Zavaros víz X.

Ez a fejezet úgy lett, hogy Tonhal írt valamit, aztán rájött, hogy Morzan túlságosan tudatában van annak, hogy mit tesz, szóval kib*szta az egészet a fenébe és kezdte elölről.

Előre is boldog új évet mindenkinek, aki erre vetődik <3

 

Forrás

Zavaros víz

X. Szivárgás

Az a nap apró katasztrófákból épült föl.

Mint kiderült, megtanítani valakit olvasni nem megy egyik napról a másikra, de Murtagh aznap a szokásosnál is jobban próbára tette Morzan amúgy is véges türelmét.

– Fordítva – mordult föl.

Murtagh vetett rá egy félős oldalpillantást, és ahelyett, hogy megfordította volna a vonások sorrendjét, amire Morzan gondolt, amikor rászólt, húzás helyett tolni kezdte a krétát a palatáblán. Morzan azt azért szerezte, hogy Murtagh akkor már ne csak olvasni, de írni is megtanuljon, viszont valahányszor a gyerek elérte, hogy az a nyomorult kréta csikorogjon a táblán…

Éles szusszanással a combjába markolt, hogy ne kiáltson rá a gyerekre. De Murtagh így is észrevette. Kiesett a kezéből a kréta és a szék hátlapjához lapult, mint mindig, amikor kiszagolta Morzan dühét.

Még nem jött rá, hogyan csinálja. Hogyan tudja megmondani, hogy Morzan mérges, még azelőtt, hogy ő maga rájönne erre.

Azt tette, mint mindig: felállt és kiment. Semmi értelme nem lett volna maradni, mert ha egyszer megijesztette Murtagh-ot, akkor a fiú onnan kezdve csak nézett rá nagy kerek szemekkel, mintha attól tartott volna, hogy ő egy ponton fogja magát és felfalja. Mintha nem is az apja lenne, hanem valami veszett kutya!

Egyszer jutottak el addig, hogy fölemelje a hangját. Akkor Murtagh úgy megrémült, hogy bár nem sírt, de másfél napig olyan feszült volt a közelében, mint egy kifeszített íj. Morzan nem akart oda visszasüllyedni.

Letrappolt a gyakorlótérre. Odalenn néhány szolgálaton kívüli katonája csépelte egymást, de amint észrevették, megálltak.

– Ki vív meg velem?! – kiáltotta el magát.

A katonák összenéztek vagy a földet bámulták. Morzan a fogát csikorgatta. Levett az állványról egy gyakorlókardot, hogy akkor majd szétveri a gyakorlóbábukat, de ekkor nem is egy, de három katona lépett előre, hogy hajlandóak megmérkőzni vele.

– Kiváló – mosolyodott el, és alapállásba helyezkedett. – Gyerünk, gyakorolják szépen a csapatmunkát!

Gondolkodott rajta, hogyan veszi észre Murtagh a hangulatait. Még az is megfordult a fejében, hogy esetleg Selenának igaza volt, és amikor Morzan turkált egy kicsit a fejében, véletlenül felébresztette a fiú mágiáját. De hiába fokozta az elméje védelmét a találkozóik alatt, nem érzett semmi olyat, hogy Murtagh az elméje körül böködött volna. Hogy ezt ellenőrizze, nagyon óvatosan megsimogatta a gyerek elméjét.

Még mindig tompa gyertyaláng volt, híján az éles felhangnak, amit Morzan az igemondókhoz társított. De Murtagh összerezzent az érintésére, nem úgy, ahogy a katonái tették, ha Morzan az ő elméjüket bökte meg. Ugyanolyan zárt elméje volt, mint Selenának – de Morzan erről már korábban is tudott.

Még Galbatorixot is megkérdezte, hogyan tudja ő kordában tartani az érzéseit.

– Szerinted? – kérdezett vissza a barátja felvont szemöldökkel. – Habár nem esik jól, de kénytelen vagyok elismerni, hogy a Rend módszerei ebben a tekintetben hasznosak. Önismeret, meditáció, és nyitott elme, Morzan. A környezeted válaszreakcióit nem csak akkor lehet használni, amikor megfélemlíted őket.

– Hát kösz.

Nem akart Oromisra gondolni, meg az idióta gyakorlatokra, amikkel a vén tünde éveken át kínozta őt. De ha a barátja is azokat javasolta… biztosan nem segített, hogy az a két alkalom, amikor Morzan rászánta magát, úgy ült le meditálni, mint akinek a fogát húzzák.

Tudta, hogy a gyakorlópályán töltött idővel jobban kézben tartja önmagát.

Tartott ez egészen addig, míg ki nem derült, hogy a három katona csapatmunkája csapnivaló és inkább akadályozták, mint segítették egymást. Az egyik konkrétan keresztülesett a társán, miközben rohamra indult, így Morzannak még oda se kellett fordulnia, miközben odavágott a harmadiknak.

A gyakorlókard egy szomorú pendüléssel tört el a kezében.

Dühösen elhajította a kezében maradt markolatot, ami nekicsapódott a gyakorlóteret határoló egyik faragott pillérnek és letört egy darabot Morzan címeréből.

Elöntötte az érzés, hogy ő ezt már látta, megélte. Talán tegnap. Talán múlt héten. Talán aznap, amikor ez a fajta rutin kialakult, hogy fölkel, tanítja a fiát, dühös lesz, megveri a katonáit, aztán megy dolgozni.

Ezután belehasított, hogy nem tudja megmondani, pontosan mióta van napirendje. Mikor lett minden nap egyformává, hogy már nem emlékszik rá, mikor érkezett meg a postával az a csomag színes kréta, amit Murtagh-nak vett, hogy a fia már színesben tudott gyíkszerű lovakat rajzolni. Arra emlékezett, hogy egy pillanatra érthetetlen módon elöntötte a büszkeség, mert a fia vörös lovat rajzolt arany sörénnyel.

Az, hogy az idő képlékennyé vált, egy kicsit… megviselte. Arra az időszakra emlékeztette, ami az Alapítás után volt, amikor vagy sárkányokra vadászott, vagy ivott, vagy… de nem, nem is gondol rá. Maga mögött hagyta.

Azért ment ki a gyakorlótérre, hogy levetkőzze a dühét, erre csak még dühösebb lett.

Sarkon fordult és eltrappolt. Meg sem állt a pincéig.

Marta őt a tehetetlenség, akkor pedig inkább belefojtja azt a borba. De alig markolta meg a palackot, már meg is fájdult a feje, mintha a macskajaj már előre kopogtatott volna. Odavágta a az üveget és üvöltött, mert mást nem tehetett, és a tudat, hogy nem szabadulhat, mindig is egy olyan érzés volt, amitől borsódzott a háta.

Kettesével szedte a lépcsőfokokat, hogy kijusson a pincéből. A dolgozószobája képe lebegett a lelki szemei előtt, meg a tükör, amin felhívja a barátját. Egészen biztos volt benne, hogy Galbatorix keze volt a fejfájásban. Az évek és a tapasztalat megtanították rá, hogy vannak véletlenek, de egy olyan uralkodó mellett, mint Galbatorix, igen ritkák. Feltett szándéka volt, hogy ő igenis beszél Galbatorixszal és elküldi a fenébe, még akkor is, ha nem csak a barátja, hanem a királya is, akinek ő örök hűséget és engedelmességet fogadott.

Az udvarra felérve azonban az elhatározása megingott. Törött lelkének másik fele ott feküdt a belső udvaron, hosszú nyakát kinyújtotta, hogy olyan közel legyen fizikailag a pince lejáratához és az ő szenvedő lovasához, amennyire lehetséges. Kerekre tágult pupillákkal nézett Morzanra, és aggodalmasan szimatolta végig, mintha ő az imént a pincében halálos veszedelmeket élt volna meg.

Morzan dühe a kezdetek óta forró tűzvésznek érezte a dühét, ami azzal fenyegetett, hogy elemészti őt. De ez a tűz mégis jégnek bizonyult a sárkány meleg, aggodalmas szeretete mellett, mert a harag kiolvadt a tagjaiból, ő pedig tiszta és könnyű volt, mint a tavaszi levegő hóolvadás után a felső légrétegekben.

A sárkány kurrogott, ahogy Morzan kezei a vörös pikkelyeket cirógatták. Az orra gyöngéden érintette a kabátja finom anyagát, mintha tudta volna, hogy ez nem a repüléshez viselt, durvább, ellenállóbb ruhája. Morzan le se szarta. Odarendelte a nyerget, és mentek repülni.

Magasra szálltak. Fel az égbe, fel a Gerinc csúcsai fölé, ahol Morzannak már nehezére esett levegőt venni és reszketett a túl könnyű ruháiban, ahol marta az arcát és könnyeket csalt a szemébe a hideg szél. Lehámlott róla minden gondolat, elveszítette a szavakat és nem volt más, csak az érzések és impressziók.

Elveszítette minden emberségét, hogy ő és a társa ismét egyek lehessenek.

Mire visszatért önmagához, a társa már völgyekben kanyargott, csermelyek folyását követve. Visszanézett rá és felhorkant, aztán visszafordult, hogy megnyalja a szájt, amikor odalenn a bolhaméretűre zsugorodott szarvasok megijedtek az elsuhanó árnyékuktól és menekülni kezdtek.

Morzan noszogatására nem eredt a nyomukba, hanem körbefordult és ahelyett, hogy Kuasta magasságában kiértek volna a tenger fölé, a kastély felé vették az irányt. A táj természetes görbületeit követve lassabbak voltak, mint kilőni az égbe, hogy aztán zuhanjanak, mint a futócsillagok, Morzan fogai viszont még mindig kasztanyettáztak a fagyos levegőtől és nem volt jövése bűvölettel kiűzni a tagjaiból a hideget.

A gondolatokat nem tudta távol tartani, de repülés közben legalább az élük lekopott. Nem dühítették fel őt, vagy ha mégis, az a harag azonnal kifolyt belőle. Közepesen tiszta fejjel tudta átgondolni a problémát.

A problémát, miszerint Murtagh nem tudta a játékszabályokat. Morzan szaggatottan sóhajtott. Talán csak megöregedett és annyira beleszokott a rendszerbe, hogy el sem tudta képzelni, hogyan viselkedik valaki azon kívül. Mint amikor parasztokkal vagy cselédekkel kellett megértetnie magát: mintha egy külön faj képviselőivel kellett volna szót értenie. Más reakciók, más tanult minták. Üti a vasat, hogy őszinte reakciót kapjon, ahogy azt egy nemessel tenné, de azon a ponton, ahol egy jó játékos megadná magát, egy jobbágy már szörnyethal a félelemtől, mert nem érti, hogy ez még a játék része, és hogy Morzan a világon semmit nem ér el azzal, hogy megöli. Az csak egy csöpp ajándék volt önmagának, miután megkapta tőlük, amit akart.

Erről is biztosan a tündék tehettek. Legyenek átkozottak, amiért távol tartották őt a saját fajtájától!

Hátradőlt a nyeregben, nekitámaszkodott a mögötte lévő tüskének. Kellemes izgalom bizsergette végig a testét a gondolatra, hogy egy rossz mozdulat, és a kiálló éles csont átdöfi őt, mint egy kard.

Ez a gondolat, meg az odafönn rohanó felhők, megpiszkált benne valamit. Nem emlékezett rá, hogy valaha is leszúrták volna. Már úgy igazán. Érték vágások, egyszer a lapockája és a bordakosara közé szorult egy nyílvessző, ami kurvára fájt, de hogy milyen lehetett Kialandínak, amikor a partnere tüskéin kötött ki… és azt se tudta elképzelni, hogy milyen lehetett Murtagh-nak, hogy Morzan halálos sebet okozott neki. Igaza volt Galbatorixnak, egy közepes méretű csodának is beillett, hogy Zar’roc nem ölte meg a fiút ott és akkor.

Morzan felnyögött és megdörgölte az arcát. Galbatorix felhozta a Rendet, meg a régi dolgokat, és arról az a néhány óra jutott eszébe, amit kötelezően meg kellett hallgatnia a traumafeldolgozásról. Az órát tartó mester azt mondta neki, hogy Morzan ezt inkább hagyja a hozzáértőre, és az kivételesen nem azért hangzott el, mert csak egy mihaszna ember volt.

Rémlett neki, hogy az oktató emlegette a helyes szokások kialakítását. De Morzan pont azért indult neki a világnak, mert a kialakuló szokásai miatt megint kezdte elveszíteni az időérzékét. Mélységes iszonyat öntötte el a lehetőségtől, hogy annyira beleszokik valamibe, hogy mire kettőt pislog, eltelt harminc év.

A társa megint visszanézett rá és aggodalmas kurrogást hallgatott.

– Igazad van, hagyjuk a fenébe – motyogta Morzan és elhessegette az emléket, hogy milyen volt, amikor Murtagh fejében volt és megtudta, mit érez a fia Selena iránt.

Inkább benyúlt maga mellett a nyeregtáskába és előhúzta a tükrét. A barátjának nem tartott soká válaszolnia a hívására.

– Szervusz! Mondd, nincs véletlen valami gyors munkád számomra, amit el kéne intézni?

>>> Következő fejezet >>>