Tűz a mélyben

"Semmi baj – mosolygott rá. – Nem fog fájni."

Egy másik világban talán másképpen történt volna. Egy olyan világban, ahol Azula hercegnő hordozta a kék lángot, a Tűz Urává emelt bátyja egyetlen pillantásával elnémította volna azokat, akikben felmerült, hogy elvegyék a széthullott hercegnő idomár-képességeit.

Tűz Ura Azula egyik első dolga az volt, hogy megkérje Aangot, fossza meg a bátyját a tüzétől.

Ez egy kánont követő szerepcsere-AU, ahol Zuko a tehetséges és Azula a száműzött gyermek. Sötét, nem kedves, angst és hurt és semmi comfort.

Beleszerettem a szerepcsere AU-kba és nincs mentségem. Igen, ez a történet azért (is) lett, mert a Pillangóhatás következő fejezeténél nem tudom eldönteni, hogy ki legyen a szemszögszereplő. Már 14k szót írtam bele, de még mindig nem jó.

Inspirálón hatott és ajánlom őket sok-sok szeretettel:

Anya Lalát szereti, apa Zukót. Loyalty Is Acquired Through Time, code_earth tollából, sorozat, folyamatban

Mindenki Zukót szereti elsőnek, aztán fordulnak Azulához. Ebben Lalának van sebhelye. Where to Reach, ambivalentangst tollából, folyamatban

Ebben Zuko apa hűséges kisfia és Azula az, aki csatlakozik a Gaanghoz: Lily White, Poppy Red, Concerned_Brown_Bread tollából, sorozat folyamatban

Ez csak kegyetlenül fáj: Dead Eyes, novella szintén Concerned_Brown_Bread-től

Ez pedig valahol megragadt, és mindig visszatérek hozzá és chef's kiss: how vain (that sad sun) dxmianwayne tollából

Tessenek őket olvasni, ajánlom mindegyiküket sok szeretettel!

 

Kellett egy kép, amin úgy néz ki, mint aki gonosz. Teljes félreértelmezése ez a jelenetnek? ...igen

Tűz a mélyben

 

A herceg reszketett a testét átkötő kabátban. Nem tudott nyugton maradni, mocorgott, fészkelődött, a szeme idegesen ugrált ide-oda. Meg sem próbált idomítani, ennek ellenére Ty Lee hatóránként megütötte őt a csí-blokkoló pontokon.

Aang a fiút nézte és csak arra tudott gondolni, amikor összeszedték őt a palota udvaráról, ahol addig üvöltött a láncait rázva, míg el nem ájult a kimerültségtől.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Aang.

– Igen – felelt egyszerre Azula és Iroh. Összenéztek. Aang maga sem tudta, hogy melyiküket kérdezte: az ifjú Tűz Urát, vagy a régensét.

– Oké.

Beszívta a levegőt. Kifújta. Lehajolt, hogy Zuko szemébe tudjon nézni. A fiú felkapta a fejét, a szemei kitágultak – felismerte őt.

– Semmi baj – mosolygott rá. – Nem fog fájni.

Abban a pillanatban úgy rándult össze, mintha megütötte volna.

– Mi…? Mi? Én nem… nem akartam… sajnálom, én nem akartam!

– Tényleg nem fog fájni – bizonygatta Aang. – Viszont veszélyes vagy, tudod? Nagyon veszélyes.

– Meg kellett tennem – dadogta. – Azt mondta… azt mondta… muszáj volt! Nem… én nem…

– Semmi baj, Zuko. Soha többet nem fog kényszeríteni senki semmire, amit nem akarsz.

A fiú levegő után kapott, és Aang majdnem meggondolta magát, amikor az ép szeme sarkából kicsordult egy könnycsepp és végiggurult az arcán. Áthelyezte a testsúlyát, de rosszul lépett, és a talpán lévő sebhelybe belenyilallt a fájdalom. Ez megacélozta őt.

– El fogom venni az idomár-képességedet. Nem fog…

– Ne! – kiáltott fel. – Ne, ne, kérlek, ne, én nem akartam, esküszöm, csak ne, könyörgöm, ne vedd el, jó fiú leszek, megteszek bármit, amit csak akarsz!

Két kézzel nyúlt ki a fiú felé, aki egyszerre minden erejét bevetve próbált kiszabadulni a kötelékeiből. Mondta és mondta, bizonygatta, hogy nem fog ártani senkinek, de nem hitt neki. Még könyörtelenebb volt a hajszát illetően, mint Azula, az uralma alá hajtotta Ba Sing Sét, és ott volt a fekete nap napja is. Aang már nem tudott hinni neki.

Megfogta a fejét. Zuko már sírt és elcsukló hangon könyörgött. Aang hunyt szemmel kinyúlt felé. Megragadta a belső tüzét. Zuko hangja magasan elcsuklott és elakadt. Aang fogást keresett rajta, aztán húzni kezdte.

Nem olyan volt, mint Ozaival. Zuko belső tüzét nem szította tomboló pokollá az üstökös ereje. Az apjához képest ő valamivel… kissebbnek tűnt. Ozait előbb megfeszítette és elnémította a rémület, aztán minden erejét beleadva küzdött, és ha Aang csak egy pillanatra elveszítette volna a kontrollt, akkor kettejük közül ő maradt volna képességek nélkül.

Zuko menekült. Az idomítása a szellemi síkon ficánkolt, mint egy angolnagyík, olajos testtel csúszott ki a markából. Mélyebbre és mélyebbre húzódott, el Aang érintése elől.

A valóságban üvöltött.

Borzalmas volt. Aang hátán felállt a szőr. Nem bírta tovább. Előrecsapott, akár a rókagémek, elkapta a másikat és nem eresztette. Egy másodperccel később vége volt.

Illetve, vége kellett volna lennie. Zuko üvöltése a kétségbeesett rémületből átcsúszott a kilátástalan, megrendült és tökéletes tehetetlenségbe. Az a borzalmas vonyítás kitartott, míg a fiú tüdejéből futotta, akkor előrelendült, és a földre zuhant volna, ha nem kötözték volna a székéhez.

Elcsendesült. Nem mozdult többé.

– Katara? – pislantott Aang aggodalmasan a lány felé.

A vízidomár összeszorított ajkakkal, látható ellenérzéssel lépett oda hozzájuk és tett egy vízgömböt Zuko fejére.

– Nincs semmi baja – jelentette ki végül rövid vizsgálódás után.

– Ozai sem volt ugrálós kedvében, amikor összeszedtünk titeket – emlékeztette Sokka.

Aang beharapott ajkakkal bólintott. Letérdelt, hogy alulról megpróbáljon Zuko szemébe nézni.

Az egykori herceg kiüresedett, lélektelen szemeit látva Aangot kirázta a hideg. Nem bírta nézni. Megérintette az arcát, ezúttal gyöngéden, mindenféle hátsó szándék nélkül. Arra számított, hogy elhúzódik, megfeszül, vagy összerándul, ahogy Azula szokott. De nem reagált. Aang felfelé fordította a fiú fejét, hogy továbbra is a szemébe nézhessen, amikor feláll. Elengedte.

Zuko úgy maradt. Lélegzett, lassan, nyugodtan. Aang ajka megremegett.

– Én… én csak az idomítását húztam ki belőle! – kapta a fejét Azula felé, aki összevont szemöldökkel figyelte a bátyját. – Esküszöm!

– Majd kiheveri – felelt a lány. – Vigyék vissza a szobájába!

Nem heverte ki.

Egy hét után kezdtek aggódni érte. Az ápolók mellé Azula orvosokat hívatott, de mind ugyanazt mondták: az egykori herceg egyfajta katatóniában létezik. Elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Talán hallja őket, de minden átfolyik rajta, mint a víz.

Aang naponta meglátogatta. Többször kért tőle elnézést, mint számontarthatta volna. Néhány alkalommal sírt is. Suki megsúgta nekik, hogy Azula is gyakran vendégeskedett a betegszobában, de soha nem szólt egy árva szót sem. Csak ült csendben hosszú, terhes perceken át, aztán a Tűz Ura dühösen felugrott és kiviharzott.

A kezdeti sokk lassan lecsengett. Azula arra jutott, hogy a palotában nem tudnak megfelelő segítséget nyújtani Zukónak, így áthelyeztette őt egy vidéki szanatóriumba, amit kifejezetten megbomlott elméjű betegeknek tartottak fenn.

Aang mindig is vidám, könnyed egyéniség volt. Amint Zuko kikerült a látóteréből, és nem volt előtte minden áldott nap, hogy emlékeztesse, a fájdalom lassan eltompult. Elég volt egy hónap, hogy ne jusson eszébe többé az idősebb fiú. Egy dolog maradt utána: az eskü, hogy soha többé nem használja az energiaidomítási képességét.

Csak úgy pergett az idő, egyszerre túl gyorsan és iszonyatosan lassan. Fél évvel az üstökös után Aang a Kolóniák ügyében ment Hari Bulkanba, ahol is volt szerencséje a saját fülével hallani egy havi jelentést a szanatóriumból. Ezúttal nem levél formájában érkezett, hanem a főorvos személyesen hozta meg az örömteli hírt: Zuko herceg megszólalt.

– Kiváló – bólintott Azula, és Aang látta rajta a megkönnyebbülést. – Mikorra várható a teljes felépülése?

Az orvos meghökkent.

– Bocsásson meg, Tűz Ura, ezek szerint félreérthető voltam. A páciens valóban beszél, de attól tartok, továbbra sincs tudatában a környezetének.

– Akkor mégis kivel társalog, ha szabad kérdeznem?

– Legtöbbször az édesanyjával vitatkozik, de időnként előfordul, hogy az apját képzeli oda. Más esetekben… nos, változatos ismerőseivel, leggyakrabban egy bizonyos Shinki nevű fiatalemberrel. Tulajdonképpen azért is érkeztem – előhúzott egy listát. – Ezeket a neveket hallottuk tőle, és amennyiben fényességed megengedi, úgy próbát tennénk, hogy a valós személy jelenléte kirántaná-e őt az illúziók közül.

Azula átvette a listát. Iroh szinte azonnal kivette a kezéből és egyre mélyebb ránccal a szemöldökei között elolvasta azt a tizenegy nevet, amit felírtak.

– Attól tartok, ez nem megoldható – dörmögte.

– Bocsásson meg, Iroh herceg, de ez sarokköve lehet a beteg gyógyulásának!

– Emlékszem ezekre a nevekre – Emelte meg Iroh a listát. – Mindegyikük halott.

Az orvos egyet pislogott. Aang torka összeszorult, ahogy Azula csalódottan kifújta a levegőt.

– Meg akarom keresni anyámat –jelentette ki Azula. Ty Lee születésnapja volt, amit különlegessé tett, hogy az egész társaság össze tudott jönni. – Az apám azt mondta, hogy életben van, de a saját erőmből nem jutottam semmire. Amikor legutóbb őt kérdeztem…

– Beszéltél Ozaival? – köhögött bele a poharába Sokka.

A lány megrántotta a vállát.

– Na és? Azt mondta, hogy elmondja, amit anyámról tud, ha beszélhet Zukóval.

– És erre te?

– Iderendeltem.

Tolószékben hozták be. Ugyanúgy kényszerzubbonyban volt, mint legutóbb, de Aang arra jutott, hogy talán csak azt akarták, hogy megismerjék a fiút.

Levágták a haját, hogy ne okozzon gondot. Az eltelt hónapok alatt szinte kórosan lesoványodott; a háború végén olyan látványosan kidolgozott izmai elolvadtak. A székben egy előreesett vállú, görnyedt alak kuporgott. Ahogy áttolták a széket az egyik küszöbön, a zökkenéstől elnyílt a szája. Amíg az orvos a feszült Tűz Urával beszélt, Aang Zukót nézte. Az egyik ápoló csakhamar észrevette, hogy a herceg nyáladzik, akkor kihúzta az övéből a törlőkendőjét, gyakorlott mozdulattal végighúzta az állán, és hátradöntötte a fejét, hogy elkerüljék a további baleseteket. Ezzel felfedte, hogy az álla alatt a borotválás annyira nem volt igényes, foltokban megmaradt a sötét borosta, mintha a szanatóriumban nem vennék a fáradtságot arra, hogy a megfelelő gyakorisággal borotválják.

Aang megborzongott. Valószínűleg éppen ez volt a helyzet.

Azula ragaszkodott hozzá, hogy Aang elkísérje. Egy kicsit… furcsán érezte magát, ahogy az ifjú Tűz Ura mögött lépdelt. Mi a célja a jelenlétének? Remélte, hogy Ozai az elmúlt egy évben képes volt némi önreflexióra és azóta jobb ember lett, de Sokka éppen eleget cikizte ezen elképzelése miatt ahhoz, hogy más lehetőségek is eszébe jussanak. Mint például a megfélemlítés. Nem akart megfélemlítés eszköze lenni, még egy barátja mellett sem.

Talán különösen mellettük nem.

Zukót egy őr tolta. Aznap reggel aktív volt, ahogy az orvos jellemezte. Kiderült, hogy az anyjával folytatott vitái tulajdonképpen a motyogás-kategória legalját súrolják. Összefüggéstelen, elharapott mondatok követték egymást, a herceg pedig tekergett a kabátjában, a szemei forogtak, de annyit sem látott, mint Toph.

Azula remélte, hogy Zuko megmarad ilyennek, míg lemennek. Nem így történt. Amint megmozdult a tolószék, elhallgatott és teljesen elszakadt a valóságtól.

– Apám – állt meg Azula a cella rácsai előtt. – Legutóbb megegyeztünk valamiben.

– Akkor hallasz tőlem bármit, ha beszélhetek Zukóval. Ő hol van?

Ozai hangja még mindig érces volt, magabiztos, mint régen. Aang hátán végigfutott tőle a hideg. Azula félrebillentette a fejét, és kecsesen oldalra mutatott.

– Elhoztam.

Az őr engedelmesen odatolta a rács elé a tolószéket. Zuko nem mozdult; nem úgy Ozai, aki eddig a cellája végében, az árnyékok közé rejtőzve ült, de úgy, mintha még mindig a trónjáról nézne le rájuk. Ha eleve tudta volna, hogyan kell elvenni az idomár-képességeket, ha tudta volna, hogyan vethet véget a háborúnak, úgy arra fogadott volna, hogy fordítva lesz. Hogy Ozait fogja összetörni a képességei elveszítése és Zuko lesz az, aki képes lesz folytatni az életét. Alkalmazkodik. Segít Azulának uralkodni, mert ahogy a lány fogalmazott, ő soha nem készült arra, hogy a trónra üljön, Zukót viszont éveken át képezték erre. És hiába foglalta el Ba Sing Sét, hiába volt olyan központi szerepben az utolsó évben, rá nem emlékeztek annyira, mint a nagy Iroh-ra, a Nyugat Sárkányára. Zuko a háttérben maradt, figyelt és tanult.

Ozai előrehajolt. Eltelt egy hosszú lélegzetvételnyi idő. Kettő. Aang kényszerítette magát, hogy a meditatív légzéshez nyúljon, különben kínjában tekergetni kezdte volna az ujjait, ami Azula szerint nem kifejezetten előnyös, ha politikai ellenfelekkel néz szembe.

– Mit műveltetek a fiammal?!

Azula fintorgott. Ó, Aang látta rajta, hogy ez milyen mélyre ütött. Ugyan szóban kijelentette, hogy tisztában van vele, hogy Ozai sosem szerette őt és ezzel már megbékélt, bizonyára még mindig bántotta, hogy a tulajdon apja annyira kevésre becsüli.

– Semmi olyasmit, amit te nem szenvedtél el.

– Képes voltál megfosztani a fivéredet a képességeitől? Zuko olyan idomár, akiből ezerévente egy születik! Van fogalmad róla, hogy mit dobtál el?

– A fivéremet kérted – fortyant fel a lány. – Itt van. Kapsz két fokot, kezdj vele, amit akarsz.

Sarkon fordult és elmasírozott. Aang vetett egy utolsó félős pillantást a fogolyra és a betegre, aztán utánasietett. Az őr is velük tartott, ahogy az a megegyezésben állt: kettesben hagyják az egykori főnixkirályt az elsőszülöttjével.

Iroh és a többiek az udvaron várták őket. Azula mérgesen fújtatott és összefonta a karjait maga előtt.

– Mit műveltetek a fiammal? – ismételte gúnyosan. – Gyűlölöm ezt az embert!

– Képes volt ezt mondani? – kérdezte Iroh kedvesen és a lányhoz lépett.

Azula mérgesen odébb lépett, mintha zavarná a nagybátyja közelsége, viszont már ismerték a lányt, tudták, hogy egy pillanat múlva visszatér és maga kezdeményezi majd az ölelést.

– Rossz a hangsúly – mondta Aang remegő hangon és maga elé meredt.

– Ott voltam, csak tudom, hogy mit mondott! – csattant fel a lány.

– Pontosan idéztél, de rossz hangsúllyal. – Nehéznek érezte magát. – Azula, ő… ő nem úgy beszélt Zukóról, ahogy Hakoda Sokkáról.

– Ezt nem is vártam – forgatta a szemét.

– Úgy beszélt róla, mint egy tárgyról! – fakadt ki. – Mintha elszakítottad volna a köntösét, vagy… vagy… Sokka szokott így beszélni a bumerángjáról! Úgy mondta, mintha kicsorbítottad volna a kedvenc kését!

Látta Azulán, hogy ezzel a mondattal talált. A lány visszafordult a börtön felé. Talán már ő is bánta, hogy otthagyta a fiút annak az embernek, aki nem lát benne többet egy eszköznél. Egy jelen állapotában teljesen hasznavehetetlen eszköznél.

A hátralévő perceket némán, feszélyezett ácsorgással töltötték. Azula a távolba meredt. Ő mozdul elsőként, amikor az általa kiszabott idő letelt. Ugyanolyan katonás léptekkel indult vissza a cellához, ahogy eljött onnan. Aang kifejezetten fázott; a börtön folyosóján lépkedve a természetellenes, nehéz csönd szinte fojtogatta.

– Nos? – állt meg Azula a rácsok előtt. Magáévá tette Mai hozzáállását, távoli volt és elérhetetlen.

– Ahogy a köszöntés, úgy a fogadtatás – jelentette ki Ozai. – Amit tudtam, elmondtam.

– Remek. Most mondd el, amit anyámról tudsz.

– Már megtettem. Mindent, amit Ursáról tudok, átadtam a fiamnak.

Azula levegő után kapott.

– Zuko az elmúlt évben meg sem mozdult!

– Az már nem az én gondom. – Ozai hangja szinte csöpögött az önelégültségtől.

Azula ökölbe szorított kezei remegtek a visszafojtott dühtől.

– Hát jó. Remélem, élvezni fogod a rizskását a következő hetekben. Ha megunod, kérlek, jelezd, hogy meggondoltad magad, és mégis kedved támadt beszélgetni.

Maga állt Zuko kerekesszéke mögé és fordította azt a kijárat felé. A talpát keményen a kőhöz csapta, és Aang mindegyik lépésnél küzdött, hogy ne ránduljon össze. Ozai felé fordult.

– Megbántad, amit tettél? – kérdezte.

– Oh, igen. Tudod, korábban nem értettem egyet a fiam hozzáállásával. Általában a sebességre koncentrált, hogy gyors és effektív legyen. Néha valóban hasznos az ilyesmi, de amikor meg kell ölni valakit? Nem értettem egyet vele ebben, de attól tartok, neki volt igaza. Meg kellett volna ölnöm téged abban a pillanatban, amikor lehetőségem volt rá.

Aang sápadtan álldogált a rácsok előtt. Zuko mégis mikor ölt embereket? Úgy foglalta el Ba Sing Sét, hogy senkinek nem esett baja, Aangot magát kivéve, és szinte érthető, hogy őt miért bántotta.

Kiiszkolt a börtönből. A háta mögött felcsendült Ozai gúnyos kacagása.

Azulát az udvaron találta, a többiekkel, Iroh a dühös lányt próbálta csitítani, aki a fivérét rázta és követelte, hogy adja át az apjuk szavait. Zuko nem felelt, rongybabaként lógott a lány szorításában.

Toph volt az, aki megunta az üvöltözést. A jobb lába csusszant a földön, Azula megbillent és elhallgatott.

– Kezdett fájni a fülem, bocsi – rántotta meg a vállát a lány, a sajnálat legkisebb jele nélkül. – És Piciláb mindjárt kiakad.

Felé fordultak mind. Aang érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.

Nem volt lehetősége kifejteni a problémáját, ugyanis szinte kirobbant az udvarra Zuko orvosa.

– Fényesség! – kiáltott fel és a földre borult. – Bocsásson meg, fényességed, hogy megzavarom, de kérem, vegye figyelembe a beteg érdekeit!

– Hogy mondja? – csikorogta Azula.

– Bocsásson meg, Tűz Ura, amiért merészelem kérdőre vonni önt, de az őrök azt mondták, hogy szándékában áll a páciensemet levinni a börtönbe. Kérem, ne tegye!

– Milyen megfontolás alapján javasolja ezt?

Az orvos megmozdult, talán azért, hogy ne legyen olyan észveszejtően kényelmetlen a dogeza, amit még mindig kitartott. Azula nem mondta neki, hogy felemelkedhet. Ijesztő, hogy milyen hatalma volt a Tűz Urának a népe felett. Az is, hogy az orvos soha nem ejtette ki a száján Zuko nevét.

– A betegem állapotára nagyon rossz hatással lenne.

– Továbbra is körökben akar beszélni, vagy kifejti végre, hogy mi a fenét akar mondani?

Az orvos összerezzent. Ha lehet, még mélyebbre hajolt.

– Kérem, fényességed. Most az intézményünkben dolgozik a páciens egy korábbi szolgálója, ő megbízható információkkal tudott szolgálni a beteg előéletéről. Bántalmazásnak és jelentős kondicionálásnak volt kitéve, fényességed.

– És?

Bármit is várt az orvos, nem ez volt. A nyaka megfeszült, és Aang ebből tudta, hogy ha Azula nem az lenne, aki, akkor egyáltalán nem így beszélne vele.

– Ön azzal küldte hozzánk, fényesség, hogy elveszített egy küzdelmet és ettől megbomlott az elméje. Az ápolónk elmondása szerint voltak… előjelei a jelen állapotnak, különös tekintettel azután, hogy ön hazaérkezett, majd távozott. Úgy sejtem, hogy esetében a teljes összeomlás tulajdonképpen csak idő kérdése volt. Az elszenvedett vereség adhatta a szikrát a gyújtósnak. És… bocsásson meg, de úgy tájékoztattak, hogy a beteg nem természetes úton veszítette el az idomár-képességeit.

– A fivérem az elmúlt ezer év legveszélyesebb idomárja. Kordában kell tartani.

– Jól… jól gondolom, hogy önöket az édesapjuk az idomítási képességeik alapján becsülte meg?

– Ehhez semmi köze!

– Azula – csitította Iroh.

– Fényesség, ha igazam van, akkor ezzel elvették a betegtől az egyetlen olyan dolgot, amit értéknek tartott magában.

Megült a csend. Aang szinte félve pillantott Azulára. A lány arca kemény volt, mint a kő.

– Az apámat csak az érdekelte, hogy milyen jól idomítunk – szólalt meg. – Magam is mesternek számítok, kifejezetten jó idomár vagyok a népünk mércéje szerint. Az apámé szerint viszont nem. Zuko képességei voltak a cél, és az, hogy nem tudtam azokat úgy, vagy elég gyorsan prezentálni, az apám szemében elégedetlenséget váltott ki.

– És a fivére?

– Mi van vele?

– Mi történt a fivérével, ha nem felelt meg az elvárásoknak?

Azula felhorkant.

– Ilyesmire nem volt példa. Zuzu mindig is nagyon jó fiú volt.

Az orvos nem válaszolt. Toph füttyentett egyet.

– Hűha, szerintem ha Sokka mondta volna ezt, akkor a pali behúzott volna neki egyet!

Azula arca megrándult. A hangja éles volt, mint az egymáson elcsúszó jégszilánkok.

– Magyarázatot.

– Zuko herceg – Aang figyelmét nem kerülte el, hogy most először nevezi a nevén a herceget – arcán van egy sebhely, fényességed.

– Tudok róla. És azzal is tisztában vagyok, hogy noha az apám megsebezte őt, ez nem csorbított a fivérem hűségén, sőt.

– Bocsássa meg a kérdésem, de előfordult, hogy Tűz Ura Ozai önt égette meg oktatási célzattal?

Aang tudat alatt tisztában volt vele, hogy lehetetlen, hogy a légáramlás megálljon, mégis úgy érezte, hogy az udvaron megdermedt minden, még a szél is. Az orvos folytatta:

– Az elme érzékeny szerv, fényesség. Kitartó munkával bárkit bármire rá lehet kényszeríteni. Ami az ön fivérével történt, arra… arra nincsenek szavaim. Fél éve megkérdezte tőlem, hogy mikorra számíthatunk teljes felépülésre. A válasz az, hogy soha. Az ember ösztönösen távol marad azoktól a dolgoktól, amik fájdalmat okoznak neki, és ez az ő esetében attól tartok, jelenleg az egész világmindenséget jelenti. Ha valaha is sikerül magához térnie, akkor is évekig, évtizedekig tartó terápiára lesz szükség ahhoz, hogy feldolgozza az őt ért traumát.

– És ha levinnénk őt Ozaihoz? – kérdezte Aang cérnavékony hangon.

– Több lehetőséget is elképzelhetőnek tartok: ha abszolút nem érzékeli a valóságot, úgy előfordulhat, hogy egyáltalán nem reagál. Viszont Ozai volt a kondicionáló, a beteg számára az ő szava parancs, megszeghetetlen szentírás, ha mégis eljut hozzá, úgy lehet, hogy… hogy engedelmeskedik, vagy menekül és még rosszabb állapotba kerül, mint eddig volt.

– És ha engedelmeskedik? – kérdezte Azula.

– Fényességednek abban igaza van, hogy a páciens elméje megbomlott. Ebben az esetben előfordulhat, hogy abszolút nem lesz tekintettel senkire és semmire, amíg végre nem hajtja a kapott feladatot, ami ön- és közveszélyes magatartást feltételez.

– Apámtól jövünk. – Azula hangja erős maradt, de Aang már ismerte annyira, hogy tudja, elbizonytalanodott. – A következő napokban tartsa a bátyámat fokozott megfigyelés alatt.

– Igenis, fényességed.

A következő négy napban egyszer sem fordult elő, hogy Zuko magában beszélt volna. Korábban ha elfordították a fejét, akkor úgy maradt. Lehetett itatni és pépesített ételekkel etetni, mert lenyelte, amit a szájába tettek. Ennek vége szakadt. Az orvos azt mondta rá, hogy alszik, kómába esett, és az, hogy a szeme nyitva van, nem jelent semmit.

Azula előbb dühöngött, aztán sírt. Iroh volt az, aki parancsot adott, hogy vigyék vissza Zukót a szanatóriumba.

Három héttel később, amikor Aang Kuei királynál vendégeskedett, a vidám vacsorát félbeszakította egy Tűz Urától érkezett levél. Azula nem eresztette bő lére a mondandóját. Amit nem mondott el, az ott volt az írásában, a túl vékonyan vagy éppen túl vastagon húzott jegyekben, a remegős vonalakban.

Zuko eltűnt. Az állapota javult valamennyit, de az orvos úgy gondolja, hogy nem volt annyira magánál, hogy önerejéből távozzon, szerinte elrabolták. Ennek ellentmond, hogy senki nem látott semmit. Nem érkeztek látogatók, vendégek még a közeli falvakba sem. Egyszerűen köddé vált.

Elkezdtem kerestetni. Tartsd nyitva a szemed és a füled!

A következő egy év relatív békében telt, már ha nem számítják azt a perpatvart, ami a Kolóniák visszaszolgáltatása kapcsán került terítékre. Az újabb, Ozai alatt elfoglalt területekkel nem volt gond, már ami a helyi lakosságot illeti. A Tűz nem örült, amikor kijelentették, hogy a gyermekeik fölöslegesen ontották a vérüket, mert feladják az új foglalásokat. A nemesek sem örültek, mert az új földek mindig jó befektetésnek számítottak, és sok háznak ez a teljes vagyonát elvitte. A sokadik puccskísérlet után Suki és a Kyoshi harcosok áthelyezték a székhelyüket Hari Bulkanba.

A régebbi kolóniák kifejezetten bajosak voltak. A vezetőség kijelentette, hogy ők a Tűzhöz tartoznak, a nép tartotta magát, hogy nem hajlandóak visszatérni a Földhöz. Az igény mindkét nemzet vezetőségétől megvolt, hogy ezek a területek a Földéi legyenek, de mit lehet tenni ha a nép ellenkezik? Úgy festett, hogy új háború robban ki, anélkül, hogy bárki harcolni akart volna.

Ennek a konfliktusnak a feloldására hívtak össze egy konferenciát Gaolingban. Elég közel volt a kolóniákhoz ahhoz, hogy az ottani vezetők is közeledni akarjanak, és elég távol volt a Tűz Népétől ahhoz, hogy a Föld Királysága is vállalható delegációt merjen kiállítani. Az avatár és csapata teljes létszámban tervezte képviseltetni magát, részint azért, mert Aang és Azula amúgy is hivatalos volt a találkozóra, részint azért, hogy segítsenek közvetíteni.

Meg jó alkalom volt ez egy kis összeröffenésre. Elvileg lett volna egy egész napjuk csak maguknak még azelőtt, hogy a tárgyalássorozat megkezdődik. Ez a valóságban azt jelentette, hogy Azula tárgyalt a tanácsadóival és csak késő délután, Kuei társaságában csatlakozott a többiekhez az árkádsorral körbezárt belső kertben.

Sokka éppen azt fejtegette, hogy miért számít csalásnak a levegőidomítás bármely formája lengőtekézés közben, amikor rajtuk ütöttek.

Toph volt az első. A semmiből jelent meg a kenderkötél, hurokkal a végén, ami a lány testéhez szorította a karjait és a magasba rántotta. Ezután ugrottak elő a fegyveresek. Egy egész osztag íjász célozta be Azulát és Iroh-t, a többieket a földre teperték és Aang szíve nagyot dobbant, mikor látta, hogy Mai és a Kyoshi harcosok egymás után esnek össze, ahogy a bénító méreggel bekent tűk a testükbe fúródnak. A kiszolgáló, idomítani képtelen személyzetet leteperték.

Aang akkor vált mozdulatlanná, amikor Katara torkának kést szegeztek.

A társaság vezetője egy nagydarab, erőszakos arcú férfi volt.

– Tessenek nem mozdulni – mosolygott. – Kérem. Mindenkinek jobb lesz így. Már csak azért is, mert a vízidomárt fogjuk elsőnek megölni, ha fickándozni óhajtanának, akkor pedig ki fogja meggyógyítani önöket, ha kénytelenek lennénk kellemetlenebb eszközökhöz folyamodni?

Be és ki. Aang nagy levegőt vett, készen arra, hogy egy irányított levegőhullámmal hátralökje azt, aki Katarát foglyul ejtette, ám a következő pillanatban valaki két ujjal jó erősen oldalba bökte. A veséjénél, a csikis ponton, és Aang magas hangon felsikkantott.

– Hé!

Felháborodva fordult az illető felé. Ki hallott még ilyet, csikizéssel lefegyverezni valakit?

Ha akkor régen, a Föld Királyságában üresnek találta Zuko pillantását, úgy most a nagy Semmit, a nemlétezést magát vélte megpillantani abban a távoli, tompán csillogó arany szempárban. A sebhelye nélkül talán fel sem ismerte volna. Felszedett valami súlyt azóta, hogy legutóbb találkoztak, és még mindig Aang fölé magasodott, bár ő is jó sokat nőtt az elmúlt két évben. Összességében mégis rosszabbul festett, mint amikor legutóbb látta. Talán a haja tette, amit mintha maga próbált volna levágni egy késsel. A szanaszét álló, különböző hosszúságú tincsek az űzött szempárral együtt kísérteties hasonlóságot hozott létre a herceg és Jet között.

– Rég találkoztunk – mormolta a fiú és Aang alig értette, amit mond, olyan rekedt volt a hangja.

– Zuko – szólította meg a bátyját Azula. – Az orvosod büszke lesz, meggyőződése volt, hogy a következő három évben nem fogsz tudni lábra állni.

Nem vette a fáradtságot, hogy a húgára nézzen. A teljes figyelmét Aang felé fordította, aki kényelmetlenül feszengett a fogva tartói szorításában.

– Elvettél tőlem valamit – és a hangja elcsuklott, megakasztotta a vágyódás. – Vissza akarom kapni.

Nem volt kérdés, hogy miről beszél. Aang előbb kinyitotta, aztán becsukta a száját. Újra nekifutott:

– Nem tudom, hogy kell.

– Akkor találd ki, de viharos gyorsasággal.

A keze sima mozdulattal csúszott végig a jobb combján előhúzott egy tenyérnyi nyílpuskát és célra tartott. A fegyver nem hordhatott messzire, de Aang kétségtelennek tartotta, hogy így, pár lépésről esélytelen, hogy a herceg elhibázza Katarát. A lány nagyot nyelt, Aang látta, ahogy végighullámzik a nyelőcsövén. A Katara nyakához szorított penge megmozdult.

– Semmi baj, avatár – duruzsolta Zuko, és Aang hátán végigfutott a hideg, mert hirtelen kihallotta a fiú hangjából, hogy Ozai volt az, aki felnevelte. – Nem fog fájni.

Felkapta a fejét.

– De Katara a barátom! Ha őt bántod, az olyan, mintha…

– És mióta érdekel ez téged? – vágott közbe Zuko és felnevetett. Levegősen, örömtelenül, felcsillanó őrülettel.

Aang elhallgatott, és hirtelen jött rémülettel hasított bele a tudat, hogy pont ugyanezt mondta Zukónak ő is. Hogy nem fog fájni. A fülében csengett a másik kétségbeesett üvöltése, és megint sírni akart, bocsánatot akart kérni, mint az idomítás elvételét követő napokban.

Zuko keze mozdult, pattan az íjhúr és Kuei felordított a vállába csapódó nyílvesszőtől. Zuko lakonikus arckifejezéssel töltött újra.

– A következő a barátnőd szemei közé megy – figyelmeztette. – És ha kedved támadna az avatár állapothoz, úgy jelzem, hogy akkor mindenki meghal. Két ország örökös nélkül, egy egyébként is instabil helyzetben… csúnya háború lesz a vége, és nem lesz többet avatár, hogy véget vessen neki.

Nem hangzott őrültnek. De a jobb szeme alatt rángatózott a bőr, a bal keze ideges ritmust dobolt a combján, és még megannyi apró rándulás, rángatózás futott át a testén minden pillanatban. Aang ránézett és akaratlanul is az jutott eszébe, amikor Katarával elmentek vacsorázni és virágot vitt a lánynak. Katara jégből csinált egy vázát, vékonyat, mintha üvegből lenne, abba állította bele a vágott szálakat. Beszélgettek, Aang vadul gesztikulált és egy ponton meglökte a virágokat. A váza felborult és a vékony jég azonnal ezer szilánkra hasadt.

Zuko törékenyebbnek tűnt, mint Katara vázája, és ő már eleve törésvonalakkal érkezett. Egy rossz mozdulat, egy rossz szó, és széthullik. Most tudja, hogy mi történik, tudja, hogy mivel fenyegeti őket. Ha Aang megkocogtatja, talán elveszíti a valóságot, üres héj lesz, mint a szanatóriumban. A másik lehetőség az, hogy robban, és akkor a szellemek legyenek kegyesek mindannyiukhoz.

Hunyt szemmel mélyre nyúlt magában. Elvette Ozai és Zuko képességeit, addig húzta, amíg kiszakadt belőlük. Akkor valahol lenniük kell, nem?

Megérintette a saját belső lángját. Kisebb volt, mint a két tűzidomáré, talán azért, mert soha nem szentelte magát olyan keményen a tűznek, mint azok, akik eleve ebbe születtek, vagy csak nem volt olyan tehetséges abban az elemben, mint ők. Azt gondolta, hogy a saját tüzéhez adta a két elvett idomítást, de csak a saját csíjét érezte. Még mélyebbre nézett, a belső lángja mögé.

Két apró kavicsot talált. Toph játékköveire emlékeztették, még úgy is, hogy amint megböködte őket, érezte a melegségüket. Nem kövek voltak, hanem fényüket vesztett parázsdarabok; ha levegőt ad hozzájuk, fellobbannak. Emlékezett rá, hogy Zuko belső tüze valamivel kisebb volt, mint Ozaié, hát a kisebbiket kezdte el felfelé húzni.

– Kell a kezem – suttogta. – Odaadom, de kell a kezem, máshogy nem tudom előhívni.

– Aang, ne csináld! – kiáltott fel Katara.

– Muszáj – szűrte az összeszorított fogain keresztül.

A balján enyhült a szorítás, bár még mindig érezte a csuklójára fonódó ujjakat. Aang a teste elé vette a kezét, és a tenyere felett megjelent az apró gömb, ami a szabad levegőn azonnal aranyvörös izzással életre kelt. Aang felkínálta.

– Az nem az enyém – jelentette ki Zuko remegő hangon.

– De…

– A világ másik feléről, vakon és süketen is megtalálnálak, úgy vonz az erőm! – csattant fel hirtelen jött sürgetéssel. – Tudom, hogy ez nem az enyém. Ne játssz velem!

Megrándult a keze. Az, amelyikben a Katarára szegezett nyílpuskát tartotta. Aang nyugalmat erőltetett magára és bólintott. Visszahurcolta a parazsat oda, ahonnan elhozta. A gondolatai megvadult tűzmenyétekként ugráltak át egymáson. A kisebbik tűzgolyó talán feleakkora volt mint a másik, noha úgy emlékezett rá, hogy Zuko belső tüze éppen kisebb volt, mint Ozaié. Mire fel a változás? Miért tűnik most kétszer akkorának?

Reszketett, ahogy megidézte a nagyobb gömböt a tenyerébe. Levegőt ért és kék-fehér-lila lángokkal életre kelt.

Zuko pillantása ellágyult. A nyílpuska hegye lejjebb ereszkedett, ahogy kinyúlt a tüze felé.

Ekkor szabadult el a pokol.

Soha nem derült ki, hogy ki kezdte el. Egy túl lelkes íjász eresztette el a nyílvesszőt? Azula döntött úgy, hogy nem hagyja, hogy a bátyja visszaszerezze a képességeit? Katara mozdult meg?

A lényeg nem változott. Egyszerre kezdett idomítani mindenki, Katara megpróbált kicsusszanni a fogva tartója kezei közül, de az nem eresztette, a penge végighasította a kulcscsontját és a lány sikoltott. Aang felüvöltött, ahogy Katara vére a padlóra fröccsent; a levegőhullám négy fegyverest döntött le a lábáról. Az egyik őre megpróbálta a háta mögé csavarni a kezét, és Aang nem koncentrált eléggé, a tenyerében pislákoló tűzgolyó oldalra billent, ki a kert felé, ki a többiek felé. Azula saját tűzgolyója repült át az udvar felett és égette át a Toph-ot tartó köteléket. A lány káromkodva zuhant a földre, ami azonnal válaszolt a mozdulataira.

Zuko a saját tüze után kapott, de nem érte el. A tűzlabdacs lustán, ráérős lassúsággal hullott alá és amint megérintette a földet, robbant. A detonáció ereje mindannyiukat hátravetette.

Toph fektében a földre csapott, mire a robbanás epicentruma körül sziklafalak emelkedtek ki a földből, elég gyorsan ahhoz, hogy a villogó, elektromos kisülésekkel pulzáló, elszabadult erő ne bánthassa őket. A falak emelkedtek, de közben a szikla átforrósodott, izzásig hevült és folyni kezdett. Már nem számított ki a barát és ki az ellenség, mindenki az árkádsor oszlopai mögé igyekezett. A támadók egymáson átesve menekültek. Toph csikorgó fogakkal, remegő izmokkal tartotta a védfalat, és lépésről lépésre araszolt ő is egyre hátrébb. Amint meggyőződött róla, hogy Katara rendben van, Aang maga is földidomár állásba ugrott, hogy segítsen Toph-nak megtartani a falakat, ugyanakkor megmozdította a földet az eszméletlen harcosok alatt, hogy ők is biztonságba kerüljenek.

Túl későn vette észre, hogy egyvalaki nem tartott velük a fedezékbe.

Zuko az egyik növényfuttató pergolát létrának használva felkapaszkodott a tetőre, onnan pedig nekifutásból fejest ugrott a szétolvadó sziklakürtő pereme felett a tűzkatlanba. Aang megpróbált utánanyúlni, de az idomított sziklahasáb megfolyt és elveszítette felette az uralmat.

Toph gyomorból felmordult és egy sziklatömbbel lezárta a kis vulkánt, eldugaszolva a fortyogó elemi erőt a levegőtől. Aztán egy-egy kiáltással újabb és újabb köbméter földet ragadt meg és halmozta fel.

– Ne zárd le! – kiáltott fel Iroh. – Ha lezárod, nem tudod kontrollálni a kitörés irányát!

– Már csendesül! – kiáltott vissza Toph. – Már nem termeli a hőt, már csak az van benne, ami eddig odakerült!

Aang kitartott, fogta a követ-homokot-sziklát, mindent, amit Toph felhalmozott. A feladat segített koncentrálni, neki magának is egyben maradni. Csak akkor rogyott le, mikor Toph leengedte a kezeit.

Katara azonnal odaugrott mellé, amint sírni kezdett.

– Aang? Aang, jól vagy?

– Beleugrott! – jajdult fel. – Zuko beleugrott abba a… abba a…

Nem tudta folytatni, csak sírt, és hagyta, hogy Katara átölelje, csitítsa, ringassa.

– Ezt nem élhette túl – mondta Azula csak úgy magának, hitetlenkedve. – Ezt nem.

Mintegy megerősítésért pillantott Iroh-ra, aki elborzadt megrendüléssel nézte a kert közepén emelt, több méter magas földhalmot.

– Hé! – harsant Sokka hangja. – Megvagytok? Katara? Kuei mindjárt elvérzik!

A támadóik felszívódtak. Akik még tudtak mozogni, azok rohantak segítségért. Az udvar lassan kiürült, nem maradt más, csak Aang, Toph, Iroh és Azula. Aang leült a valahogy épen maradt lépcsőre és komoran nézte a kisebb hegyet, amit összehordtak. Azula kisvártatva csatlakozott hozzá.

– Ozai képességét az üstökös alatt vettem el – kezdte mondani Aang. – Olyan volt, mintha puszta kézzel akartam volna belenyúlni egy lábas lobogó vízbe, de a magja az… mintha egy áfonyadiót fogtam volna meg – a kezével mutatta a méretét. – Zukóé később egy kicsikét kisebb volt, és nem voltam rá képes, hogy velük gondoljak, tudod?

Azula lassan bólintott.

– Eszembe sem jutott, hogy a belső tűz méretére lehetett hatással az üstökös – folytatta Aang. – És hogy azóta Ozai tüze visszament az eredeti méretére.

Azula felé fordult és zavartan felvonta a szemöldökét. Toph áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, ebből Aang tudta, hogy ő is figyel.

– Zuko tüze akkora volt, mint általában. És csak egy kicsit volt kisebb, mint Ozaié az üstökös alatt. Ő önmagában volt olyan erős volt, mint akkor Ozai. – A fejét csóválta. – És te helyt álltál ellene. Te is elképesztően erős lehetsz, Azula.

A lány fészkelődött.

– Gondolkodtam azon, amit az orvosa mondott. Hogy nem azért mentek el neki, mert legyőztük, hanem mert amúgy is benne volt a pakliban. Arra jutottam, hogy igaza volt, különben… Zuko meg sem próbált villámlást idézni az Agni Kaink alatt, a tüze pedig inkább fehér volt, mint kék. Már akkor teljesen szétcsúszott és én nem vettem észre. – Átkarolta magát és megrázta a fejét. – Mondanám, hogy nem lett volna szabad elvenni a képességét, de láttad, hogy milyen volt! És ha elkezdett volna dühöngeni?

– Talán így volt a legjobb – dörmögte mögöttük csendesen Iroh. – De nem tudok nem arra gondolni, hogy meg akartál győzni, hogy próbáljunk meg beszélni vele. A Föld Királyságában talán még lett volna esélyünk elérni őt, és én voltam az, aki nem hittem neked.

Aang felnézett rá. A férfi a szemeit törölgette. Azula lassan bólintott.

Toph kiroppantotta a nyakát, aztán ismét alapállásba helyezkedett és egy kézmozdulattal középen széthasította a földhalmot.

Középen, a belső kamra körül a kő feketére égett és rétegzetten önmagába fordult, mint a megszilárdult láva. Technikailag az is volt, amilyen pokoli forróságot ki kellett állnia. Ilyen körülmények között nem számíthattak arra, hogy bármiféle maradványt találnak Zuko után. A csontjai előbb elszenesedhettek, aztán az a maradék is elégett…

Amire nem talált magyarázatot, az a mélyedés volt a kamra közepén. Aang felkelt, és odasétált, ügyet sem vetve rá, hogy Toph körülötte éppen elsimítja a földhalmot. A feketére égett kőhöz nem nyúlt. Talán azt nehezebb idomítani.

A cipője talpa koppant a kövön. Lenézett a mélyedésbe. Jó pár méter mély volt az is, és a kő úgy dermedt meg, mintha éppen kifolyt volna, akár a lyukas vödörből a víz.

– Toph – szólalt meg. – Mi van alattunk?

A lány félrebillentette a fejét.

– Egy pince, de… – elhallgatott és összevonta a szemöldökét. –Uh. A kő átolvadt a mennyezeten, és egy csomó lefolyt ebből a vacakból.

Aang megint nagy levegőt vett.

– Az létezik, hogy…

– Nem – rázta a fejét a lány. – Én sem tudom megmozdítani a lávát, Aang. És túl forró volt. Kizárt dolog, hogy Zuko megcsinálta, pláne az idomítása nélkül.

– Ha szabadon engedem a lángjaimat, meg tudom égetni magamat velük. – Azula hangja fátyolos volt. – Nem tudom, hogyan tervezted visszaadni neki a képességét, de a lángokat nem lehet magunkba szívni.

– Meghalt – jelentette ki kereken Toph. – Ennyi.

Aang visszanézett a mélyedésbe. Megpróbált nyelni egyet, de túlságosan elszorult a torka. A levegő égett szaga köhögésre ingerelte, és bár az idomítása miatt soha nem fázott, megdörgölte a felkarjait.

Nem tudott szabadulni a bűntudattól.

Ozait a meditatív szemlélődésből egy fojtott kiáltás szakította ki. Rövid, hirtelen hang volt, amit a rémület szült és az erőszak vágott el. A férfi összeszűkült szemekkel méregette a cellájából belátható folyosószakaszt.

Újabb kiáltás. Ozai a hátsó falhoz húzódott, ahová már nem ért el a folyosó fáklyáinak fénye. Az árnyék volt a lángfal a trónja előtt, az takarta őt a világ elől. Ott várta ki, hogy a felemás, csoszogó léptekkel közeledő alak megérkezzen. Végiggondolta a lehetőségeit, egy átlagember gyenge pontjait, ahol verbálisan sebezhető. A rendelkezésére álló rövid időben megpróbált minél jobban felkészülni.

A fia látványa váratlanul érte.

Zuko sántított. Lehajtott fejjel érkezett és engedelmesen földre borult a rácsok előtt, két kezét a hideg – túl hideg, örökké hideg – kőpadlóra fektette. A kezeit, a karjait elkoszolódott kötések borították, a balján két ujja túl rövid volt. Ozai orrát megcsapta az égési sebekre használt krémek sima, mentolos illata.

Szertartás volt ez közöttük, amit Ozai a jelen helyzetben is meg akart tartani.

– Zuko.

– Atyám – jött a recsegős felelet. – Teljesítettem a kívánságod.

A balját csúsztatta előre, mintha Ozai mellett nem lett volna több tanítója is, akik a kezére csaptak, valahányszor a bal kezével akart csinálni valamit. Most nem szólt rá, mert a fiú felfelé fordított tenyerében kék tűzlabdacs jelent meg.

Felemelte a fejét. Az arca bal oldalán elmélyültek a sebek, a lángok az ajkain és az állán is otthagyták a nyomukat. Gyolcsot tekertek a nyakára, a kötések az inge alatt is folytatódtak. Bárhogy is szerezte vissza a képességeit, drágán megfizetett érte.

Ozait viszont soha nem érdekelték a sebek, ő az eredményre koncentrált. Meg sem próbálta elfojtani az ajkaira kívánkozó mosolyt.

– Kiváló – duruzsolta. És mert tudta, hogy mivel hathat legjobban Zukóra, hozzátette: – Büszke vagyok rád, fiam.