Nászút #30

A halogatás újra lecsap!!

Avagy örök hálám, egyetem, amiért dolgoznom kellene neked, de végtelen halogatásomban inkább ficet írok. Egyébként is ideje volt már ennek a fejezetnek, mit ne mondjak. Remélem, a minősége nem olyan rohadványos, mint azt gondolom.

Nagyjából három változatban írtam meg ezt a részt. Nem is az a szép benne, hanem az, hogy a három fejezet egymás alatt kb. 6000 szó volt. Az összefésülés után, kiegyenlítéssel meg mindennel együtt a vége 5861 szó. Szóval, ahelyett, hogy írtam volna egy tisztességes hosszúságú fejezetet, csináltam megint egy ilyen monstrumot. :|

Ajánlott hallgatmány. Maga a videó is elég fura.

A fejezetért köszönet illeti TheFreakZone-t, aki a frissítésével rámutatott arra, hogy amúgy nekem is írni kéne.

Hogyan libbentsük fel a fátylat titkokról csontos walesi módjára

A csontváz könnyedén felnevetett.

– Őszinte leszek: a bátyám emlékeivel a fejében csak azt csodálom, hogy nem jött rá hamarabb.

Letette a hárfát és keresztbe tett lábbal leült. Roderich hátán felállt a szőr, mikor a csontok megcsikordultak egymáson, a tartása merevebb lett tőle. A szavak már a nyelve hegyén voltak, de mire kimondta volna őket, elfelejtette, mit is akart. A lelki szemei előtt olyan erősen rajzolódott ki a kép, hogy már nem is látta a csontvázat. Scott nagyon sokat látta így ülni Owent: Roderich ezért tudta, hogy ha ott lenne a hús, a bőr, akkor teljes szépségében megcsodálhatná a másik kárörvendő vigyorát. A borzas, vörösesszőke tincsei belelógnának a szemébe, takarnák a bátyjáéhoz hasonlóan vastag szemöldökét. Kissé gömbölyded arcán látná a tengernyi szeplőt. A szemei éppen olyan színűek lennének, mint a zöldeskék fény, ami most az üres szemgödrökben ég. Emlékezett rá, hogy egy másik életben ez a fiatalember milyen látványosan szenvedett, amikor a legkisebb öccsük olyan magas lett, mint ő.

Szaporán pislogott néhányat, mire a vigyori arc szertefoszlott és csak a lángszemű koponya maradt. Legszívesebben képen törölte volna saját magát. Mégis hogy gondolhat olyasmire, hogy öccsük? Mióta tartja önmagát ezekkel a nyomorultakkal egy családba valónak?

Roderich Maximilian Edelstein vagy, osztrák nemesek sarja, nem pedig kelta csőcselék! – emlékeztette magát szigorúan.

– Egy pillanatra elkalandozott, kapitány. – Owen halkan nevetett rajta.

Megesküdött volna rá, hogy a másik rákacsintott.

– Engedje meg, hogy a pillanat hatása alatt létezzek még egy kicsit.

– Csak nyugodtan. Legyen a vendégem. – Az asztal felé intett.

– Igazán kedves öntől, hogy hellyel kínál a saját hajómon.

Owen megint nevetett, halkan, de remegő vállai miatt a köpönyege úgy hullámzott, mint vad szélben a tenger.

– Szeretne beszélgetni?

– Csak akkor, ha ezek után teljesen őszinte lesz velem – jelentette ki nyersen. – Elárulná, hogy mire volt jó ez az egész színjáték a hamis névvel?

– Nem értem, miért haragszik rám, maga az, akinek még a meglepettsége is hamis – horkant fel Owen. – De ha ennyire tudni akarja: a tengernagy ismeri a családomat. Behatóan, ami azt illeti. Ha a saját nevemet mondom, szerintem még akkor is rám ismert volna, ha a családnevemet elhagyom, vagy a régiek hagyományai szerint Owainnek hívatom magam.

– Hívjam úgy? – kérdezte Roderich felvont szemöldökkel. Leült és pakolászni kezdett az asztalán.

– Isten őrizz, azt is rohadtul utáltam, amikor a testvéreim csinálták.

– Ha belepillantanék a bátyja emlékeibe, hány olyan emléket találnék, melyben így hívja? – tette fel a trükkös kérdést.

Owen sóhajtott.

– Túl sokat.

Roderich engedte, hogy az együttérzés mosolyra görbítse az ajkait. Elizavetát is milyen sokat kérte, hogy ha becézni szeretné, akkor inkább legyen Rod, mint Roddy. A lányról eszébe jutott az istenverte kalóz és az idétlen Roddy-Moddy megszólítás, mire rögtön felment benne a pumpa. A következő gondolat az volt, hogy pontosan milyen helyzetben hagyta ott a Trinitét és pontosan mennyi információ derülhetett ki róla…

És ő járt az Igazság Csarnokában, ahol a fények folyamatosan a nevét ismételgették, ez a fickó vele szemben pedig Owen Kirkland. Ha valaha összehozná a balsors egy Kirklanddel, vagy valaki mással a fae-ből, még véletlenül se mondja meg neki a teljes nevét.

Nagyot nyelt.

– Egyszer azt hallottam, hogy a magafajtáknak nem szabad bemutatkozni. – Hallotta kicsendülni a saját hangjából a hamisságot.

– Ó igen, ez egy olyan jó tanács, amit érdemes lenne megfogadni – nevetett Owen. – A neveknek hatalma van, kapitány, de ne aggódjon, a magáé biztonságban van nálam. A bátyám helyett viszont nem tudok és nem is merek nyilatkozni.

A gombócnak nem akaródzott eltűnni a torkából.

– Azért, mert a bátyja hajlamos kihasználni ezeket a lehetőségeket, vagy…?

– Azért, mert Scottnak mindig is érdekes viszonya volt a nevekkel. Például, nem Scott a keresztneve.

– Hanem?

– Szívesen elmondanám, főleg akkor, ha láthatnám, amikor az álmaiban a nevén szólítja, már csak a pofa miatt, amit produkálna! – Disznó módon felröhögött. – De sajnos átkot tett a saját nevére, nem adhatom tovább. Csak akkor ejthetem ki, amikor ő is jelen van, hallja, amit mondok és nem tiltja meg, hogy megnevezzem.

– Ez egy kicsit körülményesnek hangzik.

– Mindig is szeretett körülményeskedni. Így belegondolva, mindegyikünk szeret! – A térdére csapva kacagott. – De mondja csak, kapitány, mégis hogy van az, hogy a nevemet tudja, ellenben az ilyen kis anekdotákkal nincs tisztában? A név fontos, és mint ilyen, a bátyám életének sarkalatos pontja. Ha megosztotta önnel az emlékeit, akkor ezt miért nem tudja?

Roderich az asztalára könyökölve dörgölte az állát.

– Igen különös ez a helyzet. Nem tart olyan régen, mégis úgy érzem, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy eljöttem a Trinitéről. Néha rácsodálkozom dolgokra, ahogy az emlékeim között rájövök a működésére, máskor megrémülök, mert úgy érzem, mintha kívülálló lennék a saját testemben. Az meg, hogy az emlékek hogyan jönnek… úgy változik, mint a szél.

– Érdekes, hogy éppen ezt a hasonlatot használta – billentette félre a fejét Owen. – A bátyám történetesen tud parancsolni a szélnek.

Felvillant a bensőjében a bizonyosság. Igen, tudja. Sőt, azt is tudja, hogy a beszélgetőtársa eleme a víz, és méretes hullámokat, áramlatokat vagy akár örvényeket is tud roppant vidáman énekelni, amiket maga kísér a hárfáján.

– Ez egy harmadik változat volt – mondta lassan, tagoltan. – Kimondta és én tudtam, hogy nem hazudik.

– Szóval minél többet fecsegek, annál többet tud? Kiváló!

Éppen nem érezte annak, legalábbis odaadta volna Owen fél karját egy kis csendért. Az egész férfit odaadta volna egy zongoráért, még akkor is, ha tudja, hogy a játéka felébreszti a matrózokat és reggel, amikor a tengernagy tudomást szerez a cseréről, ő megint megvizsgálhatja a tenger hőmérsékletét.

Lélekben megköszönte az édesanyja nevelésének, hogy élete sóhajából kifelé csak egy kisebb szusszanás lett.

– Tényleg nincs semmi mód arra, hogy ezt a kapcsolatot a bátyjával… megszüntessük?

– Az idő mindenre megoldás. Azt viszont már meg akartam kérdezni, hogy miből gondolja maga, hogy én minden kérdésére választ tudok adni? Időnként az a benyomásom támad, hogy ilyesmik forognak a fejében.

– Lássuk csak, az Igazság Csarnokában töltött néhány évet, azt próbálja elhitetni velem, hogy mindent, vagy legalábbis igen sokat tud és amikor kérdezek valamit, akkor a válasza van olyan jó, hogy ha nem is válaszolja meg vele az eredeti kérdésem, de az legalább hármat borjaddzon.

– Érdekes egy ember maga. Szerintem kedvelni fogom.

– Miért nem akarja, hogy a tengernagy megtudja, hogy ki maga?

– A családomnak híre van – rántotta meg a vállát Owen. – Akárhogy is nézzük, az én időmben csak örültünk neki, ha hírét viszik a nevünknek, és nem foglalkoztunk vele, hogy ennek majd később megihatjuk a levét.

– Most mire gondol?

– Csináltunk néhány hülyeséget, ami miatt bizonyos körökben a Kirkland név elég ismert lett és ez nem igazán segíti elő a bujkálást, hogy úgy fogalmazzak.

Roderich félrebillentette a fejét.

– Úgy emlékszem, a tengernagy említést tett az ön egyik rokonáról.

– Oh?

– Igen. Azt mondta, hogy még gyerekkorában találkozott egy Kirklanddel, aki egyszerű trükkökkel kereste a kenyerét. Később megkereste a férfit és tőle kérdezett a varázslatokról.

– Hm. Amikor a tengernagy gyerek volt, azt mondja? Akkor még valamivel több varázslat volt a világban, már csak azért is, mert akkor még nem pusztította a mágiának azt a formáját, amiről úgy gondolta, hogy nincs hasznára. Egyáltalán, miből gondolja, hogy a rokonom?

– A tengernagy mondta. Egy Kirklandet könnyű kiszúrni, valahogy így mondta.

– Oh, akkor az Flynn lehetett – nevetett fel. – A bátyám.

– Parancsol?

– Ugyan már, nincs nekem olyan népes családom, mint ahogy maga azt gondolja. Ráadásul az, hogy egy Kirklandet könnyű felismerni, az anyám érdeme. Gyűlölte az apámat, és megátkozta, hogy a sídh minden tagja tudja, hogy ki is ő. Arról nem tehetett, hogy minden gyereke örökölte az átkot…

– Miről beszél?

– Idézze fel maga előtt a bátyám arcát, és mondja el, hogy maga szerint mi a legjellemzőbb, legfelismerhetőbb vonása. De őszintén.

Roderich nagyot nyelt.

– Nos, a… attól függ, szemből vagy hátulról?

– A szemöldöke, jóember! Mindegyikünknek ilyen csudavastag szemöldöke van… Egyszer kiszedettem, mert egy lány kicsúfolt miatta, de másnapra visszanőtt.

Erre nem igazán tudott mit mondani. Nagyon bölcsen úgy döntött, hogy akkor inkább nem is próbálkozik.

– Szegény Flynn, most már biztosan bánja, hogy egyáltalán szóba állt azzal a nyomorulttal.

Itt ütött szöget a fejébe a dolog.

– Már megbocsásson, de… ez lehetetlen.

– Ezt mégis miből gondolja?

Incselkedést hallana a hangjából? Ostobaság.

– A batáviai csata, amikor a tengernagy legyőzte Hondát, vagy húsz éve volt. Maga azt állítja, hogy a tengernagy gyerekkorában a maga egyik bátyjával találkozott, noha sem a fivére, sem Frau Bonnefoy nem néz ki többnek harmincnál, és ezzel már nagyon jóindulatú voltam.

– A tenger hatalmas, kapitány. Több titkot rejt, mint gondolja, ennek egyike az a végtelen átok és varázslat, ami meghosszabbítja egy ember életét. Szerintem mind a ketten benyeltek egy finomabb bűbájt, ami volt olyan kedves, hogy az élettartamuk megnyújtása mellett a fiatalságukat is megőrizte. Jól gondolja, most irigykedek.

– De hány éves? – ütötte tovább a vasat.

– Nem tartom számon. Azt tudom, hogy I. Jakab volt a király, amikor születtem és tizenöt éves voltam, amikor elhagytam Írországot. Nem sokkal a huszadik születésnapom után haltam meg.

Roderich nem tudta, mit is érez pontosan. Kavargott a bensője, és ebből a színes-szagos lucsokból valahol kidugta a fejét a tény, hogy I. Jakab száz éve ült trónra és húsz évig uralkodott. Ez a férfi vele szemben több, mint nyolcvan éves.

– Egy pillanat – pislogott. – Ha jól értem, akkor maga még… hát, élt, amikor találkozott Marianne Bonnefoy-hal, igaz?

– Igen.

– Akkor mégis hogyan születhettek a fiai húsz évvel ezelőtt?

– Kapitány, nem akarom megbántani, de tudtommal az élethez kellenek olyan dolgok, mint evés, alvás meg hús, ami az ember bőrén van. Én ezeknek jó ideje híján vagyok. Komolyan azon akad fenn, hogy egy nő varázslat hatására képes hatvan évesen kihordani és megszülni egy gyereket? Főleg úgy, hogy a nevezett nő nem öregszik?

Üres fejjel meredt a másikra.

– Meg persze, az is lehet, hogy Marie fiai jóval öregebbek, mint azt állítják – hümmögött Owen. – De nem, láttam őket, amikor megléptek, ahhoz túlságosan kölyökképük van. Az a kettő félig még tényleg gyerek.

Elfordította a pillantását Owenről. Belenézett a bal kezébe, hogy lásson valami olyasmit, ami még normális és rendben van. Csak utána mert a jobbjára tekinteni, amit még mindig fedett a reggel rátekert kötés. Elég igénytelen volt – csodálta, hogy senki nem tette szóvá. Vagy csak megnézték és nem tettek rá megjegyzést, hogy aztán magukban elmélkedjenek róla egy sort, ahogy ő szokta tenni? Szokott ő egyáltalán ilyet tenni, vagy ezt is csak az öröklött emlékek hatására teszi?

Ez a folyamatos önmarcangolás kezdett az agyára menni. Úgy gondolta, hogy korábban sem volt soha annyi önbizalma, mint amennyit kifelé mutatott, ezek az új fejlemények azonban alapjaiban rángatták meg a világát. Ha még valamit rásóznak a természetfelettiből, menthetetlenül megbuggyan. Igen közelinek érezte a határt, aminek átlépése után a ruháit megszaggatva, kedélyesen jódlizva vonulna végig a hajóján.

Nem is tud jódlizni.

Megnyomkodta a halántékát, hátha csitul valamelyest a fejfájása.

– Jól látom, hogy nem most fog elmenni aludni? – kacarászott Owen.

– Nincs sok kedvem még egy estét a bátyjával tölteni.

– Most hogy mondja, ez egy egészen érthető indok!

Owen gonoszul nevetett. Roderich figyelte. Milyen érdekes ez a világ, egyik nap még óvatos tisztelettel szól hozzá és összerezzen, valahányszor a csontváz belép a látóterébe, ma pedig még az életkorának ismeretében sem tudja komolyan venni.

– Mik a tervei, ha már az ágyat méltatlannak találta?

– Nem tudom. Dolgozom, ameddig kitart a fény.

– Egész nap ezt csinálta. Itt ültem, láttam. Hacsak nem akarja lemásolni az egész hajónaplót, akkor a következő tíz percben végezni fog mindennel.

Sóhajtott. A nyavalyás csontváznak igaza volt, mióta tudja, hogy mit művelt vele a hullám-kő, minden idejét a kabinjában tölti és lefoglalja magát a papírmunkával.

– Talán szúrópróba-szerű ellenőrzést tartok majd a fedélzeteken – tűnődött. – Elvégre Porterék lementek a legalsó szintre éjszaka, amikor a kijelölt őrszemeken kívül mindenkinek aludni kellene, vagy legalábbis a függőágyában fekve bámulni a deszkákat. Kíváncsi vagyok, hány notórius szabályszegőm van még.

– Azok hárman – felelt Owen. – Egyszer Holsten és Friedriksson is lement, külön-külön.

– Ah. Ők voltak azok, akiket Zwingli kisasszony lebeszélt a hülyeségről?

– Erről nem tudok beszámolni. Csak azt tudom, hogy azon az este, mielőtt megszöktek volna, mindketten jártak a cellák lejáratánál és zavarba ejtően hangosan megtárgyalták magukkal, hogy talán nem kéne lemenni.

– Értem. És maga ezt honnan tudja?

A másik hangosan felnevetett. Roderich hallotta az erőltetett felhangot. Mereven nézte őt, mire a nevetés elhalt. Kínos csend állt be.

– Le akartam menni – vallotta be Owen. – Amikor elindultam, még nem állt szándékomban kiszabadítani őket… én csak a bátyámmal akartam beszélni. Eltelt már pár évtized azóta, hogy láttam. Meg szegény halottnak is hisz, ráadásul jogosan, teszem hozzá. Viszont, függetlenül attól, hogy egy hatalmas tuskó, azért jó lett volna váltani vele néhány szót.

– Egyáltalán nem is segített nekik a szökésben?

– Nem volt rám szükségük.

Bólintott. Lassan, súlyosan.

Owen felállt és odasétált az asztalához. Roderich igyekezett kizárni a fán kopogó csont a vasalt csizmatalpnál tompább, mégis éles hangját.

– Ha már az est folyamán többször is szóba került a kedves Marie – támaszkodott az asztalára a csontváz. Mintha csak egy ivóba tért volna be, vagy legjobb barátok lennének. – Hogy is volt az a dolog, amit látott? Azt mondta, hogy egészen friss emlék volt, a bátyám és Marie között.

Nem értette, hogy miért ilyen fontos, de készséggel felidézte az éjszaka látottakat.

– A sógornőjének nevezte, ha erre gondol.

– Hát éppen ez az! – csapott a térdére és Roderich összerezzent. – Nevet mondott? Konkrétan azt mondta, hogy Arthur felesége?

– Az öccse feleségének nevezte és önök kivételével nincs más öccse…

Hiába a csontok simasága, látta Owenen az elképedést. Lehet, hogy a név hatalma tette, elvégre már tudott arcot képzelni hozzá.

– De pont Arthur? – ismételte megrökönyödve. – Hiszen azok ketten mindig marták egymást!

Várakozón fordult felé, de Roderich erre a kérdésre már igazán nem tudott felelni. Tanácstalanul széttárta a karjait.

– Hülyén fogok meghalni… – dünnyögte.

Roderichnek nem volt jövése közölni vele, hogy innen nézve ezen már egy ideje túl vannak.

– Jó, megpróbálok nem fennakadni ezen – legyintett Owen. – Hogy van, kapitány?

– Komolyan kérdezi?

– Hogy máshogy lehet?

– Úgy, ahogy az ember az időjárást méltatja. Ha ez a helyzet, akkor köszönöm kérdését, kitűnően. És ön?

– Fájnak a csontjaim, esni fog. – Nevetett a saját viccén, aztán megkomolyodott. – A minap úgy láttam, hogy vészesen közel került a kiboruláshoz, ellenben most gyanúsan nyugodt. Hogy csinálja?

– Édesanyámé az érdem – dörmögte.

Fáradtan hátradőlt. Mégis hogy lehet ezt szavakba foglalni? Azért megpróbálta, ha már Owen volt olyan kedves és tényleg érdeklődött.

– Kezdődött azzal, hogy a menyasszonyom megszökött, utána felforgatták az egész addigi világnézetem, megkérdőjeleztek mindent, amiben hittem, olyan dolgokat láttam, amiket korábban csak mesének hittem, végül kénytelen voltam együtt hajózni az esküdt ellenségemmel. Maradjunk annyiban, hogy a maga neve csak a sokadik a kiborulási listámon. Majd egyszer felmegyek egy hegytetőre, és addig üvöltök, amíg jónak látom.

– Kellemes stresszkezelési-módszernek hangzik.

– Annak tartom. Kár, hogy nagyon messze van.

– Mindig ilyen pesszimista volt?

– Csak amikor idegenek emlékeivel a fejemben kellett csontvázakkal varázslatról diskurálnom.

Owen megint nevetett és Roderich egy pillanatra megint embernek látta. Fájó hiányérzetet keltett benne, hogy nem nyúl kétpercenként a homlokához, hogy kisöpörje a haját a szeméből.

– Mi történt az orrával? – kérdezte Roderich, az emlék meglehetősen görbe nóziját nézve. Csak azután jutott eszébe, hogy ez elég udvariatlan volt, mikor már kibukott belőle. Fene Kirklandbe meg az ő megkérdőjelezhető szociális képességeibe.

– Nézeteltérések – rántotta meg a vállát. – Rendszerint én voltam az a szerencsétlen flótás, akit orrba vágtak, szóval eltört egyszer-kétszer. Először szerintem még otthon, egyszer meg Arthur hathatós közreműködésével abban a kocsmában, ahol összeszedtük Marie-t. Utána is voltak szép mozdulataink, és úgy emlékszem, nem sokkal a halálom előtt is csúnyán pofára estem. Legalábbis az utolsó pillanatban dőlt az arcomból a vér….

Egészen addig lelkesen gesztikulálva vette számba az alkalmakat. A földre meredt és elhallgatott, a kezeit lassan leengedte maga mellé. Roderich visszanyelte a késztetést, hogy újra kérdezzen.

– Most fogja megkérdezni, hogy milyen érzés volt meghalni, igaz? – kapta fel a fejét Owen. Roderich összerezzent, mintha olyan nagy baj lett volna, hogy a másikat nézi.

– Bevallom, megfordult a fejemben, de ha kényelmetlen önnek a téma, akkor ne beszéljünk róla.

– Nem emlékszem rá tisztán. – Owen meg se hallotta, amit mondott. – Tudja, a fivéreimmel a hullám-köveket kerestük. A kanjut és a manjut. Konkrét okunk nem volt rá, hogy miért csináljuk, szerintem inkább csak… olyan sokan próbálkoztak előttünk és mind felsültek. Meg akartuk mutatni, hogy nekünk sikerülni fog. Kihívtuk magunk ellen a sorsot, főleg én, mert amikor a többiek felhozták, hogy a világon semmi értelme annak, amit csinálunk, én biztattam őket arra, hogy menjünk tovább.

– Nem hiszem, hogy az élet ilyen patikamérlegen osztogatja a jót és a rosszat – vetette ellen Roderich. – Szerintem igenis vannak emberek, akiknek csak annyi a bűne, hogy rosszkor vannak rossz helyen.

– Ez kedves magától. Mindegy, rövidre fogva annyi történt, hogy összevitatkoztunk a haladási irányon, váratlanul ért minket egy támadás, aztán mire kettőt pislogtam, már keresztülszúrtak rajtam vagy három lándzsát, ami olyan dolog, amibe akkor is belehal az ember, ha történetesen van három vajákos testvére.

A halála történeténél volt egy sokkalta érdekesebb is.

– És hogy jött vissza?

– Nem tudom. Emlékszem rá, hogy nem kapok levegőt. Csak egy kicsit fájt, tudja? Mint amikor elvágja az ujját, előbb csak azt nézi, hogy mi a fene, mitől lett véres a papír, majd pár perc múlva elkezd fájni. Szerintem gyorsabban meghaltam, mint hogy éreztem volna. Egy pillanatra becsuktam a szemem, de amikor kinyitottam, akkor már a barlang bejáratánál feküdtem, ami az Igazság Csarnokába vezet. Furcsa volt. Annál már csak az volt a furcsább, amikor… de nem, azt szerintem nem bírná gyomorral.

– Micsodát?

– Azt, ahogyan csontváz lettem.

Roderich összevonta a szemöldökét.

– Amikor felébredt, nem csontváz volt?

– Nem, csak egy pár napos vízbe dobott hulla. A húsnak tudja… kell egy kis idő, amíg… inkább hagyjuk.

– Igaza van, tényleg hagyjuk.

Owennek igaza volt, tényleg felfordult a gyomra a gondolattól, hogy a hullamerevség után a feketére alvadt vér a mozgástól megtörik és fekete homokként pereg, a hús pedig lassan elrohad és leválik. Évekbe telhetett, mire csak a csontok maradtak.

Megdörgölte az arcát, hogy kiverje a fejéből a gondolatot és megnyugtassa a vacsoráját. Végigpörgette magában a nap összes eseményét, hátha akard közöttük valami, amiről lehet még beszélgetni és elterelheti a figyelmét a rothadó hús mentális képéről.

– Azt tudja, hogy mi van odaát a Dommdagon?

– Miért kérdi?

– Még a Trinitén szóba került, és felvetődött a lehetősége annak, hogy esetleg annak a bizonyos hullám-kőnek a párja van odaát.

Owen a fal felé fordult, Roderichnek balra; az egyik kajütablakon át ráláttak a másik hajó törzsére.

– Nem hiszem – mondta. – Csak egy kőnek kellene odaát lennie, és egy kő nem termelhet ekkora mágikus kisugárzást.

– Biztos benne? Nem emlékszik rá, milyen volt korábban?

– Kapitány, én soha nem láttam a köveket. Még a barlangig se jutottam el, ahol őrizték őket.

Összevonta a szemöldökét… aztán leesett neki. Egy pillanatra el akarta takarni az arcát szégyenében, de aztán szerencsére visszafogta magát.

– Bocsásson meg.

– Hagyja csak, rég volt.

Megköszörülte a torkát és igyekezett úgy tenni, mintha az iménti fiaskó meg se történt volna.

– Tehát az valami nagy, úgy gondolja?

– Vagy ha nem is nagy, hát olyasmi, aminek nagy ereje van. Esetleg befolyással bír. – Owen egyszerre megdermedt, majd a homlokára csapott. – Hát persze, a hollandi!

Roderich felvonta a szemöldökét. Nem értette az összefüggést. Owent egészen lelombozta, amiért ő nem osztozott a lelkesedésében.

– Mit tud arról a ladikról?

Ladik?

– Azt, hogy átkozottak mind, akik rajta vannak.

– Végül is, dióhéjben ennyi. A kapitányt övező legendákat ismeri?

– Természetesen.

– Remek! Kedves Sigurðurnak hála, már azt is tudja, hogy miképpen kerülnek a matrózok a hajó fedélzetére, bár tudomásom szerint a kapitány az összes tengerbe veszett lélek közül válogathat.

Hirtelen úgy érezte, megszorul a torka körül valami. Hiszen ő maga is kis híján belefulladt a kék istennő ölelésébe!

– Maga hogyhogy így van itt és nem a hollandi fedélzetén szolgál?

– Én soha nem tettem esküt a víznek – rázta a fejét, de aztán hümmögött. – Hacsak nem tekintjük már a létemet önmagában egy tengernek kötött esküvel. Majd nézze meg Scott emlékei között, hogyan kaptuk az erőnket, az egy érdekes rész volt.

Roderich bólintott és szentül elhatározta, hogy a következő alkalommal, mikor lesz szerencsétlensége összetalálkozni a vörös hajúval, majd megemlíti neki, mire vigyázzon.

Azt vajon el kéne mondania neki, hogy az öccse csontváz alakjában boldogítja őt? Vajon egy ilyen titok felfedése után hány üzenetet kellene átadnia egyik fivértől a másiknak? Annyira nem volt kedve postagalambot játszani.

Owen egyszerre az asztalra csapott, mit aki komoly dolgot határozott el. Roderich összerezzent tőle.

– Az a helyzet, hogy ezzel a mágikus kisugárzással bogarat ültetett a fülembe – csicseregte a férfi. – Eddig is kíváncsi voltam rá, hogy mégis mi a bánatot művel a tengernagy, de akkor most szépen átmegyünk, mit szól hozzá?

– Hogy érti azt, hogy átmegyünk? Nem értem a többesszámot. Maga átmegy, én itt maradok.

– Nem bízom magában, kapitány – nevetett fel Owen. – Ha én megyek, maga is jön, leginkább azért, hogy magán tarthassam a szemem.

Sigurðurra gondolt, meg arra, hogy a tengernagy öccse milyen keményen az arcába vágta, hogy nem bíznak benne. A tengernagyra és az ő árulására. Aztán Elizaveta következett. Benne a világon senki nem bízik, akkor mégis miért fájt annyira Owennek ez a kijelentése?

Megengedett magának egy mély sóhajt és felállt. A kabátját a széke háttámlájára dobta, a fegyverövével egyetemben. Owen érdeklődve figyelte, hát megmagyarázta:

– Jobb szeretném, ha nem kapnának rajta, ahogy odaát masírozom, akkor pedig célszerű lenne minél kevesebb zajt csapnom, nem?

– Akkor vegye le a csizmáját is – javasolta Owen.

– Parancsol?

– Kopog a csizmája talpa.

– A lépteim ugyanúgy dobognának. A súlyom alatt ugyanúgy recsegnek a deszkák. Nem fogok tudni hangtalanul lopakodni.

– Azért csak próbálkozzon.

Meg mert volna esküdni rá, hogy a másik rákacsintott.

Alig léptek ki a kabinból és kedve lett volna csípősen megjegyezni, hogy amúgy Owen lábcsontjai szerinte hangosabban kopognak, mint az ő csizmája. Ezen morgolódott egy sort. Erősen elgondolkodott rajta, hogy visszafordul és felveszi azt a lábbelit, hátha nem megy szálka a talpába.

A korlátnál megállt és csípőre tett kézzel nézett a másikra. Bizonyos manővereknél a tandemben utazó hajók egészen közel kerültek egymáshoz, ezt jól mutatta az itt-ott megpattant festék is. Most viszont egy kényelmes tíz méter feszült a két hajó között. Roderich egészen biztos volt benne, hogy ilyen hosszú átszálló-pallója nincs raktáron.

– Fogja meg a kezem.

Dermedten meredt a csontváz kezére. Nem sokat látott az éjszakai ködben, de azért el tudta képzelni a látványt és valahogy nem volt hozzá gusztusa.

– Fogja már!

Keményen ráharapott az állkapcsára. Magában fel kellett sorolnia az apja összes karintiai birtokát, hogy rávegye magát erre az egyszerű mozdulatra.

Owen csontjai hidegek voltak. A frissen főtt hús csontjai között ott vannak a porcok, nem úgy Owen csontjai között. Azokat a világon semmi nem tartotta össze. Átsuhant rajta a félsz, hogy ha erősebben megszorítja a másik kezét, akkor az ujjak elválnak a tenyér csontjaitól és a tengerbe hullanak.

Akkor már egy kicsit erősebb volt benne az ellenállás, mikor a sötétségben kivette, hogy Owen éppen átmászik a korlát felett.

– Megőrült?! – sziszegte.

– Tudom, mit csinálok. Jöjjön!

Dehogy ment. Kötelességtudóan fogta Owen kezét, de a világért meg nem mozdult volna. A világ olcsónak bizonyult, mert csakhamar azon kapta magát, hogy kinyújtott karral áll, Owennel szemközt, és a férfi előtte lebeg a levegőben.

– Bízzon bennem!

Úgy, hogy maga nem bízik bennem? – akarta a szemére vetni, de egy hang se jött ki a torkán.

Ha a másik nem a jobbját fogta volna, akkor talán keresztet vet, mielőtt átmászik a korláton. Furcsa anyagra lépett, ami egészen biztosan nem fa volt. Owen tett egy lépést Roderichnek előre, magának hátra. Látta a szeme apró pilácsait.

– Nem fogják észrevenni az őrszemek? – kérdezte idegesen. – Világít a szeme.

– Ha nem beszél halkabban, akkor nem meglátnak, hanem meghallanak minket – mondta a másik, de a lángok kisebbek lettek a szemüregekben. Biztosan hunyorog.

Kétségbeesetten igyekezett minél kevésbé tudomást venni arról, hogy pontosan min is sétál. Már tudta, hogy vízen: a zoknija talpa átnedvesedett. Fáztak tőle a lábujjai. Az estére fogta, meg arra, hogy nem szokott lábbeli nélkül szaladgálni. Minél inkább igyekezett nem arra gondolni, hogy mi is van, vagy éppen nincs a lába alatt.

Csak a Dommedag fedélzenén ébredt rá hogy a szíve egy vágtázó ló patadobogásának ütemére kalapál. Szánt rá pár hosszú lélegzetet, hogy megnyugodjon.

A fedélzetre lépve Owen azonnal elengedte a kezét és már ment is a lépcső felé. Roderich a megnyugvására tekintettel kissé lemaradva követte. Ezen a hajón még sosem járt a kapitányi kabinon kívül, így a nyugtatógyakorlat gyakorlatilag mit sem ért. A parancs ellenére hagyta, hogy Owen kijöjjön a kapitányi kabinból, ráadásul amit most csinál, az akár kémkedésnek is minősülhet, elég csak a közte és Kirkland közötti kapcsolatra gondolnia.

Arról viszont tényleg soha nem fog egy árva szót sem szólni a tengernagynak. Akkor nem is belelökné, de belelőné a tengerbe.

Az ágyúfedélzeten végigzengett a matrózok horkolása. Owen még egy szintet lejjebb ment, úgy indult meg az orrból a tat felé. A második ágyúfedélzeten úgy osontak végig, mint a patkányok. Itt is volt egy-két fellógatott függőágy, amik mellett Roderich úgy lopakodott el, hogy a szíve a torkában dobogott.

A fedélzet végében ajtó mögött a raktárak voltak. Owen megállt, körbetapogatta a kilincset, míg Roderich egyik lábáról a másikra állt. Owen egy halk „ahá”-val nyitotta ki az ajtót, de ezt Roderich olyan hangosnak hallotta, hogy ijedten kapta a fejét a katonák felé, hogy felébredtek-e.

Besurrant Owen mögött az ajtón és igyekezett minél halkabban betenni maga mögött. Owen még két ajtót bűvölt meg, mire odaértek a céljukhoz. Nem volt nehéz rájönni, hogy megérkeztek.

A helyiség kicsiny, kerek ablakai előtt nehéz függönyök lógtak, azért nem szűrődött ki innen semmiféle fény, holott négy lámpás és két gyertya is égett a szobában, elég fényt teremtve ezzel ahhoz, hogy a sarokban egy ősz, idős férfi olvasni tudjon. Érkezésükre felpillantott, és meglepetten félrebillentette a fejét.

– Ah.

Roderich nem tudta, mit csináljon, hát kitartott a neveltetése mellett. Összezárt bokával, röviden és tiszteletteljesen meghajolt. A tankönyvben ez a meghajlás a „találkozás ismeretlen rangú egyénnel” nevet viseli. A tényt, hogy harisnyában és mellényben áll, elhessegette.

– Nocsak-nocsak – csilingelt Owen.

A férfi erre összecsapta a kezében fogott könyvet.

– Rég hallottam ezt a hangot – mondta rekedtes, öreg hangján. – Mi a neved, csontváz?

– Ithel – vágta rá Owen.

A bácsi erre korát meghazudtoló fürgeséggel felugrott. A könyve a padlóra hullt, ami Roderich könyvek iránti tiszteletét mélyen sértette. Ezt az érzést pillanatok alatt félresöpörte a szégyenteljes értetlenség: az idős úr lábait lépésnyi bokalánc kötötte össze. A bal keze a csuklója felett csonkban végződött. A ruhái tiszták, de viseltesek voltak. Galambősz szakálla szanaszét állt, kócos haja a szemébe lógott. A jobb kezével túrta hátra a tincseit, hogy jobban megnézhesse magának a csontvázat.

Roderichben benne szakadt a levegő, ahogy megpillantotta a korábban családi átoknak nevezett vastag szemöldököt.

– Veled meg mi a kénköves pokol történt, Owen? – kérdezte a bácsi.

Az egy dolog volt, hogy Roderich néhány nap, meg egy báty emlékei alapján ráismert a halott férfi valódi kilétére. Na de hogy ez az úr csak így, kapásból tudja? Elképedten fordult Owen felé, aki a bácsira meredt. Nagy sokára megszólalt:

– Flynn?

Erre a bácsi felnevetett, és ölelésre tárt karral lépett az öccse felé. Nem sokat, mert a lánca gyorsan elfogyott, de eleget ahhoz, hogy Owen értse az üzenetet, és a maradék távolságot ő maga hidalta át. Roderich Flynn helyett is megborzongott, amikor azok ketten összeölelkeztek.

– Hát, hogy is mondjam – mosolygott a bácsi. – Rosszul festesz!

– Azért te sem panaszkodhatsz!

Jót nevettek magukon. Roderich szóhoz sem jutott.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Owen. – Egyáltalán, mióta vagy itt?

– Nem számolom – rántotta meg a vállát. – Régóta. Szerintem megvan néhány éve.

Owen jóval gyöngédebben kérdezte:

– És a kezed?

– Oh, ez? – emelte fel a csonkot. Megrántotta a vállát. – Tudod, milyen a kardom. Előbb-utóbb visszatér a kezembe, kivéve akkor, ha fogom.

– Te levágtad a kezed?

– Le én. Bondevik a nyomomban volt, az Ogham azt mondta, nem fogja nyomom veszíteni. Valamit ki kellett találnom.

– És ezért vagy most trottyon. Mégis mit műveltél?

– Én? A világon semmit. A kardom messze van, ezért utolért a korom, ilyen egyszerű. Hála az isteneknek, így legalább könnyű volt megetetni vele – bökött fölfelé –, hogy agyament vénember vagyok. Na és te? Utoljára a temetéseden láttalak. Nem voltál szép látvány.

Owen a bátyja történetéhez hasonló hosszúságban összefoglalta az Igazság Csarnokát, meg ami azóta történt. Mivel abban a történetben Roderichnek is volt valamicske szerepe, így végre észrevették, hogy amúgy ő is ott áll a sarokban.

– Oh, elnézést, kapitány – nevetett Owen. – De tudja, rég láttam már a bátyámat, remélem, megbocsátja, hogy megfeledkeztem magáról.

Hümmögött és legyintett. Elfogadja. Rég halott fivérek ritkán szoktak rég halottnak tartott fivérekkel találkozni. Őt magát amúgy is lefoglalta, hogyan lehet ezt az egészet úgy tálalni, vagy éppen nem tálalni a másodszülött Kirklandnek, hogy ne kapjon ideggörcsöt. Magából indult ki, ő azt kapna.

Azok ketten tovább trécseltek, leginkább arról, mit csináltak azokban az években, amikor nem látták egymást.

– Elnézést – köszörülte meg a torkát. – Owen, igazán nem bánom, ha itt marad és beszélget a fivérével, de… de nekem dolgom van.

– Oh, hát persze, máris! Flynn, nem tartja itt véletlen a tengernagy valamelyik hullám-követ?

– De, a kanjut. A manjut mintha futólag éreztem volna valamelyik nap, de nem vennék rá mérget. Még az is megfordult a fejemben, hogy kibontom a bilincsem és utánanézek, de nedves időben úgy fáj a derekam, hogy majd’ beszakad.

Owen kinevette.

– Scott itt járt – tájékoztatta vidoran. – Nála van a másik kő.

– Tényleg? Akkor azért nem ismertem rá. Furcsa is volt az a sok mágikus jelenlét.

– Marie-t is hozta.

– Az viszont már nem hiszem el, ha Scottnak megvan a manju, az eléggé megváltoztatta a jelenlétét, de Marie-t szerintem egy földrengés se zökkenti ki.

– Nem, őt az zökkentette ki, hogy van két gyereke és Arthur a férje.

– Ní chreidim é!

A hitetlenkedés nem volt új Roderichnek. Rájuk hagyta. Helyette szétnézett a szerényen berendezett szobában, ahol minden úgy volt elrendezve, hogy Flynn láncainak hatókörében legyenek. Azon kapta magát, hogy úgy nézelődik, mintha arra számítana, hogy ráismer egy mágikus tárgyra.

– Tudja mit, kapitány? – fordult hozzá vidoran Owen. – Visszaviszem magát a hajójára, úgyis csak itt ácsorog. Mit szól hozzá?

– Remek ötlet.

Eleve nem akart jönni. Feltámadt benne a gyanú, hogy csak le akarják koptatni, de azonnal megfeddte magát. Ennek a kettőnek egyébként is van végtelen megbeszélnivalója, nem kell ő ahhoz, hogy mindig visszakérdezzen, ha valami olyasmit mondanak, amit nem ért. Ráadásul egész idáig angolul beszéltek, de Flynn ír kifakadása után kinézi belőlük, hogy váltanak az anyanyelvükre. Már ha az ír valóban az. Az örökölt emlékei gyanúsan mocorogtak az elméje hátuljában.

– Kapitány – szólította meg Flynn Kirkland. – A farkas órájában ritkán szoktak a tengernagy engedélyével bíró látogatóim érkezni. Jól gondolom, hogy ön most tilosban jár?

– Nos… így is mondhatjuk.

Flynn nevetett. Nehezen lélegezve, öregesen. I. Jakab alatt született, szabad neki.

– Megtenné kérem, hogy a valódi nevemről hallgat a tengernagy előtt?

Pislogott.

– De hát tudja, hogy maga melyik családba tartozik.

– Így igaz, viszont azt nem tudja, hogy pontosan milyen fokon.

Megint a Csarnokba vezető folyosón megejtett beszélgetés jutott eszébe.

– Arra gondol, hogy a melyik felmenőjük volt tisztavérű tagja a fae-nek?

– Igen, arra. Ha mégis kiderülne, hogy itt járt, kérem, Seánnak nevezzen.

– Seán. Rendben.

Roderich, te a Bibliára tett kézzel tetted le a tiszti esküt. Ha idelenn sikerül is kimagyaráznod magad, Szent Péter nem lesz elragadtatva.

Ugyanazon az úton ment, mint ahogy jött, most a ködös eget bámulta maga felett, miközben átkelt azon a valamin, ami nem víz, mert senki nem tud vízen járni. Owen nem mászott át vele együtt a korláton.

– Azért arra figyeljen, hogy ne kapják el – figyelmeztette a másikat.

– Mert mi lesz velem, megölnek? – kérdezte Owen és jót kuncogott a viccén.

Nem várta meg a válaszát, otthagyta. Roderich toporgott egy keveset a korlát mellett. Nem mert a másik után szólni, abban viszont biztos volt, hogy bárhogy is kelt át a két hajó között, ha nem fogja Owen kezét, akkor rövid úton a tengerben kötne ki, ha megpróbálna utána menni.

A fejét csóválva vette a kabinja felé az irányt.

Egy lámpás még halvány fénnyel égett. Mire a gyertya belefulladt a viaszába, ő megmosakodott, átöltözött és a takarója alól figyelte az árnyak játékát az ágya plafonján. A kihunyó gyertya füstszaggal és sötétséggel töltötte be a kabint. Roderich szívében megsűrűsödött a félelem.

Lehunyta a szemét. Mintha ennyi elég lenne az idegessége elűzéséhez.

Mintha a félelmet egyetlen csettintéssel meg lehetne szüntetni, és el tudna aludni. Az érzései amúgy is olyanok, mint egy folyó, ő maga meg egy ladik, evezők nélkül. Csak annyit tehet, hogy sodródik az árral, és amikor valaki szembejön, akkor úgy tesz, mintha minden rendben lenne, és a dolgok az ő tervei szerint alakulnának. A szülei erre tanították. Kötelességed fogni a gyeplőt.

Ha pedig a semlegesség maszkja mögé nem tud elrejtőzni, akkor marad a düh álarca. Azon talán még nehezebb átfurakodni, mindemellett az ellenfeleknek szokásuk azt hinni, hogy a dühös ellenfél nem gondolkodik. Alábecsülik.

Ez a düh mozgatta a kezében az ásót. Beledöfte a földbe, rátaposott, hogy mélyebbre menjen, előrehajolt, a bal keze lecsúszott a nyélen, megszorult a kezében a fa, felemelte, érezte a föld súlyát a karjaiban, a vállában, a derekában, majd a jobb csuklóját elfordítva a rög átfordult és a oda puffant, ahonnét kiemelte. Az a néhány gizgaz, ami kinőtt belőle, most alulra került.

Köcsögök.

Mögötte a tökök és a marharépák még ott ültek az indák végén. Azok csak akkor lesznek jók, mikor már egészen hideg lesz, de még nem áll be a fagy. Addig fel kell ásnia a kertet tavaszra, akkor majd felássa még egyszer és aztán vethet. De a vetés még nagyon messze van, addig marad az ásás.

Természetesnek érezte a mozdulatot. Benne volt a karjában, ott feszült a válla izmaiban. Nem találta megerőltetőnek a feladatot, de hosszú távon kimerítette. Reggel óta talpon volt, ellátta az állatokat, leszedte és megpucolta a maradék babot, átrámolta a babok miatt a fél kamrát, hogy elférjenek, most ás és tudta, hogy a az út menti gyümölcsfákról is le kéne szednie a kései körtét, mert az nem éretten, hanem rohadtan hullik le, azt pedig nem engedheti meg magának. Mindeközben dühös volt, maga sem tudta kire, vagy mire. Talán azért, mert az ásás lassabban haladt, mint gondolta. Talán azért, mert ma sem fog végezni a bőséges feladataival. Zúgott benne az indulat.

Türelmetlenül túrt bele a hajába, félresöpörve a szemébe lógó nedves, lángvörös tincseket.

– Miért te ásol, csibém?

Megfordult. Tőle nem messze, a tökökön túl egy nő állt. A szoknyája zöld volt, a mellénye és a prémmel szegett úti köpenye barna. A színek jók voltak, de az összkép mégsem volt tökéletes; ahogy Roderich az arcába tekintett, megint úgy érezte, a személy nem alkot egységet a ruháival. Mintha egymásra vetülő árnyékok lennének, egy helyen vannak, de csak a véletlen jóvoltából. Lángvörös hajában nyoma sem volt ősz szálaknak, zöld szemeinél élénkebbet még soha nem látott. Az arcát szeplők borították, de ez nem hibának tűnt, csak még inkább kiemelték a nő éteri szépségét. Ha nem ismerte volna, azt hiszi, hogy a lápok egyik tündére lépett elé.

Mama.

Egyet pislogott, és a nő eltűnt, vele együtt a kert is megváltozott. Már nem kora ősz volt, sárguló levelekkel és betakarításra váró terményekkel, hanem kopár tél. Hó még nem volt, de minden barnultan, a hosszú őszi esők után elrohadva meredezett. A nő helyén Scott Kirkland állt, zord arckifejezéssel.

Roderich kezéből eltűnt az ásó, és megint szüksége volt egy hosszú pillanatra ahhoz, hogy rájöjjön, megint egy emlékben van és az imént átélt érzések nem az övéi.

– Mennyi időnk van? – kérdezte.

Kirkland felvonta a szemöldökét.

– Mennyi időnk van beszélni? – ismételte Roderich. – Csak hogy tudjam, mennyire tömörítsek.

– Meséltél valakinek az álmaidról, nem igaz? – görbült felfelé Scott ajka. – Valakinek, aki ért ahhoz, ami veled történik. Nem a tengernagynak.

– Nem.

– Ki volt az?

Gyorsan felállított magában egy rangsort. Azt már az előző álmából tudta, hogy nem tud hazudni, szóval nem tagadhatja le az igazságot, de talán… talán halogathat.

– Az csak harmadlagos. Annál fontosabb dolgot szeretnék mondani.

– Nocsak.

Nagyot nyelt.

– Kérem… önökkel hajózik még Fräulein Zwingli? A Kereskedő?

– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem.

Kirkland összefonta a karjait maga előtt. Roderich egy pillanatig elgondolkodott rajta, hogy vajon akkor is ilyen arcot vágna-e, ha tudná, hogy két fivére a tengernagy fogságában van.

– Ha legközelebb találkozik vele, akkor adjon át neki egy üzenetet. Legyen nagyon tapintatos. A húgáról lenne szó…

>>> Folytatás >>>

Ogham: a druidák szent faábécéje. Jelen esetben úgy használtam őket, mint Neil Gaiman Csillagpor c. művében a rúnákat.

Ní chreidim é! (ír) – Nem hiszem el!