Pillangóhatás XV.

Kábé egy hónappal ezelőtt jártam erre az előző résszel. Azóta véget ért a félév, agonizáltam egy sort azon, hogy mi a fenét írok, hogyan írom, egyáltalán minek, kell-e egyáltalán ez a fejezet, szóval csak a szokásos.

Úgy fest, hogy valahányszor eljutok egy regény feléig, meghasonlok önmagammal. Le kéne szokni róla, eh?

Az aktuális fejezetről:

Úgy gondolom, hogy nagyon kevés ember születik menthetetlenül őrült pszichopatának. Az egy olyan dolog, ami kialakul. Lehet alapja, persze, de sokat dob rajta, hogy az ember milyen körülmények között nő fel, milyen ingerek érik, és a többi.

Azt szerintem nem kell ragozni, hogy Azulával miért történt az, ami. Azt is tudjuk, hogy a gyerek az apja lánya, szóval simán lehet, hogy Ozaiban sem buzgott az érzelmi intelligencia gyerekként. Ezt dobjuk meg egy olyan típusú neveltetéssel, mint amit tőle láttunk: nyílt kivételezés, verbális agresszió, plusz a tény, hogy herceg, ergo teljesen más értékrend szerint kezelik. Dobjunk bele ebbe néhány hirtelen traumát, és voilá.

Úgy tudom elképzelni, hogy volt egy pont az életében, ahol felállt, felborította az asztalt és közölte, hogy oké, ha azt akarod, hogy rosszfiú legyek, akkor az leszek.

Azonban félreértés ne essék, a pasas még mindig seggfej és az is marad.

Röviden: ebbe a fejezetbe megpróbáltam beleönteni az összes headcanonom valaha. A felét amúgy kiszedtem, de ez a fejezet még mindig 90%-ban Ozai belső monológja.

 

kép a sorozatból

 

Pillangóhatás

十五. Gyanú

– Szóval itt vagy – hallotta maga mögül Azula hangját. A lány megindult felé a kerten át. – Már kezdtem azt hinni, hogy belefojtottad magad a…

Ozai felnézett a lányára. Azula lépés közben vált mozdulatlanná, ami miatt megbillent, de mire visszanyerte az egyensúlyát, már meg is hajolt. Hiába figyelte őt Ozai, nem látta az átmenetet a döbbenet és a tisztelet között.

A viszontlátást nem egészen így képzelte el.

– Mégis kinek hittél? – Hagyta, hogy a tulajdon meglepettsége színezze meg a kérdését.

Azulának csak a frufruja mozdult, és az is csak a kellemes, kora nyári szellő miatt, ami eleve kicsalogatta Ozait a kertbe.

– A fivéremet kerestem, atyám.

– Valóban? – Inkább kijelentésnek hangzott, mint kérdésnek.

– Zuko… előszeretettel ül ugyanott, ahol atyám. – Azt nem mondta, hogy nem sokat látja Ozait a kertben, főleg nem napközben, amikor a hivatali teendői nem hagyják kimozdulni abból az átkozott dolgozószobából. – És ünnepi öltözetben a fivérem egészen hasonlít édesapámra.

Ezt vegye sértésnek vagy bóknak? Félrebillentett fejjel nézte Azulát, aki meghajolt és úgy maradt. Biztos volt benne, hogy szögmérővel is ellenőrizhetné a tartásán az etikettben meghatározott negyvenöt fokot.

– Valóban – ismételte, jóval halkabban.

Ha nem lett volna ilyen figyelmes, vagy éppen pislogott volna egyet, úgy elmulasztotta volna a pillanatot, amikor a lányon átfutott a remegés.

Nem volt ideje kiélvezni a látványt. Úgy tűnt, a szellemverte teknőskacsák is a fiának nézik, mert az egyik hápogott egyet és a farktollait vidáman riszálva pedálozni kezdett felé. Undorodva felállt a padról és hátra sem nézve a palota felé vette az irányt. Azulának ugyan nem mondta, hogy tartson vele, de a lány gyorsan felzárkózott.

Hátrapillantott a válla felett Azulára. Összetalálkozott a pillantásuk. Éppen azelőtt, hogy a szemezés kihívóvá válhatott volna, a lány engedelmesen lesütötte a szemét. A megadása vajon őszinte, vagy számolja a szívverését, hogy ilyen tökéletesen sikerül megfognia a megfelelő pillanatot minden egyes alkalommal?

Ozai sosem lehetett teljesen biztos benne. A bizalom kétélű penge, és mindig a nagyobb hatalmú az, akit jobban megvág. Azula mindig is nagyon ügyesen hazudott, Ozai pedig soha nem szeretett a szükségesnél többet kockáztatni.

– Bocsásson meg, ha megzavartam – szólt a lány engedelmes, egyenletes hangom, mégis úgy, hogy Ozainak egy kushadó, támadásra kész komodói rinocérosz jutott eszébe róla.

– Úgy tájékoztattak, hogy kora délután érkezel.

– Szerettem volna minél hamarabb hazaérni. Untam a barbár külvilágot.

Ozai szusszant egyet. Emlékezett arra a boldogtalan évre, amit Hari Bulkantól távol töltött. Volt egy hajója, egy századra való katonája és egy lehetetlen küldetése. Illetve, akkor lehetetlennek hitt küldetése. Még jó, hogy Azulon már nem él, egyébként egészen biztosan az orra alá dörgölné, hogy nem ő, hanem egy közönséges parancsnok lelte fel azt a mihaszna avatárt. Ráadásul egy olyan, akit azóta hazaárulás miatt kivégeztetett.

– Nem látom akadályát a köszöntő-ceremónia előrehozásának – hümmögött. – Persze csak akkor, ha készen állsz.

Merészeljen nemet mondani.

– Természetesen, atyám.

– Kerítsd elő a társaidat! Három fokon belül neki akarok kezdeni.

– Igenis, atyám.

Már el is suhant, hangtalanul, mint egy szelíden idomított láng. Ettől viszont ideges lett, éppen elég csendes volt a palota abban a három Kohtól átkozott hónapban, míg a lány odavolt.

Az első két hetet még élvezte. Az esküvője óta nem volt rá példa, hogy tíz napnál hosszabb időt a közvetlen családja társasága nélkül töltött volna, így mondhatni megszokta, hogy mindig van a közelében valaki, akinek egy csattanó utasítására tucatnyi szolga pattan és kavarja fel a levegőt.

Ha ő adott parancsot, akkor a szolgák szinte a földön csúszva igyekeztek teljesíteni a kívánságát, minél kevesebb zajjal, minél kevesebb problémával. Ami rendben is volt. Csakhogy idővel Ozait valahogy… idegesíteni kezdte a némaság. Az tette be a kaput, amikor egy ponton azon kapta magát, hogy már a fiát is hiányolja, csak történjen valami. Az már tényleg mindennek a legalja. Másnap rendelt egy zenekart.

Az unalom még arra is rávette, hogy kérjen egy listát arról, mi mindent művelt a fia az elmúlt három évben. A listát összeállító két aktakukac azóta börtönben van – telehányták a jelentést hazugsággal, és tartották magukat ahhoz, hogy ami a papíron áll, az igaz. Állítólag Zuko bárkit lekap a tíz körméről, aki engedetlenkedni merészel vagy nem mutat kellő tiszteletet a család irányába. Párbajra hívja azokat, akik nem hátrálnak meg, és ezeket a párbajokat megnyeri. Csupa-csupa szédületes ostobaság.

Egyedül a testőrei előzték meg a trónterembe menet, de ők is elfordultak, míg elfoglalta a trónusát és fellobbantotta a lángfüggönyt. Akkor a rangidős tiszt háromszor odavágta a nanigatája nyelét a kőpadlónak, mire a bejárat mellett térdeplő szolga egy vattába csomagolt ütővel megszólaltatta a gongot. A fojtott hang gyorsan elhalt a drapériák és a faragott falburkolatok között. A csend gyorsan visszafoglalta az őt megillető helyet és rátelepedett az alattvalóira. Az udvartartás nesztelenül osont be és foglalta el a helyét, egyedül a Tűz Bölcsei merészeltek kicsit csoszogni a papucsaikban, de ők is sietve tették meg azt a pár lépést a nekik kijelölt helyig. A kínlódó arckifejezésükből gyorsan rájött, hogy őket is zavarja a csönd, ami egész egyszerűen nevetséges.

Mégis hogyan örökölhetett ilyen nyámnyila szolgálókat az apjától? Azulonnak soha eszébe nem jutott volna zenével megtölteni a folyosókat, vagy hagyni, hogy a tanácstagok az előcsarnokban vitassák meg ügyes-bajos dolgaikat. Akkoriban a csönd nem függöny volt, hanem füst; nem takart, hanem fojtogatott. A tanácsteremben és a nagyobb folyosókon tömjént égettek, hogy leplezzék, de csak még áthatolhatatlanabb lett tőle. Egyvalakinek volt felhatalmazása új levegővel lélegzetvételnyi megkönnyebbülést hozni a termekbe, de az a valaki igen ritkán tartózkodott a fővárosban.

A lángfal egy könyöknyivel megemelkedett, hogy elhamvasszon minden további gondolatot, ami az apja vagy a fivére körül foroghatott volna. Most a gyerekeire kell koncentrálnia.

Elhúzták a bejárati függönyt. Elsőként a birodalmi tűzidomárok egy osztaga lépett be, egyesével, majd sorba rendeződtek, míg Zuko és Azula mögöttük ugyancsak mély főhajtással belépett. Ozait nem érdekelte a kíséret többi tagja, ettől függetlenül konstatálta, hogy Azulának az a két régi barátnője, akiket évek óta nem látott a palotában, is belép a terembe és a státusuknak megfelelően végig meghajolva tipegnek előre, szinte komikus gyorsasággal szedve a lábaikat, hogy tarthassák a lépést a társaság többi tagjával. Lo és Li a ruhájuk ujjába rejtett kezekkel gördültek előre, mint két aszott, ráncos kakaóbarack. Mögöttük még két osztag testőr érkezett, egy fogollyal. Ozai elszakította a pillantását a gyerekeiről, mert nem Iroh-t hozták vasba verve, hanem egy borvirágos képű, földből fakadt senkifattyát, Pedig azóta fogalmazta az Iroh-t nyilvánosan megszégyenítő beszédét, hogy hírt kapott az árulásáról északon.

Ezért még számol ezzel a kettővel.

Jóleső borzongás futott végig a gerince mentén, amikor Azula és Zuko letérdelt előtte. A belső lángja, a sárkányoknál is nagyobb és vadabb szörnyeteg, tekergett örömében, hullámokban árasztva szét a meleget a bensőjében.

Korábban azt tervezte, hogy Azulát szólítja meg elsőként – elvégre semmi olyan helyen, amit Agni fénye ér, nem fordulhat elő, hogy Zuko egyszer az életben jól csináljon valamit, szóval a lány biztosan hazudott, amikor a jelentését írta Ba Sing Séből –, de a lány Iroh helyett egy ilyen férget merészelt elé hozni az ünnepélyes fogadtatásra.

– Zuko herceg. Azula hercegnő. Üdvözöllek benneteket itthon.

– Atyám – ült a sarkára Azula és felnézett rá. Az arca nyílt, a szeme csillog, de az összkép mégis hamis.

Zuko valamivel tartózkodóbb, az idegesség szinte sugárzott belőle. Ozainak nevetni támadt kedve attól, hogy milyen keményen próbálkozik a fiú az érzései palástolásával. Az ő szempontjából sajnálatos, hogy Ursa színészi képességeit mind Azula örökölte, neki meg csak egy sokadik, jelentéktelen felmenő jutott, akire hasonlíthat. Elvégre az kizárt, hogy majd pont tőle örökölje ezt a nyíltságot.

– Atyám – visszhangozta a fiú.

Felnéztek a trónusára. Ennek a ceremóniának is megvolt a maga protokollja, amit Ozai kénytelen volt betartani. Illetve, azokat a részeit, amiket arra érdemesnek tartott. (Nem fog azokra a hadjáratokra gondolni, amik végén Iroh bevonult a trónterembe, ő meg… nem.)

Végül mégis felemelkedett és átlépte a tűzfüggönyt. A gyerekek szeme elkerekedett, az udvar azonnal leborult.

– Büszke vagyok rátok.

A hatás azonnali volt. Zuko arca felragyogott, Azuláé viszont lezárt.

– Büszke vagyok, mert elfoglaltátok Ba Sing Sét. Büszke vagyok, mert a hűségeteket próbára tették, ti pedig helyesen cselekedtetek. – Iroh-ról ennyi éppen elég, a többit majd akkor, amikor halálra ítéli. Mondjuk, a napfordulókor, ami a Tűz Urának hivatalos születésnapja. Már előre örült az ajándéknak. – És te, Azula. Büszke vagyok, amiért legyőzted a nemzetünk legnagyobb ellenségét, amiért megölted az avatárt.

Ugyan a hírek már kiszivárogtak és mindenki hallotta azokat, így is fojtott mormogás kapott szárnyra. Gyorsan elhalt, maradt helyette a lángfal ropogása és fénye, ami hosszú és éles árnyékokat vetett, és ami olyan szépen megvilágította a térdelő gyerekei arcát. Azt akarta látni, hogy áhítattal csüngnek minden szaván. Le akart menni, hogy közvetlen közelről igya be a feltétlen engedelmességüket, az imádatukat, a félelmüket.

Zukóról ide látta az utóbbit. Azula távoli volt és elérhetetlen, és bár az arca azt a fajta kérlelhetetlen céltudatosságot tükrözte, amit elvárt tőle, mégis az anyja jutott eszébe róla, meg az ő mindig tökéletes udvari mosolya.

A lánya szemébe nézett és nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e neki. Azula megint kivárt és a tökéletes pillanatban sütötte le a szemét. Egészen biztosan számol.

– Kit hoztatok nekem? – kérdezte és se a hangjában, se a mögötte lobogó tűzben nem lehetett észrevenni a feltámadó haragját.

Legnagyobb meglepetésére, Zuko felelt.

– Ba Sing Se városőrségének nyugalmazott parancsnokát hoztuk Hari Bulkanba, hogy a Sárkánytrón ítélkezzék a cselekedetei fölött. Ez a katona a felelős Lu Ten herceg haláláért.

Erről viszont Azula nem írt haza. A váratlan hírre kifejezetten hangos felbolydulás támadt a teremben, és Ozai kénytelen volt felemelni a bal kezét, hogy a csönd ismét rájuk telepedhessék.

A katonára nézett, erre a szánalmas roncsra. Igen, ha jobban megnézi – és a katona még jobban megrogyott a tekintete súlya alatt, mint Zuko, szűkölve húzta össze magát –, akkor képes meglátni a mostani alakja mögött az izmos barbárt, akinek egyetlen mozdulatára dárdákká lettek a sziklák. Legalábbis a család jó híre érdekében reméli, hogy ez a helyzet. A sógornője nem pipogya gyereket szült.

– Aki a Tűz Urával vitázik, Agni lesz a bírája. – Halkan szólt, mert a mély hangja, a csendes, elfojtott harag ebben a teremben, ennyi ember között, mindig hatásosabb, mint a kiabálás. Ez egyike volt Azulon szűkmarkúan osztott tanításainak, egyike azoknak, amikkel ráadásul egyet is értett. – Vigyék a katakombákba és köszöntsék úgy, ahogy megilleti. A Sárkánytrón elé hozták megmérettetni; mához öt napra, a legfényesebb órában a Tűz Ura ítéletet mond felette. El vele!

A parancsnok nem ellenkezett, csak sírt, amikor a hóna alá nyúltak és kivitték. Még szánalmasabb látvány volt, mint amit Zhao nyújtott néhány hónappal korábban, pedig Ozai egészen biztos volt benne, hogy azt nem lehet felülmúlni.

A köszöntés további része szóra sem volt érdemes. Visszaült a trónusra, mire az udvar felemelkedett, csak a hazaérkezett hősök maradtak a padlón. Bólintással fogadta és nyugtázta Azula méltatását, amivel a barátnőit illette. Lady Mai és Lady Ty Lee összetett kézzel hajolt földig. Ozai figyelmét nem kerülte el, hogy Azula már megajándékozta őket egy-egy lángjelű brossal, amivel megjelölte őket, mint udvarhölgyeit. Ukano lányának haját aranyszegélyű szalag fogta össze, ami vagy nagy bátorság (elvakultság) a részéről, vagy Azula külön kegyben részesítette. Megjegyezte magának a dolgot.

Az ilyen ceremóniáknak mindig is az elbocsátás része volt a leghosszabb. Azula és Zuko vele maradt, a trónhoz vezető lépcsősor legalsó fokán állva nézték végig, ahogy az udvar sietve, de nem pánikszerűen elhagyja a termet.

Zuko összerezzent, amikor a lángfal halk sistergéssel kialudt. Ozai felállt, és hátra sem nézve megindult az oldalajtó felé. Nem volt rá szüksége, biztos volt benne, hogy mire az ajtónállók szabaddá teszik előtte az utat, azok ketten a sarkában lesznek.

Takeshi titkár az ajtó előtt várta, holott Ozai meghagyta, hogy a ceremónia után nem akar hivatalos dolgokkal foglalkozni.

– Fényességed – hajbókolt a férfi. – Sürgős üzenet érkezett a Flottától.

Fekete szalaggal átkötött tekercset nyújtott felé. Ozai elnapolta a titkár elbocsátását, az ilyesmit tényleg nem rakhatja le csak úgy az asztalára. Azt viszont erősen ajánlotta, hogy megérje az idejét az irat; a legutóbbi fekete szalagos tekerccsel az éjszaka közepén ébresztették föl és egy közönséges birtokvita volt két nemes között. Igazságosan ítélkezett, mindkettejüket teljes rang- és vagyonelkobzással sújtotta.

Menet közben olvasta el a levelet.

Agni Fényének, Tűz Ura Ozainak figyelmébe

Ba Sing Se ostromát megelőzően megfigyelőink jelentették, hogy víztörzsi hajókat észleltek a Kaméleon-öböl magasságában, melyek aztán a belső tenger felé mozdultak el. Nem kaptunk értesítést a hajók további pozícióját illetően, viszont megszakadt a kapcsolatunk a Karmazsin Dicsőség nevű cirkálóval. A hajó az utóbbi napokban nem küldött helyzetjelentést, ugyanakkor a Kígyó-átjárón látták áthaladni, teljes gőzzel és kikötéshez használt zászlókkal. Szinte bizonyos, hogy a cirkálót jelenleg az ellenség tartja mozgásban. A mellékelt térképen jelöltük a hajó haladási irányát, valamint az utolsó észleléseket. A második mellékletben a hajó leírását és teljes adatlapját találhatja meg Fényességed.

Őfensége, Azula hercegnő jelen érvényes utasításait követve, az ellenséges tevékenységet folyamatosan figyeljük, de lépéseket nem teszünk.

Tisztelettel kérem az utasítás jóváhagyását. Várjuk a további parancsokat.

Chan admirális nevében és helyében eljárva

Kitani parancsnok,
a Sato-házból való Hiro és Akai lánya

Azula jelen érvényes utasításai. Ozai ajka megrándult, türelmetlenül feltekerte a tekercset, és odadobta a lányának.

– Estére választ várok. És ajánlom, hogy jó indokod legyen erre.

Végre, végre őszintének tűnő érzelem suhant át Azula arcán.

– Elmehetsz – hessegette el.

Érdekes volt az a pillanat, amikor a lány szeme megindult Zuko felé, de még azelőtt észbe kapott, hogy a fivéréhez fordult volna. Nem úgy a fiú. Ő szinte teljes testével a húga felé fordult.

– Igenis, atyám – mordult a lány fojtott torokhangon és elsietett.

– Fiam – pillantott Ozai a kölyökre. – Csatlakozz hozzám a keleti teaszobában.

– Igenis, atyám – nyögött fel a fiú rekedten.

A keleti teaszoba volt a palota legkisebb fogadószobája. Az uralkodócsalád itt fogadta azokat a vendégeket, akiket személyesen és nem hivatalból hívtak a palotába. A festett rizspapír borítású tolóajtók egy zárt kertre néztek, ahová kívülállók nem tehették be a lábukat. Leginkább Ozai használta ezt a szobát, ugyanis a Tűz Ura termeihez nem tartozott hivatalos fogadószoba – lévén, hogy az egész palota az övé. Azulával szokott itt teázni, itt vezette be a lányt a politika igazi mélységeibe. Korábban Azula is sok időt töltött ebben a helyiségben, itt találkozott a barátnőivel, amikor Ozai még csak herceg volt. Nem tűrte meg a kívülállókat a lakosztályában. Hogy Azula mit művelt azokban a termekben, mióta kizárólag az övéi, a legkevésbé sem érdekelte.

A palota helyiséghasználatával kapcsolatban átlag havonta került egy hosszabb-rövidebb lista az asztalára, amivel kapcsolatban neki a világon semmi tennivalója nem volt, csak szignálnia kellett. Emlékezett rá, hogy hol látta Zuko nevét; ő rendszerint a déli fogadószobában tartotta a tanácskozásait, az volt elég nagy ahhoz, hogy az egész gazdasági csoport egyszerre le tudjon ülni. A kisebb megbeszéléseket a szomszédos teaszobában tartotta. Miután Ozai lelőtte a kérvényét arra vonatkozóan, hogy szeretne egy saját dolgozószobát, a koronahercegi lakosztály egyik szobáját rendeztette át az igényeinek megfelelően.

És azt merészelik állítani neki, hogy a fia, aki tekercsekkel zsonglőrködik és értékelhetetlen teljesítményt mutat minden alkalommal, amikor próbára teszi, párbajokat vív a háta mögött.

Előfordulhat, hogy annyit se törődött Zukóval az elmúlt években, mint idomár a tűzszerszámmal, azzal ugyanakkor tisztában volt, hogy a fia nem hazudik. Képtelen rá, hogy magabiztosan valótlanságot állítson, ahogy arra Ozai vagy Azula képes. Kikérdezi a fiút, és leszűri az igazságot. Már ha Azula nem azzal próbálkozik, hogy kijátssza őket egymás ellen, hogy a végén az övé lehessen a trón.

Ostobaság volna ez a részéről. Mégis mire menne vele? Még nem nagykorú, nem lehetne ő a Tűz Ura régens nélkül.

A gondolat, hogy esetleg a fivérét akarja trónra ültetni, legalább olyan nevetséges volt, mint a Zukóról szóló jelentés. Mégis, a gyanú megmaradt.

A tolóajtó koppant a keretben. Kettesben maradtak. Zuko nagyot nyelt Ozai figyelmének tüzében. A díszes mellvért, amit az ünnepség alatt viselnie kellett, elrejtette a teste vonalait, legfeljebb a kezein láthatta, ahogy megfeszülnek az izmai. Félrebillentett fejjel a fiúra mosolygott – aki megint összerezzent – és intett a neki, hogy foglaljon helyet az alacsony teaasztal másik oldalán.

Zuko seizában foglalt helyet a párnán. Sikerült véghez vinnie a feladatot úgy, hogy közben nem esett hasra. Értékelte a saját teljesítményét, mert nagyot szusszant, aztán megdermedt, amikor észrevette, hogy Ozai agurában ül. A kölyök arcán végig lehetett követni a pánik stációit. Maradjon? Váltson? Helyesen cselekedett vagy…?

Ozai nagy kegyesen elfordult és intett a szolgának, hogy helyezze a teatálcát az asztalra. Mire visszafordult, Zuko már kihúzott háttal, agurában ült. Nem vörösödött el, de kerülte Ozai pillantását. A kölyök félt tőle, és ebben Ozai nem is talált semmi kivetnivalót.

– Milyen volt a kiképzésed? – kérdezte csevegő hangon.

– Úgy vélem, remek lehetőség volt arra, hogy megtudjam, milyen szinten állnak a katonáink, atyám – felelte, herceghez méltatlan óvatossággal.

A szolga megforgatta a kezében az agyagkannát és letette a tálcára. A halk koppanásra a fiú pillantása a tálcára villant, a szolga rebbenő kezére, aztán újra Ozait nézte.

Nem is értette Azulát, amikor azt mondta, hogy ez a rakás szerencsétlenség hasonlít rá. Nyilvánvalóan az anyja fia. Hasonló, ha nem ugyanazt a félelmet látja rajta, mint az anyjában, valahányszor ránéz. Ozai adta nekik ezt a félelmet, és bosszankodott, amiért olyan unalmasak és hasznavehetetlenek lettek tőle.

Azula hazugságokkal takargatja magát, de Ozai átlát rajta. A félelem az egyetlen biztos út, és hármuk közül egyedül Azula volt képes rá, hogy megfelelő módon magába építse. Ozai megroppantotta és a lány újjáépítette magát, ahogy ő kívánta. Ursa darabjaira hullott.

Zukóban ott volt a lehetőség, hogy naggyá váljon, de túl sokáig tartott beleverni az engedelmességet. Most ott van az arcán az emlékeztető, de a képességein ez nem javít egy fikarcnyit sem. Parancsot ad neki és a kölyök többnyire képtelen felérni az elvárásaihoz.

– Elmehetsz – mondta a szolgának. Az megdermedt és egy pillanatig tanácstalan volt, elvégre a teaszertartás közepén jártak, már előmelegített csészékkel, előkészített teafűvel, de maga az ital még nem volt készen.

Nem vitatkozott. Lesütött szemmel félrehúzódott. Ozai egy pillanatra se vette le a szemét a fiáról. A tálca felé intett.

– Iroh kitanított, nem igaz?

– Ismerem a szertartás lépéseit – hajtott fejet. – De… sosem sikerült jó teát készítenem.

– Mutasd meg.

A fiú keze nem remegett, ahogy felemelte a kannát. Megérintette az oldalát, hogy ellenőrizze a víz hőmérsékletét. Ozai minden mozdulatát figyelte. A túl szabályos, túl mély levegővételeiről felismerte a nyugtató meditatív légzést. A fiú minden rezzenése arról árulkodott, hogy a pánik szélén táncol, és puszta akaraterővel tartja magát kordában.

Tökéletes.

A tea, amit egy fél fokkal később kézbe kapott, már kevésbé. Csak azért nem köpte ki, mert vannak dolgok, amikhez még a Tűz Urának sincs joga. Olyanok, mint durván megszegni a valaha volt összes illemszabályt, hogy tudva és akarva kárt tegyen egy Zoryu-korabeli hamufa teaasztalban és egy Chizuryu-kori szőnyegben.

A tüzet nem lehet úgy formálni, mint a követ. Nincs körforgása, mint a víznek, nem egy láthatatlan állandó, mint a levegő. Ha a tűz kialudt, akkor vége van. Ha nyom nélkül égett, akkor nyom nélkül fog elillanni. Elpusztítani az elődei hagyatékát, még ha csak bútorokról is volt szó, olyannak tűnt, mintha ő maga akarná kioltani a fényesen ragyogó lángjukat. Nem mintha Zoryu vagy Chizuryu olyan kiemelkedő tetteket hajtottak volna végre – az egyiküknek Kyoshi avatár segítségére volt szüksége ahhoz, hogy megőrizze a trónját a magánál idősebb, de fattyú fivérével szemben, a másik békeidőben uralkodott, ennek megfelelően nem volt semmi, amivel kapcsolatban emlékezhettek volna rá.

Ha Ozai valóban fényes lángot akar látni, akkor az apjára és a nagyapjára tekint. Ők vakító ragyogással égtek, a nyomaikat soha nem lehet majd eltüntetni a világból. Ozainak keményen oda kell tennie magát ahhoz, hogy felérhessen hozzájuk, és ő is izzó betűkkel égesse bele a nevét a történelem lapjaiba.

És most itt volt előtte Zuko, az elsőszülöttje, az örököse, aki képtelen arra, hogy egy csésze jó teát készítsen. Ha Iroh igazán belefolyt volna a fiú fejébe, akkor ez nem így lenne, nem igaz? Tett magának egy mentális emlékeztetőt, hogy visszahívja az orgyilkosokat. Megengedi a kölyöknek hogy lássa a háború végét, megnézheti Sozin üstökösét. Majd megöleti utána. A születésnapi ünnepségek mindig olyan fárasztóak; Azuláéhoz sincs kedve, nem az, hogy Zukóéhoz! Majd az esős évszak beköszönte után, akkor még a nagyszabású temetéssel se kell vacakolnia. Ha a kölyök ügyes marad, akkor csendes, nyugalmas halált választ neki, ajándékképpen.

Mosolygott, a kölyök pedig fészkelődött. Nem tudta, hogy átment a teszten. Ozai nem tervezte közölni vele sem azt, hogy ez teszt volt, sem pedig az eredményét.

– Meséld el nekem Ba Sing Se ostromát!

– Nos, én… Azula nem mondott már el mindent? – kérdezte zavartan.

– Mit számít, hogy mit mondott a húgod és mit nem? – Újra belekortyolt a teába. Kaparós utóíze volt, amitől krákogni támadt ingerenciája. Vagy tüzet fújni. Milyen kár, hogy soha nem jött rá, hogyan is csinálja Iroh azt a kis trükkjét.

A fiúnak volt annyi esze, hogy megpróbáljon tőmondatokra szorítkozni a beszámolója során. Ozai sosem szerette a fölösleges fecsegést, de a fiának tizenhárom év volt, mire sikerült ezt felfognia. Eleinte azt hitte, hogy Ursa bátorítja őt az efféle ostobaságokra, de Zuko közlékenysége azután se csappant meg igazán, hogy a nő…

Azután, hogy a nő…

A teáskanna alatt az aprócska láng, ami melegen tartotta az italt, fellobbant. Zuko hangja elcsuklott. Gyors pillantás az arcára, aztán lesütötte a szemét, mintha sosem merészelt volna felnézni.

Vajon máshogy viselkedne akkor, ha Ursa az udvarban marad? Koh fossza le a húst a csontjairól, amiért elment, amiért megszökött, és a szellemek vágjanak végig az összes tehetségtelen idiótán, akik nem voltak képesek megtalálni őt, amikor elküldetett érte. Talán ha újabb keresőket indítana… igen. Fél éven át kutattatott utána, aztán még egyszer, egy évvel azután, hogy megkoronázták. Annak is négy éve már. Ennyi idő elteltével természetes, hogy lankad a figyelem. Most a nyomára bukkanhat.

Vagy talán nem is őt kell keresnie, hanem azt a másikat. A férfit, akitől elvette őt. A csontjaiban érezte, hogy a felesége (az ő felesége, az övé) első útja abba a koszos kis faluba vitt, ahonnét akkor régen összeszedték őt, remélve, hogy felleli azt a másikat. Hogy is hívták? Eleinte megpróbált írni neki, de miután megtudta, hogy Ozai minden kimenő levelét elolvassa és megfelelő mértékben cenzúrázza, felhagyott vele. Még megvannak a levelek; majd kikeresi.

Nem volt hajlandó megjegyezni annak a másiknak a nevét. Azt mondta, hogy majd akkor, amikor a felesége újra az oldalán van és a férfi feje egy karón díszeleg a palota udvarán.

Mindez egy töredékfok alatt futott át rajta, ahhoz viszont elég idő telt el, hogy Zuko halántékán lefusson egy verejtékcsepp. Ozai bosszúsága engedett a látványtól. Szinte tapintani tudta a gyerek félelmét.

– Ott tartottál, hogy megérkeztél Ba Sing Sébe – emlékeztette.

– Igen. Öhm, ott. – Egy hajtásra lehúzta a teáját, ami halálos sértés lenne a teamester irányába, ha nem ő maga készítette volna el az italt. Félrenyelt és könny szökött a szemébe, ahogy megpróbált minél kevesebbet köhögve levegőhöz jutni. Elcsukló hangon folytatta: – Atyámat tájékoztatták a hadi ballonokról, igaz?

– Ez csak természetes.

– Azokat alkalmaztuk a fal bevételekor. Sikerült meglepnünk a védőket. Öhm. Addigra Azula elfogta Kuei királyt… tényleg, őt is hazahoztuk, de atyám azt mondta, hogy csak egy foglyot hozhatunk a trónterembe, és arra jutottunk, hogy talán Xiaolán parancsnok ügye a legsürgetőbb?

– Magatokkal hoztátok a Föld Királyát? – kérdezte Ozai lassan.

– I-igen.

– És ezt csak most mondod.

– Bocsánat.

– Nem, folytasd csak. Érdeklődve hallgatlak.

– Tehát, a városban Azula átvette az uralmat, és elküldte az embereit, akik felszólították a védőket a megadásra. Néhányan ellenkeztek, de őket sikerült gyorsan lefogni. Azula akkor éppen a város alatt volt, hogy ööö… elrendezze a dolgokat Iroh bá… vele. A király az avatár társainak segítségével akart megszökni, a palota udvarán fogtam el és…

– Te fogtad el.

Zuko nagyot nyelt.

– Igen, atyám.

Ozai hümmögött.

– Annak a parancsnoknak az elfogását ki rendelte el?

Zuko megnyalta az ajkát.

– Azula adott parancsot a város aktáinak átnézésére, de a parancsnokra az én figyelmemet hívták föl. Az elfogása közös döntés volt.

Közös döntés. A tény, hogy különválasztotta őket, de ha jól veszi ki a fiú szavaiból, akkor Azula kiküldetése alatt végig tartották a kapcsolatot. Látta őket együtt gyakorolni. Hiába ugrasztja össze őket, hiába állította ki őket egymás ellen a fiú legutóbbi próbája alkalmával, újra és újra összefognak. Lu Ten szavai jutottak eszébe; amikor még úgy tűnt, hogy Zuko nem lesz idomár, hagyta a fiút kardokkal bohóckodni, mire ő tanítani kezdte. „Nem két kardod van; ez egy egész két fele.” Ozai nem akart két felet. Ő két egészet akart, és ha ehhez az kell, hogy szétválassza a kölyköket, és a csatlakozási pontjaikat gondosan ledörgölje csiszolópapírral, ám legyen.

Kezdett olyan benyomása lenni, hogy Azula sejti, ezt a beavatkozást egyedül ő élheti túl és csak akkor, ha felnő a rá váró feladathoz. De ha sejti, akkor miért ragaszkodik még mindig a bátyjához? Mit adhat meg neki Zuko, amit Ozai nem?

– Értem. Van még egyéb hozzáfűznivalód az eseményekhez?

– Azt hiszem, minden fontosabbat elmondtam. – Ha nem tartja meg a páncél, talán teljesen összegörnyed.

Fürkészőn nézett a fia szemébe. Nem sütötte le a szemét, mint a húga, de ebben nem volt semmi kihívás, sőt. Állta a pillantását, mert tartott tőle, hogy mi történik akkor, ha félrenéz. Ez őszinte reakció volt, és ebből a szempontból Ozai többre értékelte, mint Azula hamis alázatosságát.

– Hány Agni Kaiban vettél részt? – kérdezte hirtelen.

– Tessék?

– Érdekes dolgokat hallottam, míg távol voltál, többek között azt, hogy öregbítetted a családunk hírnevét a párbajaid során. – Előrehajolt. – Hány Agni Kaiban vettél részt?

Elvörösödött és végre lesütötte a szemét.

– A kalderában vívottakat nem számolva, tizenegyben. Atyám.

Tizenegy, mindössze három év alatt. Azulon iszonyatosan dühös volt, amikor tizennyolc éves korában elfogadott egy kihívást; később, a kiképzése után évente legfeljebb két párbajt engedett neki. Ebben Iroh sem volt kivétel, azt mondta, hogy nem tűnhetnek „túlzottan vérszomjasnak” a nép előtt.

Tucatnyi lehetőség futott át az agyán. Lehetséges jövőképek, politikai manőverek, kijátszható lépések. Ó, ha lehetséges lenne egynél többet megvalósítani!

– Szép munka, fiam. Várlak téged és a húgodat vacsorára.

Éppen olyan gyorsan volt talpon és hajolt meg, mint ahogy azt Azula tette, a kertben. Legalább a tiszteletet sikerült megértetnie velük.

A fiú távozása után intett a teamesternek, akinek az első dolga volt kiönteni a maradék teát és kicserélni a füvet, amit Zuko tönkretett. Ozai nem figyelt a szertartásra, helyette csettintett, hogy húzzák el a tolóajtót.

A kert gazdagon zöldellt, a veranda tövében a virágok csúcsán duzzadt bimbók ültek, fennen hirdetve, hogy hamarosan szirmot bontanak. Pajkos szellő játszadozott a fák ágai között, suhant be a szobába, friss, erős illatot hozva magával.

Alatta halványan ugyan, de érezte a tömjénes füst átható, fojtogató illatát.

* * *

Takeshi nem volt tűzidomár, de még emlékezett az iskolai reggeli gyakorlatra. Agni ajándéka öt és hét éves kor között mutatkozik meg, gyakran mindenféle előjel nélkül, emiatt valamennyi gyereknek megtanítják, hogyan lélegezzen, hogyan járja végig a legelső formagyakorlatot. Idővel külön vették azokat, akikben valóban megvolt a tehetség. Bár tíz éves kora után már nem volt kötelező számára a reggeli torna, addigra a lépések és a hozzájuk tartozó légzőgyakorlat belevésődött Takeshi csontjaiba.

Most ezekhez a légzőgyakorlatokhoz nyúlt vissza, hogy képes legyen kordában tartani az idegességét. Türelemmel kivárta, míg értesítették, hogy a koronaherceg egymagában tért vissza a lakosztályába. Akkor összeszedte minden maradék bátorságát és ment, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel.

Zuko herceg csöpp gyermek volt még, amikor megörökölte a lakosztályt Iroh hercegtől, és mire nagyobb lett, az ideje nagyját már a fővároson kívül töltötte, így nem sok energiát ölt a lakrésze átalakításába. Nem mintha Takeshi sokat tudott volna a lakosztály korábbi berendezéséről, egy kezén meg tudta számolni, hányszor jelent meg azokban a termekben és a legelső alkalom nem sokkal a titkári kinevezése előtt volt. Volt azonban egy olyan sejtése, hogy a falakon lógó, művészi kalligráfiákkal (csupa filozófiai idézet) és nyugtató tájképekkel díszített tekercsek nem feltétlen a kisfenség ízléséről árulkodnak.

A dolgozószobája annál inkább. Az egyik régi, használaton kívüli szobát alakíttatta át, már ha átalakításnak lehet nevezni azt, hogy a szoba közepére elhelyeztetett egy íróasztalt, az ablak beugrójába pedig egy teaasztalt a hozzá tartozó ülőpárnákkal, hogy legyen hová leülni, ha személyesen akart megbeszélni valamit valakivel. Az egész falat bepolcoztatta, hogy legyen hova pakolnia a tekercseit.

Takeshi lelki szemei előtt az lebegett, hogy a Tűz Ura audienciája után Zuko herceg átöltözik és megy dolgozni. Úgy képzelte el a jelenetet, hogy belép, letérdel az iratokkal körbevett és talán kissé meglepett herceg elé, és megvall mindent. Arra nem készült, hogy a folyosóról az előtérbe lépve elsőnek Azula hercegnő hangja fogja megütni a fülét.

– Erőltesd meg magad! Ha apánk gyanakodni akar, ám tegye, de akkor tudni akarom, hogy mire föl és mivel kapcsolatban teszi!

– Gyanakodni akar? – ismételte hüledezve Zuko. – Baszd meg, Lala, a beszélgetés végére azt hittem, kitépem a hajam!

– Vigyázz a szádra, nem a tengeren vagy!

A további perlekedésnek elejét vette, hogy az előtér és a nappali közötti ajtót őrző egyik katona megsajnálta Takeshit és bekopogott helyette. Neszezés támadt, néhány fojtott, érthetetlen szó után a herceg kiszólt:

– Tessék!

A hercegi lakosztály nappalija afféle fogadótér is volt. Kényelmes, plüsshuzattal vont kanapék kínálták magukat azoknak, akiket őfensége meghívott, hogy a lakosztálya békéjében válthasson szót velük. Csak egy kanapé volt foglalt. Azula hercegnő középen ült, lazán a háttámlára dobott karral, keresztbe vetett lábbal. Zuko herceg talpon volt, láthatóan nyakig az öltözködésben. A kontyát kötötte újra, amikor Takeshi belépett. Már mindketten a köznapi viseletben voltak.

Smink nélkül fájdalmasan fiatalnak és borzasztóan fáradtnak tűntek mind a ketten.

Azzal készült, hogy a hercegnek vallja meg a bűneit, bízva az igazságos elbírálásban. Nem mintha a hercegnőben nem bízott volna… de ha tudta volna, hogy itt lesz, úgy elbúcsúzott volna a családjától.

(Ha a Tűz Urának jelentett volna, akkor előtte el is küldi őket vidékre rokonlátogatóba. Útlevéllel és pénzzel, hogy új életet kezdhessenek a Kolóniákon.)

– Takeshi titkár? – húzta ki magát a herceg azonnal, az arcán megjelent a hivatali semmitmondó arckifejezés, csakúgy, mint a hercegnőén. – Segíthetek valamiben?

Nos igen, korábban mindig azért jött, mert a Tűz Ura rajta keresztül adott neki feladatot.

Pillanatnyi hezitálás után Takeshi letérdelt, két kezét a kellemesen langyos hajópadlóra fektette, majd meghajolt, hogy a homloka a viaszolt fát érintse.

– Bocsássanak meg a zavarásért, fenségek. Azért jöttem, hogy tájékoztassam önöket egy visszaélésről.

– Miről beszél? – csattant fel a hercegnő élesen.

– Az önök nevében és helyében látták el a hivatali kötelességeiket, fenségek.

Pillanatnyi csönd állt be.

– Ez várható volt. Elég hosszú ideig nem voltunk itt.

– Kérlek, bátyám, a titkár bizonyára arra céloz, hogy ez jóváhagyás nélkül történt. Nem igaz?

– Így van, hercegnő.

– A Tűz Urát értesítette már?

Takeshi nagy levegőt vett.

– Én adtam utasítást a felhatalmazó okmány elkészítésére és én vittem el a Tűz Urához aláírásra a már korábban jóváhagyott ügyekkel együtt.

A teremben érezhetően melegebb lett. Takeshit kiverte a hideg veríték.

– Távozásuk előtt nem jelöltei ki helyettest a feladatköreikre. Támadt némi… nehézségünk, mert sok esetben olyan megkeresések kerültek az asztalomra, amiket a Tűz Ura vagy a törvényeink kifejezetten nem tiltanak, viszont korábban a fenségek vétót mondtak rá. Néhányan igyekeztek kihasználni a távollétük jelentette lehetőséget. Összeírtam az érintett ügyeket – a maga mellett a földre tett tekercsért nyúlt –, de Mak ezredes, akit megbíztam a feladat ellátásával, bizonyára mindenben készségesen a rendelkezésükre áll. Mindenért vállalom a felelősséget.

Még egyszer meghajolt, aztán fölegyenesedett. Emelt fővel akarta fogadni, bármi legyen is az ítélet fölötte.

A testvérpár összenézett. A hercegnő fintorgott.

– Remélem, nem vár jutalmat. A fivérem elég lágy szívű ahhoz, hogy még meg is dicsérje.

– A húgom pedig elég szigorú, hogy megbüntesse – bólintott Zuko herceg. – Az előrelátása dicséretet érdemel, amiért egyszerre keresett fel minket.

– A jövőben kiemelt figyelmet szentelünk majd önnek – csilingelte Azula hercegnő. – Zuko, az unalmas részeket rád hagyom.

Takeshi megnyalta az ajkát.

– A legutóbbi ügy az anjingi hadianyag-gyárból van, fenséged.

Azula úgy ült vissza, mint aki csak azért kelt föl, hogy eligazgassa a köntöse ráncait.

– Csatlakozzon hozzánk! – intett a herceg. – Legyen szíves, fejtse ki, mi minden történt, míg mi odavoltunk.

– Lehetőleg anélkül, hogy bármit kihagyna – fűzte hozzá a hercegnő.

Takeshi szíve kihagyott két dobbanást, amikor a hercegnő szolgákért csengetett és megkérdezte tőle, hogy ő kér-e valamit. A Tűz Ura azt sem tűrte, hogy a jelenlétében üljön.

Titkár volt, aki a Tűz Urának munkastílusához szokott. Az ura nem megszólalt, hanem felcsattan, nem kért, parancsolt, nem kérdezett, utasított. A feladat az volt, hogy minél gyorsabban minél több ügyet átpörgessenek.

Ezek ketten kérdeztek, mélyebb tájékoztatást kértek, és amikor Takeshi kifejtette, hogy Mak hogyan intézte az egyik esetet, összevitatkoztak, hogy az ezredes elég szigorú volt-e az eljárás során. Takeshi csak hápogni tudott, mert akkor Zuko herceg volt az, aki túl enyhének ítélte meg a kiszabott büntetést. Egy másik ügynél fordítva történt.

Olyanok voltak, mint az ecset és a tinta. Mindkettőre szükség volt a jó munkához. Jó tinta rossz ecsettel nem ér semmit és fordítva.

Milyen kár, hogy csak az egyikük ülhet majd a Sárkánytrónra!

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

_____________

Igen, Ozai a berendezés részeként kezeli a szolgákat, na és? Ha azt mondja, hogy egyedül van a teremben, akkor simán lehet, hogy rajta kívül sertepertélnek még ott hárman-négyen azt lesve, hogy szüksége van-e valamire.