Örökség

 

A történetet a 2018-as Kívánság Üstre írtam, Luthien Lovemagic kívánságaként.

Marvel AU – Tony elveszítette a kapcsolatot a világgal, mikor fogságba került. Szabadulása után úgy döntött, hogy szakít az addigi iránnyal, és felelősséget vállal mindenért, melyet a cége az ő nevében tesz – ezért megszünteti a Stark Industries fegyverkészítési részlegét. Ezzel nem arat osztatlan sikert.

A barlangban töltött időszak nehézségeit talán egyetlen ember képes igazán megérteni: rabtársa, Dr. Ho Yinsen, aki vele együtt szabadult meg a fogságból. Az afgán férfit felépülése idejére befogadó Tonynak sokat jelent a férfi barátsága és tanácsai, melyek segítségével talán képes lesz új utakra és új célokra lelni.

A történet alapvonalaiban követi Vasember 1 történéseit, az egyetlen változtatás rajta Yinsen. Ez okozott némi változtatást a történésekben is.

Szerzői megjegyzés: Kedves Luthien! A másik két kívánságod ugyanabból a fandomból volt, ez alapján arra következtettem, hogy inkább azokat szeretnéd olvasni, de nagyon sajnálom, nem igazán tudtam hozzájuk szólni. Remélem, elnyeri a tetszésedet ez a mű. Hadd tegyem hozzá, hogy nagyon feladtad a leckét, mikor azt mondtad, humort csak mérsékelten szeretnél – elvégre Tony Starkról beszélünk!

Marvel (Iron Man) – Tony Stark-Dr. Ho Yinsen barátság. Yinsen megmenekül Tony Starkkal együtt a Tíz Gyűrű fogságából. Tony hálából a segítségéért elintézi, hogy vele mehessen Amerikába, és a másik férfi ideiglenesen hozzáköltözik. Jól megértik egymást, miközben együtt dolgoznak Tony műhelyében, és hamarosan a szakmai szimpátián kívül barátság is kialakul köztük. Hogy mit hoz ki ebből az alapfelállásból az ajándékozó, a fantáziájára bízom, de humort csak mérsékelten szeretnék.

Örökség

Éppen elég időt töltött a barlangban ahhoz, hogy hozzászokjon a tizenöt fokos átlaghőmérséklethez. Szédelgett a kinti forróságban. Fájt a napsütés.

Egy golyó eltalálta a lábát. A páncélt nem ütötte át, de a hidraulikát kikészítette. A hirtelen rászakadó súlytól féltérdre esett. Az ízületi ereszték megcsavarodott, természetellenes irányba kényszerítve a térdét. Később, mikor lerázta a lábáról a fémet, káromkodott. Alig bírt ránehezedni.

Azonban önmaga sajnálatára volt a legkevesebb ideje. Hiába fájt, erőltetnie kellett a lábát. Ugyan a völgyben lévő lőszerek berobbantak, kizárt, hogy a teljes Tíz Gyűrű ott pusztult. Hamarosan a keresésükre indulnak. Minél messzebb jutnak, annál jobb.

– Hagyjon itt – hörögte Yinsen.

– Nem.

A férfit hasba lőtték. Tony rögtönzött szorítókötése nem sokat ért, de hálás volt érte, hogy egyáltalán emlékszik rá, hogy néz ki egy olyan.

– Így akarom.

A fogai között szűrte a választ, mely Yinsen előző ezer és következő ezer kérésére volt a felelet:

– Nem.

Nem hagyja itt. Nem hagyja, hogy meghaljon. Megmenti, ha már a nevét hordozó fegyverek megsebesítették.

Yinsen fél karját átvetette a vállán, úgy vonszolta magával. A messzeségbe meredt, mindig-mindig mereven előre. A kifordult térde eleinte borzasztóan fájt, sántított. A fokozott terheléstől a másik lába is sajogni kezdett. Már nem volt értelme a sántításnak, hát felhagyott vele. Ment tovább.

Valamikor régen, egy élettel ezelőtt, képes volt rá, hogy előre tervezzen. Látta az esemény után következő láncolatot, a szükséges lépéseket a kívánt irány felvételéhez és annak tartásához. Az út végén ott villódzott neonfénnyel a cél, de az csak egy ideiglenes megálló volt, kereszteződés az utak csomópontjában.

A barlangban elveszítette a kapcsolatot az utakkal. Minden addigi eredménye, minden elért célja csak egy marék víz volt, melyet addig erővel próbált a kezében tartani. A múltja fölösleges volt, hát elfelejtette. A jövő céljai szétoszlottak, a csillogás és ragyogás helyett a nyers kő erejével és ridegségével formálódott meg benne az új cél: megszökni. Hogy utána mi lesz, nem tudta. Nem tudta elképzelni, megfogni, látni. Eszébe sem jutott, hogy mi lesz, ha sikerrel jár.

Mikor Yinsent a vállára vette, szent meggyőződés vert gyökeret benne, mely a szíve ütemére zakatolt. Az ajkai már cserepesre száradtak, a torkát kaparta a száraz levegő, de ment. Ha megállsz, meghalsz.

Nem tudta, hová tart. Már azt sem tudta, miért. A világ beszűkült az abszolút jelenre – egyik lábat a másik után. Hiába nézett a messzeségbe úgy, mintha az lenne a cél, a következő lépésnél nem látott tovább.

Csak ment, ment, rendületlenül.

Minden vizüket megitatta Yinsennel, még a földet érés után. A szél az arcába vágta a homokot. Mikor fintorgott, a szája felrepedt. A vér ízétől még szomjasabb lett.

Erőlködő lélegzetének hangja. Be és ki. Yinsen rimánkodása, egyre ritkábban és ritkábban. Az egyre reszelősebb nem.

A mintát egy helikopter hangja, a túlélés hangja törte meg.

Tony térdre rogyott és sírt, mint egy kisgyerek.

Rhodey ideges volt. Egy percre sem hagyta magára, ott ült mellette. Azért volt ideges, mert Tony a helikopter két orvosát Yinsenhez küldte, és közölte, hogy addig hozzá sem érhetnek, míg a férfi állapotát nem stabilizálják.

Rhodey nem ismerte Yinsent. Ő csak egy idegent látott benne, valakit, aki rontja Tony túlélési esélyeit.

Még idegesebb lett, mikor elmondta neki, hogy mi az a világító folt a mellkasán.

– Nekem tiszta haszon, mostantól nehezebb lesz mellbe vágnod – próbálta elviccelni.

Rhodey nem volt lenyűgözve.

– Egyáltalán, ki a pasas? – bökött Yinsen irányába.

– Ő? A neve Yinsen. Ugyanott voltunk rabok, meg megmentette az életem, és a legjobb barátom. Bocs, Rhodey.

– Yinsen – ízlelgette a nevet a százados. – Nem emlékszem ilyen névre az eltűnt amerikaiak listájáról.

– Azt mondta, Gulmirából származik.

– Afgán? – kerekedett ki Rhodey szeme. – Tony, nem vihetünk be csak úgy afgánokat az USA-ba!

– De igen.

A több hetes fogság elég komolyságot csempészett a hangjába ahhoz, hogy Rhodey már azelőtt feladja a vitatkozást, hogy egyáltalán nekikezdett volna.

A váltás hirtelen volt. Lesétált a repülőgép rámpáján, a hazája földjét érte a lába, és elöntötte a biztonságérzet. A világ egy szempillantás alatt megváltozott. A gondolatai már nem csak Yinsen körül forogtak – a férfit egy sürgősségi mentő már vitte is tovább. Biztos kezekben volt.

Tony egyszerre meglátta az addig elveszettnek hitt utakat. Egy percre sem hagyta el őket, még csak kitérőt sem tett, csak meglátta az addigi nagynak gondolt eredmények és vállalati szerepek mögött az igazi CÉLT. Viccelődött Pepperrel, de a mellkasába ágyazott fém tövénél érezte az elhatározást.

– Azonnali hatállyal megszüntetem a Stark Industries fegyvergyártással foglalkozó részlegét.

És következett a sárdobálás. Obadiah úgy terelte kifelé a teremből, mint egy csibét. Utána természetesen lehordta, de nem foglalkozott vele. Obi érezte, hogy nem veszi komolyan se őt, se a sajtót, se ezt az állítólagos gondot, amit okoz, hát ráparancsolt, hogy maradjon meg otthon a fenekén és ne okozzon több bajt.

Yinsen kórházban volt. Naponta kétszer hívta őket megkérdezni, hogy van. Mikor a férfi felébredt, még meg is látogatta. Duzzogott az anyósülésen, mikor Happy nem hagyta vezetni.

– Volna kedve nálam lakni? – kérdezte Yinsent. – Mármint, csak ha akar. Ha éppen nincs jobb dolga.

– Komolyan kérdezi?

Yinsen még gyenge volt. A fogság alatt is soványnak látta, de már kifejezetten kórosnak tűnt. A szemüvege nélkül még az arca is másmilyen volt. Jellegtelen, beesett, csupa éles szög és kiálló csont.

– Azt hiszem, tudok magának helyet szorítani – hümmögött.

– Köszönöm – suttogta erőtlenül a férfi, minden köszönet nélkül.

Tony keze ökölbe szorult. Eszébe jutott, hogyan kérlelte Yinsen, hogy hagyja őt hátra, hadd találkozzék ismét a családjával.

Bűntudata támadt, de azonnal le is rázta magáról. Ha otthagyta volna, akkor akár személyesen is foghatta volna a fegyvert, hogy lelője.

Az új irányon gondolkodott. Mi lehetne a cége új célja, az új erő, ami pótolhatja és felülírhatja a fegyvereket. Obi nem rajongott az ötletért, hogy az arc-technológiával foglalkozzon – hát azzal kezdte.

Mármint, ezt mondta Peppernek.

Ideje nagy részében a kettessel foglalkozott. Elég durva volt, hogy az első páncélt minden előzetes tesztelés nélkül azonnali éles bevetésen viselte először. Hálás lehet érte, hogy nem felejtett benne a kódsorban egyetlen bakit sem – hálás lehet Yinsennek, amiért a férfi, miután elmondta neki, mit kell tennie, ellenőrizte a sorait. Hibát ugyan nem talált, mert miért is talált volna, de mindig jobb biztosra menni.

Otthon, a műhelyben álom volt dolgozni. Az egymásra simított pauszlapok után a holografikus megjelenítés pillanatában a megvilágosodáshoz hasonló élményben volt része. Így érezhetné magát egy múlt századból ideutazó mérnök.

Megrendültsége nem tartott soká. A sürgető vágy űzte tovább az úton. Emlékezett a repülésre, az elszakadásra a gravitációtól. Teljesen már volt, mint repülővel vagy siklóernyővel repülni. A vállain és a mellkasán érezte a súlyt, miközben az ég felé tört. A sisak a nyakába vágott, ráadásul a nyakizmai alig tíz másodperc után beálltak a szokatlan tartástól és erőfeszítéstől.

A földről elemelkedés könnyen ment. A stabilizálással és a landolással már elmolyolt egy keveset. Éppen a kézfejbe illesztett stabilizátoron dolgozott, mikor Pepper rátört.

– Obadiah itt van, mit mondjak neki?

– Egy perc és megyek – mondta, és felemelte a legújabb modellt.

A frászt hozta szegény asszisztensére, mikor átlőtte magát a fél műhelyen. Nem pont erre számított.

– Legalább tudom, miért van magán újabban ennyi kék-zöld folt – mondta a nő, és otthagyta, hadd agonizáljon magában.

Keresett egy zacskó jeget a fejére és fölfelé menet igazat adott Peppernek. Talán tényleg nem ártana végeznie néhány mérést és csinálni pár számítást. Talán még időt is spórol, elvégre nem a saját bőrén próbálja ki a dolgokat, és nem kell a lábra állítását is beleszámolnia a munkaórákba.

Odafenn Obadiah zongorázott, ami sosem jelentett jót.

– Hogy ment? – A férfi csak felnézett, de nem felelt. Tony kiszúrt egy XXL-es pizzásdobozt a dohányzóasztalon. – Óha. – Felhajtotta a fedelet. Tenger gyümölcsei meg… ananász? – Te jó ég.

Obi a záróakkord után felállt.

– Az, hogy pizzát hoztam New Yorkból, még nem azt jelenti, hogy rosszul ment. Bár, kétségtelen tény, hogy jobb lett volna, ha te is ott vagy.

– Azt mondtad, maradjak a fenekemen – emlékeztette.

– Azt mondtam, hogy ne legyél címlapon – javította ki türelmesen. – Ez viszont egy igazgatósági ülés volt.

– Igen?

Obi mélyet sóhajtott.

– Igen. És vizsgálatot követelnek. Ki akarnak zárni.

Tony szemöldöke meg sem állt a homloka közepéig.

– Mi, azért, mert negyven pontot estek a részvényeink?

– Ötvenhat és felet – javította ki Pepper.

– Kit érdekel! – csapott a térdére. – Várható volt!

– Az igazgatóság szerint már nem a cég érdekeit tartod szem előtt. Szerintük poszttraumás stresszed van.

– Szerintem meg felelősségtudatom van! – horkant fel, és felkelt a kanapéról. – Akkora gond, hogy felelősséget vállalok azért, amit a cégem csinál?

Felmarkolta a pizzát és megindult vissza a műhelybe.

– Tony! – szólt utána Obadiah. – Tony, az ég szerelmére! Értem, hogy ez az egész törést okozott az életedben, de akkor legalább azt engedd meg, hogy tudjuk, mivel foglalkozol! Pepper azt mondta, hogy újabban ki se dugod az orrod a műhelyből. Meg itt van ez az egész… – bizonytalanul a Tony mellkasában fénylő mini-reaktor felé intett. – Mutasd meg a mérnököknek.

– Nem.

– Csak porhintés! Hadd csináljanak néhány mérést, hadd csámcsogjanak rajta…

– Nem. Ez nálam marad.

– Akkor ez meg nálam – mondta Obi és visszavette a pizzásdobozt. – Na jó, vehetsz egy szeletet. Kettőt.

Hármat zsákmányolt.

– A műhelyben leszek.

– Megnézhetem, mit csinálsz? – szólt utána a férfi.

Eleresztette a füle mellett a kérdést.

A cég új irányával kapcsolatban egyre-másra belefutott a saját maga okozta falakba. Obi kérésének megfelelően nem nagyon hagyta el a házat, a tévé idegesítette, Pepper pedig rohangált, és intézett mindent helyette. Ez csak arra volt jó, hogy senki és semmi ne törje meg a gondolatmenetét, mely így időről-időre önmagába csavarodott. A kitörési pont az volt, mikor a kórházban végre engedélyezték, hogy folyamatos ápolói jelenlét mellett Yinsen hozzá költözzön.

Soha nem fogja elfelejteni a férfi arcát. Egy kerekesszékben ülve kellett elszenvednie Tony hirtelen támadt házigazda-rohamát, melynek keretein belül padlástól a pincéig megmutatta neki a malibui háza minden zugát. Yinsen zen nyugalommal fogadta az összes, milliókat érő műtárgyat, a modern belső teret és az alagsori műhelyt is, legjobb és legvadabb ötleteinek bölcsőjét.

Tony azonban készült még egy meglepetéssel. Látta, hogy néz ki Yinsen kórházi szobája, tudta, hogy a férfi még nagyon sokat alszik, és hogy a mosdatása során rendszerint szedálják, hogy ne okozzanak neki nagy fájdalmat. Így utolsónak hagyta a királyi méretű fürdőt, és mohón figyelte Yinsen arcát, mikor megnyitotta a csapot.

A férfi szeme azonnal kikerekedett és rászorított a tolószéke karfájára. Néma, áhítatos csodálattal meredt a zubogó vízsugárra.

Tony sosem vallotta volna be, hogy a visszaérkezése után a folyóvíz rá is legalább ilyen hatással volt.

– Úgy hallottam, felhagyott a fegyvergyártással – jegyezte meg Yinsen mintegy mellékesen.

– Valóban – felelt hasonló hangnemben.

Az erkélyen ültek és csodálták a csillagokat visszatükröző tengert. Tony kezében egy pohár whisky. A régi életmódjának ebbe a szeletébe egészen gyorsan sikerült visszarázódnia.

– Kapkod, Stark. – Yinsen hangja derűs volt, mint egy tanítóé, aki elmagyarázza a diákjának, hogyan lehetne még jobb a feladata megoldása. – Egy egész élet áll maga előtt. Folyamatában is teljesítheti a céljait, akkor nem fognak olyan hirtelen töréseket okozni a környezete életében.

– Láttam, mit tettek a fegyvereimmel. Nem vagyok hajlandó több anyagot szolgáltatni az őrült gyilkosoknak. Egy változásnak pedig csak akkor van értelme, ha az teljes. Minél gyorsabb, annál jobb. Az emberek egy darabig zúgolódnak, aztán hozzászoknak. Mint amikor betiltották az ólmozott benzint.

– Akkor is időt kell adnia a változásoknak. Ha túl gyorsan változtat, az emberek nem tudnak alkalmazkodni. Engedje, hogy hozzászokjanak az új feltételekhez.

Tony mélyen beszívta a tiszta, hűs, tengeri levegőt. Yinsen úgy érezhette, hogy nem volt elég meggyőző, mert folytatta:

– Volt egy király. Tíz évig uralkodott, és az alatt az idő alatt hatezernél is több törvényt és rendeletet hozott, hogy a népe életét jobbá tegye. De a nép nem tudott alkalmazkodni. Ellenkeztek. Fellebbeztek. Végül a király a halálos ágyán minden törvényét visszavonta.

– Mindegyiket?

– Talán pár kivételt tett, de igen, mindegyiket.

Nagyot kortyolt a whiskyből. Skócia íze szétáradt a szájában.

– Ilyen tanmeséket mesélnek maguk Afganisztánban?

– Ez megtörtént, Stark – kuncogott Yinsen. – A királyt II. Józsefnek hívták, és Ausztria uralkodója volt a tizennyolcadik század végén.

Bólintott. Ismét kortyolni akart, de csak pár csepp maradt a pohara alján. Felállt, és elment az üvegért. Csak akkor jött rá, mit is csinál, mikor már a dugót nyomta vissza az üveg szájába.

Megmozdult. Régen ezért vinnyogott volna Peppernek. A műhelyben utasította volna Dummyt, még akkor is, ha a robot nagy valószínűséggel összetörte volna az üveget.

Ez volt talán az első kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy visszavonhatatlanul megváltozott.

A kettes alakult, de továbbra is titokban tartotta. Most, hogy Yinsen ott volt, kevesebbet foglalkozott a páncél tökéletesítésével, helyette beszélgettek. Ezek hatására támadt néhány egészen használható ötlete, és küldött pár üzenetet a cégnek, hogy állítsanak rá pár embert a napelemek hatékonyságának javítására, illetve kezdjenek gondolkodni, hogyan lehetne a légkörből elnyelni a metánt.

Persze így is maradtak esték, mikor nem volt más program, mint elnyúlni a kanapén, enni a kukoricát, és bambulni a tévét. Yinsen ezt a programpontot rendszerint átaludta.

Mikor a híradóban Afganisztánhoz értek, Yinsen ébren volt. Tony nem tudta, hogy mit mondjon, kapcsoljon-e el, vagy csak várjon. Yinsen szeme a képernyőre meredt, ahogy az otthona megtépázott földjét mutatták.

Mégis Tony mozdult először. Az egyik képsoron a háttérben egy rakétahordozó volt; egy olyan, amit bárhol megismert volna. Azonnal rohant telefonálni. A Jerikó-rakéták eladásához a legmagasabb szintű engedély kiadása szükséges, ő pedig az utóbbi időben egyetlen fegyverszállítmányt sem hagyott jóvá.

A titkárnő csak hebegett. Még három telefont megeresztett, egyet Obinak, aki megígérte, hogy utánanéz. A hangja álmos volt. Ahogy őt ismerte, holnap reggelre elfelejti, amit mondott neki.

A saját kezébe kell vennie az ügyet.

– Látom, a kényelemről azért nem mond le – kuncogott az autókat nézve Yinsen, mikor átmankózott a műhelyen.

– Azt mondtam, nem gyártok fegyvert, nem azt, hogy mostantól csuhában fogom rázni a kolompot Tibetben.

– Nem is feltételeztem ilyesmit. Azt mondta, mutatni akar valamit. Mi az?

Tony izgatottan dobta le magát a gurulós székbe, ami a lendülettől visszagurult vele a számítógépe elé. Két kattintás, és a holografikus asztal felett megjelent a szökésüket elősegítő páncél képe.

– Emlékszik erre?

– Néha még mindig azt álmodom, hogy a csavarjait tekergetem.

– Remek. Jarvis, tedd mellé a kettest.

A hologram jobbra tolódott, mellette megjelent a kettes páncél sokkal kifinomultabb, áramvonalasabb alakja. Nem voltak rajta olyan kitüremkedések, mint az egyesen, sőt. Karcsú, és halálos, akár egy torpedó.

– Mintha azt mondta volna, hogy nem gyárt többé fegyvereket – hümmögött Yinsen.

– Ez nem fegyver – ellenkezett azonnal.

– Akkor mi?

Yinsen mindentudó pillantásának tüzében Tony megint úgy érezte magát, mint mikor az apja összeszidta valamiért.

– Jó, tekinthetjük fegyvernek. De! – emelte fel az ujját. – Ez nem olyan fegyver. Ez egy páncél. Azért van, hogy védelmezzen.

– Támadóról áttért a védelmi fegyverekre? Azok lényegében ugyanazok.

– Ez a páncél azért létezik, hogy elpusztítsa a fegyvereket, amiket létrehoztam.

Izgatottan markolta széke karfáját. A látása kiélesedett, és minden másodpercet kétszer olyan hosszúnak élt meg. Yinsen habozva meredt a képre, és csak nagy sokára fordult felé; Tony türelmetlenségében már csaknem rákiáltott, hogy mondjon valamit.

– Jelen időben beszélt.

Tony bólintott. Jól gondolta, Yinsen, akinek az angol nem az anyanyelve, kiszúrta ezt az apróságot.

– Jarvis, a páncélt.

Természetesen az után vette elő és mutatta meg a művét, hogy kipróbálta. Jarvis már kijavította a megpattant elemeket és a festés hibáit. Tony még ebből a távolságból is látta a sima fémfelületen a környezet torz tükörképét.

– Nem volt teljesen őszinte, mikor a minap elment kocogni, nemde?

– Meglehet.

– Gulmirába ment?

– Igen.

Az izgatottságát hamar zavarrá változtatta a Yinsen arcán megülő bánat.

– Meséltem magának a genfi találkozásunkról, igaz?

– Igen.

– Azt meséltem, mi volt a benyomásom önről?

– Azt mondta, részeg voltam.

– Így van – biccentett. – Két dolog érdekelte: a pohár a kezében és a csinos nő az oldalán.

Szívott egyet az orrán és nem vette magára. Mikor volt az már.

– Úgy viselkedett, mint egy gyerek – folytatta könyörtelenül Yinsen. – Egy gyerek, aki bármit megkaphat, amit csak akar, különösebb erőfeszítés nélkül. Csak az kötötte le, amit ismert és amit maga jónak ítélt: az ital és a nők.

– Ezt most miért mondja? – fakadt ki. – Azóta megváltoztam.

– Egyáltalán nem – ingatta a fejét Yinsen úgy, hogy közben végig a szemébe nézett. – Egyedül az irányon változtatott. Azt mondja, nem készít több fegyvert, most mégis egy vadonatújat mutat nekem.

A páncél felé intett. Tony dühösen talpra ugrott.

– Mondtam már! Ez a páncél azért van, hogy elpusztítsa a fegyvereket, nem támadásra találtam ki!

Yinsen mélyen beszívta a levegőt. Túl mélyen; az arca megrándult, mikor a félig gyógyult sebébe belehasított a fájdalom.

– Volt feleségem, és két gyermekem. A nagyobbik fiam hat éves volt, mikor rájött, hogy a nagyító lencséjével össze tudja gyűjteni a fényt. Megmutatta az öccsének, hogyan rajzol vele mintát a hőpapírra. Ő arra használta, hogy hangyákat égessen vele.

Megint úgy nézett rá, mint egy tanár, aki arra vár, hogy ő vonja le a történet tanulságát. Ráadásul olyan tanár, aki addig lovagol a témán, míg ezt a diák meg is teszi.

– Ez a páncél nem fog rossz kezekbe kerülni – fonta össze a karjait. – Senki sem tud róla. A saját privát szerveremen van, és az én hálózatom védelme jobb, mint a világ összes titkosszolgálatáé együttvéve.

– De egyszer a maga életének is vége szakad, Stark.

– Azért van benne önmegsemmisítő-mechanizmus!

– Ah, értem – bólintott. – Tehát az életműve por és hamu lesz, melyet a por és hamu-készítő eszközeiből fog készíteni.

Ökölbe szorult a keze.

– Mert maga szerint mit kéne tennem?! Maga is látta a híreket, látta, mit műveltek Gulmirában azzal a nyavalyás rakétával, amit én terveztem! Ezzel a két kezemmel, ennél a rohadt asztalnál, két óra alatt!

Yinsen szemöldöke megemelkedett.

– Ha két óra alatt képes volt tervezni egy tömegpusztító-fegyvert, akkor két év alatt fel is tudja számolni az általa okozott károkat – felemelt kézzel megakadályozta, hogy Tony közbeszóljon –, mindezt úgy, hogy közben egy csepp vért sem kell kiontania.

– Nem vagyok gyilkos. – Eszébe jutott, amit egy régi interjú során mondtak neki. Keserű mosolyra húzódtak az ajkai. – Csak egy halálkufár.

Yinsen tekintete végigsiklott a műhelyen. A széthányt papírokon és szerszámokon, az egyik asztalon a csavarhúzókat egyik helyről a másikra pakolgató Dummyn.

– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy egyes rendelésekre a maga kifejezett engedélye kell.

– Így van – morogta. – Most küldtem be Peppert, hogy másolja le a benti gépről az adás-vételi papírokat. Valaki buherált a hátam mögött.

Yinsen kiszúrta magának az asztalon Pepper ajándékát. „Bizonyíték, hogy Tony Starknak van szíve.”

– Szegény Miss Potts mesélte, milyen borzasztó terrornak tette ki az energiamag kicserélésekor.

– Ha itt lett volna, akkor valószínűleg magát kérem meg – védekezett. – De akkor még lábadozott.

– Megtisztel, hogy így bízik bennem.

– Megtisztel, hogy annak ellenére, hogy afgán, még nem próbált meg egyetlen amerikai középületet sem felrobbantani. – Yinsen sandán nézett rá. – A Pentagon naponta felhív ezzel, őket komolyan aggasztja.

A férfi a szemét forgatta.

– Tudja mit, az ökörködés helyett inkább koncentráljon a komoly kérdésekre.

– Az ökörködés ad erőt, hogy koncentráljak. De amúgy, ha jobban érzi magát, akkor felhívhatna valakit Afganisztánban, hogy postázza maga után az akadémiai eredményeit, akkor talán abbahagyják a telefonálgatást. Tegnap három órát hallgattattam velük ACDC-t, mire letették.

Ásítozva ment az asztalhoz, hogy felvegye a telefont. Éppen rá akart kérdezni, hogy Pepper mitől borult ki ennyire, mikor egy magas, süvítő hang végigcsikarta az idegeit. Összerándult. Fájdalom hasított az agyába.

– Lélegezz. Nyugi, nyugi.

Obadiah hangja messziről ért el hozzá, mint ahogy a nappaliból hallaná, ahogy Happy a Rolls-Royce-al megáll a ház előtt. A sípolás végre megszűnt, de nem tudott megmozdulni. A fülén át, a nyakszirtjén keresztül, végig a gerincén, mintha láva folyt volna végig. izzás. Fáj-fáj-fáj. Remegni akart, görcsösen összerándulni, az izmai azonban elernyedtek.

– Emlékszel erre, ugye? Kár, hogy a kormány nem engedélyezte, oly sok helyen vennék hasznát egy rövid távú bénulásnak.

A bénító. Tony emlékezett rá. Obi ötlete volt, ő meg jóváhagyta. A tudósok egy hónap alatt összehozták. Az összes kísérleti patkány megdöglött.

– Ah, Tony. Rád küldtem a bérgyilkosokat, de attól féltem, hogy meghal az aranytyúk, de látod, neked a sors megkegyelmezett. Volt még egy utolsó aranytojásod.

Ez nem lehet igaz.

Obadiah a mellkasához illesztett egy szerkezetet. Fém csendült az üvegen. A fúrás remegését a testében érezte.

– Tényleg azt hiszed, hogy mert van egy ötleted, attól az a tiéd? Az apád segített létrehozni az atombombát. Milyen világ lenne itt ma, ha ő is olyan önző lett volna, mint te?

Felüvöltött volna, de csak a levegő szakadt ki a tüdejéből, mikor Obadiah kitépte a melléből a reaktor drótját.

– Oh, de gyönyörű. Oh, Tony. Ez a te Mona Lisád. Ó, micsoda mestermű, nézd csak meg! Ez a te hagyatékod. Egy új fegyvergeneráció, amelynek ez a szíve. Ez mozdítja majd el a világot újra a jó irányba. Kezünkbe adja az irányítást. Jó kezekbe.

Nem ezt akarta. Békét akart teremteni. Helyre akarta hozni a világot, nem tönkretenni.

– Bárcsak láthatnád a prototípust. Nem annyira… konzervatív, mint a tiéd.

Hát a páncélról is tud! Ez még jobban fájt, mint a bénító.

– Kár, hogy Peppert is beavattad ebbe. Jobb lett volna, ha életben marad.

Nem hallotta többé a hangját. A lépteit elnyelte a füle zúgása. Az ajtócsukódás már nem ért el hozz, de Tony biztos volt benne, hogy Obadiah elment.

A teste nehéz volt, iszonyatosan nehéz. Hiába gondolt a bal lábára, a bal lába nem mozdult. Hiába gondolt a jobb kezére, alig tudta megemelni. De megemelte. Ugyanaz az akarat éledt újjá benne, mint amivel a sivatagban sétált, ugyanaz az ellenállhatatlan erő mozgatta a tagjait.

Az akaraton túl, az izmai bénultságán túl úgy érezte, hogy a félelem farkas képében jár az elméjében fel-alá. Csak az akarata tartotta az állatot kordában. Őt figyelte, ragyogó szemekkel, hogy megkaparintsa. A ketrec erős volt, az állat nem szabadult ki. Egyedül a fújtató lélegzete ért el hozzá, melytől kiverte a víz.

A mellkasa fájni kezdett. Egy villámgyors gondolat futott át az elméje hátuljában; egy magabiztos ötös. Igen, egészen biztosan öt srapnel-szilánk maradt a mellében.

Minden lélegzetvétellel egy mellkasára szakadt tankhajót próbált megemelni.

– Ne mozduljon – hallotta hirtelen Yinsen sürgető hangját. – Maradjon itt, ne mozduljon. Máris hozom.

Nem tudja. Yinsen nem tudja, mire van szüksége. Utánakapott, utána akart kapni, de a férfi már elillant. Fuldokolva kiáltott fel.

Az akarat egy újabb hullámával sikerült négykézlábra emelkednie. Egyik kéz, egyik láb, másik kéz, másik láb. Ismétlés. Még egyszer.

– Ne mozduljon! – dörrent rá Yinsen. – Feküdjön le. Le!

Felborította. Tony kezdett pánikba esni. A farkas lelapult. Az utak összekuszálódtak, a célok elhalványultak.

Valami kattant. Fémes íz áradt szét a szájában.

A bordáit összeszorító fájdalom enyhülni kezdett. Hosszú percek óta először tudott rendesen levegőt venni.

– Úgy. Szépen lassan, kortyonként. – Yinsen hangja egyre közelebbről szólt hozzá. – Ne mozduljon. Csak lélegezzen.

– Obadiah – köhögte. – Elvitte.

– Tudom. Miss Potts az imént hívott fel. Négy ügynökkel indult Mr. Stane letartóztatására.

Megragadta Yinsen vállát és felhúzta magát.

– Négy ügynök kevés lesz.

Rhodey kibiztosított fegyverrel robbant be a házba. Yinsen nyugodtan nézett fel a kanapéról. Egyik kezében egy könyv, a másikkal egy tálból pisztáciát szemezgetett.

– Tony hol van? – dörrent rá az ezredes.

– Az imént távozott a páncéljában. Pisztáciát?

– A haverod zakkant – morogta a bajsza alatt Tonynak Rhodey mintegy két nappal később. – Jövök be, sík ideg vagyok, erre pisztáciával kínál!

– Pisztáciát? – nyújtotta felé Tony a zacskót.

Rhodey úgy nézett rá, ahogy a hangyásokra szokás. Tony úgy látta, hogy örömmel adta át a helyét Phil Coulsonnak, aki az elmúlt napokban gyakori vendég volt a Stark-rezidencián. Már rutinosan köszönt neki:

– Nem, nem gondoltam meg magam, nem adom át a páncélt.

– De a titoktartási nyilatkozatot aláírja? – nyújtotta felé a mappát a férfi.

– Nem is tudom. Rhodey, mi történik, ha megszegem? – Újabb pisztáciák roppantak a foga alatt.

– Személyesen viszlek vissza a sivatagba – dünnyögte ő. Éppen a bárpult kifosztásán ügyködött.

– Csak nyugodtan, most már veterán vagyok. Egyes szabály: mindegy, milyen csili-vili ünnepségre mész, kényelmes ruha legyen rajtad. Oxford-cipőben nem lehet rendesen raboskodni.

Rhodey letette a kezében tartott üveget. Nagyon-nagyon fáradtnak tűnt.

– Tudod, mennyit tartom a hátam miattad?

– Öhm… sokat?

– Nagyon sokat. Szóval írd alá.

Meghajolt a nép akarata előtt. Odafirkantott egy krikszkrakszot a vonalra, hogy azért szükség esetén letagadhassa.

Az ügynök telefonja megcsörrent. Tony volt olyan kedves, és hagyta nyugodtan telefonálni. Rhodey a zsákmányolt üveggel a kezében intett neki és lelépett.

– Jarvis, küldd el Rhodey-nak a lakásához legközelebbi jógastúdió címét és telefonszámát, szerintem szüksége lenne egy kis kikapcsolódásra.

Kevert magának egy koktélt, és kiült a teraszra. Yinsen egy nyugágyban süttette magát.

– Hogy képes maga a sivatag után még napozni?

– Másik nap, másik hely, másik én – vont vállat. – Csatlakozik?

Letette a koktélját és kihajtotta a másik nyugágyat.

– Ez már a harmadik, igaz? – intett Yinsen Tony mellkasa felé.

Megvakarta a mini ARC-reaktor mellett a bőrt. Néha húzódott meg viszketett. Máskor az afganisztáni első ébredés fájdalmát vélte érezni.

– Igen. Kezdek ráérezni, ez már mérföldekkel jobb, mint amit abban a barlangban összeeszkábáltunk.

– Most van egy egész műhelye és olyan szerszámai, amilyeneket csak akar. Ott egy marék szemétből kellett ugyanezt produkálnia.

– Jogos.

– A páncél energiaellátását fedezi ezzel?

– Elsődlegesen még mindig azért van, hogy ne lyuggassa át az a pár repesz a szívemet.

– Tudja, annak ellenére, hogy valamelyest konyítok a mérnöki dolgokhoz, illetve az átlaghoz viszonyítva egészen sok nyelven beszélek…

– Kivéve lengyelül – szúrta közbe Tony.

– … elsődlegesen orvosnak tekintem magam. És a lengyel csak egyike annak a nagyon sok nyelvnek, amin nem beszélek.

– Jó kifogás. Nem akarja megtanulni? Majdnem belehalt, hogy nem tudott rajta megszólalni.

– Magának is áll a zászló.

Tony felhorkant.

– Amerikai vagyok.

– Nem beszélnek mindenhol angolul.

– Franciául egész jól megértetem magam. Meg spanyolul is tudok. Egy kicsit. Az első bébiszitterem spanyol volt.

– Direkt tereli a témát? – kérdezte nyersen Yinsen.

Tony védekezőn maga elé kapta a karjait.

– Hé-hé, nyugi! Nem kell leharapni a fejem. Miről terelem a témát?

– Mikor megépítette azt a szerkezetet, megállapítottuk, hogy ötven évig képes lenne működtetni a szíve elektromágnesét. Yarvis készséggel megmutatta az előző szerkezet terveit. Az két és félszer olyan erős volt, mint amit először készített.

– Ennek még jobb a teljesítménye – kocogtatta meg. – De nem értem, hova akar kilyukadni.

– Ha hosszabb használatra tervezi a páncélt, márpedig önből kinézem, hogy úgy tervezi, akkor folyamatosan új energiaforrásra lesz szüksége. – Tony értetlenül széttárta a karjait. Yinsen végre kimondta, amit gondolt: – A palládium kis tételben csak enyhén mérgező, Stark. Ha folytatja az újabb és újabb reaktorok készítését, akkor a teste egy idő után nem lesz képes megbirkózni a mellékhatásokkal. A palládium miatt így is növekedett az esély arra, hogy valamilyen daganatos betegség alakuljon ki önnél, de nagy tételben használva előbb fog palládium-mérgezést kapni. Megöli magát, Stark.

– Valamiben meg kell halni – rántotta meg a vállát.

– Azt hittem, a hedonizmust a régi énjével együtt hátrahagyta.

Tony a szemét forgatta.

– Most pont úgy beszél, mint az apám.

– Problémás, ha még mindig ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint huszonéves korában, nem gondolja?

Nem felelt. Bosszúsan felmarkolta az italát. Fintorgott, mert az ízlésének túl sokáig ázott benne a lime, már nem kellemesen, hanem markáns savanykás jegyek uralkodtak a koktélban.

– Nem hiszem, hogy képes lesz megmenteni a világot csak azért, mert vasba öltözik.

– Technikailag…

– Nem érdekel, hogy pontosan miből készítette az eszközt. Engem a gondolat aggaszt, hogy hamarosan katonák helyett vasemberek vonulnak háborúba.

– Ezt szeretnénk megakadályozni – állt meg Coulson a teraszajtóban. – Zavarok?

– Igen – mondta Tony.

– Nem – felelt ugyanabban a pillanatban Yinsen.

Noha a ház Tonyé volt, kezdte úgy érezni, hogy itt az ő szavára adnak a legkevesebbet. Coulson kilépett a teraszra, és Yinsenhez idézve a szavait, megszólalt:

– Befejeztük az átvilágítását, uram. Kabul készségesen elkészítette minden iratát. A felkérésünkre a nemzetközi egyetemek összeszedték a publikációi címeit, melyet rendeztünk, így – Yinsen felé nyújtott egy fekete mappát – mondhatjuk úgy is, hogy megírtuk ön helyett az önéletrajzát.

Yinsen kinyitotta a mappát. A mappa fedlapjának zsebeiben voltak elhelyezve a különböző igazolványok és a vadonatúj útlevél. Mögöttük egy nyomtatványon az amerikai tartózkodási engedélye volt.

– Köszönöm.

– Kötelességem jelezni, hogy nem egy egyetem meghívta előadónak, amint megtudták, hogy életben van.

Yinsen elmosolyodott. Coulson folytatta:

– Az Egyesült Királyságban és Bernben külön érdeklődésüket fejezték ki a műtét iránt, mellyel megmentettem Mr. Stark életét.

– Azt hittem, az hétpecsétes titok – kotyogott közbe Tony.

– Az arc-reaktor felhasználásával kapcsolatban a nemzetbiztonságnak semmi dolga nincs, az a maga baja.

– Gondolom, őket a módszer érdekli, nem a maga energiaforrása – hunyorgott rá Yinsen. – Én pedig úgy érzem, hogy ez elég fontos ahhoz, hogy megosszam másokkal.

Tony nagyot nyelt.

– Akkor elmegy?

Yinsen bólintott.

– Önt az egzisztenciális fejlődésen keresztül nem sokban érintette a fogság. Én elveszítettem a családomat. Ön már feldolgozta a veszteségét a maga módján; engedje, hogy én is hasonlóképpen tegyek.

Tony szívélyesen intett, hogy tegyen, ahogy jónak látja, ő nem fogja megakadályozni semmiben.

Yinsen talpra kecmergett. Még mindig nehézkesen mozgott, noha a sebe már begyógyult.

– Köszönök mindent, Mr. Stark.

– Részemről a szerencse.

Yinsen Coulsonra nézett. Az ügynök vette a lapot, és magukra hagyta őket. Yinsen csak akkor szólalt meg ismét, mikor a férfi behúzta maga után a teraszajtót.

– Örülök, hogy sikerült megállítania Mr. Stane-t.

– Én nemkülönben. – A hirtelen elválás lehetőségétől egészen rideggé lett a hangja.

– Tudom, hogy gyerekkora óta ismerte őt…

– Születésem óta ismertem – javította ki.

– … és ezért felteszem, megviselik önt a történtek – fejezte be a mondatot Yinsen. – Ha bármikor szüksége van segítségre, vagy beszélni szeretne valakivel, keressen meg nyugodtan.

Nem tudott mit mondani. Szótlan biccentéssel köszönte meg a felajánlást, közben a pár nappal ezelőtti jelenet járt a fejében: berobbant a gyár reaktora melletti kutatólaborba, és éppen az előtt szögezte Obadiah-t a földhöz, hogy a férfi belemászott volna a maga gigantikus páncéljába. Tonynak csak annyi volt a dolga, hogy úgy tartsa, míg Coulson megérkezik az embereivel, és bilincsbe verve elvezetik. Addig viszont hallgathatta Obadiah véleményét arról, hogy mennyire hálátlan. Természetesen az apját sem hagyta ki a felsorolásból, ami külön fájó pont volt számára.

– Arra kérem, hogy egy ideig ne használja a páncélját – törte meg a beállt csendet Yinsen. – Gondoljon az egészségére. Én is arra fogok gondolni, és ígérem, hogy felkeresem egy ismerősömet, aki talán tud segíteni a mellében maradt srapnel-szilánkok ügyében.

– Biztos benne?

– Ha jobban vonzza a daganatos betegségek és a palládium-mérgezés gondolata, természetesen folytathatja a játszadozást – intett nagyvonalúan Yinsen. – De azt is fontolóra vehetné, hogy a páncélt külön energiaforrásra köti.

– Szerintem energetikában egy kicsit pengébb vagyok, mint maga.

– Én meg orvostudományban. Óhajt erről vitatkozni?

Tony ajka megrándult, és felemelkedve békejobbot nyújtott. Yinsen meleg mosollyal parolázott vele.

– Minden jót, Mr. Stark. És magát ismerve, hallani fogok róla, ha nem tartja be orvosi javallataimat, és páncélt ölt.

– Ami azt illeti, a vasember megnevezése rá egész tetszetős volt.

Yinsen a szemét forgatta.

A lépéseiben még mindig óvatosságot látott, ahogy elindult a rá váró Coulson felé. Tony a hangszigetelt üvegen át nem hallotta, mit beszélnek, de Yinsen mosolya biztató volt. Egy új út felfedezésének örömét látta rajta.

– Jarvis!

– Uram?

– Keress nekem egy lengyel nyelvtanárt.

Vége