Szerelem a korona idején #8

Ez egy fejezet, némileg elmaradva, de még februárban! Jej!

Az elmaradás oka az volt, hogy pánikszerűen befejeztem az igensaját regényem, hogy elküldhessem egy pályázatra, aztán jó szokásom szerint azt mondtam, hogy ez nem jó, szóval kidobtam a felét, és most átírom. Majd jövőre. Vagy valami.

A másik írást hátráltató tényezőm az a kérdés, hogy ennek a történetnek hol legyen vége. A második hullámra már nem fogok tovább menni, elvégre haha, akkor sose fejezném be ezt a cuccot, így is már a negyedik (vagy ötödik? Fene se tudja már) hullámban vagyunk. Valahol 2020 júniusában lesz a végszavunk, szerintem.

De ide nem a saját bajaim miatt jártok, hanem Arthur bajai miatt, ha jól gondolom. Arthur barátunk egy Ökör™, ami jelen fejezetünkben külön hangsúlyozást kap. Avagy, filler, mert Francis alig van benne, csak Arthur nyűglődik.

Utánanéztem annak, hogy milyen volt az időjárás Cumbriában? Igen. Elmentettem az oldalt, ahol ezt megnéztem? Igen. Szabadosan kezeltem a megszerzett adatokat? Hát hogy a viharba ne!

Fogyasztásra javaslom: valami édes, lehetőleg macskaszőrrel.

Betsy mama nagyon megvetően nézne, ha Arthur ilyen pogácsákat csinálna

A gombok jelentik minden szenvedés ősforrását

A tavasz vége sok esőt hozott. A sokasodó számonkérésekkel karöltve bezárta őt a házba, arról nem is beszélve, hogy mamának megint előjöttek az ilyen-olyan karbantartási kívánságai, plusz a kertben is nagyon sok volt a munka. Nem igazán volt ideje elmenni sétálni.

Akkor is, ha az online számonkérések alatt véletlenül kapcsolatban maradt a barátaival, és ilyen könnyedén ötösöket utoljára alsóban szerzett.

Akkor is, ha a ház karbantartásával már nagyjából végzett, és mama már csak ilyesmikre kérte, hogy húzza meg a konyhaszekrényeken a zsanérokat, mert az ajtók egy kicsit lógnak.

A kertben tulajdonképpen tényleg sok volt a munka, de a növényeket az ég éppen vízbe akarta fojtani a végtelen csapadékkal. Szóval Arthur napszámban rohadt a nappaliban, és vagy azt hallgatta, ahogy mama morog a Discoveryvel a második világháborús ismeretterjesztőik miatt, vagy kiművelte magát alacsony költségvetésű szappanoperákból, mikor melyik csatornára volt gusztusa a mamának.

Esténként jutott el oda, hogy lefekvéshez készülődve érzelmileg meginogjon. Nem nagyon, csak egy kicsit. Vízszintesbe kerülve azonban a szíve is kinyúlt. Az arcába szorított párnával próbált nem üvölteni, míg az emlékközpontja megkínozta a Richards-tanyán átéltek újrajátszásával.

Délután háromkor, amikor Franciszék sétálni szoktak, rendszeresen esett, így rég volt, hogy utoljára látta a másikat. Volt ideje gondolkodni. Volt ideje meglátni a másik viselkedésében a nem illeszkedő mintákat, rájöhetett, hogy a nyomorult francia csak játszott vele. Számára ez az egész csak szórakozás volt, hát hogy kinevette! Gúnyt űzött vele. Az egész színjáték volt, hogy a nyugalomban megcsömörlött életébe hozzon egy kis színt.

Arthur megértette, hogy szórakozásra vágyik. Azt nem, hogy ezt az ő kárára játszotta el.

– Milyen szép idő van ma.

Mama éppen néhány vágott virággal jött be kintről, hogy az ebédlőben is virágillat legyen. Meg azt is mondta, hogy minek hagyja kinn, ha egyszer szakad az eső, és így nem tudja megszagolni őket.

– Azt mondod? – dünnyögte, és kattintott, hogy a játék folytatódjon a következő szinten.

– Kellemes a levegő, és nincsenek túl nagy pocsolyák. A helyedben most mennék ki, a sípláda szerint nagy zuhé jön.

Arthurnak nem volt kedve megmozdulni. Jó volt ez a hülye játék, amit talált.

Azt még magában se merte kimondani, hogy azért nem megy sehova mert még nem találta ki, mit fog mondani Francisnek, ha találkoznak.

Mamának és rajta keresztül az időjárás-jelentésnek igaza volt. Másfél óra múlva a beborult égen megtömörültek a felhők. Fel kellett kapcsolni a villanyt, pedig még nem volt dél. Leszakadt az ég. Arthur nyöszörgött. Ennyi vízbe belefulladnak a babok, amiket a beadandója értékelése után kiültetett.

Aznap, és a következő nap, de még este is folyamatosan esett.

Amikor megtelt a hátsó kertben az esővízgyűjtő hordó, és a a kifolyó víz eláztatta szegény macska fekhelyét, beengedték a jószágot. Pontosabban, Arthur engedte be, mama szerint elvolt magában a tornácon. Arthur meggyőzte, hogy a vizes bunda nem egészséges egy macskának. Miután letette a nagyesküt, hogy ő fogja leszedni a kanapéról a macskaszőrt, mama nem problémázott tovább a dolgon.

Elszórakoztatta magát azzal, hogy olyan káromkodásokat keresett, amik még nem sértették a mama fülét – nem akart még egyszer szappant ebédre. Valamit azonban mondania kellett, amikor az egyik oktatója végre összekaparta magát, és így a félév végéhez közeledve végül is elküldte a kötelező irodalom listáját és csak hat olyan könyv szerepelt rajta, amiket sehonnan nem lehetett megszerezni. Könyvtár ugye a korona érdeklődésének hiányában nincs, azokban az online könyvtárakban pedig, ahol nem volt szükség a fél veséje átnyújtására tagsági díj címszó alatt, nyilván nem volt fenn egyik sem. A szaktársainak sincsenek meg, és tipikusan azokat a könyveket kéri számon mindenki, amiket még 2000 előtt nyomtak, azóta már rég kifutottak, és akkor lehet fellelni őket az antikváriumokban, amikor egy meghalt prof hagyatékát megpróbálják pénzzé tenni az örökösök.

És Arthurnak továbbra se volt kedve tizenegy fontot fizetni a kiszállításért, hát meg vannak veszve ezek? Mennyit kérnének, ha a szigeteken lakna?!

Volt egy online zárthelyije. Minden jól ment, egészen addig, míg el nem ment az áram. A laptop ugyan működött, de a netnek lőttek. És mama nem tűrte, hogy csúnyát mondjon. Még jó, hogy a macska kéznél volt, mint lelki támasz.

– Te egyedül többet érsz, mint az összes tesóm, Mr Foltos – jelentette ki a szőrösnek síri hangon. A macska dorombolt, hogy jelezze egyetértését.

– Inkább Miss Foltos – szólt ki neki mama a konyhából. – Vagy egyenesen Mrs Cirmi, mert tavaly odafialt a fészerbe, és az egyik kölykének pont olyan ostoba cirmos képe volt, mint Palmerék macskájának.

Rögtön fellelkesült.

– Lesznek kiscicáink?

– Dehogy lesznek, megkértem Mr Gobbert, hogy vigye el miskárolni. Hatot fialt nekem ez a jószág! Hát bolond volnék meghagyni, két év múlva térdig gázolnék a macskában!

Csalódottan ejtette vissza a fejét a kanapéra. Azt azért meghallgatta, hogy a faluban hol laknak Foltos kölykei és mama milyen viszonyban van a tulajokkal.

Ezt a jelentéktelen epizódot leszámítva, nem történt a világon semmi. Eközben is csak a fél haja hullott ki, szóval komoly változás nem történt. Nevezett haja amúgy is túl hosszú volt, már kezdett zavaróan a szemébe lógni, de mit ad isten, a veszélyhelyzet miatt nem volt nyitva a fodrász.

Mintha lett volna fodrász a faluban. Vagy orvos. Vagy bármi. Nem volt itt semmi.

Kivéve persze a pubot, ahol helyiek hitelre is ihattak, de Arthur nem mert bemenni, nehogy mama megszólja, pedig egy görbe este talán lendített volna valamicskét a hangulatán. A kisbolt szűk kínálatát elnézve nem először kívánta, hogy bár lenne jogosítványa, vagy legalább egy szakadt robogója, hogy elmehessen a szomszéd város áruházába. Az itteni szűk kínálattal Arthur nem is értette, hogyan élte túl idáig a mamája. Aztán kiderült, hogy ez csak tavasszal van így, amikor elkezd beérni a konyhakertben a zöldség. Onnantól kezdve, ha Betsy mamának párolt zöldséghez támadt kedve, Arthurt hátraküldte a jó hatszáz méter hosszú telek legvégébe, ahol a répák voltak.

A párolt zöldségekhez természetesen egy másfél napig tartó özönvíz után tíz perccel jött meg a kedve. Arthur morogva elment felvenni a kertésznadrágját. Ugyan gumicsizmában ment ki, de volt egy olyan sejtése, hogy néhol combközépig érő pocsolyákat fog találni.

– Hogy a faszért nem lehet a konyhakert a ház mellett! – dühöngött. – Azért hívják konyhakertnek, hogy a konyhába lehessen vinni a dolgokat. Mi a fenéért vannak a répák olyan rohadt messze?!

Természetesen azért, mert a ház mögött mély pontja volt a teleknek, ahol megállt a víz. Ez per pillanat kisebb halastó méretűre duzzadt, Arthurnak kerülni kellett a harmadik szomszédig, ha nem akart nagyon mély vízben gázolni. Ilyen terepre jó hülyeség volna ültetni, kivéve persze, ha vízililiomra vágyik az ember.

Mama telkén az ideiglenes tó után a gyümölcsös következett, amit a mama beszámolója szerint még Arthur szépapja telepített oda. Arthur megértette, aki termő gyümölcsöst kivág, azt személyesen utalná pokoltúrára, viszont az elöregedett fákat kivágták és újakat ültettek a helyükbe; jelenleg az állomány egyik tagja sem volt idősebb negyven évnél. Simán meg lehetett volna csinálni, hogy ahogy döglenek ki a fák, lassan lépeget velük hátrafelé. De nem, a fák maradtak a helyükön.

Utána a káposztás következett, amire már tényleg nem tudott magyarázatot adni. A répák és a többi csak a káposzták mögött volt, olyan messze, amiért Arthur Londonban már megvárta volna a buszt.

Az már kultúrérdekesség volt, hogy mama igazi angol répákat termesztett, amiknek a héja inkább citromsárga volt. Sápadt unokatestvérei voltak a narancssárga monstrumoknak, amiket a zöldségesekben lehetett kapni. Elsőre elég gusztustalanul festettek a tányérján. Mama azt állította, hogy magának termeli meg a következő évi vetőmagot.

Arthurnak ezzel kapcsolatban semmi problémája nem volt. Kertészmérnök, teljesen megérti a kertészkedést, meg annak mikéntjét is. Az elhelyezést már nem. Az egy agyrém.

A hangulatán az is sokat rontott, hogy míg odavan, mama bizonyára kidobja Foltost a házból. Amikor kilépett a hátsó ajtón, mintha a bejárati ajtó nyikorgását hallotta volna, amiből arra következtetett, hogy mama fényjelekkel értesítette Mrs Hopkinst, hogy Arthur házon kívül van, jöhet pletykálkodni.

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy nem az zavarta, hogy a mamáék fittyet hánynak a távolságtartásra, hanem az, hogy őt kihagyják ebből az egészből. Jó az, ha első kézből hallja, mit pletykálnak róla a faluban. Abban is biztos volt, hogy mama azonnal elmeséli Mrs Hopkinsnak, hogy Noé második eljövetele alatt volt szerencséje megtanítani szegény városi kisunokájának, hogyan varrja vissza az ingére a leszakadt gombot. Arthur azután tett szert erre a tudásra, hogy azt mondta, megy inget venni, mert lepattant a gombja. A mama egy kisebb infarktus után levágott egy tirádát, hogy milyen elkorcsosult ez a mai nemzedék, mert gyárilag szaggatott ruhában mászkálnak és még gombot se tudnak varrni.

Nagy sokára megérkezett a répákhoz. Kínlódó hörgést hallatott, mikor meglátta, hogy a kert sártengerré változott. És neki ebből a dagonyából ki kellett rángatnia a répákat. A sár rajtuk maradt. A csokiba mártott eper vidéki verziója.

Vajon, ha most nekiáll üvölteni, akkor meghallják? A hosszú telek áldása, hogy mire odaért a répákhoz, a főúton nem maradt több ház. Az is lehet, hogy már a falu vége táblán túl van.

Kirángatott a földből vagy hat szál répát. Gusztusa támadt egy kis petrezselyemre, hát szedett azt is. Megleste a babjait és büszke volt rájuk, amiért olyan ügyesen nőnek. Meg is mondta nekik, mert személy szerint hitt benne, hogy ha beszél a növényekhez, akkor szebbek lesznek.

– Hát ez micsoda? Ezt nevezed levélnek, te szerencsétlen? Nézz csak rá a szomszédodra, neki már bimbói vannak! És te? Ne sunnyogj, látom ám! Itt töröm magam és ez a hála? Elhalt indák és kókadó levelek?!

A monológja közben felnézett. Az ég még felhős volt, a szél kicsit fújt, és a nap ugyan nem bújt elő, de a felszálló pára nem állt össze köddé. A sejtelmes fény, a lebegő ködpászmák és a tiszta esőillat miatt egészen úgy érezte magát, mintha álmodna, vagy egy romantikus filmet nézne.

Az út túloldalán, még a domboldalban, egy ember éppen leereszkedett az ösvényen, amit követve viszonylag hamar körbe lehetett sétálni a falut. Messzire volt, talán annyira, mint tőle a ház, de a hosszú, szőke haja és az élénk kék csizmája árulójává vált.

Arthur elhallgatott. Eltűnődött rajta, hogy vajon milyen messzire viszi a szél a hangot, és van-e minimális esély arra, hogy Francis bármit is elcsípett a baboknak szánt lélekerősítőből. Van, ami kizárólag rá és a babjaira tartozik.

Ennek a gondolatnak a jegyében felmarkolta a zöldségeket és visszacsúszkált a sárban a mamához. Nem volt jövése franciákkal foglalkozni.

Azt elhessegette, hogy ez az állapot nagyjából azóta tartott, hogy eljöttek a Richards-tanyáról.

Teljesen jól van így minden.

Elizabeth Bennet egyen kefét Mr Darcyval együtt.

Arra ért vissza, hogy csukódik a bejárati ajtó. Csúnyán nézett, mama meg ártatlanul pislogott rá vissza.

– Kikéredzkedett a macska.

Hogyne.

Három órakor is jó idő volt. Arthur éppen az öreganyja takarításrohamai miatt dünnyögött, avagy volt szerencséje újfent a nappali bútorait tologatni, hogy a Betsy úgy törölhesse a port, ahogy kedve tarja. Mintha nem lenne porszívója! Szakkönyv helyett majd vesz neki egy egész doboz porzsákot, csak hagyja már élni.

Amikor Betsy mamának elege lett a folyamatos tüsszögéséből, kinyitotta az ablakot.

– Ó, szia, Maddie! Sétálunk?

Arthur észrevett egy szöszt a szőnyegen, amit feltétlenül és azonnal föl kellett szednie. Nem nagyon hallotta Francis mamájának a válaszát. Betsy mama ránézett, ahogy a földön hever és a plafont bámulja. A szemét forgatta és kikiáltott:

– Nem, éppen nem ér rá!

Két doboz porzsákot fog kapni.

Az ablakon át társalogtak egy kicsit. Mama a búcsúzás után csípőre tett kézzel nézett le Arthurra.

– Mit mondott neked az a fiú, hogy újabban ennyire utálod még a látását is?

– Semmit.

– Akkor szedd össze magad! Hol van belőled a család büszkesége? Így meg tud félemlíteni egy francia?

Szart fog kapni, nem porzsákot.

Eléggé megsértődött ahhoz, hogy a légiveszély elhárulása után még kéresse magát, mikor mama közölte, hogy ugorjon le a boltba. Csak azért vette rá magát a gyors kirándulásra, mert elfogyott a cukorka, ami újabban a motivációját jelentette beadandó-írás közben. Gyors lesz – biztatta magát. Egyik lába itt, másik ott. Azt a tíz percet megpróbálta kitörölni az emlékezetéből, míg Francis a bolt előtt állva beszélgetett Mr Allannel a falu végéről. Szélesen gesztikulált, egyszer még fel is nevetett és bűn volt az a szűk drapp nadrág, amit viselt.

Nem kizárt, hogy egy borbolyabokor (Berberis, Ranunculales Berberidaceae) mögül nézte végig az egészet és remélte, hogy Francis minél hamarabb elhúz.

Mintha elölről kezdődött volna az egész. Akárhova ment, Francis ott volt. Elment egyet sétálni a falu körül, és félúton vissza kellett fordulnia, hogy nehogy összetalálkozzon a másikkal. Ha mama elküldte a boltba valamiért – mi az istennek kell neki ennyi citromsav meg szódabikarbóna? Lassan annyi van, hogy akár ki is festhet velük –, ott volt a bolt előtt, és Arthurnak meg kellett várnia, amíg elmegy.

Mamának meg csak egy kis csipszar kádja volt, amiben nem tudja rendesen áztatni magát, vagy kényelmesen venni egy hosszú zuhanyt, hogy a víz alatt kigondolja a megoldást élete problémáira. Valahányszor bement, mamának úgy három perc után eszébe jutott valami roppant sürgős dolog, amihez azon nyomban szüksége volt Arthur segítségére.

Azon túl, hogy megtanult nagyon gyors és alapos fürdőket venni, egyéb folyományai is voltak ennek a dolognak. Például az, hogy lassan Francis egyetlen hajtincsének látványától merevedése lett. Hát hogyan könnyítsen magán, ha otthon a mama, házon kívül meg Francis az, aki ebben akadályozza? Azok után, hogy mennyit hallja mamát éjszaka sertepertéléni, és az öreglány mennyit panaszkodik rá, hogy felébred a legkisebb zajra is, éjjel se mert a takaró alá nyúlni.

A romantikusnak indult álmok szép lassan átcsusszantak a közepesen szar pornó kategóriájába.

És a mama, isten áldja még a lába nyomát is, újabban felébresztette, ha úgy találta, hogy a dédunokája még nincs menetkész állapotban hajnalhasadtakor. Őszintén hálás volt minden körülménynek, amik ránevelték, hogy a hasán aludjon és ne a kora reggeli kiemelkedő pillanat legyen az első, ami köszön a mamának.

Így is meg akart halni minden reggel, amikor mama felböködte. Ott maradt a párnába fejelve, hallgatta mama csacsogását az időjárásról és arról, hogy mi sok szépet kellene csinálni aznap, közben igyekezett aktívan döglött halakra meg részegek hánytatására gondolni, hogy ne legyen olyan látványos, miről álmodott.

Egészen biztos volt benne, hogy Francis tudatában van annak, hogy időnként látja őt. Mégis mi más oka lenne arra, hogy séta közben megálljon, drámaian meredjen a távolba, aztán kellemesen hamiskás orrhangján szerelmes francia dalokat énekeljen, miközben szed egy csokor vadvirágot?

Nem, Arthur egészen biztosan nem egy kőkerítés mögött bujkálva nézte végig a jelenetet. Ha vele történt volna ez, lehet, hogy megkereste volna a rendőrséget azzal, hogy van egy zaklatója és szüksége lenne egy távolságtartási végzésre. Francis nem ezt csinálta, ő inkább illegette magát. Nem létezik, hogy magától van ilyen kígyózó mozgása és hobbiból ringatja a csípőjét. Egyáltalán, ki az, aki napjában háromszor cserél nadrágot, hogy a fényviszonyoknak megfelelően mindig megfelelően emelje ki a fenekét?

Arthurnak kétségei voltak. Lassan a saját elmeállapotát illetően is.

Csodálatos jókedvvel pucolta a sárga angol répákat, amikor a mamára rájött a mesélhetnék.

– Amikor kislány voltam, a falu még nem volt ennyire egyben, tudod, hogy egy csomóban vannak a házak. Sokkal messzebb voltak egymástól, amolyan tanyák voltak. Ez a nagymamám háza volt, apámék háza a kert végében volt, a veteményes mellett. Miről is kezdtem beszélni?

– Nem tudom, azzal kezdted, hogy a falu nem volt egyben.

– Igen, igaz… a pub megvolt, akkor még volt neki egy nagy táncterme. Volt az a fiú, hogy is hívják… mindegy. Azóta családostul elköltözött. Nagyon tetszett neki az egyik unokatestvérem, Missie. Namármost, az Missie-ék legalább annyira fenn hordták az orrukat, mint később Richardsék, csak azért, mert az egyik nővérük egy gazdag londoni hölgynél volt komorna, és az úrnője levetett ruháit hazaküldte. Most képzeld el, vasárnap azokat a ruhákat vették fel templomba, meg valahányszor tánc volt, megjelentek azokban a selyem meg taft ruhákban… mi meg, a szegény helyiek, elbújhattunk mögöttük.

Szép látvány lehetett, főleg akkor, ha ezt elképzeli az első világháború utáni nélkülözés közepette.

– No és, ez a fiú, mert hát tudta, hogy az én unokatestvéremnek a közelébe se mehet, ha rongyos, az összes spórolt pénzét ruhára költötte. Vett magának szép nadrágot meg három rend inget, az egyik bátyámtól meg megkapta a szalmakalapját, és abban parádézott. Valahányszor tánc volt, az első táncot a húgával járta, aztán egyet valakivel, és mindig csak a harmadik táncra kérte fel az Missie-t. Neki persze bökte a csőrét a dolog, mert mi az, hogy örökké a harmadik helyen van… mert tudod, a faluban már téma volt, hogy a húga után ki lesz Charles… ez az, Charles Hallow-nak hívták!… na, hogy ki lesz Charles partnere, mert ő elég jó parti volt. Úgy nézett ki, hogy ő fogja örökölni az apja földjét, meg volt néhány agglegény nagybátyja, szóval későbbre is kinézett neki egy csinos örökség.

Arthur kezdte elveszíteni a fonalat, de nem akart szólni. Azt már rég elvesztette, hogy egyáltalán hogy jött fel ez a dolog, hogy mindenféle régi kamaszok csinosan öltözködnek. El tudja képzelni, milyen csinos lehetett valaki a húszas években, főleg vidéken.

– Nohát, Missie, az én unokatestvérem, már vöröset látott, amiért csak a harmadik. Ő is elkezdte illegetni magát. Olyan ruhákat vett föl, hogy az anyja sírva jött az én anyámhoz, hogy a lányából útszéli lesz. Charles akkor még jobban kitett magáért. A végén úgy festettek, mint két paradicsommadár.

– És összejöttek?

– Hm? Ó, hát persze. Missie jól bekapta a legyet, azért költöztek el.

Arthur bólogatott és elmélyülten folytatta a répapucolást. Mama megdicsérte, hogy már milyen jól megy neki.

Ha figyelmen kívül hagyja a sallangot, akkor még némi értelme is lehet annak, amit az öreglány mondott. Ha Francis így, akkor ő is így, neki ne mondja azt mama még egyszer, hogy folyton megfutamodik! Van ám neki csinos nadrágja, majd meglátja a piszok franciája, hogy milyen jól áll rajta a bőr…

Ennek megfelelően fel is ment, hogy a délutáni sétája alatt – amikor majd megáll Francis előtt, kicsiny terpeszben, hogy ne csússzon el a sárban, és teljesen lazán, mert ő olyan laza, hogy majd’ szétesik – ő bizony a bőrnadrágját fogja viselni. Azt, amelyik rásimul a lábaira, és legjobb tudomása szerint úgy néz ki benne, mintha lenne feneke. Ezt kapja ki a mocsok.

Aztán nem tudta begombolni a nadrágot.

– Mi a picsa…

– Arthur! – hallotta a konyhából mama felháborodott kiáltását.

A szíve riadtan kalapált. A bőrgatya, amiért majdnem ölre ment egy turkálóban a nyanyával, aki nyilvánvalóan a legújabb táskájához akarta felvágni, úgy feszült rajta, hogy majd’ szétrepedt. És hiába küzdött, fújta ki a levegőt és húzta be a hasát, a kurva gombot azért se tudta a helyére nyomni.

– Nem, nem, nem…

A lépcső felé mozdult, de a nadrág gyanúsan reccsent egyet. Legfeljebb tipegni lett volna képes, olyan szűk volt a hacuka.

Gyorsan lehámozta magáról, és úgy, nadrág nélkül rohant le a fürdőbe, hogy előkotorja a kisszekrény alól a mérleget. Mamának nyilván nem digitális mérlege volt, és Arthur háromszor is ráállt, még a beállítást is ellenőrizte, de a mérleg kitartóan azt mutatta, hogy ő bizony az ideköltözése óta hízott nyolc kilót.

Ezért feszülnek rajta újabban az ingei. A bandás pólói gyárilag túlméretesek voltak, azokon nem érezte, hogy felesleg van rajta. Felhúzta az anyagot és bánatosan pillogott a pocakjára. Eddig is tudta, hogy hajlamos a hízásra és a karácsonyi időszakra tudatosan készülnie kell, de ilyen kellemetlen helyzetbe még soha az életben nem került. Azt leszámítva, amikor Francis úgy kinevette a Tölgymakkos major mögött.

Gúnyt űz belőle. Igen, biztosan csak azért illegeti magát, mert nevetségesnek tartja, hogy úgy kikerekedett.

Nyöszörögve távozott a fürdőből, felment a szobába és beledőlt az ágyba.

– Jól vagy, kedveském?

– Mhmh.

– Miért nincs rajtad nadrág?

Arthur felvonyított és a fejére húzta a párnát.

Egy nap talán elő is mászik majd az önsajnálat végtelen mély mocsarából...