Pillangóhatás XIII.

Második könyv, második fejezet, aminek sokan nem fognak örülni, köztük az igen tisztelt olvasóközönség sem. Bocsánat.

 

 

Pillangóhatás

十三. Ostrom

Azula azt a lehetetlen alkarvédőt próbálta valami kényelmesebb pozícióba rángatni, amikor Iroh bácsi megjelent mellette. Nagyot szusszant. Direkt azért ment távolabb a csapattól, hogy az öreg ne találja meg, de úgy tűnik, ez az egész út hiú ábrándokkal van kikövezve.

– Mit szólnál ha mához két napra találkoznánk? A belső gyűrű piaca szerintem megfelelő lenne. Ha van ott szökőkút, akkor annak a környékén foglak várni, ha nincs, akkor az egyik teaházban. – Iroh bácsi felkuncogott. – Vagy tudod mit? Találkozzunk egyből a teaházban.

Azula pislogott egyet.

– Nem viszlek magammal.

– Nem is hiszem, hogy van a méretemben ebből a csinos ruhából.

– Azt akarod mondani, hogy tudod, hogyan lehet bejutni a városba?

– Van egy feltételezésem, ami nem ugyanaz.

– És ezt csak most mondod.

– Könnyen lehet, hogy rajtavesztek, és bocsáss meg, amiért nem akarok az életeddel játszani – hajtott fejet Iroh. – Az sem kockázatmentes, amire te készülsz, de még így is biztonságosabbnak tűnik, mint az én ösvényem.

– Szóval maradunk az én tervemnél – mondta Azula és… megkönnyebbült? – Még jó, Mai el is vágná a torkomat, ha a semmiért bújtattam volna ezekbe a förtelmes rongyokba. Hallanod kellett volna, amikor Ty Lee kisminkelte!

– Hallottam – bólintott Iroh és a mosoly egyszerre eltűnt az arcáról. – Unokahúgom?

– Ha esetleg arra próbálnál célozni, hogy Mai nem való…

A nagybátyja felemelt kézzel a szavába vágott. Megfogta a vállait és komolyan a szemébe nézett. Azula meglepetten bámult rá vissza. Egy kezén meg tudta volna számolni, mikor látta a nagybátyját hasonló mértékben jelen lenni.

– Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

– Ez nem kifejezetten az én döntésem, Iroh bácsi.

– Akkor azt ígérd meg, hogy éppen úgy fogod mérlegelni a lehetőségeket, mint mindig és nem mész bele semmi olyasmibe, ami szükségtelen kockázattal járna.

A szemeit forgatta.

– Kérlek. Elég egy Zuzu a családba.

Iroh bácsi végre mosolygott, de ez egy elég erőltetett példány volt azokhoz képest, amikhez Azula hozzászokott.

– Vigyázz magadra! – ismételte, a hangjában mély kérleléssel. – Azula, én… nem akarok még egy gyereket elveszíteni ebben a városban.

Kinyitotta a száját, hogy rámutasson, Iroh bácsi tulajdonképpen csak a nagybátyja, de az öreg szoros ölelésbe vonta. Olyan szorosba, hogy Azula meg sem tudott moccanni. Nem volt nagy dolog kitalálni, hogyan szabadulhat.

– Rendben, megígérem.

A hangja nem volt olyan ingerült, mint amilyennek lennie kellett volna.

 

* * *

 

Sokka részletes útmutatója a Föld Királyságához (illusztrációkért lapozz!)

Az Oázis: Aang reklámozása után kicsit többre számítottam. A víz pénzbe kerül. A helyiek nem túl kedvesek. A kaja kicsit száraz meg csípős, de nem rossz, azt leszámítva, hogy a pirított skorpióegér páncélja még fél nappal később is ropog a fogam alatt. Összességében 5/10.

Wan Shi Tong könyvtára: remek könyvek, végtelen tudás, végre megvan, hogyan fogjuk legyőzni a Tűz Népét! Étel-italfogyasztási lehetőség nincs, szerencsére mellékhelyiség azért van. Elvesztettük Appát. A madár nagyon para. 2/10.

Kaktuszlé: 10/10. Nincs panasz. Részemről, legalábbis.

Telihold-öböl: Suki a puszta jelenlétével elérte, hogy a rágós kétszersült finom legyen. Én is ilyen erős akarok lenni! 10/10.

Kígyó-átjáró: a Tűz Népe és a tengeri kígyók nem hagyták, hogy annyi időt szánjak Ying remek házi főztjére, mint amennyit megérdemelt volna. Az étel 10/10, a környezet 3/10.

Ba Sing Se: túl sok. Falatnyi ételek puccos elrendezésben, oké, nagyon étvágygerjesztő, de egy kicsit feszélyez, hogy nyolc-tíz fogásra van szükségem ahhoz, hogy jóllakjak. Hiányzik, hogy egy tányér étel legyen az ebéd. Mit nem adnék most a nagyi ragujáért! 8/10.

Laogai-tó alatti bázis: ahogy hoztuk kifelé Appát, átjöttünk a menzán. Nem csoda, hogy a Dai Li tagjai mindig olyan fancsali képet vágnak. 1/10.

Kaméleon-öböl: déli ételek, déli módra elkészítve. Apa tengeri szilvás hallevese a legjobb a világon, és nem kérek elnézést, Katara. 11/10.

* * *

 

Meglepő módon a piacon több teaház is volt. Azula a negyedikbe tért be, mire meglátta a bácsikáját a fal mellett. Alig ismert rá a zöld és sárga selymekben. A fején úgy ült a a hímzett fejfedő, mint egy tiara. Azulát kirázta a hideg attól a természetességtől, ahogy ott ült, mintha tényleg ide tartozna, ebbe a városba.

Azula úgy ült le, hogy minél kevesebben lássák. Iroh bácsi jó helyet választott hozzá, már csak az esetleges fülekre kell figyelnie.

– Egy rémálom ez a hely – mondta. – Már az ostrom alatt is Kuei volt a király, igaz?

– Úgy tudom, öt éves korában koronázták meg – bólogatott Iroh bácsi és töltött neki a teából. Mert nyilván nem lehet kibírni nélküle. – Nem sokat hallottam róla.

– Nem vagyok meglepve. Ha egy héttel ezelőtt érkezünk, akkor nekem jutott volna az a szerencse, hogy felvilágosítsam, az országa száz éve háborúban áll.

Iroh bácsi arcát le kellett volna festeni.

– Nem tudta, hogy háború van? Arról hallottam, hogy a városban nem szabad erről beszélni, na de a király se tudott róla?

– Ugye? Borzasztó, hogy nem én mondtam el neki. De térjünk a lényegre, nem érek rá.

– Mindig csak a sietség – sóhajtott az öreg.

Azért figyelt, és végighallgatta őt. Megnézte a hevenyészett vázlatot, amit Azula a város átvételéről rajzolt és nekiállt aggodalmaskodni, amikor meghallotta, hogy mibe keveredett a Dai Livel. Azulának három csésze teát kellett meginnia, hogy végre megnyugodjon. A mosolya viszont még a találkozó végére sem tért vissza, és mintha meg sem hallotta volna, hogy Azula mire kéri.

– Értem, hogyne – bólogatott. – Átadom az üzenetet.

– Rendben. Találkozunk holnap. Ha bármi fennakadást észlelsz, keress meg. Az ügynökök továbbra is szolgálatban vannak, ha azonnali segítségre szorulsz, kiálts Yixinért és Daobuért.

– Yixin és Daobu, hogyne. – Összehúzta magát, és Azula meg mert volna esküdni rá, hogy libabőrt látott a karján, mielőtt a nagybátyja lejjebb rángatta a ruhaujját. – Unokahúgom? Biztos vagy benne, hogy sikerülni fog?

– Hogyne.

– Egészen biztos?

Kezdte idegesíteni.

– Bácsikám, Long Feng úgy magyarázta el a tervét, mintha egy paraszthoz beszélne. Kuei pozíciója stabil, de a ceremoniális szerepen kívül a világon semmi súlya nincs, nem igazi döntéshozó. Lehet, hogy Hódító Chin korában még a Föld Királyáé volt a végső szó, de ma már nyilvánvalóan nem ez a helyzet, egyébként nem lenne minden második városnak saját uralkodója. Mintha a szigetek megint klánuradalmakra szakadnának szét.

Iroh bácsi bólintott.

– Nagyrészt emiatt tudtuk megközelíteni egyáltalán a várost – ismerte el. – Ha egységes lenne az ország, sokkal erősebb védelmi rendszerük lehetne.

– De nincs, mert a Föld Királya egy báb – hajolt előre Azula. – És Long Feng azt hiszi, hogy remekül tudja irányítani az eseményeket. A várossal még elboldogul, amíg sikerül fenntartania a fegyelmet, de a pozícióját így is csak a szellemek kegyelméből tarthatta meg eddig.

Mosolygott. Iroh bácsi még mindig aggódott, mint azt Azula kezének megszorításával a tudomására is hozta. A tényeket viszont nem kérdőjelezte meg: Oma és Shu csak emberek voltak, még ha haláluk után templomokat is emeltek nekik. Agni viszont a nap, a fény maga, hatalmas és ősi szellem, Azula pedig, mint az uralkodócsalád tagja, az ő leszármazottja.

Long Feng semmilyen tekintetben nem volt ellenfele. Annyira, hogy a terve kifejtése után Mai már nem is tudott izgalmat érezni. Azula annyiban igazat tudott adni neki, hogy az egyetlen érdekes kérdés az maradt, az előre felvázolt huszonhat lehetőség közül Long Feng végül melyik úton fog végigmenni.

Elárulhat valamit az is, hogy az elmúlt napok legizgalmasabb eseménye az volt, amikor a palotába visszafelé menet egy cingár fickó, akinek láthatóan semmi keresnivalója nem volt a felső gyűrűben, úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne megtámadni őt. Miután megküzdöttek a Kyoshi harcosokkal és Azula látta a harci legyezőket éles helyzetben, maga is izgatott lett, hogy kipróbálja Zuko ajándékát.

A férfi sikoltott, amikor a fém a bőrébe vágott, pedig Azula kezében megbicsaklott a fegyver, és éppen csak megkarcolta. Bosszús mordulással állon rúgta a botcsinálta rablót, mire az eszméletlenül kiterült. Azula megvizsgálta a legyezőjét. Nem lett baja, de a lapokat egy rémálom lesz letisztogatni.

Ez nem tartotta vissza attól, hogy magát legyezgetve térjen vissza a palotába és magába szívja mind a Dai Li, mind a palotaőrök félelemmel vegyes, döbbent pillantásait, amikor elhaladt előttük.

* * *

 

Iroh a levelet szorongatta. Mindkét gyerek, Azula is és Zuko is úgy írt, ahogy a kalligráfia-oktatóik beléjük verték, és Iroh-nak néha problémát okozott eldönteni, hogy egy-egy levelet melyiküktől kapott. Miután elsajátították a hivatalos fogalmazásmódot, már a szövegkörnyezet se sokat segített. Hol voltak már a tábornokként töltött napjai, amikor egy-egy estét bearanyozott az otthonról kapott levélcsomag, benne a gyerekek macskakaparásával! Sietve papírra vetett szavak, jókívánságok, pár sor lelkesedés adott némi benyomást arról, hogyan nőnek egyre nagyobbra az öccse csöppségei.

Megfordította a papírt, de nem volt semmi a hátoldalán. Régen a levelei hátoldalán gyakran egy másik, sokkal hosszabb levél volt, Lu Tennek.

Iroh nagyot sóhajtott. Szétnézett Ba Sing Se felső gyűrűjének a piacán, megcsodálta a helyi díszítőművészetet és igyekezett elveszni a részletekben, hogy ne érezze a szíve fájdalmát. Lu Tennel beszélgettek róla, hogyan fognak majd bevonulni erre a térre, hogyan veszik majd az útjukat a palota felé, hogyan kényszerítik térdre a királyt. Azt a királyt, akiről Azula azt állította, hogy egy súlytalan senki, és csak az avatárnak köszönheti, hogy egyáltalán a pozíciójában maradhatott. A fiú már nem volt a városban, egyedül a vízidomár tanára maradt itt, hogy segítsen megszervezni a helyieknek a támadást Hari Bulkan ellen a napfogyatkozáskor.

A fia ragyogó szemeire gondolt, az összes mosolyra, amivel egymást köszöntötték, akár úgy, hogy még nem mosták le magukról a csata mocskát. Iroh az apja és a nagyapja eszméire gondolt, amiket ő is vakon követett, és amiket csak Lu Ten halála után kérdőjelezett meg. A gyűlölet üszkös lángjaira gondolt, amik Sozin idomítását fémjelzik, ami az egekig magasztalja Azula tehetségét és ami Lu Tennek is olyan jól ment.

A háborúra gondolt, amibe bevezette a fiát, és aki olyan lelkesen követte minden tanítását.

Vajon mit mondana most a fia? Megértené, hogy Irohnak megváltoztak a nézetei? Megértené, hogy nem tudná elviselni, ha Azulának vagy Zukónak baja esne?

Úgy érezte, kettészakad. Az volna a helyes, ha fogná Azulának ezt az üzenetét és elzarándokolna vele Katara mesterhez, átadná és felfedné az unokahúga terveit. Akkor a három, Kyoshi harcosok ruhájába öltözött lányt lefognák. Iroh ugyan csak most érkezett, de félhangos pusmogásból, elejtett szavakból így is a fülébe jutott, mit művel a Dai Li. Bizonyára gátlástalanul köpönyeget fordítanának abban a pillanatban, ahogy Azula pozíciója meggyengül.

Nem hagyhatja, hogy rátegyék a kezüket a lányokra, még akkor sem, ha az általuk használt technikák Azulán nem működnének. Elvégre tűzidomárokat nem lehet fénnyel tartósan befolyásolni. A másik kettő viszont sebezhető. És olyan nagyokat nevettek hármasban!

Ha pedig valóban olyan nagyszabású támadást szerveznek a főváros ellen, mint amit Azula mondott… Azt nem tudta megakadályozni, hogy Azula ide hívja Zukót, a fiú már úton van. Iroh egészen biztos volt benne, hogy fejjel rohanna a falnak, ha úgy gondolja, hogy valami történt a húgával. És ha itt is hagyja a várost, a kiképzésre nem térhet vissza, elvégre megszegte az apja anonimitásra kötelező parancsát. Haza kell majd térnie, szembe kell majd néznie Ozai dühével, ráadásul egyedül. Ezek után kézenfekvő, hogy az invázió idejére a fővárosban maradna, és amilyen büszke, hűséges bolond, az utolsó csepp véréig küzdene.

Iroh nagy levegőt vett és kisimította a levelet. Megpróbált gátat vetni az egyre messzebbre gyűrűző aggódásnak. Tisztában volt vele, hogy nem lehet messzire mutató következtetéseket levonni, főleg nem ilyen távlatokban. Ez nem jelentette azt, hogy nem próbálkozott meg vele időről időre.

Hosszas vívódás után végül feltekerte a levelet. Átkötötte egy szalaggal és egy pai sho kővel együtt elküldette a Fehér Lótusz helyi társaságának. Ezzel lassítja az eseményeket, Azulának lesz ideje megszökni és hazatérni. Az avatár csapatának a terv kitudódása miatt logikus módon le kell majd fújni az inváziót.

Azt kívánta, bár lennének még levegőidomárok. Bár lennének még olyanok, akik tudják, hogyan lehet harc nélkül rendezni a nézeteltéréseket!

* * *

 

Azula ott ült a Föld Királyának trónján és felfelé görbülő ajkakkal figyelte, ahogy a Dai Li, az ő Dai Lije, Long Feng hóna alá nyúl, és elvezetik a férfit. Szánalmas egy figura. A huszonhat tervből képes volt a legegyszerűbbön végigmenni. Bosszantó. Beárnyékolta a győzelme örömét.

A trónterem ajtaja elég hatalmas volt ahhoz, hogy úgy tűnjön, csak résnyire nyílik ki, mikor Iroh bácsi bejött. A fedetlen kőfalak felerősítették a hangokat. Iroh bácsi minden egyes lépése visszhangzott, így ha csak a füleivel figyelt volna, azt hiheti, hogy egy egész osztag papucsos vénember szeretne audienciát kérni tőle.

– Minden rendben? – kérdezte a nagybátyjától, és megpróbált nem összerezzenni, ahogy a normális beszédhangja szinte kiáltássá erősítve érkezett vissza. Amíg benn volt a Dai Li, nem volt ilyen problémája.

– Hogyne, hogyne – bólogatott az öreg, és Azula példájából kiindulva sokkal csendesebben szólalt meg. – Tudunk beszélni?

– Hát persze. – Intett, hogy kövesse őt. – Lehet, hogy majd megzavarnak, tudod, éppen egy puccs közepén vagyunk.

– Már elkezdődött?

– Nem gondoltad, hogy majd ülni fogok és gyertyagyújtogatóst játszom, ugye? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Kérlek, tulajdonképpen már véget is ért. Kueit már lefogattam, a Dai Li az én oldalamon áll, a tábornokokról hamarosan…

Elhallgatott, ahogy a folyosóra befordult két ügynök. Lehajtott fejjel érkeztek, a kalapjuk árnyékba vonta az arcukat. Meghajoltak Azula előtt.

– Az öt tábornokot őrizetbe vettük, hercegnő.

– Kiváló – biccentett. – Álljanak fel az egységek!

Iroh mellette áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra, ami általában azt jelenti, hogy kényelmetlenül érzi magát. Hm. Lehet, hogy végre megtalálta a tyúkszemét? Zukót az idomítással lehet legkönnyebben megfogni. Lehet, hogy a bátyja egy érzelgős idióta, de még mindig ott van az arcán a régről ismert irigység árnyéka, amikor Azula valamit jobban csinál, mint ő. Iroh bácsi a fél életét azzal töltötte, hogy megpróbálta bevenni Ba Sing Sét, egyszer egészen bele is roppant. Azula megcsinálta, minimális előkészítéssel és még kevesebb támogatással. Azt talán elismeri, hogy egy kis szerencsére neki is szüksége volt, de ház az apja mindig is előszeretettel hangoztatta, hogy a családban ő az, akinek igazán jó szerencséje van. Most, hogy belegondol, Zuzut ez is nagyon tudja idegesíteni, hogy az ő vállalkozásaihoz általában kedvező csillagállás társul.

– Bácsikám?

A fejét rázta, hogy semmi, ahogy Azula azt gondolta, hogy majd tenni fogja. Milyen kiismerhető az öreg!

Újabb ügynök érkezett, ő már egészen sietve.

– Hercegnő, az avatár megtalálta és kiiktatta a hármas számú csaliügynököt!

– Kiváló! – mosolyodott el. – Pozícióba, ne hagyják meglógni.

– Igenis.

– Mire készülsz? – kérdezte, ahogy Azula megnyújtotta a lépteit.

– Gondolkodtam az avatár harci mozdulatain, tudod. Arra jutottam, hogy korlátozni kell a mozgását, különben egyszerűen elrepül, az pedig iszonyatosan irritáló. A vízidomárral lecsalom az Óvárosba, és akkor fogságba tudjuk ejteni.

– Biztos vagy benne, hogy ez ötlet? – kérdezte halkan Iroh. – Ha veszélybe kerül, az avatár rendkívüli erőknek tud parancsolni.

– Igen, az avatár-állapot, hallottam róla.

– Nos, én láttam is. Az Északi-sarkon. Nem egy olyan dolog, aminek szívesen tudnálak a közelében, unokahúgom.

Azula fáradt sóhajt hallatott és a szemét forgatta.

– Bácsikám, túl sokat aggódsz. Minden rendben lesz. Egyébként is, ott lesz velem az egész Dai Li. Te maradj csak itt, törődj a magad biztonságával. És persze, hamarosan megérkeznek az egységeink, valakinek köszönteni kell majd őket, ha én még nem vagyok itt.

– Azula…

Nem tudja elviselni ezt az aggodalommal teli hangot. Mindenre gondolt. Minden eshetőségre felkészült, és ha valami váratlan ütne be úgy, bízik a képességeiben és abban, hogy meg tud oldani bármit. Erős és tökéletes. Születése óta erre nevelik, erre készítik fel, nem úgy, mint ahogy az Long Fenggel történt.

Talán az avatárt nehezebb lesz legyőzni, mint elfoglalni Ba Sing Sét. A kihívásnak már a gondolata is tűzzel töltötte meg az ereit. Vidám mosolyt villantott a nagybátyjára.

– Tudod mit? Miután nyertem, játszhatunk egy menet pai shót. És ihatunk abból a fűszeres citrusteából, ha van nálad.

Iroh megtorpant. Azula ellibbent mellette. Magabiztosan ment előre és örült neki, hogy elmondta, melyik a kedvenc teája.

* * *

 

Iroh rohanvást érkezett a terembe. A pillantása végigsöpört a hatalmas barlangcsarnokon, egy szívdobbanásnyi idő elég volt ahhoz, hogy felmérje a környezetét. Hatalmas kőoszlopok nyúltak felfelé, azok hordozták a város súlyát. Iroh nem volt benne biztos, mennyire kóboroltak el a palota alól; kiértek már a város alá, vagy még a kert alatt vannak? Lesz bármelyik ügynök olyan ostoba, hogy megpróbálja valamelyik oszlop anyagát támadásra felhasználni, a fejükre szaggatva ezzel bármit a városból?

Házak, utcák, emberek. Iroh fülében dobolt a vér, a félelem szétáradt benne.

Az ifjú Katara mester Dai Li ügynökök gyűrűjében állt, és Azulát nézte. Az unokahúga Aangra figyelt, aki megrettenve körbepillantott, aztán… aztán maga köré húzott egy kristálygömböt.

– Remek – forgatta a szemét Azula. Csettintett az ügynöknek: – Szedjék ki onnan!

– Azula! – Leugrott a párkányról, amin addig állt, és futva indult a lány felé. – Azula, kérlek, gondold ezt át!

– Felajánlotta nekik a megadást. Nem éltek vele.

Meg kell fognia a lányt. El kell érnie, hogy lásson.

– Gondolj az utunkra! Gondolj arra, hogy odahaza mi a helyzet, gondolj a fivéredre!

Azok a szép borostyánsárga szemek összeszűkültek.

– Iroh bácsi?

Egy fok. Csak ennyire lenne szüksége, és végig tudná vinni a lányt a gondolatmeneten. Abban közel sem volt biztos, hogy sikerülne elérnie őt; kegyelmes Agni, elég csak arra a beszélgetésükre gondolnia, aminek a végén Azula leállt, mint egy kihűlt gőzgép. Úgy ült, feszes seizában, ahogy tanították, de a szelleme nem volt jelen. Ha a lány befogadja, amit mond, akkor nem kell harcolniuk tovább. Iroh nem gondolt azzal, hogy esetleg nem így történik.

Azzal sem gondolt, hogy mi történik akkor, ha Aang nem ad neki egy fokot.

A kristályokon átsütött a fény. Katara boldogan felkiáltott, a Dai Li hátrahőkölt, Iroh-ban pedig meghűlt a vér. Látta már ezt a fényt északon, mielőtt az Óceánszellem körbefogta az erejével a fiút, és átsöpörtek Agna Qel’án, hogy vízbe fojtsanak minden tűznépit, akivel találkoznak.

Az avatár fehéren ragyogó szemekkel és tetoválásokkal emelkedett ki a saját maga emelte kristálybörtönből, és Iroh imádkozott.

Egy pillanatra a szellemvilágból érkező áldásnál is nagyobb fényesség támadt. Ha az avatár kiáltott, úgy a mennydörgés elnyomta azt.

Azula ott állt, a végső állásban. A villáma gyors volt és pontos, alig ágazott el. Pont úgy, ahogy Iroh megtanította neki.

Aang lehullott a magasból, Katara pedig sikoltott. Irdatlan hullámot támasztott a medencékből, ami átsöpört rajtuk, hogy elkaphassa a fiút. Átölelte a mozdulatlan testet, és Azula előrelendült, hogy bevégezze, amit elkezdett.

Mintha kívülről látta volna saját magát. Tűzgolyót dobott Azula elé, hogy a lány meghátráljon, aztán ugrott, hogy a tulajdon testével fedezze Katarát.

– Menekülj! – kiáltott hátra a válla felett, és alig ismert a saját hangjára. – Feltartom őket, amíg lehet!

Kövek, kisebb-nagyobb sziklák repültek felé. A mit lehetett, azt még a levegőben darabokra robbantotta, az ügynökök felé ütött, és néhányan kiáltva a földre zuhantak. Azula döbbenten bámult rá, de a meglepetése nagyon gyorsan, túl gyorsan haragba fordult át. Alig tudta hárítani a támadását.

Töredékfokot tartott az egész. Mögötte Katara felhúzta Aang testét – nem, nem a testét, a fiú életben van, életben kell lennie – egy vízesésen. Elmenekültek.

Már nem tudta távolról nézni magát. Visszakerült a saját testébe, a saját fejébe, a térde megroggyant. Kifújta a levegőt, nyugalomra intette a csíjét. Hagyta, hogy éppen olyan kristálybörtönt húzzanak köré, mint amiből Aang felemelkedett. A szögletes kristályok éle kényelmetlenül a húsába nyomódott, alig kapott levegőt. Mintha a foglyul ejtői nem ismerték volna, mit jelent a megadás fogalma.

Lehajtotta a fejét és megpróbált lélekben felkészülni Azula vádjaira.

– Parancsot adtam neked, hogy add tovább a seregeink érkezésének hírét a falakra. – A lány éppen olyan ridegen szólította meg, mint Ozai tette azt a legutóbb. Ez talán még rosszabb volt, mint bármiféle magyarázat követelése. – Átadtad az üzenetet?

Iroh nem szólt. Elfordította a fejét.

– Válaszolj! – csattant fel a lány, és forró levegő perzselte meg Iroh fülét. – Zuko a déli kapun át érkezik! Átadtad a parancsot, vagy meghalni hívtam ide?!

Ó. Ó.

– A déli kapuhoz! – rivallt Azula a Dai Lire.

A férfiak már rohantak is. A lány Iroh felé fordult, tett felé három lépést, de furcsán, mintha nem lett volna képes behajlítani a térdét. Iroh megremegett, a lány hangja pedig csikorgott:

– Imádkozz, hogy haja szála se görbüljön, mert akkor apám fog ítélkezni feletted, nem pedig én.

* * *

 

Jet keze megszorult a kardjai markolatán. A rohadék hamuzabálók éppen kőhajításnyira a faltól megtorpantak. Egy osztagnyi földidomár elég lett volna, hogy elintézzék a tankjaikat.. De nem küldtek ki senkit, mert a tábornokot berendelték a városba egy sürgős tanácskozásra, az őrálláson maradt legmagasabb rangú fickó pedig Jet kérdésére így felelt:

– Nincs felhatalmazásom egységeket küldeni a falon túlra.

Mi a felhatalmazás a lehetőséghez képest? Jet inkább kérne bocsánatot, mint engedélyt, de Shu rúgja meg, most nem a szabadságharcosai élén áll, hanem Ba Sing Se Külső Fali Őrségének egyik közlegénye. Már azért is külön ugrálnia kellett, hogy a karjait megtarthassa; mint kiderült, ha nem milícia révén kerül be a városőrségbe, akkor kötelező a Föld Királya által biztosított eszközöket használnia. A szabadságharcosokat nem voltak hajlandóak elismerni, mint hivatalos milíciát, csak azért, mert nem város, nemes vagy kereskedelmi céh állította fel őket. Az egyik tiszt már majdnem rekvirálta a pengéit, mire megjött az engedély. Jet nem állt volna jót magáért, ha bárki ráteszi a mancsait a fegyvereire.

A tankokat nézte és azt kívánta, bár itt lenne vele Colos. Örült volna, ha a másik fiú ott van mellette a nyilaival, vagy Szagos, hogy a hátát védje. Róluk nem hitték el, hogy elmúltak tizennyolc évesek, és úgy se akarták kiengedni őket, hogy mindkettejüknek volt aktív harctéri tapasztalata.

Megint ez. Lehetőség és engedély.

– Mit csinálnak? – szólt hátra a válla fölött az ügyeletes tisztnek.

Idegesítette a fickó, szóval mindent megtett azért, hogy az érzés kölcsönös legyen. Emiatt a húszas évei közepén járó férfi elég kelletlen arccal lépett ki mellé, és nézett bele a távcsövébe, hogy jobb képet kapjon Jet puszta szemmel végzett megfigyeléséről.

– Valamit rohangálnak. – mondta végül.

– Azt én is látom, de miért?

– Tudom én azt? – rántotta meg a vállát. – Az összes hamuzabáló őrült, biztosan van valami táncuk, amit ilyenkor eljárnak. Fogalmam sincs.

Jet elképedve nézett rá.

– Te nem… – eszébe jutott, hogy a tiszteket nem szabad tegezni, és hogy múltkor három botütést kapott, amiért tiszteletlen volt, szóval gyorsan helyesbített: – Ön még nem volt a falon a hatszáz napos ostrom alatt?

A tiszt felvonta a szemöldökét.

– Hány évesnek nézel te engem, kölyök? Akkor nem az újoncokat rakták fel a falra, azokat a Nyugat Sárkánya egészben lenyelte volna.

Sértetten felhúzta az orrát és lenyelte a visszavágást is. Egyrészt, csak a helyiek szerint újonc, másrészről viszont, ha egyszer valaki lenyeli, úgy Jet gondoskodni fog róla, hogy az illető torkán akadjon.

– Nem fognak támadni? – kérdezte megint a tisztet.

– Ilyen későn? – horkant fel a férfi.

– Mert mi van abban? Este is lehet harcolni.

– Gou harcolt az ostromban. Azt mondta, ezek a nappal kelnek meg fekszenek és soha nem volt egyetlen támadásuk sem éjszaka.

– Hülyeség. A falumat éjjel égették fel.

– Az enyémet is. Figyelj, kölyök, ha tudnám, hogy mit miért csinálnak, akkor ott állnék az oldalukon.

A fejét csóválta és visszament a toronyba. Jet megint a város felé nézett, jól megnézte magának a porfelhőt, ami feléjük tartott. Talán a tábornok az. Az árnyékok már messzire nyúltak, lehet, hogy csak napnyugtára fog ideérni. Vajon mennyi az esélye annak, hogy belemegy egy éjszakai rajtaütésbe?

Honnan jött ez a hülyeség, hogy a Tűz Népe nem támad éjszaka?

Dühösen ráharapott a fűszálra és vissza akart fordulni, hogy szemmel tarthassa a nyomorultakat, amikor furcsa mozgást látott a szeme sarkából. Összevont szemmel nézett a levegőben hintázó… kötélvégre?

Felnézett.

És felordított.

* * *

 

A cella ajtaja jóformán kirobbant Toph keze nyomán. Sokka csak nézett utána, és arra jutott, hogy a jövőben nem csak a jó kajákat fogja felírni az útinaplójába, hanem azokat a pillanatokat is, amikor Toph megmentette az életét, vagy amikor csak eszébe jut, hogy mennyire és milyen őszintén hálás azért, hogy a lány az ő oldalukon áll.

Toph egy gonosz kis szörnyeteg. Méghozzá olyan, aki nem tud olvasni, ezért nem tudja, hogy mi mindent kategorizáltak náluk sokkal okosabb emberek lehetetlenként az elmúlt néhány ezer évben. Ilyen apróságok, hogy mire lehet képes egy vak ember, vagy hogy a fémet nem lehet idomítani.

Ez még menőbb volt, mint amikor a lány megállt a Laogai-tó partján, dobbantott egy olyat, hogy a tó felszínén végigfutott egy hullám, majd közölte, hogy jó ötlet lenne bekukkantani a föld alá. És mintegy mellékesen azonnal megtalálta nekik a lejáratot is.

Meg az összes Dai Lit, mert az a mozdulat annyira volt finom, mintha rájuk rúgta volna az ajtót, de megtalálták Appát, nem? De.

– Gyerünk! – kiáltotta és maga után rántotta Kueit.

– Bosco nélkül nem megyek sehová!

Majdnem legorombította, de aztán magába nézett. Ő se menne sehová Momo nélkül. Milyen kedves a hercegnőtől meg a sleppjétől, hogy a lemúrt velük együtt zárták be.

– Jobbra! – kiáltotta Sokka és következetesen bal felé indult.

– Megint összekeverted! – rikkantotta Toph.

– Shh, összezavarom az ellenségeinket, nem tűnt fel?

– Igen, persze, áltasd magad nyugodtan, én nem szólok bele.

És vigyorgott. Igen, Sokka hálás a lányért, de azért egyszer még elintézi, hogy mindent visszakapjon.

– Össze kell szednünk a holminkat – szólt hátra a válla felett Kueinek. – A táskámban van Appa sípja, azzal tudunk jelezni Aangnak.

– Már ha őt nem kapták el – jegyezte meg Toph roppant segítőkészen.

A lépcső mellett volt az őrszoba, egy horkoló fegyőrrel. A férfi kábán felnézett, amikor berontottak, és csak pislogni tudott, miután Toph a falhoz szögezte némi sziklával.

Elvileg Kueinek tudnia kellett volna, hogy mi merre van a palotában, de gyakorlatilag Toph lábára hagyatkozva jutottak el a trónterembe. Toph a börtönőrhöz hasonló trükköt játszott el Ty Lee-vel, mire a másik csaj, akinek Sokka nem volt biztos a nevében (Mei? Mi? Mai?), csak legyintett és arra se volt hajlandó, hogy felkeljen a földről.

Boscóval a nyomukban Kuei hirtelen sokkal lelkesebben futott. Mire nem képes a megfelelő motiváció, de tényleg.

Sokka már teli tüdőből fújta Appa sípját és megint azt kívánta, hogy bár hallaná ő is, mert így csak reménykedhetett benne, hogy nem romlott el. Kifulladva szaladt a többiek után, végig a lehetetlenül hosszú folyosókon, ki az udvarra. Két Dai Li ügynökkel találkoztak, akiket Toph egy pillanat alatt áthelyezett egy másik emeletre. Sokka újra megfújta a sípot, és ezúttal érkezett válasz: Appa a következő udvarban volt, onnan hallották a harci bömbölését.

– Ha megint leláncolták… – fogadkozott Sokka. Nem fejezte be. Így fenyegetőbb. Meg lehet, hogy levegője sincs hozzá, de erről nem kell tudnia senkinek.

Appa nem volt megláncolva. Az udvar közepén állt, morgott és felborzolta a bundáját, mint egy macskapolip, hogy nagyobbnak tűnjön. Levegőidomítással, és a hatalmas mancsaival tartotta sakkban azt az osztagra való tűznépi katonát, akik megpróbálták sarokba szorítani.

El kell ismerni, a hercegnő nem éppen az egy helyben üldögélő, macskabölcsőt játszó fajta. Most már biztos, hogy nem hagyhatják hátra Kueit, keresniük kell egy erődöt, egy jól védhető állást, ahonnan kiindulva majd visszafoglalhatják a várost. Addig is, Sokka egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy Yuénak ajánlja az életét és futott.

Egy új alak szökkent az udvarra, a kezében ikerpengével, a fején lángjelekkel díszített sisakkal. Sokkát nem érdekelte volna, el volt foglalva azzal, hogy a csuklójánál fogva végigrángassa Kueit az udvaron. Toph felkapta a fejét, fintorgott és felugrott. Sokka ennyiből már tudta, hogy a földet érésével olyan hullámot fog kelteni, ami ledönti a lábukról a fegyvereseket. Gyorsan úgy kanyarodott, hogy a lánytól valamivel messzebb legyen, és őt semmiképpen ne érintse a lökés.

Csak aztán a kardos fickó bal lába végigcsusszant a kövön, mintha egy adag homokot akarna a szemükbe rúgni, és tűz rohant át az udvaron.

Az idő elnyúlt, mint a langymeleg gyanta. Sokka beleragadt és nem tudott elég gyorsan mozdulni. Az alkony élénk színei mellett alig látta a követ éhesen végignyaló lángokat, ellenben a fekete, szenes foltokkal, amiket maguk után hagytak. Látta, ahogy Toph földet ér, ahogy körülötte megmozdul a kő, látta a lány arcán a meglepetést, amikor az ember rájön, hogy megfogta a forró edény szélét, de még nem jutott el a tudatáig a fájdalom. A kőhullám nem jutott messzire, Toph felsikoltott és elvesztette az uralmat az eleme fölött.

Térdre esett, bal kézzel letenyerelt a forró kőre, és megint sikoltott, Sokka pedig ina szakadtából rohant és őszintén remélte, hogy egy cipőtalp elég lesz ahhoz, hogy ő ne égjen össze.

Felkapta a lányt, aki még a fájdalom keltette pánikban volt, és megpróbálta fél kézzel letépni az arcát.

– Toph, én vagyok! – ordított rá, és a vállára dobta, mint egy zsákot.

Visszafordult Appa felé. A bölény a katonák felé csapott a farkával, a viharos erejű széllökés néhányukat felborította, de a kardos, a tűzidomár, az megvetette a lábát és állva maradt.

Appának le kellett kushadnia ahhoz, hogy a farka felől fel tudjanak mászni a hátára. Sokka Topht fogta, Kueinek magától kellett volna mennie utána.

Hanyatt esett és majdnem lerepült a bölény hátáról, amikor Appa rémült ordítással ellökte magát a földtől. Sokka alig tudott megkapaszkodni a bundájában.

– Appa, ne! Nem hagyhatjuk itt Kueit, ő…

Visszanézett az udvarra.

A tűzidomár ott állt Kuei mellett, az egyik kardját a király torkának szegezte. A másik kardja lángolt, leírt egy félkört, és máris egy lángoszlop volt a nyomukban. Appa elbődült és kitért.

Sokkának fájtak a szemei, és hiába hunyta le szorosan a szemhéját, csak a lángoló kardot látta. Ha Toph nem kezd el mellette csendesen sírdogálni, úgy is marad.

– Hadd nézzelek – motyogta. – Toph, engedd, hogy megnézzem.

Felsóhajtott megkönnyebbülésében. Nem tűnt vészesnek. A bőr kipirult, és egészen biztosan kegyetlenül fájt, de ez magától is gyorsan meggyógyulna, talán még vízhólyagok se lesznek utána.

– Katara semmi perc alatt rendbe hoz – simogatta meg a lány hátát. – Hallod, Toph? Nem lesz semmi baj.

– Nem láttam – suttogta és összehúzta magát egészen kicsire. – Nem láttam…

Appa felkapta a fejét és egy mordulással új irányba fordult. Sokka ebből tudta, hogy Aang is megfújta a maga sípját. Nem tette volna, ha nincs meg Katara, és ha a lány itt lesz, akkor egy pillanat alatt rendbe hozza Toph lábát.

– Minden rendben lesz, oké?

Aztán Appa leszállt és Katara hamuszín arccal felrángatta a hátára a mozdulatlan Aangot. Tágra nyílt szemeiből csorogtak a könnyek, belehullottak a vízbe, amit a fiú hátán tartott, hogy megpróbálja meggyógyítani azt az iszonyatos sebet.

Sokka nem tudta nézni. Appa nyakára mászott és szelíd nógatással délkelet felé, a Kaméleon-öböl felé fordította. Aztán inkább egészen keletnek fordultak, mert a város felett furcsa gömbök lebegtek, a hasuk alatt egy kosárra való katonával, az oldalukon a Tűz Népe lángjeleivel.

Sokka a tenyerébe temette az arcát, és minden erejére szüksége volt, hogy ne kezdjen el ő is sírni.

* * *

 

Takeshi irodája pontosan egy emelettel a Tűz Uráé alatt volt. A drapéria mögött volt egy titkos átjáró, egy menekülési útvonal arra az esetre, ha az urát odafenn megtámadnák. Éppen ezért Takeshinek nem is lett volna szabad tudnia az átjáró létezéséről.

A Tűz Ura nem volt egy türelmes ember és nem tolerálta a hibákat. Takeshi tudta, hogy a házvezetőnő ezt minden újonnan felvett munkavállalóval közli, és ha úgy találja, hogy valaki nem hisz neki, akkor a következő napokban úgy osztja be, hogy az illető „véletlenül” a koronaherceg útjába akadjon. Utána általában elfogynak az ostoba kérdések.

Igazából nem kellett volna meglepődnie azon, hogy Tűz Ura Ozai bárkit megéget, akiről úgy találja, hogy nem alkalmas a pozíciójára. Néha Azulonnak is eljárt a keze, de ő a büntetést a hiba mértéke szerint szabta meg. Azula hercegnő ebben a tekintetben a névadójára emlékeztetett.

Takeshi néha még mindig verítékben fürödve ébredt, ahogy álmában újra átélte az utolsó találkozását Zhao parancsnokkal.

– A kifejezett parancsom ellenében cselekedett. – Ozai nem kiabált, de a hangja így is betöltötte a tróntermet. – Megtépázta a népünk becsületét és hírnevét. Vesztegette az időmet.

– Fényességes uram, én…

– Azula – vágott közbe Ozai. – Volnál szíves?

A hercegnő az apja felé fordult, az arcán sértődött fintor.

– Apám?

Zhao a trón előtt felkapta a fejét, hörgő lélegzettel kapkodta a fejét az ura és a hercegnő között.

– Engedetlenkedsz?

A lány bosszúsan sóhajtott és kelletlenül talpra állt.

– Nem tartom méltónak rá, hogy az én kezemtől távozzon a túlvilágra. Remélem, értékeli, amiért apám szerint viszont igen. És én a Tűz Ura alázatos szolgája vagyok.

Felemelte a kezét, az ujjai hegyén elektromos kisülések táncoltak.

– Igazad van – szólt ismét Ozai. Azula mozdulatlanná dermedt, a kisülések lassacskán elhalványultak körülötte. – Őrség! Vigyék Zhaót a katakombákba. Mondjuk… a harmadik cella megfelelő lesz számára. A kivégzés módjáról majd később döntök.

Zhao nem szégyellt könyörögni, ahogy felrántották a földről. Az ajtóban még ellenkezett is, úgy kellett leütni.

Takeshi végig mozdulatlanul állt és azt mantrázta, hogy ha engedelmeskedik, akkor nem történhet baja.

Mióta aláíratta az urával azt a papírt, valahányszor a titkos átjárón át leszűrődik a Tűz Ura egy szerencsétlenül járt látogatójának hangja – egy héten átlagosan egyszer megesik –, rendetlenkedni kezd a szíve. Nevetséges, hogy mennyi mocskos ügy ment át a keze alatt, és mégis akkor kezd el rettegni, amikor a saját élete forog veszélyben.

Azt mondta magának, hogy mindent a nép nevében tesz. De a Tűz Ura is mindent a nép nevében tesz, és ő Agni akarata és fénye, mégis hogy jön Takeshi ahhoz, hogy felülbírálja őt?

Mak nélkül soha nem teszi azt, amit. Most, hogy az ezredes nincs itt, újra és újra felmerül benne, hogy jelentenie kell a hibát. A Tűz Ura akarata jogos és igaz, neki az a dolga, hogy engedelmeskedjen. Talán ha nem kapott volna levelet Maktól olyan gyakran, meg is teszi.

Amikor meghallotta fentről a fájdalomüvöltéseket, újra a kezébe vette az ezredes legutóbbi jelentését és azt olvasta, amíg a hangok el nem haltak.

Tisztelt Uram!

Bátorkodom bizakodni, hogy a helyzet jobb, mint ahogy feltételeztük. Mung tábornok azonnal helyreállította a létesítményében a megfelelő körülményeket – bár hozzá kell tennem, hogy Katsuko tanácsos először megpróbálta észérvekkel meggyőzni és csak akkor vettük elő az engedélyt, amikor a vita végképp megfeneklett.

Az eredeti ügyeinket tekintve tehát bizakodom kijelenteni, hogy még idejében cselekedtünk.

A tegnapi nap folyamán híreket kaptam a Kolóniákról. Zuko őfenségét a hercegnő őfensége elszólította a pozíciójából. Úgy hallottam, hogy a herceg megfelelt a kiképzésen és a jó előremenetelére tekintettel helyet ajánlottak neki a birodalmi tűzidomárok között. Azonban a hercegnő még az előtt elszólította, hogy a herceg megkapta volna az áthelyezési papírjait.

Önnek mi a véleménye? Okozhat ez gondot a jövőben?

Éljen soká Tűz Ura Ozai!

Mak ezredes,

a Shinku-házból való Hei Lo és Karui fia

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

______

Volt egy félvállról elejtett megjegyzésem a hatodik fejezetben: „A Közszolgálati Kutatócsoport azóta már átvette a kutatási anyagát és úgy vélik, hogy legkésőbb a nyári napfordulóra működőképes prototípusokat tudnak majd bemutatni a repülő szerkezetekből.”

Ez a becslés adja a történetem idővonalának alapját, ergo a mi naptárunk szerint május eleje van, kb. másfél hónap van a nyári napfordulóig. A Tűz Népe most nem veszítette el a fél flottáját északon, szóval teljes lelki nyugalommal koncentrálhatnak az egyéb projektjeikre. Ó jaj. De legyen a Föld Királyságának gyereknap, Ba Sing Sébe most csak léggömböket vittek, nem léghajókat.

Zuko haj-jelentése: egy hónappal korábban nyiratkozott meg, mint a kánonban, így köszöntsétek sok szeretettel S3 Zuzu-hajat a színpadon!