Nászút #29

Ha már egyszer erre jártam, gondoltam, fejezetet is hozok, mert mégis milyen dolog, hogy csak ilyen ritkásan vagyok itt… és egyéb kifogások, amikkel tele van a padlás.

A gond az, hogy a „ritkás” nem fejezi ki pontosan, amit publikálás terén csinálok, hát még amit az írással művelek. Még nagyobb gond, hogy ezt az írásaimon is kezdem érezni, ami nem kifejezetten előnyös.

Jelen fejezetről: csupa érdekes dolog történik. Többek között azt is megláthatjátok, mennyire nem tudok tömegjeleneteket írni, illetve mennyire próbálkoznak egyesek lenyúlni a nehezen kiharcolt rivaldafényt.

Hogyan fogadjunk vendégeket vénséges római módjára

Eduard a sikeres helymeghatározás felett érzett örömében megfeledkezett az olyan apróságokról, mint egy holmi tengernagy rég halott menyasszonyának sellő képében való felbukkanása. Rögtönzött törzsi tánccal körbeugrálta a fedélzetet, majd kijelentette, hogy neki ennyi izgalom elég volt mára, elmegy aludni. Mindezt kora délben.

Erzsi Gilberttel édes kettesben halat pucolt. Most nem beszélgettek; fél szemmel a többieket figyelték, akik Christine körül sertepertéltek. A nő bőre, amint elkezdett megszáradni, felrepedezett és vérezni kezdett. Toni ezen teljesen kiborult, főleg azután, hogy a sellő nem hagyta, hogy visszadobják.

– Nem ezért fogattam ki magam! – tiltakozott.

Alfred remek ötletére végül szétbarmoltak két hordót és a deszkákból összetákoltak egy kezdetleges medencét. Gilbert szeme tikkelt, valahányszor az alkotmányra nézett.

– Bezzeg amikor én akartam szétszedetni a hordókat, hogy legyen fánk a javításhoz, akkor lehurrogtak – dünnyögte.

– Az a néhány lék nem oszt, nem szoroz – nyugtatta Erzsi. – Viszont itt Christine életéről van szó.

– Egyedül anyám szólít Christine-nek – nevetett fel a nő. – Szia, mama.

Matt megtorpant mellette. A fedetlen melleit szégyentelenül mutogató nőre nézve elpirult, félrenézett és a torkát köszörülve kérdezte:

– Akkor hogy szólíthatjuk?

– Ahogy mindenki. Dennynek.

Matt hümmögött. Denny rámosolygott. Matt még jobban zavarba jött és eloldalgott. A következő vödör vizet nem a kádba öntötte, hanem a disznó módon röhögő testvérére.

– Nem az a bajom, hogy segítünk – sietett leszögezni Gilbert. – És igazad van, nem kockáztatjuk senki életét. Nem, nekem egyedül azzal van bajom, hogy a sok hülye nem tud eresztéket csinálni, és tengervízben ázik az egész fedélzet!

– Akkor legközelebb majd segítesz nekik – dorongolta le Marie.

A karján ruhákat hozott. Egyesével feltartotta mindegyiket Dennynek, akinek nem igazán akaródzott beléjük bújni.

– Nem kívánságműsor! – csattant fel végül a türelmét vesztett hajószakács. – Mindenkitől elvárjuk, hogy tisztességesen felöltözzön, akkor is, ha félig hal, szóval legalább egy inget húzz magadra!

Denny duzzogva összefonta a karjait és orrig a vízbe süllyedt. Akárhogy könyörgött és rimánkodott neki Marie, nem engedett. Kijelentette, hogy a nyavalyás haja, ami amúgy is ott van mindenhol, takarja éppen eléggé. A vita csúcspontján megjelent Gitta. Mintegy hat másodpercig kellett rezzenéstelen tekintettel Denny szemébe néznie ahhoz, hogy a sellő lassan kinyúljon balra, kivegye Marie kezéből az inget és felvegye. Gitta elégedett morranással ment vissza a hajó gyomrába, a többiek ámulattal teli pillantásaival övezve.

Romana tüntetőleg nem nézett rájuk. Őt lefoglalta az, hogy kövesse Eduard korábbi utasításait. Mivel az ikrek vizet hordtak, Toni figyelte a vizet és jelezte a sekélyesben egyre gyakoribb homokpadokat. Gilbert dünnyögött valamit a lusta spanyolokról meg arról, hogy talán ideje lenne kaparniuk egy tisztességes hajóutat.

Ez csak fokozta Erzsi aggodalmát.

Amint eloszlott a köd, eszébe jutott, hogy ő igazából azért indult útnak, hogy férjhez menjen. Nem mintha nem akart volna. Felnézett Gilbertre, aki dünnyögve vagdosta le a halak fejét és uszonyait, majd káromkodott, mikor nem tudta lesöpörni az ingéről a pikkelyeket. Ragadós nyálka borította, Erzsinek mégis megmelegedett a szíve, ahogy őt nézte. Igen, Gilbert határozottan jó férjjelölt. No, de a családja mit fog szólni a fejleményekhez?

Gilbert mesélt neki a nagyapjáról, Aldrichról és az öccséről, Ludwigról, de Erzsi azért aggódott. Meddig fog tartani újdonsült rokonainak, míg befogadják a családba? Meddig tart majd neki, amíg beilleszkedik? Adja isten, hogy ne a főzési képességei alapján ítéljék meg.

Peter az egyik fedélzeten hagyott ládán üldögélt, lóbálta a lábait, a sarkával kapálta a fát. Denny dézsából kilógó uszonya azzal egy ütemben billegett.

– Nincs véletlen egy késetek vagy egy ollótok? – kérdezte a sellő. – Hajvágás céljából.

– Én vagyok a fodrász – fonta össze a karjait Marie.

Erzsi nem értette, Marie miért viseltet ilyen mély ellenszenvvel Denny irányában. Valahányszor a nőre nézett, elsötétült a pillantása. A ruha-mizéria csak nem volt rá ilyen mély hatással.

– És ha szépen megkérlek, akkor levágod a hajam? – támasztotta meg az állát a nő a dézsa peremén. – Egész életemben rövid volt. Mármint akkor, amikor még voltak lábaim.

Gilbert összevont szemöldökkel előbb a sellőre, majd a kezében tartott halra nézett. Az arca egy kicsit elzöldült. Letette a halat. Erzsi inkább nem kérdezte meg, mi jutott eszébe.

Marie végül kegyesen hagyta magát meggyőzni és elszalajtotta az egyik fiát a hajvágó-készletéért. Erzsi értetlenül meredt a nőre, míg ki nem derült, hogy Marie egy borbélyt megszégyenítő kés- és ollókészlettel rendelkezik. Azon csak még jobban elképedt, hogy ezt a készletet a Flotta nem találta meg.

Marie nagy műgonddal kihajtogatta a készletét.

– Pontosan milyen rövidre szeretnéd? Mint Feliksé?

– Az ki?

Feliks sértődötten nem a dézsába, hanem Denny fejére öntötte a vödör vizet.

– Egyikőtök se mutatkozott be! – harsogott a sellő.

– Esküszöm, mintha Alfred lenne nőben – súgta Erzsinek Gilbert. – Remélem, nem melegszenek össze túlságosan, képzeld el, hogy ennek a kettőnek milyen gyerekei lennének…

– Hm, valahogy te jutsz róluk eszembe…

Gilbert arckifejezése láttán csak nevetett. Hamar elmúlt, a szorongás már vissza is tért. Erőltetett mosollyal folytatta a halpucolást. Gilbertet azonban nem tudta megtéveszteni.

– Nem fognak megenni, tudod?

– Azt mondod?

– Egészen biztos vagyok benne – kacsintott.

Marie közben a fogát szívta, mert Denny ragaszkodott hozzá, hogy a hosszú, szőke haját legalább vállig, de inkább még rövidebbre vágja. Nem akart kötélnek állni. Denny azt mondta, hogy ha ennyire fáj neki levágni, akkor adja ide az ollót, majd megteszi ő. Marie erre kijelentette, hogy ezek az ő eszközei, rajta kívül senki nem nyúlhat hozzájuk, mert megszentségteleníti azokat.

– Mi a fene van Marie-val? – vonta össze a szemöldökét már Gilbert is. – Sose láttam még ilyen idegesnek, főleg nem akkor, amikor vendéggel beszélt.

Erzsi a vállát vonogatta. Végül csak túllendültek ezen a Marie-problémán, főleg akkor, mikor Toni parancsára hagyniuk kellett a halakat a fenébe és mehettek vitorlát igazítani. Furcsa volt úgy a keresztrúdon állni, hogy ismét messzire lát, nem csak a köd fodrozódik körülötte. A part egyelőre szürke csík volt a látóhatáron.

– Persze, az kéne még, hogy összerúgjuk a port a helyi hatóságokkal – dünnyögte Toni. – Éppen elég, hogy Bondevik a nyomunkban van, nem akarok még a spanyolokkal is vitatkozni.

– Velük legalább társaloghatsz az anyanyelveden – vetette közbe Romana.

– Drága, épp a múltkor voltál tanúja az idegösszeroppanásomnak, mikor egy szó előbb jutott eszembe angolul, mint spanyolul. Egyéb kérdés?

Ezzel a kijelentésével mélyen együtt érzett. Még el is gondolkodott rajta, hogy miért tartja magát magyarnak, ha még franciául is bőven jobban beszél, mint magyarul. Az egyetlen dolog, amire képes, hogy elmondja a saját nevét hibátlanul és kér egy csésze teát. Kötéltekerés közben meg is ígérte magának, hogy ha ennek az egésznek egyszer vége van, akkor hazamegy és tisztességesen megtanulja. Lehet, hogy ehhez Gilbertnek is lesz majd néhány szava.

Lenézett a fedélzetre, és a vőlegényére mosolygott. Néha még mindig alig tudta elhinni, hogy tényleg itt van, tényleg jól van. Már a bekötözött karját kivéve.

És hamarosan a családja is itt lesz.

Megbillent és majdnem leesett. Még idejében megkapaszkodott, és a feltekert kötélből csak két hurok tekeredett le, de azért összeszidta magát. Csak nem lesz semmi baj…

A torkában dobogott a szíve, mikor a sietős ebéd után Romana éles kiáltással a tudtukra adta, hogy már a part felé kormányoz. Egy-másfél óra és kikötnek. Nem merte elmondani Gilbertnek, hogy mennyire aggódik, főleg azért, mert a férfi egyre vidámabb volt, lelkes fény ragyogott a szemében. Ezt még az se tudta letörni, hogy Feliks a kezébe nyomta a vödrét, közölte, hogy neki leszakadnak a karjai és mostantól meregesse ő a vizet Dennyre. Lehet, hogy ehhez annak is köze volt, hogy azon nyomban visszaadta a vödröt és emlékeztette a lengyelt, hogy törött karral nemigen játszhat vízhordót.

Scott természetesen az után került elő, hogy az összes vitorlát megigazították, ők ketten visszatértek a halpucoláshoz, a többiek a vízhordáshoz – meg Feliks esetében az agonizálva fetrengéshez. Nyúzott arccal lépett a fedélzetre, káromkodott, mikor a szemébe sütött a nap, rájött, hogy ez csak úgy lehetséges, ha nincs köd és akkor hümmögött egy sort. A kezében egy kardot szorongatott, minek láttán Erzsinek felszaladt a szemöldöke, Marie-ról nem is beszélve.

– Azt minek hoztad fel? Kinek akarod kiszúrni a szemét?

– A fiaidat akarom megkérdezni, hogy tudnak-e kardozósat játszani.

– Na nem, azt már nem! – lépett elé a nő. – És ha valamelyikük ki tudja húzni? Akkor mit csinálsz?

Egymásra néztek Gilberttel.

– Az egy kard, nem? – kérdezte Denny értetlenül. – Mindenki ki tud húzni egy kardot?

– Ezt nem – somolygott Scott. – A Claíomh Solais varázskard. Csak az érdemesek tudják kihúzni és megtartani a pengét. Srácok, ide veletek, tessék próbálkozni!

Alfred – Marie heves tiltakozása ellenére – már ott is volt, és akkorát rántott a markolaton, hogy majdnem kiugrasztotta a kardot markoló Scott vállát. A kard ugyanis nem engedett, hiába feszegette Alfred, mintha belerozsdált volna a hüvelyébe.

Talán, ha két hónappal ezelőtt látja a kardot, még az előtt, hogy keresztülmegy mindenféle kalandokon és nem éppen egy sellő mellett ücsörgött volna egy sámlin, akkor tartja magát a véleményéhez, hogy a kard valóban beragadt. Most csak az elszontyolodott Alfred vállát lapogatta, aki meglehetősen a szívére vette, hogy nem jött össze a látványos kardlengetés.

Maga a fegyver nyilván látott már jobb napokat is. A hüvelye egyszer régen talán fehér volt, de azóta a mocsok megfogta, és zöld-barna-szürke foltok tarkították. A filigrán drótdíszeiből rozsdavirágok lettek. Középtájt valami rákövesedett, elég gusztustalanul nézett ki. A kard markolata elég hosszú ahhoz, hogy akár két kézzel is meg lehessen fogni. A markolatgomb letört, az egyenes keresztvasról lereszelték a mintát. Elég réginek tűnt: a legénység modern kardjai vékony, de erős acélból készültek. Ednek és Erzsinek egyélű szablyája volt, míg Marie francia vívótőrt használt. Viszont ennek a kardnak a pengéje lehetett legalább két hüvelyk széles, és már senki nem használ ilyen ódivatú markolatot, főleg nem markolatkosár nélkül. Elég egyetlen csapás, és el lehet köszönni az ujjaktól…

Alfred után Matt tett próbát. Minden izmát megfeszítve próbálta kihúzni a kardot, de az éppen megmozdult, de nem engedett. Alfred már erre is irigykedett.

Marie volt olyan kedves, hogy hangot adjon a nézők gondolatainak:

– Nem lehet, hogy csak beragadt?

Scott válaszul néhány ujjnyira kihúzta a pengét, hogy megcsodálhassák annak fehérarany ragyogását, majd visszalökte a hüvelybe.

– Nem mondhatom, hogy meglepődtem – vallotta be.

– Akkor minek hoztad ide egyáltalán? – dohogott Marie.

– Egy próbát megért, nem? Azt se tudtam, hogy Ersi tudja-e majd forgatni a serpenyőt, de tapasztalataim szerint – itt nagyon sötéten nézett Erzsire, aki válaszul ültében cifra meghajlást mutatott be – elsőosztályúan boldogul vele.

És ha már Erzsi felé fordult, észrevette Dennyt is. Zavartan meredt az ismeretlen arcra, majd a pillantása a sellőfarokra villant. Visszanézett Marie-ra:

– Ez most komoly?

– A lehető legkomolyabb –veregette vállon. – Srácok, kezdjétek összeszedni magatokat, mindjárt kikötünk!

Összeszedték magukat. Erzsi még meg is fésülködött, sőt, átvette az ingét. Összefogta a haját, majd inkább kiengedte. A szája szélét harapdálva gondolkodott, hogy a csizmáját vagy a Marie-tól benyúlt saruját vegye-e föl.

– Nyugi – tette a kezét a vállaira Gilbert. Finoman masszírozni kezdte. – Tényleg nem lesz baj.

– Ezt ne hagyd abba.

Gilbert folytatta a masszázst. Erzsi egy ponton figyelmeztetni akarta, hogy a vállai nem a lapockáinál vannak, de aztán a párja keze még lejjebb csúszott. Gilbert tétován megcsókolta a nyakát, majd felbátorodott, mikor Erzsi oldalra hajtotta a fejét és felsóhajtott. Belemarkolt Gilbert hajába, a testét jóleső bizsergés töltötte el. Megfordult az ölelésben és hálát adott annak, hogy végre-végre van pár percük úgy, hogy senki nem figyeli őket. Két tenyerébe fogta Gilbert arcát, megmosolyogta a nevetséges borostáját és hagyta, hogy Gilbert tüzes, karcos-szúrós csókokkal halmozza el.

Megérezte a kezét az inge alatt, amit engedélyként könyvelt el, és ő maga is felfedezőútra indult. A bizsergés kezdett konkrétabb formát ölteni, hullámokban tört rá, kimelegedett tőle. Nem tudott egy helyben megállni. A konkrét gondolatok helyét átvette a közelebb közelebb közelebb vágy és legszívesebben rámordult volna a kedvesére, hogy tudja, hogy a mellét akarja megsimogatni, ő pedig nagyon örülne neki, ha végre megtenné ezt.

Peter berontott, mire szétrebbentek.

– A kapitány úr üzeni, hogy enyelgés helyett inkább a fedélzeten legyetek!

Tisztelgett és, mint a szélvész, elrohant. Gilbert a torkát köszörülte. Ő is kipirult és egészen szaporán vette a levegőt, Erzsi nem kis megelégedésére. Majdnem felhorkant, mikor Gilbert megpróbált látványosan úgy csinálni, mintha ők ketten az imént csak a kabin berendezését méltatták volna.

– Honnan van ereje folyamatosan rohanni?

– Gyerekből van.

– Ah. Kezdek hajlani rá, hogy nekünk ne legyen, hát mennyit visítanak ezek ketten Kalléval.

– Scott az apjuk. Vagy legalábbis az apapótlékjuk, szerinted mégis mit csinálnának? Belőled egészen biztosan jobb apuka lesz.

Gilbert elpirult és Erzsiben ismét megállapította, hogy ő nagyon szereti ezt a lükét.

Már nagyon közel voltak a parthoz. Erzsi azt hitte, hogy a szokásosat fogják játszani, bennhagyják a hajót a mély vízben és ők kieveznek a szárazra, de úgy tűnik, mélyített dokk felé tartottak. Maga sem tudta, miért számított arra, hogy az emlegetett régen látott családtagok a parton állva a látóhatárt kémlelik, mintha nem lenne jobb dolguk annál, hogy ki-ki a maga testvérét vagy unokáját várja. A saját ostobaságán merengett, miközben a megfelelő köteleket kioldotta és átkötözte egy másik póznára.

Egy elhagyatott partszakaszon álltak meg. Mély volt a víz és stég is volt, de az azt borító mocsok miatt Erzsi gyanította, hogy utoljára akkor használták, amikor a Trinite utoljára kikötött. A partról a dombokra vezető ösvényt alig lehetett látni, úgy benőtte a fű.

Azt kívánta, bár tovább tartana a kikötés. A vitorlák bevonása igazán lehetne bonyolultabb művelet, a kötelek rögzítéséről nem is beszélve. Még molyolhatnának kicsit tovább azzal, hogy mit kell magukkal vinni, és azon is filozofálhatnának egy kicsit tovább, hogy ki kíséri el Dorát a legközelebbi javasasszonyhoz. Szégyellte magát, amiért örült annak, hogy Dora ellenkezik.

– Sokkal jobban vagyok. A legényke is mocorog, szerintem ez azt jelenti, hogy minden rendben.

– Azért csak nézzen rád valaki – tette csípőre a kezét Feliks.

– Mert mit tud csinálni azon túl, hogy megkérdezi, mit csináltunk, én meg vetítek, hogy ne hívja ránk a hatóságokat?

– Dora, akármit mondhatunk, a dolog lényege annyi, hogy téged egy hozzáértő lásson és azt mondja, hogy nincs semmi baj. Addig nem fogok nyugodtan aludni, míg a környék legjobbja azt nem mondja, hogy jól vagy.

– És ki fogja megmondani, hogy ő a legjobb? Talán te?

– Ami azt illeti, igen – komorodott el a férfi. – És terveztem továbbképezni magam a női dolgokból.

– Feliks…

– Még egyszer nem akarok ilyen tehetetlenül állni! – fakadt ki. – Tudod, milyen érzés azt nézni a férjedként, hogy szenvedsz?! Ott vagy, a testeddel van probléma, amihez nekem kellene érteni, mert én vagyok a hajóorvos, nekem kéne tudni, hogy mi bajod van, elvégre ezért kellett eljönnöm otthonról! Tudod, milyen érzés volt ott állni, abban a biztos tudatban, hogy nem tudok csinálni semmit, csak pisloghatok, mint egy hal és hallgathatom, ahogy Marie próbál visszaemlékezni rá, hogy milyen volt, amikor ő volt várandós húsz évvel ezelőtt?! Dora, én erre nem vagyok hajlandó. Azt hittem, hogy megőrülök. Soha többé nem akarom érezni ezt a… ezt a tehetetlenséget. Ez nem olyan, mint amikor a cellában azok a gusztustalan gazemberek megtámadtak benneteket: az külső támadás volt, és igen, aggódtam érted, de tudom, hogy meg tudod védeni magad. Inkább hagyom, hogy meg kelljen küzdened három haramiával, mint hogy egyszer beteg legyél.

Kifulladva fújtatott. Dora nem talált szavakat. Marie úgy döntött, hogy a továbbiakat majd Dora és Feliks lerendezi egymás között és udvariasan odébb terelte a társulatot, hogy ne hallgatózzanak. Erzsi csinált egy mentális feljegyzést arról, hogy Marie azért gondosan olyan munkát talált magának, ahonnét fél füllel még hallgathatta, amit azok ketten beszélnek.

Végül összerendezték magukat. Tonit leküldték Doráékkal a városba, mint spanyol tolmácsot. Erzsi észrevette, hogy Roma cseppet sem aggódik érte. Arra nem volt szükség, hogy szavazásra bocsátsák, ki marad vigyázni a hajóra: Ed elég rosszul volt ahhoz, hogy meg se akarjon mozdulni.

Már csak Denny maradt, mint érdekes színfolt.

– Jönnél vagy maradnál? – kérdezte tőle Gilbert.

– Hova megyünk?

– A családomhoz. Itt laknak nem túl messze, ellenben meglehetősen szárazon. Ha még megvan a kis tó a hátsó kertben, akkor még víz is van, igaz, az édes.

A nő egy kicsit gondolkodott, majd úgy döntött, szeretne velük tartani. Az ikrek eleinte lelkesek voltak, aztán a kedvüket jócskán elrontotta, hogy nekik kéne cipelni Dennyt. Hát még amikor kiderült, hogy a kétméteres halfarok miatt Denny inkább egy növendék tehénnel van versenysúlyban.

A homokos tengerpart után azonnal kaptató következett. Az ikrek nem voltak túl boldogok. Denny szabadkozott. Matt nyögve biztosította a nőt, hogy semmi probléma. Alfred hangosan fújtatva helyeselt. Gilbert egyre vörösebb volt a visszafojtott röhögéstől. Erzsi úgy gondolta, hogy álszent dolog lenne oldalba könyökölni.

Az ösvény egy szekerektől kitaposott útra vezetett. Toniék elköszöntek és megindultak a falunak bal kéz felé, Erzsiék pedig jobbra folytatták az utat. Elágazások tarkították az utat, ahonnét Gilbert elmondása szerint a környékbeli tanyákra lehetett menni.

– Nem lehet, hogy nem ezen az úton kéne menni? – kérdezte Scott.

– Nem fogok osonni a saját rokonságomhoz – horkantott Gilbert.

– Csak célozni akartam rá, hogy van velünk egy sellő, és hogy is fogalmazzak… talán egy csöppet feltűnő.

Megálltak és Dennyre néztek. A nő az ikrek nyakába kapaszkodott, maga is erőlködve, hogy az uszonya ne érje a földet. A pikkelyei kezdtek kiszáradni, már elveszítették a fényüket. Ha hamarosan nem kerül vízbe, a pikkelyek között megreped a bőr és vérezni kezd.

– Pihenünk? – fújtatott Alfred.

– Oké.

Még mielőtt rájuk szólhattak volna, az ikrek már le is tették Dennyt a földre és kidőltek az út széli fűbe. Denny pislogott. Mindenki más is pislogott.

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor már a parton pihenőt kérek – jegyezte meg a nő.

Alfred káromkodott és elfordult, hogy a nő uszonyát körbevevő varázslatos csillogás annyira ne zavarja a szemét. Nem tartott soká, pár pillanat volt, amíg a halfarokból lábak lettek. Két csinos és izmos láb. Erzsi ekkor már oldalba bökte Gilbertet, hogy oké, nagyon szép, de nem kéne ilyen nyílt elismeréssel bámulnia. Annak csak örült, hogy a nő ölébe lógott a rátukmált ing, és nem volt teljesen meztelen.

Ettől a gondjaik természetesen nem oldódtak meg. Marie nyakon vágta Alfredet a káromkodásért és üvöltözött egy sort Scottal, hogy biztosan tőle tanulta a fia. Alfred hümmögött és nem szólt, de nyafogott, amint kiderült, hogy Denny elszokott a járástól és továbbra is segítségre szorul. Az arca gyanúsan megmerevedett, mikor a nagy talpraállító akció után kiderült, hogy Denny olyan magas, mint Matt. Marie az égre nézve hálát mormolt, amiért a nagy méretű férfiing még így is takar mindent. Gitta a maga zsákjából elővarázsolt egy lapszoknyát és a baleseteket elkerülendő, Denny derekára kötötte. A nyomában sertepertélő Peter és Kalle nem tudta abbahagyni a szüntelen álmélkodást.

Mire kiértek az utat szegélyező fák közül, egy lankás rétre, melyen tehenek legelésztek, Dennynek már nem kellett támaszkodnia, csak az egyensúlya megtartására kellett a fiúkba kapaszkodnia. Alfred minden második lépésnél vízért rimánkodott.

Az út végén álló parasztház érdekes egyvelege volt a német és az olasz építészetnek. A földszint egyik fele kőből épült, a másik felét, az emeletet és a tetőt viszont német módi szerint fából ácsolták, látható tartógerendákkal. Az ajtó a kő részen kapott helyet, mellette kétoldalt kis virágoskerttel és egy paddal. A padon egy lány ült és almákat tisztított. Közeledtükre felnézett, eldobott kést és almát egyaránt és hanyatt-homlok rohant hozzájuk. Két hosszú, vörösesbarna copfja csak úgy repült utána.

– Sorella!

Romana nyakába vetette magát és a nővére tessék-lássék tiltakozásával mit sem törődve összecsókolta. Közben végig pergett a nyelve, csak mondta-mondta olaszul, de olyan gyorsan, hogy Erzsi már a hallgatásába beleszédült.

– E ci sono così tanti di voi! E Toni… – zavartan nézett végig a társulaton, majd a zavara lassan rémületté változott. – Romana, dov'è Toni?

– Toni bement a városba – legyintett a nő. – Nincs nekem olyan szerencsém, hogy feldobja a talpát az a nyomorult.

– Oh. – A mosoly máris visszatért a lány arcára és a nővére példáját követve angolul folytatta: – Gyertek, menjünk be! Nagyon fognak örülni nektek! Papa! Nonno!

Már perdült is, a copfjai majdnem fejbe vágták Romanát, ő azonban rutinosan félrehajolt. Erzsi a lány után nézett.

– Ő mindig… ilyen…

– Idegesítő? – mondta Romana.

– Cserfes? – próbálkozott vele egyszerre Gilbert.

– Csinos? – így Alfred. Egyszerre néztek rá, mire a srác féloldalas mosollyal megrántotta a vállát. Romana egy ujját elhúzta a torka előtt.

– … lelkes? – fejezte be Erzsi.

– Így is mondhatjuk – dörmögte Roma. – Többek között ez az egyik oka annak, hogy ő itt van és nem a hajón. Az kéne még, Felit hallgatni egész nap…

Besorjáztak a házba. A konyhából egy ősz, de meglehetősen jó kondiban lévő, idősebb úr jött elő. Olyan szúrós szemmel méregette őket, hogy Erzsiben megfagyott a vér. Mintha magára haragította volna Gittát.

– Wie geht’s, Opa? – vigyorgott rá Gilbert és előlépett, hogy megölelje az öreget.

Erzsi nem hallotta a válaszát, az viszont meglepte, hogy a férfi visszaölelte Gilbertet. Nem nézte olyan tipikusan ölelkező alkatnak. Átnézett Gilbert válla felett és Erzsi még kényelmetlenebbül érezte magát.

– Fiorella – szólt a férfi mély, ellenmondást nem tűrő hangon. – Hoznál még néhány tányért a konyhából? A tálalóban nincs ennyi.

– Máris, Papa.

– Fiam, hozz vizet a nagy fazékba.

– Máris, Opa – biccentett Gilbert és már ment is a bográcsért, amiből egy egész hadsereget meg lehetett volna etetni.

Ők pedig annyian voltak, hogy megtöltötték a viszonylag nagy méretű ebédlőt. Erzsi a kezeit tördelve ült le és hallgatta, hogyan küldi el ilyen-olyan dologra Aldrich a legénységnek azokat a tagjait, akiket ismer. Mikor már egyikük sem volt az ebédlőben, a számára új arcokhoz fordult:

– Isten hozott titeket minálunk. Aldrich Beilschmidt vagyok, érezzétek otthon magatokat. Nektek csak azért nem adtam munkát, mert nem tudjátok, hogy mi hol van.

Nem várta meg, hogy bemutatkozzanak, visszament a konyhába.

– Jópofának tűnik az öreg – jegyezte meg Denny és folytatta a lábai masszírozását.

Romana alig jött vissza a kamrából a fokhagymafüzérrel, mikor nagy svunggal betoppant egy másik ősz öregúr és legalább olyan elánnal szorongatta meg, mint Feli odakinn.

– Hát itt van az én kisunokám! Hadd lássalak, bogaram! Csupa csont és bőr vagy, etet téged Marie rendesen? Mindig mondom, hogy spórol az ételeteken, de nem hisztek nekem…

– Ugyan már, Nonno, Marie remek szakács…

– Nem azt mondtam, hogy rosszul főz, babám, azt mondom, hogy nem eleget főz.

– Ne mondj ilyet, Augustus, mert még megsértődöm – kacsintott rá Marie.

– Drágám! – tárta szét a karját az öreg. – Ne nevezz Augustusnak, mert én is megsértődöm. Gyere, hadd ropogtassalak meg!

A végén a több kéz hamar kész-logikát követve Erzsi is beállt a darálóba, igaz csak úgy, mint paradicsom-kockázó. Feli ráragyogtatott egy mosolyt, de amikor Erzsi a kezét nyújtotta, hogy bemutatkozzon, a lány leintette:

– Tudom, szerintem is nagyon fura, hogy mindig így csináljuk, de ebéd közben fognak titeket bemutatni nekünk. Már nagyon izgulok!

Az orra hegye is lisztes volt. A nagyapjával együtt pörgették a körömnyi tésztadarabokat, melyeket Aldrich adagonként rakott a főzővízbe. A szószt három adagban Romana adta elő. Gilbert az ebédlőben okoskodott valamit az asztalok és a székek megfelelő elhelyezésével, Marie a terítők kapcsán állt neki fontoskodni, Gitta rászólt a gyerekekre, hogy ne futkossanak, a többiek beszélgettek és Erzsi hirtelen úgy érezte magát, mintha legalább egy lakodalomban lenne.

Mindjárt neki is lakodalma lesz. A következő paradicsom félbevágásánál majdnem az ujjait is mellékelte a szószhoz. Félve pillantott Aldrichra. A ráncok ellenére látta a hasonlóságot közte és Gilbert között, mintha a vőlegénye nem is az öreg unokája, hanem a fia lenne. Hasonló volt az arcuk formája, a szemük vágása, az ajkai éppúgy görbültek, mint amikor Gilbert készült lecseszni valakit, amiért összekoszolta a fedélzetet közvetlenül a takarítás után.

Egyszerre érezte az ebédkészítést riasztóan rövid és elviselhetetlenül hosszú időnek. A lábai kocsonyásodtak és hiába futott össze a szájában a nyál a tészta illatától, a torkát olyan szűknek érezte, hogy attól tartott, egy falatot sem fog tudni enni. Végtelen hálával rogyott le Gilbert mellé és még akkor sem tudott igazi mosolyt az arcára varázsolni, mikor Toni berontott és az ebédlő kakofóniájába üvöltötte, hogy Dora teljesen jól van. Marie lehurrogta, hogy ezt vagy Dorának vagy Feliksnek kellett volna bejelenteni, de azok ketten még el voltak foglalva azzal, hogy az ajtó előtt állva mosolyogjanak egymásra.

Az ebéd még váratott magára egy kicsit. Felinek az utolsó adag tészta sodrása közben jutott eszébe, hogy Ludwig lement ellenőrizni a kereket a patakon. Otthagyott csapot-papot, szaladt a fiúért. Várakozás közben Kalle és Peter a villáját az asztalhoz verve követelték a maguk adagját, hiába próbálta Gitta lecsitítani őket. Scott végül elvette tőlük az evőeszközt, mire Peter visítani kezdett. Gitta mondott valamit arról, hogy ez igazán tökéletes bemutatkozás, de az általános hangzavarban Erzsi alig hallotta, amit a nő mond, pedig mellette ült.

– Holnap kinn terítünk! – hajolt oda hozzá Gilbert. – Mindjárt megsüketülök!

Megszorította a kezét. Erzsi hálás volt, amiért próbálja oldani a feszültségét.

Végül betoppant a magas, szőke kamasz. Erzsi a korábbi történetek hatására szentül meg volt győződve róla, hogy a fiú valamivel fiatalabb lesz és egy az egyben úgy fog kinézni, mint Gilbert. Ehelyett egy tizenhét éves, már majdnem férfi ifjú állt az ajtóban, aki kissé megütközve nézett végig a megsokasodott társulaton.

– Ludi! – csapta a levegőbe a karjait Gilbert. – Keblemre, tökmag!

Kievickélt a helyéről. Még csak félig lépett át Heidin, már át is ölelte Ludwigot. Heidi ennek roppant örült.

– Szent Isten, te nőttél! – nevetett Gilbert. Két kézzel megragadta az öccse vállát és jól megnézte magának. – Te magasabb vagy, mint én?

Aki kettejükre figyelt, abban volt annyi jó szándék, hogy nem ordította oda a nyilvánvalót. Gilbert mosolya megfeszült. Erzsire nézett:

– Értelmetlen az életem.

Erzsiből kirobbant a nevetés.

– Na jó, elég lesz! – állt fel az asztal tetejére Marie és kanállal megcsapkodta egy serpenyő alját, ezzel magára vonva a figyelmet. – Kis csöndet, srácok. Essünk túl a bemutatkozáson, éhes vagyok.

Toni volt olyan kedves és magára vállalta a konferálás további részét. Egyesével megnevezte az új arcokat, egyedül csak Dennynél habozva egy keveset, hogy pontosan mit is mondjon vagy hogy is mondja. A sellő szóra Feli izgatottan összecsapta a kezét.

Erzsit hagyták utoljára. Toni széles karlendítéssel átadta a szót Gilbertnek, aki addigra már ott állt mellette és a kezét nyújtva felsegítette őt a székről.

– Ő Erzsi – mondta, mélyen a nő szemébe nézve, miközben hibátlanul kiejtette a nevét. A nagyapjához fordult. – A menyasszonyom.

Ludwig szeme kikerekedett, Aldrich pedig megvakarta a homlokát.

– No nézd, miből lesz a cserebogár – mondta. Toni felé pillantott. – Azt hittem, vicceltek, amikor azt mondtátok, hogy lány van a dologban.

Ludwig már Erzsire meresztett nagy szemeket.

– Jobb pasi nem volt? – bukott ki belőle.

– Na, szép – horkantott Gilbert. – Tudod mit, ne is foglalkozz velük, majd megházasodunk valahol, ahol ők mégsincsenek ott. Itt töröm magam, hogy ott lehessetek az esküvőmön és ez a hála? Ez?!

Erzsi nem volt biztos benne, hogy csak megjátssza a felháborodást. Az látta rajta, hogy mindenképpen rosszul esik neki, hogy ilyen kevésre tartják. Csitítólag megpaskolta a vállát és megszorította az ujjait.

– Hékás, még mindig dönthetsz úgy, hogy nekik kell tartani a virágkoszorút.

Gilbert a mellkasának szegezte a mutatóujját és a többiekre nézett:

– Látjátok? Ő értékel engem.

Aldrich a fejét csóválva lépett oda hozzájuk.

– Áldásom rátok, gyerekek.

Eltalálta a tökéletes mondatot. Gilbert felragyogott és úgy feszített Erzsi mellett, mint kiskakas a szemétdombján. Aldrich néhány udvarias szóban megkérte Gittáékat, hogy cseréljenek helyet vele, mert úgy érzi, ez az ebéd a rengeteg mesélnivaló miatt rendkívül hosszúra fog nyúlni, akkor pedig szeretné megismerni a leendő menyét. Már ha menynek lehet nevezni az unokája feleségét. Gilbert a magyarázat közben Erzsi fülébe súgta, hogy ez a kijelentés talán a leghosszabb összefüggő mondat volt, amit a nagyapjától valaha hallott. Azt nem látta, hogy Ludwig pontosan mikor került oda, de hamarosan ott ült mellettük ő is, az asztal átellenes oldalán, ahol elvileg nem kellett volna senkinek ülni, hogy be lehessen menni a konyhába az esetleges kaja-utánpótlásért. Úgy nézte Erzsit, mintha egy tündér ült volna az asztalukhoz. Erzsi csak azért használta magában ezt a kifejezést, mert egy tündérnél csak egy angyalt lehet nagyobb ámulattal nézni, azt pedig Ludwig fenntartotta Romana húgának.

Erzsi beszélgetés közben átgondolt mindent, amit a hátrahagyott családtagokról gondolt, és rá kellett jönnie, hogy a többiek kicsinyítő-képzői csak kedveskedésre szolgáltak. Felit magával egyidősnek tippelte, de az is lehet, hogy egy-két évvel nála is öregebb volt. Ludwig ugyan ifjabb volt az ikreknél, de kocsányon lógtak a szemei, ha a valóban szemrevaló olasz lány elsuhant mellette. Erzsi sokatmondó pillantást vetett Gilbertre, aki a szemét forgatta.

– Nyílt titok – mondta.

– Micsoda? – fordult vissza felé Ludwig.

– Semmi, csak azt mondtam, hogy nyílt titok, hogy az én Erzsim milyen ügyes.

Felnevetett, és meglegyintette a vőlegényét, aki megint kihúzta magát. Aldrich mellettük a gondolataiba mélyedt.

– Tehát ha jól hallottam – dörmögte. – Te egy kormányzó lánya vagy.

– Így van.

– Egy szem gyermeke.

– Igen.

– És eljöttél Gilberttel?

Az albínó már csak a fejét csóválta és mondott valamit a porba tiport önbecsüléséről.

– Eljöttem vele, mert lüke, és én is az vagyok, és szerintem a hülyeségünk pont passzol egymáshoz. Ugye?

– Kamu, csak nem tudtál ellenállni hatalmasságomnak.

Összenevettek.

– És… – szólalt meg Ludwig tétován –, ti pontosan hogy is jöttetek össze?

Ezzel jól megakasztotta a társalgás kerekét. Erzsinek fogalma sem volt arról, hogyan jöttek össze.

– Hát… barátok voltunk?

– Egen, addig nekem is megvan – nevetett Gilbert és hirtelen elpirult. – Mikortól számítunk mi így… hát, úgy, hogy mi?

– Fogalmam sincs – nevetett fel. – Két éve? Vagy van az három is? Előtte még kerülgettük egymást.

– Na igen, nagyra voltál magaddal és nem akaródzott elismerned, hogy érdekellek.

– Valahányszor húsz centinél közelebb kerültem hozzád, úgy csináltál, mint aki éppen félrenyelt.

– Első alkalommal tényleg letüdőztem a nyálam, és úgy vettem le, hogy az egy sikeres taktika.

– Mire? A bárminemű kontaktus roppant kínos elkerülésére?

– Ja, lehet.

Erzsi egyszerre csettintett.

– Megvan! Akkor jöttünk össze, amikor Roderichet előléptették és másodkapitány lett azon a százszemélyesen, tudod.

– Tényleg. – Felröhögött. – Majdnem agyonütöttél, amikor megláttad, hogy beszöktem az ünnepségre!

– Hát nyilván, egy ilyen matróz, mint te, aki azt se tudja, hogy melyik villával melyik fogást kell enni, mit keresne egy ilyen puccos helyen? – Hirtelen megszédült és megragadta Gilbert karját. – Te agyalágyult, téged már akkor is köröztek!

– Köröztek hát.

– Te meg csak úgy besétáltál egy magas rangú kormányzati bálra? Elment az eszed?!

– Úgy éreztem, hogy meg kell védenem téged egy esetleges kínos leánykéréstől – somolygott.

Aldrich sztoikus nyugalommal hallgatta az adomázgatásukat, a szemöldöke közben egyre magasabbra szökött.

– Jól értem, azzal bűvölt el, hogy milyen agyalágyult módon képes veszélybe sodorni saját magát?

– Nem, isten őrizz. Utána egy hétig nem voltam hajlandó szóba állni vele.

– Ezek szerint mégse akkor jöttünk össze.

– De nem sokkal utána. Majd szólj, hogy megköszönjem Roddynak, nem gondoltam, hogy a párkapcsolatunk ilyen sokat köszönhet neki. – Az értetlen nagyapához fordult: – A kezemet akkor kérte meg, mikor Roderichből kapitány lett, és megkérte a kezem, én pedig kikosaraztam.

– Ezek szerint a féltékenység a kulcs, remek.

– Szerintem csak úgy megtörtént – dőlt hátra Gilbert és majdnem hátraesett, mert egy hokedlin ült. – Egyik pillanatban még csak barátok voltunk, aztán már egy kicsit többek, mint barátok. Valószínűleg én vagyok rossz színész, mert úgy emlékszem, te hoztad fel, hogy nem kifejezetten barátként gondolok rád az utóbbi időben. Te akartad tisztázni ezt az egészet.

– Gondod van vele?

– Miért lenne? – kuncogott.

– Ne itt nyálazzátok össze egymást – dörmögött Aldrich.

Megbeszélték az esküvőt és hogy mennyivel kell többet adni a papnak ahhoz, hogy elfelejtse, három hétig hirdetni kéne a jegyeseket a templomban ahhoz, hogy összeadhassa őket. Ennek említésére Antonio megvidámodott és elmesélte a Flotta váltójának történetét.

– Ugyanarról a Roderichnől beszélünk? – nézett fel egy ponton Ludwig. – Aki megkérte a kezed.

– Igen. Szerintem meggyőzte apámat, hogy Gilbert megtévesztett, és nem akar tőlem semmi komolyat, csak eladni valami kétes kikötőben.

– Mertem volna ilyet gondolni, hah?

– Az én kispapom? Ugyan.

Megcirógatta fülig pirult vőlegénye arcát. Aldrich igazán megdöbbent.

– Elmesélted neki, hogy szerzetesnek szántak? Ludwig fiam, készítsd az ünneplőd, a bátyád tényleg nősülni fog.

Nevettek. Sokat, sokat és Erzsi megfeledkezett róla, hogy valaha is aggódott azért, milyen lesz majd a leendő apósa… aki nem is az apósa lesz, mert Gil nagyapja, nem pedig az apja… a sógora pedig milyen fiatal! És milyen nagyon hangos egy ebédlőre való ember, ha mindenki nevet, adomázgat és néha olaszra visszaváltva, széles karmozdulatokkal mesél, mint pár székkel arrébb Romana. Feli a legnagyobb örömmel kapta a karjába és ölelgette meg a két kicsit, Augustus újra és újra kikérte magának, hogy szólítsák Rómának, de mindannyiszor lehurrogták, hogy akkor nem tudnák megkülönböztetni Romanától, akit következetesen Romának becéznek. Egy hosszan vagy röviden ejtett O hang nem nagy különbség. Főleg akkor, ha Gil közel hajol Erzsihez és a fülébe súgja:

– Antonio.

Szerencsére éppen akkor készült lenyelni a falatot és esküvő helyett majdnem temetés lett a dologból.

Nagy sokára vége lett a hosszúra nyúlt ebédnek, amiből az utolsó két óra már csak italozás volt. Denny megtudta, hogy Feli vágja Ludwig haját és addig kardoskodott, míg a lány megígérte, hogy ha Marie nem hajlandó fodrásznak állni, akkor megteszi ő. A francia ennek nagyon nem örült.

– Milyen furcsa név! – kiáltott fel Augustus. – És kegyed milyen náció szülötte, hogy ilyen neve van?

– Dán volnék és a keresztségben a Christine nevet kaptam, de éppúgy küzdök ellene, mint kend az Augustus ellen – kacsintott.

Az olasz nővérek nagyapjának összeszaladt a szemöldöke.

– Christine? S a családneve micsoda?

– Densen. Miért kérdi?

Az öreg nem szólt semmit. Feli felé fordult, aki izgatott kiáltással a szája elé kapta a kezét és már kinn is volt a szobából. Ludwig félig felemelkedett az ültéből.

– Nonno, szerintem van még néhány név, aminek utánakérdezhetsz.

Az öreg még egyszer végignézett a társulaton és egyre hitetlenkedőbb lett az arckifejezése.

Feli visszatért, a kezében egy fadobozzal és Erzsi már az előtt tudta, hogy mi lesz benne, mielőtt a lány kinyitotta volna. A dobozka édestestvére volt annak, amiben Scott odaadta neki a nevével díszített kártyalapot.

– Egy nő hozta nekünk, nem is olyan régen – csicsergett a lány. – Papa, azt mondtad, hogy nem fogod elfelejteni, mégis elé pakoltad a lekvárokat.

– A teremburáját, pedig végig mondogattam magamnak, mikor pakoltam fel az üvegeket!

Ott is voltak a lapok. Díszes, fennhéjázó festmények, a lefestett alakoknak olyan oldalát mutatva, melyet saját jószántukból sosem mutatnának, vagy éppen képtelenek lennének rá. Peter és Kalle példáján, ők ketten felnőttként szerepeltek a papíron, és Peter teljesen odáig volt, mikor látta, hogy milyen csuda jóképű lesz, mikor felnő. Kalle felháborodott, hogy Niklas és nem Kalle szerepel a kártyán. Erzsi megcsodálta a rozsdavörös fiúcska felnőtt képmását és felvetette Gilbertnek, hogy egy jó húsz év múlva lecseréli.

– Remek humorod van, Schatz, mondtam már?

De a lapok között ott volt Denny kártyája is, amin a nő széles bárddal pózolt, vörös szövettel díszített fekete bőrpáncélban. A nő nosztalgikus sóhajt hallatott.

– Ezt viseltem az utolsó csatámban. Amúgy meg – lecsapta a kártyát Marie elé –, pont ilyen hajról beszélek, megint ilyet szeretnék!

Marie megnézte a rövid frizurát, és elismerte, hogy tényleg jól állt neki.

De volt még ott kártya, ahonnét az jött. Gitta még rémisztőbb volt, mint a való életben, Heidi pedig az egyetlen olyan volt, akinél nem kard vagy egyéb hagyományos fegyver volt – Erzsi serpenyőjét leszámítva –, hanem karabély.

– És itt van még… hú, ez elég ijesztő – vette ki az utolsó lapot Feli a dobozból. – Peter, szerintem ő a te rokonod lesz, nincsen Timothy nevű nagybácsid? Scott, te ismered?

– Nyilván, az ő – horkant fel Marie kárörvendőn.

Erzsi leesett állal nézett a skótra, aki jól láthatóan fülig pirult, és némán nyúlt a kártyájáért.

– Szóval Timothy? – kérdezte Antonio széles vigyorral.

– Az aos sí valamennyi szerelmére, csak Scott, könyörgöm.

Átvette a lapot és már be is süllyesztette az ingének abba a zsebébe, ami felett átvetette a kockás plédjét.

– És erről nem beszélünk soha többet – jelentette ki, majd felállt és kivitte a tányérját a konyhába.

Mindig az első ember távozása tart a legtovább. A társaság felbomlott, elkezdtek szállingózni kifelé. Dora és Feliks fáradtságra hivatkozva az emelet felé vették az irányt, amint Aldrich kiejtette a száján a mosogatás szót, kisebbik unokáját Felivel együtt mintha a föld nyelte volna el. Gitta kiterelte a gyerekeket az udvarra, Romana a húgánál valamivel lassabban és jóval feltűnőbben oldalgott el. Gilbert Erzsivel karöltve maradt segíteni rendet tenni.

– Úgy látom, ez valahogy mindig ránk marad – dohogott Marie. – Lusta disznók.

Gilbert gyorsan körbenézett.

– Hé, Marie. Tényleg Timothy a neve?

– Igen. Ne cikizd vele, épp elég volt a testvéreitől hallgatnia.

– Annyira nem szörnyű.

– Nem, de Arthurék… nem voltak éppen szűkmarkúak, amikor idióta beceneveket kellett kitalálni neki. Ritka volt, hogy Timothynak szólítsa valaki. Egyébként sem szokott hozzá. – Ő is körbenézett. – Az apja kém volt egy háborúban és teljesen megbuggyant tőle. Szent meggyőződése volt, hogy a skótok meg az írek fel akarnak lázadni az angol korona ellen, szóval a négy fiát szétszórta az ország négy sarkába, mindegyik külön nevelést kapott és egyebek, azzal az indokkal, hogy a legjobb kém az, akit a nép sajátjának tekint. Scott a kamaszkora közepéig nem is tudott róla, hogy vannak testvérei. Azt se tudta, hogy mi az igazi neve.

– Akkor hogy kötött ki az Újvilágban? – kérdezte Erzsi.

– Az öregem megtette azt a szívességet, hogy feldobta a talpát – reccsent Scott hangja. – Anyám pedig azt mondta, hogy pokolba a hülyeségeivel és összeszedett minket.

Rajtakapottan pislogtak a konyha ajtófélfáját támasztó skótra. Nem úgy nézett ki, mint akit mélyen lesújtott, hogy a háta mögött Marie kibeszéli a gyerekkorát.

– Szóval – köszörülte meg a torkát Gilbert –, egyszer csak betoppant anyukád és azt mondta, hogy én vagyok az anyád, neked pedig nem az a neved, mint amit gondoltál?

– Majdnem – biccentett. – Küldött egy levelet, hogy menjek oda. Jól bemutatta a többieket, akikkel előtte amúgy leveleznem kellett, hogy megtanuljak angolul… aztán bemutatott minket apánknak, akit soha életemben nem láttam, és amikor a vén trottyos meghallotta, hogy anyám keresztbe leszarja a végakaratát, agyvérzést kapott. Régi szép idők.

– Mármint, anyukád leültetett, hogy szia fiam, ők a testvéreid és nem úgy hívnak, ahogy gondolod?

– Nagyon mellre szívtad, hallod-e. Igen, így történt. Életem első tizenhat évét úgy éltem le, hogy William Ainsleynek neveztek. Vagy Willnek, Egy kiejtést javító edinburgh-i kiránduláson kezdtek Scottnak hívni, a felföldi beszédem miatt.

– De menő – mondta Alfred.

Erzsi az ifjú felé kapta a fejét. Nem is látta, hogy mikor került oda, ahol állt. Az anyja nem volt rest, már hozzá is vágta a rongyot, amivel addig az asztalokat törölgette.

– Tedd magad hasznossá. Hol van Mattie?

– Kinn játszik Kalléval. Szólok neki!

– Meg a nagy… – bármit is akart mondani neki, a fia már ott sem volt, csak a rongy maradt utána a padlón. Marie legyintett. – Léhűtő lesz mind a kettő.

– Mert az apjuk annyival jobb volt – horkantott Scott. – Ha mesélek, akkor az ajtó mellett fog hallgatózni mind a kettő, eh?

– Szerintem Matt eddig is ott volt, Alfred csak azt hiszi, hogy most jöttem le a falvédőről. Majd meglátja, mit kap tőlem!

– Hagyd csak, kisegítelek – veregette vállon a sógora.

Erzsiék jól megnézték, ahogy kivonul az ajtón, elkapja a valóban hallgatózó ikreket és katonás hangnemben jól lehordja a fiúkat, majd erre a vonalra erősítve képtelen tornagyakorlatokra kényszerítette őket. Marie az ablakból nézte és röhögött rajtuk.

– Szerintem én pont ilyen anya leszek – mondta Erzsi Gilbertnek félhangosan.

– Előre sajnálom a gyerekeinket, mert én veled fogok röhögni rajtuk – súgta vissza Gil.

Aldrich és Róma közös megegyezés alapján vetette fel, hogy mi lenne, ha Gilbert és Erzsi ott maradna velük, megvitatni ennek az egész esküvő-dolognak az összes járulékos problémáját.

– Már vannak ötleteink – legyintett Erzsi. – Szerintem a hajón mindent kitaláltuk, nem?

– De – értett egyet Gilbert. – Mármint, értékeljük, hogy segíteni szeretnétek, de szerintem már nem tudtok olyat mondani, amit nem gondoltunk át.

A két öreg összenézett.

– A mézeshetekre gondoltak az ifjak? – hunyorgott rájuk Róma.

Erzsi már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de benne rekedt a levegő. Gilbertre sandított, de ő legalább olyan kukán állt.

– Tehát ez eldőlt – tárta szét a karját Róma. – Maradtok itt és tárgyalunk. Nem lesz hosszú.

Aldrich megpróbálta kihessegetni Marie-t az ebédlőből.

– Már itt se vagy. Amiről te tudsz, arról tud mindenki. Mutasd meg a gyerekeknek a birtokot, ne is lássunk.

– Rád se ismerek, Aldrich – nevetett a nő. – Kiröppen az unokád és rögvest megjön a szavad?

– Menj, meséld el Ludwignak, hogyan kell udvarolni, fáj nézni, amit csinál.

– Óh? – csillant fel a szeme a nőnek. – Ludi végre elkezdte csapni a szelet Felinek?

– Én nem nevezném annak. Menj, faggasd ki, ahhoz nagyon értesz. Aztán ha megvagy, mondd el, hol tartanak, én is szeretném tudni, hányadán áll a dolog.

Marie nevetett és libbent az ajtó felé. Tárva-nyitva állt, azóta, hogy megjöttek. Lehet, hogy odakinn meleg volt, de idebenn is meleg lett, ráadásul a levegőt is elhasználták volna, ha nem nyitnak ajtót. Így legalább valamicske kereszthuzatot sikerült összehozniuk. Marie alig lépett néhányat, máris a földbe gyökerezett a lába.

A küszöbön Stasya lépett át.

Nem is köszönt.

>>> Folytatás >>>

Igen, Ludi Rómát Nonnónak, Feli Aldrichot Papának szólítja. Róma amúgy vérig sértődött a fejezet címétől, lol~