És az ég vérbe fordult #4

Jó lenne egyet beszélgetni, nem?

Zene a fejezethez: link.

 

Képek: egy Garrett Hedlund, akit személyesen szedtem ki a nemlétező filmből, középső kép, jobb széle

A sötétség szíve

Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mi az, amit kifejezetten szeret, Murtagh talán megütközve hallgatott volna egy keveset. Abban viszont egészen biztos volt, hogy végigrángatni a részeg Morzant a citadellán, meg fel az istenverte lépcsőkön, sem azelőtt, sem azóta nem lett kedvenc elfoglaltsága, hogy Tövis kikelt neki. Az ifjú sárkány teljesen őszintén kérdezte tőle, hogy miért nem hagyja ott az ő drága apját a homokban hortyogni a saját sárkánya mellett, aki ugyancsak bóbiskolni kezdett, miután Morzan kiütötte magát.

– Persze, aztán majd megint elver, ha elaludja a nyakát.

Tövis összecsattantotta a fogait és megmozgatta a szárnyait. Egyet szimatolt Morzan felé, de az alkoholszag miatt azonnal hátrahőkölt, hogy Murtagh felhorkant. Aztán majdnem felnyerített, amikor Tövis szavak nélkül jegyezte meg, hogy ha Murtaghnak nincs kedve a cipekedéshez, akkor ő nagyon szívesen felhajítja a férfit a lábánál fogva a szobája teraszára. Végül csak abban segített, hogy fölszedjék a férfit a földről, utána Morzan sárkánya felrezzent, konstatálta, hogy Tövis a közelében van, és álmos mordulással magához húzta a kisebb sárkányt, háromszor végignyalta aztán visszaaludt. De akkor is szorította Tövist, hogy a másik alig látszott ki alóla.

Tövis sóhajában inkább beletörődés volt, mint bosszúság. Murtagh megdobta Morzant, hogy rendesen tudja fogni a állán átvetett karját, és a férfi ne csússzon vissza a földre.

– Tudok segíteni?

Nem hiszem. Szerintem várok egy kicsit, majd kimászok, ha már mélyebben alszik. Morzan sárkánya megmozdult álmában, a farkát maga köré tekerte és majdnem orrba vágta Tövist. Még mindig jobb, mintha megpróbálna agyonnyomni.

– Ne adj neki ötleteket.

Tövis a szemét forgatta, aztán noszogatta, hogy menjen. Mintha az olyan egyszerű lett volna.

Hogy megpróbálja elterelni a figyelmét arról, hogy Morzan milyen ótvar cefreszagot áraszt, igyekezett inkább arra gondolni, hogy Tövis milyen gyorsan és milyen sokat fejlődött. Elképesztő volt. Előbb aggódott, mert a király már megjegyzéseket tett rá, hogy végig fogja túrni az ifjú sárkány elméjét, ha nem kezd el hamarosan szavakkal is kommunikálni. Azok után, ahogy azok ketten a sárkányok fejlődéséről társalogtak étkezés közben, Murtagh valami olyasmire számított, mint amit az embergyerekek csináltak: előbb egy-két szó, aztán bukdácsoló mondat-összefűzések, esetleg értelmetlen gagyogás. Ehelyett Tövis már a kezdetektől fogva meglepően tisztán fejezte ki magát, még akkor is, ha többnyire csak akkor használt szavakat, amikor Murtagh túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy értelmezni tudja a képekből, érzésekből és szándékokból álló sárkány-beszédet, vagy akkor, ha Murtagh-nak tolmácsolnia kellett a mondanivalóját annak a kettőnek.

Egy kicsit sajnálta, hogy Morzan ilyen gyorsan leitta magát. Késő délután kellett volna befejezniük, Tornac akkorra végzett a csoportos edzéssel, amit az őrség aznap nem szolgálatos tagjainak tartott. Utána kellett jönnie Murtagh-ért, hogy átmenjenek a pástra az esti víváshoz. Ketten biztosan könnyebb lett volna cipelni Morzant. A férfi nem csak magas volt, de izmos is, ennek megfelelő testsúllyal, hogy Murtagh-nak muszáj volt többször is megállni, hogy kifújja magát, és hogy csináljon néhány karkörzést, hátha nem fog teljesen beállni a nyaka meg a válla.

Az már meg sem lepte, hogy nem egy lélekkel se találkoztak a folyosókon. Se egy ajtónálló, se egy takarító, nem volt ott senki. Ha a király nagy ritkán megfeledkezett arról, hogy megfelelően kiismerhetetlen legyen az arckifejezése, az általában akkor volt, amikor Morzant bámulta, mikor ő éppen ivott. Galbatorixon, Murtagh-on és egy maréknyi cseléden kívül talán senki nem tudta, hogy Morzan milyen közeli barátságot ápolt a kupájával. Murtagh örült volna neki, ha nem ez lett volna a helyzet. Vagy ha megmaradt volna gyereknek, amikor még túl kicsi volt ahhoz, hogy mozgatni tudja a férfit. Azóta valamiért elvárás lett az irányába, hogy ne hagyja Morzant olyan helyeken, ahol nem ildomos aludni. Egy szék vagy a szófa még rendben volt, de akkor is úgy kellett elrendeznie a tagjait, hogy ne tudjon álmában a földre zuhanni.

Valamelyik isten vagy egy jótét szellem megsajnálhatta, mert Morzan egyszer az életben nem okozott neki problémát. Murtagh nagyot nyögve lökte az alélt férfit az ágyára, és egy pillanatra megtámaszkodott a térdén, mielőtt nekiesett volna a másik zekéjének meg a csizmájának. A többi maradhat. Morzan örüljön neki, hogy hajlandó volt egyáltalán felhozni. Már most túlteljesített, egy rossz mozdulat a részéről, és ő már kívül is van az ajtón.

A rohadék nyilván akkor ébredt föl, amikor elkezdett a csizmájával molyolni. Mármint, nem fölébredt, csak egy kicsit magához tért, pont annyira, hogy valami ellenkezés-féleséget tudjon motyogni, ő meg felidegesítse magát rajta. A szükségesnél kicsit durvábban rángatta le a lábbelit, de hát Morzan úgyse fog emlékezni rá, a király meg nincs itt, szóval Murtagh úgy bánhatott vele, ahogy akart. Legszívesebben kinyúlt volna Tövis felé, hogy a sárkánya is érezze ezt, de edzésen kívül tilos volt egymás társaságát keresniük.

Murtagh morgott. Őt nem zavarta, sőt, kifejezetten örült neki, hogy béke és nyugalom van a feje körül, hogy végre érzi, mikor akar valaki hozzáérni, és nincs az a folyamatos félsz, hogy leskelődnek-kiszimatolnak minden titkot, amit nem őriz vasmarokkal. Tövis viszont úgy született, hogy félig a saját fején kívül volt, úgy nyújtózott a gondolataival mások felé, ahogy Murtagh a hangját használta. Őt némaságra és bezártságra ítélték, és Murtagh érezte a fájdalmát, valahányszor engedélyt kaptak rá, hogy megérintsék egymás elméjét.

Elvileg még mindig gyakorolnak. Itt végez, aztán visszamegy az udvarra és megmutatja neki, mit csinált Morzannal. Vágyott hallani Tövis elméjének zenéjét, a hangja muzsikáját.

Szóval durva volt, amikor kirángatta Morzan alól az övét, kigombolta a zekéjét és amikor átfordította a hátáról a hasára, hogy ki tudja hámozni belőle. Morzan egy ponton nyöszörögni kezdett, amitől vigyorogni támadt kedve.

Mit nem adott volna egy jó lovaglópálcáért!

Félredobta a kabátot, megragadta Morzan lelógó lábait, hogy azokat is az ágyra tegye. Ezzel Morzan félig átfordult, a bal karja a teste alá szorult, az arca a derékaljba nyomódott, hogy bizonyára alig kapott levegőt. Megfordult a fejében, hogy így hagyja, de Morzan amúgy is szerette őt okolni mindenért, nem akarta megtudni, milyen az, ha tényleg okot ad neki a dühöngésre. Fintorogva bár, de elrendezte. Ugyan keresztben feküdt az ágyon, de Murtagh már így is beújított magának egy legalább kétnapos izomlázat, nem fog vele tovább vesződni. Örüljön neki, hogy a párnáját a feje alá tette.

‒ Selena ‒ sóhajtott fel Morzan.

Murtagh megdermedt.

Morzan még egyet sóhajtott, de az álmos motyogása ezúttal teljesen érthetetlen volt, és az a néhány hosszú pillanat, amíg Murtagh nem mozgatta, csak figyelte, elég volt ahhoz, hogy a borgőzös félálomból az alvásba csússzon.

Körbenézett, mintha bárki lett volna rajta kívül a helyiségben. Soha nem lehet tudni. Gyorsan körbe is szaladt, benézett a kárpitok mögé, de sehol senki. Rágta őt a kíváncsiság, holott a mód miatt, ami a kielégítéséhez szükségeltetett, a rosszullét környékezte, pedig még neki se kezdett. De akkor is tudni akarta.

Ha kinyúlt a fejéből, az őt ellenőrző varázslók azonnal lecsaptak, a testén kívüli gondolatdarabot mintha savval öntötték volna le. A kín visszasugárzott, az egész testében érezte, a kötés természete miatt nem csak ő, de Tövis is. Az első napokban csak ezért választotta le magát a sárkányról, mert újra meg újra végigvágott rajta a fájdalom, ahogy a fióka próbált kinyúlni felé és csak akkor hagyott fel a próbálkozással, mikor végképp elhátrált tőle.

Később megtudta, hogy ezzel teljesen egyedül hagyta Tövist. Valahányszor eszébe jutott, legszívesebben térdre borult volna a másik előtt, hogy a bocsánatáért esedezzen – de Tövis érthetetlenül, mérhetetlenül megértő volt, sőt, ő volt az, aki szégyenkezett amiatt, hogy olyan sokáig tartott neki megérteni, hogy nem csak önmagának, de Murtagh-nak is fájdalmat okoz.

Nagyot nyelt. Úgy okoskodott, hogy talán, ha elég gyors, akkor nem fogják elkapni, elvégre Morzan itt volt közvetlenül mellette, a gondolatainak nem kellett nagy távolságokat áthidalnia. Hogy még jobban lecsökkentse azokat, Morzan mellkasára fektette a kezét, a biztonság kedvéért azt, amelyiken a gedwëy ignasia volt. Talán jobb lett volna, ha a homlokát érinti, de attól visszarettent. Nagyon-nagyon óvatosan kukucskált ki a maga falai mögül, ahogy egy bizalmatlan menyét óvakodik elő az odújából, miután egy kotorékeb megpróbálta kiásni, de félúton feladta.

(Bár lett volna menyét, akkor elköltözhetett volna egy másik menyétvárba. De nem volt az, neki itt kellett maradnia nézni, mit hagytak belőle.)

Nem érezte az elmetörők jelenlétét, hát fürgén Morzan felé szökkent… és olyan erővel csapódott bele az elméje védelmébe, hogy megszédült és meg kellett kapaszkodnia az ágy egyik oszlopában, hogy ne essen el.

Morzan védelme a helyén volt, annak ellenére, hogy ő maga kiütve hevert. Murtagh mintha Urû’baen falainak akart volna puszta kézzel nekirontani.

Összerezzent, amikor odakintről csikorgást hallott; de csak Morzan sárkánya volt, ahogy álmosan, kókadtan felkapaszkodott a teraszra a falak tetejéről. Laposan pislogott, ahogy megkaparta a tönkretett kőburkolatot, újabb szilánkokat tépve föl, elrendezve a régieket, aztán összegömbölyödött és nagy füstfelhőt pöffentve megint álomba merült.

Murtagh egy pillanatig meredt rá, aztán visszafordult Morzanhoz. Villámgyorsan került egyet Morzan elméje körül, keresve azt helyet, ahol ki szokott jönni beszélni a sárkányával. Kellett, hogy legyen, mert Murtagh fejében is volt egy út Tövishez. Körbebástyázta és barbakánt épített köré, hogy ne az legyen a gyönge pontja. Tövis volt az egyetlen, aki ismerte az utat befelé, és mégis, ha Murtagh bezárta az ajtókat, még ő sem juthatott át. Arra alapozva, hogy Morzan sárkánya kevésbé okos, mint Tövis, bizonyára neki nem lehet azt mondani, hogy keljen át egy labirintuson. Ha Murtagh tudja, hogy mit keressen…

Talált egy foltot. Mintha Morzan az elméje védelmének mintázatával ellátott függönyt akasztott volna az átjáró elé. Murtagh-nak annyi volt a dolga, hogy félrehúzza a függönyt és besétáljon.

És akkor lépteket hallott a folyosóról. Nehéz, határozott lépteket, amik ébren és álmaiban is kísértették.

Azonnal elengedte Morzant. Pánikszerűen körbenézett, hova bújhatna el, majd hirtelen támadt ötlettől vezérelve felkapta a földről a félredobott zekét. Mikor a király belépett, éppen félbehajtva terítette rá egy szék háttámlájára.

Egy hosszú pillanatra farkasszemet néztek.

– Kifelé – csikorogta a király.

Murtagh lehajtott fejjel, rohanvást távozott. A szíve riadt kalapálása nagyon-nagyon lassan csillapodott. Kellett hozzá a távolság, és hogy Tövis mellé kucorodhasson, a kezei éles, kemény, gyönyörű pikkelyeket cirógassanak.

Tövis megnézte az emlékeit, aztán vörös szemeivel Murtagh-ra hunyorgott, és felvillantotta neki a pillanatot, amikor Morzan arccal lefelé fordulva nyöszörgött.

Jól tetted, Murtagh.

* * *

Galbatorix talán dühös volt rá valamiért. Morzan más okot igazán nem tudott elképzelni, hogy miért választotta a kijózanításnak ezt a roppant kellemetlen formáját. Régen, ha Selenánál elszakadt a cérna, akkor a nő hozzávágott egy varázsigét, amitől az alkohol azonnal kiment belőle, cserébe a macskajaj egy döglött sárkány súlyával zuhant rá. Ez a mostani varázsige inkább kifacsarta belőle az italt.

Egy kicsit örült neki, hogy ott volt ez az üres váza a szobájában. Azért pedig határozottan büszke volt a részeg énjére, amiért volt annyi esze, hogy levetkőzzön lefekvés előtt, mert így nem kellett átverekednie magát egy kabáton meg egy nyakkendőn hogy fel tudja tépni az inge nyakát. Nagy kortyokban nyelte a levegőt. A hasába markolt, mintha ellen akart volna tartani a görcsösen összeránduló beleknek, és ezzel abba a hitbe ringatta magát, hogy nem olyan rohadtul kellemetlen ez az egész, mint amennyire valójában volt.

Nem fájt jobban, mint Selena módszere, de azért a hányást kihagyta volna.

A barátja összefont karral figyelte és volt valami az arcán, ami emlékeztette Morzant valamire, de túlságosan lefoglalta, hogy a varázslat megpróbálta mazsola méretűre szorítani a bensőjét, ezért nem gondolkodott rajta.

– Majd szeretnék beszélni veled, ha már jobban vagy.

A hangsúlya egyáltalán nem hasonlított Oromiséra, mégis a tünde jutott eszébe. Meg az, ahogy a tanára régen ránézett, amikor Morzan valami olyasmit csinált, amit szerinte nem kellett volna. Gyorsan visszahajolt a váza fölé.

Torix ujjai a hajába túrtak. Összefogta a loboncát és összekötötte. Hogy mivel, azt Morzan nem tudta, csak azt érezte, hogy a három mozdulattal kötött konty túl laza, bal oldalon kicsúsznak belőle a szálak, míg jobb oldalon egy tincset túlságosan húzott, de így is hálás volt érte.

A barátja keze ez pillanatra megpihent a vállán, feljebb csúszott a nyakára, aztán a lélegzete megcsiklandozta a bőrét, ahogy közel hajolt és a fülébe súgta:

– Morzan.

Csak ennyit. Nem többet, soha nem többet, de a harag így is felütötte a fejét – ha bármi mást hozzátett volna, Morzan talán üvölteni kezd. Esetleg hozzávágja a vázát, akár van benne valami, akár nincs. Összeszorította a fogait és minden erejével azon volt, hogy ne sugározza át a fájdalmát a társának, aki kinn aludt a teraszon. Minden lélegzetvételére apró füstpamacs szállt fel az orrából, vétek lett volna felébreszteni.

Galbatorix elengedte. Távozott. Az ajtó halkan becsukódott mögötte és Morzanra azonnal rázuhant a bűntudat. Részint az előbbi harag miatt, részint a meg nem nevezett, ismeretlen hiba miatt, ami miatt most a büntetést kapta. Megint a hasába markolt. Ki van csukva, hogy Galbatorix soha nem nézett utána, hogyan lehet fájdalommentesen kijózanodni.

De legalább gyorsan elmúlt.

Egy kicsit túl gyorsan, ami azt illeti. És Torix várta őt, egy feltehetően kínos beszélgetésre, különben mondta volna, hogy mit akar. Odakinn még le se ment a nap, ami egy kicsit… feszélyezte. Eléggé ahhoz, hogy húzza egy kicsit az időt egy átöltözéssel és egy kis fésülködéssel.

Nem kizárt, hogy mielőtt nekivágott volna a palotának, felhajtott egy pohárkával. Csak úgy. Az útra. Meg hogy megnyugodjanak az idegei. Mégse ülhet le úgy beszélgetni a barátjával, hogy minden idegszála azt üvölti neki, hogy csatába indul, nem igaz? Torix kifejezetten azt mondta, hogy beszélgetni akar és Morzan tudta magáról, hogy nem nagyon tud beszélgetni, ha kitör rajta a harctéri ideg.

Galbatorix a privát könyvtárszobájában volt és olvasott. Ezúttal nem mágiaelméletet vagy történelmi munkát, még csak nem is politológiát. A nagy síkság című eposzt tette félre, azt a művet, ami az emberek vándorlásáról szólt az őshazából Alagaësiába. Az emberek nagyon gyorsan elfelejtették azt a történetet, csak a törpék könyvtáraiban maradt meg, természetesen törpenyelven. Úgy fordították vissza a nyugati embernyelvre csaknem négyszáz évvel azután, hogy Palancar meghalt. És tekintettel arra, hogy a törpék nem kifejezetten tengerjáró nép, nem igazán tudtak megbirkózni a hajózási kifejezésekkel, így lehet, hogy az emberek utazásáról úgy írtak, mint éktelen nagy, ló nélkül vontatott szekerekkel való átkeléstől a végtelen síkságokon. Morzan biztos volt benne, hogy diákkorában át kellett rágnia magát rajta, de egy szóra nem emlékezett belőle.

Néztek egymásra egy kicsit. Galbatorix ült a karosszékében a kandalló előtt, Morzan pedig állt, kettejük között a díszes szőnyeg, meg a kisasztal, rajta mindenféle csemege. Morzan úgy tíz éve adta parancsba, hogy mindig legyen valami csipegetnivaló Galbatorix közelében, de nem is kellett jobban megnéznie a tálcát ahhoz, hogy tudja, a barátja rá se nézett. A csend egyre hosszabbra nyúlt, végül Morzan nem bírta tovább és pukedlizett egyet, mint egy jól nevelt szobalány.

– Hívatott, naccsád.

– Jaj, menj már – forgatta a szemét Galbatorix.

– Hova? Kirúgsz?

– Morzan – sandított rá Galbatorix.

Nem volt jó nézés. Megdermedt tőle, úgy érezte, megfagy belül és csak az a pohárka melegítette. Kellett volna még egy.

– Morzan, emlékszel a koronázásomra? – kérdezte hirtelen, az egyik legszebb, legbársonyosabb hangján. A kamuhangján, ahogy Morzan magában hívta, mert ehhez a hangjához egy hamis mosoly is tartozott, és csak arra használta, hogy másokat meggyőzzön vele. Az igazán szép hangját Galbatorix nem találta szépnek, ezért rejtegette.

– Nehéz lenne elfelejteni – mondta és megkockáztatott egy csálé mosolyt. – Az egész város kinn volt és éljenzett neked, csináltunk egy komplett légi parádét a tiszteletedre, és egy héten át csak ünnepeltünk.

– És arra emlékszel, hogy mit mondtam, amikor az asztal alá ittad Tekárt?

Morzan becsukta a száját. Galbatorix folytatta:

– Azt mondtam: helye van az örömnek és a bánatnak, de rajtam is erőt venne a bánat, ha elinnátok az eszetek.

Igen. Igen, azt mondta.

– Nem tapasztaltam csökkenést az értelmi képességeimben, ha ez az, ami aggaszt.

– Nem csak az eszedről van szó, Morzan. – Galbatorix megdörgölte a halántékát. – Azt mondtad, tudod tanítani azt a kettőt, míg Tövis elég nagyra nem nő.

Akaratlanul is összerezzent. Hogy mitől, azt maga sem tudta.

–Tudod egyáltalán, hogy kerültél vissza az ágyadba?

– Felmentem.

– Tényleg?

Morzan tényleg kezdte úgy érezni magát, mint egy szőnyeg szélére állított kiskatona a felettese előtt, hát inkább odalépett a másik karosszékhez és helyet foglalt. Úgy emlékezett rá, hogy ennél azért kényelmesebb.

– Milliószor végigsétáltam már ezen a palotán, meg nem mondom neked, hogy történt-e bármi azon az úton.

– Morzan, hullarészeg voltál. A fiad cipelt föl.

– Ó.

– Ó bizony! Eljutottatok egyáltalán a lecke ismertetésééig, vagy sikerült már előtte kiütnöd magad?

Megdörgölte az állát és a tűzbe nézett. Az baj, hogy nem emlékezett?

Galbatorix nagyot sóhajtva dőlt hátra.

– Morzan.

– Ne beszélj velem ilyen hangon! – csattant fel.

– Akkor ne viselkedj úgy, hogy ilyen hangon kelljen beszéljek veled! – vágott vissza ő. – Azt ígérted nekem, hogy gondoskodsz róla, hogy a kölykök megfelelően felkészültek legyenek, mire Shruikan hajlandó lesz átvenni Tövis képzését. Ha képtelen vagy tartani magad ahhoz, amit ígértél, akkor mondd, a csillagok verjenek meg!

– Meg tudom csinálni – dörmögte sértődötten.

– Még pár nap, legfeljebb egy hét. Tövis jó úton halad, de ha részegen csinálsz valami hülyeséget…

– Mi a fenéért bántanám? – fakadt ki. – Úgy beszélsz, mintha teljesen magatehetetlen lennék!

És megint az átkozott hatásszünet. Hogy mennyire utálta, amikor Galbatorix ilyen jelentőségteljesen hallgatott és őt nézte!

– Mondd csak, mikor láttad utoljára Murtagh hátát?

– Az más.

– Tényleg? Világosíts föl, kérlek, hogy mégis miben!

– Akkor dühös voltam.

– Mert most nem vagy az.

– Baszd meg, akkor halt meg Formora!

Galbatorix élesen felszusszant. Nem szeretett emlékezni rá, hogyan múltak el a többiek. Morzan se, ami azt illeti. Összeszorította a fogait és megpróbálta helyrerakni magában a dolgokat, miközben egy maszatfoltot kapart le a karfa kárpitjáról. Soká tartott, mire észrevette, hogy a folt a minta része. Addigra talált egy értelmesnek tűnő érvet is.

– Nem gyerek már. Most nem fog nekiállni vinnyogni, amikor éppen mással vagyok elfoglalva.

A barátja megint a nevén szólította, de ezúttal egészen más hangon. Nem volt benne idegesítő számonkérés vagy dühítő szánakozás. Így is lehunyta a szemét egy hosszú pillanatra, mert a tudat, hogy Galbatorix mindig is képes volt rá, hogy a szavaival elsimítsa az ő hangulatait, mint a homokba írt szavakat, éppen zavarta. Ha a barátja folytatta volna, nem így történik, de Galbatorix akkor éppen tudni akarta, hogy mi van benne, ezért nem folytatta.

Néha olyan volt hallgatni őt, mintha felolvadt volna a hangjában, ahogy a csészébe csurgatott méz is megédesítette a gyógyteákat és elnyomta a keserű ízüket. Felbukkant benne a kérdés, hogy mi van akkor, ha Galbatorix is éppen annyira utálta ezt benne, mint amennyire ő utálta, hogy a társa nem emlékszik semmire.

– Azt mondod, még pár nap? – kérdezte lassan.

– Mi a gond?

– Nem tudom! – A kandallóba nézett, az alacsonyan égő tűzbe, ami így is beleégette magát a szemébe. – Én csak… Nem tudom.

A szeme sarkából látta, hogy Galbatorix félrebillentette a fejét. Morzan még jobban elfordult, hogy ne lássa a sötét szemeit, ahogy őt vizsgálják.

– És meg tudod mutatni?

Mióta egyedül volt, mióta nem csak az első, de az utolsó is volt a Tizenháromból, mások érthették ennek a kérdésnek az értékét. (Nem mintha Galbatorix valaha feltette volna úgy, hogy a szűk körön kívül bárki más tartózkodott a közelükben.) Morzan viszont emlékezett, és tudta, hogy ez a kérdés az övé volt egyedül. A többieket néha nem is figyelmeztette, csak megjelent az elméjük peremén, és ha nem ismerték föl és véletlenül erősíteni próbáltak a pajzsaikon, úgy maga alá gyűrte őket, addig szorítva az elméjüket, míg zokogó-szűkölő kupaccá nem omlottak a lábai előtt. Morzannal nem tett ilyet soha. Őt mindig megkérdezte.

Neki pedig soha eszébe sem jutott, hogy visszautasítsa. Ha mégis, azt játékból tette, hogy Galbatorix hízelegjen neki egy kicsit.

Hallom ám, dörmögte a barátja, ő pedig nevetett, szájjal és szívvel egyaránt.

Hátradőlt a fotelben és ellazult. Galbatorix érintése a fejében kellemes, meleg hullámokat küldött szét a fejében, amitől úgy érezte, hogy egy pillanaton belül elolvad. Éppen ezért utálta, hogy ez sosem tartott tovább fél percnél. Galbatorix jött, megnézte, amit akart, és már ott sem volt. A céltudatossága egy dolog volt, az egy másik, hogy azonnal meg is találta, amit keresett. Nem mellesleg tudta magáról, és Morzan is tudta róla, hogy a gyöngédség nem tartozik az erősségei közé, és ha már nekikezdett valaminek, akkor a türelme is erősen véges. Ha túl sokáig maradt volna Morzan fejében, nem kizárt, hogy idővel elfelejtett volna odafigyelni arra, hogy ne okozzon fájdalmat az érintésével.

A barátja kilépett a fejéből. Olyan érzés volt, mintha egy jégtáblára katapultálták volna közvetlenül azután, hogy kimászott egy kád meleg vízből.

Galbatorix őt fürkészte, a két szemöldöke között megjelent egy a ránc, ahogy mélyen a gondolataiba süllyedt. Az egyik kezével végigsimított a szakállán, és Morzanban elemi késztetés támadt, hogy megérintse őt. Milyen kár, hogy engedélyt kéne kérnie hozzá és Torix nem szereti, ha gondolkodás közben zavarják.

– Igazad lesz – szólt Galbatorix. – Shruikan átveszi Tö… a fióka oktatását. Már elég idős hozzá.

– És a fiú?

Galbatorix vállat vont.

– Majd felváltva foglalkozunk vele. Neked is ideje volna visszatérned a teendőidhez, barátom.

– Komolyan azt akarod, hogy megint nekiálljak a költségvetést basztatni, amikor egy háborúnak nézünk elébe?

– A költségvetésnek is köze van hozzá – rándult mosolyra az ajka. – Elvégre valamiből finanszírozni kell a sereget, és tudtommal még mindig te vagy a Birodalom erőinek főparancsnoka.

Morzan kihúzta magát ültében.

– És azt csinálhatok velük, amit akarok?

Galbatorix pedig felkuncogott.

– Igen, igen, szabad kezet kapsz a védelem kidolgozásában és az egységek elhelyezésében. Míg megegyezik az én terveim irányával, természetesen.

– Hát persze. Nem fogsz csalódni bennem. – Az elmúlt beszélgetésre való tekintettel hozzátette: – Ezúttal nem.

– Ha mégis kétségeid támadnának, értékelném, ha szólnál.

Morzan talpra állt és felhorkant. Kinyújtózott és megmozgatta az ujjait.

– Pff, kérlek, miért lennének? Csak meg kell ölni őket, abban pedig mind tudjuk, hogy milyen jó vagyok. – Maga sem tudta miért, de hozzátette: – És az a másik kölyöksárkány kék, nemde?

* * *

Aberon testhosszal megnyerte az elmúlt évek legjobb lakhelye címet, ami akkor is így lett volna, ha Bromot nem a palotában, hanem a városban szállásolják el. Ebben benne volt az is, hogy az utóbbi években nagyobbrészt úton volt. Egyszer-kétszer megfordult a fejében, hogy milyen furcsa, hogy a kereskedők még nem kezdtek el rövid értékeléseket írogatni az országúti fogadókról, amiket aztán jó pénzért eladhatnak egymásnak. Szívesen részt vett volna egy efféle lexikon összeállításában, kiegészítve olyan illusztris helyekkel, mint az a két fűzfa a Woadark-tó partján, amik alatt jó három éve olyat aludt, mint amilyet rendes ágyban is ritkán sikerült előadnia. A gondolatmenet ezen pontján aztán mindig rá kellett jönnie, hogy a lakosság egy jelentős része, ezzel együtt meglepő módon még a kereskedőknek is csaknem a fele, írástudatlan

A törpék városaival, ide értve Tronjheimet is, egyetlen problémája akadt, mégpedig a belmagasság. A törpék maguknak építették a várost, ennek megfelelően a nem reprezentatív terekben az emberek többsége már nem tudta kihúzni magát. Még gyakoribbak voltak az olyan lényegtelennek tűnő, de a valóságban meglepően zavaró dolgok, mint a törpekéz-méretűre tervezett használati tárgyak, vagy az, hogy az egész városban talán három vagy négy, felnőtt embernek is kényelmesen használható árnyékszék akadt. Brom nem rótta ezt fel nekik, elég volt visszagondolnia azokra az időkre, amit Ellesmérában töltött. Ott meg mindent arra terveztek, hogy mindenki magas – vagy magasnak hiszi magát. A kilincseket az arányos kiosztásra hivatkozva a könyöke és a válla közé eső magasságba helyezték el. A kis házban, amit ott használt, a konyhapult úgy öklömnyivel volt magasabban annál, mint amin még kényelmesen tudott volna vágni, és persze ott volt az a rengeteg túl meredek lépcső a túl magas fokokkal, amiket egyes helyeken már inkább nevezett volna létrának.

Mindezek után Aberon a maga emberi léptékével varázslatos hely volt. Olyan ágyban alhatott, amit minden nap bevetettek neki, szorgos kezek felverték a párnáját és kiszellőztették a takaróját, pedig a beköszöntő surdai nyárban eszébe nem jutott volna az abszolút szükségesnél eggyel több réteget magára húzni. A vardenek költöztetése sem okozott a vártnál több fejfájást; a kezdeti problémákat sikerült gond nélkül áthidalni és jó ütemben haladt a berendezkedés. A legtöbb harcos hazament a családjához, emiatt Brom legfőbb feladata a zavartalan kommunikációs kapcsolatok kiépítése volt. Ha bizonyos kislányokat ragyogó jellel a homlokukon kihagyott a számításból, akkor igazán elégedett lehetett a jelenlegi helyzetükkel.

Nasuada persze a fogát szívta, amiért a hirtelen, sok és látványos változás után leülni látszottak a dolgok.

Fiatalság, mosolygott magában Brom. Nem tudnak megülni a fenekükön.

Visszatért a szobájába – ez volt a másik felettébb kellemes dolog, hogy volt egy ajtó, amit magára csukhatott és nem kellett még hetven másik emberrel egy helyiségben aludnia –, és megint ráébredt, hogy tulajdonképpen miért is választotta hosszú-hosszú évekkel ezelőtt a folyamatos vándoréletet ahelyett, hogy megmaradt volna az ellenállás vezetőjének.

Volt errefelé egy növény, amiről Brom nem sokat tudott és azt a keveset is akaratán kívül szedte föl. Nem volt hajlandó bővebben utánanézni. Úgy nem, hogy a festék, amit abból a gazból kinyertek, kék volt. És Brom ott állt a szobában, amit kiutaltak a számára, markolta a kilincset és az asztalterítőre meredt, amit a szélein repülő sárkányok mintáztak. Folyamatosan belebotlott ebbe a díszítésbe, elvégre Surdában hagyományosnak számított. És ezek a sárkányok éppen olyan kékek voltak, mint amilyen az ő legkedvesebbje volt.

Lehunyta a szemét, mély levegőt vett és elszámolt tízig. Kinyitotta, de a mintáknak még mindig sárkányformája volt. Kinyúlt érte, lerántotta az asztalról és gombócba gyűrve a sarokba hajította.

Egy pillanattal később eljutott a tudatáig, hogy milyen szükségtelen volt az erő, amivel mindezt megtette. Újabb mély lélegzetet vett, próbálta legyűrni a fellángoló vágyat, hogy fogja a cókmókját és elrohanjon.

A szívében az örök sajgásnak hiábavalóság lett volna nekimenni. Az egyetlen működő stratégiája a mindent elborító gyász leküzdésére még mindig az elfoglaltság volt, így Brom sebes léptekkel átvágott a szobán abba a kis alkóvba, ahová egy íróasztalt állítottak be neki, és amin már várta őt néhány levél és jelentés. A nap végi fáradtság, ami eredetileg a szobájába húzta, nyomtalanul eltűnt.

A beálló sötétségtől már nem várt sokat. Amire készült, az egy birodalmi orgyilkos volt, amire számított, az a saját kémei közül volt egy, akit pedig nem akart látni, az egy nagyon ideges Jörmundur volt egy hirtelen támadt problémával. Előbb hitte volna, hogy Galbatorix egy véletlen balesetben kitöri a nyakát, minthogy a tükrében fodrozódó varázslat Oromis alakját fedi fel előtte.

– Ebrithil – hajtott fejet. Az ősnyelven folytatta, ahogy az szokás volt kettejük között. – Valami gond van Eragonnal?

– Valóban kedves fiú, de nem gondoltam volna, hogy annyira a szívedhez nőtt, hogy már az első kérdésed az ő jól-léte felől lesz majd.

– Tudod, hogy kicsoda ő, mester.

– Azt is tudom, hogy alig láttad.

– Én pedig korábban azt hittem, hogy előbb ragasztod magadra Glaedr levedlett pikkelyeit és tetteted magad a fiókájának, mint hogy tükrön keresztül szóba állj velem.

Oromis homlokán megjelent az a halvány ránc. A „most aztán jó nagy hülyeséget mondtál”-arckifejezése volt, ami miatt Bromnak meg kellett dörgölnie az arcát, hátha kimegy a sebhelyeiből a viszketés.

Morzan volt az, aki a megfigyelés és osztályozás leckéjét Oromis különféle arckifejezéseiből állította össze, a tünde legnagyobb bosszúságára. Ahogy Morzan haladt előre az ismertetésben, úgy sötétült el az arca, végül nagyon mereven bámult a tanítványára. Morzan azzal zárta a kiselőadását, hogy most pedig a „bár soha ne kelt volna ki neked a társad” harmadik, legsúlyosabb szintjével nézel rám. Büntetésül a szemtelenségéért, Oromis kiküldte nyulat számolni.

Már több mint száz év eltelt azóta. Miért emlékezett Brom ezekre az ostobaságokra?

– Azt el tudom mondani róla, hogy sokat kérdez.

Brom prüszkölve felnevetett.

– Igen, azt tud.

– Rólad is kérdezett. – Mivel Brom nem felelt, folytatta: – Azt mondtam neki, hogy kettőnk kapcsolata felől tőled kell érdeklődnie.

Brom sóhaja egyszerre volt hálás és csalódott. Oromis persze észrevette.

– Ugye nem remélted, hogy majd én elmesélem a múltadat helyetted?

– Ugye nem azért kerestél fel, hogy ezt számon kérd rajtam?

Ezúttal Oromis hallgatott egy jó nagyot, ami Brom értelmezésében azt jelentette, hogy de igen, pontosan emiatt történt.

– Tiszteletben tartom a gyászodat, Brom, de a téged ért veszteségről csak te beszélhetsz, senki más. Megsérteném vele a te Saphirádat.

Megrándult. Ahogy Oromis kimondta, a te Saphirádat, érezte benne a neheztelést.

– A sárkány nevéről Eragont kérdezd, nekem nem volt ráhatásom. Azon túl, hogy hagytam a fiút kérdezni, és amiatt nagyjából a teljes névösszesítőt felmondtam neki, persze a megfelelő kiegészítésekkel.

Oromis bólintott, már kicsivel nyugodtabban.

– Még az elején kellett volna gátat vetned a kérdéseinek, egyébként nem apadnak el soha. Ebben hasonlít rád.

– Elnézésedet kérem, mester.

– A kíváncsiság nem hiba, hogy megfeddjelek érte, Brom. Pusztán csodálkozom, hogy te ezt nem vetted észre.

Fészkelődött egy kicsit ültében.

– Nohát. Mint azt te is mondtad, nem töltöttem vele túl sok időt. Talán csak… örültem neki, hogy kérdez. És hogy tudok válaszolni.

– Így is több lyuk van a tudásában, mint nincs.

Erre már sértetten felfortyant:

– Alig négy hónapot töltöttem vele, előtte csaknem tizenhat évet élt egy eldugott faluban. Hetekbe telt, mire meggyőztem, hogy nem fogják elvinni a manók akkor sem, ha nem hagy kinn ételmaradékot a tábor szélén.

A tünde félrebillentett fejjel nézett vissza rá.

– Ilyen jellegű problémákkal nem találkoztam.

Brom vállat vont.

– Megharcolt egy csatát, kapott egy komoly sebet. Az ilyesmi mindenkit arra kényszerít, hogy gyorsan benőjön a feje lágya. Én egy gyerekkel utaztam, te már úgy kaptad kézhez, hogy felnőtt. Egy kicsit.

– A seb alatt a hátára vagy a szívére gondolsz? – Brom elhúzta a száját, de Oromis folytatta, még mielőtt bármit mondhatott volna. – Most kezd túllépni rajta. Igyekszem finoman kezelni a kérdést.

– Értsem ezt úgy, hogy Morzanról se mondtál neki semmit?

– Hogyan jutottál erre a következtetésre?

– Nem Ilireában vagyunk, mester – emlékeztette. Arra gondolt, hogy Eragon milyen távolinak és fakónak tűnt Ajihad temetésén. – Azt a másik kölyköt a király Morzanra bízta, aki a maga kénye-kedve szerint formálhatta. Pontosan tudod, hogy mit szeretett az a kígyó.

– És azt is tudom, hogy milyen türelmetlen volt. Hacsak nem változott drasztikusan sokat, úgy kizártnak tartom, hogy képes lett volna hosszú távú stratégiát kiötleni.

– Inkább azzal lett volna gondja, hogy tartsa magát hozzá. – Brom a szemét forgatta és a szakállával babrált. Aztán az ujjai megdermedtek. – Nem válaszoltál a kérdésemre.

Oromis lágyan elmosolyodott.

– Valóban, Morzannal kapcsolatban is azt mondtam neki, hogy téged kérdezzen. Te többet tudsz róla, mint én.

– Úgy emlékszem, meglehetősen alapos voltam a tetteinek leírásával kapcsolatban, mester.

– Tizenhat évvel ezelőtt. Tisztában vagyok vele, hogy az emberek számára az jelentős idő.

– Még úgy is, hogy már nem vagyunk teljesen emberek?

– Minden emberi lovas ezt mondta, és mégis úgy viselkedtek, mint a halandók. De elmondtam már ezt neked, ahogy azt is, hogy az információ mindig…

– … az elsődleges forrásból a legjobb – fejezte be helyette Brom.

Próbálta lerázni az érzést, hogy a tünde úgy kezeli, mint egy kisdiákot. Helyette Taraníra és Avourëlre gondolt, arra a két tünde Lovasra, akik néhány évszázaddal előtte voltak Oromis tanítványai. Amikor összejöttek megünnepelni Oromis hétszázadik születésnapját és ezzel együtt a kétszázadik évfordulóját annak, hogy kinevezték az ilireai kiképzőközpont vezetőjének, Taraní panaszkodott, hogy Oromis megint úgy beszél velük, mintha a sárkányaik csak most bújtak volna ki a tojásból. Avourël nevetett és azt kérdezte tőle:

– Nem tűnt még fel, hogy mindig ilyen, amikor ilyen csöpp diákjai vannak? Inkább értékeld, hogy Morzan most elérte, hogy rendesen meghúzza a lábszár-szíjait. Én azt mondom, nem valószínű, hogy újabb fiatalt vesz maga mellé, míg Brom fel nem esküszik, akkor pedig Glaedr születésnapján talán értelmesen lehet majd beszélni vele.

– Az húsz év múlva lesz, addigra az ő tempójában már vagy a negyedik új Lovas fog kikerülni a keze alól!

Oromis, aki egész végig úgy állt mögöttük, hogy azok ketten nem vették észre, megszólalt:

– Nem kizárt, hogy ki fogok venni néhány év szünetet.

Azzal az idősebb tanítványa felé fordult. Brom nem emlékezett pontosan, hogy jelentőségteljes, vagy várakozással teli volt a pillantása, akkor már jócskán benne voltak az ünneplésben. A védővarázslatok ugyan védték a tündeének hatásaitól, arra azonban nem volt orvosság, hogy tizenhárom éves volt és akkor már rég ágyban lett volna a helye. Bezzeg Morzan savanyú fintorára emlékezett. Talán azért, mert a mesterük merészelt arra célozgatni, hogy sok vele a baj, Morzan az ünnepség után tőle szokatlan kitartással volt elviselhetetlen csaknem egy álló héten át.

Brom a régiek szavaiban megbúvó bölcsességre gondolt, és remélte, hogy Eragon elég ügyes lesz ahhoz, hogy hamar eljusson az idősebb tanítványok szintjére. Meg azt is remélte, hogy Oromis őt azért engedi majd útjára, mert valóban készen áll és nem azért, mert úgy érzi, hogy még egy perc a társaságában, és Linnëa példáját követve inkább beleénekli magát egy fába, hogy megszabaduljon a világ terheitől, és nem fogja érdekelni Glaedr véleménye.

– Ami azt illeti – nézett fel Brom újra Oromisra, aki cserébe őt fürkészte –, ha lehetőségeim engedik, úgy egyáltalán nem kell majd sort kerítenünk arra a beszélgetésre.

– Mire gondolsz?

– Jobb szeretném távol tartani Eragont Morzantól, és nem csak azért, mert az, aki.

– Ebben nincs közöttünk vita. Ugyanakkor ha nem ő, akkor ki lesz az, aki megöli?

Brom laposan nézett a tündére.

– Rendben, akkor átfogalmazom. Morzant én fogom megölni, senki más.

– Remélem, ez nem azt jelenti, hogy elgáncsolod azt, aki esetleg ígéretes pozícióba kerül.

– Ne forgasd ki a szavaimat.

– Nem a te nyelveden beszélünk, Brom.

– Még jó, egyébként nem hinnél nekem. De nem, én most arra céloztam, hogy örülnék neki, ha Eragont Ellesmérában tudnád tartani egy darabig.

A tünde összetette a kezét és hátradőlt.

– Az mit jelent a te olvasatodban?

– Nem tudom. Néhány év, vagy amíg szükséges.

– A fiú ég a tettvágytól. Ha már témánál vagyunk, szeretném kifejezni a kételkedésemet azzal kapcsolatban, hogy egy évnél tovább hajlandó lesz itt maradni velem. Ha Arya nem menne el a Véreskü-ünnep után, vagy nem lenne itt az a törpe, akkor talán maradna, de így?

A fejét csóválta. Brom gyorsan számot vetett a lehetőségeiről és a tudásáról.

– Minden attól függ, hogy Morzant mikor jön el végre Urû’baenből. Szándékomban áll hamarosan visszatérni a Birodalomba. Talán most szerencsém lesz és akkor Morzan nem fogja többé Alagaësia levegőjét rontani.

– Megfeledkezel a királyról, Brom.

– Nem feledkezem meg róla. – Megállta, hogy kiköpjön. Undorítóan festett volna a mintás parkettán. – De kettejük között ott van az a jelentős különbség, hogy Morzan nem őrült, vagy ha mégis, akkor nagyon jól titkolja. És ő az, aki ide-oda szaladgál az országban. A király utoljára mikor is? Úgy nyolcvan éve fogott fegyvert, amikor volt az a kisebb hadjárata Saerlith halála után. Az ő stratégiája a kivárás, és ezt az előnyünkre fordíthatjuk.

– Még mindig meglephet.

– Nem most bújtam ki a tojásból.

– Emlékeztesselek Gil’eadre? – kérdezte lágyan Oromis.

Nem, nem kellett emlékeztetni Gil’eadre. Éppen elég emlékeztetőt hagyott maga után a képébe robbant kardja.

Keserűen mondta:

– Tavasszal majdnem elkaptuk. A rohadék áthajszolt a fél világon, alig volt rá időm, hogy megszervezzem a rajtaütést, erre nem visszafordult közvetlenül azelőtt, hogy berepült volna a csapdába?

– Megneszelhette, hogy készülsz számára valamivel.

– Nincs mit neszelnie rajta, pontosan tudja, hogy a fejét akarom – jelentette ki vehemensen és elfordult, hogy ne lássa Oromis arcán a gyöngéd szánakozást. A pillantása a derékig érő lambéria felső díszlécére esett, amit megint faragott sárkányok díszítettek. Brom mérge épen olyan gyorsan lobbant el, mint ahogy lángra kapott. Megrázta a fejét. – Azt mondod, én ismerem őt legjobban, most mégis tanácstalan vagyok, mester. Morzan nem szeret soká egy helyben maradni, az utóbbi időben viszont csak egyszer hagyta el a fővárost, amikor fél napra átment Dras-Leonába.

– A királyság aktuális ügyeiről még mindig te tudsz többet. És azt is tudod, hogy az én vérem soha nem húzott a harchoz.

– Tudom. Csak reméltem, hogy majd mondasz valamit, amitől esetleg nekem a helyére kattan a dolog.

– Annyira nem szeretek tükrön keresztül beszélgetni, hogy hajlandó legyek végigülni a felzárkóztatást.

– Nem, tényleg nem. – Fáradtan megsimogatta a szakállát. – Mondd, mester, számíthatok rád? Megpróbálod Ellesmérában tartani Eragont?

– Igyekezni fogok – bólintott Oromis. – És Brom? Ne csinálj meggondolatlanságot.

– Nem szokásom.

– Itt van velem az eleven emlékeztető, hogy de igen.

Ettől rátört a kuncoghatnék. Nem is Oromis lenne, ha nem a logika felől közelítette volna meg Eragon létét. Való igaz, viszonyba kezdeni az anyjával elég fejjel előre, egyenesen a mély vízbe döntés volt, de Brom nem bánta meg. Soha, egyetlen pillanatra sem.

Oromis képe a tükörben megremegett és színforgatagban szertefoszlott, ahogy a tünde megszüntette a varázslatot. Vele együtt az a csalóka közelség Eragonhoz – az ő drága fiához – is megszűnt, maradt helyette a baljós előérzet, ami már egy ideje kínozta.

Valami készült. Valami készült, és a csontjai azt súgták, hogy nem fog örülni neki, amikor bekövetkezik.

>>> Következő fejezet >>>