Pillangóhatás XII.

 Tonhal: „a következő fejezet Sokka lesz :3”

A valóság: jelen fejezet tartalmaz Sokkát, de inkább… egy crack. Mert miért ne. És egyes pontokon még csak nem is vidám.

 

Forrás

Pillangóhatás

十二. Töredékek

 

Sokka megdörgölte az arcát. Amolyan végszónak szánta ezt, a helyzetüket értékelő beszéde lezárásához éppen erre volt szüksége. Katara azt mondta volna, hogy kifakadás volt, de éppen ezért nem kérdezte a húgát.

– Mindegy. Soha többé nem akarom látni Fongot.

– Nem volt túl kedves – értett egyet Aang. A keze megszorult a kötélen és Sokka érezte, hogy a tábornok fejtegetései járnak a fejében, hogy miképpen szeretné fegyverként használni őt a Tűz Népe ellen. Sokkának is bőven a begyében voltak, de azért szeretné meghúzni azt a bizonyos határt valahol.

– Egyezzünk meg: ha még egyszer szembe jön egy felnőtt, előbb támadunk és csak utána kérdezünk, rendben?

– Sokka – sóhajtott fel Katara.

Sokka az ujjain számolta:

– Zhao. Az a kalóz fickó, hogy a börtönszigetről már ne is beszéljünk. Pakku. És ne nézzetek így rám, elsőre mind a ketten bepipultatok rá, nem? De.

– De azóta jóban vagyunk – csipogta Aang.

– Igen, mióta Katara egyesével levadászta az északiak összes vízidomárát! Látod? Előbb szétrúgod a seggét, és utána tárgyalhatsz. Nem akarok még egy ilyet, mint most Fong.

Aang megborzongott. Helyes.

– És Jet? – vetette fel Katara.

Való igaz, Jet még csak kamasz volt. Sokka azért sandán nézett a húgára, hátha leesik neki, hogy ki volt az, aki nem hitte el neki, hogy a srác fejében nincs minden rendben. Katara állta a pillantását, de lassan-lassan fülig pirult. Ugyan a farkasszemezésük azzal ért véget, hogy Katara eláztatta, de az erkölcsi győzelem Sokkáé maradt.

Ez nem tartotta vissza attól, hogy megkérdezze az univerzumot, pontosan miért is tartott a húgával, ha egyszer ennyire nem becsüli meg a védelmet, amit biztosít a kis csapatuknak. Még táborverés közben is ezen morfondírozott – és nem duzzogott, már bocsánat –, amikor Aang letelepedett mellé és vállon veregette.

– Semmi baj, Sokka. Katara néha ijesztő is tud lenni.

– Tudom. A nagyitól tanulta.

Aang zavartan pislogott és Sokka vállán felejtette a kezét. A harcos felvonta a szemöldökét:

– Ah, te nem voltál nálunk eleget ahhoz, hogy lásd a mama ijesztő oldalát, mi? Hidd el, van neki.

Katara kidugta a fejét a frissen felállított sátorból:

– Ne higgy neki, Aang! Csak mindig megsértődött, mert ha nekem volt igazam, akkor a nagyi ezt meg is mondta neki. És általában nekem volt igazam!

Megvárta, amíg visszahúzza a fejét a sátorba, csak akkor hajolt közelebb Aanghoz, hogy a fülébe súgja:

– Egy fenét, csak nagyi mindig azt mondta, hogy „mi, lányok, tartsunk össze”.

* * *

Iroh számított rá, hogy Azula kerülni fogja a társaságát, elvégre Zuko is pontosan ezt csinálta, miután szembesült az apja uralkodói magatartásával járó problémákkal. Nem kellemes dolog szembesülni a hozzáértés hiányával, vagy úgy alapvetően a vakfoltok létével. Egy élettel ezelőtt Iroh is pontosan ugyanígy viselkedett, éppen ezért meggyőződése volt, hogy Azulának most hatalmas szüksége lenne a társaságra, arra, hogy beszéljen, vagy elterelje a figyelmét. Keressen valami újat, valami olyasmit, amihez Ozainak semmi köze.

A végtelenségbe nyúló idomítás-gyakorlatok némi villámlással felhígítva valahogy nem tartoztak ebbe a kategóriába.

– Szinte tökéletes – így Lo.

– Csak elszabadult egy tincs – fejezte be Li.

A vén ikerpár mindig is értett hozzá, hogyan legyenek igazán szálka valakinek a körme alatt.

– A szinte nekem nem elég! – csattant fel Azula és újra alapállásba helyezkedett.

Iroh a lány elé lépett és lecövekelt, még mielőtt újra nekikezdhetett volna a körkörös mozdulatnak. Azula megfeszült, a szeme egy pillanatra elnyílt, de az álarca azonnal a helyére csúszott.

– Mára elég – kérte-mondta Iroh.

– Még nem jó.

– Az elmúlt három alkalommal olyan hibákat követtél el, amiket előtte nem. Elfáradtál. Ha folytatod, kárt teszel magadban.

Azula ujjai karmokként görbültek, a túl hosszú körmei hegyén egy pillanatra lángnyelvek táncoltak. Iroh mosolyt kényszerített az arcára.

– Egyébként is, mindjárt kikötünk, nem igaz? Gondolom, szeretnéd felfrissíteni magad, mielőtt találkozol a barátnőddel.

Csak remélni merte, hogy az a rengeteg gyűlölet azokban a szép szemekben nem felé irányul. Csak remélni merte, hogy egy nap eltűnik onnan úgy, hogy az unokahúga közben önmaga marad.

– Elmentem fürdeni – jelentette ki tényszerűen.

Nem várt választ. Felszegett fejjel sarkon fordult és elvonult, ahogy ahhoz csak egy hercegnőnek van joga.

Iroh felpillantott az ikrekre, akik őt nézték szúrós szemmel. Hosszú lesz még ez az utazás.

* * *

– Lee! – üvöltött át Tian a gyakorlópályán. – Adj bele mindent, vagy megfuttatlak!

A kölyök nagyon dühösen nézett vissza rá, de a következő tűzökölbe tényleg beleadott mindent. A a korábbi tűzgolyója csak perzselgette a céltáblát, a mostani viszont átlyukasztotta, a becsapódás lendületével pedig fel is borította. A fa vidáman lángra kapott, a kölyök pedig sunyi elégedettséggel hunyorgott rájuk.

– A kis szarrágó mindenét – sóhajtott fel Tian boldogan. – Azért hiányozni fog a fiú. Mikor viszed?

Liu Zhi összefont karral állt mellette és a gyakorlatozó újoncokat figyelte.

– Az utolsó értesítés szerint délről jön a hajó, ami majd felvesz. Visszavisznek néhány tisztet a szigetekre most, hogy Omashut elfoglaltuk. Velük együtt megyünk vissza. Ez lehet pár nap, pár hét, ahogy azoknak odafenn tetszik.

– Én is imádok a fejesekre várni – bólintott Tian. – Csak ennyi? Várj a parancsra?

– Hozzátették, hogy ha elunom magam, akkor kezelésbe vehetem a fiút.

– Estére kérem vissza.

– Minek?

– Kantinszolgálatra! Ai nem hiszi el, hogy jellemfejlesztő. Nézz csak rá, már egészen úgy viselkedik, ahogy egy korabeli kölyöknek kell!

Tian megvárta, míg Liu Zhi befejezi a fiú mustrálását. Nem lenne csúnya, csak hát van az a sebhelye. Tian elsőre azt hitte, hogy ő lesz majd a legbénább a társaságban, nagyon rossz koncentrációs képesség kell ahhoz, hogy valaki ilyen rondán összeégesse magát. Aztán kiderült, hogy a kölyök még a veteránok mércéje szerint is egész jó, ami egészen más fénybe helyezte a sebhelyét. Olyan fénybe, amivel Tian nem akart gondolni.

Főleg úgy, hogy fültanúja volt annak, amikor Liu Zhi megkérdezte a fiút, hogy mi volt az utolsó forma, amit tanult. Lee azt mondta, hogy tudja a teljes kommersz formagyakorlat-sorozatot, most pedig a Karmazsin főnixet gyakorolja. Az a felsőbb-magas szint egyik lépéssorozata, ami Tian felfogása szerint három dologra jó: felvágni, levágni az ember saját lábát, és felismerni a nem normálisokat. A felsőbb-magas szinten már kifejezetten a párbajtechnikára mennek rá, márpedig a Föld seregei nem bővelkednek tűzidomárokban, és nem szokásuk felsorakozni sem, hogy egyesével üssék ki őket.

Tian úgy gondolta, hogy az udvariasság magasiskolája nem megkérdezni valakitől, hogy szektások nevelték-e. Ki másnak juthat eszébe kifejezetten tűzidomárok elleni párbajra kiképezni valakit?

– Nekem eddig is egészen kamasznak tűnt – jegyezte meg Liu Zhi.

– Igen, de látod, hogy milyen messze áll a többiektől? – hívta fel a figyelmet Tian arra az egészséges hat méterre, ami Lee és a hozzá legközelebbi újonc között feszült.

– Tartja a távolságot. Amilyen kis ügyetlenek a gyerekeid, Tian, ezen nem vagyok meglepve.

– Hé, még csak most kezdtünk, ne nézz így! A felük úgy jött, hogy csak a légzőgyakorlatokat meg a legelső gyakorlatsort tudta.

– Inkább azt mondd meg, hogy ez a távolság miben bizonyítja azt, hogy hasznára válik a felszolgálás. Szerintem csak idegesíti. Ai azt mondta, hogy kezdi megtalálni a hangját és felesel.

– Agninak legyen hála érte, hát pont az a lényeg! Lee megtanulta a szabályokat, felépítette belőle a kis kockáját, és azt gondolja, hogy minden aszerint fog történni. Majdnem két hónapig tartott neki, mire rájött, hogy nem fogom leszidni, ha egy kicsit odébb áll a többiektől. Szerintem ha csinálnánk útmutatót a fogmosáshoz, akkor azt is betartaná.

Liu Zhi keskeny vonallá préselte az ajkait.

– Nem tetszik ez nekem, Tian.

– Már micsoda?

– Amit mondasz. Ha hozzáveszed a képesítését és a sebhelyet az arcán, akkor kezdek arra hajlani, hogy itt, a seregben jobb dolga lesz, mint ott, ahonnan jött.

Tian áthelyezte a testsúlyát a bal lábára, közben kicsit kilendült balra és meglökte a vállával a nőt.

– Pont azért szeretném, hogy legyen egy kicsit emberek között – mondta végül. – Hátha nem fog minden alkalommal megugrani, valahányszor hozzászólnak.

Érezte, hogy Liu Zhi kutató pillantása ezúttal őt méregeti. Gyorsan odaszólt Temarinak, hogy tegye rendbe a tartását, vagy mehet ő is futni.

– Maót is ezért tartod itt?

Nagyot sóhajtott.

– Az ezredes is ezt kérdezte, tudod? Miután Mao beadta a kérelmet, hogy nem akar leszerelni.

– Hogy mit csinált? – hüledezett a nő. – Azt hinné az ember, hogy úgy repül majd haza, hogy csak a füstöt látod utána! Miért marad?

– Nem beszél róla, én pedig nem szívesen erőltetem. Annyit tudok, hogy a fél falujával volt közös csapatban.

Liu Zhi elkomorult.

– A szülei? Bárki más rokon?

Tian a fejét rázta. Nem sokat tudott Mao családjáról. Néha kapott levelet, olyankor általában elment sétálni a szirtekhez a partra, és Tian rákapott, hogy vele tartson, mert Mao az ő ízlésének kicsit túl közel sétált a peremhez.

Megint Lee-t nézte, meg a többi újoncot.

– Tudod, mindig azt hiszem, hogy az újakkal könnyebb lesz, elvégre egy csomószor végigcsináltam már ezt és gyakorlatom van benne. Örülök nekik, amikor aláírom a papírt, hogy mind megfeleltek és megcsinálták a kiképzést. Aztán legkésőbb a kantinban beüt, hogy basszus, alkalmasnak minősítettem őket, és mennek ki a frontra, pedig én az ő korukban még otthon kapáltam és azt se tudtam, hogy melyik a nanigata hegyes vége. És olyankor egy kicsit mindig meghalok én is.

Liu Zhi megszorította a kezét.

– Tudom. Én is ezt érzem, valahányszor új embert kell küldenem a kalderába. Onnan se sokan jönnek vissza.

* * *

– És a pentahimlő miatt… – folytatta Ukano, de Azula felemelt kézzel félbeszakította.

– Nincs olyan betegség, hogy pentahimlő. Szeptahimlő, olyan van. És nem hiszem el, hogy ezt mondom, de… – nagyot sóhajtott – hadd idézzem Zuko koronaherceg utasításait a járványokat illetően: bárki, akin fertőző betegség tüneteit észlelik, köteles negyven napra karanténba vonulni, csakúgy, mint a vele érintkezett személyek. Karantént kellett volna elrendelnie, nem pedig hagynia, hogy a lakosok csak úgy kisétáljanak. Olvassa maga egyáltalán az uralkodói utasításokat?

Ukano izzadva dadogni kezdett valami bocsánatkérés-féleséget, de Azula félbeszakította:

– A továbbiakban magam intézkedem, kormányzó. Így is éppen elég bajt okozott.

– Igenis, hercegnő.

– Szégyenfolt esett a családja nevén. Engedje meg, hogy magammal vigyem a lányát. Bízzon benne, hogy Mai társasága elég lesz ahhoz, hogy megfeledkezzem erről a baklövésről, mire hazatérek atyám színe elé.

Ukano és Michi egyszerre fordult Mai felé, aki meghajolt.

– Megtisztel, hercegnő.

– Hát hogyne. Mai, Ty Lee, megyünk.

Alig lépett ki az ajtón, Maira fintorgott:

– Ha ilyenek a szüleid, akkor téged hogy lehet, hogy nem ejtettek a fejed lágyára?

Mai megrántotta a vállát és nem mondott semmit. Iroh bácsi megköszörülte a torkát, mire Azula dühös pillantást vetett rá. Az öreg jelentőségteljesen Mai felé biccentett. Azula átgondolta az iménti eseményeket.

– Mai… El fogják felejteni a szüleid, amit mondtam?

– Nem hiszem.

– És ha visszaszerezzük az öcsédet?

A lány a szemét forgatta.

– Ha itt van, akkor nem érdekli őket, hogy mit csinálok.

– Remek, akkor visszahozzuk, menet közben kitaláljuk, hogy mi volt a nagy szolgálat, amivel hasznára voltál az országnak, aztán amíg el vannak foglalva azzal, hogy ölelgessék a kicsit, mi szépen távozunk. Mit szólsz?

Mai szája széle végre felfelé görbült.

* * *

– De kék volt a tüze! – fakadt ki Sokka. – Ki hallott mát kék tűzről? Katara?

– Nem?

– Aang?

– Nem – rázta a fejét ő is.

Sokka a fejéhez kapott.

– Te éltél száz évvel ezelőtt, és akkor se volt kék tűz! Mi ez, valami újítás? Már nem csak a kultúránkat akarják elvenni, hanem a színeinket is?

Megpróbálta elképzelni a tűznépi katonákat kékben. Hangsúly a próbálkozáson, mert egyedül a kormányzó fiát, azt a pöttöm kiskölyköt tudta, és valószínűleg őt is csak azért, mert a takarójuk, amibe bebugyolálták a vidáman kalimpáló kisfiút, kék volt.

* * *

Tian a kiképzői pályafutása alatt arra jutott, hogy hasznos, ha a csapatban van egy-két régi tűzidomár-családból származó újonc is. Na nem a katonai dinasztiák gyermekeire gondolt, hanem a kézműves-családokra. Esténként, a takarodó előtt Tian összehívta a társaságot a tábortűz köré, hogy az idomárok éjszakai fáradtságán kicsit felülemelkedve beszélgessenek egy kicsit. Lee volt az egyetlen problémás alak, aki eleinte nem akart jelen lenni ezeken az alkalmakon, de mióta kantinszolgálatos volt, estére kimerült és szó nélkül jött ő is. Ült a többiek között, laposakat pislogott és hallgatta az idomításról szóló beszélgetést.

Amikor Tian úgy látta, hogy a társalgás már nélküle is menni fog tovább, felállt és pillanatnyi türelmet kért, amíg elintéz valamit. Valójában félrevonult, mert tudta, hogy a srácok a kiképzőtisztjük jelenlétében csak nem fognak annyira felengedni.

Az adatlapokról tudta, hogy Rika családja üvegfúvással foglalkozik, Yusuke szülei pedig tetőfedő bádogosok. Alig egy perce állt a tűz fénykörén kívül, amikor meghallotta, hogy Rika próbálja leírni, hogy milyen gyöngéd tűzre van szükség az üvegmunkáláshoz. Mint azt Yusuke kifejtette, a bádogozáshoz használt szúrólánghoz a hőfok miatt már hasznát lehetne venni a dühnek, azzal viszont nem lehet olyan éles, fókuszált lángot létrehozni. Az igazán precíz munkához kőkemény koncentrációra van szükség.

Tian magában vigyorgott. Az előző csapatában egy műötvös és egy keramikus tartott hasonló fejtágítót a tűzidomítás egyéb válfajairól. A többi kölyök, akik nem ilyen családokból származtak, akkor is áhítatos manópofával hallgatták őket.

Várt még egy kicsit, míg Rika gyakorlatban is bemutatja a gyöngéd tüzet, csak akkor tért vissza hozzájuk. A kölykök lesütött szemmel vágták magukat vigyázzba. Csak úgy sütött róluk a szégyen, amiért ilyen fölösleges dolgokkal foglalkoznak, amikor még a harci idomítás se megy nekik rendesen.

Aztán Tian lángot hívott a kezébe és Rika orra alá nyomta.

– Valahogy így mondtad?

– Ööö… egy kicsit még lágyabban, uram.

Hasznos este volt, segített Tiannak kétfelé osztani a társaságot; az egyiknek ment a gyöngéd láng, a másik fele, aki nem tudott elhatárolódni a haraggal szított tűz gondolatától, a Yusuke-féle szúrólánggal próbálkozott. Volt néhány örömteli kiáltás, és Tian gondolatban feljegyezte magának, kik azok, akiket majd a gépészekhez kell ajánlania.

Mindenki legnagyobb meglepetésére, Lee-nek a szúróláng ment jobban. Azért vetett néha egy-egy sanda pillantást a másik társasága, és Tian később rajtakapta, ahogy arról dünnyög az orra alatt, hogy mégis hogyan lehet nem dühből idomítani.

* * *

Sokka vidám srác. Tényleg. Tudja, hogyan kell az élet szép oldalát nézni, tudja, hogyan lehet felvidítani az embereket, meg elérni, hogy jól érezzék magukat, meg a többi. Azt is tudja, hogyan fojtsa szarkazmusba a rossz gondolatokat, hogy helyet adjon Aang örömének.

Azért az a nap a lyukba szorulva egy kicsit megviselte. Nem tudta eldönteni, melyik rész volt a legrosszabb: amikor éppen belekerült a lyukba és még fájt az összes friss horzsolás, az, amikor a nap direkt rá tűzött és lassacskán felforrt az agyvize, vagy az, amikor végképp elzsibbadtak a lábai. Valahányszor vett egy mélyebb lélegzetet, a zsibbadás újraéledt, és hiába próbálta megfeszíteni a testét, csak nem akart kiállni.

Tulajdonképpen hálás volt Fufó a főcukiság társaságáért. Roppant figyelmes volt, nem úgy, mint Aang, aki előbb kijelentette, hogy nem tud segíteni, aztán leült mellé és ráborította a traumáját, hogy milyen szorult helyzetben van, miközben Sokka konkrétan meg se tudott mozdulni mellette.

De legalább Aang megtanult a végére földet idomítani. Tiszta jó, sőt, Katara kérés és kommentálás nélkül meggyógyította a horzsolásait, még a leégett orrát is.

A tanulságot azért levonta: ha bajba kerül, egy egész nap, míg aggódni kezdenek érte.

* * *

Iroh életében talán először értett egyet feltétel nélkül Lóval és Livel. Főleg azért, mert Azula velük ellentétben őt hajlandó volt hozzászámolni az elit csapathoz, akik vele tartottak a Föld Királyságának belsejébe. Igaz, hogy egy keveset győzködni kellett hozzá a lányt, meg rá kellett mutatni, hogy hasznára lehet, ha nem maga vezeti a tankot, hanem néhány beosztott, akkor pedig már Iroh is elfér azon a gőzkordén, nem?

Azula még mindig sötéten méregette, de hajlandó volt egyetérteni vele. A társaságát továbbra is kerülte, de Iroh ebben nem talált semmi különöset, sőt. Örült neki, hogy Azula régi barátai itt vannak, még akkor is, ha újfent a szárnysegéd pozícióból indultak ki.

Az első megállójuknál aztán felülbírálta ezt az elgondolását, ugyanis amíg az operátorok elhárítottak valami technikai hibát és kicserélték a hűtővizet, a lányok félrehúzódtak az árnyékba manikűrözni. Azula a palotában is gondosan megválogatta azokat, akik megérinthették őt, Lady Ty Lee és Lady Mai viszont előzetes engedélykérés nélkül megfoghatták a kezét, sőt, Lady Ty Lee egy alkalommal oldalba is bökte, mire a hercegnő torkából fojtott nyikkanás szabadult fel.

Lady Ty Lee volt az, aki odaült mellé, és kacarászva kész karmokat reszelt a lány ujjai végére. Amikor végzett, Azula tett néhány olyan mozdulatot, amitől Iroh-nak az a benyomása támadt, hogy éppen elvágja valaki torkát. A lánynak a mozdulat közepén jutott eszébe valami, és visszasietett a tankhoz. Mire Lady Mai mindegyik körmén megújult a fekete lakk, előkerült, és aprócska csomagot nyújtott Lady Ty Lee felé.

– Ó, ezt nekem hoztad? – lelkesült fel, és azonnal bontogatni kezdte a csomagolást.

– Megkésett születésnapi ajándék.

Lady Ty Lee nevetgélt, és a nyakába borult, még mielőtt megnézhette volna, mi is van egyáltalán a dobozban. Lady Mai is kapott egy ölelést, csak úgy, aztán visszatért a bontogatáshoz.

– Óóó, egy legyező! De várj, ez… fémből van?

– Harci legyező Kyoshi-szigetről, igen, azt Zuko hozta – legyintett a lány türelmetlenül, de azért az övébe nyúlt, és legyezni kezdte magát a sajátjával.

A másik két holmi Azulától volt. Egy üveg parfüm – „A kedvencem!” – és egy tekercs – „Honnan szerezted meg a Repülő Artisták gyakorlatát?! Azula, ez elképesztő!” – rejtőzött még a dobozban, amikért a hercegnő még egy ölelést kapott.

– Jól van már – forgatta a szemét megjátszott türelmetlenséggel. – Mégis mit fogsz csinálni, ha egyszer tényleg valami jó fog történni veled?

Lady Ty Lee ezen teljesen megütközött.

– De hát most jó történik velem – mosolyodott el. – Végre megint együtt vagyunk, ez olyan izgalmas! Már csak Zuko hiányzik. Ő hogy van?

– Megint kopasz – rántotta meg a vállát a lány. – És duzzog, mint mindig.

– Amikor eljött meglátogatni, nem duzzogott – vetette ellen Lady Mai. Látványosan unatkozott és a körmeit fújkálta, hogy gyorsabban száradjanak.

Iroh jobban megnézte magának a feketébe és mélyvörösbe öltözött lányt. Ha a gallérja nem szürke, hanem aranyszínű lett volna, úgy meg lehetett volna gyanúsítani, hogy megpróbálja ellopni a királyi színeket. De nem ez ragadta meg a figyelmét, inkább az állandósult mélabú, ami megült a lányon. Ritkán mosolygott, ha mégis, akkor is akasztófahumor volt a dologban.

Iroh arra a bizonyos beszélgetésre gondolt ami miatt Azula most nem hajlandó szóba állni vele, és ahol felvetette, hogy Mai gyöngéd érzésekkel viseltet Zuko iránt. Nem kételkedett benne, hogy a lány szándékai őszinték, ugyanakkor… nos, nem volt benne biztos, hogy az egyébként is melankolikus unokaöccse és ez a lány a legjobbat hoznák ki egymásból. Abban azért reménykedett, hogy ha mégis megbeszélik ezt a dolgot egymás között, és Zuko esetleg visszautasítaná a lány közeledését, akkor nem lesz egy tuskó.

Mi a fenét gondol, hát ide a rozsdás bökőt, hogy Az alkony sóhaja című drámából idézné a szakítószöveget. Vagy rosszabb, levelet írna.

* * *

Tiannak eddig mindig volt a szakaszában legalább egy újonc, aki reggelente szinte rávetette magát az újságra. Jómaga azért sem fárasztotta magát a hírekkel, mert a fontos dolgokat ezek a kölykök amúgy is szétkürtölték. Ez most sem volt másképp, Lanta szinte remegett az izgatottságtól, ahogy lecsapta az újságot az asztalra.

– Ú, ezt hallgassátok! Omashuban volt valami gubanc és a hercegnő személyesen ment rendet tenni!

– És mi lett a vége? – kérdezte Temari, mintha nem ugyanazt a cikket olvasta volna éppen ő is.

– Ta-ta-ra, azt írja, hogy „a hercegnő a fivére példamutató magatartását követve maga is személyesen intézkedik a problémás ügyekben” meg „a Kashikoi klán felemelkedő csillagát megállíthatja Ukano kapitális melléfogása”, de azt nem írja, hogy pontosan mi miatt ment oda a hercegnő. Csak azt, hogy átnevezte a várost Új Ozaira.

Lee félrenyelte a levesét.

– Hogy mire nevezte át a várost?

* * *

– Ki az a Zhao – kérdezte Toph kevéssé artikuláltan.

Sokka átfordult a másik oldalára, hogy ki tudja nyitni a száját:

– Egy vén tűznépi parancsnok, aki átkergetett minket az egész világon. Fura barkója van, teljesen ráfüggött Aangra és nagyon para a fickó. Az Északi sark óta nem láttuk.

– Szerencsére – motyogta Katara.

Sokka nem tudta, és nem akarta hozzátenni, hogy mit tett a férfi Yuéval. Még mindig összeszorult tőle a mellkasában minden. Ha az a másik, ősz tűzidomár nem ront rá az oázisban… Sokka megborzongott. Yue így is az életét adta a holdszellemért. Mi történt volna akkor, ha az öreg nem lép közbe? Egyáltalán, ki a fene volt az a pasas? Csak megjelent, technikailag rábeszélte a hercegnőt, hogy áldozza fel az életét, aztán hagyta, hogy Sokka a vállára borulva kisírja a két szemét. Mire Aang előkerült, már nem volt sehol.

Furcsa és érthetetlen volt arra gondolni, hogy van valaki a Tűz Népében, aki az ő oldalukon áll. Mondjuk, állhatna ott gyakrabban, lehet, hogy hasznukra lenne, ha lebeszélné az üldözőiket a követésükről. Szeretne aludni végre.

* * *

Iroh bácsi feltétlen szükségét érezte, hogy betérjen abba a teaboltba. Jobb pillanatot és helyszínt igazán nem is választhatott volna.

– Bácsikám, nem hiszem, hogy a Föld Népe kegyes lesz hozzád, ha itt találnak – sziszegte.

– Ugyan, tudom, hogyan álcázzam magam.

Nem is figyelt rá, csillogó szemmel bámulta a nyavalyás teáskészleteket. Azula halántéka fájdalmasan lüktetni kezdett.

– Nem várlak meg.

– Majd utolérlek titeket.

– Mégis hogyan?

– Kérlek – nevetett fel. – A fél életemet ebben az országban töltöttem, megtalálom a módját.

Sötéten fürkészte az nagybátyját. Néha hasznos volt a jelenléte, ám az avatárral szembeni fellépés során meglepően hasznavehetetlennek bizonyult. Ha rajta múlt volna, megállnak éjszakára, tábort vernek, és csak másnap, reggeli után folytatják az üldözést, ami nem észszerű. A tank éjszaka is tud haladni, az operátorok válthatják egymást a volánnál, ők pedig menet közben is tudnak aludni, még ha kicsit kényelmetlenül is a rázkódás miatt. Az avatár már fáradt. Most kell lecsapniuk.

– Ma vagy holnap valószínűleg elkapjuk az avatárt – jelentette ki. – Két napot fogunk várni rád a harmadik találkozási ponton, ha nem leszel ott, itt hagylak.

– Milyen kemény szíved van, drága Azulám.

A szemeit forgatta, és nem hagyta, hogy a bácsikája csak úgy mindenki szeme láttára megszorongassa.

Amikor elindultak, Iroh éppen leült valakivel pai shót játszani. Azulát valahogy nem tudta meglepni, hogy még ellenséges területen is képes partnereket találni az ostobaságához. A fejét csóválta, és mentálisan is irányba állította magát. Egy cél lebegett a szeme előtt: fellelni az avatárt.

A nyom egy folyópartra vezette őket. Mindent szőr borított, a parton egymást fedték az emberek és az avatár bölényének a nyomai. Az emberei a fák tövében megtalálták az állat nyergét és a kis csapat eddig hurcolt minden holmiját.

Menekülnek. Helyes. Azula előbb a szőrt nézte, aztán a fák letört csúcsát. Mai sokatmondóan felvonta a szemöldökét.

– Menjetek a bölény után – döntött végül Azula. – Én ezt a nyomot követem.

– Elküldesz minket? – sötétült el Mai arca.

– Nem, azt szeretném, ha megbizonyosodnátok róla, hogy az avatár nincs a jószága hátán. Ha így van, akkor gyertek utánam.

– Megvársz minket a támadással? – kérdezte Ty Lee.

– Nem.

– De Azula…

– Szerintem magam is elég vagyok ahhoz, hogy egy darabig feltartsam – emelte fel a kezét. – És annál nagyobb lesz a meglepetése, amikor ti is becsatlakoztok a küzdelembe, nem igaz?

Azula leguggolt és a nyomot nézte. Mainak igaza volt, az összeállt szőrcsomók nem egyből a jószág bundájából hullottak ki, ezek már mosott szálak voltak. Ha a fiúnak és a barátainak lett volna egy kis esze, akkor nem pontosan azon a helyen válnak ketté, ahol megfürdették a lényt és teleszórtak mindent a bundájával. Még mindig ott ült a levegőben az ázott állatszag.

– Máris indulunk – jelentette ki Mai.

Bólintott, aztán megbillent guggolás közben, mert Ty Lee feltétlen szükségét érezte, hogy megsimogassa a vállát indulás előtt. Villantott egy futó mosolyt a lányra. Ha minden jól megy, akkor Mai és Ty Lee már csak ahhoz kell majd, hogy biztonságosan vissza tudják szállítani a kölyköt a harckocsihoz. Azula látta maga előtt, hogy milyen meglepett képet fog vágni Iroh bácsi és már előre nevetett rajta.

* * *

Talán a kiképzés a harmadik napján merült fel először, hogy Lee nem érti a képes beszédet. De nem úgy, hogy nem vágja le a célzásokat, hanem úgy, hogy még a legközönségesebb közmondások hallatán is kukán bámul. Olyanokon, mint „elcsúszott egy hamubanánhéjon”, vagy „hajtja, mint Azulon a strucclovat”. Az utóbbi mintha kifejezetten sértette volna. Tian csak levonta belőle a következtetést, hogy Lee városi fiú, aki azt se tudja, melyik végén kell megfogni a sarlót. Mintha nem lett volna eleve nyilvánvaló.

A többi újonc ezt meglehetősen viccesnek találta, főleg akkor, mikor Ai megint tett egy kétértelmű megjegyzést. Voltak, akik fülig pirultak, másokat megbotránkoztatott, hogy Ai a maga korában ilyen mocskos humorral bír. Nao újonc éles hangon felnevetett:

– Hagyjátok már a századost, hát vén pajzskecske is megnyalja a sót!

– Hogy mit csinál a pajzskecske? – kérdezett vissza Lee szinte azonnal.

Aztán fülig vörösödött, mert az egész osztag egyszerre kezdett röhögni rajta és szívták a vérét az összes közmondással, ami eszükbe jutott.

– De igen, tudok közmondásokat – mondta a fiú füstölögve. – Itt van például egy: bekaphatjátok mind. Kivéve a századost.

– Ah, szóval nekem lehet? – mosolygott rá Tian.

Lee ekkor kezdett üvölteni.

* * *

Aang csúnya nagy galibába került volna, ha nem érnek oda időben. Sokka konkrétan ráugrott a rózsaszín csajra Appa hátáról, és még úgyis csak megakasztotta a lány támadását. Katara jégcsapesőt zúdított a kék tüzes csajra, aki egy lángoszloppal a felét elolvasztotta. A maradék egészen közel húzott el a késes csaj mellett, mire a kék tüzes csaj Katarára rivallt:

– Hékás, óvatosan!

– Már bocsánat – így Sokka, aki éppen olyan szögekbe hajlította magát, ami nem volt túl egészséges, de nem volt más választása a mosolygós csaj szorításában –, de ti kezdtétek!

– Miért, bántottalak? – A lány félrelépett egy levegőhullám elől és jókora tűzgolyót küldött Aang után. Aang hadonászva hárított. – Nincs semmi baja, látod? De ha Mainak valami baja lesz, úgy azt hiszem, a bátyám csatlakozna hozzánk, az pedig elrontaná ezt a remek játékot.

Sokka a háta mögé csavart kezekkel, félig hídban is érezte, ahogy megfagy az ereiben a vér. A báty idősebb fivért jelent, ergo valakit, akinek még több ideje volt magába szívni a Tűz Népe kegyetlenségét. Ez a lány a mozdulataiból ítélve már egészen kisgyerekkora óta tanulja az idomítást, mint Aang – mind a ketten olyan természetességgel mozgatták az elemüket, ami mellett Katara úgy festett, mint a kereskedők a friss jégen. Katara is jó volt, persze, azt Sokka megtanulta az Északi-sarkon, de a lány sok esetben még mindig a nem idomár hozzáállással közelítette meg a dolgokat, és még nem volt teljesen tisztában a saját képessége határaival, korlátaival, vagy éppen a lehetőségeivel. Aang olyasmikre használta az idomítását, amik Sokkának eszébe se jutottak volna, és itt van ez a tüzes lány, aki… nos, aki úgy lépdel a nyílt lángon, mintha hidat épített volna belőle.

Most adjon hozzá ehhez a képlethez egy idősebb fivért. Sokka ránézésre úgy tizennyolcnak tippelte volna ezt a lányt, de a hamuzabálók mind egyformák tizennégy és ötvennégy éves koruk között. Csak azért egyezett ki magával tizennyolcban, mert az fölött már tényleg para lenne, hogy ennyire a nyomukban van.

És akkor egy báty. Aki már egészen biztosan felnőtt. Mint Fong. Meg Zhao. Meg a Tűz Ura.

Ó, te jó ég.

Nem győzött eleget hálálkodni Tuinak meg Lának, meg persze Yuénak is, amiért betoppant Toph.

* * *

Onnan lehet megismerni, hogy az unokahúga dühével követ lehetne olvasztani, hogy a tartása merevvé válik. A gerince, mint egy acélrúd, minden izomrost sodronyként feszül a bőre alatt. Nem túl hasznos egy tűzidomárnak, akiknek mindig mobilisnak kell lenni, tartásukban is imitálniuk kell a lángok állandó mozgását.

Meglepte, hogy hagyja neki ellátni a sérült karját. Nem volt komoly, csak egy zúzódás, de ha nem kenik be, úgy két hétig is eltarthat, mire felszívódik. Iroh látta a lány karján a halvány heget, ami a Zukóval vívott párbajából maradt emlékeztetőnek. Lehet, hogy Azulának jobban kéne figyelnie a bal oldalára. Vajon ha ezt most megjegyzi neki, akkor megégeti? Inkább nem feszegeti tovább a véges türelme szűkös határait. Megtartja magának, mint azt, hogy volt szerencséje megteázni az avatár földidomár-tanárával. Azzal egészen biztosan kiérdemelne egy villámot egyenesen a szívébe. Aljasság vagy emberismeret, hogy ezen gondolkodik?

Lady Ty Lee idegesen hintázott a sarkán, Lady Mai viszont egészen vidámnak tűnt.

– Te meg mit vigyorogsz! – csattant fel Azula.

Iroh sóhajtott és rendre akarta utasítani, de Lady Mai – talán először azóta, hogy Iroh ismerte – jókedvűen elmosolyodott.

– Azt mondtad nekik, hogy „A bátyám csatlakozna hozzánk, az pedig elrontaná ezt a remek játékot.”

– Na és?

– Láttad az arcukat, nem?

Iroh-nak talán három nap, óvatos megjegyzések és végtelen tea kellett volna ahhoz, hogy valamennyire kibillentse Azulát a rossz hangulatból, Lady Maitól pedig elég volt ennyi, és a hercegnőben felengedett a feszültség. Kérdőn nézett az unokahúgára, aki felemelt kézzel takarta el a száját, a szemében pedig egészen furcsa fény csillant fel.

– Te mire gondolnál, ha ezt mondanám neked, Iroh bácsi?

Nem szívesen válaszolt volna erre a kérdésre, ami azt illeti. Azula folytatta:

– Én arra gondoltam, hogy Zuko elront mindent. Vagy csak előadna egy monológot arról, hogy – itt elmélyítette a hangját – „vissza kell szereznem a becsületemet”, amitől rém unalmas lenne ez az egész hajsza. Ezek meg… – és felkuncogott. – Ezek meg azt hitték, hogy kettőnk közül Zuko a veszélyes. Érted, majd pont Zuzu!

Lady Ty Lee nevetett fel elsőnek, és vitte magával az egész társaságot. Iroh döbbenten nézett rájuk, hogy ez mégis mitől annyira vicces. Megmozdult, mire a fatönk, amin addig ült, irgalmatlan nagyot reccsent, azok hárman meg borultak a nevetéstől.

Amikor Zuko és Azula villámot idomít, legalább van valami haszna. Itt meg csak ülhet, bízhat benne, hogy a Fehér Lótusz Rendje megkapja az üzeneteit, és elnézhet három vihogó kamaszlányt.

De legalább Azula végre egyszer boldognak tűnik.

* * *

Tian Lee vállára csapott, mire a fiú megint azt a vicces sóhaját hallatta, amitől Tiannak mindig olyan jó kedve lett.

– Mesélj, kölyök, melyik hangszeren játszol?

– Nem játszok semmin – felelte és elvörösödött, meg a másik irányba nézett. Olyan bénán hazudott, hogy Tian néha már helyette érezte magát rosszul.

– Akkor azt áruld el, hogy melyik faluban születtél, mert ezek szerint a koronahercegnek arra is kéne tenni egy kirándulást – kacsintott rá.

– Tessék? – nézett fel a fiú őszinte megrökönyödéssel.

– Hol jártál te iskolába, fiú? Minden tűzidomárnak kötelező fúvós hangszeren játszani, később segít a légzőgyakorlatokkal.

Lee megint bámult, és a szája széle lefelé konyult. Egyre inkább olyan képet vágott, mint egy esőbe kivágott bagolymacska.

– Tsungi kürtön játszottam – dörmögte végül.

Tianból kirobban a nevetés.

– Hallod, Ai? A fiú tsungizott!

– Akkor nem csoda, hogy így tud üvölteni!

Lee megint felfújta magát, és csak azért nem állt neki ordítani, mert azzal baszogatták, hogy ordít.

* * *

Sokka megdörgölte a szemét, hogy jól lát-e, de sajnos jól látott.

– Mi. Ez?! – és drámaian a lába elé mutatott. Meg úgy az egész világra, a látóhatárral bezárólag.

– Valami megint nem olyan színű, mint lennie kellene? – tippelt Toph.

– Nem. Ez homok. Minden homok. Az egész világ homok!

– Hát igen, ezért hívják sivatagnak, Sokka – csipogott fel Aang.

Sokka egyszer meg fogja zabálni a srácot, de tényleg.

– Figyelj, amikor otthon azt mondták, hogy vannak helyek, ahol a zuzmó akkorára nő, mint egy iglu és zöldebb, mint a fagyboróka levele nyáron, és igazából az a fa, mielőtt hajót csinálnának belőle, akkor nevettem és azt mondtam, oké, elhiszem, de inkább csak azért, mert apa mondta és nem Bato. És most itt van ez. Még zuzmó sincs!

– Semmi baj, Sokka – mosolygott rá Katara, és Sokka látta a meggyötört mosolyából, hogy ő is az összeomlás peremén áll.

Mi a fene folyik itt? Egész életében azt tanították neki, hogy északabbra, ahol melegebb van, minden zöld. Iszonyatosan fura volt élőben megtapasztalni? Igen. Sokkának lesz két szava az apjához, amiért zuzmóhoz hasonlította a fákat? Hogyne.

Lehet, hogy a következő városban vennie kéne egy füzetet. A nagyi rengeteget mesélt nekik a fiatalkoráról, meg elregélte a népük összes legendáját, amire emlékezett. Sokka egészen biztos volt benne, hogy ha nem készít helyszíni vázlatokat, akkor az unokái soha nem fogják elhinni neki, hogy milyen helyeken járt. Elvégre ő is kétségbe vonta a nagyi néhány történetét. Aztán megjárták Északot, és hirtelen sokkal érthetőbbek lettek a mesék az égig érő iglukról.

– De minden homok – fakadt ki. – Hogy fogunk itt vizet találni?

– A sivatagnak felkészülten kell nekivágni – emelte fel az ujját roppant tudálékosan Aang. – Tudom is, hol tudunk útba igazítást kérni!

– Feltétlen el akarsz ráncigálni a világ összes olyan helyére, ami nem hó és jég, még mielőtt szétrúgjuk a Tűz Ura hátsóját, igaz?

– Jó ötlet! – ragyogott fel Aang. – Majd elmehetünk a Tűz-szigetekre is, amikor virágzik a cseresznyelonc, az annyira szép!

– Valahogy nem fér össze a fejemben a Tűz Népe és a szép – jegyezte meg Sokka szárazon.

– Szerintem én is megleszek valahogy a látvány nélkül – ásított egyet Toph.

– Látod, Aang, Toph is… hékás!

* * *

Iroh bácsi a szakállát piszkálta, miközben Qin hadügyminiszter fejtegetését hallgatta a fúróról. Azulának nem tetszett a mozdulatsor. Kinyújtotta az ujjait, mélyen a szakállába túrt, aztán az ujjai begörbültek, a szőrszálak sercegtek a körmei alatt, a végén még meg is húzta egy kicsit, hogy ahogy kihúzza a kezét, egyúttal meg is fésülje a szakállát. Aztán kezdi elölről. Így egészen össze fogja borzolni, mire a tájékoztatás végére érnek. Azula éppen elég időt töltött már a nagybátyjával ahhoz, hogy tudja, őt nem érdekli annyira a megjelenés, na de mégis vannak dolgok, amik a státusuk alatt vannak. Mint a borzas szakáll. Azula mindjárt dührohamot fog kapni.

– Nagy vonalakban ennyi – fejezte be Qin tettetett álszerénységgel.

– Igen, értem – bólogatott Iroh bácsi. – És mondja, a gépezet elbírja a saját súlyát?

– Parancsol, Iroh tábornok?

Nem, nem is dührohamot kap, inkább agyvérzést. Előbb Zuko meg az északi invázió terve, most meg ez. Hova rakja Azula az eszét, hogy érzi, hogy valami nincs rendben, de meg kell várnia, amíg mások rámutatnak a bajra?

Iroh bácsi a hernyószerű gépszörnyeteg egyik szakaszára mutatott a tervrajzon.

– Az a kérdésem, hogy át tud-e menni ez a jószág egy akkora árkon, mint mondjuk, az egyik szakasza.

– Nos, fenség, megvizsgáltuk a Ba Sing Se körüli földrajzi adottságokat, és meglehetős bizonysággal állítom, hogy sík terep van előttünk…

– Amin egy földidomár bármikor változtathat – vágott közbe Azula a szemét forgatva. – Válaszoljon a kérdésre, miniszter: ha egy szakasz földidomárnak eszébe jutna árkot készíteni a fúró teste alá, tovább tudna menni, vagy összeroskadna?

Qin hápogott. Azula végre maga elé húzhatta a tervrajzokat. Keresett egy metszetet, megnézte a csomópontokat és az illesztéseket. Standard darab mindegyik, vagyis még csak számolnia se kellett ahhoz, hogy tudja az egyes darabok teherbírását.

– Dehogy tud.

– Hercegnő, egészen biztos vagyok benne, hogy pontosabb utánaszámolással…

– Oh, technikai kérdésekben inkább nem vitatkoznék vele – nevetett fel kedélyesen Iroh bácsi. – Ismerje fel a vesztes küzdelmeket, Qin miniszter úr, és menjen kijavítani a hibáját!

– És még valami – tenyerelt Azula az asztalra. – A nagybátyámnak ez a legelső kérdése volt. Gondolkodtak maguk egyáltalán bármilyen védelmen? Vagy arra, hogy a fúrót hogyan lehet megállítani? Egedül arra koncentrált, hogy belepakoljon a külső burokba három hajóra elég acélt, és remélte, hogy ez majd elég lesz a földidomárok ellen, nem igaz?

Qin lesütötte a szemeit.

– A fivéremnek is volt önnel egy kellemetlen beszélgetése, miniszter. Fel tudja idézni, mit mondott?

– A-azt hogy… osszam meg a felfedezéseimet, fenség.

– Hány kutató látta ennek a gépezetnek a terveit? Pontosítok, hány olyan kutató látta, aki nem magának dolgozik?

Qin nagyon a földet nézte. Nézze is, Azula alig néhány hete szervezte meg a fejtágítóját az apjával. A miniszter tisztában volt vele, hogy kimaxolta a királyi családot, és már tényleg cérnaszálon függ az élete. Az arckifejezése alapján azon gondolkodott, illő volna-e dogezát felvennie, vagy már elkésett vele. Azula elég szúrósan nézte ahhoz, hogy a férfinak lesütött szemekkel is leessen, valamikor a tanácskozás legelején kellett volna kezdenie a térdeplést.

– Távozzék, miniszter úr. Tegyen egy látogatást Maleun Haeanban, kérje ki az ottaniak véleményét, és legyen szíves, ne okozzon még egyszer csalódást!

Nem kellett kimondania a fenyegetést, a hangsúlya éppen elég volt.

Qin mintaszerű meghajlást mutatott be mindkettejüknek.

– Igenis, fenségek. – Azzal még mindig meghajolva kihátrált a helyiségből.

Azula megvetően felmordult és egy ujjmozdulattal lángra lobbantotta a hasznavehetetlen papírhulladékot.

– Na de unokahúgom! – jajdult fel Iroh és felkapta a teáscsészéjét az asztalról.

A lány dühösen ellökte magát az asztaltól és csettintett az egyik ajtónállónak.

– Kerítsék elő Jee főhadnagyot! Ideje, hogy a bátyám végre hasznossá tegye magát.

* * *

Mao a gyakorlótér korlátjára támaszkodva nézte, hogyan vezeti le Raoju bölcs az imát. A véres hold éjszakája óta vagy háromszor annyian imádkoztak vele, mint annak előtte. Mao nem csatlakozott hozzájuk; megmaradt csendes megfigyelőnek.

Raoju parancsszavára a társaság megfordult és a láng jelével – vagy az idomárok esetében egy konkrét lánggal a kezükben – meghajoltak a lenyugvó napnak. Mao a narancsvörös izzásba hunyorgott és arra gondolt, hogy most legalább a tengerparton vannak, ahol nyugat felé ott a tenger, ami visszatükrözze a Agni mosolyának halványuló sugarait. Az örökké zöldellő szigeteken persze máshogy fest. Vágyódó sóhaj szakadt fel belőle.

A társaság kisebb-nagyobb csoportokba verődve szétszéledt. Mao nem mozdult. Raojut nézte, aki megállt, hogy válaszoljon néhány kérdésre, aztán arra kapta fel a fejét, hogy Lee tőle nem messze átbújt a korlát alatt és megtorpant. Felé fordult, mire Mao megemelte az állát, amolyan „mi kéne, kölyök” mozdulattal. Lee tőle néhány méterre ugyancsak a korlátra támaszkodott. Mao már ismerte annyira Tian újoncait, hogy tudja, Lee nem fog beszélgetést kezdeményezni.

– Szóval, Tian leengedett titeket a városba.

– Le.

– Azt csiripelték a madarak, hogy megvertél valakit, mert nem érted a viccet.

– Azt mondta, hogy… – a kölyök fülig vörösödött. – Tiszteletlen volt az uralkodócsaláddal szemben.

Ami azt illeti, Mao fültanúja volt az esetnek. A katona valami olyasmit mondott, hogy ha egyszer az életben lehetősége lenne megpakolni Azula hercegnőt, úgy kapna rajta, mert milyen jó bőr. A fickó még jóformán a mondat végére sem ért, amikor Lee ökle csattant az állán.

– És, megérte a két hét eltiltás?

Lee túl komolyan nézett maga elé. Ugye nem állt neki komolyan mérlegelni? Tény, remek balhorog volt, a fickónak kitört egy foga, és Lee nem is törte el egyik ujját sem. Utóbbi miatt lehet, hogy tényleg megérte az eltáv-megvonás.

Mao a tenyerét nyújtotta felé. A fiú értetlenül bámult rá.

– Láttam, hogy tűzmorzsával jöttél vissza.

– Vegyél magadnak.

Mao kétszer-háromszor bánatos tűzmenyét képpel a levegőbe markolt, mire a kölyök morgott, de előkotorta a zsebéből a megviselt papírzacskót. A tűzmorzsa egy része már valóban morzsává redukálódott, de Mao nem fog panaszkodni a minőségi ingyen kajára.

– Ho kocsijáról van?

– Igen.

Azt mondja, igen. Mao felhorkant. Bármelyik másik újonc azt mondta volna, hogy „ühüm”. Vagy persze. Nem egy ilyen karót nyelt igent bökött volna le elé. Persze, ezt simán betudhatta volna Lee egyik általános tulajdonságának. Tudta azt is, hogy többen fogadást kötöttek, mikor fogja a kölyök először azt mondani, hogy „mi van”. Ha valamit nem értett, vagy nem hallott, netalántán visszakérdezett, mintegy utolsó lehetőséget adva a vitapartnerének, hogy kijavítsa magát, azt mindig egy foghegyről odavetett, ergo duplán bunkó „tessék” vagy „elnézést” formájában tette. Kivéve, amikor egyszer annyira felhúzta magát, hogy egy rideg „már megbocsásson” szaladt ki a száján, de olyan hangsúllyal, hogy Maóban elemi késztetést támadt rá, hogy hajlongva esedezzen bocsánatért.

Tian szerint a kölyök szektás. Ai szerint csak simán fura, de nem a rossz értelemben, csak nem tud rá más szót. Liu Zhi arra tett, hogy a gyámügy vakfoltjában nevelték, Mao pedig arra, hogy nemes. Jól kiröhögték érte, de Mao tartotta magát a véleményéhez. Azok hárman már mióta a seregben szolgáltak, elhagyták az otthoni tájszólásukat, hozzászoktak ahhoz a keverék kiejtéshez, ami a sereg sajátja, és amit legfeljebb öt év után mindenki magára szed. Lee alig volt itt négy hónapja és máris egész jól ment neki. Amikor viszont felidegesítették… nos, Mao a nyakát tette volna rá, hogy a főváros-közeliek kiejtését hallja, aminek semmi értelme, elvégre azokat a srácokat Kanszantenben vagy Jimariban képezik ki. Mi a fenének hozták volna el őt Garsaiba?

Marad hát a konklúzió, hogy nemes, akit ki akarnak rúgni otthonról. Sokadszülött kis vakarék, esetleg felkarolt fattyú lehet. Tian azt gondolta az elméletéről, hogy agyrém és túl sokat iszik. Mao egyik állításával sem értett egyet.

– Miért vagy itt? – kérdezte a tűzmorzsát ropogtatva.

– Mert az őrmester azt hiszi, hogy ha el akarok bújni, akkor a kaszárnyába megyek – felelte roppant őszinteséggel.

Mao meglepetten fordult felé.

– Mármint Tian?

– Nyilvánvalóan.

– És miért akarsz elbújni előle?

A kölyök elvörösödött és válasz helyett ő is belemarkolt a nasiba. Maóból kirobbant a nevetés.

– Jaj ne, komolyan azt hiszed, hogy ezzel meglóghatsz a kantin elől?

– Utálok kantinszolgálaton lenni! – nyafogott.

– Pont az a lényeg! – csapta vállon. – Mindenkivel azt csináltatják, amit utál.

– A latrinát is utáltam. Meg a mosást is.

– De felszolgálni nyilvánvalóan jobban utálsz – kacsintott rá. – Meg Tiannak az a véleménye, hogy pocsék a kommunikációs képességed.

– Leszarom, hogy mit gondol.

Azt kérdezi, hogy „tessék”, de azért káromkodik. A többiek leginkább erre hivatkozva nem értenek vele egyet abban, hogy nemes. Tian megfogadtatta Liu Zhivel, hogy nem engedi a flottának a közelébe se, akkor még annyira káromkodna, és micsoda dolog lenne egy olyan főtiszt, aki úgy beszél, hogy lerohadnak a nyomában a falevelek.

Mao nagyot sóhajtott és visszafordult a tenger és a halványuló alkonyfények felé. Erről mindig eszébe jutott, hogy a maga egységében kikre fogadtak a kiképzők. Kikből lehet egy nap főtiszt, ki az, aki nem csak a szüleinek ír haza, ki az, aki elhozta magával a szívszerelme képét egy medálban és ha van ilyen, vajon eddig tartja meg a képet.

Maónak is volt egy medálja, hogy akkor is láthassa a kedvese arcát, ha más osztagba kerülnének. Két héttel a bevonulásuk után szakítottak, amikor rajtakapta Kuzont egy másik fiúval a raktárban. Egy hónapra rá ő volt az, aki a kantin mögött összegabalyodott Livel. Tőle nem volt képe. Azt sem érti, hogy Kuzonét miért tartotta meg.

– Ne mondj ilyet Tiannak – jelentette ki végül szigorúan.

– Azért, mert tiszt, vagy azért, mert hozzá vagy nőve?

– Nem vagyok hozzánőve – mordult rá.

Lee megvonta a vállát és a másik irányba nézett. Mao idegesen szusszant egyet.

– Egyáltalán, miért pont én lettem a választott Tian-hárító?

Lee szája széle felfelé kunkorodott. Csak van valami humorérzéke a kis hülyének – kezdett volna megformálódni benne a gondolat, de még meg sem született igazán, amikor a fiú megint elkomorult.

– Egy… mindegy.

– Ha már itt falazok neked, akkor jössz nekem egy magyarázattal.

A fiú elkerekedő szemmel nézett fel rá.

– Nem mondod el az őrmesternek?

– Közlegény vagyok. Hivatali kötelességem, hogy ne áruljam be a katonatársaimat a tiszteknek.

Hálás pillantás volt a jutalma, amit megint beárnyékolt valami régről hozott szomorúság.

– Ahogy itt álltál – mutatott körbe –, egy pillanatra azt hittem, hogy az unokatestvéremet látom.

– Van unokatestvéred?

– Volt. Elesett Ba Sing Sében.

– Huh. Részvétem.

Lehajtott fejjel bólintott. Aztán lepiszkált egy festékcsíkot a fáról.

– Közel álltatok egymáshoz? – kérdezte Mao.

– Nem tudom.

– Ezt hogy lehet nem tudni?

– Tíz éves voltam, amikor elment. Tizenegy, amikor meghalt. – Akkurátusan körömnyi darabokra törte a festéket. – Mérges voltam rá, amiért elment, szóval nem mentem ki a búcsúztatójára. Anya megszidott érte, aztán Lu… aztán nem jött haza.

– Nem hiszem, hogy az unokatestvéred magára vette volna. Nagyon tahó tízévesnek kell ahhoz lenni, hogy megutáltasd magad.

– Nagyon tahó tízéves voltam.

– Biztos vagyok benne, hogy – Mao nagy levegőt vett – Lu nem bánta.

Lee megfeszült mellette.

– Lulunak hívtuk – mondta halkan. – A nyakába vette a húgomat, azt kiáltotta, hogy „Lululala támadás” és végigkergettek a kerten. Apám utálta.

– Az unokatestvéredet vagy a játékot?

– Azt, hogy becézzük egymást – horkant fel. – Nem méltó a családhoz.

– És téged hogy hívott? Leelee?

Olyan halkan felelt, hogy Mao alig hallotta:

– Zuzu.

Furcsa becenév egy Lee-nek, az már biztos.

A kölyök megrázta magát és kiegyenesedett.

– Ne haragudj – tört ki belőle. – Itt nyaggatlak, mintha neked nem lenne meg a magad baja és…

– Néha egyszerűbb mások bajával foglalkozni – vágott a szavába Mao. – Főleg akkor, ha nem nyavalyognak rajta.

Megint bólintott, és visszakönyökölt a korlátra. A remek könyöklőpontról kiválóan ráláttak az erőd bejáratára, ahol most kisebb kavarodás támadt. Egy hintó érkezett, ami mindig magas rangú tisztet jelent és Mao már előre sajnálta magát. Ha a pofa sokáig marad, akkor megint elvárják majd a mintaszerű viselkedést.

Lee szívott egyet az orrán.

– Tian fél napot futtatott minket, miután hallotta, hogy nem szerelsz le a kötelező szolgálat végén.

– Mi a faszt kezdenék magammal otthon. – Milyen furcsa ez a szó a szájában. Otthon. Újabban egy kemény derékalj és a tábori hálózsák jut eszébe, ha erre a szóra gondol. Ökölbe szorította a bal kezét, hogy ne remegjen. – Csak a harchoz értek.

– Mit csináltál, mielőtt bevonultál?

– Iskolába jártam, leginkább. Már ha iskolának lehetett nevezni. A kötelező testmozgás-órákat a bányában tartották.

– Hogy mondod? – kérdezett vissza a fiú, Ai „mi a bánatos picsa?!” mondatának hangsúlyozásával.

– A szüleim bányászok. Az egész falu az volt, meg a szomszéd falu is, meg az azutáni is. Volt a nagy bánya, Yanxi mellett, annak van vagy hét ága, mindegyik ág végén egy-egy falu. Gyorsabb volt a városba a tárnákon keresztül menni, mint az úton; akkor nem kellett megkerülni a hegyet. – Mao a tenyerébe nézett és egy pillanatra megint látni vélte az apja szénportól gyászkeretes körmű, a hosszú évtizedek munkájától megkérgesedett kezeit.

Lee lassan bólintott és nem kérdezett. A kapunál tolongók közül kiváltak ketten, és megindultak a gyakorlópálya felé. Átbújtak a kerítés alatt és Mao akár azt is hihette volna, hogy feléjük tartanak.

Lee nagy levegőt vett, de végül csak nem tudott kinyögni egy szót se. Helyette úgy toporgott Mao mellett, hogy már ő érezte magát kínosan.

– Drága ég – nézett fel az első csillagokra. – Figyelj, kölyök, ha nem akarsz idegrángást kapni, valahányszor beállsz egy erkély alá, vagy le kell menned egy pincébe, akkor kérd magad a flottához, oké?

A fiú pislogott néhányat gyors egymásutánban. Elég hosszúra nyúlt a csend ahhoz, hogy Maónak eszébe jusson Jee főhadnagy látogatása, és a feltételezés, hogy a jövőben vízidomárok fognak hemzsegni a tengereken. Kedve támadt magzatpózban elheverni. Eddig a tenger biztonságos terep volt, vagy legalábbis biztonságosabb. Hát Agni gyermekei már sehol nem tudnak megpihenni? Otthonról a sajátjaik küldik el őket, hogy vigyék el a tűz melegét a világnak, de a szigeteken túl nem várja őket semmi, csak a víz hidege és a föld keménysége.

Mi lenne velük, ha még lennének levegőidomárok? Nem a víz vagy a föld, hanem a szabad ég alatt fulladnának meg?

A kaputól érkező két alak már elég közel volt ahhoz, hogy Mao lássa, a nő az erődért felelős ezredes, mire vigyázzba vágta magát. Azt csak utána vette észre, hogy a férfi egy tábornok páncélját viseli.

Izzadni kezdett, ahogy azok ketten megálltak előttük és a tábornok meghajolt.

– Zuko herceg. Őfensége Azula hercegnő az üdvözletét küldi és arra kéri, csatlakozzon hozzá a fronton.

Azzal egy levelet nyújtott Lee felé. Mao állt, feszes vigyázzban és úgy érezte, megint Raumánál van és megnyílik alatta a föld. A kölyök átvette az iratot, feltörte a pecsétet, elolvasta, majd biccentett egy aprót. Félbehajtotta a papírt, komótosan meggyújtotta, és a földre ejtette.

– Köszönöm a tájékoztatást, Rouhai. – Kegyelmes Agni, még a hanghordozása is másmilyen volt. – Azonnal csatlakozom önökhöz.

Újabb meghajlás, és a két tiszt távozott. Maónak eszébe jutott az összes vicc, amit a fiú kárára sütöttek el, az összes vállra csapás, ami után nevetett, mert a kölyök úgy megugrott. Hányingere lett és az ájulás kerülgette, de nem engedett a vigyázzból. Itt és most állva kell maradnia.

A fiú mellette, a koronaherceg maga, lassan kifújta a levegőt.

– Mao közlegény. Köszönöm a szolgálatot, amit a hazánknak nyújtott és fogadja őszinte részvétemet a vesztesége miatt.

Csikorogva tört fel belőle a válasz.

– Megtisztel, fenség.

– Bocsásson meg, amiért nem tudtam többet tenni önökért.

A szertartásos válasz elveszett, eltűnt, mert Mao megszédült és a világ egy pillanatra elsötétült. Pislogott egyet és elöntötte a hála, amiért csak megbillent, de állva maradt.

– Megtenné kérem, hogy a tájékoztatja Tian őrmestert és Ai századost a távozásomról? Úgy tűnik, máshova szólít a kötelesség.

– Ahogy kívánja, fenség.

Káprázik a szeme, vagy tényleg fájdalmas fintor futott át a fiú – a herceg! – arcán?

– És, üh… kérem, utasítsa vissza Ai százados ajánlatát a nevemben.

Kellett neki egy pillanat, hogy leessen, mire céloz, aztán még néhány, hogy uralkodni tudjon az arckifejezésén. De legalább része lehetett abban az örömben, hogy a herceg, még ha kissé pirulva is, de egy halvány mosollyal az arcán távozott.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

__________________

A történetben volt néhány utalás Muffinlance: Salvage c. történetére.

Első fejezet: a Víz Törzse panaszkodik rá, hogy nem tudják megállapítani, hány éves egy tűznépi.(Ami amúgy egy létező jelenség és személy szerint roppant érdekesnek találom.)

Tizenharmadik fejezet: Katara nem szerzi vissza a nyakláncát, emiatt Pakku nem ismeri fel őt, vagyis Katara „kénytelen” kezelésbe venni a szexista északiakat.

Miért passzoltam a fúrót: most, amikor visszanéztem a részeket, sírógörcsöt kaptam attól a résztől. Sokka csak így ránéz a metszetrajzra és megmondja, hogyan lehet tönkretenni. Nekem fél év kellett hozzá, hogy magabiztosan meg tudjam állapítani, hogy egyáltalán mit látok azon a papíron.

Plusz: ugye elloptam a Gépészt, aki így nem tudott okosságokat tanítani Sokkának, anélkül meg honnan a fenéből tudná, hogy mit lát azon a terven? Azon pedig azóta is a fejemet fogom, hogy a földidomárok nem próbálták alulról megrogyasztani azt a holmit. (harag vége)

Ez vajon freudi elírás?

tűzgolyó >>> szűzgolyó