Ez nem kín

 NeptuNeitinek sok szeretettel, miután megdobott egy kérdéssel és egy kívánsággal. Egy hónap volt ez az ezer szó? Kettő? Ez egy történet? (Nem. Ezek csak ilyen szöszök, amiket összeköt, hogy ugyanahhoz a dologhoz kapcsolódnak.)

Alfred és Kiku. Ha így végiggondolják, akkor nem kéne működnie. Ők se értik. A partvonalon álló testvérek se értik.

Ajánlott hallgatmány, ami miatt ez a történet most elérhetővé lett: Rolling Stones – Sweet Virginia

Kép innen

Ez nem kín

– Viccelsz velem, ugye? – kérdezte Arthur. – Te és Alfred? Ez most komoly?

Kiku a másik férfira pillantott. Csak úgy, simán, alapfejjel. Arthur érteni fogja.

– Nem emlékszem rá, hogy ennyit lovagoltam volna azon, hogy te és Francis egy pár vagytok.

– Jó, lehet, hogy előtte utáltuk egymást, Alfred viszont… hát…

– Ha azt akarod mondani, hogy időnként kevéssé átgondoltan cselekszik, akkor mondd ki.

– Hülye, mint a seggem.

– Ez azért erős túlzás.

Ezúttal Arthur nézett rá alapfejjel, és Kiku sajnálta, de értette.

Alfred valahol érezte, hogy Matt túl lelkesen ajánlotta fel, hogy figyel a lakásra. Nem volt nagy figyelés, kétnaponta meg kellett locsolni a virágokat, aztán ennyi. Ebből sajnos nem engedhet, mert Arthur úgy gondolja, hogy Alfred életképtelen, de azért mindig virágot hoz neki ajándékba, és már nem tudja hova tenni őket, de még egyik sem döglött meg, tehát ezt neked, Arthur.

Szóval, a lakás. Alfred külön bejáratú birodalma. Csak az övé. Egy gangos bérház első emeleti, félhomályos patkánylyuka, és ha Gilbert még egyszer elkezdi énekelni A börtön ablakába című nótát, amikor átjön, akkor Alfred nagyon meg fogja ütni. Az ő lakására senkinek nem lehet egy rossz szava sem. És Matt többet nem vigyázhat itt semmire, mert arra jött haza Chiléből, hogy Matt és az összes haverja még mindig beállva fetreng a nappali-ebédlő-konyha-háló közepén, a lakásnak meg olyan szaga van, mint egy leégett bongnak.

Annyiban hajlandó igazat adni a barátainak, hogy kicsit kijjebb vannak a higiéniai komfortzónájának a határai, na de azért na. Jól kibaszta a társaságot, aztán minden mást meg be a mosógépbe, mert a francba is, egy fél délutánnyi szellőztetés után is fűszaga volt a ruháinak. Azoknak, amik a szekrényben voltak. Matt drágán meg fog fizetni azért, hogy a királysága valamennyi textil-alapú birtoktárgyát ki kell mosnia. Azért még jobban, hogy újra kell vasalnia az ingeit.

A takarítási hév közepes gyorsasággal lecsengett, és Alfred a konyhaasztalnál ülve tömte a szájába a gumicukrot, mert ezt máshogy nem lehet elviselni.

A gangon kinn cigizett Arthur egyik haverja, Kiku. Alfred látásból ismerte, meg tudta, hogy a szemközti lakást bérli, de annál tovább, hogy egyszer lecsekkolta és megállapította, hogy hmm, nem jutott. Egyrészt, mert Kiku Arthur barátja, másrészt azért, mert japán, és Arthur megállapítása szerint az ázsiaiak húsz és hetven éves koruk között ugyanúgy néznek ki. Kiku simán lehet egy ötvenes pasas, aki Alfred kortársának álcázza magát.

Ellenben, ha Kiku a konyhaablakával szemközt áll le bagózni, akkor Alfred felhatalmazva érzi magát, hogy megbámulja. Föl és le, az ujjai között hanyag eleganciával tartott cigarettától a közepesen drága melegítőn (ami túl sokat takart a vonalaiból) át a keresztbe tett lábaira húzott, Hatsune Miku alakjával nyomott papucsig. A papucs láttán felkuncogott. Előtúrt a zacskóból egy újabb gumikígyót és leharapta a fejét, aztán az asztalra könyökölt és lassan csámcsogva eltűnődött rajta, hogy vajon hogy nézhet ki Kiku azalatt a melegítő alatt. Csak papucsban. Ezzel a gondolattal nem kéne továbbmenni, Nednek volt láb- meg papucsfétise, Alfrednek talán nem kéne kinevelnie magában.

Kiku pislogott egyet és szívott egy slukkot. Telibe Alfred szeme közé bámult.

Heh. Még jó, hogy nem lát be. Alfred a szájába tömte a gumicukrot, vigyorgott és a rákacsintott a másikra. Jól esett megbámulni. Milyen kár, hogy a gumicukros zacskó előtt ürült ki, mint ahogy a cigi elfogyott volna. Gondolta, hogy marad még egy kicsit, legalább addig, míg Kiku olyan aktfotóra kívánkozó pózzal álldogál ott és véget ér a cigiszünete, de a mosógép is felcsipogott.

Alfred hátrahajtott fejjel megeresztett egy hörgést, aztán felkelt és ment kipakolni. Gondolatban megint elhordta Mattet mindennel.

Pár perccel később dermedten állt és holtra vált arccal szorongatta a mosógépből előhalászott, nyirkos és öblítőillatú konyhafüggönyt.

Kiku úgy találta, hogy a másik kultúrába költözésnek az egyik legnagyobb előnye és egyben rákfenéje, hogy nem azok miatt a dolgok miatt zavartatja magát, mint a helyiek. Őt nem zavarta, hogy Arthur felkereste, hogy a kisöccse fogja bérelni a vele szemközti lakást, és már előre elnézését kérte, ha esetleg alsónadrágban látná őt swinget táncolni. Az sem zavarta tulajdonképpen, hogy Alfred olyan szókimondó tekintettel bámulta meg őt a minap. Kiku szinte érezte, ahogy letépi róla a ruhát. Ami azt illeti, még jól is esett neki, régen volt, hogy valaki így meg tudta piszkálni a fantáziáját.

Feltételezte, hogy ezek után számíthat legalább egy vacsorameghívásra. Vagy csak egy diszkrét átkopogásra, ha már szemeztek egy ilyen jót. Ez azonban elmaradt, mi több, amikor legközelebb összefutottak a lépcsőházban, Alfred még gyorsabban pirult fülig, mint Arthur szokott.

Aha. Érti ő, mi a helyzet. A nyugati kultúra meg a hülye berögződéseik a szexről.

Kiku nem zavartatta magát. Amíg nem azt mondják neki, hogy szar az elvégzett munkája, addig minden rendben van. És amúgy is, ha Alfred csak egy kicsit olyan, mint a bátyja, akkor egyedül némi bátorításra van szüksége.

Ennek megfelelően elment boltba, szerzett egy adag mochit, mert még nem találkozott senkivel, aki azt nem szereti, és átkopogott.

– Szia, Alfred – köszönt a megkukult srácnak. – Mochit?

Talán mosolyognia kéne. Francis mintha múltkor azt mondta volna, hogy az segít, amikor a vonzódását fejezi ki.

– Ja, persze – felelt Alfred, de úgy, mintha valaki fojtogatná. Elvett a tálcáról egy darab mochit. Kézzel, mint egy barbár, pedig Kiku még pálcikákat is tett a tálca szélére, és egészben vette a szájába, ahogy Erzsi szokta a szilvás gombócot. Rágott rajta vagy kettőt, aztán az ajtófélfa mellé húzódott.

– Bejössz?

Kiku villantott rá egy gyors mosolyt és belépett mellette a lakásba. Nos… nem ez volt a világ legtisztább lakhelye, de nem is azért jött, hogy környezeti vizsgálatot folytasson.

– Szóóóval… – kezdte Alfred, még mindig tele szájjal. – Bocs, egy kicsit rumli van, még nem sikerült teljesen összepakolnom. Tudod, most voltam nyaralni, és a hülye tesóm szétbaszta a lakást, mert egy pöcs.

– Arthur?

– Nem, a másik.

– Oh. Matthew?

– Ja. Mindig mindenki elfelejti, hogy Matt is a tesóm, pedig esküszöm, hatszor rosszabb, mint Archie. Ezt ne mondd meg neki, a fejébe szállna.

Kiku felhorkant. Ugyan már!

– Amúgy király ez a cucc, amit hoztál, mi ez? – Nem jutott szóhoz, hogy válaszolni tudjon, Alfred már folytatta is: – Na igen, és Matt miatt ki kellett mosnom a függönyöket, tudod?

Azt hitte, hogy fenn van a függöny és Kiku nem látja, hogy megbámulja? Pislogott kettőt és akaratlanul is az ugrott be neki, hogy az elmúlt hat hónapban, mióta Alfred itt lakik, vajon hányszor fordult elő, hogy tudtán kívül a másik figyelmének fókuszába került.

Alfred közben folytatta a rizsázást, vadul gesztikulálva magyarázott arról, hogyan is lehet a függönyöket feltenni. Kiku gyorsan levágta, hogy zavarban van, bár azt nem értette, hogy akkor mi a fenének hívta be. Lépett egyet balra, hogy le tudja tenni a tálcát, de pont keresztezte Alfred kezének útját és a tálca mochistul-pálcikástul a földre hullott.

Kiku szívét elszorította a csempén heverő, felrepedt mochik látványa.

– Hát ezt jól megcsináltam – kommentálta Alfred.

Kihúzott egy fiókot, elővett két villát, aztán levette az egyik székről az ülőpárnát. Kiku növekvő aggodalommal figyelte és őszintén remélte, hogy nem azzal akarja összekanalazni az elfuserált vendégajándékot.

A párna a földre került, Alfred ráült, majd felnyársalta az egyik mochit a villájára és megint csak egészben tömte a szájába. A másik villát Kiku felé nyújtotta.

– Most mi van? Még nincs három napja, hogy felmostam, tök tiszta a padló.

Kiku pillantása a másik bakancsára tévedt, amit a lakásban se vett le, aztán a konyhapadlón heverő ételre.

Úgy érezte, kezd zavarba jönni.

Arthur az asztalt támasztotta és a száját húzta. Kiku lassan odasétált hozzá. Alfred folytatta a költöztetők (Gilbert és Denny) cseszegetését.

– Az egy dolog, hogy jártok – kezdte Arthur –, az egy másik, hogy még össze is költöztök.

– Ne most kezdj el féltékeny nagytestvér lenni, kérlek.

Arthur megint sandán nézett rá. Kiku megrántotta a vállát.

– Hogyhogy nem mondtad még el neki? – kérdezte Arthur hirtelen.

– Micsodát?

– A növényeket. Azt hittem, lebuktatsz.

Kiku megdörgölte az arcát, hogy elrejtse a mosolyát. Közelebb lépett a másikhoz és a fülébe súgta:

– Csak hogy tudd, majdnem megfulladtam, amikor Alfred elmesélte, mennyire büszke magára miattuk.

Arthur hunyorgott, aztán vigyorgott. Alfred basztatta tovább szerencsétlen Gilbertéket és nem látta, hogy a növények, amiket annyira félt, egytől egyig műanyagból vannak.