Pillangóhatás IX.

Kevés dolog van, ami megijeszti Iroh tábornokot. Úgy tűnik, ez az esős évszak számba veszi ezeket a dolgokat.

 

Mert néha sírni is kell, nem?

Pillangóhatás

九. Félelem

Iroh úgy gondolta, elég öreg már ahhoz, hogy lehessenek dolgok, amiknek már a gondolatától kedve támad megereszteni egy fáradt sóhajt. Ilyenek, mint vacsora Bujing tábornokkal. Hónapok után levelet kapni Pakkutól, amiben a vízidomár megpróbálja utánozni Iroh udvarban edzett udvariasságát, hogy mégse tűnjön túl számonkérőnek, amikor a hallgatása felől érdeklődik. A botladozó tisztelet az életében mindig is nyílt rosszindulatnak és célt kereső tőrnek számított, így Iroh gyorsan rákapott, hogy a vízidomár leveleit egy-két pohár ital után, a tizenhárom éves Zuko szociális képességeire gondolva olvassa el, akkor képes volt viccesnek találni.

És ott vannak azok a napsütötte napok, amikor a gyerekek egy fedél alatt vannak.

Őszintén remélte, hogy idén megússza. Tényleg. Még külön gyertyát is gyújtott érte a templomban, de a Nagy Szellemeknek éppen másfelé lehetett dolga, mert az esős évszak kellős közepén derült égre mosolyogtak fel Agni első sugarai. Iroh megengedte magának azt a bizonyos sóhajt.

Megint Zuko kísérte el őt a víznyelőhöz, mint általában. Iroh dédelgette magában a gondolatot, hogy egyszer majd megkérdezi Azulától, miért nem várja meg őket soha. A hercegnő viszont tudta, hogy mikor és hogyan kell odaszúrni ahhoz, hogy valami igazán fájjon, ő pedig nem volt mazochista.

Hegymászás közben is erre gondolt. Mit meg nem tesz ezért a kettőért!

Vékony ösvényen kapaszkodtak felfelé, ki a kalderából. Átvágtak a nyugatnak tartó úton, majd egy kisebb ligeten, átverekedték magukat egy rekettyésen, majd a szúrós bokrok takarásában leereszkedtek egy víznyelőbe. Egy rövid, függőleges fal után közel vízszintes járat vezetett a barlang belseje felé. Iroh talpa alatt pergett a lyukacsos vulkáni kőzet. Ha a fővárost körülvevő sziklafalak nem lettek volna részei a történelmi látképnek, már bányászni kezdték volna a hő- és hangszigetelő tulajdonságai miatt. Vagy az is lehet, hogy azért hagyták meg, mert a sziklafalak a város védvonalának részét képezik, de Iroh néha szeretett a háborútól független okokra gondolni.

Pont emiatt a kő miatt a barlangból a leghangosabb üvöltés se hallatszott ki. Zuko és Azula azt állította, hogy alaposan letesztelték. Iroh inkább nem firtatta, hogy milyen módon.

Zuko két-három hónapja jöhetett vissza a legelső kiküldetéséről, amikor a gyerekek először felkerekedtek és kirándultak egyet. Iroh alig hitt a fülének, amikor az őrök jelentették neki, hogy mi történt. Összetett kézzel hálaimát rebegett Agninak, amiért végre átszakadt a gát kettejük között. Zukónak kellett a társaság, és Iroh remélte, hogy a húga jelenléte a pirofóbiája utolsó morzsáit is segít eltüntetni. Már ha nem hozza elő és súlyosbítja el. Majd’ egy évvel később történt, hogy egy teázás alkalmával Zuko és Azula összenézett, majd a hercegnő gyanúsan könnyedén meghívta őt is, hogy tartson velük a délutáni sétájuk alkalmával. Zuko mindenhová nézett, csak a szemébe nem.

Iroh nem tett megjegyzéseket. Még csak javaslatokat sem. A harctéren mindig is nagy előnyt jelentett, hogy olyan jó a helyzetfelismerő képessége; nem gondolta, hogy ezt egyszer néhány kiskamasz ellen kell majd latba vetnie. Azért azt se gondolta volna, hogy egy tizenkét és fél éves kislány a maga tizennégy és fél éves bátyját fogja villámvetésre tanítani. És ezzel Iroh azt merészelte feltételezni, hogy akkoriban kezdtek neki, és nem akkor, amikor Zuko még összerezzent, ha meglátott egy gyertyát.

A járat kiszélesedett, hatalmas teremmé bővült. Amikor a gyerekek először idehozták, a falak nagyrészt még a saját mézbarna-szürke színükben játszottak. Azóta csak ott látszik a kő eredeti felülete, ahol lerobbantották róla a legfelső, feketére égett réteget.

Azula már várta őket. A bemelegítő nyújtás-gyakorlata végére értek oda.

– Késtél – vetette oda Zukónak, mire ő felhorkant.

– Még nem végeztél, pont, hogy korán jöttünk.

Iroh nyögve ült le a bejárat melletti, padnak is beillő kődarabra.

– Meséljetek. – Megpróbált biztatóan mosolyogni. Zuko egyszer bevallotta, hogy ilyenkor inkább néz ki úgy, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban valamelyikük felfed egy halálos sebet. A kijelentése nem állt messze a valóságtól.

Azula tett egy körkörös mozdulatot, és a szemközti falra szögezte az ujjait. Gyorsabban mozdult, mint néhány hónappal ezelőtt, stabilabban állt a lábán. Iroh pislogott kettőt, hogy a retinájába égett villámlás képe fakuljon kissé.

– Jó. Nagyon jó.

– Apa azt akarja, hogy legyek gyorsabb.

Megvakarta a szakállát. Még ennél is gyorsabb? Iroh aggódott. Azula már így is olyan erőknek parancsol, amikkel felvehetné a versenyt Ozaival szemben. Ugyan bízott benne, hogy az öccse tényleg annyira kedveli a lányát, mint mutatja, azért arra nem vett volna mérget, hogy nem lenne képes kezet emelni rá. Nem, a gyerekek biztonságával kapcsolatban soha többé nem bízik Ozaiban.

– Ahhoz egyenlítened kell a sugarat – adta meg végül a választ. – Szinte azonnal elágazik, amint elhagyja a kezed, ami rövidtávon hasznos, de ha a célpont messzebb van, mint a barlang fala, akkor előfordulhat, hogy valóban lassú a támadás.

– Egyenlíteni? – vonta össze a szemöldökét a lány. – Ezt korábban sosem mondtad.

– Ha valaki tud villámlást idomítani, általában nem szoktuk nyaggatni őt ilyesmikkel, hogy legyen gyorsabb vagy lassabb. – Még a vállát is megrántotta. – Én magam sosem foglalkoztam vele tudatosan. Ha adsz néhány hetet, összeszedem neked a lényeget. Addig is javaslom Kacuga: Agni haragja című művét, nagyon hasznos olvasmány.

Abban a ritka szerencsében lehetett része, hogy hallhatta Azula frusztrált mordulását. A hercegnő nagyon ritkán engedte meg magának, hogy kimutassa az igazi érzéseit. Az arca vagy semleges volt, esetleg lekicsinylő kárörömöt sugárzott. A düh még elfogadható volt, de azt meghagyta Zukónak. Az effajta kendőzetlenül őszinte pillanatokat Iroh gyűjtötte és nagy becsben tartotta.

Zuko felé fordult.

A félelem még mindig összerántotta mindenét, amikor Zuko nagy levegővétel után maga is körkörös mozdulatot tett. Legelőször még fel is kiáltott, és ha Azula nem állítja meg, elkapja a kezét. Zuko nem áll készen, nincs meg benne a villámidomításhoz szükséges belső összhang. Ahogy Zuko egymáshoz közelítette a nyitott tenyereit – és nem az ujjai hegyét, ahogy azt a szabályos forma megkövetelte volna –, Azulával egyszerre fogták be a fülüket. Iroh összerándult és küzdenie kellett a késztetéssel, hogy a szemét is lehunyja, amikor a mozdulatsor végén Zuko két kézzel a levegőbe ütött, mintha el akarna lökni magától valamit.

Zuko nem tud villámot idézni. Ha felkavarja a bensőjében az egyébként is viharosan tomboló csít, akkor nem elektromosság, hanem robbanás lesz a vége. Zuko ezt lökte el magától, ezt küldte a sziklafal felé. Azula villáma meggyengítette és feketére égette a követ. Zuko támadása lerobbantotta, felfedve az alatta rejtőző szűz színt.

Mert ugyan ki hallott már olyanról hogy két, apját lenyűgözni szándékozó gyerek véletlenül felfedezi a tűzidomár képesség legritkább válfajának egy másik elérhetőségét. Iroh biztos volt benne, hogy Zuko az első alkalommal dühöngött, Azula számolt, és a lány volt az, aki újra és újra nyaggatta a fiút, hogy próbálkozzon, csinálja máshogy, fejlessze magában képességgé a hibát. Mert hogy Zuko hibának látta, abban biztos volt, elég az arcára nézni, valahányszor robbanást idéz villámlás helyett. Még úgy is csalódott, hogy a mozdulatsor, amit végez, már csak távoli unokatestvére annak, amit Azula csinál. A kitartó gyakorlás hatására a robbanás megismételhető baleset helyett tudatosan kiszámítható és kontrollálható esemény lett.

Újabb kérdő pillantás. Iroh pislogott és megdörgölte a robbanástól még mindig csengő fülét.

– A vízszintes változat ezek szerint nem vált be?

Zuko fintorgott és a fejét rázta.

– Könnyebben kibillent – magyarázta. – Mintha… Olyan érzés, mintha nagyobb stabilitást kérne, de ha jobban megvetem a lábam, akkor nem tudok bele annyi erőt rakni.

Iroh hümmögött. Volt egy ötlete, de… A villám visszairányításának technikájára még egészen biztosan nem állnak készen, de ez csak egy trükk, nem igaz? Ezt megtaníthatja nekik.

– A földidomároknak van ez az állása. – Széles, hajlított térdű terpeszállást vett fel. – Igénybe veszi a combokat és a hasizmokat. Állítólag segít a stabilitásban.

Iroh nyilván tudta, hogy mit csinál, eleget beszélgettek erről Bumival. Zuko kétkedve felvonta azt az egy szemöldökét, felvette a földidomár állást, majd kis gondolkodás után derékból elfordult, hogy a támadás irányára párhuzamos és ne merőleges legyen a teste. Újabb félelemhullám Iroh részéről, ahogy újrapróbálta, és elharapott tengerészkáromkodás Zukótól, mert a visszacsapás változott, és a detonáció a célterülettől jó pár méterre balra történt.

– Szerinted nekem menne? – kérdezte Azula halkan, míg Zukót elfoglalta, hogy kirázza a hajából a kődarabokat.

– Te egyensúlyba tudod hozni a pozitívat és a negatívat – felelt Iroh ugyanolyan halkan. – Zukónak az egyik pólus mindig túlsúlyban van, azért robban.

– Mint amikor ideges lesz – kuncogott fel a lány.

– Hallak ám titeket! – csattant fel ő, és ezúttal Iroh is a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát.

Akkor is elrejtette a mosolyát, mikor kipattant, hogy az avatár visszatért. Nem nézték volna jó szemmel az örömét.

A haditanácson is visszafogta magát, mert Zuko ugyan felszólalt, de ezúttal milyen ügyesen tette! Azért látszott, honnan szerezte a tapasztalatot: az elmúlt három évben egyik gazdasági egyeztetésről a másikra járt, logikus, hogy nem hadi, hanem gazdasági szempontból közelíti meg a kérdést. Ennek is csak örülni tudott, Zukót az ő lágy szívével nem engedte volna ki a harctérre.

Nem mintha ez Iroh döntése lehetne. Lu Tent egészen a nagykorúságáig visszatartotta, és a fia utána is inkább a nagyapjától kért engedélyt, mert tudta, hogy ő engedni fog neki. Első alkalommal ügyes volt. Másodjára is. Tucatnyi alkalommal bizonyított, mire Iroh beadta a derekát és külön kérés nélkül felírta az ő nevét is a bevonulók névsorába. Hatszáz napon át ott volt vele Ba Sing Se alatt, napról napra számot tett a felkészültségéről és a tehetségéről. És mégis.

A félelem, amit a barlangban érzett a fiú villámidomításra tett próbálkozásait látva, semmi volt ahhoz képest, amit Ozai kijelentése után érzett.

– Zuko. Elmaradt az idei próbád.

– Atyám – hajolt meg a fiú, a tűz jelével és egyenes háttal, ahogy az a nagy könyvben írva van.

– Azula! – vakkantott Ozai. A lány előrelépett. – Gyerünk. Látni akarom, mit kezdtek egymással.

Végigfutott a hátán a hideg, fentről lefelé. Megfeszültek a vállai, amikor a gyerekek összenéztek, álcázni próbálva a hirtelen rémületüket. A lapockái között szúrást érzett, mikor az arcuk megkeményedett. A hideg a csípője vonalában a gerincébe mart, ahogy mozdultak, ki az udvarra, felvették az alapállást, és Ozai újabb parancsszavára Azula azonnal támadott.

Az öccse mellé lépett. Botladozott.

– Biztos vagy benne, hogy… – Ozai szája megfeszült. Iroh elharapta a mondatot és újrakezdte: – Fényesség, bocsásson meg, de a gyerekek…

– Zuko herceg elmúlt tizenhat éves. Nem gyerek többé.

Igen, mert Azulon lejjebb vitte a nagykorúság határát, hogy félig gyerek katonákat küldhessen a frontra, gondolta Iroh és hirtelen az apját is nagyon szívesen elhordta volna mindennek. Elvonta a figyelmét, hogy Azula széles mozdulatot tett, és vízszintes, pengeéles lángfüggöny rohant át a gyakorlópályán. Zuko alábukott a támadásnak, és lábbal küldött tüzet a húgára. Azula hárított, az eltérített támadás az aréna falába csattant és kimart belőle egy darabot.

Ezek komoly erejű csapások voltak. Ha bármelyikük elvéti a hárítást…

Tűzgolyók röppentek át az udvaron gyors egymásutánban. Zuko tudatában volt az erejének, többször lendült félre a húga támadásai elől, mint ahányszor hárítani próbált. Azula blokkolt és stabilan fogta a pozícióját. Iroh félelme valamennyit engedett, mikor végre felismerte, hogy tulajdonképpen a katákon mennek végig. Ismerős támadások, begyakorolt védekezéssel. Zuko rendben lesz, míg Azula nem módosít valahol. Azula rendben lesz, míg nem próbálja sarokba szorítani Zukót.

– Visszafogjátok magatokat. – Ozai a körmeit vizsgálta. – Ha ilyesmit akarok látni, kimegyek a kaszárnyákhoz és megnézem a reggeli formagyakorlatokat.

Zuko és Azula az apja felé kapta a fejét. Iroh látta bennük a változást, és legszívesebben elsírta volna magát.

Az elmúlt hetekben többször eljátszott a gondolattal, hogy megosztja a gyerekekkel a Fehér Lótusz titkát. Értették az udvari történéseket, Zuko többször kerülte meg az apja utasításait, mint ahányszor betartotta őket, Azula a fivére kedvéért itt-ott csalt és egyes javaslatokat a saját neve alatt nyújtott be, mert tudta, hogy az apja Zuko neve alatt már csak elvből nem hagyná jóvá. Ma a haditanácsról kijőve biztos volt benne, hogy Zuko már készen áll.

Alig telt el pár óra. A herceg és a hercegnő parancsot kapott az apjától és fejet hajtottak. Ismét egymás felé fordultak, de ez már nem játék volt. Kiléptek a begyakorolt mozdulatsorok biztonságából. Azula egyik lángdárdája súrolta Zukót, aki feljajdult és elesett. Ozai nem szólt. A támadások egy-egy pillanatnyi szünetében mindkét gyerek megkockáztatott néha egy pillantást az apjuk felé, de Ozai néma és merev volt, mint egy kőszobor. Minden lopott ellenőrzés után keményebb támadás következett.

Iroh keze reszketett. Készenlétben állt, hogy ha csak felmerülne a lehetősége egy tiszta találatnak, azonnal eltéríthesse a tüzet.

Ozai ásított egyet. Mindkét gyerek megbotlott. Azula kihúzta magát, a keze megindult a jól ismert kör útján, Zuko pedig előrelendült, és Iroh látta, tudta, mire készül.

A lány még a forma felénél sem járt, mikor elkapta a kezét és az érkezése lendületével földhöz teremtette. Zuko egy rúgást kapott, de csak gyöngéden, vállra célozva. Ahhoz elég volt, hogy a meglepett fiú megbillenjen és maga is elessen. Hármat-négyet fordult a kövön, mire megállt. Azula ernyedten lógott Iroh kezében. Mindketten hevesen ziháltak.

– Elég legyen! – csattant fel. Ozaihoz fordult: – Azt akarod, hogy megöljék egymást?!

Elengedte a lányt, aki halk nyikkanással zuhant a földre.

– Természetesen nem – zendült Ozai negédes hangja. – De háborúban állunk, Iroh. Készen kell állniuk rá, hogy megtegyék, amit meg kell tenni.

– Készen állnak rá, de ezt az erőt a ellenfeleinknek kell tartogatniuk, nem egymásra pazarolni! Agni szerelmére, jobb attól, hogy most mindkettő mehet az ispotályba? Mégis mire jó ez?

Az ispotály szó hallatán összerezzentek. Na nem, nem ússzák meg. Zuko több zúzódást is begyűjtött, a lába elég csúnyán festett, és Iroh látta, hogyan kapta félre Azula egyszer a bal karját, kizárt dolog, hogy sérülés nélkül megúszta.

Ozai szeme összeszűkült.

– Te szervezkedsz ellenem, Iroh? – kérdezte félrebillentett fejjel.

– Nem.

– A trónomat akarod?

– A trón… Ozai, ha ártani akarnék neked, már rég megtehettem volna. Nem, én csak azt akarom megakadályozni, hogy ez a kettő elvágja egymás torkát, csak azért, hogy azt mondd neki, jól van, gyerekem, ügyes voltál!

Ozai bal szemöldöke felfelé mozdult, az ajka pedig mosolyra rándult. Iroh felszívta magát.

– Ne merészeld!

– Parancsolni akarsz nekem?

Csettintett egyet. A kifulladt, izzadt és az udvar porától koszos gyerekei végre merészeltek felkelni. Meghajoltak és távoztak. Ahogy elhagyták Ozai látóterét, Zuko sántítani kezdett. Iroh még látta, hogy az árkádok alá érve Azula közelebb lép hozzá, hogy megtámogassa.

Nem várta meg, míg az öccse újra megszólítja.

– Egyszer már figyelmeztettelek. Három éve, talán emlékszel rá. – Ozai arcán sötét árnyék futott át. Helyes, emlékszik. – Többször nem foglak. Az országnak szüksége van a stabilitásra, és ahhoz az kell, hogy a gyerekeid, az örököseid, Ozai, épek és egészségesek legyenek. Szerinted nem súgnak össze a hátad mögött, amikor meglátják, hogy mit tettél Zukóval? Mit fognak mondani akkor, ha az elsietett képzés miatt Azulának baja lesz? Pontosan tudod, hogy a magasabb rendű technikákat nem azért tartogatják az idősebb diákoknak, mert olyan erőket követelnek, hanem azért, mert károsan hatnak a fejlődő szervezetre! A lány még csak tizennégy éves! Mit akarsz tőle, hogy egymagában elfoglalja Ba Sing Sét?!

A kirohanás végére Ozai arca már nyílt grimaszba torzult. Iroh tisztában volt vele, hogy túl messzire ment, de ha kell, úgy puszta kézzel veri bele Ozai fejébe, hogy neki már vagy harminc lépéssel ezelőtt meg kellett volna torpannia.

– Azt mondod, hogy Zuko nem elég erős? – kérdezte. – Egy dolog kell neki: idő. Húsz-huszonöt éves korára lesz olyan erős, mint te, ezt garantálom. Talán még korábban is, ha nem kényszeríted, hanem hagyod, hogy a saját ütemében tanuljon.

Ozai nagy levegőt vett. Iroh szinte várta, hogy tüzet köpjön rá.

– Takarodj.

– Ahogy kívánod, nagyuram.

Légy óvatos a szavaiddal – intette Lady Ilah évtizedekkel ezelőtt. – Ha megsértesz valakit és utána engedékenységet mutatsz, azzal különösen megsérted. Ha a helyzetedhez képest túl mélyen még meg is hajolsz, akkor ne lepődj meg, ha párbajra hív.

Szóval Iroh meghajolt. Vetett még egy utolsó pillantást az öccsére, elégedetten konstatálta, hogy mindjárt felrobban, azzal az ispotály felé vette az irányt.

Hála és tisztelet Agninak, amiért ott találta őket! Zuko egy ágyon ült, az ápoló az utolsó sebét tisztította. A lába már bekötözve, felpolcolva pihent, rajta a hűsítő borogatással. Azula az ágya melletti széken ült, a bal kezén neki is ott fehérlett a kötés, a jeget ő szorította rá. Mindketten lesütötték a szemüket, ahogy Iroh belépett. Az ápoló szeme riadtan járt a munkája és Iroh között, láthatóan nem tudta, mit csináljon.

– Fejezze be, de siessen, kérem.

– Igenis – csipogott az ápoló.

Sietségében legalább duplaannyi jódot öntött a sebre, mint kellett volna. Zuko akaratlanul is felszisszent. Az ápoló a művelet hátralévő részében egész testében remegett. Nagyon gyorsan elpucolt.

– Mondanám, hogy meg ne lássak hasonlót még egyszer – kezdte Iroh zordan –, de biztos vagyok benne, hogy az iménti társalgásunk után apátok nagyon gyorsan találni fog valami okot arra, hogy kiutáljon az udvarból.

Erre bezzeg felkapták a fejüket!

– A villámlás – és szigorúan Azulára nézett – halálos. Fel tudod ezt fogni?

– De…

– Semmi de! Életveszélyben használod, az ellenségeden, Azula! Nem gyakorlás közben és főleg nem a bátyádon! De te vagy a másik! Mit csináltál volna, ha kard van nálad, mi?

Zuko védekezőn összefonta maga előtt a karjait és nagyon mereven a falat nézte.

– Tudom, hogy apátok parancsolta, és azt is tudom, hogy apátok a Tűz Ura, Agni szent lángja és a többi. De attól még ő is ember, ahogy emberek vagytok ti is, meg a seregben mindenki más. Ha egy tiszt észszerűtlen parancsot ad és az osztaga megtagadja az engedelmességet, akkor igen, hadbíróság lesz a vége. Ha a parancs az volt, hogy az osztag támadjon hátba egy csapat földidomárt, úgy őket ítélik el, mert bár a feladat életveszélyes, de ők katonák és az a dolguk, hogy vásárra vigyék a bőrüket. Ha a parancs az volt, hogy égessenek fel egy falut és koncolják föl az összes civilt, akkor a tisztet veszik elő. Látjátok a különbséget?

Tudta, hogy valamelyikük válaszolni fog. Beléjük verték, hogy így tegyenek. Szokás szerint Azula volt a gyorsabb.

– Az utóbbi értelmetlen erőszak. – Iroh nem tudta eldönteni, hogy a leszegett feje őszinte megbánást tükröz-e, vagy csak színészkedik.

– Mit csináltatok az imént? – kérdezett újra.

– De apánk… – kezdte Zuko, de Iroh közbevágott:

– Mit csináltatok az imént?

Hosszú csönd. Azula oldalba könyökölte Zukót, aki felmordult, de kibökte:

– Értelmetlen erőszak volt.

– Egy dologhoz a Tűz Urának sincs joga. – Még mindig nem néztek rá. – Nem veheti el a Tűz Népétől a jövőjét. Ti ketten pedig a jövő vagytok, értitek?

Zuko összeszorította az állkapcsát.

– És mit csináljak, mondjam azt neki, hogy nem? – Iroh-ra villant a tekintete. – Mert legutóbb annak olyan jó vége lett!

Ó, drága ég.

Megint eljött a fáradt sóhaj ideje. Iroh leereszkedett az ággyal szemközti falhoz állított székek egyikére.

– Az egy Agni Kai volt. Annak megvannak a maga szabályai, és ezzel nem azt mondom, hogy nem lehetett volna még ezerféleképpen megoldani azt a tűzborzrágta helyzetet. Nem tudom, Zuko. Nem voltam ott, és nem tudom eléggé sajnálni, hogy nem voltam ott.

A fiú lesütötte a szemét. Fél kézzel megdörgölte az arcát, amit akár az idegességére is foghatott volna, ha nem… ah, csak azt akarja álcázni, hogy megtörli a szemeit. Iroh szíve elnehezült.

– Nem, nem voltál ott. – Azula hangja tompán csendült. – De én igen.

Hogy… Azula azt végignézte?

– Apánk azt csinál, amit akar. A nép elfogadja, mert ez a dolga. – A lány összefonta maga előtt a karjait és végleges mozdulattal hátradőlt.

– Mert azt hiszitek, hogy ennek nem voltak hatásai? Mondd csak, hány korodbelivel találkozol a banketteken?

– Hogyan?

– Rendszerint tizenkét-tizenhárom éves korban mutatják be az arisztokrácia gyermekeit az udvarban, de az utóbbi években Hari Bulkan fiataljai vidékre költöztek. A bemutatott ifjak vagy törekvő kisebb házak gyerekei, vagy az öröklési sorban hátul álló sokadszülöttek. Anyátok eltűnése után nem hoztak hat évnél fiatalabb gyereket a palotába, három éve pedig kétlem, hogy rajtatok és néhány szolgán kívül lett volna kiskorú apátok közelében.

Zavartan összenéztek. Eszükbe se jutott ilyesmire gondolni. Miért gondoltak volna? Kettejük közül egyedül Azulának volt lehetősége a kortársai között létezni, és ő is csak az iskola falai között látta őket. Miért gondolták volna, hogy máshol kellene látniuk őket?

– Hoztak gyerekeket a palotába? – bukott ki Zukóból. – Mégis mikor?

– Törvényhozási napok alkalmával, kérelmező nemesek hozták a családjukat, atyám idejében a Tűz Bölcseinek ajánlott gyerekeket hozták, hogy ő adjon nekik nevet. Tudtommal Ozai ezt a szokást nagyon hamar megszüntette.

– Még jó, egyébként mindegyiket Linek vagy Lee-nek hívnák – dünnyögte Azula.

Iroh nem igazán tudta, mit mondhatna még nekik. Zuko megint maga elé nézett.

– Mi lesz most? – kérdezte lassan. – Apa azt mondta, hogy ha… nem bizonyítok, akkor parancsba adja, hogy belépjek seregbe.

– Az másfél év kiképzést jelent. Addig van ideje megbékélni.

– A negyvenegyeseket hat hónap után küldték ki.

Ezúttal Iroh kérdezett vissza:

– Hogy mondod?

– A negyvenegyes hadosztályt – ismételte minden egyes szót gondosan megrágva – hat hónapos gyorsított kiképzés után küldték ki.

Iroh torkában megfeszült valami. Peregni kezdtek a szeme előtt a lehetőségek, még mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, egy szolga kopogtatott az ajtón.

– Fenség – hajolt meg Iroh irányába. – Tűz Ura Ozai látni kívánja önt a trónteremben. Kérem, kövessen.

– Azonnal.

Felállt, de nem az ajtó felé indult. A gyerekek egyszerre kaptak levegő után, ahogy lehajolt hozzájuk, és megölelte őket. Ahogy megfeszültek a keze alatt! Megszorongatta őket és hirtelen bánta az összes elszalasztott lehetőséget, amikor megérinthette volna, szelídíthette volna ezeket a vad, kegyetlen világhoz szokott gyerekeket. És ők a királyi családba születtek, ők a kiváltságosak.

– Ha Ozai nem rúg ki azonnal, úgy erre még visszatérünk. Ha meg igen… akkor vigyázzatok magatokra. Meg egymásra is.

Még egyszer megszorította a vállukat, aztán követte a szolgát.

Ha mondtak is valamit, nem hallotta.

* * *

Pouhai erődjében Shinu ezredes félbeszakította Zhao parancsnokot:

– A döntésem végleges, többet hallani sem akarok erről!

Zhao csak morogni tudott, és a másik férfi hátát nézte, ahogy elfordult tőle. Kevés dolgot gyűlölt annyira, mint amikor semmibe vették.

Kihez fordulhatna, aki a leggyorsabban segítséget tudna nyújtani neki? A Yu Yan íjászokkal még az avatár sem tudja felvenni a küzdelmet, rájuk lenne szüksége…

Egy tűzsólyom rikoltása hasított bele az éjszakába. A madár leszállt Sinu kinyújtott karjára és hagyta, hogy a férfi kivegye a hátára erősített dobozból a fekete szalaggal átkötött üzenetet.

– Hír Ozaitól, a Tűz Urától? – kérdezte Zhao.

– Magának címezték – mordult Shinu és átnyújtotta a levelet.

Zhao mosolyogva vette át az üzenetet. Ez a válasz lesz az északi invázió tervezetére. Évek, nem évtizedek óta készül erre a pillanatra! És ha az avatárt is elfogja, úgy Holdgyilkos Zhao szobra mindegyik Tűztemplomban ott fog állni a többi nagy hős mellett!

Feltörte a pecsétet.

Parancsnok!

Többrendbeli parancsmegtagadásért bejegyzés került az adatlapjára. Ez az utolsó figyelmeztetése.

A benyújtott tervezetéhez nem mellékelte az elkészítők névsorát. Ezt pótolja, az irattárnak címezve. A felvetése nevetséges, ennek megfelelően bíráltuk el.

A jövőbeni baklövéseit megelőzendő, a továbbiakban csatlakozik önhöz tanácsadói státusban Iroh herceg, Tűz Ura Azulon és Lady Ilah fia, a Tűz Hadseregének nyugalmazott tábornoka, Tűz Ura Ozai udvari tanácsosa. A találkozási pontot és időt a mellékelt térképen találja. Legyen pontos, egyéb esetben úgy tekintjük, hogy ismét megtagadja a kapott utasítást és ennek megfelelően járunk el. Tájékoztatjuk, hogy őfensége Iroh hercegnek joga van felülbírálni az ön parancsait, amennyiben úgy találja, hogy azok nem a Tűz Népének érdekeit szolgálják.

Agni fénye, Népünk vezére,

Tűz Ura Ozai

nevében és megbízásából Eiko írnok, a Tu házból való Kaede és Hahao lánya

A papír lángra kapott a kezében. Szerencsére sikerült elég gyorsan eloltania ahhoz, hogy a térképen a helyszín és az idő megmaradjon. A fogát csikorgatva odavetett Shinunak egy „Soká éljen Tűz Ura Ozai!” búcsúzást, és sietett vissza a hajójához.

Nem hagytak neki tág időablakot, az már biztos.

* * *

Az erődtől délre eső romvárosba sértetlenül tért vissza Aang avatár a pelerinjébe gyűjtött fagyott békákkal. Sokka ezúttal is éppen olyan hangosan sérelmezte a gyógymódot, mint egy másik világban.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>