Kérj bebocsátást

Azt nem mondta neki senki, hogy ha egyszer kikel neki a sárkány, akkor a mamája nem mehet vele.

Avagy, Brom első napjai sárkánylovasként.

Baleset történt. Nem készültem rá lélekben, hogy miután elolvastam egy Tumblr-diskurzust Morzan szemeinek állapotáról, következő nap arra ébredek majd, hogy feltétlen írnom kell 6500 szót. Haha.

Akartam, hogy ez a darab könnyedebb legyen. Aztán a szomorúságát megpróbáltam cukisággal ellensúlyozni, de engem csak még jobban elszomorított.

A történetről: Oromis valószínűleg atom OOC, egyetlen mentségem, hogy ez a Bukás előtt játszódik, szóval kevesebb súlyt cipel magával. Glaedr már a kánonban is vigyázni akart a gyerekekre (lásd negyedik könyv, nagy csata), és lehet, hogy nem fogjátok hallani, de amúgy 0-24 pofázik Oromisnak.

Eleinte canon-compliant történetet akartam írni, aztán felugrott bennem a kisördög, szóval most már passzol a másik történetemhez is, ami az Ég az ég vérbe fordult címre hallgat. Néhány furcsaságot majd lehet, hogy ott is elő fogok venni.

Brom családjáról: klisések, mint a fene, de egyszer az életben normális családi dinamikát akartam letenni az asztalra, szóval Brom szerető családból származik. Nagyon szeretik egymást mamával és papával, pont.

Kedves Olvasó, tégy nekem egy szívességet és Bromot a legborzasztóbb, legérthetetlenebb tájszólással képzeld el.

 

Innen van

 

Kérj bebocsátást

‒ Képzeld el, hogy van egy ajtó a fejedben ‒ mondta Bertrada. Ott térdelt előtte, a saját kezeibe fogva az övéit.

‒ Milyen ajtó?

‒ Akármilyen. Amilyet csak szeretnél. Lehet nagy, vagy kicsi, díszes vagy egyszerű, festett vagy sima fa. Képzeld el a kedvenc ajtód.

Brom lehunyta a szemét és a kamraajtóra gondolt. Lehet, hogy azért, mert éhes volt.

‒ Megvan?

‒ Igen.

‒ Most képzeld el, hogy kinyílik. Az az ajtó most az egész fejed, és amikor kinyitod, akkor valami csodálatos fog történni.

Elképzelte, hogy feltárul a kamraajtó, anélkül, hogy kérte volna. Elképzelte, hogyan tol be egy széket a konyhából, hogy arra felállva elérje felülről a harmadik polcot, amin a mamája a mézescsuprot tartotta, mert azt hitte, hogy ott nem éri el. Még mielőtt azonban gondolatban eljuthatott volna odáig, hogy beledugja az ujját az aranyló, édes nyalánkságba, valami nekicsapódott. Megijesztette, pont úgy, mint az előbb, de Bertrada most fogta a kezét.

‒ Semmi baj, semmi baj. Ne csukódj be. Csak ismerkedni akar veled és ügyetlen egy kicsit.

Brom nagy fiú volt már, már majdnem tíz éves, de nagyon vissza akart szaladni az mamájához, hogy a nő festékfoltos szoknyájába fúrja az arcát. A jobb keze még mindig nagyon hideg volt, az ujjai még mindig zsibbadtak voltak, és nagyon-nagyon éhes volt. Bertrada fogta a kezét, neki meleg ujjai voltak és kedves hangja. Még takarót is hozott neki, hogy ne fázzon annyira. Állt tovább csukott szemmel és próbált hallgatni rá, igyekezett elviselni, hogy valaki lökdösi, pedig nem is ért hozzá senki.

‒ Hm, ez így nem megy. Iarelus, engedd ide a kicsit, kérlek!

A hatalmas sárkány, aki a lovas-torony nyitott fala mellett kuporgott, és mindaddig a fickándozó sárkányfiókát próbálta a mancsa alatt tartani, mély hangon felmordult, hogy Brom a csontjaiban érezte a rezgést, és felemelte a mancsát. A babasárkány már ki is siklott az ujjai közül és Bromhoz kocogott, hogy lelkesen nekidörgölőzzön. Összerezzent, félve, hogy a jeges erő, ami az imént ledöntötte a lábáról, megint végigvág rajta, de Bertrada átkarolta, fogta őt, és a csiripelő sárkány érintése ezúttal nem járt fájdalommal. Cserébe a szeme melletti aprócska tüske fennakadt az ingén és kiszakított belőle egy darabot. A sárkány előbb oldalra húzta a fejét, de a fehér anyagdarab nem akart lejönni, akkor felháborodva megrázta a fejét, majd megemelte a lábát, hogy leszedje, de kicsi volt még és nem tudott rendesen egyensúlyozni, ezért felborult. A Brom elméje ajtaját ostromló erő valahogy… megváltozott, de nem merte kinyitni az ajtót, hogy megnézze, mi történik.

Bertrada a markába nevetett.

‒ Nincs semmi baj, Brom. Csak szeretni akar téged, de túl kicsi még és nem tudja, hogyan csinálja jól. Meg kell tanítani neki, hogyan legyen gyöngéd veled.

A kicsi sárkány végre megszabadult az anyagdarabtól és hatalmas, kék szemeit megint Brom felé fordította. Brom habozva kihúzta az egyik kezét Bertradáéból ‒ a balt, mert a jobbat még mindig nem érezte ‒ és óvatosan kinyújtotta felé. A sárkány belefejelt, de olyan erővel, hogy nem tudta megtartani, és a kicsi majdnem belefejelt a padlóba.

Brom félősen elmosolyodott.

‒ Olyan, mint a pék macskája, amikor simit kér.

‒ Azt szeretné, ha megsimogatnád. Óvatosan, kerüld ki a tüskéit, meg ne vágd magad!

Bertrada megszorította a vállát, és Brom már sokkal bátrabb volt, hogy már nem csak a takaró melegítette, de a nő teste melegét is érezte a háta mögött. Megsimogatta a kemény pikkelyeket és nevetett, mert a sárkány próbált erősebben az érintésébe simulni, púpozta a hátát és csóválta a farkát, majd amikor Brom megengedte neki, hogy közel jöjjön hozzá és a mellkasának dörgölőzzön, dorombolni kezdett, még hangosabban, mint a pék macskája.

A követelőző dörömbölés az ajtó mögött megszűnt. Brom óvatosan kinyitotta, és úgy érezte, hogy nem is kell kapaszkodnia a mézért, mert mintha belelépett volna. Az érzés, ami elborította, meleg volt, édes és aranyszínű és Bromnak nagyon-nagyon tetszett. Aztán összevonta a szemöldökét.

‒ Várjunk csak! Nem is én vagyok éhes, hanem ő!

Bertrada felé kapta a fejét megerősítésért, és a nő rámosolygott.

‒ Bizony! Gondolj csak bele, most bújt ki a tojásból, és az nagyon fárasztó volt neki. Szeretnél segíteni megetetni?

A sárkány a mellkasának támaszkodva felállt, megemelte a hátsó lábát, aztán kapaszkodó híján visszatette, de újra próbálkozott. Brom nevetett és megfogta a lábát, mire a sárkány már fel is húzta magát a mellkasához, elégedetten magyarázott és Brom felsőteste köré tekerte magát. Olyan hangosan dorombolt, hogy alig hallotta Bertrada szavait.

‒ Úgy látom, picurkánk eldöntötte helyetted. Gyere szépen, Brom, adunk neki enni és bemutatjuk őt a szüleidnek, rendben?

A korábbi félelme semmivé vált. Vigyorogva ölelte a kissárkányt és ment Bertrada után. A nő előbb kinyújtotta felé a kezét, aztán kuncogott magán és visszaejtette a teste mellé, amikor konstatálta, hogy Brom nemigen fog megfogni semmit, a karjai ugyanis tele vannak egy roppant ragaszkodó fiókával.

Egy kicsit még mindig pityergett, amikor a másik lovas, egy tünde férfi, feladta őt Bertradának Iarelus nyergébe. Arra a kis időre le kellett tennie a fiókát, aki ezt nagyon sérelmezte, a szárnyait nyitogatva próbált volna utánamenni, de nem tudott elrugaszkodni a földről. Mozdulatlanná vált és egészen felháborodva fordította hátra a fejét, amikor a férfi a melle és a feneke alá nyúlt, hogy rendben fel tudja emelni. Kicsit arra emlékeztette Bromot, amikor az egyik fiú Rislen szoknyája alá nyúlt, és a lány úgy meglepődött és felháborodott, hogy megnyikkanni se tudott. A második merész fickónak már egy csattanós pofon volt a jutalma. A kis sárkány még mindig egészen felborzolt pikkelyekkel meredt a tündére, mikor Brom végre kézbe kapta őt.

‒ Erősen fogod, ugye? ‒ kérdezte Bertrada.

Brom csak bólogatni tudott és megint megtörölte az inge ujjával a szemét. Bertrada szorosabban átfogta a derekát.

‒ Nem lesz semmi baj, kicsi Brom. Szeretni fogod Ilireát.

‒ De muszáj még ma elmennem? ‒ kérdezte és az ajka megint remegni kezdett a rátörő sírhatnéktól. Azt nem mondta neki senki, hogy ha egyszer kikel neki a sárkány, akkor a mamája nem mehet vele. ‒ Nem várhatnánk csak egy kicsit?

Bertrada mosolya ellágyult.

‒ Sajnálom, bogárkám. Ez a szabály. El kell vinnünk a kis barátodat egy helyre, ahol megnézik, hogy minden rendben van-e vele.

‒ De miért? Nem vihetitek csak őt? Nekem miért kell menni? Miért…

A kérdésáradatát félbeszakította, hogy Iarelus feltápászkodott, aztán elrúgta magát a földtől. A föld gyorsan összezsugorodott alattuk, az emberek akkorák lettek, mint egy-egy hangya és Brom megint sírt, mert az egyik hangya az ő anyukája volt, aki még annyira se léphetett be a lovasok tornyába, hogy elbúcsúztassa Bromot, amikor felszállnak. A kapuban adta neki az utolsó ölelést, ott kapta tőle az utolsó puszit és ott ígértette meg vele, hogy rendes fiú lesz, akkor is, amikor a mama nem látja.

‒ A fiókád túl sokáig volt a tojásban, Brom. Ilyenkor meg kell nézni, hogy minden rendben van-e vele, és minél előbb tesszük, annál jobb. Később biztosan találkozhatsz még a szüleiddel, sőt, abban is biztos vagyok, hogy ők maguk fogják utánad hozni mindazt, amit most így kutyafuttában nem sikerült összepakolni neked.

Szipogva szorította magához a sárkányfiókát. A csöpp lény megint csiripelt neki és Brom megint érezte az elméjéhez érő aranylóan édes érzést.

Három napon át utaztak. A babasárkány egy pillanatra se volt hajlandó eltávolodni Bromtól, és látható ellenérzéssel viseltetett a tünde iránt, aki merészelte csak úgy felkapni. Egy darabig Iarelust sem kedvelte, aki a kikelése után visszafogta őt, de kegyeskedett volt megenyhülni, amikor a sárkány a második este háromféle hússal ‒ őzzel, nyúllal és hallal ‒ tért vissza a vadászatából, és megkínálta őt. Úgy teleette magát, hogy még a következő napon is feszülő pocakkal, álmosan pislogva hevert Brom kezében. Valahányszor kinyitotta az ajtót a fejében, lusta elégedettség borította el.

Már óvatosabban buccolt neki. Még egy ingét elszakította a lelkesedésével, de amikor a kezét sértette föl, egyszerre jajdultak föl mindketten. A sárkány értetlenül forgatta a bal mancsát, hogy hiába nyalogatja a tenyerét, még mindig fáj. Bertrada tanácsára Brom megmutatta neki a maga véres kezét, mire a sárkány lekushadt, mint egy összeszidott kutya. Megpróbálta megnyalogatni Brom kezét, de Iarelus nagyon gyorsan rámordult, így inkább nem tette. Utána sokkal-sokkal óvatosabban, de még mindig nagyon lelkesen szerette őt. Nélküle Brom talán nem is tudta volna elviselni, hogy olyan hirtelen kellett eljönnie otthonról.

Bertrada nagyon kedves volt vele, de nem sokat beszélgettek, és néha azt kérte tőle, hogy beszéljen lassabban, mintha Brom is úgy hadart volna, mint az egyik barátja az utca végéről. Erről persze eszébe jutott, hogy a barátait se fogja látni többet és megint elkámpicsorodott. Nagy sokára, miután hallotta Bertradát a tündével beszélgetni egy furcsa nyelven, rájött, hogy biztosan ő is messziről jött, és azért kéri, hogy beszéljen lassabban, mert nehezen érti. Egy kicsit elkeserítő volt ez a felfedezés. Pedig annyi mindent szeretett volna kérdezni! Lovasokról, sárkányokról, a hősiességükről, a rengeteg történetről, amiket hallott, a könyvekről, amiket olvasott, de hiába kérdezett, Bertrada nem értette.

Ilirea hasonlított Kuastára. Nagyobb volt, ahogy arra Brom számított, és kicsit furcsa volt, hogy az a szikla a város fölé nyúlt, de egyébként majdnem olyan volt, mint otthon. Késő délután szálltak le, az utcákon már zsongtak az emberek, akik aznapra letették a dolgukat és szórakozásra vágyva nekivágtak a világnak. Sokféle népek voltak, mint odahaza a kikötő környékén. Ahogy Bertrada nyomában szedte a lábát, szorosan ölelve a sárkányát, még arra is rájött, hogy egyedül a szag más: a levegőből hiányzott a tenger nehéz, párás, sós illata. Meg talán kicsit több volt itt a tünde és kevesebb a törpe.

Ők beléptek egy nyitott kapun, míg Iarelus átszökkent a fal felett. Brom nem nagyon figyelt a nagy sárkányra, az már fel se tűnt neki, hogy a másik páros egyáltalán nem tartott velük. Lefoglalta, hogy a falon túl olyan színkavalkád fogadta, mintha egy karnevál közepébe csöppent volna. Akármerre forgatta a fejét, sárkányok voltak mindenhol! Kisebb-nagyobb példányok napoztak néha kupacokba tekeredve, mások a lovasukkal ültek kettesben, az udvar másik oldalán két szekérnagyságú sárkány kergetőzött. A haldokló napfény visszatükröződött a pikkelyeikről, így az udvar mellett álló torony fehér kövein a második emelet magasságáig ezerféle színű fényfoltok ugráltak, együtt mozdulva a sárkányokkal.

A kicsi a kezében izgatottan forgatta a fejét, a többiek felé szimatolt, de nem mutatta jelét annak, hogy azt akarná, hogy Brom letegye őt. Hálás volt érte. Elmosolyodott, amikor a fióka egyszerre felé fordult és az álla alá fúrta a fejét, hogy megint dorombolni kezdjen neki.

‒ Gyere szépen, erre megyünk!

Bertrada szelíden a torony felé fordította őt. A nő az ajtóban megállt és megsimogatta Iarelus hatalmas orrát, mielőtt beléptek volna egy embermagasságú oldalajtón, amin át ő nem fért volna be. Pedig Brom az ő nevében is engedélyt kért a hely szellemeitől a belépésre. Remélte, hogy a szellemek nem fogják zokon venni. Volt azonban valami, ami szöget ütött a fejébe.

‒ Neked is van ajtó a fejedben?

‒ Iarelushoz? Hát persze. Minden lovasnak és sárkánynak van. Idővel olyan természetes lesz majd számodra, hogy olyan lesz, mintha nem is lenne ott ajtó.

Brom megölelte a babasárkányt.

‒ Ő is akkorára fog nőni majd, mint Iarelus? Mikor? Nekem is kinn kell majd hagynom őt? És ha esik az eső? Tényleg beszélnek a sárkányok? Ő mikor fog? Iarelus miért nem mond soha semmit?

Bertrada felnevetett, és ugyanazt a választ adta, mint az elmúlt napokban mindig:

‒ Ezt majd a mestered elmeséli neked, amikor eljön az ideje.

A nyitott végű folyosó egy olyan terembe torkollott, ami elég nagy volt ahhoz, hogy sárkányok is legyenek odabenn. Ez megnyugtatta Bromot, főleg annak a példánynak a látványa, aki még Iarelusnál is nagyobbra nőtt. Aranyszíne volt, mint a méznek, mint Brom fejében a pici sárkány legszebb érzéseinek.

‒ Ő nagyon szép ‒ mondta Bertradának és a sárkányra mutatott.

A nő a mutatott irányba nézett, a sárkányra, aki felhorkant.

‒ Bocsáss meg, Brom, meg tudnád ismételni, kérlek? Lassan.

A szemét forgatta, és megismételte, lassan és jól artikuláltan:

‒ Ő ott nagyon szép.

Bertrada egy pillanatra nagyon furcsa arcot vágott, majd a hatalmas sárkány felé fordult, mélyen meghajolt és mondott valamit, megint egy ismeretlen nyelven. Brom megilletődve szorította magához a kicsi sárkányt, aki csipogni kezdett. Brom nem ismerte a helyi szokásokat, nem tudta, hogy neki is meg kéne-e hajolnia. Aztán a nagy, aranyszín sárkány kinyújtotta a nyakát, és Bertradára fújt, majd a szemei, amik nagyobbak voltak, mint Brom feje, felé fordultak. Kicsit olyan volt, mint amikor a papája rájött, hogy Brom hozzányúlt a festékes ampullákhoz. Pedig ki se nyitotta, csak kivitte megmutatni a többieknek, hogy igenis van nagyon lila por és a szülei nem boszorkányok, teljesen tisztességesen vették azt néhány tündétől.

Azért így is megkönnyebbült egy kicsit, amikor a sárkány elfordult tőle. A babasárkány a kezében közben az állát kezdte böködni az orrával és megint csipogott.

Bertrada közben felegyenesedett, Brom vállára tette a kezét és a hatalmas terem átellenes fala felé fordította őt.

‒ Gyere, kérlek, és ne mutogass, nem illik.

A fal mellett fából készült asztalok és íróállványok sorakoztak. Írnokok fogadták a kérelmezők hosszú sorát, de Brom nem tudta megmondani, hogy ki milyen üggyel foglalkozik. Ugyan minden írnok előtt volt egy tábla, de aki éppen ott állt, azok takarták a feliratot, a falakon pedig tünde-betűkkel voltak a szövegek. Brom megint szorosabban ölelte a sárkányát; a papája azt ígérte neki, hogy feléri a dolgozószoba díszesen kifestett ajtaján az alsó ágat, megtanítja neki azokat a betűket is. Már olyan kevés hiányzott, hogy a mama már kacsintgatni kezdett a papára, hogy az a kevés igazán nem számít, akár neki is kezdhetnek, ő azonban hajthatatlan maradt.

Ők egy olyan asztal felé mentek, ahol nem ült senki, és semmilyen felirat nem volt sem a falon, sem az írnok helyén. Brom értetlenül nézett az üres helyre, aztán Bertradára, de mire odaértek, a fal mellett beszélgető két férfi befejezte a mondókáját, biccentettek egymásnak, és mire Brom megállt, addigra a hosszú léptű írnok már ott is volt a helyén.

‒ Szervusz, kis emberpalánta ‒ mosolygott rá kedvesen a férfi, és előhúzott egy tenyérnyi, tiszta lapot a fiókjából. ‒ Saraf vagyok, örülök, hogy találkoztunk. Felállnál ide mellém, kérlek?

Brom nem válaszolt, elvonta a figyelmét, hogy a sárkány a kezében felkapta a fejét, mintha a férfi hangja ismerős lett volna számára. Utána Bertrada megköszörülte a torkát és pont olyan csúnyán nézett a férfira, ahogy mama szokott papára, amikor papa nekiállt szidni a városvezetést Brom füle hallatára, ami mama szerint olyan beszéd volt, amit gyereknek nem kell hallania.

Saraf megrántotta a vállát, és intett Bromnak, hogy jöjjön már, álljon fel egy kis sámlira az ő széke mellett. A férfi jól megnézte magának, Brom pedig értetlenül bámult rá vissza és majdnem hátrarettent, amikor a férfi oldalra lendült és egészen közel hajolt hozzá. De a furcsa férfi nem ért hozzá és Bertrada se mondott semmit. Még akkor sem, amikor Saraf a kezébe vette a papírt és mondott pár szót egy ismeretlen nyelven. A tintavonalak futottak szét anélkül, hogy tollat vett volna a kezébe, és Brom arca máris ott volt a papíron. Elkerekedő szemmel bámult a szeme láttára semmiből létrehozott tintarajzra. Csodálkozva meredt Sarafra, aki a szeme sarkából mosolyogva figyelte őt. Bertrada összefonta a karjait a teste előtt és viccesen sóhajtott.

Saraf ezután két vékony falapot vett elő, olyasmit, amiben a szülei otthon a kész rajzokat tartották, míg vissza nem vitték azokat a könyvkötőhöz. A rajzot Saraf annak a belső oldalára simította rá egy újabb ismeretlen szóval és Brom biztos volt benne, hogy az a rajz soha nem fog lejönni onnan. Ezután Saraf újabb, már nagyobb papírt vett elő, íróeszközöket, meg használatra kész tintát.

– Hallom, beszédes pajtásod van – mosolygott fel rá Sarab, miközben a tollakat próbálgatta, hogy eldöntse, melyikkel akar dolgozni.

Tény, a kis kék sárkány csiripelve nézelődött, időről időre Brom arcának oldalához szorította a fejecskéjét, aztán dorombolt egy kicsit, mintha biztosítani akarná őt arról, hogy még mindig ott van, csak utána folytatta a nézelődést.

– Ó igen, nagyon kíváncsi – mondta Brom és a kicsire mosolygott. – De azt hiszem, egyáltalán nem akarja, hogy letegyem.

Saraf rámeredt, a szája kicsit nyitva maradt, még pislogott is egyet. Aztán Bertrada felé fordult.

– Mi a fenéért nem mondtad, hogy nem beszéli a nyelvünket?

– De igen! – csattant fel Bertrada. – Csak Kuastából való.

Saraf szája még jobban elnyílt, de ezúttal már mosolygott is.

– Ó tényleg? És csinálja azt a…

Bertrada elsötétülő arccal közbevágott, megint az ismeretlen nyelven szólalva meg. Brom összevont szemöldökkel meredt rájuk.

– Hé, én is itt vagyok!

– Öhm, bocsi – fordult felé Saraf. – Figyelj, az adatlapodba kell, nagyon fontos, megtennéd kérlek, hogy elsétálsz arrafelé, át azon az ajtón, majd az első oszlopnál megfordulsz és visszajössz?

– Ő is velem jöhet? – kérdezte és picit megemelte a sárkányt.

Saraf egy pillanatig hallgatott, a szája némán mozdult, aztán felderült az arca és már helyeselt is, miközben Bertrada újra mondani kezdett neki valamit az ismeretlen nyelven. Brom egy pillanatig habozott, de aztán úgy volt vele, hogy a mamája se szeret akkor vitatkozni a papájával, amikor ő ott van, szóval fogást váltott a sárkányfiókán és ment. Át az ajtón, megfordult az oszlopnál, aztán vissza. A tény, hogy nézték, hogyan sétál, kicsit feszélyezte, pedig igazán jó teljesítményt akart nyújtani. De hát vitte a sárkányt, aki már kezdett kicsit nehéz lenni, és ezért félt, hogy a háta nem volt elég egyenes. Főleg amikor megállt az ajtónál, hogy kopogással engedélyt kérjen a helyiség szellemeitől a belépésre. Oda és vissza is, ahogy mindig.

Visszafelé sétálva nem igazán értette, hogy Saraf miért nevet annyira, vagy hogy Brtrada miért meredt a férfira olyan mérgesen. Megremegett a térde, megszorította egy kicsit a sárkányt, mire ő megint dörgölőzni és dorombolni kezdett.

– Valamit rosszul csináltam? – kérdezte nagyon-nagyon lassan, hogy Bertrada biztosan megértse.

– Nem, nem, kis drágám, nagyon ügyes voltál! Gyere szépen, állj vissza ide ni, és ha Saraf még egyszer ilyesmire kér, akkor mondj határozott nemet, rendben? Te pedig töltsd ki végre azt a papírt, vagy Akilal darabokban fog viszontlátni!

– Jó, jó, nem kell ennyire felkapni a vizet! Szóval, fiú, hogy hívnak?

Várakozón nézett rá, kezében a tollszárral. Brom megmondta. A férfi megnyalta a száját, aztán Bertradára nézett, aki megismételte és hozzátette:

– Megkértem Glaedr-eldát, hogy hívja ide Oromis-eldát.

– Árulkodós – biggyesztette a száját Saraf, majd megint Bromhoz fordult: – Tudod, hogy kik a szüleid? Igen? Jó, akkor előbb apukádat, aztán anyukádat mondd, kérlek.

A válasza után Saraf megint Bertrada felé fordult, aki ezúttal már kínlódva ismételte el Brom szavait. Az apja nevét elrontotta, mint a legtöbb idegen. Brom nem javította ki, mert Saraf helyezkedett és Brom végre látta, hogy mit írt a férfi a papírra.

– Nem is úgy írják a nevem! – fakadt ki.

– Figyelj, kölyök, ez egy hivatalos irat – sóhajtott Saraf. – Nem tehetek róla, ezeket az adatokat kell felvinnem.

Szóval ő se értette. Brom megmérgesedett, de annyira, hogy lelépett a sámliról és letette a tiltakozó sárkányt a földre. Csak egy lépésnyire távolodott el tőle, hogy ki tudja venni a meglepett férfi kezéből a tollszárat, de a kicsi máris sivalkodott, és Brom lába köré fonta magát.

Kritikusan megszemlélte a tollszárat, megállapította, hogy Sarab túl sok tintát használt, szóval megtörölte a hegyét. Undorodva félrelökte a papírt, rajta a három, tétova betűkkel felírt szóval – Bwoom, Ulkumh és Nidda – aztán félrecsapta Saraf kezét, amikor a férfi megpróbálta megakadályozni, hogy kihúzza a fiókot.

– Jó, remek, küldj csak el a saját munkaasztalomtól, hogyne. Tudod mit, ülj csak le ide a székemre, nekem már úgyse kell.

Azzal felállt. Brom csak azért ült le, mert az asztal nem volt elég magas ahhoz, hogy állva tudjon dolgozni, mint ahogy a szülei tették odahaza. A kis sárkány rögtön az ölébe mászott, közben olyan hangokat hallatott, mintha megsértődött volna, amiért Brom merészelt valamit nélküle csinálni. Hogy rendesen bemelegedjen a keze, és hogy kiismerje a tollat, a félredobott papírra húzott néhány próbavonalat. A toll kicsit eresztette a tintát, szóval kevesebb erővel nyomta le. Rögtön jobb lett. Akkor maga elé húzta a papírt és a legszebb betűivel, ugyanabba a pozícióba és ugyanazzal a betűmérettel írta fel a maga és a szülei nevét: Brom, Holcomb, Nelda. Megszemlélte a végeredményt, amire talán még a papája is azt mondta volna, hogy vállalható munka.

Kiegyenesedett és Saraf elé tolta a papírt, akinek a szemöldöke úgy a homloka közepén volt. Brom akkor vette észre, hogy egy harmadik alak is áll az asztal mellett. Az ezüsthajú tündének kérnie sem kellett, Saraf már helyet is adott neki. A tünde megnézte a papírt és elismerően nézett Bromra.

– Hol tanultál így írni?

– A papámtól. Ő és mama miniátorok, és azt mondták, hogy majd én is az leszek, ha megtanulok szépen rajzolni.

– Látom, az írás művészetét már elsajátítottad.

– Még nem – rázta a fejét. – Papa azt mondta, hogy még nem vagyok elég gyakorlott. A csatlakozások még nem elég jók.

Rámutatott két helyre, ahol kicsit megcsúszott a kezében a toll, és pontatlan lett a vonalak összeköttetése. A tünde halk, értő hangot hallatott.

– Szeretnél a jövőben is könyvekkel foglalkozni?

– Ó! – kicsit elbizonytalanodott. Szerette a betűket, meg a képeket, de… – Bertrada azt mondta, hogy lovas leszek.

– A kettő nem zárja ki egymást – felelt a tünde halvány mosollyal. – A lovasok élete nem csak abból áll, hogy röpködnek ide-oda és Árnyakat győznek le vagy…

A csuklóját forgatva kereste a szavakat, mire Saraf készségesen kisegítette:

– Királylányokat mentenek meg, szörnyeket ölnek meg, királyságokat igáznak le…

– Köszönöm, Saraf. Igen kevesen vannak közöttünk, akik ilyesfajta tetteket hajtottak végre, vannak azonban tudósaink, könyvmásolóink, és saját miniátoraink is.

– Tényleg? – kérdezte és fájni kezdett a szíve az otthon után.

– Hát persze. Nem is mondták neked?

Bertradára nézett, aki meghajolt.

– Bocsásson meg. Azért is kérettem ide önt, mert a fiúnak talán minden harmadik szavát, ha értem.

A tünde hümmögött.

– Mondd, szeretnél a tanítványom lenni?

– De Oromis-elda – szólalt meg ismét Bertrada. – Még meg se vizsgálták a kicsit.

A tünde, Oromis, lenézett a sárkányfiókára, aki nyugodtan pislogott vissza rá.

– Mert valami baja van?

– Ő az, aki majdnem száz évet volt a tojásban, mester.

– Igaz, az valóban kivizsgálást kér – biccentett Oromis. Megint Bromra nézett. – Ettől függetlenül az ajánlatom él.

Brom bizonytalanul Bertradára nézett. A nő jó nagyot bólintott, mellette Saraf olyan szaporán bólogatott, hogy majd' leesett a feje.

– Jó – egyezett bele és megint megölelte a sárkányt, hátha akkor nem kell kezet fognia Oromisszal. Úgy érezte, izzad a tenyere és az nagyon kínos lett volna.

– Remek – mondta a férfi elégedetten. – A társammal, Glaedr-ral már találkoztál.

Az aranyszínű sárkány felé intett, aki Bromra hunyorgott. A gondolatra, hogy az új tanárának olyan színű a sárkánya, mint az ő fejében a pici sárkány öröme, felvidította. Aztán megugrott, amikor valami hozzáért. A furcsa érzés azonnal eltűnt.

– Semmi baj – szólt Oromis, a hangja csendes, megnyugtató volt. – Glaedr szeretett volna üdvözölni téged, de látta, hogy még kényelmetlen számodra az elmék érintése. Majd üdvözöl, amikor hozzászoksz.

– Micsoda? – bukott ki belőle. A sárkányra nézett, aztán a picire az ölében. – Úgy érti, uram, hogy a fejemben az ajtón bárki be tud kopogni?

– Milyen ajtóról beszélsz?

– Ajtókkal magyaráztam el neki, amikor megrémült, mester – sietett a magyarázattal Bertrada. – Még a kicsit se engedte be igazán.

– Semmi olyasmi, amin ne lehetne javítani. – Oromis tett egy mozdulatot, mintha homokot simított volna el. – Gyere, Brom, itt az ideje, hogy a sárkányoddal foglalkozzunk! A papírmunka ráér később is.

– Brom.

– Parancsolsz?

– A nevem, uram. Úgy ejtik, hogy Brom.

A tünde arcán átfutott valami és Brom összerezzent. Az a pillantás azt súgta neki, hogy soha többet ne javítsa ki a férfit.

Oromis az ajtó felé invitálta és Brom ment vele, miután sikerült fölvennie a sárkányt a vállára, aki amúgy nem akart elmozdulni az öléből. A tünde megvárta, aztán lassan lépdelt, hogy Bromnak ne kelljen jóformán futnia, mint amikor Bertrada mellett sétált, és megállt mellette, valahányszor Brom engedélyt kért a szellemektől a belépésre. Ő maga azonban nem kopogott.

– Uram…

– A megszólításom mester, Brom.

Megint rosszul mondta a nevét, de ezúttal már nem merte kijavítani.

– Mester, te itt laksz?

– Igen.

– És már régóta?

– Csaknem hatszáz éve.

Brom lehajtott fejjel gondolkodott. Igen, a hatszáz év az hosszú idő. Annyi idő alatt talán eléggé megszokják a szellemek ahhoz, hogy úgy járhasson közöttük, hogy Bromnak ne kelljen helyette is engedélyt kérnie.

Oromis mesterrel sétált, aki értette, amit Brom mondott neki és még válaszolt is. A férfi elkísérte őt egy terembe, ahol egy egész csapat tünde várt rájuk. Bromnak fel kellett tennie a fiókát egy asztalra és hátra kellett lépnie ‒ a kicsinek ez nem tetszett, de az egyik tünde a maga ismeretlen nyelvén magyarázva előrelépett és a kezét finoman a sárkány mellkasára téve megakadályozta, hogy leugorjon az asztalról.

‒ Mi történik vele? ‒ kérdezte Brom a kezeit tördelve.

‒ Csak megnézik, hogy minden rendben van-e vele. Nem tesz jót egy sárkánynak, ha túl sokáig van tojásban, és a tény, hogy a te partnered ennyire… ragaszkodó, felvet néhány kérdést. Azért is kellett ennyire sietni azzal, hogy megérkezz közénk.

‒ De nem lesz baja, ugye?

‒ Nem. Gondoskodunk róla.

‒ És velem mi lesz?

‒ Rólad is gondoskodunk, Brom ‒ mosolyodott el Oromis.

Brom vállára tette a kezét és ezzel enyhítette egy kicsit a szorongását.

Csak aztán futva érkezett egy kivörösödött arcú ember, aki megint az idegen nyelvet használva hadarni kezdett Oromisnak. A tünde arca egyre jobban elkomorult, bólintott, majd három kurta szóval elbocsátotta a hírnököt.

– Most el kell mennem – magyarázta türelmesen Bromnak. – Igyekszem hamar végére járni ennek az ügynek. Ha szeretnél, megvárhatsz itt és majd elkísérlek a szobába, ahol lakni fogsz.

– Teljesen egyedül? – kérdezte hirtelen megrémülve.

– Természetesen nem. Én és Glaedr jobb szeretünk egyszerre két párost oktatni. A szobádat meg fogod osztani a tanítványtársaddal. Nem sokkal idősebb nálad, ha itt végeztetek, majd bemutatlak neki és a társának.

Brom éppenséggel a sárkányára gondolt, de mire rákérdezhetett volna, Oromis már el is suhant. Feszengve leült a fal mellé, és figyelte, hogyan énekelnek a tündék a csöpp fióka körül.

Kint már sötét volt, az ablakon kitekintve csak a város fényeit látta. Ilireában több világosság volt éjszaka, mint Kuastában, és Bromba hirtelen belehasított a vágy, hogy látni akarja a csillagokat. De még ha nem is lett volna olyan világos a város, akkor is ott volt a feje felett az a sziklakiszögellés, ami takarta az eget.

Ólmos fáradtság húzta le a tagjait, de a tündék még mindig nyakig voltak a munkájukban. A kis sárkány néha még meg-megpróbált odamenni Bromhoz, de minden alkalommal szelíden, de határozottan megakadályozták benne. Már elég fáradt volt, és kezdte kezdte feladni. Brom is nagyon szerette volna, ha megint megérinthette volna a legeslegszebb kékben sziporkázó pikkelyeit, de a külföldi éneklés és a szokatlan dallam bizonytalanná tette. Ült a székén leejtett vállakkal, majd idővel felhúzta a térdét is. Ahogy telt az idő, ásítozni kezdett. Egy pillanatra el is aludt. Az akkor vette észre, amikor megbillent és leesett a székről.

A zajra mindenki azonnal felé fordult, neki meg égett az arca. Akkor még jobban szégyellte magát, mikor úgy fordultak vissza az ismeretlen nyelven kántáláshoz, hogy neki egy árva szót se mondtak.

Kisvártatva azonban bejött egy fiatal férfi, akinek elég hosszú haja volt ahhoz, hogy takarja a fülét és Brom nem tudta megmondani, hogy tünde-e vagy sem, csak azt, hogy nyúzott, fáradt és a legkevésbé sem akart gyerekekkel foglalkozni. Utóbbit azért tudta, mert a férfi meg sem próbálta titkolni a viszolygását, amikor végigmérte őt.

– Gyere velem, megmutatom, hol fogsz aludni.

Brom a babasárkány felé pillantott, aki bágyadtan csipogott neki.

– Rá a többieknek gondja lesz, ne fájjon miatta a fejed. Gyerünk!

Azzal megragadta a karját és kihúzta őt a helyiségből. Kemény, hideg keze volt, és nagyon sokáig fogta Brom karját, egészen addig, míg meg nem állt egy folyosón, hogy kinyisson egy szekrényt, amiből ruhaneműket kezdett kihúzni. Egyesével odaadta őket Bromnak, hogy hozza ő, aztán szinte futnia kellett a bosszankodó fiatal után, amikor egy másik szekrényhez ment, hogy paplant és párnát vegyen elő. Azokat is Bromnak kellett vinni. Miután olyan sokat vitte a kis kék sárkányt, a karjai már fájtak, és a sok holmitól a kezében nem is látott. Egy küszöbben megbotlott és hasra esett volna, ha a másik nincs résen és nem kapja el.

– Hagyd már abba ezt az istenverte kopogtatást! – mordult rá. – Mire vársz, hogy majd valaki kiszól neked, hogy foglalt?!

Az ajkába kellett harapnia, hogy ne sírja el magát.

Fényes folyosókon haladtak, olyan lámpások mellett, amiben nem volt tűz, és amilyet a papája nagyon szeretett volna a műhelybe. Brom a szüleire gondolt és nagyon szeretett volna hazamenni. A sárkányára gondolt és nagyon szerette volna, ha őt is viheti magával.

A sokadik folyosó és megszámlálhatatlan lépcsőfok után a fiatal férfi megállt egy ajtóban. Résnyire kinyitotta, aztán lenézett Bromra. Brom alig látta őt a sok holmitól a kezében.

– Ez itt Oromis mester tanítványainak a szállása. A tanítványtársad, Morzan, már bent van és nagyon remélem, hogy már alszik, különben megint a sarokba térdeltetem, de ezúttal gyöngykavicsokra. Legyél csöndben!

Ezúttal nagyon figyelt a küszöbre. Azok után, hogy a bütykei helyett csak az ujjbegyeivel érintette az ajtófélfát és úgy kért bebocsátást, így is kellett tennie.

A lovasok tornyának rengeteg grandiózus terme és folyosója után az a szoba még kisebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. A szobát az ajtó vonalában ketté lehetett volna osztani; mindkét oldalán ugyanúgy nézett ki. Egy szekrény, egy ágy, egy asztal és egy szék. Nem sok minden árulkodott róla, hogy már lakott ott valaki. A bal oldali asztalon volt néhány tárgy, amiket a folyosóról beszűrődő fényben Brom nem nagyon látott. A székre ráterítettek néhány ruhát, az ágy mellett egy papucs ásított üresen. A tanítványtársa úgy magára húzta a takarót, hogy csak néhány sötét hajtincsét látta.

A kísérője becsörtetett, majd egyesével elvette Bromtól a holmikat és megágyazott neki. A hangját ugyan visszafogta, ha kért valamit, de minden anyagot kérlelhetetlen erővel rázott ki, ügyet sem vetve rá, hogy felébresztheti Morzant. A másik fiú meg se mozdult.

Már csak egy ruha volt a kezében. A férfi azt nem kérte el.

– Remélem, az átöltözés azért menni fog.

Magára hagyta. A beálló sötétségben az ajtó olyan hangosan csukódott be, mintha bevágta volna.

Lassan szokott hozzá a szeme a sötétséghez. Kintről beszűrődött a város fénye, csak azért tudott gyertya nélkül levetkőzni. A ruháit jobb híján ő is a székre terítette, aztán belebújt a hálóingbe, aminek olyan hosszú ujja volt, hogy többször fel kellett hajtania az ujját ahhoz, hogy ki tudja tudni belőle a kezeit, és magasra fel kellett húznia ahhoz, hogy ne lépjen rá a szegélyére. Nyilvánvalóan felnőtt ruhadarab volt. Brom szipogott egyet.

Bemászott a paplan alá. A frissen felhúzott len ágynemű még hideg volt, és nem volt ott vele a picike sárkány, hogy melegítse őt, mint az elmúlt éjszakák alatt. Nem volt ott Bertrada sem, hogy jó éjszakát kívánjon neki, és főleg nem volt ott a mamája, hogy elrendezgesse rajta a takarót és puszit adjon neki. Még vacsorát sem kapott.

Brom szeme égni kezdett, az arcán kövér könnycseppek gurultak le teljes csöndben.

Egyedül volt, fázott és éhes is volt. Azt se tudta, hogy láthatja-e még valaha a babasárkányt. A szájába tömte az öklét, hogy ne álljon neki hüppögni, fel ne ébressze Morzant, de a bal kezére harapott rá, amin még mindig ott volt az a néhány gyolcsdarab, amivel Bertrada bekötötte a sekély vágásokat, amiket a kis sárkány tüskéi okoztak. Felhúzta a térdét, átkarolta magát és sírt.

– Mi történt?

Úgy megijedt, hogy egy kicsit fel is sikoltott. Nyeldekelve fordult a másik ágy felé. Morzan ült, talán őt nézte, de Brom nem sokat látott a gyönge fényben. Nem volt túl nagy és gyerekhangja volt neki is.

– Ne sírj már, csak nyögd ki, hogy mi történt! – sürgette a másik. – Így nem lehet aludni.

Nem is próbálta visszafogni a hangját, ami a sötétben kiabálásnak tetszett. Brom bajelhárító mozdulattal megforgatta a csuklóját és megkérte a szellemeket, hogy ne hozzanak balszerencsét a házra, amiért Morzan megzavarja a nyugalmukat.

– Nem adták vissza.

– Jó ég, hát téged mégis honnan… mindegy. Mit nem adtak vissza?

– A sárkányt.

– Hogy mi? Mert mit gondoltál, hogy be fog férni ebbe a szobába?

– Igen – sírt fel.

Morzan felhorkant és hanyatt vágta magát. Brom már zokogott. Most, hogy a másik ébren volt, már nem tudta visszafogni a könnyeit.

Kisvártatva Morzan megint megszólalt, ezúttal már halkabban:

– Mekkora az a sárkány?

– Mint… mint egy cica. Egy nagy cica.

Mozgást hallott.

– Úgy érted, hogy még csak most kelt ki?

– Ühüm.

– És Oromis felvett téged tanítványnak? És csak úgy iderakott nélküle?!

– Ő nem… nem volt ott, csak… megkérdezte, hogy leszek-e a tanítványa, aztán elhívták máshova és…

Morzan olyan csúnyát mondott, hogy Brom elhallgatott meglepetésében.

– Tudod egyáltalán, hogyan kell kinyúlni felé?

– Tessék?

Morzan erre morogva fölkelt. Brom hallotta, ahogy belebújt a papucsába.

– Csináld azt, amit mondok. Gondolj nagyon erősen a sárkányra, senki másra. Arra, hogy hogyan néz ki, megértetted?

Nem volt nehéz. Csak a sárkányra tudott gondolni. A sárkányra meg a mamájára, de a mamája tudott vigyázni magára, a babasárkány viszont…

Morzan megfogta a homlokát. Ezzel együtt Brom a fejében is érzett valamit, de furcsa módon úgy, hogy közben a testéhez is hozzáértek, könnyebb volt elviselni.

– Jó, látom őt. Maradj itt, és a csillagokra, ne csapj zajt!

Morzan lábára túl nagy volt a papucs, klaffogott benne. Kinyitotta az ajtót, és Brom a hirtelen fényben elvakulva egy pillanatra látta az alakját; sokkal magasabb volt nála, a haja majdnem a válláig ért, de neki is fel kellett hajtania a hálóinge ujját, hogy ne legyen túl hosszú. Egy zsinórral megkötötte a ruhát a derekán, hogy a dereka fölé tudja húzni a fölösleges anyagot. Ő nem kötötte meg a hálóing nyakát, a túl széles nyakkivágás miatt a ruha lecsúszott a fél válláról. Brom még látta, ahogy visszarántja, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót és nekivágott a folyosónak.

Brom ott maradt a sötétben, immár teljesen egyedül.

A szíve nagyon szaporán dobogott. Addig harapta a szája belsejét, míg vér ízét nem érezte. Szorította a takaróját, és ült, és várt. Úgy maradt volna az örökkévalóságig. Újra meg újra hallani vélte a papucs klaffogó hangját, de csak az érzékei játszottak vele. Nem mert fölkelni – idekísérték, és itt mindenki furcsa nyelveken beszélt, meg tudtak mágiát használni, meg ha Brom nem figyel oda, akkor egy sárkány még rá is léphet. És Morzan azt mondta, hogy maradjon itt, és olyan káromkodást tudott, amiből Brom csak egy szót értett, amit egyszer hallott a halpiacon és a mama utána gyorsan befogta a fülét.

Megint hallotta a csoszogást, de ezúttal halk csiripelést is. Meg…

– Fogd már be, a fenébe is, mindjárt ott vagyunk!

Nagy kortyokban nyelte a levegőt és félrerántotta a paplant, hogy fölkeljen, de már nyílt is az ajtó, és Morzan felszisszent, mert a sárkány ellökte magát a kezéből, kitárt szárnyakkal ugrott Brom felé, és belecsapódott a testébe, hogy Brom hanyatt esett. Kicsi volt és kemény és szúrós, de Brom fejében az ajtó mögött aranylóan és fényesen ragyogott. Átölelte, puszit adott az orrára, a sárkány pedig dorombolni kezdett.

– Na – mordult fel Morzan, és ő is bedőlt az ágyába. – Visszahoztam neked a kis zafírodat, most már hagyj aludni.

– Köszönöm.

Morzan dünnyögött valamit, amit Brom nem értett. Az idősebb fiú a másik oldalára fordult, hogy a hátát mutassa Bromnak és nem szólt, nem mozdult többet.

Ő is letette a fejét a – kicsit nedves – párnájára. A kis sárkány összegömbölyödött mellette, és Brom simogató keze alatt csöndesen dorombolt.

Ajtónyitás hangjára ébredt. Megriadt picit, a csípőjével meglökte a fiókát, aki erre kurrogva felkapta a fejét. Oromis már ott is állt az ágya mellett és szelíd derűvel nézett le rájuk.

– Amikor értesítettek, hogy egy sárkányfióka eltűnt a keltetőből, sejtettem, hogy erről lesz szó – jegyezte meg, és mosoly bujkált a szája sarkában. – Mondd csak, Morzan, nem tudod véletlenül, hogy ki volt az, aki megmutatta Bromnak az utat?

– Én ugyan nem – morogta a másik fiú és a fejére húzta a takarót.

– Ah, szóval magad mentél érte, értem.

Az ablakhoz ment és egy határozott mozdulattal kinyitotta, beengedve a kora reggeli hűvös levegőt, meg az erős szelet, ami hozta. Brom azonnal a nyakáig rántotta a takarót és már értette, hogy miért bújt el Morzan a magáé alatt.

– Föl, föl, fiatalok! – fordult meg Oromis és ezúttal tényleg kuncogott, ahogy végignézett rajtuk. – Új napnak nézünk elébe, és Morzan, még feltétlen be kell mutatnod Bromot és az ő kis barátját valakinek, nem gondolod?

Morzan végre kidugta a fejét a paplan alól. Ásított és a szemét dörgölte, szénfekete haja szanaszét állt, mint egy tönkrement ecset szálai. Fél szemmel hunyorgott Oromisra.

– Akkor ma szabadnapunk van?

– Mondtam ilyet?

– Miért kell ilyen korán kelni?

– Az embereknek temérdek mondása van az időben felkelés erényeiről.

– Az időben felkelésről, nem a korán kelésről – vitatkozott Morzan, de kidugta a lábait a takaró alól és elfintorodott a hideg miatt.

Brom mellett a kis sárkány felcsipogott, és megint dörömbölni kezdett a fejében az ajtón az éhségével. De lehet, hogy nem dörömbölt, csak Brom érezte úgy, ha már irdatlan nagyot kordult a gyomra.

– De úgy hallom, a bemutatkozást kénytelenek leszünk a reggeli utánra halasztani – mondta Oromis.

Brom kicsit behúzta a nyakát, aztán Morzanra pillantott, hátha a másik fiú meg tudja mondani neki, hogy a mesterük most tényleg vidám vagy nem. Morzan nem őt nézte, hanem a picike sárkányt, egy pillanat múlva nézett Brom arcába. Az egyik szeme nagyon kék volt. A másik pedig nagyon fekete.

Hátrahőkölt, és olyan gyorsan formálta a bajelhárító mozdulatot, hogy inkább megismételte még kétszer, hogy biztosan működjön.

– Távozz, démon!

Morzan arca valóban démoni fintorba torzult, vicsorogva meredt rá, készen arra, hogy Bromra és az ő újszülött sárkányára vesse magát, amikor… amikor Oromis egyszerűen besétált kettejük közé.

– Morzan – mondta és a hangja csöndes volt és mentes minden érzelemtől. – Magunkra hagynál minket egy kicsit, kérlek?

A fiú kiviharzott, még a papucsát se vitte. Brom a kezére meredt, és nem értette, hogy az ő elhárítása miért nem működött, Oromisé pedig miért igen. A rossz szavakat használta, és a kézmozdulat is hiányzott.

A kis sárkány mellette csipogott, félredöntött fejjel nézett rá. Oromis szótlanul elrendezte Morzan ágyát, felverte a párnáját, aztán leült. Szürke szemeit Bromra szegezte.

Oh, gondolta Brom. Az előbb tényleg örült. Most viszont egyáltalán nem.

Morzan nem volt ott reggelinél. Akkor se jött, amikor Oromis a szobájába hívatta, hogy részt vegyen a reggeli tanórán. Brom megtanulta, hogy a tünde az elégedetlenségét legfeljebb azzal fejezi ki, hogy pengevékony vonallá préseli az ajkait, de azt is csak egy pillanatra. Morzan hiányában Oromis minden figyelmét őrá fordította, felmérte, hogy Brom mit tud. Nem mondta meg, hogy elégedett-e az eredménnyel vagy sem, de a hümmögése hasonlított a papáéra, amikor használat közben derült ki egy új festékről, hogy legfeljebb közepes minőségű.

Brom elmesélte neki, hogy mi történt az éjjel. Oromis utána hallgatott egy kicsit, aztán felsóhajtott.

– Megengeded, hogy megfogjam a kezed? Glaedr szeretne szólni veled.

– De hát ő nincs is itt!

A tünde szája széle fölfelé rándult.

– Ha kinyitod az elméd, akár mérföldekről is érezheted a társadat. Egyébként hogyan lenne képes egy lovas pihenni a sárkánya nélkül?

Brom nagyot nyelt és kinyújtotta a kezét a tünde felé, aki óvatosan megfogta. Oromis hűvös ujjainak érintése és a tény, hogy ezúttal számított a kopogtatásra, sokat számított, ezúttal nem rezzent össze.

Szervusz, Brom, csendült fel a fejében egy mély hang. Örülök, hogy találkoztunk.

– Hogyan…

– Ha egy sárkánnyal beszélsz, elég csak gondolnod a válaszaidat…

… mert hallani fogom. Én és Oromis össze vagyunk kötve. Amit hall, azt én is hallom, amit lát, azt én is látom.

– Ez természetesen fordítva is igaz – tette hozzá Oromis.

Brom nyitotta a száját… és rájött, hogy nem tudja, kinek mondja, amit akar. Oromisnak vagy Glaedr-nak? De hát amúgy is hallják egymást, nem? Teljesen összezavarodott.

Semmi baj, Brom. Csöpp fióka vagy még te is. Majd beletanulsz.

Az érintés visszahúzódott és Brom azon kapta magát, hogy igazából egyáltalán nem volt kellemetlen.

A lecke végén szabad volt kérdeznie. Kérdezett is, egészen addig, míg Oromis el nem küldte őt ebédelni. Brom akkor már nem is próbálkozott azzal, hogy megszólaljon, csak rábökött az egyikre a kétféle választható ételből és mosolygott, ha köszöntek neki. A gúnyolódás éppen elég volt a reggelinél.

Ebéd után el kellett mennie az udvar másik oldalán található raktárhoz, hogy megfelelő, tanoncnak való ruhákat kapjon. Akkor szúrta ki Morzant. Egy vörös sárkánnyal gubbasztott az udvart körülhatároló fal tetején, és a várost nézték. Morzan a sárkány pikkelyein nyugtatta a kezét, Brom ebből sejtette, hogy bizonyára ő lesz Morzan társa. A szíve a torkában dobogott, ahogy felkapaszkodott hozzájuk a lépcsőn. Ezúttal valamiért nem segített, hogy a sárkány a kezében dorombolni kezdett.

– Mit akarsz? – kérdezte Morzan nyersen, ahogy a közelébe ért.

Brom megtorpant. Hintázott egy kicsit a sarkán, aztán meghajolt a sárkány felé, kicsit úgy, ahogy Bertradától látta, csak neki ugye tele volt a keze egy babasárkánnyal.

– Szeretnék bocsánatot kérni. Oromis mester elmesélte, hogy mi baja van a szemednek…

– A szememnek nincs semmi baja! – csattant fel a fiú és megint vicsorgott.

Brom ijedten hátralépett. Oromis mester nagyon nyugodtan mondott el mindent, hogy Morzan szeme nem azért felemás, mert egy ártó szellem beleköltözött, hanem… mindenféle testi dolgok miatt, amiken Bromnak még gondolkodnia kell egy kicsit, hogy teljesen megértse. De otthon a felemás szemű emberekkel baj volt, és Brom nem tehetett róla, hogy Morzan ijesztő volt, főleg amikor a fogait mutatta neki, mint egy támadni készülő kutya.

A vörös sárkány lehajtotta a fejét és megbökte Morzan vállát. A düh egy részét lelökte a fiúról, de ő akkor is undorodva fordult el Bromtól.

– Oromis mester azt mondta, hogy mondjam meg neked, hogy…

– Oromis mester így, Oromis mester úgy, még nem vagy egy egész napja a tanítványa, de már folyamatosan azt szajkózod, amit mond?

A vörös sárkány felhorkant. A kis kék megbökte Bromot az álla alatt.

– A neve Saphira – bukott ki belőle. – Tegnap este mondtál valamit és tetszett neki.

– Jó neki.

Brom a vörös sárkányra nézett. Ő a szemét forgatta, hogy Bromnak nem kellett tolmács ahhoz, hogy értse, mit akar.

– Sajnálom, hogy megbántottalak.

– Én meg azt sajnálom, hogy úgy beszélsz, mintha mindjárt kiesne a szádból a kapanyél! Menj már a fenébe!

A vörös sárkány megint sóhajtott és az orrával az udvar felé bökött. Saphira valami furcsát sugárzott felé, halvány sürgetést, mintha nem is… oh, az idősebb sárkány megkérte a kicsit, hogy adjon át egy üzenetet, annak ellenére, hogy annyira pindúr volt még, hogy beszélni sem tudott. A vörös azt akarta, hogy Brom tegyen úgy, ahogy Morzan mondta. Leverten engedelmeskedett. A raktár ajtajából azért még visszanézett: a nagy sárkány Morzanhoz dörgölőzött, majdnem ugyanúgy, ahogy a kis Saphira tette azt Brommal.

Szorosabban ölelte a pikkelyes kis barátját és remélte, hogy sikerül majd jóvátennie a hibáját. Aztán háromszor kopogott az ajtófélfán, és kinn hagyta a tanítványtársát az udvaron.

_________________________

Az Eldunarík Vroengardon azt mondták, hogy ha egy fióka túl sokáig van a tojásban, előferdülhet, hogy fura lesz a végén. A Rend nyilván tisztában van ezzel.

Oromis azt mondta Eragonnak, hogy Brom olyan tíz éves kora körül lett a tanítványa, ami fura, de oké. Ő mondta a háromszor kopogtatós részt is,

Kérdés: mikor fog Brom rájönni, hogy Oromis konkrétan megnyalta az ujját, a homlokára bökött és lestoppolta?

Saraf írnoki képességeiről: kellett valaha összemérned a képességeidet egy tízévessel? Brom azt hiszi, hogy mindenki, akinek köze van az íráshoz, a szülei képességeivel rendelkezik, akik konkrétan művészek.

AU azoknak, akik nem bírták ezt a történetet cérnával (én):

Morzan egy darabig elég mérges volt a démon-dolog miatt, de mivel szobatársak voltak, és együtt kellett tölteniük az idejük nagy részét legalább hat éven keresztül, a végén csak megenyhült, és nem használta többé lábtörlőnek Bromot. Aztán egy bizonyos lovas nagyon lila sárkánnyal ellátogatott Ilireába és Brom rengeteg remek zsarolási nyersanyagra tett szert, mert szemtanúja volt annak, hogyan töri kezét-lábát azért, hogy rá figyeljen. Kipletykálta a dolgot Saphirával, Morzan sárkányával és egy vidám kis fekete fiókával. A végén mindenki boldogan élt a maga partnerével. Itt a vége, fuss el véle.