És az ég vérbe fordult #15

Húszezer évente egy fejezet, ezzel lehet, hogy kezdenem kellene valamit.

Zene: Be Bold and Be Brave

 

Légy bátor, légy merész

Hiába jött Garrow sétáltatni őt már egy ideje, továbbra sem voltak olyan kapcsolatban, hogy Tornac tegezze. Motoszkált benne, hogy a világ kifordulna a sarkaiból, ha ilyesmire vetemedne. Nem, ők ketten jobb, ha megtartják egymástól a két lépés távolságot. Ha egy nap a gyerekek egy oldalon állnak, és nem próbálják megölni egymást, akkor majd hajlandó lesz gondolkodni minden egyében.

De beszélgetni akkor is kellett valamiről.

– Tud horgászni?

– Nem – horkant föl Garrow és fintorgott hozzá. – Úszni se tudok, még mielőtt megkérdi. Az Anora volt felénk az egyetlen víz, ami elég nagy ahhoz, hogy az ember a bokájánál mélyebbre mártózzon benne. A sodrása viszont túl gyors, úszáshoz is, meg halakhoz is. Volt gyerekkoromban egy holtága, ott fürödtünk nyáridőben, de a nagy árvíz után kiszáradt. Hát maga?

– Sose próbáltam – vallotta be. – A többi tiszt mind azt mondta, hogy mekkora hobbi és igazán férfias. Sokan a mólóra mentek szabadságra. Tudja, engem északon képeztek ki, Haldírban, egy Ceunon-közeli városban, onnan helyeztek a déli határra. Az összes komám húzta a száját, hogy a Tüdostenben fele akkora halak sincsenek, mint a Fundor-öbölben, arról nem is beszélve, hogy a sós vízi halnak teljesen más íze van.

– Nekem mondhatja, életembe tán egyszer ettem halat.

– Tényleg?

– Egen. Beteg voltam, aztán csukamájolajjal itattak, és a patikus hozott hozzá egy füstölt angolnát.

– Akkor maga angolnát evett, nem halat! – Tornac megmosolyogta. – És ha engem kérdez, akkor az angolna füstölve a legrosszabb.

– Szóval maga ilyen halevő?

– Katona vagyok, Garrow uram. Sok esetben azt ettem, ami volt.

– Én meg földműves. Hát, legalábbis most már az vagyok. És éppen ugyanezt tudom elmondani magamról.

Tornac félrebillentett fejjel nézett rá.

– Hogy érti, hogy most már?

Jött az a bizonyos arckifejezés, amit Tornac már megtanult. Azt jelentette, hogy Garrow éppen visszanyeli a kifejezést, amivel elküldené őt az anyjába, amiért olyasmit kérdez, amihez semmi köze. Tornac hallotta ezeket a kifejezéseket kimondva is: első alkalommal egy surdai katona szenvedte el, aki meg merészelte kérdezni a féllábú férfit, miután megbotlott, hogy felsegítse-e, a második alkalommal akkor, amikor egy, a táborban élő földije elkísérte és kérdezgette, hogy minden rendben van-e vele. Garrow egész végig nagyon kimérten, már majdnem ellenségesen szólt hozzá.

Most viszont lenyelte ezt a választ. Még a szemét is lehunyta, és Tornac ezúttal a feje mozgásán látta, hogy elszámol magában tízig, mielőtt válaszol.

– A feleségem. Mariannak hívták, és, hát, lassan tíz éve már, hogy meghalt.

Az lenne a legnyilvánvalóbb válasz, hogy részvétem, de tíz év az tíz tíz év, nem igaz? Akkor már talán túl van rajta… de nem tartott volna szünetet, ha így lenne. Tornac kezdett pánikba esni, de Garrow szerencsére nem csinált ügyet ebből az egészből és folytatta:

– Régen benn éltünk a faluban. Anyámék házában. Ő, én, meg a kicsik. – Megint sóhajtott. – Tudja, hogy megy ez. Az, hogy megszületett, nem jelenti azt, hogy meg is marad. Persze, volt rá ezerféle praktika, hogyan lehet megvédeni őket a csiróktól meg az összes többi tündérlénytől, akik elcserélik a gyerekeket.

Tornac megint nagyot hallgatott. Udvarban volt vagy sem, pofátlanságnak tűnt a másikat sürgetni, amikor nyilvánvalóan azokra a gyerekeire gondolt, akik nem érték meg a felnőttkort.

– Aztán jött Selena, és otthagyta nekünk Eragont. Azt mondta, hogy majd… eh! Mindegy. Úgy bántam vele, mintha az enyém lenne ő is, ott lakott velünk abban a házban, aminek majd’ minden deszkáját kicseréltem az esküvőn után olyanra, amire Marian azt mondta, hogy tetszik neki. Azután, hogy elvitte őt a baj, nem volt ott maradásom.

Fölfelé nézett és pislogott néhányat. Tornac bólintott: ez csak természetes, hogy amikor az ember a napba néz, bekönnyezik.

– Asztalos volt?

– Esztergályos – javította ki Garrow. – Nem azt mondom, össze tudtam én ütni mindent, ami kellett, de nem voltak olyan szépek meg csicsásak, mint amit akármelyik Karsson gyerek csinált volna. De ha esztergálni kellett valamit, abba ott voltam. Egy időben én csináltam a faluban a legszebb fatálakat meg ezeket. Csak hát… na. Elmúltak azok az idők.

Tornac hümmögött, mint aki érti, hogy miről van szó. Ő egy dologhoz értett, azt csinálta egész életében. Arra meg nem gondolt, hogy mi lenne vele Ola nélkül. Még eszébe jutna, hogy vajon hogy érzi magát a felesége most, hogy megint azt hiszi, ő már nincs.

– Marian mondta el Eragonnak, hogy nem mi vagyunk a szülei. Egészen addig titokban tartottuk, és a falu is mintha egészen megfeledkezett volna róla, hogy amúgy nem Marian szülte. Ha meg mégis, akkor mindenfélét összehordtak és a végén elkönyvelték, hogy az enyém bal kézről. Aztán Marian felhozta a dolgot, Eragon meg telekiabálta vele egész Carvahallt. Nem sokkal a temetés után nekivágott a világnak, hogy akkor ő most megkeresi az apját, ha addig él is. Úgy kellet utánamennem… – A fejét csóválta. – Utána költöztünk ki a tanyára. Bevette magát a fejembe a gondolat, hogy most, hogy a falu tudja, hogy Eragon Selena fia, mi történhetik akkor, ha ez Morzan fülébe jut. Nem mintha számítottam volna rá, hogy esetleg felénk néz, vagy odafigyel, hogy mi van velünk. De azért érti.

– Persze. Jobb a biztos.

– Na. Pont azért akartam elköltözni. Szóval elköltöztem, és többet rá se néztem a fára.

Tornac bólintott, és nem tette szóvá, hogy még ő, a mihaszna városi csökevény is tudja, hogy jelentős rangbeli különbség van egy közönséges földműves és egy szakmát gyakorló falusi között.

– És a fiai? Ők se folytathatták a szakmáját?

– Kicsik voltak még ahhoz, egyik se ért a vállamig se. Nem akartam én, hogy káruk legyen belőle, hát ami pénzem volt, azt mind félretettem, nekik szántam volna. Marian unokatestvére molnár volt Therinsforban, neki fizettem meg, hogy elvigye Rorant inaskodni. Eragon… hát, ő amolyan elvarázsolt fiú volt, tudja? Horst csábította, hogy menjen hozzá kovácsinasnak, de neki már ott volt a két fia, Eragon meg, mit ne mondjak, nem az a kovácsalkat. Ahhoz nem volt elég nagy a falu, hogy két kovácsot is eltartson. Ha nem tartottam volna tőle, hogy Morzan megismeri benne az anyja vérét, akkor tényleg kaptam volna az ajánlatán és megkérem rá, hogy ajánlja be őt valahova udvari vadásznak. Ahhoz értett a fiú.

Tornac azon kapta magát, hogy elképedve mered Garrow-ra.

– Megkérte volna Morzant?

Garrow megrántotta a vállát.

– Ő jött el, hogy elmondja, meghalt a húgom. És egyúttal felajánlotta, hogy ha a valaha segítség kell, akkor szól értem pár szót. Na nem mintha szükségem lett volna rá!

Tornacnak vennie kellett egy nagy levegőt, mielőtt feltette a következő kérdését.

– Legyen velem őszinte egy pillanatra. Komolyan gondolja, hogy megtette volna?

– Végső soron azt se hagyta, hogy azok a madárfejű szukafattyak megegyenek – tűnődött hangosan. – Ha mást nem, hát arra jó, hogy a vele egy vérből való szörnyeket visszatartsa.

Tornac ellenkezni akart. Mondani akart úgy… akármit. Csak az volt a baj, hogy hallotta, miket művelt Morzan a fővárosban, és látta, hogyan viselkedett Murtagh-gal az utóbbi időszakban. Mióta az a kis vörös kikelt, Morzannak mintha eszébe jutott volna, hogy vannak szülői kötelezettségei. És Murtagh ugyan húzódott, de… de ha egyszer egyedül maradt abban a nyavalyás városban, akkor Tornac mégis mit tehet?

Csak remélte, hogy amikor ennek az egésznek vége lesz, Murtagh még képes lesz tükörbe nézni és felismerni önmagát.

* * *

Hivatalosan nem volt különválasztva a surdai és a varden tábor, sőt, egyes pontokon kifejezetten összefolytak. Ettől függetlenül Bromot megbámulták, amikor megjelent egy székkel a hóna alatt, hogy aztán a sarkán hintázzon, míg elő nem kerítettek neki egy tisztet, aki elkísérte a kihallgatósátorba.

Éppen olyan volt ez is, mint bármelyik tiszti sátor: valamivel magasabb, mint egy átlagos gyalogsági darab, hogy fel lehessen benne állni, és nyolcszögletű, mert azok stabilabbak voltak, mint a négyszögletesek. A színe viszont pont olyan kifakult, napszítta bézs volt, mint bármelyik másiké. Semmi nem árulkodott róla, hogy ha valaki hallgatózni próbálna, akkor legfeljebb fojtott suttogást hallhatna bentről. Brom sajnos túl keveset tudott a surdai igemondókról, de annyit igen, hogy a sátoranyag megigézéséhez piszkosul értettek.

Odabenn már más volt a helyzet, a sátor berendezése ugyanis összesen két szék volt: egy ugyanolyan könnyű, összecsukható darab, mint amit Brom szorongatott a hóna alatt, és egy másik, jóval nehezebb példány a kihallgatottnak. A karfáról lazán lógtak le a láncok, ennek ellenére a kihallgatott nem merte odatenni a kezét. A férfi a harmincas éveiben járt, próbálta rejtegetni, hogy kopaszodik, és a körmét rágta, meg az ajkát simogatta, de úgy, hogy Bromnak a hideg futkosott a hátán.

A surdai tiszt mosolyogva állt fel és nyújtott kezet.

– Örülök, hogy el tudott jönni. Ferin vagyok. – Úgy tett, mint aki nem veszi észre, hogy a fogoly éppen összeszarta magát Brom láttán, bemutatta őt is: – Az úr pedig Lord Panco, cím nélküli nemes. Dras-Leona közelében vannak birtokai, saját jogán a háza ura, habár ha jól értettem, akkor a tisztelt családja sajnálatos módon csak önből áll.

– Igen, igen, így van – sietett alázatos bólogatással a férfi. – De kérem, ez az egész csak egy félreértés!

– Ebben biztos voltam – jelentette ki Brom, és elég keményen lecsapta a széket ahhoz, hogy az egyenetlen földbe mélyedjenek a lábai, és ne billegjen, amikor leült. – Az pedig a véletlen műve, hogy a frontra került. Ez nem is volt kérdés.

Ferin a torkát köszörülte, és leült. Brom elhallgatott. Nem igazán tetszett neki az újfajta kihallgatási módszer, de nem állhatott neki kritizálni azt éppen most.

Larkin volt az, aki kijelentette, hogy kínzással nem lehet egy fogolyból megbízható információt kicsikarni, csak azt érik el, hogy a fogoly elmond mindent, amivel elképzelései szerint boldoggá teszi a kihallgatóit. Azt beleértve, hogy a király minden ellenlábasa a Fekete Kéz ügynöke, ő maga pedig egy szárnyas disznó. A kihallgatások megreformálásában időleges visszaesést okozott Larkin halála és az időszak, amíg Orrin kiskorúsága miatt a nagybátyja uralkodott helyette. Mióta azonban Surda ifjú uralkodója a saját jogán király (és nevezett nagybácsi volt olyan kedves, hogy a viharos idő ellenére kihajózott a déli tengerre, ahol aztán nyoma veszett, még mielőtt komoly lépéseket tehetett volna az unokaöccse kitúrására), ezek a törekvések újfent szárba szöktek. Kezdődött azzal, hogy a kihallgatás beszélgetés volt, aminek során a kihallgatók nem magasodtak a kihallgatott fölé.

– Megosztaná velünk ezt a félreértést, kérem? – kérdezte Ferin szelíden.

Panco megint végigsimított az ajkán és hunyorított, hátha nem látszik meg rajta, milyen kínban van.

– Nos a… a télen, amikor öhm. Hát, bizonyára hallottak róla, hogy Lord Murtagh egy időre megszökött Urû’baen városából. – Megvárta, míg mind a ketten rábólintanak, csak utána folytatta: – Hozzám jött. Az én birtokomon pihent.

– Tehát jó barátságban vannak? – kérdezte Ferin.

– Azt azért nem mondanám…

– Akkor miért önhöz ment? – ütötte tovább a vasat Ferin. Nyílt, kissé aggódó arckifejezéssel dőlt előre, mintha egy barátját faggatná egy nehezebb ügyről egy kupa sör mellett.

Brom hagyta volna, hadd fusson tovább a kihallgatás a maga útján, ha Ferin nem lett volna lovassági kapitány. Mint ilyen, joga volt a királya nevében védelmet ígérni a birodalmi ügynökök ellen, ha Panco hajlandó lenne elárulni a hazáját. Orrin meg tartotta volna hozzá magát, amilyen becsületes bolond.

– Azért, mert az úrnak van egy másik neve is, amit sejtésem szerint elfelejtett megemlíteni. Tizenhat éves koráig Laikandí néven egyike volt Galbatorix nevelt gyerekeinek.

Ferin levegő után kapott, Brom viszont nem őt figyelte, hanem Pancót: azt, ahogy az ajkát simogató keze megállt. Egyetlen pillanatig úgy maradt rezzenetlen, aztán leengedte a kezét, és egy kisebb szusszanással hátradőlt. Felhagyott a korábbi ideges mocorgással is. A számító tekintete, a lekezelő testtartása, mind azt súgta, hogy már nem egy kis vidéki nemessel beszélnek, hanem az elit egy magas rangú tagjával. Hideg lenézéssel meredt Bromra, de egy szót sem szólt.

Ferin megköszörülte a torkát. A hangja kicsit remegett, de keményen próbálkozott, hogy fenntartsa a korábbi barátságosságát.

– Nos ez… khm. Hogy szólíthatom a továbbiakban?

– Panco – mondta Brom, még mielőtt a férfi megszólalhatott volna. – Hallottam róla, milyen szépen felsült az egyik próbáján. Milyen kár, hogy Kialandí azt már nem láthatta.

– Nem érdemli meg, hogy a szájára vegye a nevelőm nevét! – csattant fel. – Azt meg pláne, hogy bármilyen formában ítélkezzék fölöttem.

– Kérem, uraim, próbáljunk civilizált beszélgetést folytatni – csitította őket Ferin. – Úgy látom, ez a téma nem szimpatikus önnek, uram. Térjünk vissza talán oda, hogy Lord Murtagh önnél vendégeskedett.

– Azt hiszem, elment a kedvem a beszélgetéstől – jelentette ki fanyarul, továbbra is mereven Brom arcába nézve. – Kísérjen vissza a foglyok közé, kérem.

– Attól tartok, ez nem lehetséges – rázta meg a fejét szelíden Ferin, aztán Bromra nézett. – Volna szíves megkeresni Iarin kapitányt, kérem?

Panco a száját húzta és megpróbált lyukat bámulni Bromba, miközben ő összeszedte a székét, és a sátor kijárata felé indult. Amint Brom félrehúzta a sátorlapot, felugrott. Illetve, ezt tette volna, de a székre szórt védővarázslatok azonnal működésbe léptek, a láncok és szíjak a férfira csavarodtak és visszarántották. Panco felkiáltott tehetetlen dühében.

Brom búcsúzóul küldött neki még egy mosolyt, és ment a dolgára.

A sátorvárosban már magát szidta. Személyesen kellett idejönnie, hogy ráismerjen erre a pojácára, mert nem volt biztos benne, hogy emlékszik a polgári nevére. Minden mást tudott róla, pont úgy, ahogy Galbatorix többi nevelt gyerekéről, az Esküszegők kis tanítványairól is tudott mindent.

Tulajdonképpen örülhetett volna: még azelőtt érkezett, hogy Ferin menedékjogot ígért neki, ahogy azt már két fogollyal megtette, akik aztán boldogan tálalták a nagy semmit, amit tudtak. Panco biztosan elfogadta volna az ajánlatot, hogy aztán jelentsen volna Galbatorixnak a surdai helyzetről, pont úgy, ahogy Murtagh-ot befogadva is azonnal rohant a királyhoz. Elég gyáva alaknak tűnt, nem csoda, hogy a király félredobta.

És mivel itt volt, Brom abban is kételkedett, hogy bármit tud a király viselt dolgairól. Nem, Bromnak már volt szerencséje hozzá, hogyan viselkedik az, akit az Esküszegők a király hűséges ölebének neveltek. Mirai, aki az utolsó csepp véréig küzdött, vagy Nadurel, aki önkezével vetett véget az életének, amikor rájött, hogy sarokba szorították. Forven úrnőre egy időben majdnem ugyanolyan hévvel vadászott, mint Morzanra, de nehezebb volt rajta fogást találni, mint egy beolajozott angolnán. Még jó, hogy az a nő emberként már abból is kiöregedett, hogy akciókat szervezzen.

Brom a fejét csóválta. Ott az a rengeteg fogoly, és a kihallgatási jegyzőkönyvek szerint néhányukért még váltságdíjat sincs értelme kérni, annyira súlytalanok. A királynak, sajnos, jó szeme volt az ilyesmihez: csupa olyan férget lökött oda nekik, akikkel csak az idejüket meg az erőforrásaikat pazarolták el.

Nagyon remélte, hogy a surdai nemesség tényleg kiharcolja majd, hogy Orrin aláírja a kivégzési parancsukat.

* * *

– Ne öld meg! – kapta el Arya kezét Eragon, még mielőtt lesújthatott volna a rémült szolgára.

Eragonék Feinster várának tetején voltak, ahol Saphira ledobta őket, és lefelé siettek, miután rendet vágtak odafönn. A lány egy megrakott tálcával a kezében jött felfelé, de amint megpillantotta őket, elejtette a terhét, mire az iszonyatos csörömpöléssel szánkázott le a lépcsőn.

– Hol van Lorana úrhölgy? – kérdezte Eragon és megpróbált biztatóan mosolyogni.

A lány még jobban elsápadt.

Kicsikém, a te fajtádat zavarja, ha talpig véres valaki.

Saphira meglátásának hála, Eragon legnagyobb problémája hirtelen az lett, hogy mi a rosszabb: folytatni a mosolygást vagy abbahagyni?

– Kigyelmedék tündék? – cincogta a lány és a pillantása rémülten járt ide-oda Eragon és Arya között.

– Árnyékölő Eragon vagyok – hajtott fejet és úgy döntött, jó lesz az a mosoly.

A hatás azonnali és elképesztő volt. A lány válla leesett megkönnyebbülésében.

– Kérem, uram, a nagyterembe igyekezzék! A mágusok, akiket az udvar küldött, arról beszéltek, hogy ha a vardenek betörik a külső falat, akkor Árnyat fognak idézni, és már mióta bezárkóztak!

Eragon már rohant is, csak azért nem ugrált le kettesével a fokokon, mert túl keskeny volt a lépcső, és a lekoptatott fokok nagyon csúsztak a csizmája alatt.

Nem kellett megkérdeznie, melyik emeleten van a nagyterem. Kinyúlt a gondolataival, és a lakótorony első emeletén csak sötét ürességet érzett. Mintha egy beolajozott fémgolyót tartott volna a kezében; folyton lesiklott róla az érintése, és hiába próbálkozott, nem tudta ráfókuszálni a figyelmét.

Az első emeleti lépcsőfordulóban megbotlott, a világ pedig egy pillanatra kifordult a sarkaiból, és csak azt látta és hallotta, amit Glaedr ott északon. Tövis Gil’ead fölé emelkedett, a hátán az alak – ó, milyen furcsa színekben látta Glaedr a világot, ha nem tudta volna, hogy a fivérét látja, rá sem ismer! – a magasba emelte a kardját… aztán arra riadt, hogy Arya akkora pofont kevert le neki, hogy a falnak tántorodott.

– Mégis mit művelsz? – sziszegte a nő. – Akármit is csinálsz, nem érünk rá erre!

– Nem, tényleg nem – értett egyet Eragon,

– Egyáltalán, miért…

– Majd elmondom, de ez most fontosabb!

Egymás mellett robbantak be a díszes terembe. A temérdek falfestmény és a gazdag drapériák nem tudták elvonni Eragon figyelmét; egyedül a kapunál látott három igemondót látta, akik vérbe fagyva hevertek a földön. Egy negyedik embert fogtak közre, aki egy székben ült, üveges tekintettel meredt a plafonra, az arca élete utolsó, rémült fintorába torzulva dermedt meg.

Volt egy ötödik halott is: a kandalló mellett, a bejárattal szemközt lévő karosszékben egy nő ült, kihúzott háttal. Levágott feje az ölében hevert. A vele szemközti székben, a bejáratnak háttal álló fotelben ott ült a gyilkos, a kardja pengéje még vörös volt a meg sem alvadt vértől. Tűnődő, de kedves hangon szólította meg:

– Elég soká tartott ideérned.

– Murtagh! – szisszent fel Eragon és a keze megszorult a kardja markolatán. – Hagytad Tövist egyedül Gil’eadba menni?!

Mégis milyen perverz dolog ez. Eragon alig fért a bőrébe, amikor Saphira nélkül kellett lennie Farthen Dûrban, ő meg csak így a sárkánya nyergébe ültet valaki mást, és az ország másik felébe megy harcolni?

De külön-külön végre van esélyünk ellenük!

Saphira máris lehűtötte a kedélyeit: Már amíg Murtagh meg nem őrül, amikor a tündék darabokra tépik Tövist…

– Ó, kérlek – horkant fel Morzan és felállt a karosszékből. – A bátyád a szívére fogja venni, hogy nem tudsz megkülönböztetni minket.

Eragon ereiben elhűlt a vér. Arya mellette csuklott egyet – nevetséges hang, de mégis, abban a pillanatban Eragon megértette, Arya mennyire megrettent.

Annyit látott Morzanból, hogy magas. Nagyon magas, mint egy urgal, de miután a férfi megindult feléjük és Eragon riadtan hátrálni kezdett, még nagyobbnak látta őt, már egy kullnak is fölébe tornyosult volna, és a tűz mögötte égett, emiatt alig látta a kezét, amit feléje nyújtott, nem láthatta az arcát, nem látta a mosolyát, csak a hangját hallotta, azt a mély, kedves hangot, ami annyira hasonlított Murtagh-éra, ami átrohant rajta és minden csontja rezgett belé, mint amikor Saphira dorombolt neki:

– Gyere, hadd nézzelek…

Arya varázsszót sikoltott és leszaggatta a mennyezetet. Eragon felkapta a karját, hogy védje az arcát.

Csengett a füle, és levegő után kapott. A lenyelt por azonnal köhögésre ingerelte, Arya viszont nem hagyta fuldokolni, már el is kapta a vállát, húzta-rángatta magával. Mire rendesen kapott levegőt, már a torony aljában voltak.

– V-várj, Arya, várj…

– Nem! Nem vagyon olyan helyzetben, hogy megütközzünk vele! Szedd a lábad!

– De ráomlasztottad a fél tornyot, lehet, hogy már halott, vagy megsérült, most van esélyünk és…

Arya két kézzel ragadta meg a vállát és megrázta, olyan erővel, hogy Eragon rájött, alábecsülte a tündét.

– Nem! Visszavonulunk! – Hátrafordult és rárivallt az udvaron tébláboló varden katonákra: – Visszavonulás! Most azonnal!

Eragon összeszorította a száját és Saphira után nyúlt. Osztoztak az elhatározáson, hát Saphira ellökte magát egy háztetőről. Felszárnyalt, győztes rikoltást hallatott, ami azonban rémült sipításba fordult, amikor valami megragadta őt a levegőben. Eragon lélegzete elakadt, és máris nyakig volt a varázslat folyamában, készen rá, hogy minden erejét bevesse a kiszabadítására, Brom azonban egy faltörő kos erejével tört be az elméjébe.

ERAGON! Mi fogjuk Saphirát, nyughass, de azonnal és vonulj vissza! Gyere vagy a nyakadnál fogva emellek ki!

Arya megint megragadt a karját és vonszolni kezdte. Akárhány harcoló társaság mellett elhaladtak, Arya rájuk rivallt, megismételte a visszavonulási parancsot. Nem számított, hogy barát vagy ellenség, mindenki arcán ugyanazt az értetlenséget látta. A lovasokról nem az a hír járja, hogy bármitől megrettennének, főleg nem akkor, ha olyan hírük van, mint Árnyékölő Eragonnak.

Visszanyúlt az elméjével a torony felé, próbálta kitapogatni, de Lorana úrnő fogadószobája még mindig sötét és elérhetetlen volt. Volt rá ideje, mert a tünde-sebességükkel nem mentek semmire, miközben a tömegben tülekedtek, és Saphira ettől még idegesebb lett, mint attól, hogy megragadták és varázslattal a parancsnoki sátor mellett a földre szorították. Az elméje hátuljában Eragon hallotta, hogy Brommal kiabál, olyasmiket vágva a vén mesemondó fejéhez, hogy ha már mindenképpen vissza kell vonulniuk, akkor legalább hagyja neki, hogy kihozza őket.

A sietős visszavonulás pánikot keltett, a sereg fejetlen csirkeként rohant előre. Mások visszafordultak fosztogatni, és Eragon nem állhatott meg üvöltözni velük, Arya azt se hagyta, hogy a még mindig harcolókat kisegítse. A kapu felé hömpölygő tömegben folyamatosan nekik ütköztek, és úgy érezte, nem kap levegőt, Arya pedig olyan erővel szorította a karját, hogy behorpadt a páncélja.

Szerencsére egy lovasosztag kiszúrta őket. Amire a tündesebesség nem volt képes, azt megtette a lovak mérete és testtömege: a menekülők szétnyíltak előttük, és végre kiértek a falakon kívülre.

A palota belső udvaráról mennydörgő üvöltéssel kapaszkodott fel a tetőre Morzan sárkánya. Nem érdekelte, hogy cserepek tucatjait veri le, vagy hogy a tető nem bírja el a súlyát és a fa recsegve-ropogva adja fel. A pikkelyei sötétebbek voltak, mint Töviséi; ha az ifjonc olyan vörös volt, mint a frissen kiontott vér, úgy ez az idősebb példány már a félig alvadt változatot idézte. Öblösebb, mélyebb hangon üvöltött. Ugyan nem volt akkora, mint Glaedr, de Saphira méreteit így is jócskán meghaladta, és az arcáról talán még egy sárkányokhoz egyáltalán nem értő alak is leolvashatta volna a haragot és a gyűlöletet. A hátán pedig ott kapaszkodott Morzan, fényesre polírozott páncélját mintha vert ezüstből készítették volna.

A vardeneket nem kellett többé sürgetni. Aki még nem menekült, az most nekilódult, sikoltva dobott el fegyvert és pajzsot hogy gyorsabban tudjon futni. Néhány varden íjászosztagnak maradt annyi lélekjelenléte, hogy megpróbálja fedezni a visszavonulást, miközben ők maguk is hátráltak. Nem mintha Feinster védőit érdekelte volna: ők is menekültek, be a házakba, be akárhova, csak el az útból.

A sárkány majdnem lustán röppent át a vár tetejéről a város külső falára. Menet közben a farka a földet érte, elkaszálta a menekülők utolját. Eragon az előtte ülő lovas derekába kapaszkodott és hátrafelé nézett, iszonyodva ismerte fel a mély lélegzetet, amit a sárkányok tűzokádás előtt vesznek. Már darálta is a védőigét, ami nem csak őt, de a többi embert is megvédi a közvetlen közelében, akkora távolságban, amennyire merészelte kiterjeszteni az erejét.

Sötétvörös tűz ömlött szét a világon. Szinte folyékonynak tetszett, és úgy tűnt, ahol védővarázslatot ért, még messzebbre szaladt. Eragonék akkor már a lónak hála, a hatótávolság legszélén voltak, de a tűz mintha végigette volna magát a varázslatán, új erőre kapott és átbukott felettük, olvadt fémként ömölve szét a ló előtt, ami riadtan ágaskodott fel, levetve magáról Eragont.

Aryának sikerült elfojtotta a tüzet, és egy rugaszkodással ott is volt mellette, hogy felsegítse őt és magával rángassa a parancsnoki sátor felé.

A sérültek sikoltozásától megszédülve érkezett meg Saphira mellé. A sárkány elméje már apró ponttá szűkült a pánik miatt, ezért Brom fennhangon üvöltött vele:

– Értsd már meg, ő nem Tövis! Az a sárkány megharcolta a Bukást, egy pillanat alatt leszed téged az égből! Ah, végre, Eragon, gyere és mondd meg…

Saphira meglátta őt és felrikoltott, Eragon pedig az orrára borult megkönnyebbülésében.

Csak utána nézett vissza a városra.

A tüzek még mindig égtek a falak alatt, továbbra is természetellenesen sötét vörös színnel égve. A sárkány az állkapcsát csattogtatta, Morzan pedig már mellette állt a mellvéden, hosszú, fekete haja szabadon lobogott a szélben. A bal kezét emelte a magasba, és Eragon tehetetlenül figyelte, ahogy éppen olyan energiagömböt idézett, amivel Murtagh leterítette Hrothgart, csakhogy ő a mágusokat szúrta ki. Mocskos egy varázslat volt, minden elesett varázslóval vele halt az osztag, aminek a védelmére kirendelték. A Du Vrangr Gata máris üvöltve adott parancsot a védővarázslatok eleresztésére, a visszavonulás felgyorsítására.

Akkor jött a következő adag sárkánytűz. Háromszor olyan messze hordott, mint az előző, jóval messzebb, mint amilyen messzire Saphira tudta volna fújni.

Eragon körül megint fordult egyet a világ. Erővel tépte el magát Glaedr-tól, mert neki most Feinsterben volt dolga. Tucatszám haltak meg az emberek, lángoló ruhával, üvöltve verdesték magukat a földhöz. Eragon ellenbűbájt mormolt, és a saját erejét a tündékével megtámogatva próbált ellenállni a tűznek valami olyan formában, ami nem segítette a terjedését. A szél a város felől fújt, Eragon arcába vágta az égő bőr és gyapjú, a túlhevített fém és az elszenesedő hús szagát. Nehéz volt koncentrálni.

Mindenki sikoltozott. Nasuada arca merev maszkká torzult, és visszautasította a védvonalak mögé vonulást. Az egyik Lappantyú hátulról felkapta és úgy cipelte biztonságba az ellenkező vezért.

Az egyetlen szerencséjük az volt, hogy Morzan nem ment utánuk. Leült a mellvédre és Eragon távolról is ki tudta venni, hogy vigyorog. Amikor már azt hitték, hogy kívül vannak a varázslatai hatósugarán, utánuk dobott még valamit. Akkor lettek biztonságban, mikor bemenekültek az erdőbe és eltűntek a szeme elől.

Eragon rosszul volt. Életében először látta a férfit – az apját! – és a korábbi félelemmel vegyes elutasítás undorrá nőtt benne. Ráébredt, hogy Morzan nem azért volt jó harcos, mert azt tette, amit tennie kellett, vagy mert jól harcolt együtt a katonákkal, akiket a király a gondjaira bízott. Morzan élvezte ezt. Éppen olyan mesterség volt ez számára, mint Rhunönnek a kovácsolás, és éppen úgy pokolian jó volt benne.

Marta a torkát a tehetetlenség. Bromhoz fordult:

– Most mit… – de nem fejezhette be.

Harmadszor is Glaedr szemén át látta a világot.

És utána soha többé.

Utóbb képtelen lett volna sorrendbe tenni az eseményeket. Villanásokra emlékezett, amiket összekötött a sajgó háta. Jelentést tett Nasuadának a városban történtekről, de végig az zakatolt a fejében, hogy a sárkányok meggyógyították, és már nem kéne fájdalmat éreznie.

Emlékezett rá, hogy Brom arca merev, dühös maszkká torzult és hosszú percekig némán meredt maga elé, hogy aztán felmarkolja a botját, és kimenjen üvöltözni bárkivel, aki elé kerül. Arra nem emlékezett, hogy Nasuada mikor és hogyan tiltotta meg a vén mesemondónak, hogy visszamenjen Feinsterbe kiállni Morzan ellen, viszont biztos volt benne, hogy megtörtént.

A megkönnyebbülésnek voltak azok a pillanatai, amikor ismerős arcok bukkantak elő a világot elborító szürke füstből. Rorannal alaposan megszorongatták egymást, hogy aztán félreálljanak, amikor megjelentek Orrin megtépázott testőrei. Pajzsokból tákoltak össze egy hordágyat, és azon cipeltek egy mozdulatlan alakot. Eragon egy pillanatra azt hitte, hogy a királyukat hozzák, és már lepergett előtte, hogy a surdai erők éppúgy visszavonulnak a királyválasztás idejére, mint azt a törpék tették, amikor a menet mögött meglátta Orrint. A király kormos arcára fekete csíkokat rajzoltak a könnyek.

Saphira volt a horgonya ebben a bizonytalanságban, de a sárkányból hullámokban áradó fájdalom újra és újra elborította őt is, könyörtelenül emlékeztetve rá, hogy ők az utolsó szabad Sárkánylovas-páros Alagaësiában.

Az idő a gyógyítók sátrában érte utol. Csatlakozott a vardenek igemondóihoz, és a legjobb tudása szerint próbált segíteni mindenkin, akit eléje hoztak. Ha Garrow nem jelent volna meg mellette minden órában, hogy néhány percre felállítsa és megjárassa, mint egy lovat, meg se mozdul. Enni is hozott neki, de Eragon gyomra felfordult, mikor a rengeteg égési sérült ellátása után megérezte a sült hús illatát. Garrow-nak nem kellett magyaráznia, a nagybátyja a mellettük álló ismeretlen szanitéc kezébe nyomta a tányért és kizavarta a sátorból, hogy egyedül maradjanak. Néha esetlenül megveregette Eragon vállát, és dünnyögött pár érthetetlen, talán biztató szót, míg a hátát hasogató fájdalom enyhült és már levegőt is kapott, nem csak bőgött. Utána Garrow egyszerű zöldséglevest hozott, és Eragonnak bűntudata támadt, amiért miatta fárasztja magát, a fél lábával és a mankóval különösen nehéz volt neki bármi folyékonyat hozni-vinni.

– Ugyan már, nem fáradtság – legyintett Garrow. – Legalább van mit csinálnom. De mondd csak meg, ha terhellek, akkor már itt se vagyok.

– Nem, nem, csak nem akarom… miattam igazán ne…

– Akkor ki miatt törjem magam, he? Katrina nem is tudom, mit borítana rám, ha én vinnék enni Rorannak. Voltam náluk is, nehogy azt hidd, hogy nem.

Elmesélte, hogy mi volt Roranéknál, míg Eragon magába tömte a levest. Minden kortynak hamuíze volt.

Estefelé ment vissza a sebtiben felállított parancsnoki sátorhoz, hogy holtfáradtan, tompa elmével úgy tegyen, mint aki fel tudja fogni azt, amit mondanak neki. Ment le a nap, vörös volt az ég és Morzan sárkánya akkor csapott le rájuk. Egyetlen gyors kört tett az új tábor felett, tűzrózsák fakadtak a nyomában, aztán egy dugóhúzóval kikerülte a varázslatot, amit a Du Vrangr Gata és a tündék dicséretes gyorsasággal, együttes erővel vágtak utána.

A sárkány csapott egyet a farkával és Urû’baen felé fordult. Eragon látta, ahogy a hátán a csillogóra fényesített páncélú alak még egyszer visszanéz.

Brom iszonyatosan dühös volt utána. Azt Eragon már fel se fogta, hogy a többiek hogyan néznek, mit mondanak – ha egyáltalán mondtak valamit. Szó nélkül hagyta maga mögött a tábort, kiballagott a közeli kis ligetbe, hogy a tünde-őrsége társaságában néma tanúja legyen annak, ahogy Saphira lezárt elmével üvölt, döntögeti a fákat és darabokra szaggatja a törzseket.

Azon gondolkodott, hogy jól látott-e, és ha igen, akkor mi miatt lehetett az, hogy Morzan, aki a várfalon állva még ugató hangon nevetett – mintha fájt volna valamije –, a tábor felett elhúzva mintha ugyanazt a feszültséget tükrözte volna, mint amit Bromon látott. Ezen gondolkodott, mert addig sem azon járt az esze, hogy holnap még több égési sérülést kell majd ellátnia.

* * *

Galbatorix azt mondta, hogy Gil’eadben nem lesz semmi gond. Morzan hitt neki, mert miért ne tette volna. Bízott a barátjában és hitt a királyában.

Ezt ismételgette magában, amikor a vardenek megjelentek Feinster falai alatt, ő pedig nem mehetett ki a falakra, mert a barátja megígértette vele, hogy passzív marad, míg veszélybe nem kerül. Gondoljon a stratégiájukra. Morzan megmondta neki, hogy egy nagy rakás szar az egész és a következő öt évben gazdasági válság lesz, amin Galbatorix csak nevetett. Nem mintha Morzant annyira érdekelte volna a dolog, de ha a jövőbe tekintés azt jelenti, hogy már előre nyög a hülye nemesek hülye sirámai miatt, akkor hajlandó a megelőzésen gondolkodni.

Míg a csata végkimenetelére várt, ezen filozofált magában. Talán ezért idegesítette fel annyira az a néhány igemondó, akik nekiálltak Árnyat idézni. Na nem, ő nem lesz újszülöttek pesztonkája, Durzával is éppen elég nehéz volt, amikor rájött az öt perc. A türelem egyébként se volt erőssége, és azok a nyomorultak annyira felbosszantották, hogy az ő kis drágája odalenn a rejtekhelyén már mocorogni kezdett.

Ha ez nem lett volna elég, még az a tünde is megjelent. A tojásfutár rohadék. Morzan kinyújtotta a kezét a kiskölyök felé, beszélt hozzá, hogy lefoglalja, a másik keze megszorult Zar’roc markolatán és már majdnem odasózott a tündének, amikor a cafka rászaggatta a mennyezetet.

Egy kicsit… felhúzta magát rajta. Főleg azon, hogy olyan sokáig tartott kiásni magát a romos szobából. Recsegett-ropogott körülötte minden, és bár a védővarázslatai megvédték volna, a nyeregtáskában hagyott három, idősebb Eldunarí erejével pedig bármire képes volt, önmaga romok alól kiásása időigényes volt és rendkívül bosszantó. Lehet, hogy emiatt történtek… dolgok.

A vardenek után akart menni, megölni mindegyiküket mind egy szálig, függetlenül attól, hogy Galbatorix mit kért tőle meg mit nem. Lángolt a vére és végre élt; menni akart, hogy elkapja azt a kis kék fiókát és megmutassa a fiának, hogy is kell ezt csinálni, a barátjának pedig azt, hogy lám, még mindig ő a legjobb.

A gyűrűje felforrósodott a csonka ujján, és egy pillanatra betöltötte őt a a fia segélykiáltása, ami hirtelen, túl hirtelen szakadt meg.

Mintha kampó akadt volna a szívébe, ami az örömmámorból visszarántotta a földre.

A kezéhez kapott, de arra képtelen volt, hogy átnyúljon a fél világon. Azt érezte, hogy a fia szíve még ver, de azon túl semmit.

A nyereghez rohant, hogy előkotorja a tükrét. Galbatorix nem felelt a hívásra. Jogos, ha a gyereknek baja van, akkor neki segítsen inkább, de mégis…

Újra és újra próbálkozott. A társa türelmetlenül bökdöste a vállát és nem értette, hogy Morzan miért zárkózott el előle olyan hirtelen. Az Alapítás óta eltelt száz év nem tűnt olyan hosszúnak, mint az a néhány perc, amíg Galbatorix felelt a hívására. Ezek után külön felbőszítette az, hogy Galbatorix féloldalt ült a tükör előtt, kissé felborzolt szakállal, hogy részben takarja, részben elvonja a figyelmet a bevérzett szeméről meg az arca beesettségéről – vagyis Galbatorix nagy erejű varázslatot hajtott végre, ráadásul részben a maga erejére támaszkodva. Mintha Morzan amúgy nem venné észre, amikor ilyesmiket csinál.

– Gond van? – kérdezte Galbatorix. Túl rövid mondat volt ez ahhoz, hogy Morzan messzeható következtetéseket vonjon le belőle, de a barátja mintha kifulladt hangon szólt volna.

– Nálam? Ugyan. A fiam viszont olyat üvöltött, hogy majdnem lerepült a fejem. Mégis mi történt?

Galbatorix felélénkült és egészen Morzan felé fordult, hogy aztán eszébe jusson, ő most álcázza a jobb szemét és inkább a falat kezdte bámulni, miközben a szakállát birizgálta. Lehet, hogy kicsi volt a kézitükre, neki viszont pont elég jó volt a szeme ahhoz, hogy lássa a barátja feszült arckifejezését, és hogy legszívesebben lesimítaná, helyreállítaná a rendet. De valamit titkolni akart Morzan elől, szóval hagyta, hadd szenvedjen.

– Azt mondod, a segítségedet kérte? Nocsak.

– Inkább csak rám kiáltott. Abban se vagyok biztos, hogy egyáltalán nekem szánta.

– Ah, akkor tudom, hogy mi történt. Ne aggódj miatta.

Azzal megszüntette a varázslatot.

Morzan földhöz vágta a tükrét, de sajnos, a törhetetlenségét adó varázslatok erősebbek voltak, és hiába taposta meg, egy karcolást se ejtett rajta.

Még hogy ne aggódjon! Soha egyetlen percig nem aggódott egész életében. A társa felmorrant és megbökte a vállát, a fejében még ott remegett a menekülő vardenek képe, és az ösztön, hogy a menekülő prédára le kell csapni.

– Tudod mit? Igazad van. Majd most meglátja!

Hajlandó volt fél napot várni az indulással. Elrendezte Feinstert, lehet, hogy itt-ott egy kicsit megszaladt a keze, de ebből már nem volt hajlandó ügyet csinálni. Kinevezte az első életképesnek tűnő alakot Lorana helyére. A kezeit dörzsölgetve kuncogott, amikor észrevette, hogy szép naplementéjük lesz, élénk és mély színekkel.

A mellkasába furcsa, buborékszerű érzés fészkelte be magát. Idegesítette, hogy nem tudta, mi az. Az is, hogy ez az érzés nem hagyta, hogy hosszas fogócskázásba bonyolódjon. Alattuk minden tűzbe borult, és Morzan eltérítette az utánuk dobott varázslatokat. Visszanézett a varden táborra, és megvilágosodásként érte a gondolat, hogy neki tulajdonképpen hiányzik Galbatorix.

Csak ezért tekintett el a pihenőktől. Sietett vissza a királyához, mert ott volt a helye az oldalán, semmi egyéb.

A végén Urû’baentől alig két órányira kellett megállniuk, mert a társa már annyira kimerült, hogy minden harmadik szárnycsapásra begörcsölt a hátában egy izom. Morzan megint szidta magát, amiért semmi tehetsége a gyógyító-, vagy testet segítő varázslatokhoz, mert hiába nyúlt az Eldunaríkhoz és a Zar’roc ékkövében tartott erőhöz, a bűvölete csak egyszer akadályozta meg a görcsöt. Minden harmadik szárnycsapás előtt el kellett ismételnie, és mentálisan elfáradt. Egyszer kellett megbotlania a nyelvének kántálás közben, és a társa máris sipított fájdalmában.

Éppen annyit pihentek, hogy vissza tudjanak jutni a városba. A társa így is lógó farokkal szállt le a citadellában, és dünnyögve nézte a teraszát. Morzan rácsapott a nyeregre egy bűvölést, hogy essen le a társa hátáról, amint összegömbölyödött a teraszán, aztán parancsot adott egy cselédnek, hogy szedje össze és akassza a helyére, de akkor már Galbatorix dolgozószobája felé tartott.

– Hol van a fiam? – szegezte neki a kérdést a mellette loholó intézőjének.

– Egy órával ezelőtt szálltak le a…

– Csak egy órája? – kérdezett vissza. A legutóbbi kiküldetésükről sétarepülésben jöttek haza, amin Galbatorix felhúzta magát, és parancsba adta, hogy a lehető leggyorsabban és a legrövidebb útvonalon kell jönniük. Gil’ead közelebb volt, mint Feinster, és ha a tündék nekiálltak valamit vicceskedni a Ramr mentén…

Elérte Galbatorix dolgozószobáját, hát elhessegette az intézőt. Csak hogy utána káromkodhasson egyet, mert Galbatorix nem ott volt, hanem a magándolgozószobájában, ahol azokkal az ügyeivel foglalkozott, amiknek semmi közük nem volt az uralkodáshoz. Morzan szinte berobban a helyiségbe, mire Galbatorix felpillantott az előtte heverő tekercsből. Elmosolyodott, és Morzan ettől úgy megkönnyebbült, hogy rá se kérdezett, miért olvas Galbatorix a sárkányok anatómiájáról szóló tekercset.

– Hát megjöttél! Szép időt repültetek.

– Eh, tudod, hogy van ez. Jó szél, meg a társam fickándozott…

Galbatorix kinyúlt felé, és Morzan átvágott a helyiségen, hogy megölelhesse. A barátja hümmögött.

– Amilyen gyorsan jöttél, azt hittem, büdös leszel.

– Hát kösz. Tartottunk pihenőt is, tudd meg!

Most már kifejezetten örült neki, hogy meg kellett állniuk egy kicsit. Nem nagyon, de pihentebb volt, és így érezte, hogy Galbatorix soványabb, mint volt. A pillanat viszont nem tartott addig, hogy rákérdezzen, Galbatorix eltolta magától.

Elégedetlen mordulással ledobta magát az egyik karosszékbe.

– Mi volt északon?

– A tündék eldugtak egy lovas-párost.

– Igen, erre számítottunk. És? Ismerősök?

– Oromis és Glaedr személyesen – felelt, és a mosolya valamivel feszesebb lett.

Morzan már állt is.

– Nem!

– De-de. Aggodalomra semmi ok, barátom, a kisfiad… bocsáss meg, a nagyfiad elrendezte a problémát.

Tátott szájjal bámult a másikra. Torix kinevette.

– Ó, Morzan, de hát mi tanítottuk őket! Volt-e valaha esélye bármelyikünk ellen annak a vén salabakternek?

– Kialandí és Formora ezek szerint nem voltak elegek hozzá – mutatott rá Morzan.

– Bármelyikünk alatt bevallom, most kettőnkre céloztam. Azon meg sem lepődöm, hogy az a két harmadrangú tünde felsült. – Kuncogott egy sort. A kuncogása elhalt, amint a pillantása az előtte heverő fóliánsra esett. Morzan megfeszült. – Azért Glaedrt nem érheti kritika, alaposan meggyepálta Tövist. Leharapta a farka végét, és most gondolkodhatok rajta, hogyan kerüljük el, hogy egy életre bukdácsoló kis veréb legyen, ha repülésről van szó.

Leharapta a…? Nos, igen, az elég indok arra, hogy a kölyök pánikba essen.

A dolgozószobában maradt, mint intelligens bútor, míg Galbatorix el nem döntötte, hogy mit fog csinálni. Ilyen esetekben Morzannak annyi volt a dolga, hogy figyeljen, bólogasson, amikor Torix magában beszél és válaszoljon, amikor megszólítja. Problémás volt az ügy: a kiharapott húst vissza lehet énekelni, a bőrt meg lehet újítani, kicsit nagyobb energiabefektetéssel még az érzékszerveket is helyre lehet állítani – bizonyos esetekben –, de a csontok, na azok valamiért felette álltak a mágiának. Galbatorix eljátszott a gondolattal, hogy elfelezi a csigolyákat Tövis farkában, ezzel kvázi megkerüli a törvényt, hogy csontokat nem lehet növeszteni. Morzan nagyon szépen megkérte rá, hogy az ilyesfajta kísérletezgetést lehetőleg tartsa meg az utánra, hogy lezárták ezt a háborút, és Tövisnek nem kell azonnal bevethető állapotban lennie. Galbatorix rövid hümmögés után igazat adott neki, hozzátéve, hogy ez neki is megfordult a fejében. Morzan ráhagyta.

Tövis a belső udvaron feküdt, egészen a földre lapulva. A Morzan lakosztályához tartozó erkélyről le lehetett látni ide, a társa mégis odafönn aludt. Morzan gyorsan ellenőrizte, mégis mennyire volt kimerült. Majdnem felnevetett, mikor észrevette, hogy az árnyékok megcsalták a szemét, és az udvar hátsó fala nem árnyékos volt, hanem Shruikan gömbölyödött ott. Így nem csoda, hogy a társa inkább a teraszán maradt.

A fióka többi sebesülését a fia már Gil’eadból hazafelé meggyógyította, Galbatorix így minden figyelmét a hiányzó csigolyákkal járó problémának szentelhette. Morzan arra a részre nem maradt. Meg akarta keresni a fiát.

A háta mögött Tövis felsírt. Morzan gyorsabban sétált.

A gyűrűre fordította a figyelmét, a szívdobogásra, amit a párján keresztül érzett. A fokozott figyelemnek hála, enyhe húzást kezdett érezni. Követte az érzést, át a kerten, be a citadellába… de nem, a fia az udvaron volt, csak az épület másik oldalán. Került egyet, majd a nyugati kertben fellépcsőzött a külső fal tetejére.

Az őrök gondosan távol tartották magukat tőle. Helyes. Az már kevésbé, hogy még mindig a páncélja aláöltözetét viselte. Legalább a kezét meg az arcát megmosta. A társa feletti aggódás miatt lehet, hogy nem tudott önmagára figyelni, amit Morzan teljes mértékig meg tudta érteni, de a lovas-kötés nem védi meg egy bélfertőzéstől.

Nem nézett fel Morzan érkezésére. Meg se mozdult. Morzan megtorpant; a látvány a mellében fészkelő ürességgel karöltve felidézte benne a napot, amikor az oktatói – és hiába volt az emlékezete egy lyukas szita, azt tudta, hogy nem Oromis és Glaedr voltak azok, ők aznap a Tanácsban voltak – elvitték őt néhány másik tanítvánnyal a Gyász Fokára. A társa… nem volt ott. Nem emlékezett rá, hogy hol volt, csak arra, hogy milyen végtelenül egyedül érezte magát abban az udvarházban. Dorú Areabától távol voltak, a tengerpart egy olyan szakaszán, amerre még hajók sem jártak a zátonyok miatt. Nem volt kerítés. Nem volt kiépített kert. Akkor éppen lakója sem volt az épületnek, azért is mehettek oda körbenézni. Brom akkor kezdett kamaszodni, állította magától, hogy már felnőtt, de amikor kiléptek az épület mögé, a szirtre vezető ösvényre, elkapta Morzan kezét és az oldalához bújt. Az ösvény két oldalán változatos, de apró oltárok álltak. Voltak tenyérnyi és voltak térdig érő darabok, mindenféle rendű és rangú isteneknek és természetszellemnek, akit valaha is imádtak Alagaësiában. A régi, elfeledett istenek oltárai már alig voltak többek simára koptatott köveknél, egyetlen, pártlan szemgolyóként figyelve az előttük elhaladókat.

Az a hely emberi volt. És ahogy az oktatói bemutatták, úgy tűnt, az egész hely azért van, hogy a társukat elveszített, halálra vágyó lovasokat még egyszer utoljára meg tudják pofozni azok a hegyesfülű rohadékok. Nézd, ennyit érsz. Gyönge vagy, mint egy ember. Ó, hogy eleve ember vagy? Ne pazarold tovább az időnket, ugorj végre.

Vágott egy fintort és megrázta a fejét, hogy ne lássa többé a sziklákat, a csata füstjétől még mindig sötét eget és Galbatorixot, ahogy üvölt.

– Hívtál.

A fia megremegett. Éppen olyan bevérzett szemekkel nézett rá, mint Galbatorix Feinsterben. Vegyes érzések futottak át az arcán, de az arckifejezése alapján Morzan azt gondolhatta volna, hogy undorodik tőle.

– Elkéstél.

Morzan félrebillentette a fejét. Utoljára akkor hallotta ezt a hangnemet, amikor torna közben kicsit túlhajszolta. Tekinthette volna mentségnek, hogy Tövis éppen nem volt jól… de nem akarta. Főleg azért nem, mert Morzan orrát megütötte a szesz szaga, és ki is szúrta a fia két lába között a flaskát.

– Komolyan itt akarsz berúgni?

– És pont te akarsz ítélkezni?

Tövis megint felüvöltött – vagy inkább sikoltott. Morzan felkapta a fejét, a fia pedig összerándult, és máris emelte a flaskát, hogy jó nagyot húzzon belőle. Morzan elkapta a csuklóját, az ital pedig a mellére loccsant.

– Nem fog elmúlni.

– TÉNYLEG? – robbant azonnal a fia. – Komolyan? Ezért jöttél ide, hogy csesztessél? Azt hiszed…

Nem jutott ideje gyalázni Morzant. Már nem élt Galbatorix erősítő-varázslata, így a saját erejéből próbálta meg megakadályozni, hogy Morzan kicsavarja a kezéből a flaskát, mindezt úgy, hogy közben azt is igyekszik megakadályozni, hogy leszédüljön a falról.

– Ne ficánkolj, a fene beléd, te kis… – felkiáltott, mert valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet megharapni a kezét.

Eredetileg nem akart keményebb eszközökhöz nyúlni, ha azonban harap a kis mocsok, akkor ő se fog vele kesztyűs kézzel bánni. Átkarolta és lerántotta a falról a járdára, közben kitépte a kezéből a flaskát és elhajította.

– Most örülsz?! – csattant föl. – Teljesen jó volt ez az ingem, még át se izzadtam repülés közben, de most cserélhetem le!

A fiú nem válaszolt. Arccal lefelé feküdt a járdán és meg se mozdult, mint aki elfogadja a vereséget. Morzannak az a halvány sejtése támadt, hogy talán az elmúlt egy órában nem csak készült arra, hogy majd inni fog.

Vagyis egyedül hagyta Tövist az udvaron, pedig Morzan is tudta, hogy a fióka fél Shruikantól.

Talán ha tudott volna kellemesebb módot a kijózanításra, akkor ahhoz nyúl, de csak a saját tapasztalatai álltak a rendelkezésére. Amikor Tövis a legközelebb felsikoltott, a kölyök vele együtt görnyedt össze, hogy aztán a fal széle felé vetődjön, és kiadja magából, amit addig megivott.

‒ Na gyere ‒ mordult rá Morzan.

‒ Hagyj békén! – nyüszített föl.

‒ Segíteni akarok, te kis hülye!

Felrángatta, és félig húzta, félig vitte magával a szobájába.

– Bűzölögsz, mint egy háromnapos hulla! Tövisnek van elég baja, nem akarod még a szagoddal is tetézni. Egyáltalán, hogy jutott eszedbe egyedül hagyni, he? Gondoltad, hogy azzal segítesz neki? Te hogy örülnél neki, ha elhúzódna tőled, amikor éppen világfájdalmad van?

Mire felértek a szobájához vezető folyosóra, a fiú már egészen magához tért. Legalább annyira, hogy már nem csuklott, meg tudott állni a maga lábán, és próbált elhúzódni. Morzan azért nem eresztette.

Felkiáltott, amikor Morzan a díványra lökte és elkapta a lábát, hogy lehúzza a csizmáját.

– Mész fürödni – jelentette ki Morzan ellentmondást nem tűrő hangon. – Aztán majd kezdünk veled valamit.

– Hogy mi? Minek? Minek vagy itt egyáltalán, meg tudtam volna oldani egyedül!

– Ja, láttam, aztán remekül leszédültél volna a várfalról és kitörted volna a nyakad.

– Mintha érdekelne! – vigyorgott, ő, és majdnem kirúgta Morzan fogát, ahogy elhúzta a lábát. – Mintha valaha is érdekeltelek volna! Nektek csak egy új lovas kellett, szóval hagyj békén, ne csinálj úgy, mintha foglalkoznál velem!

Érezte, hogy dobolni kezd a vér a fülében.

– Ezt most fejezd be.

– Különben mi lesz? Visszaküldesz a kínzókamrába? – Odébb mászott, a kanapé másik oldalára, és feltolta magát, hogy gyorsan fel tudjon állni, és el tudjon szaladni, ha Morzan el akarná kapni. Mintha lenne esélye ellene. – Már nem tetszik, hogy a nyomdokaidba léptem, apa?

Úgy lökte oda azt a szót, hogy Morzan pofonnak érezte. Viszketni kezdett a keze, hogy tettlegesen adja vissza.

– A különbség köztünk az, édes fiam, hogy Tövis dönthet úgy, hogy válogat az általad közvetített érzésekből! Ő tudja fókuszálni a figyelmét, az én társam pedig nem! Te tele tudod tömni a fejét kellemes érzésekkel meg puha emlékekkel, ő viszont lemásolja azt, amit én érzek, az emlékeimet pedig felfalja és szétszaggatja, szóval ne merészeld kritizálni a módszereimet!

Nem volt teljesen igaz, amit mondott. Talán egyszer az volt, csak Galbatorix megakadályozta, hogy így legyen. Valami biztosan történt, elvégre hónapok teltek el azóta, hogy utoljára a pohár fenekére nézhetett, és mégis itt voltak.

Vasmarokkal ragadta meg az érzéseit és fojtott el mindent. A társa közel volt, ő pedig vele gondolt, és még véletlenül se akarta, hogy valami átszivárogjon a zaklatottságából a kapcsolatukba. A sárkány felé pillantott, aki az erkélyen aludt.

A fia pedig felnevetett, kényszeredetten, örömtelenül.

– Szóval azt mondod, hogy azt csináljam, amit mondasz, nem pedig a példádat kövessem? Csak így? És miért?

Morzan még mindig a társát figyelte. A lábai pedig meg-megrezzentek, ahogy álmodott.

– Nem vagyok magyarázkodós kedvemben.

– Hát persze.

– Megölted két volt tanáromat, és még nem döntöttem el, hogy üvöltsek vagy gratuláljak, szóval leszel szíves visszafogni magad! – csattant föl.

A fia hátrahőkölt, és Morzan rájött, hogy tett egy lépést előre. Összefonta a karjait és elfordult. A falat bámulta, és azt mantrázta magában, hogy senkinek nem használ azzal, ha most összeveri a gyereket, akkor Tövis még jobban begörcsöl, még a vastag külső falon át is hallották, ahogy fel-felsír, de ha bepánikolna, akkor Shruikannak kéne lefogni, amitől Galbatorix ideges lesz…

– Nem én voltam.

‒ Hogyne. Torix volt az, eldobott egy tűzgolyót innen Gil’eadig.

Túl nagy volt a csönd. Morzan megint a fiára pillantott, de ő hamuszín arccal bámult a kezére, és az ujjait csukogatta ki-be. Ah, szóval Galbatorixnak csak volt köze a dologhoz… és az összevág azzal, hogy Morzan milyen állapotban látta a barátját a tükörben.

‒ Mi történt? ‒ kérdezte keményen, parancsoláshoz szokott hangon, ahogy a katonáit szokta.

A fia rekedt hangon, halkan felelt:

‒ Használt engem. Mint egy… felhúzott, mint egy kesztyűt és aztán eldobott, amikor végzett.

– Huh.

– Ennyi? – kapta fel a fejét és a düh visszahozott az arcába egy kis színt. – Ennyit vagy képes mondani?!

– Ezt majd megbeszéljük holnap. Igen, tud ilyet csinálni, nem olyan nagy dolog. Tény, hogy kényelmetlen, de a zsibbadásnak legkésőbb két nap alatt el kell múlni.

– Veled is…?

– Persze, én segítettem neki kikísérletezni – morogta. – Másként neked is, meg neki is sokkal jobban fájt volna. Torixnak van egy olyan rossz szokása, hogy ha a varázslat fáj, de működik, akkor azt mondja rá, hogy készen van. Rugdosnom kellett, hogy dolgozzon vele még egy kicsit.

A fiú eltátotta a száját.

De nem, Morzannak nem volt több türelme mára.

– Húzzál fürödni.

Amíg a fia a fürdőben szüttyögött, Morzan is rendbe szedte magát. Mosdótálban vizet hozatott, és felfrissítette magát, átöltözött egyszerű, díszítetlen ruhákba. Mire a fia előkerült, már a haját is újrafonta, a cselédek pedig neki is meghozták a váltás ruhát.

Elégedetten felmordult, mikor látta, hogy a fia megmosta a haját. Ő valamivel kevésbé lelkesen mordult föl, mikor Morzan lenyomta a fésülködőasztala előtti székbe, és a teknőspáncél fésűjével nekiállt szöszölni a hajával. Nem ellenkezett, mikor rájött, hogy megbűvölt tárgy, ami nem csak fájdalommentesen bontja a csomókat, de még meg is szárítja a haját. Morzan nem mondta meg neki, hogy Galbatorixtól kapta ajándékba.

Egy közepesen bonyolult fonatot választott, ami főleg a haj tövében igényelt törődést – ott, ahol a fiú még érezte, hogy Morzan foglalkozik vele, és az érintés alatt lassan, akaratlanul is ellazult. Maga a copf egyszerű volt, amint megvolt az alap, egy pillanat alatt befejezte.

– Gyere, mutatok valamit.

Magával húzta, ki a teraszra. A feltámadó szél a társához vitte Morzan illatát, és fölébresztette. Kurrogva nyújtózott, és Morzan felé szimatolt, ő pedig megvakargatta a pikkelyeket az álla alatt. Közben átkarolta a fia vállát, hogy esélye se legyen az udvar felé nézni, még úgy se, hogy Tövis már nem sírt.

– Ha jól emlékszem, olyan hatvan körül lehettem, amikor a társam elég nagy lett ehhez. A lényeg az, hogy télen marha kényelmetlen ám a földön aludni a társad mellett, meg nem is akarjátok, hogy úgy emlékezzenek rátok, mint az egyik olyan párosra, ahol a sárkány megfordult az éjjel és agyonnyomta a lovasát.

A kérésére a társa megemelte a szárnyát és kinyújtotta a lábát, ők ketten meg felsétáltak a hátára. A váll és a nyak mögötti természetes mélyedés után következett a szárny válla, ami mögött a szárny membrán egészen a faroktőig csatlakozott a testhez. Morzan társának oldala itt nem domború volt, hanem volt benne egy kis mélyedés, ahol a sárkány a szárnyát az oldalához tudta szorítani, minél kisebb felületet adva a viharos szélnek, hogy belekapjon és újra kifeszítse.

Morzan addig húzta-rángatta a fiát, hogy leültek a szárny tövébe, ahol a bársonyos bőr az apró pikkelyekbe olvadt.

– Érzed, hogy itt milyen kicsik és simák a pikkelyek? Azért ilyen, hogy ne sértsék meg magukat, amikor összecsukják a szárnyukat. Na, feküdj le!

Nem akart, de Morzan társa már kezdett mormogni, amiért még mindig tartania kell a szárnyát, noha még pihentette volna a hosszú repülés után. Morzannak nem volt kedve magyarázkodni, hát szorítófogásba kapta a másikat és eldőlt vele. Akár ölelés is lehetett volna, ha nem fogja őt olyan szorosan, de mivel biztos volt benne, hogy kapálózni fog, inkább tartotta. Nem akarta, hogy nekiálljon rugdalni, amikor a társa éppen visszahajtja a szárnyát. Lehet, hogy nem tudná átszakítani a bőrt, de akkor is kellemetlen érzés lenne.

A fia megdermedt, a lélegzete elakadt, amikor a sárkány köréjük hajtotta a szárnyát. A puha bőr körülfonta őket, mint egy bársonyos takaró. Ami fény átjutott az összehajtogatott redőkön, az mind vörös volt, a legszebb szín a világon. Morzannak vigyorognia kellett. Talán egy lepke érezheti így magát a bábjában. Már ha a lepkének lenne egy társa, aki szereti őt, és a bőre alá veszi.

A társa megérezte Morzan örömét, visszatükrözte azt és dorombolni kezdett. A rezgés rajtuk is végigfutott, hogy szinte eggyé váltak a sárkánnyal.

Morzan kuncogott és elfészkelte magát, a mellkasához húzta a fiát. Frissen fürdött, de így is körbelengte az acél, a vér és Tövis illata. Felbugyogott benne az elégedettség. Egyszer Galbatorixot is el kellene kapnia egy ilyen körre.

A fia mocorgott. Az elméje zárva maradt. Morzan érezte az izmai feszességéből, hogy szólni akar, de még keresi a szavakat. Nem vette észre, hogy Galbatorix kinyúlt feléjük, de ha azt se érezte, hogy Tövis mit mond és mit érez, akkor Morzan meg fogja harapni.

A társa dorombolása egy morranással megszakadt. Morzan szorosabban fogta a fiát, aki megint megnyikkant, aztán felkiáltott. Most, hogy Galbatorix végzett, Shruikan úgy gondolta, hogy őrá már nincs szükség és odébbállt. Az udvar tehát üres volt és nem tiltotta senki a társának, hogy lemenjen a fiókához. Morzan csak arra kérte meg, hogy ne hajtsa szét a szárnyait egyensúlyozáshoz, miközben leereszkedik – és talán itt-ott letöri a citadella néhány kőcsipkéjét –, hanem szorítsa a szárnyait a testéhez. Kicsit több energia-befektetés a részéről, de nekik így nem kellett megmozdulniuk, és Morzant feltétlen szórakoztatta, hogy milyen gyorsan és rémülten kapkodta a fia a levegőt, amikor éppen fejjel lefelé voltak.

Hamar lent voltak, és a mozgás is abbamaradt, amikor a sárkány megint elheveredett. Újult erővel kezdett dorombolni. Megemelte a szárnyát, a kölyök Morzan karjaiban pedig majdnem felsírt, amikor a kimerült Tövis odadugta az orrát, hogy fáradt csipogással köszöntse a lovasát.

A sárkányokon túl, az árkádok alatti árnyékban pedig ott állt Galbatorix, összefont karral figyelte őket. Morzan magára hagyta azt a kettőt, még egyszer megsimogatta a társa orrát, és megköszönte neki, amiért lehozta őket. Mosolyogva lépett oda a barátjához.

‒ Komolyan tutujgattad? ‒ kérdezte Galbatorix sötéten.

‒ Miért, nem működött?

‒ De igen ‒ felelte ő, és még mérgesebben nézte az összetekeredett sárkányokat. Morzan társa már leengedte a szárnyát, eltakarta vele a világ elől Tövist. Morzan nem láthatta, hol volt a fia, de kételkedett benne, hogy messzire ment volna. ‒ Azzal nem jutunk semmire, ha elkényezteted őket.

‒ Mert szerinted azzal segítek nekik, ha rúgok beléjük még egyet, amikor már a földön vannak? ‒ horkant föl. ‒ Hogy ment?

Galbatorix kedvetlenül megrántotta a vállát. Vagyis könnyedén és semmilyen ellenállásba nem ütközött. Ilyenkor hajlamos volt megcsömörleni egy kicsit.

‒ Tövis farka kicsit kevésbé hajlékony. Kell majd nekik egy kis gyakorlás, hogy ehhez hozzászokjanak.

‒ Akkor levetted róla a növekedési varázslatot. ‒ Galbatorix nem szólt, hát Morzan felé fordult. ‒ Torix.

‒ Elfér az rajta.

‒ Úgy, hogy félig újra kell majd tanulnia a repülést? Ne viccelj már velem.

‒ Kételkedsz az ítéletemben, Morzan? ‒ sziszegett, és kemény tekintetét az övébe vájta.

Morzan felvette ugyanazt az összefont karú testtartást, mint Galbatorix és még az ajkát is biggyesztette hozzá. A gúnyolódásának egy vicsor volt a jutalma.

‒ Akkor gondolj arra, hogy már a legutóbb majdnem akkora volt, mint a kék. A kisebb sárkány mindig fürgébb, ráadásul nyílt terepen szoktak fogócskázni, ahol a kéknek eleve alkati előnyei vannak. Na meg… ha kisebb, akkor nehezebben találják el.

‒ A kisebb sárkány is elég nagy célpont, ami azt illeti.

‒ De még a tündék is nehezen céloznak be gyorsan mozgó célpontokat. Hrothgar nevelt fia az új törpekirály, ha hozza magával a hajítógépeket meg a többi holmit, amit ellenünk építettek, akkor hasznukra lesz, ha Tövis nem nő meg olyan nagyra.

Galbatorix dünnyögött valamit, vagyis Morzan jó érveket sorakoztatott fel a meggyőzésére. És Galbatorix utálta, ha meggyőzték.

‒ Valami gond van ‒ váltott témát hirtelen. A barátja felé sandított, még mindig savanyú arccal. Morzan a mellére tette a kezét. ‒ Valami van itt, nagyjából Feinster óta…

Galbatorix már ott is volt mellette, két kezébe fogta az arcát és összeérintette a homlokukat, mintha az a töredék-gondolatnyi idő, ami a kettejük közötti távolság áthidalásához szükségeltetett, annyit számított volna. Morzan levegő után kapott, mikor megérezte Galbatorix jelenlétét az elméjében. Végigfuttatta a gyémántnál is erősebb érintését Morzan érzékein és érzésein, amitől neki elgyöngült a térde, kellemes borzongás futott végig rajta és elsötétült előtte a világ, de Galbatorix tartotta őt és nem hagyta, hogy elessen.

Egyvalami zavarta: hogy Galbatorix kesztyűt viselt, és nem érezhette közvetlenül az érintését.

Galbatorix túl hamar lépett hátra. A feszültsége viszont odalett, és Morzan megint szárnyalni akart, amikor rámosolygott, egy olyan mosollyal, ami nem csak az arcán, de azokban a mélysötét szemeiben is ott táncolt.

‒ Hát annyira hozzászoktál már a fájdalomhoz, hogy észre sem veszed, ha elmúlt?

‒ Tessék?

‒ Az átok. ‒ Nem kellett konkretizálnia, hogy melyik átokról van szó. ‒ A sárkányok az élő húsukhoz kötötték. Ezek szerint Glaedr volt az utolsó.

Nem talált szavakat. A társára pillantott, és elzárta előle a szívét, hogy ne zavarja meg, amikor olyan szép volt Tövis köré tekeredve.

Tényleg vége lett volna? Ez volt a furcsaság, hogy egy évszázad után az örökké visszaható, élő és lélegző átkuknak vége szakadt? Egyszerre tört fel benne a harag és a fájdalom, mert hogyan képzelhette Glaedr, hogy részt vett ebben a varázslatban, amikor az összes törött emlék szerint, amit Morzan róla őrzött, kedvelték egymást? Hogy volt képes…

‒ Morzan ‒ szólt hozzá Galbatorix, ő pedig felé fordult, mert nem történhetett olyan, hogy ő nem figyel Galbatorixra. Főleg nem akkor, amikor Galbatorix megint kinyúlt felé, a karjaiba vette, és ettől Morzan megint kapott levegőt. ‒ Megígértem, hogy visszaadom őt neked. Most már semmi nem állhat az utamba.

>>> Következő fejezet >>>