Rutin

 

Hali. Meghaltam kétszer, aztán sajnos feltámadtam, meg ilyenek. Igyekszem írni mostanság, mert az elvileg meghozza a kedvet ahhoz, hogy az ember írjon (mi?).

Budapesten felújítják a hármas metrót, nem tudom, kinek ismerős a helyzet. Már egy ideje tart a dolog. Most nyáron, mikor egyik nap igyekeztem munkából hazalopni a testem, a lelkem meg valahol volt, megláttam ezt a fazont. A lelkem visszateleportált belém, mert eskü, a fickó, aki felszállt, olyan fensőbbséges undorral nézett végig a buszon, hogy kapásból drága Roderich jutott róla eszembe.

Vagy négyszer futottam neki ennek a novellának. Előbb túl gonosz voltam szegény Rodival, aztán megpróbáltam kedves lenni vele, de azzal az egész premissza értelmetlen lett, a kivasalt történetek pedig mind az írónk, mind az olvasónak kényelmetlen érzéseket okoznak. Végül lett ez, amiben Rodi nem is főszereplő, csak feltűnik néhány bekezdésben.

Fogadjátok szeretettel Felikset, aki nagyon régen járt már erre, és most lelkesen bemutatja nekünk a hobbiját és az ismerőseit!

 

Még egy kép, amit a netről loptam és fogalmam sincs, hogy ki csinálta

 

Rutin

Feliksnek volt ez a hobbija, amit az ismerősei legkevesebb furcsának, egy részük viszont inkább betegesnek talált. Őt felettébb szórakoztatta. Emellett volt egy olyan pozitív oldala, hogy néhány szabad órán kívül a világon semmibe nem került, mert bérlete amúgy is volt.

Feliks szabadidejében tömegközlekedett. Felült egy buszra, ment valameddig, ott átült egy villamosra, vagy éppen fordítva. Keresztül-kasul bejárta már a várost, ahol élt, ismerte a menetrend szerinti járatokat, a csatlakozásokat és az átszállási lehetőségeket. Ez volt a hobbija kötelező részre, elvégre ha egyszer elindult, akkor egy idő után haza akart menni. A szórakoztató része, ami miatt az egészet csinálta, a többi utas volt.

Az a szép az emberekben, hogy szeretnek meghatározott napirend szerint élni. Még akkor is, ha alapvetően kötetlen életük van, a szokásaikból lassan rutin lesz, amit talán megutálnak, talán ragaszkodnak hozzá. Arra mindenképpen jó, hogy alapvetően meghatározza a napjaik menetét és kiismerhetőek legyenek általa. Feliks ezt a megfigyelését használta ki, mikor ismerősöket gyűjtött.

Na nem úgy, hogy vadidegeneket csak úgy leszólított. Ahhoz ő túl félénk, ráadásul nem is nyugdíjas. Ha őt szólították le, természetesen beszélgetett, de azokat az alakokat nem találta túl érdekesnek. Sokkal jobban szórakoztatta az, amikor másoknak a buszon szakadt a nyakába a dráma. Néhányuk megmaradt az emlékezetében, őket igyekezett újra megtalálni, majd a rutinnak köszönhetően úgymond állandó társai lettek, még akkor is, ha soha nem szólt hozzájuk.

Ott volt a kicsit duci fiatalember, akit Mikulásnak keresztelt, pedig távolabb nem is állhatott volna a megszokott ábrázolástól. Azonban volt benne valami, ami Felikset az öreg Miklósra emlékeztette. Talán a pirospozsgás arca, amikor először látta, bár nem a hideg, inkább az ideg csípte meg az orcáit.

– Megmondtam, hogy költözz ki! – suttogta dühösen a telefonjába. A szavai különleges dallamot kaptak a finn akcentustól. – Nem! Arról volt szó, hogy egyedül laksz ott és minden hónap ötödikéig utalod a lakbért! Második hónapja késel és lassan az egész Szovjetuniót a lakásomban szállásolod! Elegem van, húzz el onnét!

Érdekes összhatása volt a csöndes, másokkal szemben figyelmes haragjának. Passzolt a külsejéhez. Feliks csípte a múminos és „Szaunakirály”-os pólóit.

Szemöldök és Hófehérke, a két punk fenegyerek, viszonylag gyakran megfordult az általa látogatott járatokon, általában külön-külön. Szemöldök a maga Pink Floydos felsőiben, a világ összes láncával csörögve általában a belvárosban szokott létezni, gyakorta egy üveg sör társaságában. Ilyen esetekben leszálláskor tósztra emelte az italt:

– Anarchia! – és ivott.

Feliks tisztelte a bátorságát.

Hófehérkét elsőre kevésbé találta szimpatikusnak. Ő inkább a metálos fajtába tartozott, azzal kiegészítve, hogy flegmán bámult a többi utasra. Feliks eleinte már a látványát is utálta, mert meggyőződése volt, hogy neonáci. Nem szeretett vele együtt utazni, de néha sikerült kifognia; egy alkalommal éppen úgy, hogy Wehrmacht Büszkeségével együtt szállt fel. Wehrmaht Büszkesége megpróbálta ügyvédnek álcázni magát, de az egyenes tartása és a hátranyalt haja elárulta. Feliks utálta őket és elhatározta, hogy a következő megállónál leszáll. Nem volt szerencséje. Egy skinhead megpróbált egyszerre az összes ajtón felszállni, és mire Feliks az ajtóhoz verekedte magát, már elindultak.

Maradt hát még egy megállót, közben a skinheadet fixírozta, csak úgy, mint mindenki más, többek között az a kettő, akik miatt eredetileg le akart szállni. A skinhead kis késéssel vette észre a párost, és rövid szemezés után karlendítéssel üdvözölte őket.

A busz a következő megállóban félreállt, és megvárta a rendőrök érkezését, Wehrmacht Büszkesége ugyanis azonnal érzékenyítő beszélgetésbe kezdett a skinheaddel. Elég egyoldalúan. Úgy, hogy földre vitte, kicsavarta a karját és a veséjébe térdelt, hogy mélyebb nyomot hagyjon. Mindeközben Hófehérke hiperventillált mellette, ami benne volt a top tíz legviccesebb dologban, amit Feliks valaha látott.

Innentől kezdve nem bánta Hófehérke flegma nézését. Kifejezetten hálás volt neki, amikor a délutáni dugót vele szenvedte végig. Hófehérke pillantása találkozott az övével, aztán Feliks legnagyobb meglepetésére, féloldalas cápamosolyt villantott rá. Fél kézzel a zsebébe nyúlt és fél marék magkeveréket húzott elő, a másik zsebéből pedig egy aprócska csibe került elő. Nem szégyellt gügyögni a szárnyasnak, míg az a tenyeréből csipegetett.

Voltak mások is. Néhányukat Feliks lefotózta, vagy videót készített róluk. Ilyen volt az olasz fiatalember is, akin csak nevetni tudott. Még azután is üvöltve kommunikált a testvérével, hogy a busz elindult. Félig kihajolva az ablakon, széles gesztikulálással hadarta végig a mondandóját, és minél gyorsabban beszélt, annál gyorsabban mozgott a keze.

A nő, aki vízilabdás sporttáskával járt, virágos hajcsatot hordott. Bizalomgerjesztőnek tűnt, de Feliks őszintén megmondta volna neki, hogy nem szívesen maradna vele sötétedés után egy elhagyatott helyen. A barátnőjével szemben nem lettek volna ilyen fenntartásai, már csak azért sem, mert ő belga csokis reklámszatyrokkal járt, és néha hagyott szórólapot meg termékmintát az ülésen. Feliks támogatta ezt a fajta marketinget.

– És akkor azt mondja nekem – mondta egyszer Virág –, hogy neki nem igazán jönnek be azok a csajok, akik M-esnél nagyobb méretet hordanak.

Csoki szabályosan felhorkant.

– Akkor mégis minek ült oda hozzád?

– Ezt kérdeztem én is! Erre nekikezdett a barom, hogy ő egy olyan feleségről álmodik, aki otthon van és főz meg a többi anyámkínja, tudod, a tipikus hímsoviniszta duma, már attól felmegy az agyvizem, hogy eszembe jut.

– Mit csináltál vele?

– Mondtam neki, hogy hagyja abba, vagy asztalostul beleborítom a szökőkútba.

Feliks ezt egy teljesen kivitelezhető lehetőségként látta maga előtt.

– Egyáltalán mit gondolt? Az óvodások csinálnak ilyet. Hogy vannak emberek, akik nem fogják fel, hogy antibókokkal meg bunkózással nem igazán lehet szimpátiát kelteni?

– Igazából annak örüljön, hogy nem Katyusával kezdett, a múltkori pasijának Ivan utánament.

– Nem mondod!

Nem kizárt, hogy Feliks szerette a pletykákat. Az sem, hogy ha Virágot látta, gyakran igyekezett a közelében maradni, hogy felcsípjen ezt-azt az életéből. Érdekes lánynak tűnt, olyannak, akivel talán érdemes lenne egy nap tényleg beszélgetni.

Többnyire igyekezett elkerülni, hogy le kelljen ülnie valaki mellé, de csúcsforgalomban erre nem igazán volt lehetőség. Pamacsszakállat úgy ismerte meg, hogy leült mellé, mikor a férfi hunyt szemmel tartotta az arcát az ablakon besugárzó fénybe. Feliks remélte, hogy egy darabig észrevétlen figyelheti. Megpróbálta elképzelni, vajon mi jár a másik fejében. Nem kapott hosszú időt gondolkodni, mert Pamacsszakállnak megcsörrent a telefonja.

– Oui, mon ami? – szólt bele álmosan. – Mert miért ne szólnék bele franciául? Ne, Alfred, ha üvöltesz, attól nem lesz jobb, csak megsüketülök. Mi a gond? Arthur mindig is egy segg volt, nem tudom, hogy ez miért meglepetés. Vagy hogy miért laksz vele még mindig… ha még egyszer azt hallom tőled, hogy a főztje miatt, a villamos alá vetem magam. Matt is főzne, ha megkérnéd rá. Igen, mert Arthur kompenzálni akarja, hogy egy segg, mindenki más nyilván megkérne, hogy szállj be a költségekbe! Ennyire ne legyél smucig, főleg ne a te fizetéseddel. Figyelj, ezt a témát inkább hanyagoljuk, csak felidegesítem magam, az pedig kihozza a szemem alatt a táskákat, attól meg depressziós leszek. Nem akarok depressziós lenni, Alfred.

Feliks titkon újra és újra Pamacsszakáll felé nézett, aki a busz ablakának halvány visszatükröződésében igyekezett ellenőrizni, mennyire táskásak a szemei. Feliks nagyon frissnek és üdének látta az arcbőrét, és ha nem tartott volna attól, hogy a másik őt is seggnek fogja tartani, amiért akaratlanul is a beszélgetésére figyelt, talán meg is mondja neki.

De minden visszatérő karakter közül az Arisztokrata volt az első számú kedvence. Biztosan azért, mert olyan ritkán látta. A férfin látszott, hogy magas beosztásban dolgozik és általában a saját autójával vagy taxival jár, csak végszükség esetén veszi igénybe a tömegközlekedést. Feliks mindig ünnepnek élte meg, mikor találkozott vele.

Azonnal fellelkesült, amint meglátta Arisztokratát felszállni. A férfi nem körbenézet, ó nem, ő körbehordozta a pillantását, miközben beljebb lépett. Hiába volt divatos öltönye és modern szemüvege, a kisugárzása, az egész fellépése egy századeleji nemest idézett, aki magában azon gondolkodik, miképpen fogja kimagyarázni a társaságban, hogy leereszkedett a pórnép közé. Vagy csak csalódott, mert minden alkalommal igényesen kialakított enteriőrre számít. Feliks azt imádta benne legjobban, hogy annyira igyekezett megtartani a finom érdektelenség látszatát. Mikromozgásokból lehetett leolvasni az arcáról, hogy milyen a hangulata.

Arisztokrata sosem maradt hosszú ideig. Az üzleti negyed megállójában felszállt, és vagy három vagy négy megállóval később szállt le. Feliks egyszer az ablakhoz furakodott, hogy megnézze, miért: a harmadik megállónál volt egy száz évesnek tűnő cukrászda, Arisztokrata oda tért be. A negyedik megálló okát nem tudta meg, a busz előbb kanyarodott, mint hogy Arisztokrata bárhová betért volna.

A délutáni csúcsforgalomban egyiküknek se maradt ülőhely. Feliks alig fért a bőrébe, mikor Arisztokrata mellette állt meg. Nem dőlt neki a korlátnak, nem nyúlt kapaszkodóért. Most is, mint minden alkalommal, megpróbálta kibekkelni az utazást kapaszkodás nélkül. Gondolkodott rajta, hogy talán nem szereti a fém érintését, viszont a férfi felszállás után mindig szaténkesztyűt húz. Feliks egyedül rajta, meg az operaház páholyaiban ülő idősebb hölgyeken látott szaténkesztyűt. Illett hozzá. Pont ezért is imádta annyira. Ez a férfi a szokásai rabja volt.

A rutinba az is beletartozott, hogy minden alkalommal keserű csalódással száll le.

A jármű zökkent egyet, az Arisztokrata elveszítette az egyensúlyát. Feliks izgatottan előrehajolt, hogy jobban lássa azt a pillanatot. Azt, amikor Arisztokrata arcán fájdalmas rángás fut végig, mintha fizikai fájdalmat okozna neki, hogy meg kell fognia a kapaszkodót.

Ezúttal mellényúlt. Az elegáns kapaszkodó felé nyúlást riadt sietséggel megismételte, de már nem érte el, átlendült a holtponton. Ha Feliks nem áll mellette és nem kapja el a vállát, minden bizonnyal elesik.

– Jól van?

– Igen. Khm. Köszönöm.

– Nagyon szívesen.

Az Arisztokrata sápadt arcán halvány rózsás szégyenfoltok lángoltak fel. Feliks mellkasa dagadt, mintha a szíve léggömbnek képzelte volna magát. Megvárta, míg az Arisztokrata leszáll – megint a cukrászdába ment, és ezt Feliks ezúttal meg is tudta érteni –, aztán azonnal hazament. Láthatatlan rugókon szökellt, miközben felrohant odahaza a társasház lépcsőjén.

Berobbant a lakásba.

– Láttam ma az Arisztokratát! – adta hírül nagy hangon.

Tolys, a lakótársa, éppen mosogatott.

– Jó ég – sóhajtott. – Ugye nem köhögtél bele a képébe?

– Nem, csak szárnyas huszár voltam és elkaptam, amikor megpróbált elesni – düllesztette ki a mellét.

Tolys karikás szemekkel, fáradtan nézett rá. Feliks ragyogott.

– Szerencsétlen flótás. Mibe, hogy egy életre traumatizáltad.

Feliks csak vigyorgott.