És az ég vérbe fordult #12

Kicsit utálom a végét, de ezen a ponton ha tovább böködöm, akkor megbolondulok, lol.

Zene a fejezethez itt.

 

Forrás: bal, közép, jobb

A remény egy börtön

Tövis nem támadta meg őket. Nem vetette rájuk magát, de figyelt, szúrós szemmel követte Saphira minden mozdulatát, ahogy felemelkedtek hozzájuk. Murtagh ott ült a hátán, kihúzott háttal, mattfekete páncélban, de a karjai a teste mellett lógtak, a kardja még a hüvelyében pihent. Egy felhő egy pillanatra árnyékba vont a világot, és ettől Murtagh fonott copfja (copfja?) egészen feketének tűnt.

‒ Ennyit arról, hogy ne találkozzunk többé, nem igaz? ‒ Az arca rideg volt, hogy Eragonnak nem volt kétsége felőle, ezúttal nem fog, nem tud, kegyelmezni nekik. ‒ Alaposan feldühítetted a királyt a ra’zacok megölésével! Öt cselédjét nyomban megölte, aztán rám és Tövisre zúdította a dühét. Talán még most is Urû’baenben nyögnénk a büntetést, ha Morzan nem lép közbe.

Eragon megnyalta a cserepes ajkát. Habozott.

Ess túl rajta, biztatta Saphira. Ha megtámad, ne azért tartsd vissza a karod, mert bizonytalan vagy.

‒ Nem gondoltam, hogy éppen ő lesz az, aki kijárja neked a kegyelmet… testvér.

A hatás azonnali volt. Murtagh arcán új fény gyúlt, és mintha még jobban kihúzta volna magát. Előredőlt a nyeregben.

‒ Hát már tudod az igazságot! Morzan szomorú lesz, személyesen akarta elmondani neked.

Ugyanazt a kísérteties és felkavaró vidámságot látta Murtagh – a bátyja! – arcán, mint az Égő Mezőkön. De most azt is látta, hogy a mosolya valahogy túl széles, a testtartása túl feszült, és ettől a vidámsága erőltetetté vált.

‒ A nagybátyám mondta el. Miatta, és az unokafivérem menyasszonya miatt mentem a Helgrindre. Morzan levágta a lábát.

‒ Tényleg? Pedig általában ha levág valakiről valamit, az a feje szokott lenni. – Félrebillentette a fejét. ‒ Urû’baen felé menet elmondhatom a többi rigolyáit is, ha szeretnéd.

‒ Ennyire meggyőződésed, hogy elmegyünk veled?

‒ Jöttök magatoktól, vagy viszünk titeket, kisöcsém. Nem fogunk több büntetést kiállni a kedvetekért.

‒ Jöhettél volna holnap ‒ mosolygott savanyúan. ‒ Ha már megszabadítottuk Katrinát, úgy voltunk vele, hogy ma megüljük az esküvőjét Rorannal. Csúnyán belerondítottatok az előkészületekbe.

‒ Majd küldök neki jókívánságokat. Aláírhatod a lapot te is, ha gondolod. Már ha még lesz hozzá kezed. Ahhoz, amit a városban kell csinálnod, nem lesz rá szükséged.

Eragon elhúzta a száját. Saphira küldött neki egy figyelmeztető bökést, mert látta Tövis mozgásán, hogy készülődik. Mintha nem lett volna nyilvánvaló abból, hogy Murtagh kivonta a kardját.

‒ Várj! Tudok egy módot a megszabadításodra!

Az előbbi fénynek, az igazság okozta örömnek már nyoma sem volt.

‒ Ó? Szóval az elmúlt két hétben, amíg odavoltál rendezkedni és még jobban pokollá tenni az életem, még arra is volt időd, hogy beugorj ide-oda utánanézni a bajomnak?

‒ Amikor a tündéknél éltem… – Arya rárivallt, hogy hallgasson, de Eragon folytatta: ‒ … tanultam egy-két dolgot az igazi névről. Ha megváltozol, a neved is megváltozik, és…

Elmondta. Murtagh nem felelt, de az arca egyre sápadtabb lett, egyre merevebb, Tövis pedig lassan vicsorogni kezdett, a torkából mély morgás tört elő.

‒ Murtagh, gondolj bele! ‒ könyörgött. ‒ Kérlek, testvér, nem vagy kőből!

‒ Tudom ‒ felelt, és Eragon alig hallotta, inkább csak az ajkairól tudta leolvasni, amit mondott. ‒ Elég gyakran emlékeztetnek rá.

Ezúttal Brom szólt, de Eragon nem érezte az elméje érintését, csak Aryán keresztül hallotta őt.:

A király bizonyára gyakran átvizsgálja az elméjét. És ha van egy kis esze, akkor tett rá egy varázslatot, ami figyelmezteti, ha megváltozik az igazi neve. És ha ő megfeledkezne róla, Morzan még mindig ott van, és sok dolgot el tudok mondani arról a kígyóról, de az sajnos nem szokása kétszer ugyanúgy hibázni.

Tövis kilendült balra. Saphira követte a mozgását. Eragon már megfeszültek, de a Saphira egy gondolat-villanással megnyugtatta, hogy csak a légáramlat ereje változott, és Tövisre erősebben hatott, mint őrá.

‒ Utoljára kérdem, testvér: jössz, vagy viszlek?

‒ Az én helyem itt van, Murtagh. Nem megyek sehova.

És akkor elkezdődött. Az első csörtét Saphira nyerte, Tövis törött szárnnyal bucskázott alá, de mire rájuk vethették volna magukat, Murtagh már meg is gyógyította a sárkányát, aki egy kétségbeesett dugóhúzóval kilendült alóluk. Saphira odakapott, majdnem eltalálta Murtagh-ot, de ő lebukott, a vörös nyakához simult, mint egy fekete parazita. A kard a kezében, amit úgy tartott, hogy még véletlenül se sérthesse meg vele Tövist, ikertestvére volt annak, amit az Égő Mezőkön eldobott, és amit Eragon a fekhelye alatt őrzött.

A második menetben végighasította Murtagh arcát. Cserébe irdatlan erejű mentális támadás csapódott a pajzsába; ha nincs Saphira, egy szempillantás alatt elsöpri el a védelmét, földi támogatás nélkül pedig kettejüket is felmorzsolta volna. Velük azonban arra is volt esélye, hogy ellentámadásba lendüljön. Murtagh feljajdult és a támadását mintha a szél fújta volna el. Eragon nem eresztette: ha áttöri a védelmét, ha sikerül legyőznie és fogságba ejtenie, akkor megkímélheti az életét. Segíthet neki megváltozni, ketten együtt kitalálhatják, hogyan tudja levedleni a kikényszerített esküjét.

Saphira emlékezett rá Gil’eadből, milyen volt Murtagh elméje körül körözni, bejáratot keresni rajta. Ő valamivel tovább feszegette a dolgot, mint Eragon Dras-Leona után, ő jobban tudta, hogy Murtagh mennyire erős. És ő is meglepetten felnyikkant, amikor fejjel előre belerohantak valami olyasmibe, ami szilárdabb volt, mint a Farthen Dûr. Az élmény annyira kizökkentette őket, hogy Eragon alig tudott hárítani, amikor Murtagh kardja lesújtott rá. Amikor Murtagh megtámadta, Eragon csak a mentális védekezésre tudott koncentrálni, de úgy tűnt, a másiknak nincsenek ilyen hiányosságai.

A szablyával máshogy kellett vívni, és Eragon korábban nem forgatott ilyen fegyvert – Arya irányából érezte a meggyőződést, hogy csak a meglepetés miatt tudta megsebezni a fivérét. A fegyver viszont még Eragonnak is újdonság volt, hárításkor rosszul tartotta a pengét, Murtagh kardja lefelé csúszott a fémen a keze felé, és ha egy pillanattal később állítja meg varázslattal, elveszítette volna az ujjait.

Repülnöm kell, figyelmeztette Saphira és eleresztette a vinnyogó Tövist, aki alábucskázott.

Gyertek vissza!, kiáltott fel Brom. Kezdtek túl messzire sodródni!

Saphira visszakanyarodott. Eragon hátrafordult; Tövis szerencsés volt, leszaladt egy domboldalon és alacsonyan repült a Jiet fölött, hogy felszálló légáramlatot találjon.

Saphira volt az, aki értett a repüléshez. Ő volt az, aki észrevette a bajt; a folyóparti dombok, a víz ‒ mindez remek terep volt a harcra, de ezek az előnyök az ellenfeleiknek ugyanúgy rendelkezésére álltak. Tövis siklott, aztán ahogy a dombok felfelé lökték az amúgy is felszálló levegőt, úgy lőtt ki az égbe, mint egy véres nyílvessző. Elébe vágott Saphirának, kitátotta a száját és tüzet köpött rájuk, ami ugyan nem árthatott nekik Eragon varázslatai miatt, de elvakította őket. Saphira fordult, hogy kikerüljön a tűzoszlopból és megint lássanak. Tövisnek sikerült jól megtippelnie az irányt, hogy merre fog kitérni, mert odavágott és a csapása talált. A farka egyik tüskéjével végighasította Saphira vállát, alig valamivel hibázva el Eragont. Ez a hirtelen halálfélelem, a Saphirából áradó fájdalommal megtámogatva, erővel töltötte el Eragont.

A saját erejéből varázsolt, mivel Aryáék ‒ akik majdnem pont alattuk voltak ‒ maguk is külön varázslatot löktek feléjük, és Murtagh arra figyelt, hogy azt kivédje. A Murtagh felé lökött energiagóc arra lett volna elég, hogy kioltsa a védővarázslatait, őt pedig elég erősen fejbe vágja ahhoz, hogy elkábuljon. Tövis azonban félrehajolt, Murtagh pedig elkapta a varázslatot, hogy aztán felerősítse és ledobja oda, ahonnan az imént a tündék nekitámadtak.

Eragon káromkodott. Saphira került. Érezte, hogy odalenn Aryáéknak sikerült kivédeni a támadást, de három tünde elájult a kimerültségtől.

Hogy tudnak még mindig harcolni?, kiáltott fel kétségbeesetten.

Nem tudnak, szólt Saphira vehemensen. Fáradnak. Vörös-gébics-Tövis máshogy fekszik a szélre.

Abban bízva, hogy ők ketten régebb óta ismerik egymást és több harci tapasztalatuk van, újra támadtak. Tövis kitért, de tényleg lassabb volt, mint előtte. Murtagh a hátán mondott valamit ‒ hangosan, ami azt jelentette, hogy még egymás elől is elzárták az elméjüket, annyira tartottak egy újabb mentális rohamtól ‒ de Eragon fülében túlságosan zúgott a szél ahhoz, hogy hallja, mit mond.

Tövis kifordult, és majdnem elkapta Saphirát. A két sárkány egymás körül spirálisan keringve emelkedni kezdett fölfelé, oda-odakaptak egymásnak, de már nem próbálkoztak olyan látványos akrobatikával, mint az első percekben.

Eragon lélekben megpróbált felkészülni rá, hogy megint összeakaszkodva fognak aláhullani. Arra várt, hogy Arya ‒ vagy Brom, aki előrébb könyökölte magát ‒ mikor ad jelt.

Ne tovább!

Saphira felüvöltött és előrelendült, Eragon magasba emelt karddal rikoltott ‒ és máris a pajzsa mögé kellett rejtőznie, mert Murtagh egy kést dobott felé, de olyan erővel, hogy a penge hegye az ujjnyi vastag fa másik oldalán kandikált elő.

Saphirának ezúttal nem sikerült fogást találnia Tövisen, így Eragonnak nem volt lehetősége a másik felé vágni. Csak kapaszkodni tudott, míg a sárkányaik egymást marva-tépve alázuhantak. A kisebb sárkány nem hagyta, hogy Saphira megint elkapja, a hátsó lábaival pedig sikerült úgy megrúgnia, hogy átfordultak felette, de Saphira közben kapaszkodott Tövisbe, és Eragon egy kiáltással elkapta az előtte lévő nyaki tüskét, míg vadul forgott körülötte minden.

A két sárkány elrúgta magát egymástól, hogy külön-külön próbálják stabilizálni magukat, mielőtt megállíthatatlanul a földnek csapódnak. Eragon szédelegve ült a nyeregben és próbálta visszanyelni a felfelé kívánkozó reggelijét.

Legközelebb jöjjenek inkább azelőtt, hogy ettem.

Saphira a türelmetlen a szemforgatás mentális megfelelőjével felelt.

Murtagh leejtett vállakkal nézett rájuk. Aztán oldalra dőlt, és Saphira felkiáltott; helyet cseréltek, ezúttal ők voltak közelebb a varden táborhoz, és Tövis lebukott, Saphira utána, hogy elkapja a kis vöröst, a farka után kapott, de akkor a sárkány, mint egy ostorcsapás, kilendült a másik irányba, átvetődött felettük, és Eragont megint a pajzsa mentette meg egy iszonyatos erejű ütéstől, amit Murtagh fejjel lefelé, a nyeregben felállva tett felé. Elzúgtak felettük, aztán Tövis összehajtott szárnyakkal bukott le, mikor az íjászok fölé ért, pedig ők nem mernek lőni, mert félnek, hogy a vörös nyomában repülő Saphirát találják el.

A félelmeikkel ellentétben, Tövis nem a sátortábort gyújtotta fel. A vörös lángok táncoló választóvonalat húztak a varden erők és a birodalmi csapatok közé, Murtagh leakasztotta az övéről a kürtjét és a visszavonulás jelével megfújta, majd kétszer megforgatta a kardját és a hajókra mutatott. Tövis elhúzott a part felett; ötből két gályát közben berúgott a folyó közepére.

Mi a fenét csinál?

Biztosítja a visszavonulást, adta meg a választ Brom. Nem maradtak elegen öt hajóra, de nem akarja, hogy szétszórják az erőiket vagy hogy mi megszerezzük a hátrahagyott hajókat.

Saphira lefékezett. A szárnycsapásai felkavarták a lángoló fű felett kavargó füstöt, ami csípte Eragon szemét. Tövisnek a folyó feletti, felfelé szálló légáramlatokban kevesebb szárnycsapással is sikerült tartania a magasságot. Eragon látta, hogy Murtagh őt nézi; nyoma sem volt az arcán se a vágásnak, amit Eragon ejtett rajta, sem az abból fakadt vérnek, mégis túl sápadtnak tűnt. Talán azt hitte, hogy Eragon már nem látja őt, talán nem tudta, hogy a Vérünnep óta éppen olyan jó a szeme, mint egy tündének, és ezért ebből a távolságból is látja, hogyan vicsorog, hogyan kapja a fejét Tövis felé, aki visszanézett a Lovasára. Murtagh megint, még mindig hangosan szólt hozzá, pedig nem gondolhatta, hogy ilyen távolságból, ennyi küzdelem után Eragonban még van annyi, hogy nekitámadjon. Tövis oldala hullámzott, ahogy felmordult, Murtagh megrázta a fejét és megint mondott valamit, az arcát keretező fürtjei miatt Eragon nem látta a száját. Bármit is beszéltek, az lett a vége, hogy Murtagh dühös hirtelenséggel lökte a hüvelyébe a kardját, és Tövis nyakára hajolt, hogy ne vigye le a menetszél, amikor a sárkány bedőlt és távozott a helyszínről. Búcsúzásképpen még felgyújtotta a folyó közepére rúgott hajókat. A katonák akkor lökték el a hajókat a folyópartról.

Saphira leszállt, a talpai alatt kialudt a tűz.

Mégis mi volt ez?, kérdezte Eragon.

Győztünk, az, válaszolt Saphira elégedetten. Nem volt erejük még egy támadáshoz.

Eragon rápillantott a tündékre, de aztán inkább Saphirára koncentrált. Nem érezte magát késznek szembesülni vele, mennyi erejüket használták föl.

Félek, nekünk se lett volna erőnk tovább védekezni.

Dehogynem! Erősebb vagyok. Meg szebb is.

Saphira elégedetten megrázta magát, és a hujjogató katonáktól közrefogva, az ünneplő nép dicséreteitől megerősödve és a fáradtságáról megfeledkezve megindult vissza a táborba.

A halott birodalmiakat hátrahagyták. Velük majd foglalkozik más.

* * *

A cselédek ijedten ugráltak el előle. Az a néhány nemes, akinek bejárása volt ilyen mélyen a palotába, még gyorsabban eltakarodott, mint a cselédek.

A magánszárny már csendes volt. A kert, ahol a kölyök és Tövis találkozni szokott, még inkább, szél se rezzent.

A fiú már megmosakodott, átöltözött. Tövis kuporgott, mint egy macska, és az egyik elülső mancsát nyalogatta, de ahogy Morzan megjelent, maga alá hajtotta azt is. A farok tüskéi között ücsörgő fiú felállt és a földre szögezett pillantással előrelépett.

– Uram.

Visszafogta magát, mint aki olyan nagyon bánja, hogy elcseszte a ki nem mondott parancs teljesítését, és nem azért van oda teljesen, mert Galbatorix a dolgozószobájában éppen most írja alá Tornac mester áthelyezési parancsát. Morzan testén végigfutott a harag forró hulláma, hogy legszívesebben elkapta volna és meg…

A magasba lendülő keze láttán a fia összerándult és úgy kapta félre a fejét, mintha máris az arcán csattant volna a pofon. Tövis élesen beszívta a levegőt, mint a sárkányok általában tették, mielőtt lángba borítottak mindent.

Szóval legalább a reflexeik jók.

Morzan keze ökölbe szorult és visszaengedte a karját a teste mellé. A kölyök felpillantott, de nem nézett a szemébe, inkább tett egy bizonytalan lépést oldalra – mintha Morzan nem látta volna a számítást mögötte, elkerülhette volna a figyelmét, hogy ezzel távolabb is került tőle, éppen kartávolságon kívül. Talán azt hitte, hogy Morzan nem fogja észrevenni? Vagy hogy csak azért jött ki hozzájuk, hogy Galbatorix szidása után még össze is verje őket?

– Galbatorix összefoglalta, mit végeztetek. – A hangja olyan pattogós (csattanós) volt, hogy a fia megint összerezzent. – Egészen idáig a falnak beszéltem?

A zavar a képükön már magában is elég válasz volt. Morzan nem is tudta nézni, a hajába túrva elfordult.

– A kurva életbe már!

– Mi megpróbáltuk…

– A mentegetőzést már előadtad Torixnak és pont nem érdekel, hogy itt van-e az a kis szaros vagy a kék szuka, nekem azt a bizonyos mondatodat magyarázd meg, légy szíves.

A kölyök szája elnyílt és nem felelt. Morzan összeszorította a fogsorát.

– Azt kérdezted Tövistől, hogy be tudja-e célozni a dombot, egyenesbe tudja-e hozni magát.

Tövis megszólalt, úgy szólt Morzanhoz, hogy nem érintette az elméjét, csak a szavait küldte neki. Elég mérges volt hozzá, hogy legyen egy-két törés a mentális pajzsán és meghallja őket.

Én igyekeztem már azelőtt…

– Nem! – csattant fel Morzan. – Ha zuhansz, akkor biztos helyet keresel! Ha már egyszer voltatok olyan őrültek, hogy folyóvíz felett essetek egymásnak, akkor ott is maradtok végig, mert lehet, hogy a vízbe csapódás fáj és bizonyos magasság felett az is összetör, de nem annyira, mint az istenverte föld! Ha bizonytalanok a repülési mutatók, akkor a biztos landolást nem adhatjátok föl semmiért, főleg nem a bizonytalan előnyért!

– De akkor Tövis vízbe ért volna…

– És ha megbotlik, amikor földet fog? Elég kemény landolás volt, és ne kushadj, látom, hogy még mindig kíméled a bal hátsó lábad!

Tövis azért csak kushadt, meg nagy szemeket meresztett rá. És maga alá húzta a lábát. Aztán megint helyezkedett és újra elemelte a lábfejét a földtől, hogy ne nehezedjen rá. A fia arcán pedig már nem is zavart látott, hanem döbbenetet, amitől megint viszketni kezdett a keze. Talán tényleg kéne neki az a pofon, attól egyenesbe kerülne az esze. Hát egyáltalán nem érdekelte a társa?

– De ha a vízben landolunk, akkor fogságba eshettünk volna – nyekeregte.

– De egészen biztosan nem végzitek egy darab véres cafatként egy domboldalon. Minél nagyobb, annál nagyobbat esik; mindegy, mit csináltok, a landolás legyen mindig sima!

Morzan egészen biztos volt benne, hogy a repülés alaptörvényeinek ezt a pontját már elmondta. És nem egyszer. Neki anno tizenhat vizsgáján szerepeltek a törvények a tételsorban, és azokat az alkalmakat nem is számolta, amikor akaratán kívül ismételt, mert kicsi Brom rágörcsölt a maga vizsgáira, és még álmában is a tananyagot mormolta.

Dobolni kezdett a fülében a vér. Azt korábban is sejtette, hogy ezek ketten nem mindig figyelnek rá, de határa mindennek van. Úgy tűnik, keményebbnek kell lennie, amikor visszakérdezi, amit elmondott.

– Holnap a Ramr fölött gyakorlunk. Napkeltekor legyetek készenlétben.

– Uram…

Hunyt szemmel beszívta a levegőt. Nem lett nyugodtabb tőle.

– Igen?

A király parancsára három napos járőrszolgálatot kell teljesítenem.

Morzan kinyitotta a szemét. Tövisen nem volt nyereg, vagyis a kölyök nélkül kell majd kirepülnie, ami ilyen időkben… Galbatorix ugyan roppant körültekintő volt Tövis védőigézeteinek kialakításakor, még Morzan ötleteit és módosításait is beleszőtte a varázslatába, de. Mindig ott volt az a fránya de.

Morzan pontosan tudta, hogy néz ki egy lovas, amikor a társa meghal, nem volt szüksége emlékeztetőre.

– Minden este ki kell majd lovagolnom, hogy megtudjam tőle, mit látott és erőt adjak neki, de Tövisnek nem szabad majd landolni – folytatta a fiú és Morzan megint látta, hogy nem az arcába néz, hanem el mellette.

– Parancs volt vagy kérés?

Egymás felé villant a tekintetük.

Parancs kérés-bőrben?

– Jó, akkor maradtok a seggeteken, a többit majd én intézem. Te – szögezte a mutatóujját a fiára – eltakarodsz a könyvtárba és kikéred Merezda Repüléselméleti összefoglalóját. Ajánlom, hogy gyorsan olvasd, vagy laponként etetem meg veled. Tövis…

A sárkányra nézett. Tövis összerezzent, de aztán felszegte a fejét, mert sárkány volt és végre eszébe jutott, hogyan is kell sárkányként viselkednie.

– Te maradsz itt és pihenteted a lábad. Ha estig nem múlik el a fájás, szólsz. Értve vagyok?

Ha Tövis azt hitte, hogy Morzan nem fogja észrevenni rajta, ahogy megrogy a válla, akkor hülye. Morzan nem most kezdett sárkányok körül mozogni, azonnal látta rajta az elkeseredést. És hiába a napos udvar meg a viszonylag tágas tér, ha itt marad, feszült lesz, akkor pedig mindent fog csinálni, csak nem pihenteti a lábát. Adta magát a lehetőség, hogyan tudja ezt kiküszöbölni.

– Leszel szíves azt a könyvet úgy olvasni, hogy Tövis is hallja. Felőlem ide is hozhatod, már ha az őrült könyvtárosunk nem akarja leharapni érte a fejedet.

– Igenis. – A kölyök kevésbé tűnt lelkesnek, mint gondolta, de Tövis vállából kiállt a görcs.

– Jó. Sötétedés előtt jövök és kikérdezlek titeket.

A maga részéről végzett, és ment volna a gyakorlótérre, hogy kieressze a gőzt, de Tövis megnyikkant. Ezúttal szándékosan hagyta nyitva az elméjét, hogy hallja Tövis szavait, csakhogy a sárkány ezúttal nem hozzá szólt. A fia áthelyezte a testsúlyát az egyik lábáról a másikra és beharapta az ajkát.

Nocsak.

– Tövis azt kérdi, hogy a… hogy ti…hogy nektek volt-e…

– Hogy az én társammal történt-e ilyesmi, és azért vagyok-e háknis egy ilyen alapvető dolog miatt? – vonta föl a szemöldökét Morzan. – Tövis, ha kérdezni akarsz valamit, akkor kérdezz, és ne bújj a társad mögé, mint egy konspiráló arisztokrata. Te pedig, ha mégis helyette kérdezel, nem köpöd be azonnal. Gerinctelenség.

Eléggé a lelkükbe taposott, de mit várnak, ha gyáván viselkednek?

– Nem – felelt végül Tövis kérdésére. – Ezt a kérdést Galbatorixnak tedd fel. Lehetőleg azután, hogy rendesen megcsináltatok valamit, már ha nem akarjátok, hogy mocskosul dühös legyen rátok. Jarnunvösk haláláról egészen biztosan nem fog beszélni addig, amíg nem bízik bennetek.

A fia az udvarban nőtt föl és az arca udvariasan semleges maradt, de Tövis pupillája egyszeriben duplájára nőtt. Morzan felhorkant.

– Csak nem képzelitek, hogy az a nevetséges történet, ami róluk kering, igaz! Fenét, az csak a Rend saját, kitalált változata.

Galbatorix azt mondta, hogy a pletyka nem áll elég messze a valóságtól ahhoz, hogy megérje feltépni miatta a sebeket. Morzannak le kellett itatnia hozzá, hogy legalább ennyit kiszedjen belőle, ezért később inkább nem forszírozta a témát.

Az már érdekesebb volt, hogy mióta kilépett az udvarra, a fia most először nézett rá egyenesen, nem pedig kissé elfordított arccal. Korábban az árnyékok játékának hitte, de most már látta a halvány sebhelyet az arcán. Előrelépett, hogy megérintse az állát, maga felé fordítsa a fejét és jobban megnézze, ő viszont elkapta a fejét. Nem, Morzan nem érzett semmit ezzel kapcsolatban.

– Semmiség – dörmögte.

– Egy rendes gyógyítás után nem szabadna ilyen nyomnak maradni. Mi történt? Galbatorix látta?

– Mondom, hogy semmiség!

Elvörösödve, az ajkát keskeny vonallá préselve kezdte megint a földet bámulni. Morzan Tövisre nézett. A sárkány farka vége megrezzent, és egy darabig kitartott, de végül csak meghajolt Morzan akarata előtt.

A talizmánnal gyógyította meg magát. – Még úgy is, hogy nem érintette meg Morzan elméjét, az aggodalma nyilvánvaló volt. Jóformán csöpögött a szavaiból.

– Azt neked idéztük meg, sárkányokra van kalibrálva!

– Nem jutott eszembe a kifejezés – morogta és az inak kidagadtak a nyakán az idegességtől.

Tövis morrant egyet – és Morzanban felbugyogott a régmúlt. Meg hogy mi minden történt a citadella alatti kazamatában, amik aztán visszaköszöntek a fia legelső repülésórái során, mikor is a magasságváltozások miatt eleredt az orra vére. Kialandínak elég volt egyszer hanyatt dobni magát a társa tüskéire, és miután a sárkányt elcsendesítették, már csak létrán tudott fel- és lemászni a nyeregből.

– Jó. Csinálunk egy talizmánt neked is.

* * *

Galbatorix behúzta a függönyt, kizárva a hálószobából Urû’baen éjszakai fényeit. Csak utána fújta el a mécsest, sötétségbe borítva a szobát. Ugyanezt megtehette volna mágiával is, de kellemesebb volt így. Az is sokkal kellemesebb, véglegesebb érzést adott, ha mágia helyett a két kezével fojtott meg valakit. Megdörgölte a mellkasát, de a harag okozta feszítő érzés nem múlt el.

A mécses koppant a komód tetején, a szeme pedig már hozzá is szokott a sötétséghez. Az ágy felé fordult és mozgást látott, anyag súrlódását hallotta: Morzan félrehúzta neki a takarót, Galbatorix pedig nem mordult föl, amikor bemászott mellé, pedig igen nagy kedve lett volna hozzá. Alig múlt éjfél és Morzan úgy hisztizett, hogy menjenek már aludni, mint egy elkényeztetett gyerek. Galbatorix pedig ahelyett, hogy elzavarta volna, hogy akkor menjen a saját szobájába és hagyja őt dolgozni, félretette a munkáját, és hagyta magát berángatni ide.

Egy pillanatra máshol volt; nem az ágyában, hanem egy találkozón nem sokkal az Alapítás után. Ő és Morzan összevesztek, Galbatorix ráhagyta, hogy akkor csináljon, amit akar, és most megint a fülében csengett Formora félhangosan megjegyezése: akkor most ki is viseli azt a koronát?

Morzan betakargatta, de nem ért hozzá. Galbatorix kivételesen nem nyúlt a keze után. Könyörögjön csak az érintéséért!

Az éjszaka csöndjét sértődöttnek érezte. Ha ember lett volna, biztosan összefont karral támasztaná a falat, hogy szúrós szemmel figyelje, ahogy Galbatorix mocorog és fészkelődik, keresi az ideális alvópozíciót. Se a hátán, se a jobb oldalán fekve nem esett jól a fekvés. Hason nem fog aludni, az a gyöngéknek való, a baljára pedig nem fog fordulni, mert Morzan még mindig nem kérte, hogy nézzen rá, és Galbatorix úgy döntött, hogy éppen itt az ideje egy kis erődemonstrációnak.

Csak gondolnia kellett rá.

– Torix…

A férfi felé fordította az arcát, aki a száját biggyesztve nézett rá vissza. Átok a lovas-kötésre, amiért engedi őt látni a sötétben! Galbatorix szaggatottan sóhajtott és invitálásképp a párnára ejtette a kinyújtott karját. Morzan máris közelebb csúszott hozzá, Galbatorix pedig magához húzta, hogy Morzan feje a párna helyett az ő vállán pihenjen. Kénytelen volt tudomásul venni, hogy vége a mocorgásnak. Meglepetésére, azonnal kényelmesnek kezdte érezni a háton fekvést.

De hát a láncokhoz is hozzá lehet szokni.

Azért átölelte Morzant. Pusztán azért, hogy ő se álljon neki kukackodni.

– Gondolkodtam – szólalt meg halkan Morzan.

– Te?

– Most akarod hallani, vagy nem? – kérdezte és megemelte a fejét, hogy belenyomja az állát a mellkasába, elég erősen ahhoz, hogy fájjon egy kicsit.

Rámorrant és rántott egyet a másikon, hogy lesz szíves megint tisztességesen a dunnához szögezni őt. Ahogy újra megérezte a mellén a súlyt, amitől kicsit nehéz volt lélegezni, Galbatorixban felvillant a gondolat, hogy vajon mi lenne, ha Morzan egy nap nem engedelmeskedne többé. Gyorsan félresöpörte.

– És, min gondolkodtál?

– Azon, hogy mennyire fogsz megharagudni rám, amiért felülírtam az egyik parancsodat.

Kihagyott a szíve egy dobbanást.

– Már melyiket?

– Szerintem nem kéne Tövist egyedül őrjáratra küldeni. Veszélyes.

– Te mondod nekem, hogy valami veszélyes? Elment a maradék eszed is?

– Ne csináld már! Te is tudod, hogy megsérülhet, és…

– Az összes támadás ellen védve van. Csak egy másik sárkány tudná megsebezni, senki más.

– Na és ha véletlen találják el? Két igemondó marháskodik és nekiállnak kövekkel lövöldözni, mert az mekkora poén, aztán pont eltalálják.

– Kicsi a valószínűsége.

– De nem lehetetlen. Te is tudod.

Galbatorix megállta, hogy a fogát csikorgassa.

– Nem értek egyet. Már csak azért sem, mert ezek ketten még soha nem voltak egymástól olyan messze, hogy ne érezzék egymást legalább a szívükben. Azt is meg kell tanulniuk.

– Egy háború közepén? – horkant fel Morzan. – Szerintem meg pont az a baj, hogy túl keveset vannak együtt és nincs elég lehetőségük fejleszteni a kapcsolatukat.

– Vannak a harcban ennél lényegesebb dolgok is. Egy támadásban amúgy is le kéne zárniuk az elméjüket.

– Pont erről beszélek, hogy ösztönszerűen kell tudniuk, hogy a társuk hogyan fog reagálni. Amúgy jó, hogy felhoztad a zárt elmét, a kiskölyköt igemondók támogatják, és az csak úgy működik, ha nyitott elmével megy bele egy ütközetbe. Foglalkoznunk kéne azzal is.

– Rendben. Közvetlen azután, hogy ráveszed a fiadat, hogy hordjon sisakot.

– Ne csináld már ezt!

Morzan karjai előbb megszorultak, aztán ellazultak körülötte. A Galbatorix mellkasán pihenő kezét furcsa szögben tartotta, hát lejjebb csúsztatta a hasára. Galbatorix tisztában volt vele, hogy pusztán kényelmi okokból tette, mégis szinte érezte mögötte a kérdést, hogy mehet-e még lejjebb, amitől elpattant benne valami. Ellökte magától Morzant és az oldalára fordult.

– Mi a fenét csinálsz? Bújsz meg jössz nekem a gyerekkel alvás előtt, hát minek nézel te engem, középkorú grófnak? Miért nem egyből a kiházasításáról akarsz diskurálni?

Morzan hangja halk volt, elég halk ahhoz, hogy már recsegős legyen, de az éjszakában így is kiáltásnak tűnt.

– Melletted nőtt fel. Szerintem éppen annyira jogod van a fiadnak nevezni, mint nekem.

– Aha, hogyne. Majd bevágom az egyik ágyasomnak, és megnézem, hogy neked mennyire lesz kedved a gyerekednek nevezni a végeredményt.

– Most féltékenykedsz? Komolyan, most állsz neki féltékenykedni, amikor már húsz éves? Te adtál össze az anyjával!

– Mert arról volt szó, hogy csak hatni akarsz rá, nem pedig arról, hogy teherbe ejted!

– Tudod, ki akarta teherbe ejteni! Csinálta azt ő magától!

Galbatorix nem felelt. Nem volt értelme. És az, hogy összefont karral feküdt a paplan alatt, nem azt jelentette, hogy féltékeny volt. Még csak nem is duzzogott, csak kettejük közül ő volt az, aki tudta, hogy Morzan milyen végtelenül gyerekes tud lenni egy vitában, és hogy egy ponton túl nincs értelme próbálkozni észérvekkel. Formora ezt nem értette meg soha, hogy néha csak rá kell hagyni a dolgokat Morzanra, és ennyi. Ha mást nem, hát a maga kárán rájön, hogy nincs igaza.

Morzan megint közelebb húzódott hozzá. Elég közel ahhoz, hogy érezze a tarkóján a leheletét. Pedig Galbatorix még meg is gondolta, hogy a magas nyakú felsőjét kéne felhúznia, aztán mégis ellene döntött, a franc egye meg.

– Torix – nyüszögött Morzan már megint. – Uram…

Megmondhatná neki, hogy igazából utálja, ha így szólítja. Csak még egy emlékeztető arra, hogy Morzan nincs jól.

Vagy az is lehet, hogy Galbatorix nincs jól, és Morzan mindig is ilyen volt. Hogy nem Morzan az, aki hozzáidomul a hosszú együtt töltött időszakok alatt, hanem Galbatorix az, akinek kicsúszik a kezéből az irányítás. Alig egy évvel ezelőtt, amikor Morzan még a kék tojást kergette szerte a Birodalomban, és csak néhány napot töltött a városban szabálytalan időközönként, Galbatorix nem gondolkodott ilyen hülyeségeken. Akkor nem töltötte be őt ennyire a fájdalom, csak időszakos vendég volt. Akkortájt Morzan csak akkor töltötte vele az éjszakát, ha nem aludni szándékoztak.

Akkoriban Morzannak eszébe se jutott volna a gyerekkel zaklatni őt.

Gyorsan fordult át a másik oldalára, hogy Morzan meglepetten megnyikkant, a takaró pedig jóformán lerepült róluk. Galbatorix Morzan fölé kerekedett, a vállánál fogva szorította le, hogy Morzan tágra nyílt szemmel mered rá, és Galbatorix hallotta a kapkodó lélegzetvételét.

– Mutasd az elméd! Látni akarlak.

Galbatorix megnyitotta felé az elméjét, és Morzan úgy fogadta őt, mintha az ölelő karjaiba vonta volna. A tábornoka felsóhajtott, ahogy az elméjük összeért, és Galbatorixnak össze kellett szorítania az állkapcsát, hogy folytassa az utat egyenesen előre, és ne hagyja, hogy Morzan sziruposan tömény, de viharosan fortyogó érzelmeinek mocsara lerántsa őt.

Ezúttal nem az érzésekért jött. Amúgy is hazug volt mindegyik, egészen biztosan a Morzant egyben tartó varázslatok szülték őket.

A saját gondolataiból valami átszivároghatott Morzanba is, mert a körülötte kavargó érzelmek színe megváltozott, és ez megtorpanásra késztette őt. Vagy inkább az, hogy amit Morzanon érzett; az jutott róla eszébe, amikor mosolyogva hallgatta a pénzügyminiszterét, aki dadogva próbálta bizonygatni, hogy könyvelési hibáról van szó, pedig Galbatorix akkor már az utolsó elsikkasztott fitying sorsáról is tudott. Azonnal tudni akarta a kontextust, hogy mégis mi váltotta ki ezt az érzést Morzanból.

– Semmi különös. Tényleg.

A következő csipkelődő érzelemfoszlánytól még úgy is érezte, hogy a testén kellemes borzongás fut végig, hogy tulajdonképpen nem is volt benne.

A gyanakvását nem altatta el, de ment tovább előre.

Morzan elméjének fája ugyanolyan sudár és félig kopasz volt, mint legutóbb. A nem túl rég helyreigazított abroncsok még kitartottak, de már most voltak mellettük kitüremkedések. Megélhette volna kudarcként is, de nem tette. Ékes bizonyíték volt ez arra, hogy az ő Morzanja még mindig él, és nem lehet lekötözni.

Aztán a pillantása a gyökerekre esett, amik még mindig pőrén kitárulkoztak. Egyszer régen azt gondolta, hogy Morzan azért viseli jobban a Nevek Száműzésével járó fájdalmat és küszködést, mert az ő elméjének másmilyen a felépítése. Utóbb már biztos volt benne, hogy pusztán csökönyösségről volt szó. Ő és a társa a végsőkig és még azok után is kapaszkodtak egymásba. Talán ezért sikerült olyan jól a varázslat, amivel Galbatorix megtartotta őt, nem csak azért, mert mindenki máson már kitapasztalta, mit és hogyan kell csinálnia.

Most viszont a gyökerek formája megváltozott. Régi ismerőse volt minden görbületüknek, azonnal tudta, hogy nem csak az enyhe átokszellő okozta változásról van szó.

Leereszkedett a gyökerek közé.

Ott, ahol megvastagodtak és egybeolvadtak, hogy törzs legyen belőlük, a korábbi ágas-bogas rendetlenség helyett valami mást talált. Galbatorix tisztában volt vele, hogy Morzan ott, azon védett helyen tartja mindazt, ami tényleg mélyen meghatározó a számára. Galbatorix biztos volt benne, hogy főleg a sárkányá… a társával kapcsolatos emlékeit őrzi így elzártan. Soha nem próbált behatolni arra a helyre; Morzan lényének legbensőbb szentélye volt az, illékony és törékeny, akárcsak ő maga. Tudta, hogy Morzan ezt bizalomnak tekinti az ő részéről, és azt is tudta, hogy kellően nagyra értékelte.

Most viszont volt ott valami új. Valami elég nagy ahhoz, hogy a titkos hely megnőjön.

Eltépte magát Morzantól, és máris a saját testében volt, sziszegve a megrázkódtatástól.

Morzan persze nem maradt csöndben.

– Félreérted.

– Ne fáradj. Főleg ne hazugságokkal.

– Nem! – Morzan fogta a csuklóját. Ah, elfelejtette, hogy korábban a vállára támaszkodott. Morzan most nem eresztette, nem hagyta, hogy eltépje magát tőle. – Csak azért, mert eltettem őket, mert érzek irántuk valamit, az nem azt jelenti, hogy elfordultam tőled! Kérlek, Torix…

– Én meg higgyek is neked, mi? Még mindig pocsékul hazudsz.

– A francba is, ha csak egyszer meghallgatnál…

– Hogy én hallgassalak meg téged?! – csattant fel. – A szolgám vagy, Morzan! Se több, se kevesebb!

Morzan megfeszült alatta, a szorítása Galbatorix csuklóján erősebb lett.

– Nem hagylak el.

– Mi? – kérdezett vissza. Ennek a kijelentésnek semmi köze nem volt ahhoz, amiről eddig beszéltek. Hogy jött elő Morzan ezzel? Mintha Galbatorix valaha is hagyná neki, hogy elforduljon tőle!

– Nem hagylak el. Soha.

Ezen már nevetnie kellett.

– Bátor kijelentés azok után, hogy miket mondtál nekem ma éjjel azokról a kölykökről! Láttam, milyen csinos kis zugot találtál nekik!

– És akkor mi van? – vicsorgott Morzan. – Képes vagyok egynél több embert szeretni, képzeld! A társamat is szeretem!

– Az nem számít, a társad jóformán te vagy!

Azonnal érezte, hogy rosszat mondott. A szobából mintha kiszippantották a levegőt; Morzan előbb csontroppantó erővel szorította meg a csuklóit… de aztán elengedte.

– Baszd meg!

– Mármint…

– Szállj le rólam!

Morzan nem próbálta meg lelökni, ahogy a páston kívül soha nem próbált meg erőszakosan fellépni Galbatorix ellen, de megemelte a csípőjét, hogy megpróbálja kibillenteni őt az egyensúlyából. Nem működött.

– Elhallgass! – rivallt rá Galbatorix, és Morzan megint felhúzott ajkakkal mutogatta a fogait. – A kurva életbe, fejezd ezt be! Arról beszéltem, te agyalágyult, hogy lovas vagy! Te és a társad egyek vagytok.

– Ha így gondolnád, akkor nem próbálkoznál azzal, hogy még nagyobbra növeszd Shruikant a hátam mögött – felelt ő fagyosan. – Szállj le rólam. Nem maradok itt.

– Most meg már engedjelek el? – Galbatorix előrehajolt, hogy közvetlen közelről sziszegje Morzan arcába: – Még nincs egy perce, hogy azt mondtad nekem, nem hagysz el.

– Kurvára megnehezíted, nekem elhiheted! Eressz, nem alszom itt! Nem akarok olyat mondani, amit később megbánok.

– Azt hiszed, a szavaiddal ártani tudsz nekem? Éppen te? Semmi vagy, Morzan, csak az van belőled, amit én összetartok!

– Mert te nem?! – kiáltott fel Morzan. – Nélkülem csak egy céltalan őrült lennél a pusztában! Nélkülem már szétverted volna a hülye fejed a falon az első alkalommal, amikor lila színt láttál!

Galbatorix felnevetett.

– Azt hiszed, ezzel fájdalmat okozol nekem?

– Nem sírnál, ha nem így lenne.

Galbatorix az arcához kapott. Nedveset ért.

Átkarolta a másikat, átfordította magukat, hogy a tábornoka legyen fölötte, és Galbatorix vaskézzel szorította őt, hogy ne menekülhessen. Morzan nyüszített, mert túl erősen húzta a haját.

– Nem én sírok, hanem te – jelentette ki Galbatorix. Igen, azok Morzan könnyei voltak, amik az ő arcára hullottak.

– Egy fenét! – Morzan a fogai között szűrte a szavakat. – Most nem fogsz hazudni sem magadnak, sem nekem! Elég ebből.

Meglökte volna Morzant, de ő tartotta magát, szilárdan és stabilan, és Galbatorix egyszerre ráébredt, mekkora hibát vétett.

Morzan magasabb volt. Annyival, hogy hiába volt a testalkata alapvetően szálkásabb, karcsúbb, nehezebb volt, mint Galbatorix. Ő pedig az elmúlt száz évben főleg ülőmunkát végzett, amit időnként fellazított az edzéssel, míg Morzan utazott, harcolt, edzett, és ezt szakította meg időszakos papírozással.

A sötétség nem lehetett elég sűrű ahhoz, hogy eltakarja Morzan önelégült képét. A tábornoka is tisztában volt a helyzeti előnyével.

– Észrevettem ám, hogy mit gondolsz rólam – suttogta Morzan, és Galbatorix testén végigszaladt a hideg, megállítva a kezét, éppen mielőtt két ujjal erősen belebökött volna Morzan oldalába. – Hogy azt hiszed, az egész lényem a te varázslataid műve. Közben meg becsukod a szemed, és elmész a nyilvánvaló mellett és azt hiszed, hogy egyedül magadnak okozol fájdalmat azzal, hogy nem vagy hajlandó rám nézni, de…

Galbatorix megrázta magát, Morzan viszont éppen akkora erővel felelt, és a rövid birkózással csak annyit ért el, hogy mindketten kifulladtak egy kicsit.

– … én is látlak téged – fejezte be Morzan fogcsikorgatva.

– Nem látsz te semmit.

– Tény, hogy nem vagyok olyan jó, mint te, de nem kéne semmibe venned a képességeimet.

– Ne láss semmit! – fakadt ki Galbatorix. – Ne láss semmit, mert amikor legközelebb helyre teszem a fejedet, megint elfelejtesz mindent!

Megsűrűsödött a csönd. Galbatorix hunyt szemmel ejtette a párnára a fejét. A keze Morzan vállára simult, és érezte a bőr alatt a pattanásig feszült izmokat.

– Elfeledtetnél velem mindent? Vagy magamtól felejtek? – Morzan hangja elfúlt. – Torix, hányszor kérdeztem már meg ezt?

– Túl sokszor – felelt lemondóan. – Túl sokszor.

– De én nem… – Morzan hangja csikorgott, recsegett, mint mindig, amikor a pánik belémart. – Nem emlékszem semmi ilyesmire!

Keserűen felnevetett és lehúzta magához, átölelte. Már több mint egy évszázada ismerte a másik mindenféle változatait, pontosan tudta, hogyan tudja elűzni Morzanból a félelmet, hogy ismét az ő rettenthetetlen tábornoka legyen.

– Ahogy téged ismerlek, erre az éjszakára sem fogsz emlékezni. Valahányszor szóba kerül a varázslat benned, mintha a sivatagot próbálnám termőre fordítani egy kanál vízzel.

Morzan az érintésébe simult. A lélegzete még az ingen keresztül is égetett.

– De azt nem felejtem el, hogy melletted van a helyem – mondta, de úgy, mint aki magát győzködi. – Soha nem fordultam ellened.

– Nem. Nem tetted.

– Nem is fogom! – Megint úgy feküdtek, mint a kis vitájuk elején, Morzan feje a vállán pihent. Talán egy fokkal erősebben szorították egymást, mert Galbatorix csak pihegni tudott. – Eka strengja iet Wyrda eom ono.¹

– Számát se tudom már, hányszor ígértél hasonlót – súgta Galbatorix a hajába. – Aztán fölébredsz és nem emlékszel semmire. Talán változol egy kicsit, és akkor csinálhatom újra a varázslatot, még többet fogsz felejteni, még lyukacsosabb lesz az elméd, és még közelebb kerülsz a halálhoz.

– Nem fogok meghalni. Nem hagylak itt.

Galbatorix felnevetett. Nevetett, mert sírni nem fog, pedig egyszer egy bársonyos alt hangon hallotta ugyanezt, éppen ilyen vehemensen.

– Hát akkor ne halj meg. Maradj itt velem örökre, itt, ebben a pillanatban, amikor még emlékszel mindenre!

Lázas, forró ölelést kapott válaszul.

És Morzan a következő nap könnyű mosollyal ébredt. Nem értette, hogy Galbatorix miért van olyan borongós hangulatban. Csak megkérdezte, hogy akkor tényleg nem gond-e, hogy az a kettő marad a városban, aztán már ment is, mert azt ígérte, hogy hajnali órát tart nekik.

Galbatorix pedig nézett utána, még érezte az ajkán az ízét, de a keze remegett. Megint túl halványnak látta a selyemtapétát. Már majdnem fagyfehér volt, és ahogy megérintette, egy pillanatra éppen úgy megtapadt rajta az ujja, mint a jégen. Csodálta, hogy a lélegzetét még nem látja gomolyogni a levegőben.

Miután a Rend összeszedte őt, azt mondták neki, öntse szavakba a fájdalmát. Megőrizni a történteket annyit jelent, mint gyémántburokba vonni őket, és akkor a kín örök társa marad. Ostoba vén kecskék. Egyes tanításaikban viszont volt némi igazság, és aznap reggel, ahogy a dolgozószobája ablakán kitekintve figyelte, hogyan repül az a két sárkány a folyó felé, megint elgondolkodott rajta, hogy vajon ebben igazuk volt-e.

A varázslat már készen volt. Most nem tizenhat évvel ezelőtt volt, most nem Gil’ead után voltak, hogy visszarettenjen. Csak annyit kell tennie, hogy kinyúl az Eldunarík erejéért, kimondja a szavakat, és akkor nem fog fájni többé. Sem a hó és a jég, sem pedig Morzan. Még egyszer utoljára átéli a fájdalmat azzal, hogy szavakba önti, de utána béke lesz. Csak rajta múlt, hogy valóra váltja-e az akaratát…

A citadella megremegett, Galbatorix pedig összerezzent, és kizökkent a gondolatmenetből. Az ablakban még mindig citált az üvegtábla, amikor kinyitotta az ajtót, éppen azelőtt, hogy a holtsápadt titkára bekopogott volna.

– Igen, igen, Shruikan felébredt, nekem is van fülem. Mondja le a következő találkozómat, úgy sejtem, hogy ma reggel a szokásosnál hosszabb ideig lesz rám szüksége.

 

>>> Következő fejezet >>>

1 kb. esküszöm, hogy tiéd a sorsom, hozzád kötöm a sorsom.