordon túlról érkezett, és amint meglátta a nagyanyját, beleszeretett és nem is hagyta el a falut soha többé. Amikor ő végzett, odaintette Garrow bácsit (akit akkor még szólíthatott apának), aki az ilyen alkalmakkor mindig a közelben volt, hogy mesélje el a maga családjának történeteit. És Garrow bácsi mesélt, a saját apjáról, aki a napot is lehozta volna az égről, ha az anyja arra kérte volna. A nagyszüleiről, akiket elvitt az a nagy himlőjárvány, ami végzett a falu öregjeivel még azelőtt, hogy udvarolni kezdett volna Marian néninek. A történetek folytán kirajzolódott a völgy lakóinak rokoni hálózata, kik voltak az unokatestvéreik, ki volt a másod-nagybátyjuk apai ágon, miért volt Fraem és Gildam egymás ivócimborája6 vagy éppen miért volt Hretye Marian néni lekötelezettje.

Eragon megremegett: az összes történet kifordult, miután megtudta, hogy akiket addig a szüleinek hitt, nem azok. És miután Marian néni meghalt, többé nem volt senki, aki megkérje Garrow bácsit, hogy meséljen.

– Amikor eljöttem otthonról, az unokatestvérem, Roran, nagyon szerelmes volt Katrinába. Mindig ott sündörgött körülötte, főleg akkor, ha Sloan nem volt a közelben. Ha tudta, hogy bemegyek a faluba, akkor üzeneteket küldött neki általam. Egyszer kilopózott éjszaka, hogy szerenádozzon neki. Azt ne kérdezd, hogy Sloan miért nem tudott a dologról, főleg úgy, hogy Albriecht és Mandel hajnalban úgy kísérték haza, hogy egy kicsit még részegek voltak, és Garrow bácsi olyan dühös volt, hogy valószínűleg az egész völgyben hallották.

Rorant mélyen megérinthette a dolog, mert utána mindig furcsa képet vágott, amikor Garrow bácsi közelében sörrel kínálták. Eragon sóhajtott.

– Garrow bácsi sokat változott, miután a nénikém meghalt, tudod? Goromba pokróc lett és azóta alig mosolyog. Meg nem viselhette, ha segíteni próbáltak neki. Arra emlékszem, hogy Horst gyakori vendég volt nálunk a nénikém halála előtt, és hogy jó barátja volt a bácsikámnak, de utána még őt is kerülte. Mindenkit került. Azt mondták róla, hogy Marian néni halála után egy kicsit megzápult az agya.

A virágra nézett. Az nem mondott semmit.

– Azt hiszem, én is megzápulnék egy kicsit, ha az, akit a világon a legjobban szeretek, nem lenne tovább. Borzasztó lehet.

A gondolat, hogy Saphira majd egyszer… megborzongott. Legyen bármilyen kegyetlen is Galbatorix, egy kicsit azért szánta, amiért elveszítette az első sárkányát. Eragon nagyon remélte, hogy soha nem kell majd átélnie az ő fájdalmát.

Ha ezzel arra célzol, hogy te akarsz előbb meghalni, megharaplak, mondta Saphira kedveskedve. Előttünk az élet, kicsikém, miért bántod magad ilyen gondolatokkal? Egyáltalán, hol vagy?

Eragon Murtagh virágára nézett. Saphira gondolatai értőn felvillantak. Érzésekkel kérdezte, hogy odamehet-e hozzá. Eragon rábízta a döntést, a sárkány pedig visszahúzódott.

– Utálom, amikor ezt csinálja – vallotta be Eragon. – Most honnan tudjam, hogy akkor jön-e vagy sem? Nyilván bele tudok nézni a fejébe, de az olyan tolakodó lenne. Saphira nem szereti, ha belenyúlkálok a dolgaiba, ami fura, mert ő meg általában könyékig van az én dolgaimban. Tetszik nekem egy lány, és rögtön le akarja harapni a fejem, bezzeg amikor én mondom neki, hogy ne fusson Glaedr után, akkor faroklegyintésre se méltat.

Összefonta a karjait.

– Veled volt valaha ilyen? – bökte ki a kérdést, kicsit szégyenkezve, mintha Murtagh tényleg ott lenne mellette, és tényleg őt kérdezné arról, hogy most mi a helyzet. Arra gondolt, amikor meglátogatta őt a cellájában, és ahogyan Murtagh Nasuadáról beszélt. – Volt olyan, hogy szerettél valakit, de ő nem viszonozta az érzéseidet? Egyáltalán, a király mellett bele tudtál szeretni bárkibe? Nem hangzik olyan társaságnak, aki el tudja viselni szerelemben megcsalt ifjak társaságát. Morzant már meg se kérdezem. Galbatorix őrült, neki van mentsége, de neki?

A fejét csóválta, aztán felnézett, amikor megérezte maga felett Saphirát. A sárkány óvatosan szállt le, hogy minél kisebb szelet kavarjon. Lekuporodott és összehajtogatta a szárnyait, aztán Eragonra hunyorgott.

Még mindig fáj a szíved.

Hiányzik. Saphira nem mondott semmit, mire a bánata azonnal méregbe fordult. Igenis hiányzik!

Saphira nagyot sóhajtott.

Kicsikém. Nem érdemes ebbe most belemennünk.

Igen? És miért? Mit nem akarsz elmondani?

Azt, amitől csak még mérgesebb lennél.

És ez feljogosít arra, hogy titkolózz? fortyant fel. Szóval Oromis és Glaedr leckéi csak rám érvényesek, te akkor és úgy alkalmazod azokat, ahogy neked tetszik?

Én sárkány vagyok.

– Mintha el tudnám felejteni! – fakadt ki és talpra ugrott. – Folyamatosan, állandóan mindenki csak téged néz, én mintha csak egy… ilyen kis dísz lennék a hátadon! Elegem van belőle, hogy mindenhol Zafírpikkely így, meg Bjartskular úgy!

Rosszul mozdult és a fájdalom belehasított a hátába. Felszisszent és mozdulatlanná vált, remélve, hogy a fájdalom elmúlik és nem súlyosbodik rohammá. Ritka pillanat volt, bejött.

Eragon lassan ült vissza a földre, remegve attól, hogy mi történhetett volna, rettegve, hogy mi történhet bármelyik pillanatban. Saphira óvatosan közelebb csúszott hozzá, és Eragon nem tudta ellökni őt. A korábbi harag még megvolt, de porózussá vált, morzsolódó darabokat tört le belőle az őt ostromló félelem, ami az őt állandóan kísértő, testetlen fájdalom előőrse volt. Saphira közelsége segített, hogy el tudja fordítani róla a pillantását és ne roppanjon össze.

Én… sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni.

Sajnálom, hogy ilyen vagyok.

Nincs veled semmi baj, súgta ő, szeretettel megböködve őt az orrával. Történjen bármi, én mindig szeretni foglak. Akkor is, ha butaságot csinálsz. Akkor is, ha bajod esik. Mindig, kicsikém.

Úgy érezte, megszakad a szíve, annyira csordultig telt azzal a szeretettel, amit Saphira iránta érzett, és amit ő érzett Saphira iránt. Amennyire csak merészelt, a sárkány orrára dőlt és átölelte őt.

Miért gondolod azt, hogy nem hiányzik?, kérdezte csöndesen.

Érzem, hogy hiányzik neked. De azt is érzem, hogy magadat okolod miatta, hiába beszéltük meg százszor, hogy nem vagy hibás.

Megfeszült az ajka, és tudta, hogy Saphira érzi, nem ért vele egyet. Biztos volt, hogy a sárkány az ő bensőjében kavargó katyvaszt mustrálja. Többnyire sikerült meglátnia benne az igazságot, aminek Eragon néha örült, máskor kevésbé. Ez fordítva is működött, Saphira általában megköszönte, amikor rávilágított egy problémája gyökerére, máskor viszont Eragon érezte, hogyan nyeli vissza a mondatot, amivel el akarta küldeni a bús fenébe.

Eragon, én azt gondolom, hogy igazából nem őt hiányolod ennyire, hanem azt, ami korábban volt. Azt, hogy lehettünk egy kicsit komolytalanabbak. Felelőtlenebbek. Azt csináltunk, amit akartunk, bejárhattuk fél Alagaësiát. Aztán elveszítetted őt és most itt vagyunk, Nasuada hűbérese vagy, meg Hrothgar fogadott alattvalója, és a tündéknek is vannak veled szemben elvárásai. Téged éppúgy tisztelnek, mint engem, csak én más vagyok, és ezért kettőnknek másfajta tiszteletet adnak. És úgy érzed, hogy abban, amit én kapok, nincs benne az a fajta elvárás, amit irányodban szóban is kifejeznek. Menekülnél a sorsod elől, vissza a múltba, vissza abba a gondtalanságba, amit utoljára Murtagh oldalán éreztél.

Elszorult a torka és nem tudott felelni, mert Saphira szavai fájdalmasan rezonáló húrokat pendítettek meg a szívében. Elrejtette az arcát, hátha akkor nem fog égni a szégyentől.

Sajnálom. Nem… én nem vagyok méltó rá, hogy a Lovasod legyek.

Ha nem lennél az, soha nem keltem volna ki neked. Én választottalak és itt vagyok veled. Ha pedig azóta változtál volna meg úgy, hogy ne legyek rá büszke, hogy szívem-lelkem fele vagy, akkor az nem csak a te hibád, hanem az enyém is, és akkor én sem vagyok méltó tehozzád.

Megrendülten nézett a sárkány komoly, zafírkék szemébe. Saphira egyet pislogott.

Méltó vagyok rá, hogy a társad legyek, Árnyékölő Eragon?

– Mindig. Örökké – rebegte. – Ne mondj ilyeneket, Saphira, tudod, hogy én vagyok az, aki…

Méltó vagyok rá?

– Igen. Igen.

Saphira a homlokához nyomta az orrát. A lélegzete megborzolta Eragon haját, az emlék, amit felvillantott előtte, olyan érzés volt a fejének, mint lemosni a rászáradt sarat a kezéről. Gil’ead felé tartottak, Eragon ezt abból tudta, hogy a nap még nem ment le, de ők már tábort vertek, és nem voltak teljesen elcsigázottak. Ő és Murtagh már átöltözve guggoltak egy patak partján, és a vívástól szétizzadt ingüket mosásnak gúnyolt mozdulatokkal mártogatták a vízbe, illetve azt tervezték, de a végén a vizes ruhákkal egymást álltak neki csapkodni és nevettek, egyre csak nevettek.

Eragonban valami elpattant. Sírni kezdett, végre kibuktak belőle azok a könnyek, amiket a Tronjheimben történtek óta a bőre alatt hordott. Saphira zümmögött neki, ölelte a gondolataival, szorosan, hogy Eragon úgy érezte, mintha meleg vattába csomagolta volna a testét. Ebben a szoros együttlétben azonnal észrevette Saphirában azt a felbolyduló erőt, amit a Gerinc csúcsairól lezúduló hirtelen lavinákhoz tudott hasonlítani.

Saphira megborzongott, ahogy végigrohant rajta a mágia. Az orrát a virághoz érintette, és az egyszeriben… felragyogott, Eragon mást nem tudott volna rá mondani. A könnyei függönyén át olyannak látta, mint a meggyulladó lángtalan lámpást, vagy a síkságon felkelő napot. Gyorsan megtörölte az arcát, hogy jobban lássa a bazsarózsát, aminek a színei mélyebbek, teltebbek, valószerűtlenül ragyogóak lettek. A levelek szélén és a szirmok ereiben észrevett egy halvány, kékes árnyalatot is.

Mit csináltál vele? kérdezte döbbenten.

Elég erőt adtam neki, hogy akár egy évezreden át virágozzon. A sárkány elégedetten szemlélte a művét. Én is észrevettem ám, hogy a tündék nem becsülik a fajtája miatt. Becsüljék azért, mert én is kedveltem őt.

Olyan nehéz volna bekerülni egy sárkány kegyeibe?

Lehet. Te jelentős előnnyel indultál, kicsikém.

Mosolygott, szipogott, és újra megdörgölte a szemeit. A könnyeitől még nedves ujjaival megérintette a virágot.

Ó, még mindig kavargott benne minden, még mindig érezte azt a pokoli sajgást, de így, hogy Saphira szavakba öntötte helyette az igazságot, mintha más fényben látta volna a fájdalmát. Tudta, hogy hosszú út áll még előtte, és ettől végtelenül nehéznek érezte magát.

De tudta azt is, hogy ezt az utat Saphirával fogja bejárni. Nem lesz egyedül.

* * *

Elég rég volt már, hogy Morzan utoljára sárkányfiókát látott, de kételkedett benne, hogy azok olyan ügyetlenek voltak, mint ez a kis vörös. Biztosan azért kelt ki a fiúnak, mert egyformán életképtelenek voltak mindketten. Persze az is lehet, hogy Galbatorix igézete miatt volt. Ő felvetette a barátjának, hogy várjon a növekedést serkentő varázslattal legalább addig, amíg a csöppség megtanul beszélni, Torix viszont azzal érvelt, hogy ha a fióka – az ég szerelmére, a hülye fia igazán találhatna már neki valami nevet – már a kezdetektől fogva gyorsabban növekszik, akkor talán elkerülik azt az esetlen időszakot, mint ami Shruikan esetében volt, hogy a sárkány azt se tudta, mi merre hány méter. Morzan hümmögött, és az urára hagyta a dolgot; Galbatorix úgyis azt teszi, amit akar. Ha nem ellenkezik, úgy ha mégse jön be, amit kitalált, akkor nem szánakozásnak vagy kárörvendésnek fogja majd fel, hogy Morzan ott áll mellette, hanem annak látja majd őt, ami. Ő az ura jobb keze, és ha Torix nem hiszi azt, hogy a jelenlétével akarja az orra alá dörgölni, hogy „én megmondtam”, akkor még meg is engedi neki, hogy az legyen.

Tegnap már megvolt a kölykök első leckéje, azt Galbatorix és Shruikan adták. Shruikan hamar elveszítette a türelmét és feltépte a fióka hasát, hogy megnézze a belei színét. A fájdalom túl hirtelen jött ahhoz, hogy a fiú le tudja magát választani a sárkányról, üvöltve vágta magát a földhöz. Galbatorix a gondolatainak egy energiakorbács-ütésével megállította Shruikant, mielőtt elroppanthatta volna a fióka nyakát, aztán összefoltozta a kicsit. A fióka a halálközeli élmény hatására még jó egy órán át tágra nyílt szemmel reszketett és riadtan kapta fel a fejét minden apró zajra. Valamiért nem akarta hagyni Morzannak, hogy a közelébe menjen, szóval a végén csak ott toporgott mellette. De az is lehet, hogy azért történt, mert közben Galbatorix a vállalhatatlan viselkedése miatt a cölöphöz küldte a kölyköt, és maga korbácsolta meg.

Ahogy feltűnt a gyakorlótér kapujában, hamuszín arccal, óvatosan mozogva, Morzan rögtön tudta, hogy nem kapott engedélyt a sebei meggyógyítására. Előbb-utóbb meg fog történni, mert bizonyára gátolni fogja a tanulásban, de addig is, hadd érezze a törődést.

A fióka a kölyök mögött jött és egy pillanatra se vette le a szemét Morzan társáról. Jó. Az éberség mindig hasznos.

A társa mordult egyet, mélyen, hogy beleremegtek a nyakán a pikkelyek. Morzan játékosan a lábára csapott.

– Nyughass. Őt nem eheted meg.

A sárkány felhördült, aztán nyávogásszerű hangot hallatott. A kölyök még jobban elsápadt tőle, aztán a fióka felé kapta a fejét, aki Morzan partnere felé szimatolt, majd csipogott.

– Nézzenek oda, úgy tűnik, összeszedtünk néhány kóbor macskát! Na gyere, elmondok egyet s mást, addig ezek ketten talán eldöntik, hogy elő akarják-e adni Shruikan tegnapi műsorszámát.

Otthagyták a két sárkányt a finom homokkal borított udvar közepén és a falak árnyékába húzódtak. A fia néha megbillent és szaporán pislogott. Morzan minden alkalommal elfojtotta a mosolyát és meg sem próbálta megakadályozni a társát abban, hogy kíváncsian böködje a fiókát a gondolataival. A fióka túl fiatal volt még ahhoz, hogy maga védekezzen, így azt a kölyök dolga volt. Morzanban felmerült a gondolat, hogy vajon most milyen gyorsan tudná áttörni a mentális védelmét, elvégre félig a saját fején kívül volt, de aztán letett róla.

Ahhoz képest, hogy a fiú nem tanult soha közös védelem-építést, egész ügyes volt. Valamennyit örökölt Selena természetesen zárt elméjéből, amit némi oktatással sikerült olyan szintre emelnie, hogy még Torix is azt mondta rá, példás a védelme. Természetesen lehetett volna rajta még mit javítani, ha rendesen viseli magát, talán megmutatja neki az anyja egy-két trükkjét. Addig is, nála jobb tanárt keresve sem találhattak volna a fiókának arra, hogy megtanulja fenntartani a mentális pajzsait.

Shruikan mellett nem lenne szükség az ilyesmire, de miután ő kevéssé mutatkozott hajlandónak tojásszökevények oktatására, kizárásos alapon maradt Morzan meg a társa, márpedig ahhoz szükség volt egy bizonyos szintű… elővigyázatosságra. Morzannak résen kellett lenni, hogy ha a fiú valami miatt mégis megbotlott volna és az általa emelt pajzs összedől, akkor azonnal elkapja a maga kíváncsiskodó társát, még mielőtt ő nagy lelkesedésében egy hegy súlyával rázuhant volna a fióka még formálódó, képlékeny elméjére, elfojtva benne az értelem szikráját. Akkor megint ott tartanának, ahol a part szakad, szóval óvatosnak kellett lenniük, ha már egyszer Morzan kegyeskedett elvállalni – némi rábeszélés után – az oktatás hálátlan feladatát, míg a fióka idősebb nem lesz. Kicsivel több és jóval kellemesebb rábeszélés hatására még arra is hajlandó volt, hogy ezen a jeles alkalmon józanon jelenjen meg.

Utoljára akkor volt ilyen száraz a torka, amikor elmentek meglátogatni Endurielt és kiderült, hogy a marhája egy csepp alkoholt se tartott az egész átokverte várában.

A fiú jelenléte még egy okból volt fontos: ő próbálta megmutatni a fiókának, hogy mit kéne tennie. A csöppség egyelőre legfeljebb ösztönszinten tudott reagálni, az összetettebb figurákhoz szüksége volt az útmutatásra, hogy a kölyök minden egyes lépés után noszogassa őt a következő felé. Néhány rövid héten belül már magától is képes lesz rá, hogy a különböző elemekből összerakja a teljes koreográfiát, akkor már nem lesz szükség a kölyök folyamatos jelenlétére. Onnantól kezdve a fiú majd foglalkozhat a maga dolgával. Morzannak volt egy halvány sejtése, hogy Galbatorix miféle edzéstervet forgatott a fejében. Már alig várta.

– A többit majd később – kanyarodott végére a rövid fejtágítónak. – Te meg a társad felelősséggel tartoztok a magatok meg egymás épségéért, de az anatómialeckét napoljuk akkorra, amikor a fióka már tud rendesen beszélni, a fenének nincs kedve kétszer elmondani ugyanazt.

Élesen füttyentett, mire a társa, aki addig a kicsit szaglászta, de olyan hévvel, hogy ő már tiltakozva hátrált, felkapta a fejét. Morzan gondolatban megmutatta, mit vár tőle, mire ő izgatottan nyújtózni kezdett.

Megspórolt volna magának bő fél óra szájkoptatást, a társának meg három rövid kört az udvar felett, ha közvetlenül a fiókának mutatja, hogy mit kellene csinálnia. Tegnap este viszont, amikor ő és Torix összedugták a fejüket, hogy megtárgyalják, hogyan lehetne legalább elfogadható lovast faragni ebből a szerencsétlenből, arra jutottak, hogy ezzel a kitekert módszerrel érik el a legjobb eredményt, addig is építik az összhangot maguk között. Galbatorix elég kétkedőnek mutatkozott, meg húzta a száját, de Morzan kötötte az ebet a karóhoz, hogy ha ki akarja küldeni őket a csatatérre – és Morzan tudta, hogy ez szerepel a tervei között –, akkor ez igenis szükséges.

Abban a pillanatban, hogy a fiú végre felfogta, mit is kéne csinálniuk, helyet cseréltek a puha homokkal felszórt udvar közepén. A társa elhevert az udvar napos szélén és csalódott mordulással figyelte, hogyan fut neki a fióka, hogy lendületet vegyen a felszálláshoz.

Morzan elnézte őket egy darabig. Aztán inkább előhúzta a flaskáját, mert lehet, hogy azt mondta, józanon fog megjelenni, de arról nem volt szó, hogy annak is kell maradnia. El nem tudta képzelni, hogy gondolta Galbatorix, hogy ő majd képes lesz ital nélkül elviselni ezt a marhaságot.

‒ Szörnyű. Te és én, mint tanárok? Így múlik el a világ dicsősége, barátom. – Eszébe jutott valami és kuncogni kezdett. – Nagyon remélem, hogy Oromis és Glaedr forognak a sírjukban.

A sárkány mellette felhorkant, amit Morzan a feltétlen egyetértés jelének tekintett.

‒ Mi az a szárnytartás, hát menten elsírom magam. Fogadjunk, hogy te sose csináltál ilyen béna dugóhúzókat.

A fióka elhúzott az udvar fölött, újrapróbálva a manővert, de túl alacsonyan vette a figurát. A kölyök egy kiáltással félreugrott, hogy ne kaszálja el. Ez persze megzavarta a fiókát, és már le is zuhant. De legalább azt ösztönösen tudta, hogyan kell biztonságosan esni. Pikkelyes golyóvá gömbölyödve gördült végig az udvaron, a gerince mentén a tüskék sekély árkot húztak a homokba. Kiterült, mint a gyalogbéka, aztán szédelegve próbált feltápászkodni, kevés sikerrel. A fiú remegő tagokkal, sziszegve kelt föl, és sietősen a társához sántikált.

‒ Azt hittem, hogy egy korbácsolást már meg se fog érezni azok után, amit kibírt a pincében, erre most nézz rá. Úgy nyöszörög, mint akit életében először vertek el.

A társa fölemelte a fejét, dallamtalan zümmögéssel a vállához érintette az orra hegyét, elég erősen ahhoz, hogy fellökte volna, ha nem veti meg a lábát. Morzan felsóhajtott.

‒ Ellágyítasz, hallod-e.

Megint meglökte a vállát, és Morzan engedett neki, megpaskolta az állát. Aztán a barátja figyelő tekintetének tüzében átvágott az udvaron. A fióka vette észre előbb, megint nyávogott, hogy felhívja rá a fiú figyelmét. A kölyök riadtan kapta fel a fejét, máris talpon volt, és heh, Morzan érezte, hogy máris visszahúzódott a védőpajzsa mögé. Morzan társa abban a pillanatban lecsapott, böködni kezdte a védtelen fiókát a maga gondolataival, mire a fiú megbillent, és habozás nélkül megpróbálta kiterjeszteni a védelmet a társára is.

Elkapta a kölyök vállát, aki megfeszült a keze alatt. A pajzsa abban a pillanatban olyan lett, mint a fagyos acél: stabil, jéghideg, de merev és törékeny. Morzan társa ezt nem tudta, ő csak a védelem tényét látta és csalódottan visszahúzódott.

‒ Waíse heill.

A fiú megborzongott, mint amikor Galbatorix az igazi nevét próbálgatta. Igazán vicces képeket tud vágni ez a gyerek, főleg amikor nem érti, hogy mi a fene történik körülötte.

‒ Nna. Ne vond el a társad figyelmét. Fióka, próbáld újra, és most már csináld jól!

A fióka kerek szemekkel bámult rá vissza. Túl fiatal volt még ahhoz, hogy minden szavát felfogja. Morzan a kölyökre nézett, aki mereven fixírozta a nyakkendőjét. Nagyon lassan fordult a kicsi felé, hogy gondolatban tolmácsolja az üzenetet.

‒ Adhatnál már neki valami nevet ‒ jegyezte meg Morzan. ‒ Idegesítő, hogy mindig fiókaként kell hivatkoznom rá.

A fiú szája megfeszült.

– Ne nézz így rám, akkor se adnék neked rendi névösszesítőt, ha még létezne a Rend! Nézd csak meg, hogy az öcséd partnerét hogy hívják, hát az agyam eldobom… nevetséges.

Furcsa ízt érzett a szájában, meg tompa nyomást a füle mögött, szóval megint belekortyolt a flaskába.

Elkövette azt a hibát, hogy nem figyelt a társára. A sárkány roppant érdeklődőnek bizonyult a fiókával szemben, amit Morzan nem tudott mire vélni. A többi névtelennel korábban mindig összeverekedett, Shruikannal kölcsönösen utálták egymást, más sárkányhoz pedig nemigen volt szerencséje az elmúlt évtizedekben. És erre mit csinált? Elunta magát, pedig Morzan alig ha két szót váltott a kölyökkel. Odakúszott hozzájuk, és megint nagyon tolakodó volt a szimatolással. Amikor a fióka felháborodva felcsipogott, és megpróbálta otthagyni, fél mancsával elkapta és leszorította a földre. Ha csak egy picit is jobban ránehezedik…

Morzan káromkodott egyet és már rohant is oda.

– Nem, nem, elereszted!

A társa felhorkant és értetlenül pislogott rá. Csak akkor engedte el a nyávogva vergődő fiókát, amikor Morzan a mancsa alá bújt, és a vállával felfelé tolta a hatalmas ujjakat. A fiú, akinek volt annyi magához való esze, hogy jött utána magától is és nem várt Morzan parancsára, már meg is ragadta a hátára fordított, kicsavart fiókát, és húzta, ahogy az erejéből kitelt. Morzan társa panaszosan felmordult, mikor látta, hogy elveszik tőle a kicsit, mire Morzan fordult, megölelte a hatalmas mancsot, a gondolatai pedig már az övéit érték. A sárkány végre rá figyelt, nem pedig a fiókára.

Ha liliomtiprással akartál próbálkozni az orrom előtt, akkor nagyon morci leszek.

Kételkedett benne, hogy tényleg erről lenne szó: még régen próbálkoztak azzal, hogy összezárták a sárkányokat egy helyre, de a neveikkel együtt a hús éhsége is kiveszett belőlük. A társa rajta kívül mást nem is nagyon tudott elviselni, még Galbatorixnak is óvatosnak kellett lennie körülötte. Az, hogy a fiát kedvelte, egy dolog ‒ na de a kicsi?

Fejest ugrott a sárkány gondolatainak ködébe, ami megkavarodott, de nem tisztult ki. Fogalma nem volt róla, hogy Morzannak mi a problémája. Úgy kellett visszakövetnie a szándékai összegabalyodott szálait. Tudni akarta, hogy mire készült, de az egyszeri, pillanatnyi élményeket és szándékokat mindig olyan gyorsan elfelejtette. Ez persze kihozta Morzanból a régi haragot. A bizonyosság, hogy a másiknak okosabbnak kéne lennie, értenie kellene, amit Morzan mond neki, csak erősítette azt. Még mielőtt tudatosulhatott volna benne, hogy mit is érez, a fennálló kapcsolat miatt a sárkány máris elkezdte visszatükrözni a hangulatát, a torkából feltörő morgás már ingerült és fenyegető volt. Megpróbálta csitítani a saját érzéseit, de iszonyatosan nehéz volt úgy, hogy közben a társa elméjét figyelte, az érzéseik pedig összefolytak.

Végül az ital segített. Felidézte magában, hogyan árad szét benne az alkohol, hogyan válnak képlékennyé a tagjai a részeg zsibbadással. A sárkány morgása elmélyült, már majdnem dorombolás lett. Alig pár másodperc elteltével viszont felbukkant benne a megszokás okozta riadalom: tudta, hogy ezzel az érzéssel az jár, hogy Morzan elszakad tőle.

Shh, semmi baj, itt vagyok.

Segített volna, ha elereszteti az elméjét. A társa akkor hamar megnyugodott volna, visszaereszkedett volna abba a fél-semleges szemlélődésbe, amiben általában a napjait töltötte, felbosszantva magát mindenen, mint egy rossz természetű, kivénhedt csatamén. De Morzan nem akarta elengedni őt.

A sárkány ujjai összezárultak körülötte, szorosan, hogy figyelmeztetnie kellett a másikat, ne roppantsa össze. Elemelte őt a földtől. Kiszaladt belőle a szusz a nehéz zökkenéstől, amivel a sárkány az oldalára dőlt. Összetekeredett, de nem úgy, mint amikor aludni akart, hanem védekezőn, elrejtve a sima hasát, kifelé csak éles pikkelyeket és a gerince mentén sorakozó tüskéket mutatva. A két mellső mancsát Morzannal együtt a melléhez húzta, olyan közel, hogy a hirtelen beálló csöndben Morzan hallotta, hogyan dobog a sárkány szíve.

A társa elméjének kavargó, zavaros tavában tiszta foltként ragyogott az iránta érzett ragaszkodása. Morzan elfordította a tekintetét, nem érintette meg. Lassan száz éve már, de még mindig nem merte megnézni, mert mi van akkor, ha az nem is a sárkányé volt, csak tükrözött, mint mindig?

Galbatorix a fejét csóválta volna és azt mondta volna rá, hogy már megint szentimentális és csak magát bántja ezzel. Aztán megsértődött volna, amikor Morzan válasz helyett sandán néz rá.

A társa engedelmesen utat adott neki, ellenállás nélkül hagyta, hogy Morzan mindent lásson, ő pedig erővel rejtette el előle az ebből fakadó ingerültségét. Sárkány volt, nem lett volna szabad így viselkednie.

Hiába keresgélt, pontos indokot nem talált. Annak nem volt nyoma, hogy a sárkány esetleg kis méretű nősténynek nézte volna a fiókát. Helyette a védelmezés és az együttlét öröme lebegett benne, mint általában akkor, amikor Morzan ott volt vele és nem játszottak. Kénytelen volt elfogadni, hogy bármit is tervezett a társa, az ő jelenléte elfedte, eltörölte az okát.

A sárkány egészen magas hangon nyávogott, amikor Morzan elszakadt tőle.

‒ Ne csináld ezt velem, tudod, hogy elszomorítasz vele ‒ mormolta a mancsába. ‒ Elengedsz? No, engedj el, kérlek.

A mancsát kinyitotta, de nem tekeredett szét, Morzannak úgy kellett létrának használnia az ujjait, hogy kimásszon az öleléséből. Ahogy felállt a farkára, a sárkány felmordult és felemelte a fejét, hogy Morzan simogassa meg. Miután megkapta, amit akart, hagyta, hogy Morzan lesétáljon a farka lejtőjén a földre.

A fiú és a fióka szótlanul figyelték őt, a kicsi a kölyök mellkasára hajtotta a fejét, aki majdnem szórakozottnak tűnő mozdulattal vakargatta az apró pikkelyeket az álla tövében. Még az arckifejezésük is hasonlított, aminek láttán Morzan elfojtott egy mosolyt. Egyszerre fordultak az idősebb sárkány felé, amikor ő kitekeredett, aztán kinyúlt és…

‒ Nem ‒ szólt rá Morzan szigorúan.

A hatalmas mancs megállt a levegőben. A vörös szemek őrá szegeződtek.

‒ Nem. Nincs taperolás. Tedd le szépen a kezed.

Kérdő mordulás, de letette a mancsát, hogy aztán a fejével nyúljon ki. Morzan sóhajtott, és úgy volt vele, legyen neki jó napja, szimatolgassa azt a kettőt, majd beküldi az árnyékba, amikor újrakezdik a repülés-leckét, hátha a hűvösben lenyugszik. A kölyköt nem féltette ‒ és érdekes módon, a fiú sem félt a sárkánytól, évek gyakorlatával vetette meg a lábát, mikor a társa meglökte ‒, de megfeszült, amikor megint a meglapuló kicsi felé fordult.

Aztán a társa végignyalta a kicsit.

Morzan nem kapott szikrát.

– Mi a… A maradék eszed is elment? – fakadt ki. – Vagy azt hiszed, hogy te vagy a mamája? Sárkány vagy, az ég szerelmére, azok le se szarják az utódaikat!

Nem tűrt ellenkezést, visszaküldte a társát az árnyékba. Volt képe bánatosan pislogni rá. A kicsi a háta mögött sértődött dünnyögéssel próbálta leszedni magáról a társa gondoskodásának nyomait.

– Hát az agyam eldobom… – csóválta a fejét. Érezte, hogy kezd kiújulni a fejfájása, pedig tegnap alig ivott és korábban nem volt hajlamos a migrénre. Arra a kettőre nézett, akik úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott szeretők. ‒ Mit szólnának az urak, ha nekifutnánk ennek a nyavalyás gyakorlatnak még egyszer? Értékelném, ha csak egyszer kéne.

A fióka már ment is, szárnyra kapott, és tett egy gyors kört az udvar felett, hogy lendületet vegyen. A kölyök a szeme sarkából rosszul leplezett gyűlölettel méregette őt, mintha Morzan külön parancsban utasította volna arra, hogy hagyja abba a kicsi babusgatását.

Újfent az italáért nyúlt. Kezdte nagyon fárasztani ez a nap. Nem akart arra gondolni, hogy holnap kezdhetnek mindent elölről.

A kölyök arckifejezése viszont eszébe juttatta, hogy Cimarí azt írta a művei többségére, hogy „dühösen, szenvedéllyel”. Talán ideje volna a fia kezébe nyomnia a nő kottáinak másik felét is. A fiú ugyan még nem heverte ki egészen a fogdában töltött idejét, arról nem is beszélve, hogy hónapokon át csatangolt az országban és nem vitte magával a nyirettyűjét, így amikor korábban hívatta, még a könnyebb darabokba is belebakizott. De talán sikerül majd visszatornásznia magát a korábbi szintjére, mire a fióka is megtanulja a maga szólamát.

Mekkora ötlet. Úgyis túl rég volt már, hogy ő és Galbatorix rendes duettet hallhattak, és Morzannak volt egy olyan érzése, hogy a kölyök most már sokkal hűbb lesz Cimarí eredeti elképzeléseihez.

 

>>> Következő fejezet >>>