Pillangóhatás XIV.

 Ba Sing Se elesett. A Tűz uralkodóházának kétharmada ott van a városban, és ennek valószínűleg egyikük sem örül. Ezt felismerve, nagyon gyorsan szeretnének változtatni a helyzeten.

Jelen fejezet: némi utalgatás, Azula olcsó hatalmi trükkökkel szórakoztatja magát és senki nem boldog. Vagy mégis?

 

Említettem már, hogy van egy nem megbízható narrátorunk? Vajon ki az? :)(:

Miért nincs alkotói vízjel ezen a képen

Pillangóhatás

 

Ba Sing Se elesett. A Tűz uralkodóházának kétharmada ott van a városban, és ennek valószínűleg egyikük sem örül. Ezt felismerve, nagyon gyorsan szeretnének változtatni a helyzeten.

Jelen fejezet: némi utalgatás, Azula olcsó hatalmi trükkökkel szórakoztatja magát és senki nem boldog. Vagy mégis?

Említettem már, hogy van egy nem megbízható narrátorunk? Vajon ki az? :)(:

十四. Árulás

Azula fülei fájtak a lépések csattanó visszhangjától, de nem lassított. Nem futott, mert egy hercegnő legfeljebb aktív harci zónában fut, vagy még ott sem. Keung, a Dai Li új vezetője, még két másik tiszttel együtt a nyomában volt és bosszantóan könnyedén tartották vele a lépést. Agni égesse meg őket, amiért annyival magasabbak nála!

Mait és Ty Lee-t a trónteremben találta. Utóbbi hídba görbülve tartotta magát és valamit magyarázott, miközben Mai az egyik kése nyelével próbálta leverni a csuklójáról az őt földhöz szögező sziklabilincseket. Azulának csettintenie sem kellett, az egyik ügynöknek magától is volt annyi esze, hogy cselekedjen. Ty Lee halk nyikkanással a hátára esett, aztán a hasára gördült és Azulára mosolygott.

– Ó, köszi! Már kezdtem kicsit elzsibbadni.

Az Azulát hajtó sürgetés egy pillanatra háttérbe szorult.

– Mi történt itt?

– A király visszajött a medvéjéért – jelentette Mai vontatottan. – Bocsáss meg, hagytam, hogy elvigyék, miután ezt tették Ty Lee-vel.

– Drága vagy – csapta össze a kezét Ty Lee és megölelte Mait. A másik lány merev maradt és a földet nézte.

Úgy volt, hogy az egységeik ide futnak be, de kettejükön kívül senki nem volt a trónteremben. A barátnői első pillantásra jól voltak. Azula gyomorból felmordult és az ajtó felé sietett.

Még a terem felénél se járt, mikor a hatalmas ajtószárnyak feltárultak, és egy csapat birodalmi tűzidomár vonult be, az élükön Zukóval.

Ah, micsoda megkönnyebbülés. Nem kell körberohangálnia Zuzu után a várost.

– Késtél – vetette oda a bátyjának és visszafordult a lányokhoz. – Nem esett bajotok, ugye?

A fejüket rázták. Zuko, aki éppen a sisakját bányászta le a fejéről, megdermedt, aztán hunyorgott. A haja egy kócfészek volt, amit előbb kesztyűben, aztán a sikertelenség után már lemeztelenített kézzel túrt hátra, hogy lásson is valamit. Elég ostobán nézett ki.

– Te vagy az, Ty Lee?

– Szia, Zuko! – integetett lelkesen, és meghajolt. Mögötte Mai hasonlóképpen cselekedett, habár az ő meghajlása közel sem volt olyan mély. – Jó újra látni! Mikor is találkoztunk utoljára?

– Egy éve, amikor… Mai?!

– Ne is mondd – sóhajtott fel a lány. – Rémesen nézek ki.

– Hát ööö… nem éppen a te stílusod.

Milyen diplomatikus. Azula szinte sajnálta, hogy a lányok most nem viselik a Kyoshi harcosok sminkjét. Ha Zukónak a zöld ruhában ilyen soká tartott őket megismerni, akkor a sminkkel együtt elment volna mellettük az utcán. Azula Ty Lee mellé érve a lány keze után nyúlt. Felhúzta a csuklóján a ruhát, hogy lássa, megsebezték-e a sziklabilincsek. Végighúzta az ujját egy bőrbe préselt vonalon, mire Ty Lee felkuncogott, és megszorította Azula ujjait.

– Az csak a ruha miatt van. Nem bántottak.

Komoran rábólintott. Zuko megállt mellettük, de azért nem túl közel. A tűznépiek az egész világ felett állnak, de ha végigrohannak egy városon, akkor utána ők sem rózsaillatút izzadnak, és ez alól még a hercegek sem kivételek. A kamasz hercegek pláne.

– Azula? – kérdezte Zuko, a hangjába aggodalom vegyült.

– A vízidomár megszökött és magával vitte az avatárt – közölte tényszerűen.

– Hát, az avatár barátai is megszöktek a börtönből és elvitték a királyt is… – Ty Lee bűnbánóan lesütötte a szemeit.

– Őt elfogtam – húzta ki magát Zuko és várta a buksisimijét.

Azula követte a pillantását, és valóban, Kuei király a nevetséges medvéjével együtt ott állt a testőrök gyűrűjében és ijedten pislogott rájuk. Azula kinyúlt, hogy megcirógassa a bátyja haját, de ő felháborodva kitért az érintése elől. Valami zavarta, ez látszódott abból, ahogy áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra.

– Egyedül volt? – kérdezte Mai és összevonta a szemöldökét. – Innen az avatár két tanára vitte el.

– Két gyerek volt vele. – És fintorgott. Meg is van.

– Az a két gyerek majdnem megölt minket. – Csípőre tette a kezét és szúrósan nézett. – Ki vele.

– Jó, azt nem tudtam! Én csak jöttem befelé, már sötétedett, és szóltak, hogy van egy megvadult jószág az egyik belső udvaron, szóval odamentem, és azt láttam, hogy ott vannak négyen egy hatalmas és dühös izével! Az a lány volt vagy nyolc éves, és azt hittem, hogy az a valami meg fogja enni, szóval rúgtam feléjük egy kis tüzet, azt nem gondoltam, hogy az a kislány csak úgy… csak úgy beleugrik!

Zuko mintha csak akkor vette volna észre, hogy milyen széles gesztikulációkkal kíséri a mondandóját. Gyorsan összefonta a karjait maga előtt és kipirult arccal elfordult. Azula elképedten bámult rá.

– Te legyőzted az avatár földidomár-oktatóját?

– Nem! Illetve… nem tudom? Amikor a bölény elkezdett repülni – és a hangsúlya elég volt ahhoz, hogy Azula tudja, a fivére ott hordott ki lábon egy infarktust –, sejtettem, hogy az avatár társa lesz az, amiről írtál, szóval el kéne fogni… mindegy. Megléptek. A király megvan, én pedig megégettem egy mezítlábas kislányt. És meg se mozdult, amíg meg nem kapta a tűz!

– Mert vak – segítette ki Azula.

Zuko elborzadt.

– Szóval egy mezítlábas vak kislányt égettem meg. Oké, nagyszerű. Magasságos Agni.

Muszáj volt kinevetnie. Zuko elhúzta a száját.

– Látom, elemetekben vagytok mind a ketten – jegyezte meg szárazon Mai.

Ty Lee felkuncogott és kihúzta magát, két kezét ökölbe szorítva támadóállást vett fel. A szemei csillogtak, ahogy lelkesen Azulára nézett.

– Merre tovább?

– Le kell zárnunk a várost. – Azula felszegte az állát. – Minél több vezetőt fogunk el, annál jobb. A nemesek mellett a kereskedőkre is oda kell figyelnünk. Zuko, hány katonát hoztál?

– Siettem, ahogy tudtam – kezdte a szabadkozással. – Egy gyalogezred van velem, minimális páncélos támogatással. Két nappal megelőztük a derékhadat, hogy biztosan idejében érkezzünk.

– Semmi gond. A Dai Li majd kisegít minket, nem igaz? – felvont szemöldökkel pillantott Keungra, mire a férfi összerezzent és meghajolt. – Helyes. Lássanak hozzá!

A férfi újfent meghajolt és Azula feljegyezte a jövőbeni teendői közé, hogy meg kell tanítania ezeket a fiúkat a láng jelével tisztelegni.

– Hol van Iroh bácsi? – kérdezte Zuko. – Kéne a helyismerete az egységeink eligazításához.

Azula rosszkedve azonnal visszatért.

– Iroh bácsi elárult minket.

Ha ezt otthon mondja, a Lángok Csarnokában, akkor a trónterem előtti tűzfal a mennyezetig szökik. Vagy nem, mert az apja pont azzal küldte el otthonról, hogy a nagybátyja áruló. Zuko kettőt pislogott.

– Hogy mondod, kérlek?

– Az avatár már a markomban volt, amikor Iroh bácsi közbeavatkozott. – Nos, tulajdonképpen megölte. – Csak miatta tudta a vízidomár kimenekíteni. – A testét.

Zuko szája nyitva volt, de egy hang se jött ki rajta. Ostobán nézett, aztán a földre bámult, a szabad keze megdörgölte az orrnyergét, a másik megszorult a sisakja peremén. Azula megrezzent, amikor Ty Lee megérintette a vállát. Már majdnem megütötte, amikor felfogta, hogy ki áll mellette. Leengedte a kezét – egyáltalán mikor emelte fel? – és a szemeit forgatta, amikor a lány a nyakába borult és megpróbálta kiszorítani belőle a szuszt.

– Megyek és… – Zuko hangja furcsán fojtott és rekedt volt. Ő is észrevette és gyorsan megköszörülte a torkát. – Megyek és elintéztek… valamit. Mindjárt jövök.

Meg se várta Azula válaszát. A pimasz. Mire egyáltalán szólásra nyitotta a száját, Zuko már kívül volt az ajtón. Két testőr a nyakába szedte a lábát és rohant utána, Kuei pedig behúzott nyakkal kapkodta a fejét ide-oda.

– Mai. – Azula mintha kívülről hallotta volna saját magát. – Tudnál figyelni rá, kérlek? Nem akarom, hogy butaságot csináljon.

A lány szaggatottan sóhajtott.

– Annyit talán még kibír, hogy átöltözz – tette hozzá.

– Ah, köszönöm.

Ő is elsietett. Azula azt gondolta, hogy Ty Lee majd követi őt, a lány azonban nem mozdult mellőle.

– Te nem mész?

– Engem nem zavar annyira ez a ruha, mint Mait – kuncogott fel.

– Azt hittem, a színével lesz bajod.

– Hm? Mármint azzal, hogy zöld? Az igaz, hogy rózsaszínben szebb lenne. Milyen igazad van, majd csináltatok magamnak egy szettet!

Nagyon fellelkesült, pedig akkor már a tanácsterem felé igyekeztek. Azula a szeme sarkából pillantott rá.

– Bevallom, azért gondoltam ezt, mert a zöld az… Ty Lat színe?

– Ty Liué – javította ki Ty Lee mosolyogva. – De az ennél sokkal halványabb zöld. Olyan pasztelles. Anya szereti a halvány színeket.

– A bizonyítvány-osztáson vörösben voltál – idézte fel Azula.

Ty Lee egész testében összerándult, és megdörgölte a felkarját.

– Lángot a lángnak – idézte a mondást, utalva rá, hogy ünnepekkor vöröset kell hordani. – Anyáék névtáblát tűztek ránk, de még úgy sem tudtak megkülönböztetni minket.

Kezdett kicsit lemaradni, Azulának viszont nem volt ideje arra, hogy visszhangos folyosókon ácsorogjon, amikor csapatokat kell elhelyeznie a megfelelő pozíciókban, szóval belekarolt a lányba és húzta maga után. Ty Lee szomorúsága egy töredékfokig tartott, csakhamar megint mosolygott. Dudorászott, míg Azula végigsöpört a palotán és utasításokat osztogatott. Éneklő hangon rácsodálkozott a hadi ballonra, ami leszállt a palota belső udvarára és ámulva nézte a város felett lebegő tüzeket, amik a többi ballon pozíciójáról árulkodtak. Elég magasan voltak ahhoz, hogy csak megfigyelő-állásként lehessenek hasznosak, és nem úgy, mint gyors reagálású, bevethető egységek. Azula nem kérdezett rá, miért éppen abban a magasságban állapodtak meg – feltételezte, hogy a tapasztalat útján meghatározott földidomítási távolsághoz lehet köze, neki pedig folyamatosan loholt legalább egy Dai Li ügynök a nyomában. A saját királyukat már elárulták, Azula nem veheti készpénznek a hűségüket.

Iroh bácsi hűségét annak vette, és mi lett a vége.

Nem kellett volna úgy meglepődnie. Az apjának volt igaza, mindig neki van igaza. Az is lehet, hogy Iroh csak a közelükbe akart férkőzni, meg akarta fertőzni őket az áruló gondolataival. A fejébe szállhatott a hatalom, vagy éppen annak hiánya. Lehetséges, hogy így, hosszú évek elteltével végül mégis ácsingózni kezdett a trón után…

Amikor Azula kicsi (kisebb) volt, néha álmodott róla, hogy majd talál egy sárkányt, ami valahogy túlélte a tisztogatásokat. Ő öli meg az utolsó szörnyeteget és mindenki tisztelni fogja, aki csak meghallja a nevét, úgy, ahogy a nagybátyjával teszik. Pont emiatt a képtelen ábránd miatt elolvasta az összes valaha volt emlékiratot és történetet, amit a sárkányölőkről írtak. Tudta, hogy Sozin a sárkánybaj miatt rendelte el a jószágok kiirtását; az üstökös minden korábbi látogatásánál fényesebben ragyogott az égen, és ettől a sárkányok elméje megbomlott. A kór ragályos volt, lassan mindegyik sárkány, de néha az őket levágó sárkányölők is elkapták. Különösen veszélyessé tette, hogy akár évtizedeket is lappanghatott, mire az őrület felütötte a fejét.

Iroh bácsi végzett az utolsó két sárkánnyal. Duplaannyi esélye volt elkapni a kórságot.

– Azula – rángatta meg az ocsmány zöld köntösének az ujját Ty Lee. – Nem akarsz lefeküdni?

– Dolgom van.

– Szerintem mindenki más is aludni akar – ásított a lány.

– Elmehetsz – bocsátotta el egy intéssel.

Ty Lee meg se mozdult. Azula megismételte az intést, hátha a lány nem látta az ásítástól, de Ty Lee csak pislogott rá, a tekintete homályos volt a fáradtságtól. Bosszúsan sóhajtott.

– Nem mehetek most aludni. Most vettünk be egy várost, biztosítanunk kell. Itt kell lennem. Szükség van rám, te is látod.

– Ühüm. – Kihúzta magát és mosolygott, de a szemei majd leragadtak. – Én pedig vigyázok a hátadra!

Azula a mellettük posztoló Dai Li ügynökre nézett. Aztán vissza Ty Lee-re. A lány nem értette a kevéssé burkolt célzást, cserébe megint ásított egyet. Azula összeszorította a maga állkapcsát, nehogy átragadjon rá az álmosság. Magában füstölögve arra jutott, hogy még egy, csak egy dolgot elintéz, aztán a hálók felé veszi az irányt. Pusztán Ty Lee kedvéért, még mielőtt a lány összeesik itt neki.

El se jutott odáig, hogy nekikezdjen. A palota folyosóin érthetetlen kakofóniává torzulva bár, de végigvisszhangoztak Zuko dühös kiáltásai.

– Már csak ez hiányzott – forgatta a szemét. – Gyere, nézzük meg, min húzta fel magát!

– Mai vele van, nem?

– Mert gondolod, hogy Mai kedvéért nem fog az enyémeknek ellentmondó parancsokat kiadni?

Na nem. A palotában rendet csinált, az utóbbi néhány jelentés szerint a Felső Gyűrűben is sikerült megbékíteni az ellenkezni vágyókat. Az kéne még, hogy Zuko most ezt az egészet felkavarja.

A kiáltások elhaltak még az előtt, hogy egyáltalán kitalálhatta volna, pontosan merről jönnek. Ezek szerint Mai az alatt a rengeteg melodráma alatt ahhoz is ért, hogyan nyugtassa le a Gyagyást. Ezt megjegyzi.

Továbbra is meg akarta keresni őket, már csak a probléma és a megoldás megismerése végett, de Ty Lee megrángatta a ruhája ujját. Azula felé fordult, a lány pedig húzni kezdte maga után. A hálóik közelében voltak. Kegyeskedett engedni neki. Ty Lee úgy festett, mint aki képtelen a saját lábán megtenni ezt a néhány métert.

A végén ő is ledőlt egy kicsit. Csak amíg a Druk csillagkép átfordul a zeniten. Az eszébe se jutott, hogy a csillagkép most nem az égbolt közepén vonul át, mint otthon, hanem a déli látóhatár mentén tekereg. Csak emiatt fordulhatott elő, hogy már derengett az ég alja, amikor megébredt.

Azula a Tűz Népének hercegnője. Egy ostromnak és egy kis éjszakázásnak meg sem kellene kottyannia. Bosszúsan öltözött fel – de csendben, hogy a kiscicapolipként a párnáját ölelő és halkan szuszogó Ty Lee-t nehogy felébressze –, annak ellenére, hogy végre a saját vörös-fekete ruháiba bújhatott. Reggeli gyakorlat gyanánt felmászott a palota tetejére, hogy a legmagasabb pontról köszönthesse a napkeltét.

Zuko hasonló gondolatokkal tölthette a reggelét, mert Azula a gerincre fellépve azt látta, ahogy a fivére éppen az átellenes oldalon mászik felfelé.

Összetette a kezét és fejet hajtott. Még nem kelt fel a nap, még nem volt itt az ideje a szavaknak.

Feszesen tartotta magát és kelet felé figyelt. Zuko a méltóság bármely fajtáját mellőzve dobta le magát mellette, a könyökét a térdére támasztotta, és fintorgott. Valahogy úgy, mint amikor néhány hónapja berendelt egy találkozóra egy északi nemest és tudta, hogy üvöltözés lesz a vége. Most vajon kinek készül leharapni a fejét? Azula merte remélni, hogy valamelyik földpatkánynak akar nekiugrani. Valahányszor arra kényszerült, hogy bemutassa a kettejük között feszülő intellektuális szakadékot, Zuko mindig kis nyamvadt volt utána. Most, idegenben, nem engedhetnek meg maguknak ilyesfajta gyengeséget.

Az elméje hátuljában felmerült a lehetőség, hogy Zuko talán személyesen Agnival szeretne ordítás-meccset rendezni. Hagyta, hogy az ajkai finom mosolyra görbüljenek. Egy hercegnőnek illik mosolyogni. Meg kell mutatnia a szép arcát, és egyébként is, aki nyomás alatt mosolyog, az bizonyára ura a helyzetnek.

Először a távoli hegycsúcsokat érte a fény, aztán a hadi ballonok vöröse ragyogott fel, végül ők is meglátták Agni arcát. Zuko a meghajlásra kegyeskedett feltápászkodni.

A belső tüzét megérintette a napkelte. Érezte, ahogy a melegség szétárad az ereiben, elűzi a helyi hideg éjszakák emlékét. Azula már tudta, hogy hamarosan beüt a hőség. Száraz meleg, ami porral tölti meg a tüdejüket és kifacsarja a testükből az izzadtságot. Valahányszor átöltözött, az alsóruháiból szinte facsarni lehetett az izzadtságot.

Haza akart menni.

– Én is – sóhajtott fel Zuko.

Észre se vette, hogy hangosan kimondta, amit gondol. Nem jött zavarba.

– Minél hamarabb biztosítani akarom a várost – jelentette ki. – Szerinted mennyi idő összerántani a helyet?

Zuko felhorkant.

– Azok alapján, amiket tegnap láttam, úgy húsz év.

– Hogy mondod?

– A város kétharmadát a külső gyűrű teszi ki, aminek legalább a fele menekült, a másik fele másodgenerációs menekült.

– És ez miben befolyásol minket?

– Hogy érted, hogy miben befolyásol? Egy jelentős részüknek nincs munkája, nem is tud szerezni, mert a gyűrűk szegregálják a lakosságot. Az igazi polgárság a középső gyűrűben lakik; a külső olyan, mintha összeterelnéd a tűz összes nyomornegyedét egy helyre.

Azula megvetően szusszant egyet. Zuko a szeme sarkából rápillantott.

– Csak nem hitted, hogy otthon minden móka és kacagás?

– Nyilván nem, de azért nekünk jobban megy.

– Hát persze – bólintott Zuko és megint fintorgott. – Leginkább azért, mert ezeknek itt szarul megy.

– Ezért küldött apa kiképzésre? Hogy káromkodni tanulj?

– Azula. Ez csak egy… érted. Valamit valamiért. El tudjuk adni a meghódított földeket, de csak azért, mert azok, akik addig rajta éltek, most itt vannak a a külső gyűrűben nincstelenként.

– Maradhattak volna. A Tűz mindenkit befogad.

– Az elmúlt három évben végtelen időm ment el arra, hogy iskolaigazgatókkal és kormányzókkal üvöltözzek, hogy a Földből fakadt gyerekeket is hagyják tanulni. Gondolod, hogy majd pont a szüleiket nem nyomják el?

– Ha nem elég hűségesek…

– Egy-egy család még talán, de mindenki? Általánosítunk és kollektíven büntetjük azokat, akik nem tehetnek róla, hogy annak születtek, ami. Hogy a vegyes házasságokról meg… meg a többiről ne is beszéljünk.

Zuko most adja az idealistát, vagy célozni is akar valamire? Nem volt jövése már korán reggel lefárasztani magát a fivére ostobaságaival, hát nem válaszolt. Helyette azt figyelte, ahogy a város éledezni kezd; odahaza ilyenkor már rég zsibongás volt az utcákon. A Tűz Népe a nappal kelt és a nappal feküdt, legyenek bár idomárok vagy nem, nemesek vagy földművesek. Agni mosolyában fürödve lehet csak igazán jó munkát végezni.

– Elrendeltem egy összeírást – törte meg végül a nyúlóssá vált csendet Zuko. – Berendeltem a szükséges papírmennyiséget, és már küldtem értesítést a seregnek, hogy be kell majd segíteniük az igazolvány-készítésben.

– Azt képzeled, hogy mindenkit számba tudunk majd venni? – vonta fel a szemöldökét Azula. – Majd leviszlek a város alatti alagutakba.

– Te parancsolsz a Dai Linek, nem? Küldd ki őket föld alatti őrjáratra.

– Zuko, nagy ez a város. Csak azért, mert ők a legképzettebb földidomárok, még nem azt jelenti, hogy nincsenek mások, hasonlóan erős képességekkel. Te is tudod, hogy a Föld hogyan viszonyul a nőkhöz, itt van példának rögtön a Dai Li, ők is csak férfiakat vesznek fel. Az avatár oktatója viszont lány és személyesen tudom igazolni, hogy egy elég képzett példány. Nem zárhatjuk ki, hogy vannak nagyon erős női földidomárok.

– Mit szeretnél, hogy rabszállítót hívjak mindegyiküknek? – mordult fel Zuko. – Mintha az korábban olyan jól működött volna!

– Személy szerint azon gondolkodom, hogy kiterjesztem a Kolóniák oktatási modelljét. – Hintázni kezdett a sarkán, mire a talpa alatt a tetőcserép gyanúsan nagyot reccsent. – Úgy hallottam, hogy jó munkát végeztél, és a Kolóniák hűségesebbek, mint valaha. Még az is lehet, hogy elrendelem, hogy képezzenek ki egy, a Tűz Urához hűséges földidomár hadosztályt.

Zuko felsóhajtott és a hajába túrt.

– Nem lehetne… – kezdte vágyakozva, de elharapta a mondatot.

– Igen?

– Nem lehetne, hogy vége legyen ennek az egész rohadt háborúnak? – fejezte be nyafogva. – Tegnap több égett sebhelyet láttam, mint az elmúlt évben, pedig elég gyakran nézek tükörbe. Előtte meg azt hallgattam, hogy a mi katonáink hogyan kezdenek mindentől félni, aminek köze van a földhöz. Utálom ezt az egészet.

– Ha utálkozni akarsz, keresd meg Mait, abban ő az ügyeletes szakértő – hárított. – Inkább gondolj arra, hogy elfoglaltuk Ba Sing Sét. A Föld Népe előttünk hever, ez már a célegyenes!

– Most fel akarsz vágni vele, hogy te vagy a Föld Királya?

Megrántotta a vállát.

– Nem ragaszkodom ehhez a szánalmas címhez. Nem jelent semmit.

– A Földnek igen.

– Akkor majd apánknak adom. Bár, nem hiszem, hogy használni fogja. Addig nem, amíg meg nem bizonyosodik az itteniek hűségéről.

Zuko a száját húzta, már megint, még mindig.

– Ha azt meg akarod várni, akkor még az üstökös érkezésekor is itt leszünk. Meg a következő érkezésekor is.

– Mindenképpen haza kell mennünk – forgatta a szemét Azula. – Jelentenünk kell, és ha nem személyesen mondod el, hogy miért csatlakoztál hozzám, és miért nem maradtál a kiképzőtáborban, akkor apánk nagyon dühös lesz.

És én sem fogom tudni meggyőzni.

Zuko lassan bólintott.

– Kueivel mi legyen?

– Visszük magunkkal. A népe szimbóluma, akkor is, ha megbuktattam és egy tehetségtelen balek.

Zuko hümmögött. Azulla rásandított.

– Valami gond van?

– Semmi. Tegnap este beszéltem vele.

– Mármint Kueivel?

– Igen. Bénább pai shóban, mint én, pedig félig aludtam játék közben. – Kérészéletű mosoly villant fel a szája sarkában, amikor Azula felhorkant. – Helytartót nevezel majd ki, vagy kormányzót?

– Amíg át nem ruházom atyánkra a címet, szuverén országról beszélünk, és nem lesz itt az uralkodójuk. Úgy illik, hogy helytartót nevezzek ki.

– Jelölted van már?

Azula a szeme sarkából a fivérére pillantott és elgondolkodott rajta, hogy vajon bírná-e a gyomra azt a mocskot, amit itt talált. Megpróbálná-e ráborítani az asztalt a Dai Lire, ha megtudná, hogy mit csináltak a helyi nőkkel, hányan nevezik magukat Joo Dee-nak.

– Még gondolkodom rajta.

Jó érzés volt a fény az arcán. Még úgy is, hogy erős volt, és kissé égetett. Olyan érzés volt, mintha fürdőt vett volna, a napsugarak megtisztították.

A saját neve ütötte meg a fülét. Ty Lee szólongatta a palota belső udvaráról.

– Azula! Nem, ha itt nincs, akkor fenn van a tetőn. Azulaaa! Tényleg, higgye el, máshonnan nem lehet rendesen kelet felé nézni!

Zuko előbb mozdult, de ő a biztonságos utat választotta, a tetőn lecsúszást és az egyik kapaszkodóról a másikra lendülést. Azula viszont profi lábrakétát tudott csinálni, és semmi nem tartotta vissza attól hogy leugorjon a tetőről.

Keung riadtan hátrahőkölt. Ty Lee csak mosolygott, Zuko halk huppanásal landolt mögötte, jóval kevesebb lánggal, de legalább annyira drámaian.

Becsületére váljék, Keung másnap már nem rezzent össze, harmadnapra pedig már számított rá, hogy Azula hajnalhasadtakor a tetőn lesz. Egyik ügynök sem próbálkozott azzal, hogy csatlakozzon hozzájuk, Azula pedig elég halkan beszélgetett a fivérével ahhoz, hogy a legfelső emelet ablakából vagy a padlásról ne tudják kihallgatni őket. Amolyan kora reggeli eligazítás volt ez, uralkodói egyeztetés, mint amit az apjuk csinált otthon.

És nem mellesleg, végtelenül mulatságos volt látni, hogy mindenki Azulához fordul, mint de facto uralkodóhoz, ugyanakkor a szemük sarkából Zukót figyelték, mert azért mégis ő a Tűz Népének koronahercege. Látta, hogyan próbálják az ügynökök felmérni kettejük viszonyát, kitalálni, hogy melyikük a főnök. Azulának onnantól kezdve gondja volt rá, hogy amikor hallották őket, egyenrangúként szólítsa meg, vagy kifejezetten úgy, mintha jelentene neki – Zuko elsőre majdnem megfulladt, mert letüdőzte a saját nyálát. Úgy kellett a szájába rágnia, hogy mire megy ki a játék, de onnantól kezdve ő is igyekezett figyelni rá, hogy hasonló stílusban beszéljen hozzá. Vagy legalább megpróbálkozzon vele.

Arra jó volt, hogy Azula ráébredjen, ahhoz képest, hogy Zuko elsőszülöttként felette áll, néha úgy beszél vele, mint Iroh bácsi az apjukkal. Amolyan „idősebb vagyok és emiatt hallgatnod kellene rám, de hátrakötött kézzel meg tudsz verni, ezért inkább befogom”-stílus volt. Az egyik oldalról legyezgette az önbecsülését, a másikról viszont idegesítette, mert kénytelen volt igazat adni Iroh bácsi néhány feltételezésének. Valahol arra is magyarázattal szolgált, hogy miért volt mindig olyan hirtelen Tűz Ura Azulon, valahányszor Zuko megjelent a közelében. A lelke, a viselkedése, az egy közepesen magas rangú nemesé, nem méltó egy herceghez. Pláne nem olyasvalakihez, aki előtt ott a lehetőség, hogy egy nap a világ legerősebb országának uralkodója legyen.

Mindezek ismeretében meglehetősen furcsának találta, hogy a börtönblokkból nem érkezett jelzés arról, hogy Zuko lement volna meglátogatni Iroh bácsit. Mai sem mondott semmit, pedig külön kérés nélkül is végig vele volt. Azulának sem hozta fel a témát, csak a városba tett közös kirándulásuk másnapján, a tető-tárgyalójukban.

– Még ma elindulunk haza, vagy csak holnap?

– Végeztél a szegénykonyhák felállításával?

– Azok nem…

– Ne menj bele, csak válaszolj.

Zuko elégedetlenül felmordult.

– Még van néhány család, akivel beszélnem kell.

Ez azt jelentette, hogy berendeli a család fejét, üvöltözik vele egy sort, aztán kiviszi őt a külső gyűrűbe, rámutat egy épületre és további üvöltözéssel beadja az adott nemesnek vagy kereskedőnek, hogy az adott épületben a hónap végéig meg kell nyitnia egy konyhának. Az a dolga, hogy minimális költségért cserébe, vagy éppen teljesen ingyen juttassa meleg ételhez a rászorulókat. A jogosultság kérdéséről a kirendelt katonák fognak dönteni, akik az ajtóban ellenőrzik a kérelmezők iratait. Azula tudta, hogy Zuko abban bízik, a helyiek ettől majd valamennyire nyitni fognak a Tűz Népe irányába, de Azula hajlott rá, hogy a katonaság jelenléte miatt éppen a másik irányba fog elsülni a dolog.

– Ha estig végzel, akkor még napnyugta előtt elindulhatunk haza.

Zuko nagyon-nagyon mélyet lélegzett és Azula ebből sejtette, hogy mi lesz a következő kérdése.

– Beszéltél azóta Iroh bácsival?

– Kellett volna?

– Honnan tudod, hogy elárult minket, ha meg se kérdezted, miért csinálta? – csattant fel Zuko.

– A katakombákban elég egyértelműnek tűnt az állásfoglalása – jelentette ki hidegen Azula. – És miután feladta, nem mondott egy árva szót sem.

– Hogy érted, hogy feladta? – pislogott döbbenten.

– Iroh bácsi nem hülye. – Nem úgy, mint egyesek. – Képes felismerni, hogy mikor van vesztes helyzetben, és pontosan tudta, hogy ha nem adja fel, akkor meghal. Lehet akármilyen jó idomár, mögöttem ott állt az egész Dai Li.

Megint csak hápogni tudott, ami furcsa. Amikor Azula hosszabb időt tölt Mai mellett, akkor egy idő után azon kapja magát, hogy ő is csak méla unalommal tud a világba nézni, és a lány az elmúlt egy hetet azzal töltötte, hogy árnyékként követte Zuzut mindenhova. Talán a kommunikációban lesz a kulcs, a bátyja abban sosem jeleskedett. Egyebek mellett.

– De lemehetünk hozzá, ha gondolod – fuvolázta Azula. – Lehet, hogy egy heti hallgatás után már van kedve beszélgetni.

Parancsot adott rá, hogy a hallgatás legyen kölcsönös. Iroh bácsinak nem lehetett tudomása róla, hogy mi történt a városban, de ami fontosabb, mi történt Zukóval. A teaházban megejtett beszélgetésükkor eleget aggodalmaskodott a Dai Li miatt ahhoz, hogy Azula tudja, ő sem hisz a földidomárok feltétlen elköteleződésében. Az ő szempontjából az is elképzelhető volt, hogy egy második puccsal Azulát is eltávolították, és őt magára hagyták örökmécsesnek a pincében.

A Föld Királyságának palotájában Azulának kellett tisztességes, tűzidomárok tartós elhelyezésére alkalmas cellákat kialakíttatnia. Keung látszólag hűséges volt, de ha Azula számba veszi önmaga jó tulajdonságait, akkor a „bizalommal teli” nem szerepelt volna a listán. Még a rossz tulajdonságai meglehetősen kurta darabján sem. Ennek megfelelően a cella elég védelemmel volt ellátva ahhoz, hogy két-három földidomár fegyőrrel bent tartsanak egy Iroh-kaliberű foglyot, de közel sem lett volna elég ahhoz, hogy Azulát lefogva tartsák.

Zuko egyre jobban elkomorult, ahogy beljebb és beljebb értek. A cella előtt állva már egészen sötét volt az arca, úgy nyújtotta a tenyerét Azula felé. Ő a fejét rázta. Nem mehet be hozzá, sem most, sem később. Biztonsági kockázat, ha akár csak egy másodpercre is kinyílik az ajtó.

Zuko keze megremegett, az arca fintorba torzult, aztán a cellaajtó mellett posztoló földidomárokra morrant:

– Kifelé! Kifelé, mindenki!

Azula nem ellenkezett, így a Dai Li visszavonult. Zuko volt olyan kedves és megvárta, amíg becsukódik mögöttük az ajtó.

– Miért? – szögezte a kérdést Iroh bácsinak.

Az öreg nekik háttal ült, benn a cella közepén. Nem mozdult, csak a válla emelkedett és süllyedt a légzése ritmusára. Azula számolni kezdett. Hét a belégzés, három a megtartás, hét a kilégzés, megint három a megtartás. Iroh bácsi egyik kedvenc meditatív légzésformája, amit előszeretettel alkalmaz, valahányszor a tábornokok valamelyike kérdezni akar tőle valamit. Meg amikor elkíséri őket a hegyi pástra és még Zuko is látja rajta, hogy milyen feszült.

Megrezzent, ahogy eszébe jutott: Iroh bácsi pontosan ismeri mindkettejük képességeit és határait. Tudja, hogy Azula volt az, aki megkérte rá Zukót, hogy tartsák titokban a technikát, amivel robbantást tud idézni. Zuko úgy tudta, hogy azért, mert még nem tökéletes a technika, és így nem megfelelő ajándék, Azula viszont biztos volt benne. hogy az apjuk azonnal kirakná őt a csatatérre. Azula nem véletlenül próbálta elrendezni, hogy biztosított útja legyen be a városba; Zuzu nem való ilyen veszélyes helyekre. Nem bírná az a gyönge szíve.

Ha otthon az apja kikérdezi és Iroh bácsi kikotyogja…

Most azonban hiába vártak a nagybátyjuk válaszára. Zuko csikorgó hangon folytatta:

– Azt mondtad, hogy vigyázzunk egymásra. Hogy a család tartson össze. Akkor most hirtelen nem vagyunk eléggé család?

Iroh bácsi folytatta a meditatív lélegzést. Ha Azula példáját követi, akkor arra is gondja volt, hogy háttérzajjá tompítsa Zuko hangját.

– Azula elmesélte, mi történt – folytatta Zuko. – Hogy a kritikus pillanatban átálltál az avatár oldalára. Végig ezt tervezted? Tényleg te intézted el, hogy Zhao flottája lebukjon északon? Ezért nem buktál le a városban annak ellenére, hogy a Föld mindent teleplakátolt az arcoddal? A nemzet tényleg nem jelent neked semmit sem?

Ó, kezdte magát belelovalni. Már kezd kipirulni, akkor pedig a következő mondata üvöltés lesz. Azula nem szólt közbe. Nem érezte helyénvalónak.

A következő mondata viszont meglepte.

– Csak a Dai Lit támadtad meg, vagy a húgomat is?

Számít az? Keményen oda kellene tennie magát az öregnek ahhoz, hogy tűzzel árthasson neki. Talán most már eljutott arra a szintre, hogy az apjának is komoly energiát kellene fektetnie az ő legyőzésébe. Az a negyedfok, amit a katakombákban töltöttek, Iroh bácsinak az a néhány lanyha tűzlabdája, amit Azulának nem esett nehezére félrelegyinteni, semmiféle veszélyt nem hordozott. Még csak el sem találták volna, Iroh bácsi a nagy izgalom közepette nem is tudta rendesen célba venni őt. Maximum az ügynököket szedte volna le az oldala mellől.

– Válaszolj már!

Ah, itt is volt a kiabálás. Zuko belerúgott a cella ajtajába. A hirtelen hangra Azula is, Iroh bácsi is összerezzent. A hercegnő megint megállapította, hogy nem szeretne a fivére rúgásainak boldogtalan oldalára kerülni. A vasalt ajtó behorpadt az erejétől.

– Mi a szar, Iroh bácsi! – fakadt ki a fiú.

Ettől a ponttól kezdve már csak dühöngött. Az egész hét minden elfojtott frusztrációját előszedte, és Azula őszintén csodálta, hogy idáig nem adott hangot ezeknek az érzéseknek. Zukónak ami a szívén, az a száján, most mégis meghúzta a határt. Tisztelet volt ez valamelyikük felé, vagy csak nem tudta, hogy mit csináljon, és ezért elterelte a figyelmét a munkával? Utóbbi valószínűbbnek tűnt. Viszont korábban fele ilyen zaklatottan sem tudott értékelhető munkát kiadni a kezéből.

Csak nem kezd benőni a feje lágya?

Nagyjából öt fokot hallgatta, de nem unta meg. Ugyan Zuko szóválasztásait néhol nem tartotta a rangjához méltónak, de a fivére remekül szavakba öntötte az az elárultságot, amit ő maga is érzett. Megbízott Iroh bácsiban, és az öreg hátba szúrta őt. Ki lesz a következő? Mai? Ty Lee? Zuko maga? A fivére mindig is közelebb állt a nagybátyjukhoz, mint Azula, elég csak ara a két évre gondolni, amikor… nem akart az apja koronázását követő időszakra gondolni. Zuko akkoriban folyton elbújt előle, és ha utólag belegondol, akkor néha teljesen jogosan tette. Nem is érti, hogy Mai és Ty Lee miért jött vele azok után, amit velük művelt.

Élesen beszívta a levegőt. Akkoriban úgy viselkedett, ahogy azt az apja jóváhagyta, és mivel nem volt ott többé az a némber, az a nő, hogy rászóljon, teljesen alávetette magát az apja akaratának. Tudta, hogy mit cselekszik és azt is, hogy miért.

Aztán jött Zuzu és az Agni Kai, és hirtelen ott állt egymaga az udvarban. Egy kicsit mintha még hálás is lett volna, amikor néhány hét után Iroh bácsi visszajött és elkezdte abajgatni őt a teával. Aztán a teafőzéssel egybekötött idomítás-leckékkel. Több ideje volt rá, mint az apjának, többet foglalkozott vele és sokkal finomabban fejezte ki magát Azula viselkedésével kapcsolatban, mint Ursa. Ő nem nevezte szörnyetegnek, nem öntötte szavakba a felette hozott ítéletét, de a finom helytelenítés ott maradt a hangjában, valahányszor megbeszélték egy szolga megbüntetését. Iroh bácsinak jó érvei voltak. Azula felhagyott a szolgák bántalmazásával és a kapott szolgáltatás hirtelen ugrásszerűen javulni kezdett. Valahol ez adta neki az ötletet arra, hogy ne szidja többet Zukót, vagy legalábbis ne azonnal és ne mindenért. Zuzu nem viselte jól, ha nem kapott dicséretet, hűséges tűzkutyalelke olyankor nem lelt nyugalmat.

Mint most. Ugyan Azula állt ott Iroh mellett, amikor a nagybátyja úgy döntött, hogy ideje felöltenie az árulók palástját, de Irohnak ez a döntése őt talán még jobban megviselte.

Megint benézett a cellába. Beitta Iroh bácsi mozdulatlan alakját és igyekezett logikus magyarázatot találni rá, hogy miért nem menekült el az öreg a vízidomárral együtt. A lehetőség adott volt, futás közben is fel tudta volna tartani az ügynököket. Mit gondolt, mi fog történni, hogy Azula majd megbocsát neki? Hogy figyelmen kívül hagyja ezt a nyilvánvaló és gyalázatos parancsmegtagadást és vidáman fognak gyertyagyújtogatóst játszani?

Zuko ökölbe szorult kézzel megállt, csikorgatta a fogait, aztán hevesen megdörgölte a szemét, hogy ne látszódjanak azok az áruló könnyek.

– Akkor rohadj meg! – köpte Iroh bácsi felé, azzal leszegett fejjel, futólépésben távozott. Azula nem kételkedett benne, hogy az első félreeső sarokban találja majd, száraz arccal, de vörös szemekkel.

Megfontoltan lépett előre és foglalta el a helyet, ahol korábban a fivére állt. Iroh bácsi továbbra sem mozdult. Azula figyelte és tudta, hogy a nagybátyja tudatában van az ő jelenlétének. A válla ívében látta, hogy Zuko szavai eljutottak hozzá, és csak azért tartja fenn a nemtörődömség látszatát, mert Azula ott áll az ajtóban és őt figyeli. Az öreg ostoba és gyönge. Éppen úgy szereti Zukót, ahogy régen Lu Tent szerette és az is összetörte volna a szívét, ha Azula rég elhalt unokafivére mondott volna neki ilyeneket.

Pislogott egyet. Megvárta, amíg Iroh a gondosan kontrollált légzésciklus végére ér és újat kezd. Akkor már talált magában elég erőt ahhoz, hogy beszéljen.

– Zuko nagyon segítőkész volt az elmúlt héten. Emlékszel rá, megkértelek, hogy tájékoztasd a falat az érkezéséről. Képzeld, első nekifutásra, veszteség nélkül bevette a kaput. – Egy új technológia kockázatos alkalmazásával, és a kitörő kézitusát megakasztotta a befutó Dai Li, de akkor is. Technikailag győzött. – Hazatérve atyám bizonyára megerősíti őt a pozíciójában. A fivérem helyreállította a becsületét, és ismét teljes jogú koronaherceg. Hát nem örülsz, bácsikám?

Iroh nem szólt, de Azula tudta, érezte, hogy minden szó olyan neki, mint egy különösen érzékeny ideggócba döfött akupunktúrás tű.

– A Dai Li mindenkit megfigyelt a városban. Az ostromról is voltak aktáik, meg az egész családról, míg el nem égettem őket. Az Őrült Uralkodóval kezdték. Hízelgő cím nagyapának, nem gondolod? Apámat Rókanyelvűnek hívják, Zuzut Megégetettnek, engem Villámhercegnőnek. Milyen figyelmesek, nem igaz? Még Lu Tenről is volt aktájuk. A Kamaszsárkányról. – Hagyott egy hosszú, terhes szünetet, hogy Iroh bácsi felfogja, mit is mondott. – Öt évvel ezelőtt Xiaodán hadnagyot ötszáz arannyal és egy parancsnoki ranggal jutalmazták az ellene vezetett sikeres rajtaütésért.

Iroh egész testében megfeszült. Azula folytatta:

– Tegnap a parancsnokot félrészegen találtuk egy tűznépi származású alkalmazottakkal teli bordélyban. A vagyonát már régen elitta, de hát mit számít az ilyesmi? Még ha fel is tudná köhögni azt a pénzt, az unokatestvéremet nem tudja visszaadni.

Lu Ten soha nem tett volna ilyet. Az unokatestvére, aki a nyakába ültette és akinek mindig volt ideje tűzlabdásat játszani velük, nem fordult volna a népe ellen. Nem fordult volna Azula ellen. A szünetet persze nem azért tartotta, hogy Lu Tenre gondoljon; egy jó beszédben fontos szerepe van a csöndnek. Időt kell hagyni a hallgatóságnak, hogy minden egyes vágást a megfelelő erősséggel érezzenek.

– A parancsnok velünk fog tartani, amikor hazamegyünk. Gondoltam rá, hogy közös cellát kaptok, de a fivérem lebeszélt róla. Atyámat fogom felkérni az ítélkezésre felette, de ha a hazatérésünkig meggondolnád magad, és mégis szeretnél a családunk tagja lenni, úgy örömmel fogadom a meglátásaidat a büntetését illetően.

Nem várt választ. Otthagyta Iroh bácsit, hadd főjön a saját levében.

Sietve hagyta el a folyosót, hogy ne maradjon sokáig őrizetlenül a cella. Arra alapozott, hogy az öreget eléggé megrendítik majd a kapott hírek ahhoz, hogy ne próbálkozzon semmivel, de Azula megtanulta a leckét, a bizakodás árát.

Nyitott szemmel hagyta el a börtönblokkot. Felmért maga körül mindent és kénytelen volt átértékelni a fivéréről alkotott képét, Zuko ugyanis nem duzzogott a legközelebbi szobor árnyékában. Ott volt helyette a folyosón Ty Lee, aki azzal szórakoztatta magát, hogy megpróbált minél simább falfelületeken felkapaszkodni a mennyezetig. Minden egyes útvonaláról és azok eredményességéről is árulkodtak a fényesre csiszolt márványon hagyott kis lábnyomok.

– Azula! – kiáltott fel a lány és a földre huppant. – Zukót keresed? Mai azt mondta, hogy talán nem kéne hagyni a földön ülni. Magával vitte a legközelebbi szalonba.

Szóval Zuzu mégis kiszámítható. Legalább.

– Ne is vesztegessük az időt – bólintott. – Nem akarok még egy éjszakát itt tölteni, hacsak nem feltétlenül muszáj.

Ty Lee felkuncogott és mellé szökkent. Azula csak a rövid távolságra való tekintettel volt hajlandó megfeledkezni az összes illemszabályról, amit a lány ezzel a mozdulatával megsértett.

Tulajdonképpen tekintheti a saját hibájának a dolgot, elvégre kopogás nélkül nyitott be a szalonba. Azok ketten észre se vették, lefoglalta őket a szenvedélyes ölelkezés, és komolyan, mi ez a tiszteletlenség. Azula inkább becsukta az ajtót.

Ty Lee kerekre nyílt, ragyogó szemekkel nézett rá, és a szája elé szorított kézzel próbálta elfojtani a feltörő vihogását. Azula nagy levegőt vett, és az orrnyergére szorított ujjakkal megpróbálta elűzni a hirtelen rátörő fejfájást.

Nos. Legalább tudja, hogy mi – vagy inkább ki – volt az, ami – aki – olyan hatásosan elterelte Zuko figyelmét az elmúlt egy hétben.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

__________________

Azula: *Maiko shipper*

Mai és Zuko: *összejönnek*

Azula:

Azula: várjunk