Zavaros víz XI.

 

Csak annyit halogattam ennek a fejezetnek az átolvasását, hogy a végén egészen máshogy néz ki, mint az elején. Lesz majd egy nap, amikor nem fogom szarrá szerkeszteni az írásomat, de azt hiszem, ez nem az a nap :’)

 

Forrás

 

Zavaros víz

XI. Zuhatag

Galbatorixnak volt küldetése Morzan számára. Egészen sok, ami azt illeti, és Morzan kitörő lelkesedéssel vetette bele magát mindegyikbe. A fölé magasodó falakból és olvasni tanításból álló, borzalmas rutin feloldódott a feladataiban. Végre úgy érezte, tesz is valamit. Meg persze ott volt az a kellemes plusz is, hogy valahányszor arra a konklúzióra jutott, hogy Murtagh oktatásában akkor érhetik el a következő lépcsőfokot, ha ő maga is hangosan felolvas, felkaphatott a barátja nyergébe és mehetett fontoskodni valahova.

A gil’eadi kiképzőt is szívesen elintézte volna, de volt ugye a parancs, hogy őt nem szabad kibeleznie. Ezt nem mondta meg a férfinak, miközben a torkának szegezte Zar’rocot. Azzal zárta a fenyítést, hogy parancsba adta, mostantól heti jelentést kell küldenie, ugyanakkor a havi jelentéseket, összefoglalva az elmúlt hetek minden történését, továbbra sem hanyagolhatja el. Azt sem mondta meg neki, hogy csak a havi jelentéseket papírozta le, a heti jelentéseket odaadta Murtagh-nak, hogy tudjon min betűket karikázgatni.

De. Ahogy telt-múlt az idő, azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a problémái nem fognak megoldódni akkor, ha nem vesz tudomást róluk. Ahogy beállt a hideg és leesett az első hó, a frusztrációja tovább erősödött, főleg azért, mert már nem mehetett sapka nélkül repülni. Illetve, mehetett, csak mire eljutott Urû’baenbe, majd’ lefagyott a füle. Ráadásul fölösleges kitérő volt, mert a barátja éppen audienciát tartott, Morzan pedig előbb rágta volna le a lábát, minthogy önként menjen hallgatni a nemesek sirámait. Elintézett egy régen halogatott látogatást a városban, aztán mentek tovább, Morzan ezúttal már sapkában.

Egészen lelapította a haját. Látta magát egy tükörben, miközben bekísérte a rangtalan nemest a saját dolgozószobájába. A bosszúság egyszeriben kitört belőle.

‒ … és még mindig csak betűzni tud, vagy nézi a szót húsz évig, aztán kibök valamit, aminek köze nincs ahhoz, ami oda van írva!

A padlón térdelő férfi, aki még mindig az ajkait harapdálta, de legalább már nem zokogott. Továbbra is Morzan kezét bámulta, azt, ahogy a tirádáját széles gesztikulációval kíséri. Vagy inkább a tőrt nézte, ki tudja. Akadozva válaszolt:

‒ A hosszú szavakkal nehezen boldogulnak az elején. Esetleg próbálkozzanak rövidebb szavakkal?

‒ Ó? ‒ vonta fel a szemöldökét Morzan. ‒ Például, lázadó? Vagy áruló? Esetleg tolvaj?

A rangtalan nemes megint könnyezni kezdett. Morzan jelentőségteljesen felé fordította a tőr hegyét.

‒ Nem, uram, inkább… Tudja, csak ilyen… rövid szavak, mint a… a róka? Vagy a béka?

‒ Ló ‒ dörmögte Morzan.

‒ Igen, igen, a ló nagyon jó, van ez az új mesekönyv, ami egy lóról szól, Kicsi Ró a címe és…

Morzan azon a ponton szúrta le a férfit. Nem akart még a kiküldetéseken is Kicsi Róról hallani, éppen elég volt, hogy mióta volt Murtagh-nak a palatáblája, naponta legalább egy csálé krétarajzot nézhetett meg a világ legügyesebb lovacskájáról. Murtagh először irgalmatlan hisztit lerendezett, amiért a dadája reggelre letörölte a tábláról a lovat, szóval Morzannak ki kellett találnia egy varázslatot, amivel áthelyezhette a jobban sikerült rajzokat papírra. Az ebből fakadó nyugalom egészen addig tartott, míg a gyerek rá nem jött, hogy a kréta nem csak a palatáblára fog, hanem úgy mindenre, szóval a szobájában a cselédek moshattak föl meg törölhették le a falakat. Morzan meg beszélgethetett a gyerekkel, hogy mit szabad és mit nem. Iszonyatosan idegesítő egy téma.

Visszafogta magát és nem kiabált.

De Murtagh így kiszaladt a szobából, amint Morzan befejezte az okítást és azt mondta neki, hogy mehet. A következő olvasáslecke alatt megint a szeme sarkából figyelte Morzant. Benne pedig gyökeret vert a feltételezés, hogy talán mégis jobb lenne egy sort üvöltözni. Oromis jutott az eszébe, meg azok az alkalmak, amikor biztos volt benne, hogy a tünde dühös rá és gyűlöli őt. Ugyanazon az élettelen, sótlan hangon sorolta el Morzan vélt vagy valós hibáit, mint a szűkmarkúan mért dicséreteit.

Soha nem volt különbség.

Sok hülyeséget csinált kölyökkorában. Levágta Oromis egyik csizmájának a sarkát, de éppen csak annyira, hogy már benne jártak a napban, amikor a sarok egyszerre leesett. Mágiával javítható volt, persze, de akkor is futó kellemetlenséget jelentett. Gyorsan rájött, hogy az ilyen apróbb csínyek nem vezettek eredményre. Jöttek helyettük az italozások az ilireai söpredékkel a Kikötővárosban. Verekedések. A tanulótársai tudatos és szisztematikus zaklatása. Az ég szerelmére, Oromis még akkor se veszítette el a türelmét, amikor Morzan a Barátság téren lefejezte Eragön szobrát!

Nagy levegőt vett, letüdőzte a vér és a halál bűzét, aztán fölállt, hogy otthagyja a hullát. Neki itt több dolga nincs, Oromis pedig egy rohadék és nem érdemli meg, hogy Morzan gondoljon rá. És Formora sem érdemli meg, hogy posztumusz igaza legyen és Morzan rájöjjön, hogy apakomplexusa van. Mert nincs. Egyébként is, csak nyolc évet töltött a tünde mellett, már régen kiheverte.

A szalon felé tartott, ahol a parancsa szerint a család többi tagjának kellett várnia rá. A fickó felesége súlytalan volt, az idősebb fia csak szórta a pénzt (talán ez adta a lökést ahhoz, hogy elkezdjen sikkasztani?) A legidősebb lányuk, ő már érdekesebb volt. Kellemesen okos és becsvágyó, de nem eléggé ahhoz, hogy szemet szúrjon. Egy kicsit Selenára emlékeztette őt, azzal a különbséggel, hogy a felesége mágikus tehetségét szinte tapintani tudta. Meg ő csinosabb is. És a neveltetése miatt könnyebb volt befolyásolni. Ha jobban belegondol, ez a kis csitri se jó semmire. Megkapja a háza vezetését, ahogy azt Galbatorix kérte és…

A világ egyszerre nagyot fordult körülötte. Megbotlott és a falnak tántorodott, de így is majdnem elesett. A barátja az udvaron felüvöltött, mert ő is érezte, ami Morzanon keresztülvágott. Elpattant egy zsinór, ő pedig egy pillanatra zuhant, mint egy tehetetlen bábu.

És alig tért magához, az élmény máris megismétlődött. A barátjának már nem volt elég az üvöltés, már lángot fújt, hogy az udvarház körül az emberek sikoltozni kezdtek meg futottal el, mintha az megvédhetné őket a sárkánytól. Mintha az megóvhatná őket a haragtól, ami szétáradt Morzanban.

Az egyik bajtársa a társával együtt elesett. Még nem volt fél éve, hogy Formora elment és máris…

Amikor felszálltak, ő még mindig a fogait csikorgatta, mögöttük a lángoló udvarház recsegve-ropogva dőlt össze, sziporkázó szikraesőt küldve az ég felé.

A repülés tisztánlátást hozott, Megint, még mindig. De így is eltartott egy darabig, míg eljutott a tudatáig, hogy valami megváltozott ‒ és hogy nem a szél süvítését hallja, hanem egy hangot a nyeregtáskájából. Előkotorta a tükrét.

‒ Hol vagy?! ‒ reccsent rá Galbatorix azonnal. ‒ Hol a francban vagy!

‒ Úton hozzád ‒ felelt ő, és a hangja legalább annyira csikorgott, mint Galbatorixé.

‒ Eszedbe ne jusson!

‒ De igen! Holnap reggelre ott vagyok és…

‒ Ebben a szélben nem tudtok egész nap repülni ‒ rázta a fejét. ‒ Most jöttetek el Trevenhallból, igaz? Nem érnétek ide reggelig, és legalább egy pihenőre szükségetek lesz. Dras-Leona nem biztonságos, de ha a kastélyod felé mentek, az oldalszélben elérhetitek…

‒ Mi a francról beszélsz! ‒ üvöltött Morzan. ‒ Megyek hozzá, de hülyéskedj már velem, én…

‒ NEM! Andehel itt volt, jelentést tenni jött és hazafelé kapták el! Nem jöhetsz ide, nem, amíg meg nem találtam azt a kurva besúgót, azt a nyomorult patkányt, aki elárult! ‒ Galbatorix tekintete űzött volt és Morzan gyűlölte, hogy ilyennek kell látnia őt. ‒ Menj haza, Morzan. Majd jelentkezem.

‒ De…

De Galbatorix nem hallgatott rá, már el is tűnt a tükréből. És aztán jött a súly, a kötelezés, ami olyan volt, mint a szívébe akadt horog, és Morzan hiába akart az eszével Urû’baen felé menni, a sárkány a kastély felé fordult. Így, hogy nem telibe szembeszélben, hanem oldalszélben repültek, nem sokkal, de könnyebb volt neki. Éppen annyira, hogy felsóhajtson. Morzan gyűlölte magát, amiért rá akarja kényszeríteni, hogy forduljon vissza a főváros irányába, de a sárkány semmibe vette őt. Morzan üvöltött. Segíteni akart Galbatorixnak, ugyanakkor be is akart mosni neki, amiért ezt kényszerítette rájuk.

A repülésnek meg kellett volna nyugtatnia, de így, hogy a parancs engesztelhetetlen késztetése ott égett a húsában, a vérében, hogy ott volt benne az a tény, hogy nem Morzan döntötte el, hogy hová és merre mennek, hanem mennie kellett, már nem volt olyan varázslatos.

És ez feldühítette.

Elég keményen landoltak, és ez volt az, ami valamennyire eloszlatta a vörös ködöt. A sárkány felkiáltott, a lába megrogyott és elesett. A szárnya a teste alá szorult, amitől pánikba esett, tekeregni és csapkodni kezdett. A farka keményen a kaputorony oldalának csapódott, hogy beleremegett az épület.

Morzan a társára hajolt és behatolt az elméjébe, elkapta és leszorította. A sárkány teste azonnal mozdulatlanná dermedt. Zihált, a szeme vadul forgott a rémülettől, a bokája és a térde sajgott, és a teste alá szorult szárnyízület úgy feszült, hogy Morzan biztos volt benne, mindjárt kiugrik. Megnyugtatóan susogott neki, ahogy kicsatolta a nyereg szíjait, és ebből az esetlen, féloldalas pozícióból a földre zuhant. Nem maradt ott, már sietett is a sárkány fejéhez, tutúlt neki, mire ő végre hajlandó volt leengedni a fejét, Morzan kitárt karjaiba. Morzan átölelte az orrát és ő végre lehunyta a szemét. Lassan megnyugodott. Az ég felé nyújtott, megerőltetéstől remegő szárnyát az oldalához hajtotta. Morzan akkor engedte meg neki, hogy nagyon óvatosan a hasára gördüljön, vigyázva, nehogy még nagyobb kárt tegyen a szárnyában. Morzan a sárkánnyal egyszerre jajdult fel, mikor a sérült lábára nehezedett.

A barátja orrához szorította a homlokát és nem mozdult, amíg meg nem gyógyította a sérüléseit.

Bocsáss meg. Ne haragudj rám!

Dorombolást és szeretetet kapott válaszul. Kedveskedve böködte, egészen addig, míg az érzékeny orra meg nem érezte a hús illatát. Annyira éhes volt, hogy Morzan szájában is összefutott a nyál, hát hagyta, hadd menjen.

Hosszú lépésekkel sietett fel a lépcsőn, és nem gondolt arra, hogy a partnere milyen könnyedén megfeledkezett róla. A nyitott folyosón azonban megtorpant. Ott volt Murtagh, a jócskán lehűt levegőre tekintettel alaposan bebugyolálva. Kesztyűs kezecskéivel a korlátot markolta és felnézett Morzanra, de gyorsan visszafordult, hogy megint a barlang felé sántikáló sárkányt figyelje.

‒ Jól van?

Morzan nagyot nyelt, hogy elkülönítse magában a látvány okozta aggódást a sárkány felől áradó érzésekkel.

‒ Igen, már jól van. Csak rájátszik egy kicsit, hogy finomabb ételt kapjon.

‒ Biztos?

‒ Biztos. Tudom. Érzem.

Megmarkolta a repülős kabátját a szíve fölött és megborzongott. Még mindig érezte Galbatorix parancsának az utóhatásait; még mindig úgy érezte magát, mintha a levegőben lenne és nem két lábban a földön állna. Szabadulni akart ettől, bármi áron.

Murtagh meglepetten felnyikkant, amikor a hóna alá nyúlt és fölemelte. A csípőjére ültette őt, ahogy Selenától látta. Nem ment olyan egyszerűen, mint gondolta, sőt, elég kényelmetlen volt, nem is értette, hogy a felesége miért ragaszkodott ehhez. Murtagh kis keze azonnal a hátán volt, kapaszkodott, mintha nem hitte volna el, hogy Morzan meg tudja tartani őt.

– Mióta vagy te idekinn, he? Már tiszta vörös az arcod a hidegtől. – Megérintette Murtagh orrát, és nem érezte hidegnek, vagyis legalább annyira kihűlt, mint az ő kesztyűtlen keze. – Iszunk egy fekete ribizli teát a kandalló mellett és amíg megmelegszünk, te olvasol nekem egy lovacskás mesét, rendben?

A gyerek szeme felragyogott, és ugrott egyet, hogy Morzannak magához kellett szorítania őt, nehogy elejtse. De az ámulat a kerekre nyílt szemeiben, az tetszett neki. Már csak azért is, mert éppen úgy szaladt végig tőle a meleg a testén, mintha hátradobott volna egy jó erős italt.

>>> Következő fejezet >>>