Szerelem a korona idején #7

 Fejezetttt jejjjjjjj mi van veled Tonhal, két fejezet egy hónapban, elkényezteted az olvasóid. Aztán majd megint eltűnsz, mi?

Ne csináld.

Srácok, mondjátok, hogy ne csináljam.

Ha már olyan csúnyán otthagytalak titeket az előző fejezet végén, megígérem, hogy ezúttal nem lesz függővég. De tényleg.

A fejezet tartalmát a cím szerintem teljesen jól leírja.

 

 

Ez a kép összefoglalja Arthur érzéseinek 70%-át

 

 

Beszélgetések, amik hatására egyesek szeretnék elföldelni magukat

Arthur.exe problémát észlelt és leállt.

Francisből kirobbant a nevetés.

– Atyaég, látnod kéne az arcodat!

Kétrét görnyedve csapkodta a térdét. Arthur torka kaparni kezdett, a tenyerét a nadrágjába törölte, de még mindig síkosnak érezte az ujjait. Mondani akart valamit, bármit, akármit, de a világon semmi nem jutott eszébe. És Francis nevetett, egyre csak nevetett, ráadásul rajta.

Kezdett kevésbé szimpatikusnak tűnni a fickó.

– Befejezted? – nyögte ki nagy sokára.

Francis a szemét törölgetve egyenesedett fel és mélyeket lélegzett. A szeme ragyogott, az ajka mosolyra állt.

– Hah, szerintem azóta nem nevettem ilyen jót, hogy idejöttem.

– Remek. Visszamegyünk?

– Tessék?

– Menjünk vissza a mamáékhoz.

Arthur már meg is kerülte és indult vissza. Lehet, hogy felhő kúszott a nap elé, mert már nem találta olyan ragyogónak a rétet, mint korábban. Hallotta maga mögött Francis lépteit.

– Arthur! Hé, bocsánat. Tényleg.

Nem válaszolt. Mintha hányingere lett volna. Ez, ez a tény, hogy Francis fogta az ő bimbózó érdeklődését és vicc tárgyává tette, az elevenébe talált. Haza akart menni, egészen Londonig szaladt volna, hogy csendben elmajszolhasson egy adag süteményt, megigyon némi whiskyt és a másnap után ne gondoljon se Francisre se Cumbriára soha-soha többé.

Francis elé perdült.

– Sajnálom, oké?

Megtorpant, hogy ne ütközzön a másiknak. Kilépett volna jobbra, de Francis elzárta az utat. Ugyanez történt, mikor balra került volna.

– Hagyj már!

– Szeretnék bocsánatot kérni.

– Már megvolt, engedj át.

– Megtennéd, hogy beszélsz hozzám?

Arthur értetlen fintort vágott.

– Mi van?

Francis fél kézzel hátratúrta a haját.

– Amikor így faképnél hagynak, ott általában elhangzik egy „rohadt buzi” kifejezés is, szóval ez, amit te csináltál, új. Fejtsd ki, kérlek.

Arthur meredt rá elnyílt szájjal. Nem hitte el a fickót.

– Mi van? – ismételte.

– Tettem néhány… megjegyzést korábban – tette csípőre a kezét Francis. – Nem reagáltál érdemben, szóval… azt hittem, hogy csak… bátorításra van szükséged.

Arthur megint érezte, hogy az arcába szökik a vér. Nem csak a téma miatt; Francis is kezdett zavarba jönni. Kerülte a pillantását, és kereste a szavakat, hogy angolul mondhassa el neki, amit szeretne. Arthur anyanyelvén akar bocsánatot kérni, még úgy is, hogy az akcentusa a zavarával erősebbé vált.

Felszegte a fejét.

– Nem szeretem, ha viccet csinálnak belőlem és nevetnek rajtam.

– Nem csináltam viccet belőled.

– Akkor mi volt ez az előbb?

– Béna próbálkozás a flörtölésre, hátha ez végre leesik?

Arthur előtt lepergett élete filmje, de ha pisztolyt tartottak volna a fejéhez, akkor se tudta volna megmondani, hogy Francis mégis mikor flörtölt vele. Nem is beszélgettek olyan sokat! A legtöbbször akkor látták egymást, amikor a kiskapuban Francis átadta az éppen elolvasott ponyvát és kért egy másikat. De akkor ott volt a mamája. Csak nem mondott félreérthető dolgokat, amikor ott volt a mamája!

Hülyén fog meghalni, de komolyan.

– Azt hiszem, leesett.

– Észrevettem.

– És? – kérdezte kihívóan. – Minek köszönhetem a figyelmet? Ennyire unatkozol?

Francis jobb szemöldöke kissé megemelkedett, a szája csálé mosolyra görbült. Arthurnak nagyon nem tetszett az ábrázata, a tényről, hogy a mocsok tett felé egy lépést, már nem is beszélve.

– Tény, hogy egy ilyen kis faluban nincs sok tennivaló, de azért nem unatkozom annyira, hogy engedjek az elveimből, és az első elérhető személynek elkezdjem csapni a szelet.

– Francia vagy.

Francis horkantva felnevetett.

– Ezt utoljára Mr Cavendish mondta nekem, amikor kifelé próbáltam nyitni a befelé nyíló ajtót! Azt kérdezte: Ah, Franciaországban a másik irányba nyílnak az ajtók? Itt minálunk máshogy van!

Vidáman hunyorgott rá. Arthur gyomrában engedni kezdett az a feszültség, ami korábban Londonig űzte volna.

– Lehet, hogy félreértettem a viselkedésed – jelentette ki végül nagy kegyesen.

– Nagyszerű! Ezek szerint igazam volt, és van valamid fiúknak is, nem igaz?

Muszáj volt tennie hátra egy tyúklépést, elvégre a személyes tér az személyes tér, Francis meg úgy állt az övében, mintha bérbe vette volna a korona idejére.

– N-nem tudom, miről beszélsz…

– Tényleg?

Magában megállapította, hogy a franciának ezt a bugyiba nyúló arckifejezését egyáltalán nem kedveli.

– Figyelj, ez kezd nagyon kínos lenni…

– Szerinted ez kínos?

– Eléggé. Kifejezetten. Mindjárt infarktust kapok. Kétszer.

Francis megpróbált uralkodni a vonásain, de csúfos kudarcot vallott. A vállai remegtek az elfojtott kuncogástól. Arthur óvatosan kilépett jobbra. Francis hagyta. Tett egy lépést a mamáék felé, mire a másik hessegető mozdulatot tett.

– Mi van?

– Semmi, csak úgy csinálsz, mintha attól félnél, hogy mindjárt berántalak egy bokorba és megbecstelenítelek.

A valaha létezett legmélyebb lélegzetvétellel igyekezte rendezni és csatasorba állítani a gondolatait.

Oké, Arthur, minden rendben van, csak lazán. Nyugi. Gondolj valamire. Akármire. Mit mondott Francis az előbb?

Elismételte magában a mondatot, és a jelentés helyett megpróbált inkább magukra a puszta szavakra koncentrálni. Meglepetten konstatálta, hogy…

– Nem azt mondtad, hogy nyelvet tanulni jöttél ide?

Francist megzavarta a hirtelen témaváltás.

– De igen. Miért is?

– Ez nem egy B2-es mondat volt. Most, hogy végiggondolom, elég sok hülyeséget szoktam összehordani neked, és még egyszer sem mondtad, hogy nem érted.

Francis megint a haját igazgatta, de – hah! – ezúttal azért tette, hogy addig se kelljen Arthurra néznie. Megpróbálta gyorsan az eszébe vésni, hogy megvan a gyenge pontja.

– Elég durva vizsgadrukkom van – vallotta be. – Az írásbeli rész megvan, az mindig sikerül, de a szóbeli, hát… nem az én műfajom.

– Aha – jött a roppant bölcs meglátás a részéről.

– Ha be kell mutatnom személyesen, hogy mit tudok, akkor mindig… leblokkolok. Azt is elfelejtem, hogy mi a nevem.

– Az egyik szaktársamnak is ilyenje van, ő egy kupica után szokott vizsgázni menni.

– Az ital nálam csak ront a helyzeten – rántotta meg a vállát. – A tudásomnak nagyjából 150%-on kell lennie ahhoz, hogy 60%-ot teljesíteni tudjak. Elég rossz arány.

– Hát, nem irigyellek.

– C’est la vie.

Arthurra még a szabad ég alatt is rászakadt volna a plafon, ha azt mondja, hogy vallásos, most mégis hálát adott, amiért megindultak vissza a mamáékhoz. Milyen remekül elterelte a témát! Élete legjobb helyzetmentése volt. Az kéne még, itt álldogáljon a fűben, szil- és égerfák ligetében, a háttérben egy romantikus borostyánossal, és megvitassa egy felettébb idegesítő franciával a szexuális orientációját. Na nem! Aki így kineveti, azzal ő nem hajlandó beszélni.

Kenje a hajára.

Nem volt egy hosszú séta vissza a házhoz, de éppen elég volt ahhoz, hogy elbeszélgessenek Francisszel a furcsa nyelvtanról, meg arról, hogy milyen sok mindent lehet felszedni a könyvekből. Francis bevallotta, hogy a bokorbarántós mondata konkrét idézés volt az egyik romantikus könyvből, amit Arthurtól kapott. Tetszett neki a mondat és megjegyezte, mint egyszer ellőhető kijelentést. Amúgy jól esik neki a tény, hogy relatív hamar sor került erre a lehetőségre.

Aztán visszaértek. Egyszerre torpantak meg és elképedten összenéztek.

Tetszik tudni Mrs Fraser éppen befejezte rögtönzött sirámát, hogy már nem lehet olyan jó minőségű lepedőket kapni, mint régen, a többiek pedig érdeklődve, sőt, határozottan bólogatva hallgatták.

– No és a keményítő? – kérdezte Richards néni. – Nincs a világon olyan jó, mint belebújni a frissen kikeményített ágyneműbe.

– Bizony! – hallatott nosztalgikus sóhajt Mrs Hopkins. – Anyám még a tészta főzővizével mosott, de az ángyom Abbeytownban azt mondta, hogy vonzza az ágyipoloskát. Pedig azzal is milyen jól lehetett keményíteni!

– Tésztavízzel! – kiáltott fel Mrs Fraser. – De hát azzal kenyeret kell sütni! Méghogy mosni!

– Inkább örülnétek, hogy nem kell keményíteni! – vetette oda Betsy mama. – Utáltam, mint a bűnt! Egyszer csináltad rosszul, a büdös életben nem lehetett rendesen kivasalni!

– Vasalja a rossznyavalya! – legyintett rá Richards néni. – Kilógja magát a kötélen.

Kedélyesen elvitatkoztak a mosásról, meg hogy miként lehet jól vasalni. Abban kivételesen egyetértettek, hogy a modern hőfok-beállítós vasalók nagyon jók, bár a gőzölős vasalókkal szemben mindegyiküknek megvoltak a fenntartásaik.

– Mi a fene történt, míg mi odavoltunk? – kérdezte Francis halkan.

Arthur széttárta a karjait. A mozdulat elég látványos volt ahhoz, hogy Richards néni észrevegye őket.

– Ah, les garçons!

Arthur sietve helyezkedett, hogy a másik három nénikének is a látóterébe kerüljön. A végén addig tekergetik a nyakukat, hogy valamelyikük rosszul mozdul, akkor meg tuti hallgathatja a végtelenségig, hogy amikor Maddie Richardséknál voltunk és Arthur miatt úgy beállt a nyakam, nem is tudtam semmit csinálni egy álló hétig. Jól felfogott érdeke volt, hogy ennek elébe menjen.

– Csókolom .

Az asztaltól jó két méterre cövekelt le, mert azért mégis távolságtartás. Szükség volt rá, ha már egyszer nem vette vissza a maszkot. Nem is állt szándékában. Feltehette volna, de maszkon keresztül bizonyára nehezebb lett volna begyűrni Mrs Fraser isteni süteményét. Francis vele szemközt az asztal másik oldalán hasonló állást foglalt el.

– Azért meg is rághatjátok azokat a süteményeket – jegyezte meg egyszerre Betsy mama.

Arthurnak természetesen azonnal a torkán akadt a falat. Négy öregasszony nevette ki, szájuk elé tett kézzel, hogy egyikük se köpje ki a fogsorát. Fuldoklás közben aztán észrevette, hogy Francis ugyancsak könnyes szemmel krákog.

– Hozok vizet – nyögte vékony hangon.

Arthur hálásan bólintott. Még mamáék vidor megjegyzései mellett is hallotta a házból Francis köhögését.

– Most mondjátok meg, itt aggódnak, hogy meghalunk valami náthában, aztán ők állnak ne krahálni!

A lelke mélyén bizonyára az összes nyugger rosszindulatú. Igen, egészen biztosan ez a helyzet.

Francis nem egy pohár vízzel tért vissza, hanem egy tálcával, rajta egy kancsó víz, poharak, meg kétféle szörp. Mamáék persze azonnal rárepültek, onnantól kezdve jaffával a kezükben pletykálkodtak.

– És Gobbernéről hallottatok? – kérdezte hirtelen Mrs Hopkins.

Arthur nagyot sóhajtott. Ha megint végig kell hallgatnia, hogyan szöktette meg a McKinnon fiú Mr Gobbernek, mama szembeszomszédjának a feleségét, akkor falnak megy.

– Akit a McKinnon fiú szöktetett meg? – kérdezte azonnal Mrs Fraser.

Hol egy fal.

– Igen, igen, ő! A lányom mesélte, hogy a McKinnon fiú szélütést kapott!

– Az nem lehet!

Most, hogy így nézi, Francis mamájának nagyon szép a háza. És milyen szép bézsre van színezve! Vajon milyen lehet faltörőkost játszani rajta?

– Dede! És a lányom azt is mondta, hogy Gobberné most levelezik Mr Gobberrel!

Arthur érdeklődve felkapta a fejét. Ez viszont új volt.

– Micsoda? – kiáltott fel Richards néni. – Emma erről egy szót se írt!

– Te levelezel vele?! – kapott a szaván azonnal a három másik asszony.

– Hébe-hóba… Évente egyszer-kétszer…

Francis a szemeit forgatta, de úgy tűnt, hogy ezt Arthuron kívül senki nem vette észre. Kérdőn felvonta a szemöldökét, mire Francis némán tátogta: hetente. Arthur diszkréten a markába nevetett.

Máris lett miről beszélgetni. Az új téma megcsámcsogása mellett Arthur úgy érezte magát, mintha legalábbis a buckinghami díszőrség tagja lenne Erzsébet privát családi teadélutánján. Mondjuk, mamáék valószínűleg a királynővel is megtalálnák a közös hangot, ha már ugyanaz a korosztály.

Mrs Fraser volt az, aki végét vetette a hirtelen jött társalgásnak. Egyszerre a halántékához kapott, az arca egy pillanatra fájdalmasan megrándult. Mrs Hopkins sasszeme ezt azonnal észrevette.

– Harriet? Minden rendben?

– Hogyne, hát persze, csak egy pillanatra úgy megszédültem…

– Bevetted a gyógyszered?

Mrs Fraser elrévedt, aztán picit megrázta a fejét.

A nénik megint egyszerre kezdtek beszélni. Hamar kiderült, hogy Richards néni nem olyan gyógyszereket szed, mint Mrs Fraser. A többiek nem hoztak magukkal táskát, így őket felesleges volt kérdezni.

Arthur csakhamar azon kapta magát, hogy Mrs Fraser háza felé fut, azzal az instrukcióval, hogy „a lila dobozkából a hosszú, fehér kapszulát” hozza azonnal. Kulcsot nem kapott, mert Mrs Fraser nem zárta a házat. Minek azt, mégis ki menne be hozzá? Ha meg bemegy, akkor mit lopjon el?

Halvány fogalma sem volt róla, hol keresse a lila dobozkát. A nappaliban állt neki, de még ki se fújta magát a futásból, már be is toppant a szomszédból Mr Hudson, a kezében egy furkós bottal.

– Ah, csak te vagy az, fiam – engedte le a botot. – A nejem azzal riogatott, hogy most fosztják ki szegény Mrs Frasert. Ő hol van?

– Elment a mamáékkal – intett a dombhát felé. – És elfelejtette bevenni a gyógyszerét, és a mamáék ideküldtek, hogy vigyem utána.

– No, várj egy kicsit.

Mr Hudson a falu mércéje szerint ifjú hetvenéves volt, már ki is perdült az ajtón. Egy perc se telt bele, már jött is a feleségével.

– Fene belé, hogy Harriet nem tud vigyázni magára! – Az asszonyság úgy robbant be a házba, mint valami tornádó. A kötényéről minden lépésre egy kevés liszt szitált a padlóra. – Máris adom, drágám, máris adom, aztán szaladj, nehogy baj legyen!

Arthur némán álldogálva nézte, hogyan jön be a néni, nyit ki célirányosan a konyhában egy szekrényajtót, húzza félre a cukortartót, és szed ki mögüle egy picurka, lila orvosságos dobozkát. Akkor se találta volna meg, ha húsz évig keresi. Amúgy kíváncsi lett volna, hogy a faluban mégis hány néninek napi tevékenysége a sütés, hogy úton-útfélen süteményt sütő hölgyekbe botlik.

Mrs Hudson belepottyantotta egy fiolába a keresett gyógyszert – ami azt illeti, Arthurban maradtak kétségek, mert három olyan gyógyszer is volt a dobozban, amire ráillett a „hosszú, fehér kapszula” leírás, de Mrs Hudson elég biztos volt a dolgában. Meg elég szigorúan nézett ahhoz, hogy Arthur ne merjen vitatkozni vele.

Mrs Hudson ahhoz is elég szigorúan nézett, hogy Arthur ne merje megemlíteni neki ezt az egész dolgot a maszkkal meg a távolságtartással. Megkapta a fiolát, cincogva megköszönte a segítséget és már rohant is vissza a Richards-birtokra.

Mamáék nyilván nem tudtak nyugton megülni a fenekükön. Félúton találkozott velük. Egy cseppet megnyugtatta felzaklatott lelkét, hogy ezúttal nem a mamáékra támaszkodott a törékeny nénike, hanem Francis karjára. Bár, lehet, hogy csak az volt rá ilyen hatással, hogy a francia fiatalemberen volt maszk és nem kellett erre külön figyelmeztetni. És nem volt Mrs Hudson, hogy csúnyán nézzen.

Már kezdte mondani, hogy bocsánat, már szalad is vízért, de még a harmadik szóig se jutott a mondatban, Mrs Fraser már le is nyelte a gyógyszert. Csak úgy, víz nélkül. A kapszula nagyjából akkora volt, mint Arthur feje.

– Úgy csináltok, mintha haldokolnék – horkantott vidoran.

– A vérnyomással jobb nem viccelődni – rázta a fejét szigorúan Mrs Hopkins. – Szegény megboldogult férjem is ezt mondaná!

– Aztán! Legfeljebb meghalok. Amúgy se leszek már itt sokáig, amióta az én drága Jamie-m elment, már tudom, hogy nincs sok időm.

– Az elmúlt húsz évben ezt mondtad.

– Nono! 2001-ben halt meg, az még nincs húsz éve.

Relatív hamar megérkeztek. Arthur szempontjából nem elég hamar. Francis hálás szusszanással adta át Mrs Fraser kezét Hudsonnénak, aki természetesen ott maradt, hogy megbizonyosodjon róla, Mrs Fraser csakugyan épségben hazaér. Mr Hudson a kerítésre támaszkodva integetett át nekik.

– Amúgy is bassza meg a pandémia, nem? – hunyorgott Francis Arthurra.

– Hja.

Mama nem akart maradni. Búcsút intett a többieknek, aztán Arthurral a sarkában hazaindult. Otthon fáradt sóhajjal ült le a nappaliban.

– Micsoda nap! Egészen elfáradtam.

Arthur lavinaként omlott le az egyik karosszékbe.

– Vigyázz a bútorokra fiam, azt a fotelt még a szüleimtől örököltem.

– Bocsánat.

Hátrahajtott fejjel, kiüresedett elmével meredt a plafonra. Igaza van mamának, egészen elfáradt ő is.

– És nem is volt olyan rossz Maddie-éknél. Azt hittem, rosszabb lesz, de egészen kitett magáért.

– Mi?

– Nem mi, hanem tessék, Arthur!

Eleresztette a füle mellett a dorgálást.

– Ezt hogy érted?

– Na, hát egész jót beszélgettünk. Igaz, hogy egy kicsit furcsán beszél még mindig, de legalább nem volt olyan rosszindulatú, mint általában. Jót tesz neki az unokája.

Az unokája. Arthur hirtelen kényelmetlenül érezte magát.

– Lehet, hogy gyakrabban kéne találkozni vele – tűnődött hangosan Betsy mama. – Már csak azért is, mert levelezik Emmával. Megőrjít, hogy nem jutottunk el a részletekig! Harriet igazán lehetett volna rosszul tíz perccel később!

Dühösen csücsörített, és a markába csapott. A helyzet dacára Arthur felettébb mulatságosnak találta a mérgelődését.

Még több Betsy mama a következő fejezetben

Ha valakit feltétlen izgat, akkor nem, Francis bokorbarántós kijelentését nem idéztem sehonnan. Cserébe vannak mondataim, amiket láttam valahol és tök jók és várok az alkalomra, hogy elsüthessem őket.