Fyrirgefðu mér #11
Mit tud ez a történet, hogy
utoljára tavaly augusztusban volt belőle feltöltés?
Azt tudja, hogy kiborít, úgy,
ahogy van, még akkor is, ha ez már a megoldás-szakasz és már
csak egy fejezet van hátra. Mondanám, hogy gyűlölöm, de nem
tudom, hogy valóban így van-e. Felemás érzésekkel viseltetek
ezen gyermekemmel szemben.
Ismertető: legutoljára ugye
Denny volt, némi Lukasszal karöltve szembesült vele, hogy Siggi
lelépett. Most ugyanez következik, Sigurður szemszögből.
Fyrirgefðu mér
#11
Ko-tapp, ko-tapp. A lépései.
Ff-hhh, ff-hhh. Kapkodó
lélegzete.
Rrr-rrr-rrr. A sietségtől
citáló bőröndje kerekei.
Akármilyen gyorsan ment, még
mindig hallani vélte Denny hangját. Szólította. Kávét kért,
aztán gondolt egyet és süteményt akart. Nem ér rá később,
most azonnal.
Megtorpant, mikor rájött, hogy
már két sarok óta azon gondolkodik, hol lehet hajnal háromkor
süteményt kapni, és vajon lenyomhatná-e a főnöke torkán az
éjjel-nappali kisboltok műanyagízű förmedvényeit.
Állt. Nem tudott tovább menni.
Lerogyott a járdaszegélyre.
– Mi a fenét csinálok? –
vonta kérdőre a bőröndjét. A hangja túl magas volt és
elcsuklott.
Üres, nyitott tenyereibe
nézett. A balba belenyomódott a bőrönd fogójának mintája. A
jobb ujjbegyei még érezték a tollat.
A hajába túrt, felnyögött és
elhevert a harmatos fűben. Hogy jutott eszébe ilyen marhaságokat
leírni? Mi a fenének menne haza? Hogy megint ott kuporogjon a szoba
sarkában, míg az anyja a démonaival kiabál? Ha egyáltalán nem
lőtte még túl magát és még él.
Nem, hozzá nem hajlandó
visszamenni. De akkor hova menjen?
Nagyot nyelt. Most, hogy
belegondolt abba, mit is művelt, rájött, hogy ugyanabba a
helyzetbe került, mint három évvel ezelőtt. Se neve, se lakhelye,
se iskolája, se pénze, se reményei vagy kilátásai, és még
sorolhatná, mi mindent nélkülözik ebben az istenverte világban.
Eddig legalább fedél volt a feje felett, és röhöghetett a
főnökén, mikor a férfira rájött az öt perc, és úgy gondolta,
hogy neki most sürgősen meg kell tudnia, hány bukfenccel ér át a
nappalin.
Elszorult a torka.
Aztán képen törölte magát.
– Tudod, mit csinált veled! –
dörrent magára. A hangja végigvisszhangzott az üres utcákon. –
Nem mehetsz vissza. Eljöttél, nincs vissza út.
A garázsajtón jött ki, amit
lecsukott maga után. Kizárta magát a házból. Nem tud
visszamenni.
Tüntetőleg
nem volt hajlandó tudomást
venni a mellényzsebében megbújó kulcscsomóról.
A
bőröndjére nézett.
Közepes méretű darab, és elfért benne minden holmija, az összes
ruhájától kezdve a könyvein át váltás cipőjéig
és a vékony szövetkabátjáig. A vastagot New Yorkban hagyta, de
ha itt is marad Dániában, akkor se lesz rá szüksége még egy
darabig.
Fogalma sem volt róla, hogy
van-e egyáltalán olyan holmija, amit pénzzé tudna tenni. Vagy
egyáltalán hogyan.
Hogyan keressen szállást
éjszakára? Hogyan kell munkát keresni? Ha önéletrajzot kérnek
tőle, akkor írja bele a kamuadatokat, amikkel eddig együtt élt,
vagy az igazságot: nem ért a világon semmihez?
Még egy raktárba se vennék
fel söprögetőnek.
Ismét talpra kecmergett, maga
sem tudta megmondani, miért. Megfogta a bőröndjét, és az
előbbinél sokkal komótosabb tempóban folytatta az útját.
Tizenegy lépéssel később szembesült vele, hogy egy bazi nagy
kört írt le, és Denny háza előtt áll.
Túl sokáig és túl hosszan
bámulta a bejárati ajtót. A mellényzsebét égette a kulcs. Denny
mellett biztonságban van. Ő csak egy ember, aki néha vicces és ha
olyan kedve van, akkor kedves. Esbjergben Sigurður megütötte,
mégsem rúgta ki. És mennyire maga alatt volt, mikor meglátta,
hogy részegen felpofozta…
A monoklija még mindig fájón
lüktetett, ha megérintette.
Rátört az öklendezhetnék. A
nyelőcsövét marta a feltörő epe.
A zsebébe túrt, és dühösen
a ház felé hajította a kulcsot, majd eltrappolt.
Ko-tapp, ko-tapp. A cipője
talpa a járdán.
Ff-hhh, ff-hhh. A zihálása.
Rrr-rrr-rrr. A mögötte kacsázó
bőrönd kerekei.
Hogy volt képes egyáltalán
elgondolkodni a lehetőségen, hogy visszamegy?
Dennynek eszébe se jutott, hogy
esetleg bántja. Hogy porig alázza, hogy elveszi minden maradék
méltóságát. Eszébe se jutott, hogy a mozdulatlansága nem
beleegyezés, hanem megadás. Évek tapasztalata, hogy mi kell tenni,
ha a főnöke rá akar mászni. Mit kell tennie, hogy ne fájjon.
Olyan sokáig.
Ezúttal figyelt rá, hogy ne
forduljon le sehol. Nyílegyenesen ment befelé a városba. Egy
kocsma előtt néhány vidám, egyetemista-forma férfi trágárságokat
kiáltott utána. Az egészben az volt a szörnyű, hogy értette
őket.
A harmatos fűben heverészést
még akkor is érezte, mikor a végtelenbe tett séta után lerogyott
egy köztéri padra. A dizájner ülőalkalmatosság a
leglehetetlenebb helyeken nyomta a hátát. Valószínűleg azért
tervezték így, hogy a hajléktalanok ne aludjanak rajta, de a két
paddal odébb csövelő fickót ez nem zavarta.
Azt tudta, hogy a bőröndjében
mi van, elvégre halálos precizitással hajtogatott bele mindent. A
nadrágja és a mellénye zsebeihez azonban nem nyúlt; most ezeket
túrta végig, hátha talál bennük valami hasznosat.
Nála volt a szövött,
pattintós tárcája, benne száznegyven koronával. Az aznapi
bevásárlása visszajárója. A másik zsebében egy megkezdett
csomag papír zsebkendő volt. A farzsebében egy négybe hajtott
írólapon egy internetről lesett mustáros csirke receptjét, a
mellénye szív feletti zsebecskéjében pedig egy kicsiny
kartonlapot talált.
Leon Chun, Financial Times
Egy londoni lakcím, e-mail,
telefonszám.
Ha
az utcasarkon nem állt volna egy telefonfülke, meg sem fordul a
fejében, hogy felhívja. Így
is megremegett a keze, miközben előkotorta a tárcájából az
aprót.
Egy örökkévalóságig
hallgatta a tárcsahangot, majd egy kattanás és:
– Leon Chun, tessék.
A hangszíne alapján a
legmélyebb álmából verte fel. Sigurður feje azonnal kiürült.
Még azt is elfelejtette, hogy neki most bele kellene szólni a
kagylóba.
– Halló?
Észbe kapott és hadarni
kezdte, ahogy mindig, mikor Denny holmijait kellett intéznie:
– Jó estét kívánok,
bocsássa meg a kései zavarást én Sigurður Emil Steilsson vagyok…
– majdnem folytatta azzal, hogy „Herra Densen személyi titkára”,
de a torkára forrt a szó. – Én…
Rájött, hogy fogalma sincs,
mit akar mondani. Mit tudna mondani.
– Oh, te vagy? – Átszűrődött
tőle az ágy rugóinak nyikorgása, ahogy felült. – Mit akarsz
ilyen istentelen időpontban?
Csak tátogni tudott. Mit is
akar? Miért is hívta fel Leont?
– Itt vagy még?
– Mindegy – suttogta. – Jó
éjszakát.
És lecsapta.
A szíve riadt kismadárként
verdesett. Még markolta a telefonkagylót, a bensője úgy
kavargott, mint egy hordó olajozott angolna. Talán gondolkodott is,
de semmi koherens nem bukkant fel a fejében kavargó káoszból.
Ijedten összerándult, mikor a
telefon megcsörrent az ujjai között. Elkapta a kezét, mintha a
kagyló nem vidám, piros műanyag, hanem vörösen izzó vas lenne.
Megint megcsörrent, mire körbenézett. Egy lélek sem volt a
környéken – kivéve a hajléktalant, de ő a füle botját sem
mozgatta.
Még két csörgést kivárt,
akkor lekapta a kagylót a helyéről és a füléhez szorította.
– Halló.
– Minden oké? – kérdezte a
túloldalról Leon.
– Persze – hazudta
könnyedén.
– Sigurður.
A z eð hangzója
külföldiekre jellemző módon bizonytalan és suta volt. Ez
eltörpült amellett, hogy három évet dolgozott vele, Denny mégsem
tudta megtanulni a nevét.
– Eljöttem.
– Tessék?
– Felmondtam. – A szeme égni
kezdett. – Eljöttem. Otthagytam. Úristen.
A műanyag megcsikordult, ahogy
megszorította.
– Mármint Mr Densentől
jöttél el?
– Igen! – kiáltott fel. A
hajléktalan felhorkant, és átfordult a másik oldalára. Rémülten
figyelte a férfit és már csak suttogni mert a telefonba: –
Eljöttem, én nem bírtam, én feladtam, nem vagyok rá képes, nem
megy és ő ezt nem tudja, nem is mondtam, csak otthagytam a levelet,
én-én-én… egy rongy ember vagyok.
– Hé, hé, nincs semmi baj,
csak… nyugi. Most hol vagy?
– Nem tudom.
– Hogyhogy nem tudod?
– Elindultam. Gyalog. Nem
tudom, hol vagyok.
– Egyáltalán nem? Még
Koppenhágában vagy?
– Igen.
Megkönnyebbült sóhajt
hallott. Úgy kapaszkodott abba a telefonkagylóba, mint fuldokló az
utolsó szalmaszálba.
– Oké. Az jó, hogy még itt
vagy. A lényeg az, hogy minden rendben van. Mondd, hogy minden
rendben van.
– Semmi sincs rendben.
– Sigurður, nagyon szépen
kérlek, ismételd utánam: minden rendben.
Nem értette, miért kell ezt
tennie, de parancsok teljesítésében jól szokott teljesíteni.
– Minden rendben.
– Pénz van nálad?
– Hát úgy száz korona.
– Az mennyi?
– Nem tudom! – fakadt ki
suttogva és megint érezte a torkában a gombócot. – Nem tudom
csak így sutty kiszopni az ujjamból a dán korona árfolyamát,
pláne úgy, hogy neked nem is dollárban, hanem fontban kéne
megadnom!
– Ne ezen idegesítsd fel
magad – sietett leszögezni Leon. – Figyelj, van taxi a közelben?
Körbenézve vette észre, hogy
eddig a felemelt vállai közé húzott nyakkal, testéhez szorított
kezekkel álldogált. Szétnézett, de az utcalámpák álmos, sápadt
sárga fényében még autót sem látott, nem hogy taxit.
– Nincs.
– Azt ki tudod deríteni,
merre vagy?
– Nem… nem hiszem, hogy
olyan messzire jutottam volna. Fredriksbergből indultam és most egy
parkban vagyok. Én… el-eljöttem az állatkert mellett, arra
emlékszem.
– Honnan telefonálsz?
– Egy nyilvános fülkéből –
suttogta megszégyenülten.
– Jól van, Sigurður, nincs
semmi baj. Odaküldök érted egy taxit, jó? Csak ne mozdulj onnan,
ahol most vagy. Rendben?
– Rendben.
Semmi nem volt rendben és ezt
Leonnak is pontosan tudnia kellett volna. Egyáltalán, honnan jött
neki, hogy érte küld valakit? Sigurdurnak honnan jött, hogy pont
őt hívja fel? Négy órát töltöttek ugyanabban a légtérben,
még azt se mondhatja, hogy olyan nagyon ismerné. Akkor se, ha Leon
mindent megtett azért, hogy ez ne így legyen. Megfelelő kérdések,
mindig csak egy kicsit feszegetve a határokat, hogy ne tűnjön
tolakodónak. Sigurður minden egyes válaszával, melyekkel ezekre a
kérdésekre felelt, kijjebb tolta azokat. Ennyire azonban nem.
Ilyesmit a barátok csinálnak, neki pedig nincsenek barátai.
Égett a szeme és remegett a
válla, de nem sírt. Még nem. Nem is szabad – úgy érezte, ha
utat engedne a könnyeinek, soha nem apadnának el.
Leon kérdezett valamit, de a
szétszórt gondolatai zsivaján keresztül nem jutottak el hozzá a
szavak. Visszakérdezett, Leon pedig megismételte:
– Mit csináltál az előző
születésnapodon?
– Tessék? – kérdezett
vissza megrökönyödve.
– Mit csináltál az előző
születésnapodon? – kérdezte Leon harmadszor is, nyomatékosan.
Hogy jön ez most ide? Hogy
gondolja, hogy egy ilyen kis semmiséggel elterelheti a gondolatait
mindarról, ami történt? Nem csak az elmúlt két napban, vagy az
elmúlt egy hónapban, de három éve, és még előtte is…
Ráadásul nem is tudja, mit csinált.
– Nem tartom számon a
születésnapom.
– Ugyan már.
– Szerintem ugyanazt
csináltam, mint minden nap. Felkeltem, végeztem a dolgom, és
eltelt a nap, hogy eszembe se jutott, hogy születésnapom van.
– És nem hívott fel senki?
Te se hívtál fel senkit? Tudod, ilyen születésnapi buli, vagy
hasonló. Mikor mozdultál ki utoljára?
– Veled mozdultam ki utoljára.
– Az egy interjúnak indult,
remélem, emlékszel.
– Nincsenek… – barátaim,
fejezte be gondolatban, de a nyelve megbénult. – Én nem… Én
soha…
Hiába tanult meg felsőfokon
angolul, a legegyszerűbb szavak mindig elsuhannak előle, mikor
szüksége lenne rájuk. De lehet, hogy ezekre a gondolatokra
izlandiul se találná a szavakat. Lehet, hogy ezekre nincsenek is
szavak.
– És… mikor volt időd
utoljára olvasni? Csak szigorúan nem szakmai könyv ér.
Mikor is?
– Néhány hete… még New
Yorkban.
– És mit olvastál?
– A Harry Pottert. Izlandiul.
– Felrémlett benne, hogy is jutott oda. – Észrevettem, hogy
dánul kezdek gondolkodni. Nem akarok dánul gondolkodni. Angolul se.
– Szeretnél megmaradni
izlandinak, ugye?
Miért ragaszkodik ennyire az
anyanyelvéhez, ha az országban csalódott? Vagy nem is az
országban, de az emberekben biztosan.
Az anyja arca rémlett fel
előtte. Egy osztály képe, aminek soha nem lehetett teljes jogú
tagja, tanárok, akik előtt megjátszotta magát és akik soha nem
sejtettek semmit.
– Nem tudom. Nem tudom, Leon.
Nem tudok semmit.
– Minden rendben lesz.
– Semmi nem lesz rendben.
Úgy rázta a fejét, mintha a
hongkongi ott állna mellette és látná, mit csinál. Mintha nem
egy darab vezeték kötné össze őket az éteren át, hanem a férfi
itt állna vele szemközt, és minden pillantása bírálat, minden
szava ítélet lenne fölötte.
– Mesélj nekem valamit –
kérte Leon.
Nem értette. Néma maradt.
– Sigurður, kérlek. Beszélj
hozzám.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Hm, azt már tudom, hogy
mennyi mindent nem tudsz és nem értesz. Mi lenne, ha elmesélnéd,
mi mindent tudsz?
– Semmit se tudok.
– Jobban beszélsz angolul,
mint néhány született angol. Beszélsz dánul is. Ez már két
dolog, amit tudsz. Vezetni is tudsz. Meg főzni, ugye? Tudsz főzni.
– Tudok, de az nem nagy dolog.
– Ha látnád a bátyámat a
konyhában, akkor nem mondanál ilyet.
– Nincs nagy kunszt abban,
hogy tudod, meddig kell a víz alatt tartani egy marék tésztát
ahhoz, hogy jó legyen.
– Abban viszont már van, hogy
tudod, mikor kell kivenni a vízből ahhoz, hogy pont jó legyen.
Nem jutott eszébe semmilyen
visszavágás.
– Jó lehet az
időbeosztó-képességed. Meg a szervező-készséged is, ha
személyi asszisztens voltál.
Hümmögött.
– Tudom, hogy mik egy
vitorláshajó részei – mondta bizonytalanul. – Meg tudok
felszolgálni.
– Na látod! – Leon egészen
fellelkesült. – Mi van még?
Abban a nyomorult pillanatban
örült neki, hogy egyáltalán ennyi az eszébe jutott. Ezt el is
mondta Leonnak, aki azt mondta, hogy biztosan több van benne, mint ő
azt gondolja. Talán ezredszerre mondta, hogy nincs semmi baj, nem
lesz semmi baj, minden rendben van. Sigurður már két kézzel
markolta a telefonkagylót, mikor Leon elmesélte neki, hogy milyen
tűzijátékot látott az Egyesült Királyságban. Utána azt is
elmesélte, hogy a hozzá legközelebb álló kínai rokona mindig a
legtökéletesebb pillanatokban tud pislogni és nem lehet róla
tisztességes fotót csinálni. Mindkét történet sokáig tartott,
mert Leon megtörte az elbeszélés menetét azzal, hogy újra és
újra kérdéseket tett fel Sigurdurnak: ő látott-e már
tűzijátékot, ha igen, hányszor, hol, melyik volt a legszebb,
van-e olyan ismerőse, aki olyan fotózási antitalentum, mint ő
vagy ez a kínai rokona… és így tovább, vég nélkül, egészen
addig, míg le nem fékezett egy taxi a telefonfülke mellett.
– Herra Steilsson? – szólt
ki a sofőr az ablakon.
Leon is hallotta a vonal végén.
Jó utat kívánt neki és bontotta a vonalat. Sigurður remegő
kézzel tette a kagylót a helyére és dermedten állt, míg a sofőr
bedobta a bőröndjét a csomagtartóba. A férfinak rá kellett
szólni, hogy beüljön a hátsó ülésre.
Megint elfogta a páni félelem
és a vágy, hogy messzire rohanjon, meneküljön. Emlékeztetnie
kellett magát, hogy éppen azt teszi. Minden egyes pillanattal
messzebb kerül Herra Densentől, a régi életétől.
Leon fázósan összehúzta
magán a kardigánt, úgy várta kinn a hotel előtt. Angolul
megköszönte a fuvart a taxisnak, átvette a bőröndöt, és
finoman átkarolta Sigurður vállát, hogy bekísérje az épületbe.
A recepciós nem szólt semmit. Sigurðurnak az volt a legfőbb
problémája, hogy a recepciós miért nem szól semmit. Arra jutott,
hogy Leon addig lerendezhette a dolgot, míg ő autókázott. Akkor
is személyzeti gondatlanságot látott a dologban.
Leon szobájában a kék és a
homokszín dominált. A mennyezeti lámpa nem égett, a falikarok
gyönge fényében Leon piros inge és köntöse inkább
alvadtvér-színű volt.
– Minden rendben – tutúlt
neki a férfi és leültette. – Kérsz valamit inni?
Sápadtan megrázta a fejét.
Leon azért hozott neki egy pohár vizet. Aztán addig simogatta
Sigurður kezeit, hogy nem markolt tovább úgy a saját felkarjába,
mintha csontig akarna hatolni a puszta körmeivel és le akarná
tépni a húst. Engedett Leon simogatásának.
Kézbe vette a vizet. Még meg
is itta.
Leon ott ült vele szemben, a
tekintete csupa aggódás és törődés, mintha tényleg érdekelné
mindaz, amin Sigurður keresztülment.
– Ígérd meg – mondta
rekedten. – Ígérd meg, hogy egy szót se írsz le ebből. Soha.
De soha.
Leon lassan kifújta a levegőt.
Ünnepélyesen kihúzta magát és megígérte.
Belőle pedig ömleni kezdett a
szó. Onnan kezdve, hogy az osztálytársai keresztülnéztek rajta,
mert nem beszélt soha, azon át, hogy egyszer megpróbált
megszökni, hogy milyen volt az anyja, hogy mennyire az emlékeibe
vésődött a lakás hányás- és dohszaga, addig, hogy milyen volt
éveken át némának lenni. Elmesélte, hogy a tanárainak a
rendszertelen hiányzásai okozták a legfőbb problémát. Hogy a
sikertelen szökési kísérlete után sem mondtak semmit.
Mesélt a hajóútról Dániába.
A felvételiről, a munkájáról; az első hónap valamennyi
szorongása, mikor Denny sokadjára ismételt el valamit és ő még
mindig nem értette, mit akar. Az összeszokást. Az első
repedéseket, melyek csak kiegészítették a korábbi mintázatot.
Leon nem szólt közbe. Nem
próbált védeni senkit. Mikor Sigurður nehéz részhez ért, és a
szavak csak nem akartak kibukni belőle, odanyújtotta a kezét. Ő
megfogta, ez adott neki elég erőt, hogy ki tudja bökni a régen
visszatartott mondatokat. Úgy törtek fel belőle a mondatok, mint
elfertőződött sebből a genny.
Nem tudott Leonra nézni, csak
azután, hogy minden elmondott. Akkor félve pillantott fel, várta a
bírálatot, az ítéletet.
Helyette együttérzést kapott.
– Nincs semmi baj. Most már
minden rendben lesz.
Nem szánalom volt. Együttérzés.
Ettől és a meleg kézszorítástól úgy érezte, megtörik
körülötte az addig láthatatlan burok, beömlik a világ és nem
megfojtja, hanem a keblére öleli. Elsírta magát.
Folyt. köv.
asdfdasgrth
VálaszTörlésKicsit későn érkezett a kommentem. v-v
de várom a következő részt :D
Szia!
TörlésKommenteléssel sosem késel el, akárhova kommentelsz, én válaszolni fogok ^^
Igyekszem vele és várlak vissza sok szeretettel!