Egy árny árnyéka

Hkhm, további Eragon novellák, mert még mindig nem bírok magammal.

Ehhez a darabhoz csütörtökön jött az ötlet, aztán pénteken összedobtam, lefordítottam, és azóta AO3-on is fenn van, derékba tört ánglius nyelven. Némileg csitítani akarom a poszt-posztolási depressziómat, szóval tessék, kiteszem ide is. (nem mintha olyan sok magyar Eragon fan lenne :|)

Dolgok: némileg AU, de beilleszthető lenne a kánonba, ha nagyon akarnám. Emlegetett halála bizonyos karaktereknek, akik a kánonban is halottak. Murtagh és a szokásos bánásmód az ő irányába. Mmmmmajdnem karakter-körbejárás? Hurt no comfort, váratlan terhesség és ami azzal jár, angst, agyakban turkálás, pocsék szülők, transz férfiak, nem vállalok felelősséget semmiért.

Jó szórakázást :3

 

Ezzel a két kezemmel szedtem ki a képernyőképet a nemlétező filmből és vágtam ki belőle ezt a kockát.

 

 

Egy árny árnyéka

Galbatorix úgy osont, mintha egy lenne a palotáját kísértő szellemek közül. Nem tudott aludni, már megint. (Még mindig.) Ez ment már napok óta. (Évek óta.)

Ezúttal viszont határozottan tudta, hogy mi az, ami zavarja. Végigcsikordult az erein, belesajdult a foga és mindene fájt a régvolt után, amikor a talpa alatt a kövezet még csúszott és ragadt a frissen ontott vértől.

Újabb pár őr között suhant át, akik a királyuk láttán vigyázzba vágták magukat. Galbatorix éppen annyira figyelt fel rájuk, hogy megállapítsa, valóban a legjobbak közül állítottak embereket erre a folyosóra. Körültekintő volt a varázslatokkal, a (nagy sokára) kicsikart eskükkel, de nem mehetett biztosra. Soha nem mehetett biztosra, főleg nem most, főleg nem vele.

Benyitott az utolsó ajtón és egy pillanatra meg kellett kapaszkodnia. A fiú felriadt, de Galbatorix parancsa úgy csattant, hogy maga is összerezzent tőle, Murtagh pedig ernyedten zuhant vissza a párnáira. A haja az arcába hullott, a két szemöldöke között még a legmélyebb álomba lökve is megmaradt egy gondterhelt ránc. Ott volt ő, a haja, ami sötét, de nem elég sötét, és hosszú, de nem elég hosszú, egy olyan arcot keretezett, ami tökéletes volt, de mégsem. Az éles vonalak, amik olyan vaddá tették az ő drága Morzanját, lágyabban, kilúgozva köszöntek vissza a fián.

Az ágy mellé lépett, és a szívében ezzel az iszonyatos sajgással leült. Látta, hogy a keze biztos, mégis úgy érezte, hogy remeg. Kisimította a fiú arcából a túl sprőd és nem elég hullámos tincseket, hogy jobban lássa őt, erősebben süssön róla a hiány, amiről a kölyök nem is tud, hogy magában hordozza. Megdermedt, amikor a fiú megremegett a keze alatt és egy pillanatra azt hitte, hogy valahogyan sikerült megszabadulnia a rábocsátott altatóvarázstól, de akkor a szomszéd szobában felsírt a fióka.

Galbatorix biztos volt benne, hogy ha egymillió sárkánytojást őrzött volna a kincstárában, akkor is ez az egy kelt volna ki a fiúnak. Emlékezett Morzan társára, az ő jellemére és szokásaira, és ez a kicsi, bár még olyan fiatal volt, hogy az igazi neve még másodpercenként változó színkavalkád volt, kísértetiesen hasonlított rá. Galbatorix érezte, hogy felnőve egy lesz majd az igazán vadak közül, akire a „büszke” és az „erős” túl gyönge szavak lesznek, hogy képesek legyenek leírni, aki vérrel fogja megtorolni a rajta esett sérelmeket.

Nem véletlen, hogy olyan sokáig húzta-halasztotta, hogy bemutassa őket egymásnak. Lovas és sárkány, párban járnak. A fiú partner nélkül nem léphetett igazán az apja nyomdokaiba. De a hasonlóság kettejük között így is annyira látványos volt, hogy Galbatorix szíve kihagyott egy dobbanást, valahányszor meglátta, mert egy pillanatra mindig azt hitte… mindig azt remélte, hogy csoda történt. És mindig csalódnia kellett.

Újra megsimogatta a fiú arcát. Morzan bőrének kicsit szárazabb érintése volt, mert soha nem törődött vele, hogy bárminemű bőrápolót használjon, a bolond. Ha egyszer ezek ketten elkezdenek repülni, akkor a fiú vagy tesz még egy lépést afelé, hogy még hasonlatosabb legyen Morzanhoz, vagy…

Ökölbe szorult a keze, ami azóta a kölyök hajára tévedt. Úgy érezte, a nem elég selymes hajszálak külön-külön izzanak a markában, és a fiú még álmában is felnyögött attól, hogy fájdalmat okozott neki. Galbatorix gyűlölte, ha valamivel kapcsolatban bizonytalan volt, márpedig ez a kérdés elbizonytalanította. Mi lenne jobb: ha a fiú teljes egészében az apja hasonmása lenne, és ezzel csak még súlyosabbá tenné a Galbatorixban mindent elnyelő, feneketlen hiányt, vagy ha egyáltalán nem hasonlítana rá?

Erről persze eszébe jutott minden események kiindulópontja: az ifjú Eragon, Murtagh öccse, Morzan ifjabb fia. Eleinte azért utálta a fiút (még hogy fiú, csak egy gyerek), mert belerondított a gondosan kiszámolt terveibe, most viszont… Hiába tanulmányozta a gyermek képmását hosszú órákon keresztül, idézte meg őt látótükörrel és figyelte, hogyan mozog, hallgatta, hogyan beszél, semmit nem látott belőle az ő drága Morzanjából. Az a kölyök Selenáé volt, tisztán és teljesen.

Ha még élt volna a nő, Galbatorix egyesével törte volna el minden csontját, beleértve azokat az apró kis vackokat is, amik a fülben vannak. Valahányszor meglátta őt Morzanba kapaszkodni, nyílt szerelemmel fordulni a férfi felé, fellángolt benne a vágy, hogy így tegyen. Hogy merészelte az ő szeme láttára megérinteni Morzant! Drága Morzant, egyetlen Morzant, aki olyan régen elment már és magára hagyta őt.

Még hogy leghűségesebb! Ha csak szikrája is lett volna benne a hűségnek, akkor nem lett volna a kisebb kölyök. Akkor nem ölette volna meg magát.

Oh igen, Galbatorix tisztán látta: inkább Brom kardjába dőlt, minthogy bevallja neki, mit tett.

Selena pedig inkább elmenekült, minthogy az ő gondjaira bízza a fiát. Megsejtette volna az igazságot? Vagy tényleg csak az történt, amit Morzan mondott, hogy a házasság kikezdte, elnyűtte a szerelme láncait, amivel Morzanhoz kötötte saját magát?

Kár érte pedig, sok munkájuk volt abban a nőben. Nem volt könnyű kilenc hónap emlékeit meghamisítani, elferdíteni. Főleg úgy, hogy Galbatorix egyes emlékektől a világ minden kincséért sem vált volna meg.

Az ökölbe szorult keze lassan elengedett. Murtagh felsóhajtott. A haja tapintása még mindig nem volt elég puha, még mindig túlságosan hasonlított arra, amikor a saját fürtjeit söpörte félre a szeméből.

Morzan azt kérdezte tőle, mi lesz, ha a gyermek lány. Galbatorixban akkor megállt az ütő, olyan erővel rohant végig rajta minden, ami régen volt, és amit eltemetett, hogy Morzannak pofon kellett ütnie ahhoz, hogy visszataláljon a jelenbe. Még úgy is napokig visszhangzott benne a mondat, amit azok az átkozottak mondtak, akik merészelték a mestereinek nevezni magukat:

A sárkányod tett azzá a férfivá, aki vagy.

Mintha el tudta volna felejteni. Mintha nem hordaná magában az örök heget, ami hegyként magasodott minden fölé, hiába próbálta belefojtani vérbe, kínba, vagy éppen gyönyörbe. Tanítvány korában megtanították neki, hogy a testet alakító varázslatokkal roppant óvatosnak kell lenni. A tündék bizonyos módosításokkal évtizedeket, ha nem évszázadokat szöszmötöltek, mert egyetlen apró hiba az egész összeomlását eredményezhette.

Ő vállalta a kockázatot. Hozzáadni mindig könnyebb volt, mint elvenni, megakadályozni könnyebb volt, mint visszacsinálni, ezért nem engedte meg magának a várakozás luxusát. A megfelelő időben elmélyült a hangja és kisarjadt a szakálla. Fogcsikorgatva bár, de elérte, hogy a mellkasa lapos maradjon. Nem sokkal azelőtt… az előtt, gondoskodott róla, hogy a nadrágja eleje se csak a beletömött rongycsomótól dudorodjon.

Az apró változtatások – javítások – még nem voltak készen, amikor a világa megremegett és félbetört. Kellemetlen módja volt annak, hogy ráébredjen, önmagánál tovább kell látnia, a saját teste alakítása helyett a világot kell átformálnia. A teste, ez az undok emlékeztetője annak, hogy sajnos, néhány apróságban hasonlított a körülötte tekergő férgekre, nem volt készen, de amikor nagy ritkán eszébe jutott, hogy megtegye az utolsó szükséges változtatásokat, a mélyből gurgulázó hörgés tört fel, emlékeztetve őt egy hangra és egy színre, ami nem dühös férfihang volt és nem az éj legmélyebb feketesége. Hozzáadni pedig könnyebb volt, mint elvenni. Megszabadulni az utolsó, lényegtelennek tűnő apróságtól komolyabb és összetettebb varázslatot igényelt, mint az összes többi korrekció együttvéve. Soha nem tudott néhány perccel hosszabb ideig gondolni rá anélkül, hogy úgy érezte volna, rászakad valami hatalmas és iszonyatos, pedig az a varázslat hetekig tartó készülődést igényelt volna. Dühítette, hogy képtelen foglalkozni vele, ezért inkább nem figyelt rá többé.

De ott volt Morzan. Morzan úgy nézett rá, mintha nem a királya, hanem egyenesen az istene lenne, ő pedig elkövette azt a hibát, hogy engedte magát meggyőzni. Talán egy keze is elég lett volna ahhoz, hogy számba vegye, hányszor engedte Morzannak, hogy veszélyes vizekre sodorja őt a féktelen imádatával. Nem mintha Galbatorix lépéseket tett volna a megállítására. Minden, amit tett az volt, hogy minden alkalommal sormintát harapott a vállára, foggal és körömmel egyaránt vért fakasztott, de hát a másik élt-halt érte, hogy magán viselheti az ura szerelmének nyomait. Galbatorix tudta ezt, elvégre jobban ismerte Morzan gondolatainak mélységeit, mint ő maga.

Hegyeket tudott volna elbontani azzal a haraggal, amit akkor érzett, mikor rájött, hogy mi történt vele. Az a mihaszna szerv az alhasában, aminek az eltávolításával nem tudott gondolni, és amivel nem is kellett gondolnia, mert idejekorán visszafogta a fejlődését, mégis működőképesnek bizonyult. Majdnem ő maga ölte meg Morzant azért, amit vele tett. Az utolsó pillanatban fogta vissza magát, mert az a bolond képes lett volna rá, hogy hagyja neki.

Megsimogatta Murtagh haját, aminek olyan tapintása volt, mint az övének. Megint eltűnődött, mi lett volna akkor, ha folytatja a kutatásait és mégis inkább megöli a magzatot, aki élete második… harmadik… egyik legborzalmasabb időszakának okozója volt. A teste elnehezült, a mellbimbói alatt diónyi duzzanatok nőttek, amitől őrülten érzékennyé váltak még a legsimább selyem érintésére is. Korábban el nem tudta képzelni, mit nyávognak az udvarban az asszonyok, amikor a viselősséggel járó hangulat-ingadozásról beszéltek, erre Murtagh volt olyan kedves és segített neki első kézből tapasztalatot szerezni. Az egyik pillanatban még úgy érezte, hogy megrészedül az izgalomtól, amit egy varden kém darabokra szaggatása okozott, hogy aztán a következőben Morzan karjaiba kucorogva sírja ki a szemét olyan triviális dolgok miatt, hogy kosz ment a körme alá. É ott volt a többi dolog: kiszélesedett a csípője, a hasára pedig csíkokat rajzolt a túl hirtelen megnyúló bőr.

Minden egyes nap megkérdezte magától, miért is hajlandó végigcsinálni ezt az egészet. Minden egyes nap emlékeztetnie kellett magát a három sárkánytojásra a kincseskamrájában, és arra, hogy egy gyermekről tíz éves kora körül derül ki, alkalmas lesz-e arra, hogy lovas legyen belőle. A vardenek meglepően hatékonyak voltak abban, hogy az ideális jelölteket így vagy úgy, de eltüntessék. Milyen érdekes, hogy az ő fene nagy erkölcseik csak addig voltak érvényesek, míg az a saját érdekeiket szolgálta.

Az nem volt kérdéses, hogy kettejük gyermeke alkalmas lesz. A probléma inkább abban rejlett, hogy fel tudják-e nevelni.

Így került a képbe Selena. Galatorix átcsöpögtette a nő elméjébe a terhesség emlékeit, és a nőnek onnantól kezdve meggyőződése volt, hogy a saját húsát és vérét tartja a kezében. Morzan panaszkodott, hogy túl sokat adott át neki, hogy az a szuka ott tekergett körülötte, remélve a szilánkjait annak a gyöngédségnek, amit az emlékei szerint a várandósság alatt kapott tőle. Galbatorix akkor megfeszült és hozzávágta, hogy a körülményekhez képest igenis jó munkát végzett és emlékei szerint Morzan egész idő alatt gyakorlatilag hasznavehetetlen volt.

Egyiküknek se jutott eszébe azzal gondolni, hogy ha egyszer kitelik az idő, akkor esetleg olyan hirtelen jöhetnek a fájdalmak, hogy Galbatorix nem fog tudni koncentrálni, hogy saját maga enyhítsen a szenvedésén. Morzan pedig mindent tanulmányozott az élete során, csak azt nem, hogyan kell elmulasztani a fájdalmat.

Lehunyta a szemét és élesen beszívta a levegőt, megtartotta magában három másodpercig, csak utána fújta ki. Förtelmes volt az a sebezhetőség, az a tehetetlenség, amikor ott feküdt és úgy érezte, szétszakad. A mágiája elillant, elveszítette a kapcsolatot az Eldunaríkkal, hogy utána csaknem egy évig tartott, mire megint vissza tudta szerezni az uralmat felettük. Ott, ahogy ott feküdt az ágyban, neheztelt Morzanra, amiért erre ítélte őt, és gyűlölte Murtagh-ot, amiért ezt tette vele. Olyan gyorsan tűnt el onnan, amilyen gyorsan csak tudott és látni se akarta egyiküket sem.

A harag elhomályosította a régi sebhely sajgását, és végre ki tudta tépni magából azt a szükségtelen koloncot. Még úgy is elégedett volt a döntésével, hogy dühében nem volt elég körültekintő és évekig tartott, mire helyrehozta magában a kárt, amit okozott.

Azon a napon, mikor hosszú idő óta először végre nem okozott neki fájdalmat a járás, az ülés, vagy bárminemű mozgás, éppen elkezdte forgatni a fejében a gondolatot, hogy meghívja Morzant vacsorára, amikor egy sápadt hírnök érkezett hozzá Gil’eadből.

Egyszer látta Murtagh-ot, amikor még le sem takarították róla a szülés mocskát. Vörös, ráncos húscsomó volt és Galbatorix gyűlölte. Nem is ő volt az, aki nevet adott neki, maga mögött hagyta az idegesítő kis vakarcsot, nehogy megölje és ezzel fölöslegessé tegye mindazt a szenvedést, amin keresztül kellett mennie. Valahányszor Morzan eléje járult, hallani sem akart róla. De Morzan halott volt, és mivel nem voltak rokonai, a szokás szerint Galbatorix elé hozták a gyermekét, hogy ő döntse el, mi legyen vele.

A fiúcska még nem volt öt éves, de már kiköpött úgy nézett ki, mint az apja. Galbatorix emlékezett az elképedésnek arra a pillanatnyi, megakasztó erejére, mert micsoda hibát követtek el! Meg sem fordult a fejükben, hogy mi lett volna akkor, ha a kölyök nem Morzanra hasonlít. Ha a bőre nem csak egy árnyalatnyival sötétebb, mint Morzané, hanem olyan bronzszínű, mint az övé. Mi lett volna akkor, ha nem csak Morzanra hasonlít, hanem kettejükre egyszerre.

De Murtagh az apja fia volt, és ahogy régen túl nehéz volt arra gondolni, hogyan javítsa ki önmagában az örökölt tökéletlenségeket, éppen olyan nehéz lett a fiúra nézni, mert minden rezdülésében az ő drága Morzanját látta viszont.

Még nem döntötte el, hogyan kínozza meg Eragont azért a hibáért, amit az anyja elkövetett. Ó igen, biztosan Selena volt a felelős, ráerőszakolta magát Morzanra, amikor a férfi az italba fojtotta a bánatát. Másképpen nem csorbult volna meg a hűsége.

Még fontolgatta, hogy mikor avassa be Murtagh-ot, már ha egyáltalán. Megrendítette őt azzal, hogy az állítólagos anyja milyen kegyetlenül magára hagyta őt azért, hogy az öccsét mentse. (Vajon Selena rájött, hogyan játszottak az emlékeivel?) Amikor Galbatorix végre betekintést nyert az elméjébe, látta, hogyan izzik benne a harag és a vád az öccsével szemben. Az még hasznos lehet, de éppen azok miatt, még várnia kellett. Majd amikor lecsillapodtak az érzései, elmondja neki.

Elvégre a harag mellett azt is látta, hogy milyen kétségbeesett. Milyen nagyon magányos, mennyire nem tudta, mit is érzett pontosan azok iránt, akiket a szüleinek gondolt. A buta fiú azt hitte, képes lett volna kezet emelni Morzanra, de Galbatorix a fiú lelkébe nézett és nevetnie kellett. Elég lett volna Morzantól egyetlen fél-igaz dicséret, és a kölyök a lábai elé omlik abban a hitben, hogy az apja szereti őt.

A fiút nézte, akinek a szíve kettejük vérét pumpálta, és tűnődött. Murtagh még nem volt elég hűséges. Még nem értette, hogy ha hatalmat akar, meg kell fizetnie az árát. Még nem fogta fel, hogy Galbatorix azért mutatta meg neki a fájdalmat, hogy erőssé tegye. Az igazságra csak azután fog megérni, hogy mindezt megértette.

Tisztán látta, hogy akkor az örökké a tárgyát kereső ragaszkodás, ami a fiúban volt, felé fordul majd. Tornac, az első, akire Murtagh felnézett, már halott volt, ahogy azt Galbatorix akarta. Az nem szerepelt a terveiben, hogy a végén mégis sikerül megszöknie és hogy összebarátkozik majd Eragonnal, de ezt is a javára fordíthatja. Biztos volt benne, hogy Eragon el fogja utasítani a származását, meg fogja tagadni Murtagh-gal a rokonságot. Az a néven nem nevezett szeretet, ami Murtagh szívében ott haldokolt a düh alatt, az elkövetkező háború során végleg el fog hamvadni. A fióka jelenléte nem fog számítani, elvégre a sárkány és lovasa két test és egy lélek, ez a céltalan vágyakozás éppen úgy fog égni a sárkányban, mint a fiúban. Egyedül az okozhat fennakadást, ha valami csoda folytán a fióka és Shruikan megkedvelik egymást, de Galbatorix ebben kételkedett.

Csak annyi volt a dolga, hogy türelemmel legyen. Murtagh maga fog eljönni hozzá, és onnantól kezdve a fiú az övé lesz, éppen úgy, ahogy egykor az apja volt.

A múlt hullámot vetett benne, és emlékezett rá, hogy egy távoli helyen hogyan fogta egy apa két kezébe a gyermeke arcát, hogy kétszer csókolja meg, ahogy az a népükben szokás volt. Több szimbólum bújt meg abban a gesztusban, mint amennyit fel lehetett volna sorolni, de össze lehetett foglalni a szülői szeretet őszinte megnyilvánulásában. Az a másik gyerek az apja támogatásával ment megérinteni a sárkánytojást és nem esett kétségbe, amiért a lila tojáshéj meg sem rezzent az érintése nyomán.

Galbaorixszal akkor nem volt senki. Mögötte mindig csak azok álltak, akiket megszerzett magának.

Murtagh-nak mindig is az övének kellett volna lennie. Így hát két kezébe fogta a fiú arcát, és megadta neki, ami megillette őt. Egy leheletfinom érintés előbb a homlokára, majd az ajkára, hogy tisztánlátást kívánjon neki és biztosítsa róla, ott lesz vele. Nem érezte elégnek, hát lerántotta az alvó fiúról a takarót, hogy a válla alá tudjon nyúlni, fel tudja húzni és olyan erősen magához tudja ölelni, hogy a lelkében végre csillapodjék a nyugtalanság. Eljön majd a nap, amikor Murtagh végre látni fogja, micsoda kínokat állt ki a kedvéért, legyen bármilyen makacs.

Így lesz, nem is engedné, hogy máshogy legyen. A fiukban túl sok volt az ő drága Morzanjából ahhoz, hogy hagyja őt elmenni.

Szerzői blabla:

Hogy a pékbe lett Torixnak babája, ha még a kamaszkora előtt, vagy nagyon az elején kihúzta a méhét? Tudom én azt? Lehet, hogy tüsszentett a Menoa-fa, passz.

A terhesség részletei főleg anyám elbeszélésein alapulnak. Anya elég nyílt volt a problémákkal kapcsolatban és most meg van lepve, hogy nem akarok babát. További segítség volt a barátok meg a tesóm barátjának leírása. Igen, abban a korban vagyok, amikor az emberek már tényleg akarnak gyereket.

Ha fel akarsz rúgni, amiért a végén Galbatorix adott egy szájrapuszit Murtagh-nak: „ ahogy az a népükben szokás volt”. Egy rakás helyen ez teljesen elfogadott. Murtagh kiakadna tőle.