|
Forrás
Az Igazság Mancsa
Ennyi? ‒ kérdezte Shruikan. ‒ Megnyerted magadnak a
világot, és most itt akarsz tartani ebben a teremben?
‒ Elrettentő erő leszel, ahogy a trónom mögött állsz ‒
mondta Galbatorix és nem nézett a szemébe.
És ha te nem vagy itt? Akkor kimehetek?
‒ Nem.
Unatkozni fogok.
‒ A saját érdekedben történik ez, Shruikan. Hogy ne eshessék
bántódásod.
A sárkány hallgatott. A frissen megkoronázott király nem
sejtette, hogy mi mindent értett meg abból az egy mondatból. Nem
is érthette: nem volt hajlandó szembenézni önmagának azzal a
szegletével.
Ám legyen. De ne kérd tőlem, hogy egyedül legyek a saját
gondolataimmal! Még a te társaságod is jobb az egyedüllétnél.
‒ Nem leszek az udvari bolondod. Szórakoztasd magad!
Hm, és ha lebontom a tróntermed? Kőről-kőre,
megtalálom a réseket az igézeteidben és beengedem a szelet.
‒ Ne tedd próbára a türelmemet! ‒ csattant fel Galbatorix.
Akkor adj mellém valakit! Valakit, akinek csak annyi a dolga,
hogy szórakoztat!
‒ Csak ennyit akarsz? Bánom is én! Válassz kedvedre az őrök
közül, felőlem akár ki is kaparhatod őket a páncéljukból,
mint a rákokat!
A kapcsolat azért megmaradt kettejük között. Galbatorix őrizte a
tudást, amit megszerzett, de Skruikan elől nem tudta eltakarni.
Miért is tette volna? Egy sárkány nem tud úgy varázsolni, mint
egy kétlábú, és tilos volt másokkal megosztania Galbatorix
felfedezéseit.
Galbatorix azzal tisztában volt, hogy Shruikan néha egy szebb hangú
őrt felolvasónak használ; az őrök azonban nem voltak
gyakorlottak az ilyesmiben, lassan olvastak, gyakran tévesztettek,
nehezen boldogultak azokkal a szavakkal, amiket nem értettek és
gyorsan berekedtek. Galbatorix nem aszerint vette fel őket, hogy
mennyire voltak ügyesek a betűvetésben. Az viszont feltűnt neki,
hogy nem sokkal azután, hogy véglegesítette az elme megszállásának
technikáját, az őrök sokkal gyakrabban mentek a könyvtárba új
könyvekért. És hogy a felolvasónak már csak annyi volt a dolga,
hogy álljon és lapozzon, míg a sárkány a szemén keresztül
olvasott.
Galbatorix horkantott. Természetesen a rendben is voltak olvasó
sárkányok, éppen úgy, ahogy a szárnyas teremtményeknek is
megvolt a maguk szájról-szájra szálló irodalma. Azonban ahogy
telt az idő, egyre inkább biztos lett benne, hogy Shruikan volt az
a sárkány, aki a legközelebb állt az emberi értelemben vett
tudósokhoz legközelebb.
Milyen kár, hogy viselkedéstudományt és pszichológiát tanult.
Egyik sem volt kifejezetten emberekre szabott tudomány ‒ a tündék
nagy általánosságban ritkán érdeklődtek olyan életformák
iránt, amiket maguknál alacsonyabb rendűnek ítéltek, ugyanakkor
olyan kényelmetlenül hasonlítottak rájuk. Így Galbatorix
legfeljebb arra használhatta föl a sárkány tudását, hogy
hatékonyabban megfélemlítse az őt megkérdőjelezni merészelő
nemeseket.
Véget ért az audiencia. Galbatorix egy intéssel elbocsátott
mindenkit, és a trónján ülve várta, hogy mihamarabb
kitakarodjanak. Akkor pedig egy dühös mordulással fölkelt, hogy
az oldalajtó felé vegye az irányt.
Maradj még egy kicsit. Beszélni akarok veled.
‒ Nem. És megmondtam neked, hogy ne kérj tőlem ilyesmiket!
Nem kérés volt.
‒ Hogy mondod?! ‒ csattant fel és megpördült, hogy Shruikan
szemébe nézzen.
Ehelyett egy méretes mancsot látott, ami megállíthatatlanul
közelített felé, majd összezárult körülötte. És még csak
nem is mellső mancs volt, hanem a bal hátsó, mert Shruikan a
„kezeit” arra használta, hogy felágaskodjon, és belülről
széttépje vele a trónterem mennyezetét.
‒ Shruikan! Megállj!
Megmondtam, nem? Megtalálom a varázslataidban a kiskapukat.
Az aláhulló kő-esővel mit sem törődve kimászott az épületből.
Galbatorix az irdatlan mancsba zárva sértetlenül átvészelte ezt;
nem látta, csak hallotta az udvaron rémülten kiáltozó és
sikoltozó embereket.
Nem látta, csak érezte, ahogy Shruikan kitárja a szárnyait, majd
olyan egy olyan erőteljes lökéssel, amitől a citadella összes
ablaka megremegett a keretében, elrúgta magát a földtől. Abba a
tenyérbe (vagy talpba?) foglyul ejtve Galbatorix érezte a sárkány
izmainak játékát.
A varázslatért nyúlt.
Azonban Shruikan elméje elébe került és útját állta.
‒ Azt hiszed, hogy ellenfél lehetsz számomra? Áruló!
Tudom, hogy erősebb vagy, biccentett ő. És azt is tudom,
hogy egyúttal gyengébb vagy nálam. A mancsomból nem
szabadulhatsz, az elmém és a testem pedig éppen eléggé el tud
válni egymástól ahhoz, hogy gond nélkül hadakozhassunk, míg a
testem repül. Vagy…
‒ Vagy? ‒ kérdezte a fogát csikorgatva.
Vagy mesélj nekem! Kezdd mondjuk azzal, hogy milyen napod volt.
‒ Elrabolt egy kibaszott sárkány!
Hm, valóban, ez megtörtént. És mondd, ez milyen érzéseket
kelt benned?
‒ Te most viccelsz velem?
Shruikan hangja mély volt és őszinte:
A leghatározottabban nem.
Vége
| 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése