Ötévesek lettünk ｡◕‿◕｡

 

Erre varrjatok gombot! Mondtam, hogy lesz és lett! (Én vagyok ettől a legjobban elalélva.)

Kedves blog ma öt éves. Már értelmesen tud beszélni, remélem, kevés érzékelhető beszédhibával. Én feltétlen örülök neki, hogy van.

A mai fejezetről: Arthur elmegy Betsy mamával kézbesíteni némi süteményt. Megtud néhány dolgot. Kipróbálja, hogy milyen örökké pirulni.

A dőlt betűs párbeszédek továbbra is franciául vannak. Régen volt, gondoltam, emlékeztetek rá mindenkit.

 

elvileg innen...?

 

Kis kertemben piros rózsa… tölgy… növények, na

Betsy mama nagyon határozottan sétált, jóformán menetelt. Arthur kénytelen volt kicsit sietősebbre venni, ha nem akarta, hogy a válláig se érő, majd’ száz éves vénasszony lepipálja.

Ilyenkor egészen csodálta az öreglányt.

Arthur már nyúlt a kapufélfára igényesen drótozott csengőgomb felé, de mama nem élt ilyen hülyeségekkel. Pontosan tudta, hogyan lehet kiakasztani a retesz kallantyúját és már benn is volt. Arthur leesett állal pislogott utána. Mama egyet koppintott az ajtón és már be is nyitott.

– Mi az, fiam, legyökereztél?

Becsukta a száját és ment utána.

– Betsy! – ragyogott fel Mrs Fraser arca, mikor meglátta a barátnőjét. – Kerüljetek beljebb!

Arthur frissen felhúzott maszkban toporgott a küszöbön.

– Nem kéne… Van ez a távolságtartás…

Annyi törődtek a mondandójával, mint egy leesett mákszemmel.

Mrs Fraser vágott egy aprócska szeletet a mama süteményéből, megdicsérte, aztán még nyolcszor és nagyon lelkesen, mikor meghallotta, hogy Arthur segített elkészíteni. Mrs Hopkins ugyancsak kifejtette, hogy még a végén embert faragnak Arthurból. Arthur toporgott tovább a küszöbön, aktívan süketnek tettette magát és remélte, hogy a maszk miatt nem látszik, milyen vörös.

A célegyenesre érkeztek. Egy percen belül mama és Mrs Hopkins ott legyeskedett Mrs Fraser körül és segítettek neki kivenni a frissen sült süteményt a sütőből. Jól megcsodálták, hogy milyen szép, aranybarnára sült és milyen jól feljött.

– Sütőporral csináltad, drága, vagy szódabikarbónával?

– Nem emlékszem – csóválta a fejét. – A fiam hozta egy befőttesüvegben, azt mondta, hogy zavarja, hogy örökké kis zacskós sütőport talál mindenhol. Ráírta, hogy ne vegyek be belőle, ha sok a savam. Akkor sütőpor?

Összedugták a fejüket és hosszas tanácskozás, meg a nevezett fehér porral még félig teli befőttesüveg alapos megszemlélése után arra jutottak, hogy bizonyára sütőpor. Betsy mama elmélkedett egy sort arról az időről, amikor még nem lehetett ilyesmit kapni, meg azokról, amikor a háború miatt éppen nem lehetett. Utóbbira Mrs Fraser is emlékezett, Mrs Hopkins pedig sápítozott, hogy milyen borzasztó.

Csak hetven év volt, mire a vénasszonyok összekészültek és kimentek az udvarra. Arthur nagyot sóhajtott és remélte, hogy tényleg nincs egyetlen koronás sem a településen, mert ha a lakosok mindegyike tíz centis távolságot tart egymástól beszélgetés közben, akkor itt csúnya vége lesz a dolgoknak.

Arthur lett a szerencsés, aki vihette a sütit. Mrs Fraser ragaszkodott hozzá, hogy abból is vigyenek Franciséknek, amiket Arthur csinált – „hadd lássa az a francia fiú, hogy milyen ügyes az unokád!” – ő meg pirult az örökkévalóságig.

Mrs Hopkins és Betsy mama kétoldalról karon fogták Mrs Frasert, mintha kiskosárral a kezükben a rétre mennének tehenet őrizni, vagy valami hasonló. A törékeny öreg hölgyre tekintettel ezúttal a mama nem menetelt, sőt. Arthur még andalogni is gyorsabban szokott. Gyökkettővel természetesen eltartott egy darabig, míg megmászták a dombot. Nevezett domb csúcsán állva Arthur nagyjából a házak ereszével került azonos magasságba, nem volt valami himalájai a kilátás. Csak arra volt jó, hogy lássa, mi van a dombon túl.

Kőfallal és deszkakerítéssel határolták le a Richards-birtokot. A kerítés mentén fák nőttek – Arthur pontos rendszertani besorolást is tudott volna adni hozzájuk, latin megnevezésekkel és mindennel, ha valamelyik bokorból előugrott volna az oktatója –, két megtermett példány mögött egészen elbújt a ház. Ez is olyan volt, mint a környékbeli fa- és kőházak bármelyike, csak kicsit nagyobb kiadásban, némi díszítéssel, mert az építtető bizonyítani akarta, hogy neki nagyobb, mint bárki másnak a faluban.

A postaláda oldalára cirkalmas betűkkel festették fel a Tölgymakkos-major nevet. Arthur a szemét forgatta a magasztos elnevezésen, leginkább azért, mert egy fia tölgyfát se látott még a környéken.

Francis mamája ismerhette a helyi virtust, mert nem volt csengő a kiskapun. Meg retesz sem. Mrs Hopkins kitárta a kaput, megvárta, amíg mind belül vannak, aztán elengedte, a kapu meg hangos csattanással becsukta saját magát. Arthur ezen a ponton már több mint kínosan érezte magát.

Kövezett út vezetett a tornácig. Egy ponton elágazott, megkerülte a házat. A néniék mindenféle zavar nélkül léptek rá arra az útra. Közben amúgy be nem állt a szájuk, és annak ellenére, hogy már a tulaj kertjében voltak, továbbra is róla beszéltek.

– Mint amikor úgy elbánt a kis Caroline-nal!

– Bizony, csúf, esős nyár volt, meg is rohadt minden répám. Caroline apjának kellett volna bevinnie a városba, de nem volt mit adnom neki.

– Ő meg csak úgy elbocsátotta azt a szegény lányt! És hallottátok, hogy Caroline miket mondott!

– Rosszindulatú vénség volt már akkor is, én mondom.

A ház mögött, a hátsó teraszon egy kis, kerek asztalnál ott ült a töpörödött Maddie Richards. Mellette Francis ült, éppen egy magazint lapozgatott. Egyforma meglepetéssel néztek föl, bár Maddie néni arcáról az is látszott, hogy a háta közepére nem kívánja a látogatóit. A nénik úgy villogtatták a protkójukat, mintha Maddie Richards mindig is a legjobb barátnőjük lett volna.

– Maddie! De jó színben vagy!

– Ilyen szép napsütésben vétek is lenne benn maradni a házban.

– És a csinos unokád is itt van!

A csinos unoka az első megdöbbenés után már fel is ugrott a helyéről. Jól is tette, csak négy szék volt az asztal körül, a lepcses vénasszonyok meg úgy telepedtek le, mint a varjak. Míg Arthur a kárálás közepette az asztalra tette az angol deszantos egységek másfél havi ellátmányát süteményben, még egy maszkot is előtúrt.

A pillantásuk összeakadt. Francis egyik szépen ívelt szemöldöke megemelkedett. Arthur a szemét forgatta.

Richards néni nyekeregve megszólalt:

– Minek köszönhetem a látogatást?

Az egészben az volt a durva, hogy a néninek erősebb volt a francia akcentusa, mint Francisnek, pedig ő elvileg született angol volt.

– Hát a kisunokád nem is mondta?!

– Pedig olyan ügyes volt!

– Arthurral segített levágni azt az ágat a kertben és feltétlen…

– … csak nem hagyhatunk egy ilyen szívességet…

– … egy ilyen csinos fiatalember…

– … bizony, ügyesen levágták…

– … pillanat alatt!

Arthur feje már most fájt.

– … szóval hoztunk süteményt – fejezte be Betsy mama. – A gyümölcsös szeletet Harriett sütötte a fiúknak, a piskótát meg Arthur csinálta.

A fejfájás megint abból fakadhat, hogy a mennyekből láthatatlan kövekkel dobálják, hátha elsüllyed. Na igen, azért feltétlen hálás lenne.

Már csak azért is, mert Francis minden további nélkül vett egyet Mrs Fraser, egyet pedig Betsy mama süteményéből. Hátrált pár lépést, az állára húzta a maszkot, aztán megkóstolta a süteményeket és ott helyben széjjeldicsérte mindkettőt. Mrs Franser rálegyintett, de azért mosolygott és látszott rajta, hogy nagyon jól esik neki a dicséret. Arthur megállapította, hogy milyen jól néz ki a cipője orra.

– Csak csináltam, amit a mama mond – dörmögte.

– Akkor is jól sikerült – rántotta meg a vállát a mama. – Ha nekem elsőre ilyen piskótám lett volna, akkor nem sofőrnek megyek, hanem cukrásznak!

Azzal elkezdett mesélni valamit a régi időkről. Arthur nem sokat értett belőle, mert Mrs Hopkins és Mrs Fraser azonnal rákezdett a maga mondókájára. A kezdeti hallgatás után Francis mamája is beszállt, néhány szót franciául szúrt közbe, de a világon senkit nem érdekelt.

Francis felmarkolt még két-két szelet süteményt.

– Jössz sétálni?

Arthur még soha életében nem bólintott rá ilyen gyorsan semmire.

Tettek egy félhangos megjegyzést, hogy lelépnek, de a mámikat lefoglalta, hogy beszélgetésnek titulálják azt, ahogy egyszerre mondják mind a magukét.

Szótlanul ballagtak. Arthurnak előbb nem volt gondja ezzel, de ahogy egyre halkult mögöttük a nénik zsinatolása, egyre kínosabbnak érezte a lassan beálló csöndet. Francis felajánlotta neki Mrs Fraser egyik süteményét. Elfogadta. Menet közben majszolták el a még meleg, omlós tésztát. Néha roppant a foga alatt a durvára vágott dió. Az édes tésztával kellemes kontrasztot alkotott a ribizli fanyar íze. Még jó, hogy eljöttek sétálni, ha ott marad, akkor valószínűleg ott helyben bepuszilja az egész tálcával. Fenséges volt.

Francis azután se vette vissza a maszkját, hogy elfogyott a süti. Ha már egyszer nem voltak a nénik mellett, akkor Arthur sem látta sok értelmét, hogy fenn legyen, meg amúgy is, szabad levegőn voltak és tartották a távolságot. Csakhamar neki is a zsebében végezte a lapátfülgyár.

Hátrafelé a járda kövezése egy régi, gazzal felvert üvegházig tartott. Az üveg már félig megvakult, a fém keretről pattogott a fehér festék. Előtte kis terecske volt, a közepén szoborral, mellette korhadó paddal. Azért volt itt pénz, amikor ezt a házat felhúzták.

– Francis?

– Igen?

– Nem tudod, miért hívják ezt a helyet Tölgymakkos-majornak? Egy darab tölgyfát nem látok.

Francis vidáman felhorkant és maga után intette. Letértek az útról, átvágtak egy kisebb ligeten, aztán két jegenyefenyő mögött Arthur meglátta a névadó tölgyeket. Karcsú, vékony fák. Betsy mama biztos idősebb volt náluk.

– Anyám azt mondta, hogy a dédapám ültette őket, amikor a házat építette, még a második világháború előtt.

Arthur megkopogtatta az egyik fa törzsét. Rémlett neki, hogy egyszer megtárgyalták, hogyan lehet megállapítani a fák korát, de vagy nem volt vizsgakérdés, vagy részeg volt, amikor beszéltek róla.

Visszanézett Francisre. A fickó tűnődve nézte. Arthurnak lassan az arcába tódult a vér. Félrenézett, mire Francis felkuncogott.

– Jól hallottam, a mamád azt mondta, hogy sofőr volt?

– Igen, a világháborúban. Sosem mesél róla.

– Miért, érdekel a háború?

– Inkább a tény, hogy a mamát odaengedte valaki, ráadásul a frontvonalra. Az a korszak nem feltétlen az egyenjogúságról híres.

Megindultak vissza az üvegházhoz. Arthur nézelődés közben meg tudta állapítani, hogy ez a rész régen valószínűleg inkább gazdasági udvar volt, nem angolpark. A kerítés mellett állt egy omladozó épület, amit ólaknak gondolt, a nyitott, füves részeken pedig régen veteményesek lehettek. Úgy tűnik, hogy Francis mamája nagyon régen nem foglalkozik azzal, hogy magának termelje meg a zöldséget.

Mióta Francis azt mondta, hogy a mamájának csak francia könyvei vannak, Arthurban bujkált ez a kérdés, de mindig pofátlanságnak tartotta feltenni. Abban az adott pillanatban elég pofátlannak érezte magát.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– A mamád hogyhogy itt lakik? – Francis kérdőn felvonta a szemöldökét. – Egymással franciául beszéltek, te Franciaországban laksz, anyukád, az ő lánya, szintén… ő miért nem ott lakik?

Francis elgondolkodva csücsörített. Ajaj, itt valami családi dráma lesz a háttérben.

– Tudsz titkot tartani?

De még milyen dráma lesz itt, kérem szépen!

– Lakat a számon.

– A nagyapám drogbáró volt.

Majdnem kiestek a szemei, olyat nézett. Francis folytatta:

– A mama családja elég jól állt, elég csak megnézni, hol lakik… és a mamának meg a nővéreinek francia nevelőnője volt, szóval egy kicsit mindig is lenézte az angolokat. A nagyapám már akkor nyakig volt a feketepiaci üzletekben, amikor találkoztak. Anyám szerint a mama csak az esküvő után tudta meg, hogy a papa pontosan mivel foglalkozik, de… mindegy. A rendőrség nyilván lefülelte a papát, szóval jöttek ide. Azóta se derült ki, hogy a papa hogy érte el, hogy ne adják ki Franciaországnak. A lényeg az, hogy őt és a mamát kvázi kitiltották az országból.

– Az durva.

– Anyámék elég zabosak voltak, amikor megtudták, leléptek mind, amint lehetett. A nagynéném és a nagybátyám azóta se áll szóba a mamával, a nagybátyám még nevet is változtatott.

– Akkor nálatok sem volt teljes a családi idill, mi? – csóválta a fejét Arthur.

– Sem? – puhatolózott Francis.

Arthur felnevetett.

– Ehhez képest semmi, de ha minden igaz, akkor a mamának ezt sikerült ötven évig titokban tartania. Ha lehet, ne most meséld el Mr Cavendish-nek, jó? Meg anyám nyakon verne. Engem, téged valószínűleg megkímélne.

A francia izgatottan csillogó szemekkel egyezett bele a titoktartásba.

– A mamám nem egy hirtelen haragú ember. A családi legendárium szerint egyetlen egyszer kiabált: amikor a legidősebb lánya azzal állított haza, hogy terhes.

Francis felszisszent.

– És ezt titokban tudta tartani?

– Gyors esküvő volt, az már biztos. Anyukám meg nagyon jól fejlett koraszülött.

Együtt kuncogtak. Arthur inkább a tényen, hogy mikről is beszélgetnek.

– Úgy érzem magam, mint egy vénember – csóválta a fejét. – A mamáék szoktak titokban pusmogni évtizedekkel előtti pletykákról.

– Megbeszélhetjük franciául is, ha gondolod.

– Elég béna, hogy ez a lehetőség csak most jut eszünkbe.

Visszaértek az üvegházhoz. Francis a száját húzva nézett a ház felé.

– Nagyon szeretnék visszamenni sütiért.

– De?

– Azt ne mondd, hogy te szeretnéd megint azt a csodálatos kakofóniát hallgatni, kedves.

A fejét rázta és egyik lábáról a másikra állt, mintha a kedves szótól izzásig hevült volna a talpa alatt a talaj.

– Szereted a virágokat? – kérdezte hirtelen Francis.

– Igen.

Francis mosolya újra felragyogott. Ezúttal a másik irányba indultak.

– Én is nagyon szeretem a virágokat. Otthon nincs túl nagy kertünk, de anyukám igyekszik mindenfélével teleültetni.

– Nekünk csak egy erkélyünk van Londonban.

– Őserdő?

– Az hát.

Francis megint hallatta a maga édesen béna nevetését.

– Mamának nincs ereje a kerthez. Néha hív valakit, hogy megcsinálja, de ennyire hátra nem szoktak jönni füvet nyírni, szóval…

Éppen megkerültek egy kisebb facsoportot, amikre felfutott a borostyán, így teljesen letakarta a kilátást. Egy kőkerítés előtt álltak, ami elválasztotta a ház hátsó kertjét a földektől. Francis kinyitotta neki a kerítésbe vágott kaput és Arthur kilépett a ragyogó napsütésbe, az egyik legszebb vadvirágos rétre, ahol valaha megfordult.

– Hű – szakadt ki belőle.

– Én is ezt mondtam.

Valószínűleg Francis volt az, aki keskeny csapáson letaposta a lábszárközépig érő füvet. Arthur követte a nyomvonalat, ámulva a látványban és fajokban is sokszínű vegetáción. Francis mögötte lépkedett.

– Egy kicsit sajnálom, hogy semmit nem tudok róluk – jegyezte meg Francis. – Pedig szívesen bemutatnám neked őket, ami azt illeti.

Arthur hunyorgott.

– Kertész vagyok.

– Oh?

– Ez lángvirág – bökött egy nagy adag lila növényre az ösvény mellett. – Az gólyahír, és ó, imola! Az meg zsálya.

Mentek beljebb a réten, Arthur sorra rámutatott a virágokra és megnevezte őket.

– Ezt megtanították neked az egyetemen és te mind megjegyezted? – kérdezte egy ponton Francis.

Arthur a vállát vonogatta.

– Lehet, hogy… érdekesebb volt ez a rész, mint a gazok nevét megtanulni. Mármint érted, ki a tökömet érdekelnek a gabonakártevők? Ezek legalább szépek.

– Akkor inkább saját elhatározásból jegyezted meg őket?

– Mondhatni. Volt egy órám a mezei társulásokról… hogy milyen növények élnek együtt a réten.

Francis incselkedve pillantott rá.

– Ha megkérnélek rá, hogy mondd el ugyanezt franciául, mi lenne?

– Azt mondanám, hogy kapd be.

– Pff, vedd elő.

Arthur előbb a szemét forgatta. Aztán észrevette, hogy néz Francis. Akkor egy kicsit zavarba jött. A másik aztán egy árnyalattal komolyabb arckifejezés ült, mint egy ilyen kijelentés után illik.

– Te…

– Igen?

– Te most… flörtölsz velem?

– Már egy ideje, drága, de örülök, hogy észrevetted.

Vajon ezután Arthur mennyire érezte magát kínosan?

 

 

A virágokról: tudom én, hogy milyen virágok nyílnak tavasszal Észak-Angliában? Nem. Azt a részt a hasamra ütöttem. Dolgok, amikkel kapcsolatban bizonytalan vagyok ezen növények tekintetében: mikor virágzik, mezei növény-e, megél-e Angliában, alkot-e ilyen társulást.

Szóval ja, a virágos részéről legalább annyi fogalmam van, mint az emberekről, helyekről, meg a korona eseményeiről Angliában