Humalai-lai #2

Második felvonás. Jó hosszú szülinapom lesz *v*

Tök jó, hogy az egész be van időzítve és én csak hátradőlve élvezem. Egy fenét. Vagy hétmilliószor belejavítok, szívom a fogam, és publikálás után tutira megint találni fogok benne 70 elírást.

Ebben a fejezetben betekinthettek a múló hétköznapok varázslatos szürkeségébe. Még mindig crack, mert nem tudok írni.

Tino, amikor szóba kerül a netes ismerkedés

Bonyodalom

avagy mégse élhetek szobatárs nélkül

– Megjött a posta.

Kihajtogattam Dani elé a papírt. Ivannal összedöntötték a fejüket és úgy olvasták el azt a rövid, szívhez szóló üzenetet, amit a szobatársam hagyott nekem. Már napokkal korábban meg akartam mutatni nekik, csak most szedtem össze a lelkierőt ahhoz, hogy megkeressem az asztalomat borító könyvek és papírok alatt.

Mi lesz velem, mikor megkapjuk a beadandókat? Mi lesz velem, mikor beüt a vizsgaidőszak? Megint be lesz borítva jegyzettel a szoba. Nagyon remélem, hogy a mostani srácom jobban fogja viselni, mint Ed a múlt évben. Szegény majdnem idegösszeroppanást kapott. Arra a majdnem-idegösszeroppanásra hivatkozott, mikor múlt év végén leültünk megbeszélni, hogy a jövő évet talán nem közös szobában kéne kezdenünk.

Kedves szobatársam!

Szeptember végéig szakmai gyakorlaton vagyok, addig nem leszek itt. Bepakoltam a holmim a fal felőli szekrénybe, a fürdőben az alsó polcra. Szeretnék ennél az asztalnál dolgozni. Stip-stop alsó ágy.

Üdvözlettel: B. O.

– Mondtam, hogy romantikus – kacsintott rám Dani. – Látod ezeket a betűket?

Az óra helyett nyilván érdekesebb volt Dani tavalyi grafológia-szemináriumán szerzett tudását hallgatni. Ebből a pár sorból megpróbált egy komplett jellemrajzot bemutatni, ami neki nem is esett nehezére, lévén, hogy esztétikára jár a lelkem. Az a dolga, hogy rizsázzon, lehetőleg minél többet. Neki kell meglátni a vászonra felvitt két párhuzamos csíkban a festő szenvedését és mély lelki válságát.

– Amúgy mi a neve? – váltott témát a harmadik mondata közepén.

– Berwald Oxenstierna – válaszoltam kapásból. – Nem akartam bejelölni Facebookon, mert még nem ismerem. És olyan gonosz volt, hogy az összes adatát titkosította, most mondd meg.

– Ó, te szegény. Hogy néz ki?

– A profilképén egy mamutfenyő mellett áll, a kamerának háttal – fintorogtam. – Sárga és kék kötött sapka volt rajta, meg nagykabát, szóval biztos nem idén nyári a kép. Ezen kívül nem is volt más publikusan elérhető képe. Egyszer megosztotta egy bútorgyár nyilvános bejegyzését.

Ivan meg sem próbálta leplezni a szkeptikusságát, mikor kifejtettük, hogy Berwald valószínűleg egy lelkiismeretes, de visszahúzódó alkat. A betűi hosszúkásak és szépen íveltek voltak, majdnem olyanok, mint az egyik nagy becsben tartott kurzív betűtípusom.

– Az „ennél az asztalnál” melyik asztalt jelenti? – vágott közbe, mikor arra terelődött a szó, hogy kedves Berwald vajon inkább az aktív-, vagy inkább a passzív fél.

Olyan hördülést produkáltam, hogy az összes környékbeli felém kapta a fejét.

– Az ablak felőlit! Most mondd meg! Bestoppolta az összes jó helyet! Még abban se vagyok biztos, hogy milyen magas, és nem pakolhatom fel jó szívvel a fürdőben a holmiját a felső polcra, mert nem tudom, hogy elérné-e! Még az alsó ágyat is lefoglalta, a fele konyhaszekrénnyel együtt!

– Aw, a finnek dühe lángra kapott – olvadt meg Dani. – „Neked hegyesb nyíl kellett”.¹

– Várjuk meg, amíg ez a legény hazajön, és csak akkor röhögjünk rajta, vagy álljunk neki összeszedni a híreket?

Dani elgondolkodott. Nem szerettem ezt az arcát, mert ezt az arcot mindig a késztetés követi, hogy neki sürgősen pletykálnia kell. Legutóbb rólam, a jótét lélekről, az ártatlan fiúról is minden marhaságot megtudott. Remélem, ez a kijelentésem még csak a hazugság, és nem az ordas nagy hazugság kategóriába tartozik. Ilyenkor örülök neki, hogy református vagyok, és nem kell azzal vacakolnom, hogy eljárjak gyónni.

Ettől hirtelen fellángolt bennem az érdeklődés.

– Szerintetek milyen a Heta vallási megoszlása?

– Parancsolsz a kinek a micsodája? – bámult rám Dani.

– Tinuska, a társulat kétharmada meleg, a maradék csak erős támogató, szerintem leginkább az ateista és a deista nézetekhez állunk közel. Mellesleg, úgy tudom, hogy ez a kérdés Kanadában roppant személyes.

– Ez a világon mindenhol roppant személyes – tájékoztatta Dani.

– Azért még véletlenül se hagyjatok kibontakozni – duzzogtam.

– Inkább gondolj Berwaldra – csúsztatta elém Dani a cetlit, és Ivanra nézett. – Tíz rongyot rá, hogy félévkor megint a nyakamba borulva fog epekedni.

– Félév? Ne viccelj, Danya, nem adok neki két hónapot.

Szerintem seggfejek. Ja, a barátaim határozottan seggfejek.

Humalai-lai: Szia!

GoffriLord: Szia

Humalai-lai: Vörös vagy fekete?

GoffriLord: Te milyen rohadt rasszista vagy már?!

Humalai-lai: Hogyan?

GoffriLord: Mi az, hogy vörös vagy fekete?! Ha csak egy ujjal is hozzá mersz érni az indiánokhoz vagy a négerekhez, megemlegeted!!!

Humalai-lai: Csak azt akartam kérdezni, hogy vörös vagy fekete áfonyából csináljam a pitém…

GoffriLord: Hogyne, magyarázkodj csak!

GoffriLord: Rasszista vagy te is, meg az egész fajtád is!!

Humalai-lai: Szerintem egy kicsit túlreagálod…

Nem tudtuk elküldeni az üzenetet, „GoffriLord” felhasználó mellőzött téged :(

– Öhm… Oké?

Ivan késve jött be órára. Dani nagyon vigyorgott mellettem, úgy kellett rápisszegnem, hogy ne kiáltson oda nagyra nőtt oroszunknak, hogy milyen volt az éjjel. Nem, kibírta vele addig, amíg Ivan sűrű bocsánatkérések közepette beoldalazott mellénk a sor közepére, a neki fenntartott helyre.

– Milyen volt az éjjel? – hajolt át rajtam Dani.

Ivan akkor vette ki a táskájából a füzetét, és megakadt a mozdulat közben. Azzal az egészen különleges pillantással nézett fel, amit szerintem már mindenkitől láttam, akinek valaha Dani nekiszegezte a nemi életét firtató kérdéseit.

– Jaj, te fiú – sóhajtott végül. – Nem akarsz szerezni magadnak valakit?

– Akkor is letámadott mindenkit, mikor még Felikssel járt – horkantottam.

– Járt Felikssel?

– Bizony – bólogatott Dani. – Azután jöttünk össze, hogy kiköltöztem. Reghét alatt mentünk szét, szóval mikor Tino beköltözött mellém, már szingli voltam.

Ivan megeresztett felém egy kérdő pillantást, hogy akkor mégis miért vagyok ilyen jól informált kedvenc lesifotósunk szokásait illetően.

– Gólyatáborban ugyanígy letámadott mindenkit – tájékoztattam.

– Engem nem – megint elhagyott kiskutya-arccal nézett, mint amikor kihagyjuk valami jó buliból.

– Persze, mert addigra Tino örökbe fogadott, és megpróbált belegyalulni a földbe, valahányszor új emberrel találkoztam, és az orra alá akartam nyomni a közvélemény-kutatásomat. Ha ennyire bánt, hogy te kimaradtál a szórásból, akkor még megejthetjük az interjút, megvan a kérdőív…

– Annyira azért nem – hűtötte le Ivan.

A beálló csöndben hallgattuk egy kicsit az előadó fejtegetéseit az európai stíluskorszakokról meg a hozzájuk társított nézetekről. A tősgyökeres kanadai hallgatóság elalélva hallgatta, meg bámulta a táblán a Notre Dame képét, csodálva a francia gótikát.

– Ezt ti is tanultátok otthon, ugye? – kérdeztem.

Egyszerre bólintottak.

– Mondott valamit a jegyről? – sandított ránk Ivan.

– Év végén zh az órai anyagból meg van három kötelező – rántott egyet a vállán Dani és hátradőlt. – De európaiak vagyunk, nekünk ez ingyen kredit lesz, legalábbis az, amit eddig elmondott, azt nekem otthon elmondták középsuliban. Ami azt illeti, többször is, mint kellene.

Vidáman szusszantam.

– Na várj, majd amikor a reneszánsznál a hallgatóság megörül, hogy a szó jelentése…

– Újjászületés – vigyorodott el Dani és Ivan. Utóbbi hozzátette: – Hány kreditért vesztegetik ezt a csodát?

Összenéztünk, vállat vontunk. Dani volt az a jótét lélek, aki megnézte nekünk a neten.

– Négy – mondta. Rögtön utána realizálta, hogy mit mondott. – Mi? Négy? Basszus, srácok, jövő félévben tőkepénzes leszek!

Kacarászva vállon veregettem a tanulmányi ösztöndíját megidealizáló magyart. Ivan csak a fejét csóválta.

– Akkor már értem, miért láttam az utolsó sorban Antonio sleppjét.

– Itt vannak paradicsomék? – fordult hátra azonnal Dani, hogy a nyakát nyújtogatva ellenőrizze az állítást.

– Romanón kívül nem ismerek mást, aki képes ennyire látványosan utálni a világot – pillantott hátra Ivan is.

Ha már mind hátrafelé leskelődtünk, akkor megnéztem én is, mit nézünk. Illetve, megnéztem volna, mert örök és fájó pont az életemben, hogy a genetikám kispórolta belőlem a centiket. (Nem úgy a kilókat, fene a mindenét.) Ilyenkor szívesen örültem volna egy jó magas lovagnak, aki ilyen helyzetekben a nyakába kap, hogy nézelődhessek. Így kénytelen voltam félig felemelkedni ültömből.

Az utolsó sorban valóban ott ült Toni, mellette két oldalon Emma és Ned, Emma mellett pedig Romano. Ned sorozatgyilkos fejjel meredt előre, és megfontolt lassúsággal kopogtatta a ceruzája gumis végét a padon. Romano meg vicces volt, mert még mindig nem tudta teljesen kiszedni a hajából az aranyszínű csillámport, random pillanatokban becsillant a feje, és ha ezt megemlítetted neki, akkor operett-stílusban nekiállt haldokolni. Olybá tűnt, hogy mind a ketten fel akarnak gyújtani valamit. Toni megint ragyogott, a markába fojtotta a nevetését, miközben a saját és a haverjai minden írószeréből Emma hathatós segítségével nekiállt megépíteni a pisai ferde tornyot. Romano a szeme sarkából figyelte őket, és egy jól megválasztott pillanatban meglökte a térdével az asztalt. A torony összedőlt, az összes ceruza szétgurult. Az építkezők nem vették magukra, csak az öklüket tömték a szájukba, hogy ne legyen túl hangos a röhögésük.

– Amúgy ők hogy vették fel ezt az órát? – vonta össze a szemöldökét Dani. – Ők nem agrárosok?

– Mittomén – mondta Ivan a vállát vonogatva. – Áthallgatnak. Vagy agráron nincsenek szabvál-tárgyak. Mondjuk, ennyi erővel azt is kérdezhetnénk, hogy Tino mit keres itt a maga HR-es tanulmányaival.

Közel hajoltam hozzá, úgy trilláztam a fülébe:

– Fotós minor~

– Tényleg. Mindig elfelejtem.

– Pedig örökké hurcolom magammal a fényképezőmet is.

– Az nem mérvadó, Daninál is mindig van kamera.

– Ő meg filmes.

– Felbérelt, hogy fotózz neki romlott dolgokat.

Összeröhögtünk, Dani meg ignorált minket.

Karamazovisawhore: cyka

Humalai-lai (rövid hezitálás után, szelíden felvont szemöldökkel, oroszul): beszélek oroszul

Karamazovisawhore (továbbra is oroszul): Na végre valaki! És hajlandó vagy velem oroszul beszélni?

Humalai-lai: Amint adsz rá egy jóféle magyarázatot, hogy miért ezzel a mondattal kezdted, ezer örömmel

Karamazovisawhore: Mert miért ne. És mert éppen orosz nyelvvizsgára készülök, és rohadtul nincs kivel beszélnem, a tanárom meg csak hetente egyszer ér rá és kezdek stresszelni

Humalai-lai: …

Humalai-lai: Jól értem, hogy akkor nem ismerkedni jársz fel ide?

Karamazovisawhore: Nem hát, kinek van arra ideje

Humalai-lai: Meg tudom adni az egyik ismerősöm címét, ő született orosz, és jár tanárképzésre, biztos jobban ért a korrepetáláshoz, mint én

Karamazovisawhore: Igen? Ezer köszi :D

– Ivan!

– Mondd!

– Szereztem neked egy tanítványt!

– Igen? – kapta fel a fejét és gyakorlatilag kivirult örömében. – Kiszabadítasz engem a mélyszegénységből, Tinuska?

– Ki én – domborítottam. – Aszongya, orosz nyelvvizsgára készül, és csak a tanárával tud beszélgetni hetente egyszer.

– Úgy érek rá, ahogy akar, annyit fizet, amennyit akar, és eladom neki a lelkem, ha arra van szükség – bólogatott Ivan lelkesen.

– És akkor velem mi lesz? – kámpicsorodott el Alfred.

– Ne aggódj, Solnyshko, neked mindig lesz hely a szívemben.

– És ha nekem a lelked kell? – kérdezte ő, és lélekvámpírként vetette magát a kedvesére.

Tegyük hozzá, hogy éppen az ő szobájában loptuk a napot a hármasfogatunkkal. Rajta kívül még Gilbert volt benn, aki éppen mémpárbajt vívott Danival. Mellettem támasztották az íróasztalt, de Dani a szóváltás kezdete óta már nem mémeket keresgélt a telefonján, hanem kamerázott. Sanda mosollyal mormolta:

– „A lelkem a fogadon – tiéd, tiéd.”²

Gil a szemét forgatta.

– Nyálas buzik.

– Arra gondoltam, hogy indítani kéne egy vlogot – tűnődött hangosan Dani, miközben élveztük az utolsó kanadai hőhullámot a park füvén heverészve.

– Jól néznél ki – dörmögte Ivan. – És miről vlogolnál? Beszállnál a gameplay-bizniszbe?

– Oh, nem, azt meghagyom a geek-szobának.

Tűnödve bámultam a bongyor bárányfelhőket.

– Kiku lediplomázott a nyáron, nem? Ki lett Alfred és Gilbert harmadik szobatársa? Kanadai? Mondjátok, hogy kanadai.

– Nem, dán. Matt marad az örök és egyetlen kanadai a csapatban – nevetett Ivan. – Dennynek hívják a srácot, hogy mi a teljes neve, azt ne kérdezzétek. Lukas barátja, és féltékeny vagyok a hajára, mert Fredka azt mondta, hogy szerelmes a hajzseléjébe. És szerintem pont ugyanolyan kocka, mint Gil meg ő.

– Akkor geek-szoba – hagyta jóvá Dani. – Amúgy valami személyesebben gondolkodtam. Tudod, megörökíteni azt a rakás faszságot, amit csinálunk.

– Azt egyébként is megörökítjük – legyintettem. – Abban meg nem vagyok biztos, hogy szeretném, ha a világ is látná, hogy milyen segg hülye vagyok. Most gondolj bele, nekem egyetem után fel kéne vetetnem magam valami komoly céghez, hogy esetleg komoly munkát végezzek!

– Részvétem – kuncogott Ivan. – Nekem nincs vele bajom.

– Persze, mert te részegen is normális vagy.

– Ez a szláv vér.

– Ugyanezt mondtad, mikor megmutattad nekünk a kedvenc részeg oroszok-összeállításodat Youtube-on.

Ezzel sarokba szorítottam. A győzelem ízével a számban fészkeltem el magam a puha fűben. Csak fél füllel figyeltem rá, mikor újra megszólalt:

– Inkább az a veszély fenyegetne minket, hogy egy idővel olyanok lennénk, mint PewDiePie, vagy az összes túlhype-olt vlogger, és önmagunk karikatúrájába fordulnánk. Esetleg előre megírnánk a jeleneteket a baromságokhoz, és már nem is viccek, hanem komplett filmforgatások lennének.

– Ahhoz legalább értek – dörmögte Dani.

– Jó neked, hogy értesz valamihez – susogtam.

– Tinuska, még nincs is itt a téli depressziód ideje.

– Nincs szobatársam, éppen itt az ideje.

– Hallod, Ivan, Tino szeretne valaki után vágyakozni – kuncogott fel Dani. – Regisztrálj fel Tinderre.

Elpirultam és megpróbáltam úgy csinálni, mint aki nem azzal tölti majdnem minden szabadidejét, hogy érdekes felhasználónevű srácokat bannol a különböző randioldalakon.

– Azért elvárásaim még vannak, köszönöm szépen.

– Most örüljek, hogy megfeleltem nekik?

– Mind a ketten megfeleltünk, Danya. Valamire már vittem az életben!

Összepacsiztak felettem, én meg roppant megvetően bámultam rájuk.

Beast: Szia! Olvastam az adatlapod, te tényleg finn vagy?

Humalai-lai: Igen, tényleg ^^ Gondolom, te kanadai vagy.

Beast: Így van. Tudnál nekem segíteni egy kicsit?

Humalai-lai: Ha tudok, persze :D

Beast: Hogy mondod finnül, hogy „Szeretnélek addig baszni, amíg a nevemet nem sikoltod”?

Letiltottad „Beast” felhasználót.

Akkor kellett volna gyanút fognom, mikor meghallottam azt az ordenáré zenét.

– Édes jó istenem – rogytam le Dani mellé.

– Mi történt már megint, egyetlenkém? – hunyorgott rám. – Sose jó, ha ilyen arccal zuhansz be.

– Megjött a szobatársam.

– Na! – hajolt előre Ivan is izgatottan. – És milyen?

Fáradtan legyintettem.

– Nem sokat láttam belőle, ami azt illeti. Bementem a szobába a holmimért, és csak azt találtam, hogy ott van az ágya mellett a földön egy félig teli bőrönd, a fal mellett már kinn van a hifi, és üvölt az ABBA… ráadásul CD-ről. Ki a fene használ manapság CD-t?

– Én azt mondanám, hogy relikvia, vagy limitált kiadású darab – kockáztatta meg Dani.

– Honnan veszed, az is lehet, hogy csak béna a számítógépekhez.

– Mérnökinformatikusnak tanul, te jószág.

– Háddeakkoris. Meg van vagy két méteres. Legalább olyan magas, mint te, Vanya.

Duzzogva összefontam a karjaimat.

– Jaj, Tinuska – karolta át a vállam. – Tudom, hogy sose foglak meggyőzni ebben a magasság-kérdésben, de gondolj arra, hogy te legalább gond nélkül elférsz az ágyadban és nem lóg le róla a lábad.

– Nem fogsz ilyen praktikus szempontokkal meggyőzni a hobbit-lét nagyszerűségéről.

– A hobbitok menők voltak – kötötte ki Dani. – Gondolj bele, megmentették Középföldét, és annyira nagyon nem is próbálkoztak. Legalábbis Frodó semmiképp.

– Én ezt nem merném ilyen magabiztosan kijelenteni – sandított rá Ivan.

– Ezt már megbeszéltük ezerszer – legyintettem fáradtan. – Samut kéne aranyba foglalni, Frodó csak a hisztis picsa-műsort adta három filmen keresztül.

– Na de kérlek! – kapott Ivan levegő után.

Dani felemelt kézzel állította meg a szavakat, hogy még véletlenül se tudják megérinteni a szívét.

– Én elismerem, Elijah Wood remek színész, de ehhez a filmhez neki rossz volt az arca. Könyörgöm, mint akinek az orra elől lopták el az utolsó sütit!

– Vagy fél éve el akar menni szarni, de valaki mindig beslisszol elé – dünnyögtem az államat dörgölve.

Dani megragadt a karom és csak úgy ragyogott.

– Ez a hasonlat hiányzott az életemből. Köszönöm, Tinó.

Call Me Maybe: Szia ^^ Mi újság?

Humalai-lai: Eh, év eleje, még próbálom szokni a rendszert a koliszobában :D És veled?

Call Me Maybe: Köszönöm kérdésed, remekül vagyok (◕‿◕✿)

Call Me Maybe: Átmehetek megnézni a szobád? (ᵔᴥᵔ)

Humalai-lai: Viccelsz velem, ugye?

Call Me Maybe: Valami gond van?

Humalai-lai: Ezen az oldalon tényleg mindenki csak szexelni akar?

Call Me Maybe: ¯\_(ツ)_/¯

Humalai-lai: További szép napot és sok szerencsét!

Call Me Maybe: Ne már, tényleg lelépsz?

Humalai-lai: Igen. Tudod, én kicsit… (itt nagyon sokat gondolkodtam, hogy is fogalmazhatnék) komolyabb kapcsolatot keresek.

Call Me Maybe: Kezdhetjük a komoly pózokkal is (¬‿¬)

Humalai-lai: (•_•)

Humalai-lai: ( •_•)>⌐■-■

Humalai-lai: (⌐■_■) – Nem.

Letiltottad „Call Me Maybe” felhasználót.

Talán úgy kéne kezdenem a napom elmesélését, hogy éppen aludtam. Igen, ez egy jó kezdés, mert szépeket álmodtam; egy mesterlövész-puskával szedtem le a közelembe settenkedő szemináriumi dolgozatokat, és amelyiket megrojtoztam, az ötös képében vitorlázott be az indexembe. Gyönyörű álom volt.

Az álmoknak azonban van egy olyan szokásuk, hogy nem tartanak sokáig, főleg ha alváshoz párosulnak. Meg ha a hajnal előtti legmélyebb sötétségben valaki beoson a szobádba, és arra ébredsz, hogy azzal a hülye légkürttel, ami az összes amcsi filmben benne van, és Isten áldja Európát, amiért ez odahaza nem kapható, szóval azzal a szarral beledudál Berwald fülébe.

Férfiasan sikoltva ültem fel, és rántottam a nyakamig a takaróm.

– Jé! – kacagott fel a betörő. – Bercikém, itthon vagy már vagy két hete és még megvan a szobatársad? Hogy csináltad?

– DennyTAKAroggyááááÁÁÁ – hörögte Berwald odalenn.

Nem gondoltam volna, hogy Alfie és Gil új, háddetökjóarc szobatársát így fogom megismerni. Felállt Berwald ágya szélére, hogy magasabban legyen a feje, mint az ágykeret és jobban tudjon nekem pofázni.

– Tök jól tudsz sikítani.

– Ööö… – pislogtam rá. Lányos zavaromban kiböktem az első dolgot, ami a végtelen anyanyelvi káromkodás után eszembe jutott: – Tino vagyok, mit szeretnél?

– Látod, ilyen a jó házigazda! – kiáltott le Berwaldnak, és visszafordult hozzám. – Én meg Denny, ennek a morc macikának az unokatesója, és jöttem elkunyerálni a mobiltöltőjét, mert az enyémet nem találom, a szobatársaim meg még nem keltek fel. Örvendek a szerencsének.

– Én se keltem fel – mutatott rá Berwald.

Tök jó mély hangja van, amúgy.

– Lehet, de azt pont leszarom – nevetett Denny. – Arra mondjuk nem számítottam, hogy szobatársad is lesz, de mentségemre szóljon, hogy ilyen pindurka vagy. – Picikét mutatott az ujjaival. – Nem vettelek észre, bocs. Amúgy mit mondtál, hogy is hívnak?

– T-Tino – makogtam. Hirtelen alakot öltött benne egy kérdés, amit a korai időpontra való tekintettel gondolkodás nélkül ki is böktem: – Te komolyan felkeltél ilyen korán, hogy elkérd a töltőjét?

Denny olyan képet vágott, mintha minden felmenőjét szóval is és tettel is gyaláztam volna.

– Dehogy keltem, még nem feküdtem le!

Talán folytatni akarta, talán nem, de Berwald lerúgta az ágya széléről. Denny nagyot nyekkent, aztán méltatlankodott, mikor Berwald megragadta, és a bokájánál fogva kihúzta az ajtón kívülre. Én megszeppenten figyeltem az ágyamból a pankrációt, és megpróbáltam nem nagyon rémültnek tűnni, mikor a győztes Berwald bezárta az ajtót és mord képpel felém fordult.

– Bocs. Nem fog többet előfordulni.

Némán, kicsit ijedten (kicsit nagyon ijedten) figyeltem, hogyan cammog vissza Berwald szemüveg nélkül hunyorgó, atomkócos hajnali verziója az ágyához. Az egész szerkezet felnyögött és mozgott, mikor visszadőlt a párnái közé. A lábai lelógtak. Nem voltam benne teljesen biztos, mert elég kevés fény volt, de mintha Pacmanes pizsama lett volna rajta.

Később három következtetést vontam le: egy; nem buli Denny rokonának lenni. Kettő; Berwald nem csak semleges képet tud vágni, de marha ijesztő is tud lenni. Három; első álmomból ijesztettek fel, nekem meg az első dolgom volt a nyakamig rántani a takarót, hogy ne lássák a csinos úszógumit, amit növesztettem. Ergo sürgősen el kell kezdenem fogyókúrázni. Vagy legalább gyúrni.

SnickyDoo: Milyen volt a randi?

Humalai-lai: Honnan veszed, hogy randizni voltam?

SnickyDoo: Pénteken este nyolc és tíz között rendszerint nekem panaszkodsz a szociális életed hiányáról, meg arról, hogy ilyenkor az összes haverod ismerkedni van, szóval meg mertem kockáztatni, hogy randin voltál.

Humalai-lai: Hát… ja.

SnickyDoo: De még fenn vagy az oldalon

Humalai-lai: Az is igaz.

SnickyDoo: Gáz volt?

Humalai-lai: Mint atom =.=

SnickyDoo: :D Jót tesz, ha elmeséled?

Humalai-lai: Na jó. Kezdődött azzal, hogy itt ismertem meg. Egyszer mondta a nevét, és tök nyilvánvaló lett volna visszafele pörgetni a telefonom, hogy megtaláljam, szóval Starbucksba mentünk.

SnickyDoo: Legalább kreatív vagy

Humalai-lai: Köszi. Utána ott ültünk két órán keresztül. Tök kínos volt.

SnickyDoo: Mert?

Humalai-lai: Hát, ami azt illeti van egy hetven kérdéses tesztem, amiből szemezgethetek, hogy meginduljon a társalgás

SnickyDoo: Jól nyomod *Like *

Humalai-lai: A negyedik-ötödik kérdés után már menni szokott a beszélgetés, és ha elakadunk, akkor is haladhatok tovább a listával, hogy ne üljünk tök kussban. Neki vagy harminc kérdést tettem fel, mindegyikre igennel meg nemmel meg ilyen egyszavas mondatokkal válaszolt. *haldokló emoji *

SnickyDoo: Az szép. Nem akartatok menni máshova? Vagy csak ültetek a Starbucksban?

Humalai-lai: Ültünk a Starbucksban. Ittam két kávét, kétszer voltam mosdóban, és nagyon reméltem, hogy meg tudok lógni, amikor ő megy, de basszus, két órán keresztül ült a lattéja fölött, és nem volt hajlandó megmozdulni. A harmadik rendelésemnél adtam a pultosnak egy tízest, hogy legyen szíves, öntse rám a piát, akkor legalább lesz indokom meglépni.

SnickyDoo: Te jó ég! Leöntetted magad forró kávéval csak azért, hogy eljöhess??

Humalai-lai: Nah, kedves volt, a zaccot meg a hideg maradékot pakolta bele a pohárba, hogy ha már úgyis rám kell öntenie, akkor ne a rendes holmi vesszen kárba.

– Hallod – dobta le magát mellém Dani –, ez a Tinder egy marha nagy hülyeség.

– Hajaj – mosolyogtam. – Mesélj.

Körülményesen megdörgölte a homlokát.

– Tudod, hogy van ez a dolog velem meg Roddal.

– Japp, elég sokat epekedsz utána. És még van képed engem szívatni a múlt afférjaival.

– Hát persze, mert te minden évben belehabarodsz a szobatársadba – vetett rám sötét pillantást. – Nyilván az orrod alá fogom dörgölni.

– Azért kicsit fáj.

– Gondolj arra, hogy te legalább minden alkalommal összekapartad a golyóidat és elhívtál minket randira – próbált javítani a helyzeten. – Antonio és Romano ellenben full kreténben nyomja.

Felszaladt a szemöldököm.

– Van valami Tonival meg Romanóval?

– Ó, te nem is tudod? – csillant fel a szeme. – Na várj, hadd meséljem… nem, előbb a sztori, a Spamanót csak utána.

– Már shipnevet is találtál nekik? – szörnyülködtem.

– Mindenkire van shipem – legyintett. – Na de. Volt ez a srác, kellemesen elchateltünk meg minden.

Bólintottam, értésemet és masszív figyelmemet jelezve.

– Ismerem?

– Filmes ő is – rázta a fejét. – Hosszú sztori. Mindegy, szóval Tinderen összefutottunk, trécseltünk…

– Ez a másik, amiért nem Tinderezem – mutattam rá. – Nem élném túl, ha valaki megismerne a campuson, tudva, hogy jobbra húztam. Meg ez az egész netes ismerkedés olyan… fura.

– Tino, pontosan tudom, hogy anonim ismerkedsz – vetett rám lapos pillantást. – Épp eleget szoktam turkálni a telefonodban, amikor részeg vagy. Ami azt illeti, a beszélgetéseid kétharmadáról még print screenem is van.

– Azt hogy?!

– Hát leprinteltem, aztán elküldtem magamnak e-mailben! – tárta szét a karját.

– Mélységesen csalódtam benned.

– Én is benned – bökött meg. – Hogy van az, hogy ilyeneket, mint azt a beszélgetést Call Me Maybe-vel nem mondtad el nekem?!

Mélyen egymás szemébe néztünk… és egyszerre röhögtünk fel. Innen tudtam, hogy szent a béke. Mert igazából annyira mindegy, hogy ki látja, hány pasit tiltok le a neten, nem?

– No, mi is volt azzal a sráccal? – érdeklődtem.

– Vagy két hétig beszélgettünk – forgatta a szemét. – Neten is, személyesen is, még egy közös forgatást is bevállaltunk, megcsináltuk a csoportmelót, a múlt hetet kvázi vele egy térben töltöttem.

– És semmi – tippeltem.

– A világon semmi. – Már csak az kellett volna, hogy köpjön egyet oldalra. – Sőt. Tegnapelőtt kérdezte, hogy mit csinálok tegnap este.

– És te erről sem szóltál? – háborodtam fel.

– Te LetsKickAssel voltál kávézni és nem szóltál – mutatott rá.

– Azt inkább hagyjuk – nyögtem. – De veled mi volt?

– Tegnap délben rám írt, hogy elhagyta a tárcáját, és nagyon sajnálja, de mit szólnék hozzá, ha nem étterembe mennénk, hanem összedobna az albérletében valami kis kaját, és társasoznánk.

– Albérletben társas? – szaladt fel a szemöldököm. Éreztem, hogy kaján mosolyra húzódnak az ajkaim.

– Én is valami ilyen képet vághattam – fintorgott. – Tökre örültem, hogy na, végre valami, erre tudod, mi történt?

– A hangsúly alapján semmi.

– Ott várt, az albérletben – mutatta, mintha csak a kézmozdulatával a levegőbe festené a képet. Sajnos csak a nagyim régi lakását tudtam magam elé képzelni, mind az összes falra lógatott szőnyegével meg a hétmillió cserepes gazával együtt. – Csinált carbonara spagettit, és nem is a legspúrabb alapport vette hozzá. Annyira nem volt szar, mint vártam.

– Dani, fiam, megint húzod a sztorit – figyelmeztettem.

– Oké, oké – könyökölt le. – Szóval kajáltunk, aztán előhúzta az asztal alól a Catan telepeseit. Lovag kiegészítővel.

Csücsörítettem.

– Most mondanám, hogy szegény te, de lovag kiegészítős Catant még nem játszottam sose.

– Én se, azért nem borítottam rá – rántotta meg a vállát. – A végén két órát játszottunk, aztán elköszönt, eljöttem, és azóta írogatja, hogy milyen fasza este volt, majd valamikor meg kéne ismételnünk.

– És, mész még Catanozni? – böktem oldalba cinkos vigyorral.

Megbántottan biggyesztette az ajkát, és azt a fajta drámai sóhaját hallatta, amit csak azelőtt szokott, hogy bedob egy idézetet:

– „Mintha tőrt döftek volna a szívembe! Vérem most fröcsköl szerteszét...”³

Geoffrey: Hali

Humalai-lai: Hejhó :)

Geoffrey: Tudod mi a közös a papokban és a happy meal menüben?

Humalai-lai: passz

Geoffrey: mind tízévesekbe dugják a húst :DDDDD

Humalai-lai: úgy emlékszem, feltüntettem az adatlapomon, hogy valamelyest vallásos vagyok

Geoffrey: az tök jó, és is utálok kotont használni :D

Letiltottad „Geoffrey” felhasználót.

– Hogy van a szobatársad? – kérdezte Ivan egy reggel, mikor befeküdtem mellé aludni az előadásra.

– Lusta szar – motyogtam. – Meg taktikai zseni, vagy csak az IT-seknek kedvezett az Úr az órarendjük kiosztásakor, de még nagyban szunyál, amikor én eljövök, és órán van, amikor hazamegyek.

Ivan álmélkodva nézett rám. Nem láttam, konkrétan hogyan néz – elvégre aludtam – de a csend elég árulkodó volt.

– Hallod ezt, Danya, a végén mind a ketten bukjuk a fogadást.

Fura képet vágva néztek össze.

– Ha nem borulok a nyakatokba zokogva a félév végén, akkor szeretném én azokat a piákat, amiket megbeszéltetek, jó? – hunyorogtam rájuk vidáman.

Összenéztek.

– Áll az alku – bólintott rá Dani. – De ha megtudom, hogy valaki másnak sírtál, akkor egy hónapig azt a kaját kell enned, amit mi főzünk Vanyával, és semmi hazai süti.

Elborzadva kaptam fel a fejem.

– Eltiltanál egy hónapra a Szent Föld konyhájától?!

– El bizony – mosolyodott el angyalian. Nem olyan szép-angyalian, hanem úgy, ahogy Lucifer mosolyoghatott, mielőtt képen törölték egy lapáttal, és kivágták a mennyekből.

Big Red: Nálad vagy nálam?

Letiltottad „Big Red” felhasználót.

>>> Következő partira fel, Humalai-lai! >>>

További címek, hogy tudjátok, éppen kinek a művét citálta Dani, akinek nem is Roddal, hanem magával az irodalommal kéne összebútoroznia:

1Madách Imre: Veszélyes játék

2Szarka Tamás: Szeret, nem szeret (az Éden földön című musicalből)

3Schrenk Éva: Megbántottan