Pillangóhatás XI.

Furcsaságok történnek mostanában Azulával. Köze lehet ahhoz, hogy az elmúlt három évben nem egyedül volt az apjával, hanem volt mellette egy nagybácsi, aki a legfurcsább dolgokkal tudta piszkálni, és egy fivér, akit annyiszor vert át, ahányszor akart.

Saját magának vajon mennyit hazudik? Egyáltalán, észreveszi, ha ezt teszi?

A fejezet végén némi bónusz-betekintés, hogy milyen állapotok uralkodnak jelenleg Hari Bulkanban, avagy mennyire szar uralkodó Ozai?

Ui.: Ha valahonnan nem sikerült kiszednem Mai nevének ragozott formáját, akkor ez úton elnézést kérek miatta. Valamiért írás közben az agyam nem képes feldolgozni a sorozatból megszokott kiejtést, és azt a két magánhangzót japánosan tiszta ai-nak ejteném, ami az azzal járó ragozást hozza.

 

Kép innen, csak remélni merem, hogy tényleg ő csinálta

 

 

Pillangóhatás

十一. Páncél

Nem volt nehéz megtalálni Iroh bácsit. Tényleg. Azula megnézte egy térképen, hogy az Északi Víz Népe felől nézve hol van a legközelebbi olyan hely, ahol egy rombolóra való katonát be tudnak rakni egy masszázsszalonba és nyert.

Igazán lelombozó, hogy Iroh bácsi ilyen tekintetben mennyire kiszámítható. Azula nyughatatlannak érezte magát, izgalomra és hajszára vágyott, nem arra, hogy nulla beleadott energiával tudjon eredményt felmutatni. Talán ha egy órát szánt az egészre. Azt is csak azért, mert a fürdőhelyeknek szép, színes prospektusaik voltak, és Azula egy ponton azon kapta magát, hogy tűnődik: Ty Lee-nek vajon melyik tetszene a legjobban?

És Zuko azt mondta, hogy „legyél kedves”! Mintha szüksége lenne a segítségére ahhoz, hogy kitalálja, hol van Ty Lee. Vagy csak úgy általánosságban a tanácsaira. Azula, köszöni szépen, nagyon is tisztában van a saját képességeivel és határaival, és nem azért hozta magával Ty Lee legyezőjét otthonról, hogy megfelelő kiegészítője legyen, ha esetleg rózsaszínben tervezne megjelenni valahol. Zukót is azért kereste meg, hogy bebiztosítsa a helyzetét. Még meg is mondta neki, hogy azt akarja, hogy védje a hátát. De az, hogy a fivére felhozta a lányokat, arra enged következtetni, hogy Zuko is tisztában van a gyöngeségeivel.

Honnét tudta? Azulának mindig is gondja volt rá, hogy előnnyé kovácsoljon mindent, ami hátrányára válhatna, amivel pedig nem boldogult, azt kivédte, bebiztosította és az egészet eltakarta. Mégis hol van a rés a védelmén, amit Zuko megtalált?

Az időjárás még mindig akadályozta őket a gyors utazásban, a kapitánya viszont gyorsan tanult. Azért szakadt róla a víz, amikor jött jelenteni a nehézségeket, de még ugyanazzal a lélegzettel hozzátette, hogy megkísérlik a bedokkolást és előre elnézést kér, ha nem menne minden olyan simán, amihez a hercegnő szokott. Nem törődött vele. Azula nem azért indult útnak, hogy kalligráfia gyakorlatokat végezzen, hanem átkozottul célba akart érni.

Érezte a belső tüze lobogását, a vad tüskéket, amiket a dühe gerjesztett. Mi zavarta jobban? Iroh bácsi kiszámíthatósága, Zuko életképtelensége vagy az a sok hülyeség, ami a tulajdon száján csúszott ki a beszélgetésük közben? Nem volt biztos benne, és lassan attól lett igazán dühös, hogy van valami, amiben nem biztos.

Iroh bácsit konkrétan a masszőr keze alól szedték ki, hogy beszélhessen vele. Sebaj. Hadd szokja az öreg a törődést.

– Unokahúgom! Micsoda örömteli meglepetés! Talán te is hallottad, hogy ez milyen nagyszerű fürdőhely?

– Az ilyesmit hagyd meg a bátyámnak, kérlek.

Az öreg felnevetett, a kezeit a hasán nyugtatta. Azula sandán nézett rá, de Iroh nem volt hajlandó dobni a vidám, joviális nagybácsi álcáját. Az elmúlt három évben néha megfordult a fejében, hogy talán mégsem színészkedik, de ez annyira kényelmetlen gondolat volt, hogy minden alkalommal elvetette.

– Udvariatlanságnak éreztem volna egyenesen rákérdezni, hogy a magad szándéka, vagy apád kívánsága miatt vagy itt.

– Pontosan tudod, hogy melyik – fordult vissza a lány az ablak felé. A felhők között átszűrődő napfény foltokban vonta ragyogásba a tenger békésnek tűnő hullámait. Eszébe jutottak a jelentések az óceánszellemről és megszorultak az ujjai a felkarján. – Zhao első dolga volt megjelenni és panaszkodni rád.

– Ez várható volt.

– Apa kivégeztette.

– Ez is.

– Azt akarja, hogy vigyelek haza, hogy téged is kikérdezhessen. – Iroh bácsi szemtelenül ártatlan arckifejezésére pillantott. – Szerinted végighallgatja a mondókádat, vagy egyből bűnösnek fog nyilvánítani?

– Csak a delfinráják ismerhetik a zátonyok között a tengerjárást.

– Vagy szítsd, vagy oltsd a tüzet, bácsikám. Nem vagyok Zuko, hogy kiabáljak, de engem is idegesítenek a rébuszaid.

Iroh bácsi lassan pislogott. Azula szinte várta, hogy a következő hasonlatával megjegyzést tesz rá, milyen rövid türelemmel érkezett. Volt szerencséje kellemesen meglepődni.

– Ám legyen. Ha apád parancsba adta, hogy vasra verve vigyél haza, úgy már megszületett az ítélet.

– Vasat nem kért, csak erős védőőrizetet.

Az öreg hümmögött és megsimogatta a szakállát.

– Lehet hogy attól tart, hogy ellenkezdnél, ha mást mond?

– Kérlek – forgatta a szemét a lány. – Mielőtt elindultál volna otthonról, éppen azt fejtegetted, hogy mennyire sajnálatos, hogy apánk minden szavára ugrunk.

– Harmadszor hozod fel a fivéred. Csak nincs valami baj?

– Azon túl, hogy Zuko is hülye? Nem, a világon semmi. – Érezte, ahogy mosolyra görbül a szája. – Képzeld, a kiképzője valóra váltotta az egyik álmodat.

Iroh bácsi felvonta a szemöldökét.

– Egyszer meséltél egy álmodról, amiben teaházat nyitottál valahol a Föld Királyságában és Zuko volt az egyik felszolgálód. Éppen kantinszolgálaton volt, amikor találkoztunk.

Iroh bácsi hátravetett fejjel nevetett. Miután elkezdte a könnyeit törölgetni, Azula megengedte magának a következtetést, hogy ez őszinte nevetés volt. Hát még hogy nevetett volna, ha látta volna Zuzut abban a nevetséges kis kötényben, a derekáról lelógó jegyzettömbbel! Igazán sajnálatos, hogy elmulasztotta a bátyját teljesen kopaszon, akkor lett volna az igazi az élmény.

– Ah, de rég volt, hogy ilyen jót nevettem! Ha most megbocsátasz, megyek és összeszedem a holmimat. Mikor indulunk?

– Amint tudunk. Van elég hajóm és emberem, hogy mindenkit át tudjunk helyezni.

– Leszerelteted őket?

Azula a fejét rázta. Iroh arca megrándult, és bizalmasan lehalkította a hangját, mintha attól tartana, hogy akad a világon valaki, aki merészeli kihallgatni őket.

– Azula, nem embernek való, amit kiálltak.

– Hallottam hírét. Azért mennek őrszolgálatra. Zhao miatt számíthatunk rá, hogy megerősödik a Víz Népének jelenléte a tengereken, így apám engedélyt adott rá, hogy Hiringu-sziget védelmére rendeljem őket.

Iroh pislogott egyet meglepetésében, aztán a pillantása ellágyult. Azula még erősebben összefonta a karjait és szúrósan meredt rá. Mert mi van abban, ha egy megtépázott flotta maradékát egy kórházszigetre rendeli, ráadásul egy olyanra, aminek köztudottan erős oldala a harctéri sokkot kapott katonák lelkének ápolása? Nem jó kedvében csinálja, hanem mert értékeli, ha vannak emberek a szellemverte seregben.

– A szűkös idődbe talán még belefér egy utolsó tanácskozás a tisztekkel. Szeretnék rendesen elbúcsúzni tőlük, tisztességes, becsületes embereknek ismertem meg őket.

– Úgy csinálsz, mintha vérpadra vinnélek – forgatta a szemét a lány. – Ne aggódj, bácsikám, egyelőre nem kell tartanod attól, hogy ki és mikor fog gyertyát gyújtani az emléktáblád előtt! Gratulálok az előléptetésedhez, egy mihaszna parancsnok helyett egy hercegnő tanácsadója lettél.

Ezzel sikerült meglepnie, de úgy, hogy Iroh bácsi száján apró füstgomolyag puffant ki. Az öreg zavartan legyezgetett, míg a szaga is eloszlott, Azula pedig elégedetten somolygott.

Végre minden úgy megy, ahogy szeretné. Ezúttal gondja volt rá, hogy odafigyeljen arra, amit mond. Zuko mellett olyasmik csúsztak ki a száján, amiknek nem lett volna szabad, és nem is értette, hogyan lehetett annyira meggondolatlan. Hacsak nem az történt, hogy valamit belecsempésztek az ételébe. Hajlott rá, hogy az utóbbiban higgyen, még akkor is, ha az általa ismert növények és különféle szerek közül egyik se tudott hasonló tüneteket produkálni. Miféle méreg az, ami ráveszi az embert, hogy hülyeségeket beszéljen, ugyanakkor semmi más érzékelésén nem változtat?

Talán akkor kellett volna gyanút fognia, mikor Zukóhoz tartva annyira… feldobottnak érezte magát. Mintha mindent ezerszeres erősséggel tapasztalt volna. Emlékezett a fényekre, és arra, ahogy összevitatkozott a kapitányával, aki egy egész nap késéssel akart bedokkolni. Meg kellett fenyegetnie, hogy vállalható tempóban haladjanak. Az éjszakai kikötéshez és utána az elinduláshoz már elég volt nagyon csúnyán néznie a férfira. Emlékezett a vitára a nagy-nagynénjeivel, mert nem akart gyaloghintóba ülni. Éjszaka volt, nem látta senki, és Azula sietni akart. Minden lépést fel tudott idézni, amit a poros földúton tett, emlékezett a homokszemcsékre a foga alatt, a Föld Királyságának legelső növényeinek illatára az orrában. Zuko előbb elkerekedő szemekkel bámulta őt, aztán észrevette, hogy körülötte mindenki meghajolt. Végre leesett neki, hogy inkognitóban van és sietve követte a többiek példáját. Azula majdnem elnevette magát, mikor a vállai merevsége elárulta, milyen pokolian idegesíti, hogy meg kell hajolnia előtte.

Azula megrázta a fejét. Mi a fene van vele már megint, hogy a gondolatai folyvást visszatérnek a fivérére? Gondoljon inkább arra, hogy össze kell szednie Mait és Ty Lee-t.

Iroh bácsinak eltartott egy darabig, míg elintézte a dolgait. Azula a háttérben maradt, figyelte a nagybátyját, ahogy a megkérdőjelezhetetlen felsőbbrendűség biztos tudatában osztja ki a parancsokat. Érdekes volt látni a Nyugat Sárkányát munka közben.

Amint véget ért az eligazítás és Iroh bácsi útjára bocsátotta az embereit, Azula ellökte magát a faltól, és parancsot adott a mellette tébláboló kapitányának, hogy készítse fel a hajót a kifutásra.

– Hova rohansz, unokahúgom?

– Szoros a napirendünk, nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy lógassam a lábam.

– Legalább egy teát igyunk meg!

– A hajómon is van teaszoba – forgatta a szemét Azula.

Iroh bácsi már megint úgy csinált, mintha Azula egy nyájra való ártatlan nyúlbárányt mészárolt volna le a szeme láttára. Azula talán neki is állt volna, ha nem indul meg utána az öreg.

– Oh, Jee hadnagyot is hoztad? – derült fel az arca a kikötőben a tisztet látva.

– Uram – hajtott fejet a férfi.

– Éppen ott téblábolt, amikor összefutottam Zuzuval.

– Én kértem meg rá, hogy tájékoztassa a történtekről.

Azula megtorpant és a férfira nézett, aki toporgott és Azula cipőjét bámulta.

– Fenséged nem sokkal utánunk érkezett, nem volt alkalmam őfenségét részletekbe menően tájékoztatni.

– A fivérem személyazonossága?

– Sértetlen – vágta rá a hadnagy.

– A micsodája? – így Iroh, vele egyszerre.

– Oh, te nem is tudtad? Apa azt szeretné, ha Zukót a valós képességei és nem a rangja szerint ítélnék meg. Zuko hamis papírjai teljesen hitelesek. Hadnagy, maga tudja, hogy most hogy hívják?

– Lee, hercegnő.

Egyáltalán minek kérdezte meg. Se az apjának, se Zukónak nincs semmi fantáziája.

– Majd írhatsz neki levelet – dobta fel a javaslatot a nagybátyjának igen kegyesen.

– Fenség – köszörülte meg a torkát Jee. Azula azonnal felé fordult, mire a fickó kicsit megrettent. – Engedelmével, őfenségét át fogják helyezni Garsai erődből.

– És ezt ő miért nem mondta?

– Valószínűleg még ő se tud róla.

– És maga honnan tudja?

– Ismerem a kiképzőtisztjeit, fenség. Azt mondták, hogy túl magas szinten áll a többi újonchoz képest, ezért levizsgáztatták egy birodalmi tűzidomárral. Valószínűleg vissza fogják vinni a szigetekre, hogy magasabb szintű képesítést kaphasson.

Nem lenne jó, ha a bátyja visszakerülne a szigetekre. Az apjuk kifejezetten parancsot adott rá, hogy nem fedheti fel magát és Zuzu éppen eleget pattogott az elmúlt években ahhoz, hogy az összes fontosabb helyen felismerjék. Pont azért választotta Garsait a kiképzése helyszínéül, mert ott tisztességes viszonyok uralkodtak és nem kellett kéthavonta személyesen odamennie azért, hogy rendet tegyen. Egyáltalán, már az is elképesztő csoda, hogy a vizsgáztató idomár nem ismerte föl, holott a birodalmi tűzidomárok adják a királyi testőrség gerincét.

– Tudja a tiszt nevét?

– Liu Zhi idomár őrnagy, a Hanteki-házból, fenség.

– Ah! – mosolyodott el Iroh bácsi. – Most, hogy mondja, én is ismerem a hölgyet. Nem ő felelt a a tábor keleti szárnyáért, még Ba Sing Sében?

– De igen, fenség.

Azula csípőre tett kézzel állt és türelmetlenül dobolt a lábfejével, míg Iroh bácsi kifaggatta a hadnagyot előbb az őrnagy, majd a többi ismerőse hogyléte felől. Utálta az ilyen tiszteletköröket. Az első adandó lehetőségnél közbevágott, menesztette a hadnagyot és maga után húzta a nagybátyját a hajóra.

– Mondtam, hogy sietünk, nem?

– De igen. Meg azt is mondtad, hogy teázhatunk a hajón.

És kacsintott. Azula sorsa megpecsételődött. Hiába bizonygatta, hogy szükség van rá máshol, a kapitánya nem állhatta a nagybátyja nekiszögezett kérdését, a kicsit túl széles mosolyát és a kicsit túl erősen a vállát lapogató kezét. Még csak nem is volt különösebben fenyegető az öreg, ennek ellenére a kapitány sajnálkozva Azulára nézett és eldadogta, hogy tulajdonképpen tudják mellőzni a hercegnő segítségét.

Mire a kazánokban felszították az induláshoz a tüzet, ő már egy párnán ült és savanyú képpel figyelte, ahogy Iroh bácsi a teáskanna alját körkörös mozdulatokkal simogatva melegíti a teavizet.

– Te is, meg a bátyád is – sóhajtott teátrálisan a bácsikája. – A világért nem ülnétek le egy pillanatra se. Mi van a mai fiatalok fejében, hogy örökké szaladgálni akarnak?

– Olvastam az életrajzodat, bácsikám – felelte szárazon Azula. – Tudom, hogy Tűz Ura Azulon azért vitte le tizenhat évre a nagykorúság határát, mert panaszkodtál rá, hogy muszáj volt hercegként megjelenned valahol ahhoz, hogy cselekedni tudj.

– Hozzátenném, hogy harmincnégy éves voltam, amikor megtette ezt a módosítást. – Szomorkás mosoly jelent meg az ajkain. – A szolgáknak ki kellett vinni Lu Tent a szobából, úgy megijesztette a kiabálás.

Azula gyors fejszámolást végzett.

– Lu Ten akkor öt éves volt, nem?

– Én pedig nagyon hangosan kiabáltam – hunyta le a szemét Iroh. – A fiam Zuko születéséig nem igazán tudta elviselni, ha nem vele foglalkoznak.

– Tessék? – vonta fel az egyik szemöldökét Azula.

– Meglehet, hogy egy kicsit elkapattam. – A szomorkás mosoly visszatért. Azula nem szólt; hagyta, hogy a nagybátyja elmerengjen a régvolt időkről. – Földhöz vágta magát, ha nem adtam meg neki valamit. Tudta, hogy meddig kell fejhangon visítania ahhoz, hogy a szolgák azonnal megcsinálják, amit mond, akkor is, ha azt a parancsot kapták, hogy ne csinálják azt, amit mond. Aztán jöttetek ti ketten és felforgattátok az egész életünket. – A fejét csóválva kuncogott és Azulára hunyorgott.

Azula tudatosan lazította el az izmait. Mintha a tulajdon teste vált volna árulójává. De miért is? Mert Iroh bácsi nem csak a szájával, de a szemével is mosolyog? Ha bedőlne ennek a trükknek, akkor pont olyan ostoba és gyönge lenne, mint a bátyja.

Viszont szüksége lesz most Iroh bácsira. Ő volt az a tábornok, aki az ellenőrzése alá vonta a Föld Királyságának nagyját, hogy seregeket vihessen Ba Sing Se falai alá. Ismeri a környéket, ismeri a helyiek gondolkodásmódját. Azula lehet olyan jó, vagy még jobb taktikus, mint ő, de a tapasztalatot sajnálatos módon nem tudja kipótolni. És a kinyerésük fájdalmas, apró áldozatokkal járt, többek között azzal, hogy miután Iroh felöntötte a ginseng-leveleket és félretette a kannát, közelebb csúszott hozzá és átölelte.

– Tudom, tudom – nevetett fel Iroh bácsi, de úgy, hogy Azula az egész testén érezte az átrezgő nevetéshullámokat. – A vén bolond, nem hagy élni. Jó, már el is eresztettelek, nem kell lyukat égetned belém!

Kellemetlen lenne, ha tudna a pillantásával idomítani. Szegény apjának akkor már le kellett volna cserélnie az udvar csaknem összes tagját. Meg lehet, hogy bátyja sem lenne, ami nem feltétlen egy rossz dolog, de Zuko néha hasznos is tud lenni. Csak ne csináljon ostobaságot. Kezdheti azzal, hogy megpróbálja nem megöletni magát, amíg Azula odavan. Talán mégis utána kéne küldenie egy kémet, hogy szemmel tartsa, Zuko hajlamos mindig mindent elrontani.

– S akkor, miféle kirándulást szerveztél nekünk, unokahúgom?

– Még nem teljes a társaság. Előbb elmegyünk két barátnőmért, Ty Lee-ért és Maiért.

Hallotta, hogyan forognak a fogaskerekek a nagybátyja fejében, aztán nagy sokára…

– Ah, az a két kedves leányzó, akikkel régen játszottál? Lord Ukano lánya és… hm, a másik kisasszonynak van hat ikertestvére, igaz?

Szegény Ty Lee, hogy mindenki csak azért emlékszik rá, mert másik hat ember is viseli az arcát.

– Igen. Szeretnék találkozni velük. Meg talán el is hozom Mait Omashuból, még mielőtt a szülei kitalálják, hogy ideje lenne férjhez mennie.

– A Bölcsek nem hagyják jóvá a frigyet, ha a kisasszonyt kényszerrel házasítanák ki.

– Ahhoz az kell, hogy a Bölcsek tudják, vagy legalábbis érzékeljék, hogy mi történik – mutatott rá. – Ty Lee az egyetlen, aki mindig pontosan meg tudja mondani, hogy Mai mit érez.

– Kedvesem, hercegnő vagy. Ugye tudod, hogy a kijelentéseidnek hatása van? Elég tenned egy félhangos megjegyzést, és a barátnőd házasságából nem lesz semmi.

– És azt is pontosan tudom, hogy az milyen következménnyel járna. Ellehetetleníteném az egész családot. – Iroh bácsi tekintete körbejárt a szobán, és Azula ebből tudta, mire gondol, akkor is, ha nem mondta ki. – Engem se érdekel a családja, csak ő, de tudod, neki is remek tulajdonsága az engedelmesség.

Iroh bácsi megint megsimogatta a szakállát. Úgy tűnik, ha éppen nincs a kezében tea, hogy azt hörpölgethesse, akkor ez a pótcselekvése. Jelenthet valamit a tény, hogy Azula ezt csak most veszi észre.

Az ázó ginsengre tévedt a tekintete. Iroh bácsi azt állította, hogy ez a kedvence, és valóban gyakran fogyasztotta. Zuko arról számolt be, hogy neki is ezt mondta, és valahányszor újfajta, ginsenget is tartalmazó teakeverékkel találkoztak, Iroh rögtön szükségét érezte, hogy kipróbálja. Lehet, hogy tényleg igazat mond. Azula összeszorította a száját, és arra gondolt, hogy ő még a kedven ételét sem meri megmondani senkinek, nehogy egyszer rajtavesszen.

A manipuláció keserves, de roppant szórakoztató elfoglaltság. Nincs is szebb, mint amikor aprócska utalásokkal, finom lökdöséssel egy fél nap alatt sikerül összeugrasztania a legjobb barátokat. Kellemes elfoglaltsága ez a báli szezonban, amikor heteken át nincs más, csak egyik összejövetel a másik után, és emiatt feleannyi ideje van a teendőire. Remek feszültségoldó – azt az alkalmat kivéve, amikor a nagybátyja megjelent mellette és két mondattal elsimította az ő minden erőfeszítését. Akkor egyszerre érzett bosszúságot és ámulatot. Csak remélhette, hogy egy nap ő is lesz ilyen jó.

Ami azt illeti, Iroh bácsi feje azért volt még a nyakán, mert Azula még nem tapasztalta, hogy a képességeit az ő kárára igyekezett volna gyakorolni. Végül csakis emiatt döntött úgy, hogy az egyik játszmájában kiteríti a lapjait. Az öreg egyébként is szereti osztogatni a tanácsait, akár kéri, akár nem. Ha beavatja, akár hasznot is hajthat.

– Mai Zukóé.

Iroh bácsi folytatta a csésze teletöltését, amikor Azulára pillantott, és egy csepp, annyi se ment félre.

– És erről ő is tud?

– Gondolod, hogy Zuzu azzal az egy szemével képes észrevenni azt, ami az orra előtt van? Kettővel se ment neki jobban.

A kijelentésének egy pár magasba szökött bozontos szemöldök volt a jutalma.

– Lenyomozták a leveleinket, így ha többre vágytam némi udvariasságnál, kénytelen voltam Zukón keresztül üzenni. Mai legutolsó levelét is úgy hozta haza, hogy a barátnőm még mindig fura és meg se nyikkan.

– Ismerem őt. Való igaz, hogy néha, hm, problémát okoz neki mások szándékát felismerni. Biztos vagy benne, hogy kedves Mai közeledni igyekszik hozzá?

– Már attól cukorsokkot kapok, ha eszembe jut, milyen ábrándos képpel bámult utána, még azután is, hogy a nyomorultját apa összeégette.

Iroh hosszan kortyolt a teájából. Egy pillanatig hunyt szemmel élvezte az ízeket, aztán nagyot sóhajtott.

– Igazán megindító, hogy segítenél a barátnődnek, de személy szerint úgy gondolom, hogy ezt neki kéne elintéznie Zukóval. Ez csak rájuk tartozik.

– Kérlek, a bátyám egyszerű, mint egy faék. Egyszer vegyen a fejébe valamit, onnantól kezdve Agni segítse meg azt, aki szeretné megváltoztatni a véleményét. Szívügyekben hasonlóan reménytelen, elég felhoznom anyánkat, és egy hétig lógatja az orrát.

Iroh bácsi hümmögött. Azula ennél azért valamivel bővebb véleményre számított.

– Nem feltétlen egyezik a véleményünk. Zuko remekül ért hozzá, hogy a magáénak érezzen olyan dolgokat, amik nem belőle fakadnak, hanem mások testálták rá, de ha egyszer rájön, akkor roppant gyorsasággal és határozottsággal tud kilépni a helyzetből. Talán mesélte neked azt az esetet Kanszei kormányzójával, aki megpróbálta megvezetni.

Azula félrebillentett fejjel tűnődött egy pillanatig. Ki emlékszik rég volt perpatvarokra pöttöm tartományok vezetőivel?

– Lecsukatta a nőt, ha jól emlékszem.

– Biztos vagy benne, hogy te is szeretnél azok közé tartozni, akik befolyásolni akarják?

Azula nem akarta, de nem is tudta volna visszafojtani a feltörő nevetését.

– Azóta ezt csinálom, hogy az eszemet tudom, és még nem panaszkodott rá. Egyébként is, most mondtam, hogy Mai már mióta bele van pistulva, akkor meg nem mindegy? És Mai legalább értelmes társaság, nem úgy mint mondjuk, Lady Fuyumi.

– Lady Fuyumi nagyon kedves hölgy – pirított rá Iroh bácsi.

– És nem mellesleg egy idióta – húzta fel az orrát a lány. – Bácsikám, ha valaki beházasodik a családba, azzal utána nekem is egy fedél alatt kell élni. Engedd meg, hogy vétót mondjak.

Iroh bácsi megint felnevetett és Azula elégedetten konstatálta, hogy ezt a menetet megnyerte. Ennek örömére hajlandó volt beleinni a teába. Iroh bácsi várakozón figyelte őt.

– Ennek még mindig olyan íze van, mint az ázott fűnek.

– Már megbocsáss, de biztos vagyok benne, hogy soha életedben nem ettél füvet.

– De eső után éreztem az illatát. Ez valami olyasmi: illatra kellemes, de bár ne kóstoltam volna meg. Már ne haragudj.

Iroh az égre nézett, és dörmögött valamit, amit Azula következetesen elengedett a füle mellett. A csészét nem tette le, kellemesen meleg volt a kezében. Átok a Földre, amiért nem hordozzák Agni melegét.

Szüksége volt erre a melegre, mert Iroh bácsi arcán árnyékok jelentek meg, lágy pillantásában ott volt az a furcsa fény, amiről Azula már megtanulta, hogy nehéz témákat rejt. Mint azt a fejtágítót a szolgák megégetéséről, amitől ég az ereiben a szégyen, ha eszébe jut.

Nagyon nem szerette Iroh bácsinak ezt a pillantását.

– Azula.

– Ki vele.

– Fájdalmas témának ígérkezik.

– Akkor inkább mégse.

– Feltétlen szükségét érzem.

A szemeit forgatta, majd a félig lehunyt pillái alól vetett Iroh bácsira egy lenéző pillantást. Az öreg fészkelődött.

– Azt mondtad, ott voltál Zuko Agni Kaiján.

Megmerevedett. Remélte, hogy Iroh bácsi valami mást akar majd mondani. Elmeséli, mi történt északon, vagy akár azt, hogyan halt meg Lu Ten. Felhozhatta volna az Azula ellen szőtt összes összeesküvést, előszedhette volna az apja által jóváhagyott listát a potenciális vőlegényei névsorával.

A válasza a meglepetése ellenére teljesen természetesnek hangzott:

– Az Zuzu problémája, majd elmeséli ő.

– Nem arra vagyok kíváncsi, hogy mi vezetett oda, hanem arra, hogy terád hogy hatott.

A lány felhorkant. Iroh bácsi letette a teáscsészéjét.

– Mindig is tudtam, hogy okos lány vagy. Tudom, hogy figyelsz. Tudom, hogy kihasználod a pozíciódat.

– Nem értem, mire gondolsz. – Milyen érdekesen törik meg a kajütablakon beszűrődő napfény a félig áttetsző, zöld teán!

– Ozai nem ismeri el Zukót, és zárt ajtók mögött ebből nem csinál titkot. Megtehetnéd, hogy a bátyád előtt sétálsz, megtehetnéd, hogy előtte lépsz be egy terembe és elsőnek hajtasz fejet. Apádat egészen biztosan nem zavarná. De nem teszed. Vagy egyszerre léptek, vagy Zuko az első. Hátramaradsz és így ő az, akire elsőként irányul a figyelem, és ezt fel tudod használni, amikor rád kerül a sor.

Azula nem szólt. Ez egy olyan dolog volt, amit soha senki nem mondott ki nyíltan, és amit ő soha nem ismert be magának, még akkor sem, ha tulajdonképpen tisztában volt vele. Iroh bácsi szavai mélyre vágtak, át a több réteg pajzson és páncélon, amit Azula az évek során maga köré emelt. Nagyon régen volt rá példa, hogy valaki olyan mélyre tudjon nyúlni benne, hogy az már az élő húst érje.

– A politikának csak egy apró szelete a hazugság – folytatta Iroh bácsi. – A jó politikus ismérve a jó helyzetfelismerés, a kiváló reagálás és a legalább elfogadható színészkedés.

– Anyám volt a színész – jelentette ki Azula ridegen.

– És még milyen jó volt! – bólintott Iroh. – Ursa egy csöpp faluban nőtt fel, de mégis képes volt helytállni az udvarban.

– De hazudni nem tudott.

– Ursának soha nem adatott meg, hogy kezdeményezni tudjon. Neked igen, de nagyon ritkán élsz vele.

Lehet, hogy az emberek azért szoktak kényelmetlen témákról teázás közben beszélgetni, hogy legyen valami, amit szorongathatnak. Még bele is ivott az undorító folyadékba, hogy halogassa a választ, hátha Iroh bácsi ejti a témát. Azula megköszörülte a torkát.

– Azt szeretnéd, hogy meséljem el, hogyan építem fel a stratégiáimat?

– Nem, azzal tisztában vagyok. – Azula meglepődött és azonnal számolni kezdett. Iroh bácsi mennyire képes átlátni a cselekedetei szövetét? Zukót könnyebb átverni, mint egy ma született teknőskacsát, az apját is meg tudja vezetni, ha nagyon muszáj és biztos benne, hogy soha nem fog kiderülni a dolog. Iroh bácsi viszont semleges terep. Félreismerte volna? Ugyanúgy hibás következtetést vont le, mint Zhao esetében? Az túl sok baklövés lenne egy évre. – A kérdésem az, hogy te mennyire vagy tisztában azzal, hogy mit miért teszel.

Most rajta volt a nevetés sora.

– Bácsikám, ha nem jelölném ki a célt, fele ilyen alaposan sem tudnék tervezni.

Iroh bácsi bólintott, de ezúttal nem mosolygott.

– És azt tudod, hogy mi áll a céljaid mögött?

– Parancsolsz?

– Miért küzdesz?

– A népünkért, természetesen.

– Az általános jólétért, puszta emberbaráti megfontolásból? A tiszteletért, ami azzal jár? Téged is a kötelességtudat hajt, hogy ha egyszer kiváltságosnak születtél, akkor valamit vissza is kell adnod?

Azula keményen összeszorította a fogsorát.

– Azért harcolok, mert ha nem én csinálom, akkor megteszi más, és nem akarom, hogy mások diktálják a feltételeket, ha egyszer én is megtehetem.

Iroh bácsi bólintott.

– Hazudsz.

Nem kapott levegőt. Soha senki nem mondta még így a szemébe, hogy valótlanságot állít. Zukót kivéve, persze, de ő akkor is ezt mondta, amikor szembesítette a kellemetlen igazsággal.

– Nem is tudom, miért erőltetem a választ – sóhajtott fel Iroh. – Tizennégy éves vagy. Tudod, mit tudtam én magamtól tizennégy évesen? Azt, hogy a szüleim idegesítőek és a fene beléjük, amiért korlátoznak.

– Nagyapa idegesítő volt? – kapott Azula a témaváltáson.

– Csak a javamat akarta – legyintett Iroh. – A legtöbb szülő általában a gyermeke javát akarja.

A távolba nézett, és Azula szája megfeszült. Legtöbb és általában. Nem tetszettek neki ezek a szavak.

– Milyen volt?

– Korábban kell felkelned, ha el akarod terelni a figyelmem – kacsintott rá Iroh. – Magamat csak példának okáért hoztam fel. Ozai sem volt sokkal bölcsebb ebben a korban, ami azt illeti. Te túl nagy terhet cipelsz.

– Még háromszor ennyi ügyiratot el tudnék intézni, ha nem kéne gazdasági ügyekkel piszmognom.

– Nem az udvari munkára gondolok, Azula, hanem a lelkedre. Nem lehetett könnyű neked ez az elmúlt néhány év.

Az arcába szökött a vér és felfortyant:

– Mégis mit akarsz hallani? Hogy azt mondjam, hogy gyönge vagyok? Az hazugság lenne!

Iroh utánanyúlt, amikor felugrott, de Azula lerázta a kezét. Nem, most nem tudta elviselni, hogy hozzáérjenek. Hogy merészeli egyáltalán!

– Tökéletes vagyok! Tökéletesnek kell lennem, nem lehetek olyan, mint Zuko, nem hibázhatok! Szóval igen, előreengedem őt, mert ő sose tudja, hogy mit kell tennie, hiába mondták el neki hetvenhétszer. Senki nem lepődik meg rajta, ha felsül, és… és én nem tehetem, érted?

– Értem.

Zihált és Iroh-ra meredt, aki lassan a kezét nyújtotta felé. Kereste az arcán a megvetést, amit az apján látott, amikor a fivérére tekintett. Kereste az elutasítást, amire az anyjától emlékezett és ami még mindig égette, úgy, ahogy Zuko égett meg három évvel ezelőtt.

Nem találta egyiket sem és ez valamiért még rosszabb volt. A hangja gyönge volt, vékony, mint egy gyereké, pedig Azula már régen nem volt gyerek.

– Azt akarod, hogy azt mondjam, hogy miután Zuko elment, folyamatosan attól féltem, hogy hibázok, és apa az én arcomat fogja leégetni?

– Azula. Gyere ide, kérlek.

Nem mozdult. Iroh nehezen sóhajtott, de a kezét nem engedte le, még mindig hívogatóan kitartotta Azula felé.

– Sajnálom, tudod? Mindkettőtöknek szüksége lett volna valakire, és sajnálom, hogy csak én álltam ott.

Azula felnevetett.

– Anyának nem kellett volna elmennie, ugye? Akkor mehetett volna ő Zuzuval. Úgyis ő volt anya kicsi fia, biztos nem bánta volna!

– Ezt hogy érted? – pislogott rá Iroh szelíd értetlenséggel. Az egész mindene puha volt és lágy és óvatos. Bele fog fulladni, ha nem figyel.

És Azula megint nevetett, pedig már fájt az oldala, fájt az arca, és egyáltalán nem is volt vicces, de ha nem nevet, akkor talán sírna, de arról tudja, hogy tilos. Abba a tiltásba kapaszkodott, mert arról tudta, hogy valóságos.

– Óóó, hát te nem tudtad? Én vagyok apáé. Zuzu anyáé. Ha apa megmondta Zukónak, hogy ügyetlen vagy tehetségtelen, akkor anya még aznap talált valamit, ami rám szólhatott. Egy hercegnő nem húzza a lábát. Egy hercegnő tudja, mikor beszélhet.

Szörnyetegnek nevezte.

Iroh bácsi fölkelt. Lassan, hogy Azula minden mozdulatát meg tudja figyelni, mintha tényleg egy vadállat lenne, ami bármilyen váratlan dologra megugrik és támad. A nevetése lassan elcsuklott. De akkor miért lépett egyet hátra, amikor Iroh bácsi tett felé egy lépést?

– Azula.

Élesen beszívta a levegőt, hátha akkor elnémulnak ezek a furcsa hangok, amik a nevetés helyére léptek.

– Azula, nézz rám, kérlek.

A kinyújtott kezeiről Iroh bácsi sötét borostyánszín szemeire villant a pillantása. Pár árnyalattal sötétebb, mint Azuláé, aki az anyja szeme színét örökölte. Aki az anyja küllemét örökölte, éppen úgy, ahogy Zuko az apjuk kicsinyített mása lehetne, ha nem lenne az a heg az arcán.

– Semmi baj.

Iroh bácsi érintése úgy hatott rá, mintha villám csapott volna belé. Egész testében összerándult, és elakadt a lélegzete, hátraugrott volna, de nem tudott szabadulni, mert Iroh bácsi egy gyors mozdulattal átfogta a vállát, és magához szorította. Azula szabadulni akart, de a végtagjai nem reagáltak, a karjai bénán lógtak az oldalánál.

Előbb Zuko, most meg ez. Méreg lesz, igen, megmérgezték.

– Semmi baj, kicsikém. Semmi baj. Az, hogy anyád mit gondolt rólad, az legyen az ő bűne, rendben?

Nem tudott válaszolni. Ó, mit gondolna róla az apja most, ha látná! Égett az arca a szégyentől.

– Ursa és Ozai… ők voltak az ékes példa rá, hogy miért nem lenne szabad hagyni a Bölcseknek az érdekházasságot, tudod? Nem vagyok biztos benne, hogy volt olyan pillanata a kapcsolatuknak, amikor nem álltak rá készen, hogy tőrt döfjenek egymásba.

– Mindig veszekedtek – suttogta Azula. – Azt mondták, hogy menjünk ki a kertbe és aztán veszekedtek. Anya utána sírt, apa pedig dühös volt, és vacsoráig látni se akartak minket. Akkor meg úgy csináltak, mintha nem is történt volna semmi.

Mennyire gyűlölte akkoriban Iroh-t és Lu Tent, amiért elmentek! Az ürességet, amit maguk után hagytak, ami azóta is ott ül a palota minden sarkában, és ami még fojtogatóbb lett, mióta elmentek a barátnői és a bátyja is alkalmi látogatóvá vált. Vajon beszippantaná, ha Iroh bácsi is eltűnne?

Mintha a gondolataira válaszolt volna, Iroh bácsi vett egy nagyon mély lélegzetet és még szorosabban fonta a karjait Azula köré. Jó meleg volt, mint korábban a tea.

Észre se vette, hogy mikor tette félre. Vagy dobta el. Nem emlékezett a pillanatra, a csöpp agyagcsésze pedig az oldalára fordulva hevert a földön. A tea lassan beleivódott a vörös szőnyegbe.

– Apa szeret engem – bukott ki belőle. – Anya a kacsákhoz vitte Zuzut, meg puszit adott a sebeire. Apa… Apa…

– Ő más.

– De szeret! – Azula ellökte magát Iroh-tól. Odébb tántorodott és a nagybátyjára nézett. – Szeret engem! Azt mondta, büszke rám! Hogy jól csinálom! Néha velem edz, és Zukóval soha nem olyan, és…. És mondta, hogy tízszer annyira szeret engem, mint Zukót!

Iroh bácsi megnyalta a száját és nagy levegőt vett. Azula látta, amint megtörik a szemében a fény.

– Hiszek neked – mondta, és a lány a csontjaiban érezte, hogy hazudik.

Leült. Seizában, ahogy kell. Az arca kisimult, ahogy tanították. Legyen olyan, akár a nyári napsugár: erős, de távoli, és mindenekelőtt gyönyörű.

Oh, ez tényleg méreg lesz. Megfájdult a feje és szédült. A nagybátyja már ott ült mellette, óvatosan a kezei közé szorította Azula balját és látta, hogy mozognak az ajkai, de nem értette, amit mondott. A hangja víz alól szűrődött hozzá. Olyan volt, mint a hullámverés a Parázs-szigeten, egyenletes, mély, kellemes. Az érintése is az volt. Az ujjaitól kezdve kúszott felfelé a melegség a karjában, és ha csak arra figyelt, akkor el is felejtette, hogy milyen átkozottul hideg van itt, a Föld Népénél.

* * *

Takeshi titkár egy segéddel és két öl aláírásra váró irattal érkezett Tűz Ura Ozai kedvenc dolgozószobájához. Most, hogy a királyi családból egyedül a Tűz Ura volt elérhető, az összes uralkodói jogkörbe tartozó feladatot neki kellett ellátnia, és Takeshi látta rajta, hogy meglepi és idegesíti a papírmunka exponenciálisan megnövekedett mennyisége. Mintha már elfelejtette volna, hogy az uralkodása első két évében hasonló mennyiségű munkával kellett megbirkóznia.

Illetve, kellett volna. Takeshi ugyan még nincs tíz hónapja a Tűz Ura titkára, de már tizenöt éve a kancellárián szolgál, ebből az utóbbi ötöt változatos, ám mindig magas pozícióban töltötte. Az emlékeiben még nagyon élénken éltek a hirtelen felállított bizottságok, új posztok és az a rengeteg felhatalmazás, amivel Ozai végtelen feladatot, ezzel együtt végtelen felelősséget és hatalmat adott ki a kezéből. Amíg a felruházott személy csúszott-mászott előtte, addig nem érdekelte, hogy ki mit művel a maga pozícióján.

Ez eredményezett néhány… kevésbé pozitív változást. Takeshi mindig megborzongott, valahányszor eszébe jutott, milyen állapotok uralkodtak akkoriban. Most azért borzong, mert van egy tekercs az iratok között, amit ha megtalálnak, biztosan a fejét veszik – vagy személyesen a Tűz Ura fogja nagy kegyelmében hamukupaccá degradálni mihaszna személyét.

Azt viszont nem hagyhatja, hogy a szigetek káoszba fulladjanak, nem igaz?

A nem egész két év, amíg a kinevezett megbízottak a maguk vackán uralkodtak, arra nem volt elég, hogy kellően bebástyázzák magukat és kiskirályokká váljanak. Mindegyikük uradalma darabokra hullott, mint a hősokkot kapott üveg. A koronaherceg elhagyta a fővárost és némi üvöltözéssel és rugdosással rendet tett a vidéken, a hercegnő pedig éles mosolyokkal és ártatlannak hangzó, ám nagyon is fenyegető kijelentésekkel mindenkit sarokba szorított az udvarban. Iroh tábornok mintha álomból ébredt volna és újra részt kívánt venni a családra háruló tengernyi feladat ellátásában. Ismét megerősödött a központi hatalom, és bár Takeshi tudta, hogy a családon belül nem feltétlen van meg az összhang, az ország felé megtartották az erő és egyetértés látszatát.

Először Iroh herceg ment el, és Északról lassan csorognak a borzalmasabbnál borzalmasabb hírek. Utána nem sokkal Zuko herceg vonult be a seregbe, ahonnét a legoptimistább becslések szerint legkorábban egy év múlva kerül elő. Amíg Azula hercegnő az udvarban volt, a régi kiskirályok és az új talpnyalók még viselkedtek, mióta azonban ő is elment… Takeshi félt.

Most pedig egy, az uralkodócsalád nevében megfogalmazott papírt visz Ozai elé, és ha rajtakapják, akkor nem csak őt, de lehet, hogy az egész családját kivégzik.

– Mi ez már megint?! – kiáltott fel Ozai, ahogy Takeshi az engedély után becsoszogott az irodába.

– Bocsásson meg, fenséges uram! – Meghajolt, amennyire a terhe engedte. – Engedelmével, meghoztam a hitelesítésre váró iratokat.

Ozai morgott, mint egy veszett kutyamókus. Takeshi gyorsan lepakolt, és a segédjével ketten pakolták az aláírandó iratokat a Tűz Ura elé. Hivatalból őfényességének az lenne a dolga, hogy mindegyiket megtárgyalja a tanácsadóival, de ez persze a munka fizikai mennyisége miatt mindig is lehetetlen volt, nem véletlenül léteztek a minisztériumok és hivatalok, bennük a temérdek szakértővel, akik a Tűz Ura nevében és helyett intézkedtek. Ozainak elég volt a legfontosabb dolgokkal foglalkozni. Ez azt jelentette, hogy ha egyszer néha sikerült megpihenniük, akkor Takeshi biztos volt benne, hogy valahol egy postahajót elnyelt a tenger, és a hiányzó papírok pótlása aztán még annyi energiát fog követelni.

Ozai nem kérdezett rá egyik iratra sem. Takeshi szíve szaporábban vert, ahogy a hamis tekercset nyújtotta át, de Ozai arra is csak ráfirkantotta a kézjegyét, majd rányomta az uralkodói pecsétjét. Takeshi majdnem felsóhajtott, de visszafogta magát.

A végén nem is azért fog meghalni, mert leleplezik, hanem azért, mert infarktust kap a megterheléstől.

Este az előzetes megbeszélésüknek megfelelően Mak ezredes már az irodájában várta. Takeshi átnyújtotta előbb a hivatalossá tett hamis tekercset, majd a listát a beérkezett panaszosokról.

– Számítok a diszkréciójára, ezredes – így Takeshi.

Mak széthúzta az engedélyt, átfutotta és meglepetten nézett fel.

– Zuko herceg és Azula hercegnő nevében és helyében? Nem túlzás ez?

– Az aratás kezdete óta a hercegnő a hadiipari létesítményekért felelős főtiszt, és van néhány olyan tétel is a listában.

– Értem.

– Képes lesz cselekedni, ezredes?

– Összeszedtem, ahányat csak tudtam a herceg korábbi kísérői és segédei közül. Katsuko tanácsos valahogy rájött, hogy mire készülünk – Takeshi megszédült –, és jelezte, hogy szeretne velem tartani.

Nem kapott szikrát.

– Hogyan? Mármint… ki? Az a nő kimenne terepre?

Mak nem győzött elég nagyokat bólintani.

– Agni rúgja meg, akkor tényleg nagy szarban vagyunk. – Takeshi két kézzel dörgölte meg az arcát.

– A Tűz Ura? – kérdezte Mak, a reménykedés legkisebb jele nélkül.

Takeshi szorosan lehunyt szemmel és keskeny vonallá préselt szájjal ingatta a fejét. Mak arcán érdekes rángások futottak át. Összetekerte az iratot, összefogta a másikkal és szalutált, mintha Takeshi a felettese lenne.

Nézett az ezredes után, a jobb keze előbb ökölbe szorult, aztán újra kinyílt. Reszketősen kifújta a levegőt. Megtette. Ennyire képes, hogy visszatartja azokat az iratokat, amik biztosan káoszt okoznak, és amennyi belsős információval rendelkezik, azzal megpróbálja kijátszani egymás ellen az urakat.

Talán Agni megkönyörül rajta, amiért a népet tartja szem előtt, és megajándékozza őt a gyors halál kegyelmével. Talán Agni megkönyörül mindannyiukon, és hazaküldi a kisfenségeket, mielőtt a kakukkviperák szétszedik az országot.

 

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

___________

Egyéb megjegyzés:

Mi, hogy a gyereknek pszichológushoz kéne menni? Hát… meglehet. Megtudjátok valaha, hogy mit magyarázott neki Iroh, amíg Azula tett egy rövid felfedezést a disszociáció terén? Nem hiszem.

Amint azt korábban kifejtettem: kánon párosok, avagy Azula erősen Maiko shipper. Ha már a sorozatban is belefeccölt némi energiát, hogy összehozza őket, itt sem hagyhatom el a kerítőnő énjét.

Mak ezredes: az utózmány-képregényekben már mint Zuko tábornoka szerepel. A tábornok egy olyan rang, amit nem szoktak csak úgy hasraütésre osztogatni, szóval úgy gondoltam, kap egy kis előképzettséget, és ha magas pozícióban volt a háború után, akkor biztos nem szararc.

A követező fejezetről nem tudom, hogy mikor fog megérkezni. Tervezem végigvenni benne a második könyv eseményeit, és beleette a fejembe magát a gondolat, hogy azt Sokka szemszögéből lehet a legjobban csinálni, ami nem a világ legegyszerűbb dolga. Szóval, majd lesz. Sokkával. Mert Sokka király és imádom, és egy hajszát az áldozat szemszögéből sokkal élvezetesebben lehet körbejárni, eh?

Írtam vázlatot, hogy mennyi még ez a cucc. Hacsak nem húzom meg valahol, úgy most járunk félúton :)

Egyszer, régen arra gondoltam, hogy majd listázgatom azokat a
fanficeket, amikre tettem utalást. Hát.