És az ég vérbe fordult #13

Ajjé, hát én még élek és ez a történet még van!

Ebben a fejezetben: további hatásai annak, hogy Morzan és Brom még mindig élnek és virulnak.

Zene: Veil of Shadows

 

Forrás: bal, közép, jobb

 

Veil of Shadows

Eragon akkor kívánta először, hogy bár maradt volna hullát pakolni, amikor arra tért vissza a táborba, hogy Nasuada és Orrin egymással… nos, nem kiabáltak, mert ahhoz mindketten túlságosan jól neveltek voltak, de érezhető volt, hogy mind a ketten nagyon szeretnék felemelni a hangjukat. Saphira már korábban is tett megjegyzést rá, hogy Orrin fecsegő alak, és Orrin ezúttal is egy bő lére eresztett kiselőadással készült. Nasuada mosolya egyre feszültebb lett, és Eragon csodálta, hogy egyszer sem vágott közbe, amikor a férfi egy pillanatra megállt levegőt venni.

– Pusztán arra kívánok rámutatni, és bocsássa meg, hogy ilyen szókimondó vagyok, hogy feleennyi katonát veszítettünk volna, ha nem bírálja felül a parancsomat a lovasság bevetésére. Felség.

Orrin félrebillentette a fejét. Vállig érő haját ezúttal egy szalaggal és nem a koronájával fogta hátra. Páncélban volt, de nyoma sem volt rajta a csaták mocskának.

– Tán ennyire szeretné, ha felvenném a néhai nevet? Magam is csatába vonultam volna, hogy vezessem a lovasságot, de talán kegyed is konstatálta, hogy az ellenség pikásokat sorakoztatott fel, ami tudvalevőleg a leghasznosabb gyalogsági fegyver a lovasság ellen. Ezért határoztam úgy, hogy jobban járunk, ha a már említett veszteségeket a gyalogság és nem a lovasság szenvedi el. Tisztelt asszonyom.

– Csak hagyni kellett volna, hogy az íjászok sündisznót csináljanak belőlük – jegyezte meg egy tiszt.

– Maga hallgasson! – torkolták le egyszerre.

Eragon nagyon remélte, hogy Orrin lelép, mire eljutnak arra a pontra, hogy ő jelentést tesz.

Ekkor ütötte meg a fülüket a sikoltozás. Rohantak vissza a csatatérre, ami még mindig füstölt Tövis tüzétől, de nem jutottak el odáig. A katonák, akiket Eragon hátrahagyott, felkeltek és levágták azokat, akik kimentek összeszedni a halottakat, és elkezdtek befelé nyomulni a táborba. Csak nevettek és nevettek, megállíthatatlanul törve előre, olyan sebekkel, amikkel embernek Eragon legjobb tudomása szerint nem lett volna szabad mozgásképesnek maradniuk.

Hátborzongató volt. Gyomorforgató. Saphira egy részüket felgyújtotta, és Eragon biztos volt benne, hogy a még lángolva is tovább harcoló és nevető katonák látványa még sokáig kísérteni fogja.

Orrin megoldása, hogy egy kölcsön-baltával lecsapta az egyik olyan nevető démon fejét, kifejezetten emberségesnek tűnt, és Eragon próbált nem nagyon kiakadni rajta. Nasuada utána nagyon csendes volt, de gondja volt rá, hogy mélyen meghajoljon Surda királyának, mielőtt a férfi távozott.

Legalább Roran esküvője szép volt. És Garrow bácsi nem is morgott közben túl sokat.

Nasuada másnapra kérette őket eligazításra. A parancsnoki sátor meglepően üres volt, rajta kívül csak Brom volt ott. Amint belépett, Brom félbeszakította a mondanivalóját és gyorsan összekotorta a papírjait. Eragon összevonta a szemöldökét, mire a férfi felhorkant:

– A kémjelentéseket nem bízom rád.

– Azt állítod, hogy nem tudok titkot tartani?

Saphira furcsa, köhögős-csuklós hangot hallatott. Ha Eragon nem ismerte volna jobban, azt is gondolhatta volna, hogy a nevetését próbálja elfojtani. Rá akart kérdezni, Nasuada azonban megszólította.

És amit mondott, attól Eragonnak nem lett jó kedve. Nem tetszett neki a gondolat, hogy elhagyja a vardeneket, különösen nem most, hogy a király már fekete mágiát is használt a csapatai megerősítésére.

– Nem, nem tetszik az ötlet – mondta. – És ha Murtagh visszajön és megtámadja a tábort, amíg mi nem vagyunk itt? Egyáltalán, mennyi ideig tart egy királyválasztás?

– Pont azért mész oda, hogy a jelenléted felgyorsítsa a folyamatot – mutatott rá Nasuada. – És csak te mennél. Saphira itt marad.

Eragon szája tátva maradt, Saphira pedig felkapta a fejét és összeszűkült pupillákkal nézett Nasuadára.

Alig jött vissza hozzám és már el is vennéd őt tőlem?

– Semmi személyes, Saphira – hajtott fejet felé Nasuada. – Megkérdeztem Aryát, ő azt mondta, hogy lehetséges illúziókkal elfedni azt, hogy Eragon nincs itt, ezzel megtévesztjük a birodalmi ügynököket. Most, hogy a tündék elfoglalták Ceunont, Galbatorix figyelme bizonyára észak felé fordul és Murtagh-ot is oda fogják küldeni.

– Már ha nem Morzant indítja útnak – dörmögte Brom.

– Köszönöm az értékes hozzászólást – küldött neki egy feszes mosolyt Nasuada. Eragonhoz és Saphirához lágyabban szólt: – Tudom, hogy kellemetlenül hangzik, de ezt a vardenek érdekében kell kérnem. Saphira jelenléte már önmagában is eléggé elrettentő erő, főleg, ha figyelembe vesszük, hogyan zajlott a legutóbbi összecsapásotok.

– Döntetlennel – jegyezte meg Brom.

Nasuada már nem mosolygott. Elég hosszan nézett Brom szeme közé ahhoz, hogy a férfi felemelje a kezét és hátralépjen. Eragon viszont érezte, hogy benne most szövetségest talált.

– Te nem értesz egyet, ugye?

– Persze, hogy nem. Saphira nem vad sárkány, te pedig nem egy egyszerű talpas vagy, akit ide-oda lehet küldözgetni.

– Milyen szomorú, hogy kénytelen vagyok azzal dolgozni, amim van – mondta Nasuada epésen. – Jelen esetben a jut is-marad is taktikát láthatjátok alkalmazás közben, avagy hogyan próbáljuk meg elérni, hogy életben maradjunk, miközben megpróbáljuk noszogatni a törpéket, hogy ezúttal ne tartson nekik két és fél évig a királyválasztás, mint az Hrothgar megválasztásakor történt. Nincs annyi időnk.

Logikusan hangzott, mint amikor Oromis levezetett neki egy elmegyakorlatot, ugyanakkor magán a tényen nem változtatott, hogy pokolian kellemetlen volt már a puszta gondolat is, hogy megint eltávolodjon Saphirától.

– És ha mégis megtámadják a vardeneket, amíg én nem vagyok itt?

Leszel szíves nem úgy kezelni, mint egy tehetetlen kismacskát.

Azért hadd aggódjak érted.

– Akkor itt lesz velünk tizenhárom tünde és Brom. Brom bizonyára készséggel átveszi a helyed Saphira nyergében…

– Nem.

Brom olyan kemény határozottsággal jelentette ki ezt, mintha Nasuada azt javasolta volna, hogy hagyja magát leszúrni. Nasuada sem volt elragadtatva az ellenkezésétől, mert már tényleg agyon csúnyán nézett a férfira.

– Tervezel bármi egyebet azon túl, hogy lefitymálod az ötleteimet? Mert őszinte leszek, kezd egy kicsit rosszul érinteni. Hallgatom a javaslataidat.

– Nem azt mondtam, hogy rossz ötletek, azt mondtam, hogy nem értek egyet velük. És hogy talán többet kellene gondolkodnunk egy olyan megoldáson, ami esetleg nem fogja megfelezni a haderő legerősebb ütőkártyáját.

Önmagamban is a legerősebb vagyok, pufogott Saphira.

– De Eragonnal együtt vagy egész, nem igaz?

Nasuada elutasító mozdulatot tett a kezével.

– És mi is a probléma azzal, hogy te ülj Saphira nyergébe? A tündék lehetnek hosszú életűek, ettől függetlenül feltételezem, hogy neked van a legtöbb gyakorlatod a sárkányháton küzdelemben.

Eragon látta, hogyan hullámzik Brom torka, ahogy a férfi nyelt egyet. Furcsa fény villant a szemében, ahogy felszegte az állát és fojtott hangon megszólalt:

– Abban mindenképpen, hogyan lehet elveszíteni egyet.

Eragon önkéntelenül közelebb lépett Saphirához.

– Brom – kezdte Nasuada, és ezúttal már óvatos volt. – Itt most tényleg csak arról beszélünk, hogyan lehet gyors válaszcsapással elriasztani azt a kettőt. Ha összeadjuk a te tapasztalatod Saphira képességeivel…

– Akkor kapsz egy második Galbatorixot! – vágott közbe ő és hevesen megrázta a fejét. – Ne tévesszen meg a látszat. A peremen táncolok a Bukás óta; ne kényszeríts, hogy jobban kihajoljak a mélység fölé, mint amennyire magamtól merészelek.

Mi értelme volt annak, hogy Eragon hirtelen elszégyellte magát, amiért vele ott van Saphira? Mi volt a bensőjében munkáló érzelem; szánakozás, vagy együttérzés?

Nasuada az asztalra támaszkodott, és lehajtotta a fejét.

– Nem mondtad, hogy ennyire rossz a helyzet.

– Nem az, ha nem erőltetjük. És ki tudja, mit hoz a jövő? Ha végre kicsontoztam Morzant, talán elvonulok húsz évre valami világvégi faluba, hogy elmélkedjek az élet dolgairól és akkor rendbe teszem magam.

– Húsz év helyett per pillanat csak két percet adhatok – rázta a fejét nő. Eragonra pillantott, de a szavait továbbra is Bromnak szánta: – Jól gondolom, hogy eleget tudsz a törpekoronázásokról ahhoz, hogy átadd nekik a szükséges tudnivalókat? Akár egyetértesz a döntésemmel, akár nem.

– Hogyne, de leszögezném, hogy továbbra sem értek egyet. Amúgy is beszélni akartam velük, hogy mit műveltek a minap.

Nagyon jól teljesítettünk! csattant fel Saphira. Tény, Eragon lehetett volna kicsit erőszakosabb, és ha nem kellett volna közel maradnunk a táborhoz, akkor megmutattam volna Tövisnek, a földre szorítom és addig rázom, hogy…

– Na, azt felejtsd el, de nagyon gyorsan! – szólt rá Brom. – Tövis kisebb, mint te, egyelőre, de ha továbbra is ilyen ütemben kényszerítik arra, hogy nőjön, akkor ez nem sokáig lesz így. Szerintem súlyban már partiban vagytok. Akkor jársz a legjobban, ha a levegőben maradtok. A földön sokkal nagyobb eséllyel okozhat neked komolyabb sérülést.

Saphira pöffentett egy füstfelhőt, néhány pillanatra átláthatatlanná téve a sátor belsejét. Nasuadát köhögésre ingerelte, és a szemébe is könnyek szöktek.

– Jó, azt hiszem, ehhez a részhez én már nem kellek. Menjetek. Eragon, Saphira, tudjátok a parancsotokat. Indulás előtt még mehettek ketten őrjáratozni, de arra kell kérjelek titeket, hogy ne fárasszátok ki magatokat túlságosan; legyetek készenlétben, ha mégis újabb támadásra kerülne sor.

Brom már terelte is őket kifelé. Terelte őket, mert ugyanazzal a karmozdulattal irányította őket, mint ahogy odahaza az állatokat hajtották egyik helyről a másikra. Saphira felszívta ezt a gondolatot az elméje mélyéről és még jobban megsértődött.

Kisétáltak egy nagyobb üres térre. Eragon érezte, hogy Saphira legszívesebben elfeküdne és semmibe venné Bromot, ugyanakkor ezt túlságosan degradálónak érezte a pozíciójára nézve, ezért inkább ült, a fejét magasra tartotta, és úgy nézett le Bromra, miközben a farka vége ütemesen a földet csapkodta.

– Tartom magam ahhoz, amit mondtam – közölte vele a vén mesemondó és összefonta a karjait a teste előtt. – Maradj a levegőben, ott több esélyed van.

Saphira továbbra is füstölgött. Eragon megköszörülte a torkát.

– Biztos vagy ebben? Saphira kétszer is el tudta kapni Tövist, és…

– És mind a kétszer nagy szerepe volt benne a szerencsének – vágott közbe Brom. – Először azért tudtad eltörni Tövis szárnyát, mert elsőnek mozdultál, másodszor azért tudtad elkapni, mert Tövis benézett egy fordulót, és te nem arra mozdultál, amerre ő gondolta, hogy fogsz. Ügyesen csináltad, nem kétség, de nem szeretném, ha legközelebb a vakszerencse miatt kerülnétek előnybe. Ez rád is vonatkozik, Eragon. Ha nem tetszenek az itteni kardok, kérj egyet a törpéktől, ők majdnem olyan jó kovácsok, mint a tündék, és az elveszett királyokra, ennek egyenes pengéje legyen!

– Én is így gondoltam – bólintott, aztán felsóhajtott. – Van egyáltalán olyan fegyver, ami felérhet Zar’rochoz?

– Bármelyik lovas-kard – dörmögte Brom. – Majd utánakérdezek, hány maradt a tündéknél, és hogy küldenének-e egyet neked. Én inkább azt csodálom, hogy a másik kölyöknek nem nyomtak még a kezébe egyet, a király is biztosan megtartott egyet-kettőt, ha mást nem, hát az Esküszegőkét.

Brom végigsimított a szakállán, aztán az ujjai megálltak, és a kék szemei megint Eragonra szegeződtek.

– De itt most nem a kardok miatt akartalak elővenni. Mi volt az a varázslat, amit csináltál?

– Ó? Csak el akartam kábítani Murtagh-ot, hogy…

– De nem a bevett kábító-igével.

Eragon kinyitotta a száját. Aztán becsukta.

– Hogy tessék?

– A bevett kábító-ige! Azt ne mondd, hogy Oromis… – Brom elhallgatott, körbenézett, aztán közelebb lépett Eragonhoz. – Azt ne mondd, hogy Oromis nem beszélt neked a bevett igékről.

Eragon egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Eszébe jutott, hogy Arya is hogy meglepődött, hogy nem tudott a Nevek Száműzéséről. Most viszont vele volt Saphira – kérdőn a sárkányhoz fordult, ő viszont egy sértett mentális vállvonás kíséretében lerázta. Még mindig duzzogott, amiért Brom szerint nem volt olyan jó, mint hitte, és nem segített, hogy most sem tudta, hogy az öreg miről beszél.

– Van az úgy, hogy időnként mondott nekem valamit, de én Saphirára figyeltem, aki a maga mesterével beszélt gondolatban… Nem olyan könnyű egyszerre három- vagy négyfelé figyelni.

– Persze, tudom, milyen érzés – bólintott Brom. Eragon válla megereszkedett megkönnyebbülésében. – A Rendben erre kifejezés is volt: amatőr hiba.

Saphira elbődült.

Most van elegem! Nem sértegethetsz örökké, vénember!

– Ó jaj, mit tehet velem vajon egy bébisárkány? – forgatta a szemét Brom. – Mert az vagy, ne nézz rám így! Mennyi időt is voltatok Ellesmérában? Az Égő Mezők előtt már megpróbáltam a fejetekbe verni, de akkor elmondom még egyszer: néhány hónap kiképzéssel, legyen az akármilyen gyors, nem tudtok letudni egy komplett képzést!

– Muragh és Tövis kapcsolata még fiatalabb, mint a miénk! – mutatott rá Eragon. Nem kellett Saphirához fordulnia, hogy megmérgesedjen, de a másik felől sugárzó harag egyáltalán nem csillapította a saját érzéseit.

– De ők nem azzal kezdték, hogy csaknem fél évet bujkáltak a Birodalom kémei elől!

– Jobb tanáraink voltak!

Bromnak mintha az ajkára forrt volna a szó. Lassan beszívta a levegőt, és megint mozdult a keze, föl és le, hogy Eragon egy pillanatra örült, hogy nincs nála kard, mert legszívesebben csuklóból lecsapta volna.

– Galbatorix az egyik legígéretesebb tanonc volt a Rend történetében – mondta Brom, a hangja fojtott volt az indulattól. – És annak ellenére, hogy Morzan majdnem megbukott a záróvizsgáján, ő sem hülye. És ők ketten végigcsinálták a teljes képzést. Az egyetlen előnyünk itt Saphira; Shruikant a vadonban nevelték, idősebb mester nélkül, Morzan sárkánya pedig ma már inkább állat, mint sárkány. Viszont ők is harcosok, akik megjárták a Bukást. Szóval amikor arra gondolsz, hogy előnyben vagytok ahhoz a kettőhöz képest, tegyél egy lépést hátra és próbáld a teljes képet nézni, Eragon.

– Most azt akarod mondani, hogy a király vagy a pribékje van olyan jó, mint a mestereink? – hitetlenkedett Eragon, Oromis nevében is vérig sértve.

– Nem feltétlen. De abban biztos vagyok, hogy amíg neked legalább egy napod elment arra, hogy megtanulj fairth-et készíteni, addig Murtagh-ot egészen más, és valószínűleg sokkal halálosabb módszerekkel oktatták a figyelme fókuszálására. Arról nem is beszélve, hogy ő még mindig a mesterei szárnya alatt van, továbbra is tanul, te pedig itt vagy velünk és abból élsz, amid már van. Vagyis visszakanyarodtunk az első ponthoz: mik a bevett igék?

Ellesmérában Eragon azt kívánta, hogy Oromis bár lenne inkább olyan, mint Brom: szigorú, de célirányos. Most azt kívánta, bár lenne még mindig a mestere oldalán.

– Nem tudjuk – morogta és összefonta maga előtt a karjait.

– Nehéz volt kimondani, mi? Pedig nagyon hasznos. – Saphira megint felmordult, pöffentett még egy nagyobb füstfelhőt, mire Brom benyúlt az övébe és előkotorta a pipáját; már betöltötte, csak meg kellett gyújtania. Két szippantás után kisebb füstfelhőt fújt, de a cardusfű legalább annyira csípte Saphira orrát, mint amennyire ők könnyeztek a sárkány füstös leheletétől. – Bevett igének hívjuk azt, amikor nem magad találod ki a varázsigét, hanem olyan formulát használsz, amit megtanítottak neked. Utóbbi esetben a szándék kisebb szerepet játszik, mert az igemondó vagy nem arra figyel, amit csinál, vagy az a szándéka, hogy a varázslat, amit mond, működjön. Emiatt a szavak teljes valójukban tudnak érvényesülni.

Eragon kezdett fölengedni.

– Sok varázsigét tanítottak nekem. Úgy érted, hogy azok mind ilyen bevett igék? A gyógyítások is?

– Főleg azok. Ha valaki éppen elvérzik melletted, akkor a sietség mellett nem biztos, hogy arra tudsz majd koncentrálni, hogy helyes legyen az igeidő-egyeztetésed. Akkor egyszerűbb ilyesmikkel dolgozni. És ami azt illeti, bátorítanálak arra, hogy főleg bevett igékkel dolgozz.

– Az behatárol – jelentette ki dacosan.

– De kisebb eséllyel halsz meg, vagy ölsz meg valaki olyat, akit nem kéne – bökött rá Brom a pipája szárával.

Most azért kapálódzol, mert el akarta kábítani Murtagh-ot? csattant föl Saphira. Na és akkor! Kivédtétek!

– Nem védtük ki! Pont ez az! Nem konvencionális varázsige volt, úgy dobtad el, hogy nem kötötted ki, hogy Murtagh a célpontja, ezért ő el tudta téríteni és veled ellentétben, ő már irányozta a varázslatot: miránk! Vagyis a te varázslatod gyökerét kellett volna megállítanunk, az ő módosításával! Arya kiolvasta az elmédből, hogy mit csináltál, szóval inkább átengedtük a varázslatot, ami kiütött hármat közülünk. Ha megpróbáltuk volna hatástalanítani, akkor talán négyen vagy öten is harcképtelenné válunk.

Eragon leforrázva bámulta a földet a lába előtt.

– Megértettem – motyogta.

– Emlékszel, mit mondtam neked? – ütötte tovább a vasat Brom. – A varázslás nem csak móka és kacagás. Valahányszor varázsolsz, az életeddel játszol. Te szerencsés vagy, Eragon: a tévedéseid eddig neked nem kerültek sokba. De nem akarom hallani, milyen hangja lenne Saphirának, amikor elveszít téged, márpedig ha hülye vagy és oktalanul dobálózol mindenféle kipróbálatlan varázsigékkel, akkor simán lehet, hogy egy szép napon felrobbantod magad.

Elég – jelentette ki Saphira ridegen. Eleget szidtad a lovasom. Nem hallgatunk tovább.

– Pedig hozzád még el se jutottam! – pöffentett felé egy újabb füstkarikát Brom.

Őt nem szavakkal hordta le. Gondolatban küldött valamit Saphirának, amit Eragon a sárkánnyal egyszerre nézett meg. És egyszerre hökkentek meg, mert Brom ugyan csak Tövis egyetlen mozdulatát küldte el nekik, amikor Tövis átpördült felettük és Murtagh majdnem levágta Eragont, de Brom hozzá csatolt benyomásai pótoltak egy hosszabb előadást.

Brom látta, hogy Glaedrhoz hasonlítva, Tövisnek a testéhez képest rövidebb a szárnya, de ő ebben nem esztétikai hiányosságot látott, mint Saphira, hanem azt, hogy ezek képessé teszik a vöröst szűk fordulókra, gyors irányváltásokra. A vaskos testfelépítésében iszonyatos erejű ütéseket sejtett, amiktől Saphira elkábulna. Az egyes hirtelen, darabos mozdulataiból pedig azt látta, hogy Tövisnek vagy fájdalmai vannak, vagy nem nyújt eleget és ezért kötött az izomzata – de az is lehet, hogy a hirtelen növekedés okozta ügyetlenségről volt szó. Rezgett benne a gondolat, hogy Tövis nincs teljesen tisztában a saját méreteivel, és hogy nekik ezt ki kellene használniuk.

Saphiráról is volt véleménye: Glaedr jól tanította, a természetes adottságai erősítése mellett kitért arra is, hogy gyakoroltassa vele azokat a fordulókat, amik Tövisnek a vérében voltak. A hosszabb szárnyai azt jelentették, hogy hosszabb távokat tudott repülni kevesebb pihenővel és kisebb erőfeszítéssel. Amikor csigavonalban a magasba emelkedtek, Saphira könnyebben gyűrte le a magasságkülönbséget, Tövisnek küzdenie kellett, hogy tartsa vele a lépést.

– Szerencséd volt, én pedig utálom a szerencsét – mondta Brom és a hangjában a rossz tapasztalatok véglegessége bujkált, amitől Eragonnak felállt a hátán a szőr. – Blödhgarm fog a hátadon ülni, amíg Eragon nincs itt. Ő szolgálta a Rendet Ilireában, tudja, hogyan kell nyeregben ülni. Van kérdés?

– Nincs – susogta Eragon, még mindig letaglózva az információ-mennyiségtől. A kép még ott lebegett Saphira elméjében a vörös sárkányon ülő Lovasról, aki túl messze volt ahhoz, hogy Brom láthassa az arcát. Az irányukba közölt benyomások alatt volt még valami, amit Brom kitörölt, de a nyomot nem tüntette el, hogy volt ott valami, mielőtt továbbította a képet nekik. – Vagyis, Brom…

– Mi van.

– Ebrithil azt mondta, hogy téged kell kérdezzelek Morzanról.

– Tényleg? – Szippantott egyet a pipájából. – Majd máskor.

Meglepően fürgén hagyta ott őket. Eragon utána akart kiáltani, hogy mégis mikor, ha ő most elmegy, Saphira viszont egészen konkrétan rámarkolt. Két mancsát Eragon teste köré fogta és a hátának nyomta a fejét.

Velem foglalkozz, vagy én kiáltok utána, de akkor hamuvá omlik.

Eragon zavartan meredt rá. Ennyire bánt, amit mondott? Jaj, de hát annyira ügyes voltál!

Saphira gyomorból felmordult, és a farkával a földre vágott, hogy a mező széli fákról felröppentek a madarak. Eragon a szeme alatti apró pikkelyeket simogatta, míg meg nem érezte, hogy a sárkány izmai ellazulnak. Ezúttal Saphira pöffentett egy füstkarikát és komor elégedettség áradt szét benne, hogy ő is tud formákat fújni a füstből.

Egyet se félj, kicsikém, azért majd kiszedjük belőle. Ha máshogy nem adja a titkait, majd ráülök.

* * *

A nap alacsonyan billegett a látóhatár fölött, haldokló sugarai vörösre festették az eget. Mintha tekergő-csiklandós-lángokba nézett volna; Tövis nemcsak látott, de még szép is volt.

Gyilkos-szárnytörő-Morzan a homokkal szórt gyakorlóteret határoló fal tetején ült, egy napernyő alatt. Mellette egy katona állt, egyike Tövis láncőrzőinek. Lándzsa helyett ezúttal egy tálca volt nála, behűtött itallal. A katona szaga ezúttal nem nevetős-kegyetlen, hanem túl meleg-kába volt. Olyan gyakran pillantott a tálcán lévő italra, hogy Tövisnek is feltűnt, pedig lefoglalta, hogy figyelje a névtelen éles karmait. Nagyobb volt, mint Tövis, tapasztaltabb, de pont a méretei miatt valamivel lassabban mozdult nála. Ha ütött, akkor az utolsó pillanatban félre tudott ugrani – de a gyilkos-szárnytörő azt hibának tekintette, a hibákért járó büntetést pedig nem ő, még csak nem is Shruikan, hanem Ő találta ki.

Nőstény-Saphira nem volt olyan nagy, mint a névtelen. A kénszagú-parázsló-föld-felett Tövis még gyorsabban tudott mozdulni, de a legutóbb már nem tudott előbb reagálni, mint ahogy amaz ütött. Gyilkos-szárnytörő végignézte az emlékeit a küzdelemről, és Tövis akaratlanul is tisztelettel adózott neki, amiért mindkettejük minden mozdulatát értette, úgy, mintha nem kétlábú, hanem szárnyas-pikkelyes teremtmény lenne ő is.

Végigremegett a pikkelyein a kérdés, hogy vajon az ő-társa-Murtagh is ennyire fogja-e érteni őt száz év múlva, vagy gyilkos-szárnytörő azért lát többet, mert bele kell bújnia a névtelen bőrébe és irányítja őt?

De nem, csak parancsot ad, néha az ősnyelven vakkant egy-egy szót, és akkor a névtelen irányt vált, máshogy mozdul, Tövis pedig próbált reagálni.

Már mindketten hozzászoktak, hogy addig tartanak az edzések, míg teljesen ki nem fullad. Akkor talán megengedik neki, hogy átvonszolja magát a kertbe, és a társával pihenjen. De gyilkos-szárnytörő ezúttal akkor mondta, hogy elég, amikor pedig még lett volna benne erő arra, hogy küzdjön. Végigcsikordult rajta a félelem, hogy talán hibázott, és most mehet büntetést kérni. De a névtelen nem úgy tartotta a fejét, és a Morzannak küldött kurrogásában sem volt nyoma haragnak.

Gyilkos-szárnytörő a katonára nézett. A láncőrző szaga ideges-rettegésre változott, hasonlóvá vált a prédákéhoz, hogy Tövis szájában összefutott a nyál.

– Takarodj – közölte vele Morzan. – A tálcát hagyd itt.

A kétlábú már rohant is, lépteinek sietős zaja sértette az érzékeny fülét.

Megremegett, amikor megérezte gyilkos-szárnytörő kutató gondolatainak hullámát átsiklani rajta, anélkül, hogy megérintette volna. A névtelen megrázta magát, mint egy pikkelytelen-szárnyatlan-lihegve rohan az ember mellett, és a fejét alacsonyan tartva szimatolt körbe, ahogy az udvar napos oldala felé fordult és helyet keresett, ahol kényelmesen elfekhet.

‒ Tövis ‒ szólalt meg gyilkos-szárnytörő, és ő elszégyellte magát, mert nem volt sárkányhoz méltó az a hirtelen félelemhullám, ami végigszaladt rajta. ‒ Ami most következik, arról egy büdös szót nem szólhatsz soha senkinek, világos?

Igen, uram, felelte az ősnyelven, ahogy az ilyenkor kötelessége volt. Azért Murtagh-nak el fogja mesélni, elvégre ő nem senki, még csak nem is akárki, ő Tövis másik fele. Titkolózni előtte olyan, mint dolgokat tudni, de nem tudomásul venni.

Morzan kinyúlt oldalra, felmarkolta a vicces kis fémtárgyat, amiben a hűtött ital volt és egy hajtásra kiitta. Nagyot nyelt, mintha túl nagyot kortyolt volna. Milyen érdekes, hogy mekkora különbség van ember és sárkány között, annyi ital Tövisnek arra se lenne elég, hogy az ízét rendesen megérezze. De Morzannak elég volt, visszatette a kupát a tálcára, aztán egy sima mozdulattal, ami inkább volt sárkány-, mint emberszerű, fölkelt és leugrott az udvarra. A névtelen akkor már a földet gyúrta, hogy kényelmes legyen neki a fekvés, de már fel is kapta a fejét, felmordult, és a társához ügetett, izgatottan szimatolt Morzan felé, aki félrehajolt, hogy a névtelen ne döntse fel a hirtelen szeretetrohamával.

Morzan a két kezét a sárkány állára tette. A névtelen mozdulatlanul tartotta a fejét, de a teste többi része még mindig izgatottan remegett, a farka tekergésétől surrogtak a pikkelyei. Gyilkos-szárnytörő Tövisre nézett, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy a kétlábú megszólal, de aztán a szaga változott, gyanakvástól-csípős lett és inkább körbenézett ‒ mint Murtagh, és ettől a hasonlóságtól megemelkedtek Tövis gerince mentén a pikkelyek.

Először látta gyilkos-szárnytörőt prédaként viselkedni.

Megérezte a kétlábú elméjének az érintését, és azonnal kiverte a fejéből a gondolatot. Gyorsan megtanulta, hogyan dobjon félre mindent, ami miatt bajba kerülhetne, márpedig ez pont olyan dolog volt, ami felborzolná Morzan pikkelyeit. Az is, ha Tövisnek sokáig tartana megnyitni az elméjét, hogy figyeljen rá.

Morzan még mindig távolról beszélt hozzá, nem engedte, hogy Tövis belásson a király érintésétől bűzlő védelme mögé.

Te érted, amit mond, ugye? Morzan egy benyomást küldött neki a névtelenről, aki rajta keresztül valahogy mégsem névtelen volt. Tövis farka vége megrezzent. Reagálsz rá, még mielőtt mozdulna. Valamit csinál, és te érted.

Tövis felvillantotta előtte a mordulásokat, a testbeszédet, amit persze, hogy értett, hát sárkány volt. Partner-Murtagh is értette gyilkos-szárnytörőt és fojtogató-félelmet hozó-sötét-királyt már csak abból, hogyan álltak, hogyan néztek, lapos képük egy rándulásából megsejtette, hogy milyen hangulatban vannak.

Akkor figyelj.

És Tövis máris a másik pajzsán belül volt. Csak Murtagh emlékein keresztül látott tisztességes erdőt; Morzan kastélya fölött a hegyoldalban már csak kisebb fák nőttek. Ez viszont… még Murtagh sem állt soha akkora fa mellett, amitől ennyire aprónak érezte volna magát. Az egész hely úgy tűnt, mintha egy kastély belsejében lett volna, de a falakat ágakból, vagy éppen gyökerekből fonták, és mindent-mindent egy furcsa, könnyű valami borított, amire Murtagh egy másik emlékéből talált szót: függöny. Ezek a tépett függönyök lebegtek-libegtek a gyönge légáramlatban – valamiben, amitől Tövisnek még jobban megfeszült valami az alhasában. Nem elég, hogy kényelmetlenül kicsinek érezte magát Morzan elméjében, azt is érezte, hogy az a szellő nem Morzanból, de még csak nem is a királytól fakad. Nem merészelt jobban belenézni, mert az ilyen mély mentális kapcsolat során nagyon nehéz bármit elfedni, ami éppen előtérben van.

Figyelj.

És Morzan hangjában várakozás volt és vágyakozás, ami mélyre hatott és azzal fenyegetett, hogy mindent elnyel. Annál mélyebbre már csak a rettegés nyúlt, hogy esetleg… esetleg…

De a gondolat túl rövid volt, és Morzan elfordította a figyelmét, még mielőtt Tövis túl mélyre láthatott volna. Távolabb lökte, már nem volt ott az ágból-font-kastélyban, csak egy pillanatra látott egy irdatlan, de tépett fát, amit a messzeségbe vesző láncok kötöttek ki, mielőtt mindez elveszett volna egy viharfelhő mögött. Bármit is akart a gyilkos-szárnytörő, szüksége volt hozzá Tövis állandó jelenlétére, azt viszont nem akarta, hogy Tövis túl közel legyen hozzá. Ezzel egyet tudott érteni, a másik elméjének látványa határozottan felzaklatta, és még csak azt se tudta pontosan megmondani, hogy miért. A viharfelhő kellemesebb volt.

Érezte Morzan gondolatait kinyúlni, hát követte a figyelmét, aztán majdnem visszarettent. Megtiltották neki, hogy hozzáérjen a névtelen elméjéhez, de most, Morzanon keresztül, láthatta. Hatalmas, a teste méreteihez illeszkedő elme volt, mint Shruikané, és az Eldunaríké. De míg Shruikané tépett volt, mert túl hamar kellett túl nagyra nőnie, és a beleerőszakolt emlékek mentén növekedési csíkjai lettek, amik néhol a felszakadással fenyegettek, ez az elme… Tövis látta a barlangokat az Urû’baen fölé nyúló sziklában. Mintha egy olyan barlangba nézett volna be, nem volt benne más, csak néhány korhadt csont, komor emlékeztetője annak, hogy itt régen valami élt, és néhány apró színfolt a peremek mentén, mint a motoszkáló egerek. Éhség, jóllakottság, a test különböző funkciói. Csak amíg egy ostoba jószágnak ez az egész elméjét kitöltötte, addig itt a méretek nem álltak összhangban. És ezt a névtelen is sejtette. Csak sejtette, nem tudta, mert Tövis látta, hogy mielőtt eljutott volna a tudásig, egy láthatatlan, érzékelhetetlen dolog útját állta és a gondolat elkanyarodott, majd egy pillanat alatt semmivé foszlott. Csöpp frusztráció maradt a nyomában, amiről Partner-Murtagh jutott eszébe, meg az, ahogy próbál emlékezni egy szóra, ami ott volt a nyelve hegyén, de túl hamar akarta kimondani, és egy másik kósza gondolat miatt végképp elfelejtette, még azt is, hogy eleve mit akart mondani.

Morzan jelenléte ráborult a névtelenre. Körülfogta, köré tekeredett, és elkezdte összehúzni, összenyomni. A névtelen elméje megremegett, aztán a szilárdnak tűnő falak engedtek a szorításnak, mint a hús. Ahogy a gyomor összemegy, mikor nincs benne semmi, hogy kitöltse.

Figyelj!, csattant fel Morzan és Tövis figyelt.

A névtelen a földre lapult és tutúlt. Morzan folytatta a sárkány elméjének összenyomását, de közben Tövisre figyelt, az elméjét érintő gondolatcsápban is megjelent a kétségbeesés halvány szála.

Tövis megpróbálta elkendőzni előle, hogy megértette, miért tartotta itt, miért kéri tőle ezt. Morzan gondolatait egy pillanatra vörösbe vonta a feltámadó, gyilkos harag, és tudta, hogy nem járt sikerrel. A névtelen felhördült.

Hozzád igazodik, mondta gyorsan, hogy gyilkos-szárnytörő ne rá figyeljen. Tetszik neki, de azt érzi, amit te.

Ahogy jött, olyan gyorsan emelkedett fel a düh köde.

Mondd, mit csinál, mondta a férfi és megint azt érezte, hogy durva akar lenni, de mögötte ott volt a mindent kitöltő, mindent elborító vágy, vágy, vágy.

Tövis ott ült, és végignézte. A névtelen lassan feloldódott Morzan szorításában, az a néhány egér-gondolata, ami volt, meghízott, sejtéssé vált. Morzannak majdnem sikerült olyan kicsire összenyomni a sárkányt, hogy az apró gondolatok teljesen kitöltsék a fejét. De még szüksége lett volna valamire, egy apróság még hiányzott, ahogy a repüléshez sem elég nekifutni, szükség van az elrugaszkodásra.

Morzan gondolatai visszahúzódtak Töviséitől, hogy minden erejével arra tudjon figyelni, hogyan tölti ki a saját gondolataival azt a megmaradt helyet. Vér hullott a vízbe, előbb csak cseppek, aztán egészen megszínezte, halvány vörösbe vonta az egészet, hogy nem látszott a mélye, az alja, és a névtelen elméjében elcsitult a sejtések keltette viszkető frusztráció. Morzan gondolatai megtámogatták az övéit, és egyetlen pillanat erejéig egész volt. A sárkány bensője megmozdult, felkavarodott, feltört, mintha lángba akarná borítani a mindenséget, a tudás egy ragyogó ékköve emelkedett fölfelé, egy szó, amit a sárkány már olyan régen keresett, olyan régen ki akart mondani, és…

És darabokra tört.

Az összegabalyodott-összeolvadt gondolatcsomó, amivé azok ketten váltak, szálakra válva szétesett abban a pillanatban, hogy az a fényes szilánk elérte a tudatos elme határait. A névtelen összenyomott elméje egy pillanat törtrésze alatt ugrott vissza az eredeti méretére, és Szó fénye, amire majdnem emlékezett, beragyogta az elméjét, boldogsággal öntötte el őt. Azonnal elfelejtette, hogy minek is örül, hogy mire emlékezett, hogy mire is kellett volna emlékeznie. Megmaradt benne az öröm, és észre se vette, hogy Morzan kétrét hajolva hörög, mert bármi is volt az a szilánk, kilökte őt a másik elméjéből, az ő gondolatszálait fájdalommal vetette hátra, hogy gyilkos-szárnytörő félig bénultan rogyadozott és küzdött azért, hogy talpon maradjon. Mire magához tért, a sárkány elméjét betöltő öröm már a múlté volt, csak halvány visszhangja maradt. A névtelen megbökte az orrával a lovasát, mintegy kérve, hogy folytassák a játékot, Morzant azonban teljesen kifacsarta az élmény.

Tövis pedig megrendülten ült és próbálta szavakba önteni, amit látott, mert sem gyilkos-szárnytörő, sem fojtogató-sötétség nem szerette, ha sárkány-módra beszélt hozzájuk.

‒ Nem mondtál semmit ‒ recsegett Morzan, aztán megköszörülte a torkát, és lejjebb húzta a csuklójára a hamis-cserélhető-irhát, hogy megtörölje a verítéktől fénylő homlokát. ‒ Azt mondtam, beszélj hozzám!

Nem… nem tudom elmondani. De meg tudom mutatni. Figyeltem.

Morzan vicsorgott, és azt a kétlábú arckifejezést még Tövis is értette. Nem várt engedélyre, azonnal a kétlábú felé lökte a névtelen örömének emlékét. Úgy, ahogy volt, mindenestül. Elég sok volt ahhoz, hogy gyilkos-szárnytörő megbillenjen, aztán hunyt szemmel a haldokló nap felé fordítsa az arcát. Furcsa hang tört fel a torkából. A névtelen megint megbökte a vállát, túl erősen, mert nem tudta megbecsülni, mekkora erőt szabad kifejtenie, és a társa térdre rogyott. De Morzan nem csattant fel, nem rivallt rá. Ahogy a névtelen megint közelített hozzá, az orrára borult és átölelte.

‒ Ott vagy benn ‒ súgta a pikkelyekbe olyan halkan, hogy Tövis alig hallotta. ‒ Tudtam, hogy még mindig itt vagy!

Az idősebb sárkány félig lehunyta a szemét, az oldala hullámzott, és ahogy dorombolt, Tövis megint úgy értette őt, hogy itt van-megvan-ketten vagyunk-egyek vagyunk.

>>> Következő fejezet >>>