Zavaros víz VII.

Morzan hazamegy. Dolgok történnek.

Forrás

Zavaros víz

VII. Köd

Meglepetést akart, hát arra kérte a sárkányt, hogy az utolsó mérföldeken siklórepülésben haladjanak. Félig megkerülték a hegyet és az alsóvárban szálltak le. Míg a sárkány felmászott a hegyoldalon a felső várba, Morzan gyönyörködve figyelte a nap utolsó sugarainak táncát a vörös pikkelyeken.

A cselédek persze észrevették. Annyira nem volt nehéz. De legalább csöndben voltak – Murtagh most talán nem fog úgy megrezzenni, mint amikor a leugrott mellé az udvarra.

Alig csúszott le a nyeregből, már ott is volt néhány vörösbe öltözött cseléd. Ezzel az egyenruhával különböztette meg azokat, akiknek joga volt belépni a magánlakrészbe és éppen szolgálatban voltak.

– A feleségem?

– Még nem érkezett vissza, nagyuram.

Kiváló.

– Hol van a fiam?

– Az úrfi éppen fürdik, nagyuram.

Megakadt a lendülete. Felszusszant, mire a szolgák ösztönösen hátraléptek… Morzan pedig észbe kapott. Dünnyögött néhány kellemetlenséget az orra alatt, ahogy megsimogatta a sárkány orrát, az ő ködös, fáradt elméjében azonban csak az a fél marha lebegett, amit két férfi éppen becipelt a barlangjába. Csak kínozná, ha most maga mellett tartaná. Levette róla a nyerget, hogy kényelmesebben legyen, aztán a fogát csikorgatva a dolgozószobájába trappolt.

Ad nekik tíz percet. Tíz percet tud várni.

Mivel a tintatartójába a rajta lévő igézetek miatt soha nem száradt bele a tinta, csak leült az asztal mellé, és emlékezetből újraírta Selena listáját. Aztán előszedte a zsebéből az összehajtogatott papírt és összehasonlította őket. Semmit nem hagyott ki. Még hogy nem tud szabályokat tanulni!

Egyél kefét, Oromis.

Murtagh-ot éppen kivették egy dézsa vízből, amikor Morzan belépett az ajtón. A fia őt figyelte, mereven, pislogás nélkül, míg a cselédek szárazra dörgölték a testét és a haját. Ellenkezés nélkül emelte föl a lábait, hogy feladhassák rá a papucsot. A pillantása csak akkor szakadt el egy pillanatra Morzantól, amikor azt mondták neki, hogy emelje föl a karját, hogy rá tudják adni a hálóinget. Akkor aggodalmas ráncba szaladt a homloka, a pillantása ide-oda járt Morzan és az ing között.

Morzan megtapogatta a derekát, hogy Murtagh lássa, fegyvertelen, aztán elfordult. Várt. Hallgatta a háta mögött a mozgást, a ruhasuhogást. Várt. Három pár láb hangja, ebből az egyik sokkal halkabb, könnyebb, klaffogott a papucsban. Megnyikordult az ágy.

‒ Visszafordulhatok? ‒ kérdezte és lenyomta magában az ingerültséget. Milyen hülyén nézhet már ki. És kezdett türelmetlen lenni.

Hosszú másodpercek teltek el. Morzan a listát ismételgette a fejében, különös tekintettel a „figyelj oda arra, amit mond” részre. Valahol mocorgott benne, hogy szégyenszemre úgy bánik a fiával, mintha legalábbis a királya lenne és az nem helyes. De közvetlen azután a gondolat után jött Selena arca, ahogy a szemét forgatta, és Morzan hallotta, ahogy a nő lefitymálón azt mondja, jó gyorsan feladtad.

Hátravetett fejjel sóhajtott.

‒ Nos?

‒ Murtagh úrfi… ‒ kezdte az egyik szolga, de Morzan közbevágott:

‒ Nem téged kérdeztelek. Murtagh, kész vagy?

Egy lélegzetvételnyi szünet után a fia vékonyka hangon megszólalt:

‒ Igen.

A gondolat, hogy ebből a vékonyka csipogásból egyszer majd mély férfihang lesz, valamiért mosolygásra késztette.

Murtagh ült az ágyban és Morzant nézte. A gyerek még nem volt egy méter magas, szóval a felnőtt méretű ágyban úgy nézett ki, mint egy elveszett falevél a lepedők tengerén. Ugyan a nyár végére jártak, de még kitartott a hőség, eléggé ahhoz, hogy a hegyek közé is beszökjön, így a könnyebb függönyöket tették fel, de nem húzták be őket ‒ az egyik előnye annak, ha valaki igemondó, hogy viszonylag könnyedén távol lehet tartani a vérszívókat.

Egyetlen fejmozdulattal kiparancsolta a bennmaradt cselédeket. Murtagh mocorgott és utánuk nézett, aztán Morzanra pislogott, az arcán aggódás.

‒ Hoztam neked valamit ‒ mondta Morzan, ügyelve rá, hogy a hangja halk maradjon, de ne annyira halk, hogy a brummogásnak tetsszen, amit mond. A bariton átka.

Lehúzta az övére kötözött szütyőt és kivette belőle a csomagot. A boltos nagyon lelkesen ajánlotta fel, hogy vastag, mintás merített papírba csomagolja a szerzeményét, amit a végén egy darab szalaggal még át is kötött. Egész csinosra sikerült. Megindult Murtagh felé, hogy átadja neki, de a fiú összerezzent. Morzan a fogát szívta és próbált lassítani. A francba is, a gyerek úgy csinált, mintha tündesebességgel ugrott volna a torkának!

Murtagh felé nyújtotta a csomagot. A gyerek a színes papírra meredt és habozva vette át.

Tartsd a távolságot. Morzan állva maradt, egy lépésnyire az ágytól.

‒ Nyisd ki ‒ sürgette Morzan. ‒ Csak húzd meg a szalag végét.

Megtette. Aztán túlzott óvatossággal, mintha arra számított volna, hogy a papír megharapja, kibontotta a csomagot. Az ölében fekvő könyvre bámult, aztán fel Morzanra. Nem kellett a fejébe néznie ahhoz, hogy lássa, az aggodalma értetlenségbe fordult.

‒ Nyisd ki ‒ ismételte magát.

Murtagh előbb a kemény borítót csippentette két ujja közé, aztán az első lapot. Majd a másodikat, egyesével haladva, mire végre eljutott a hetedik oldalig, ahol az első mese kezdődött, és ahová az első metszetet nyomták.

‒ Ez Kicsi Ró? ‒ kérdezte végül.

‒ Bizony ‒ mondta és vigyorgott. ‒ Kicsi Ró Újabb Kalandjai.

‒ Ó!

A fia nem nézett fel többet. Elragadtatva lapozgatott és a képeket nézegette. Azokat a kis firkálmányokat, amiken egy ló ilyen-olyan lehetetlen pózokban volt, például a hátsó lábán állt vagy kalapot tett a fejére, pipázott, meg a többi ostobaság. Az alkotó még kis csillagokat is rajzolt a patáira, hogy még véletlenül se felejthesse el senki, hogy ez nem akármilyen ló. Morzan el nem tudta képzelni, mi tetszik a gyereknek ezen a mesén, mert természetesen elolvasta az egész könyvet, de ha Selena azt mondta, hogy ez kell neki, ám legyen. Morzannak is kellettek dolgok.

‒ Örülsz neki? ‒ kérdezte, amikor Murtagh már a könyv közepén tartott.

A fiú összerezzent, bár ezt nem a félelem okozta. Láthatóan teljesen elmerült a képek nézegetésében és Morzan kizökkentette.

‒ Igen…?

‒ Remek. Valaki majd felolvassa.

‒ Anya? ‒ kérdezte és az ajtó felé nézett, mintha arra számítana, hogy a nő mindjárt belép a helyiségbe.

‒ Ó nem, Selena még dolgozik, most csak én jöttem.

A gyerek szeme elkerekedett, mintha Morzan valami elképesztő dolgot osztott volna meg vele. Félrebillentett fejjel nézett rá vissza. Lehet, hogy most tudta meg, hogy az anyjának nem „anya” volt a neve? Vagy megzavarta a tény, hogy az utóbbi időben mindig ketten jöttek hozzá? Az mondjuk lehet.

‒ Akkor te? ‒ kérdezte Murtagh az ajkába harapva.

Morzan egyet pislogott. Aztán ő is az ajtó felé nézett, és rádöbbent, ő is arra számít, hogy Selena bejön és kimenti őt ebből a kínos szituációból. Végül megköszörülte a torkát és leült az ágy melletti székre. Úgy érezte, most talán illene, hogy nagyjából azonos magasságban legyen a tekintetük.

‒ Tudsz titkot tartani?

Murtagh lenézett a könyvre a kezében.

‒ Nem arra gondolok, hogy nem mondhatod el senkinek, hogy hoztam neked egy könyvet. Csak utálok hangosan olvasni.

‒ De miért?

Volt valami a hangsúlyában, amitől Morzan megfeszült. Ez biztosan látszott az arcán is, mert a fia rögvest behúzta a nyakát. Majdnem úgy nézett rá, mint Lady Sirax.

Megszorult benne a levegő. Nem akarta, hogy a gyerek így nézzen. Elfordult, nagyot nyelt, a fejében kergették egymást a gondolatok, hogyan is tudna ebből kimászni. Mióta otthagyta a rendet, legfeljebb Galbatorixtól kért bocsánatot, ha nagyon elszaladt vele a ló, és esetében csak az használt, ha letérdelt és úgy könyörgött.

Nohát, azt azért talán nem fog. Arra még hajlandó volt, hogy lecsússzon a földre, hogy felfelé nézzen a fiára. Murtagh félelme zavarrá változott. De még mindig nem fordult el, nem vette le róla a szemét és láthatóan magyarázatot várt. Majdnem olyan érzés volt, mint amikor Selena rosszul fésülte a haját.

‒ Nem akarok beszélni róla ‒ mondta nagy sokára, és próbálta a legdiplomatikusabb hangját használni. ‒ Talán majd egyszer. Ha nagyobb leszel.

A gyerek tőle örökölhette az eszét, mert felfogta, hogy nem szabad tovább böködnie a témát. Visszafordult a könyvhöz, és Morzan majdnem felsóhajtott. Fogalma nem volt róla, mit csinált volna akkor, ha Murtagh nem akad le a témáról. Így is ott motoszkált benne az idegesség. Nem is volt biztos benne, hogy akar tovább maradni. Hogy tud tovább maradni.

‒ Remek. Akkor ezzel megvagyunk. Szia!

Felállt, biccentett a gyereknek és kiment. Aztán le a lépcsőn, be a szobájába, hogy felmarkolja a kardját, mert sürgősen szét kellett vernie valamit.

Éppen nekiállt volna a második gyakorlóbábu felaprításának, amikor feltűnt neki, hogy egy ideges nő gyűrögeti a szoknyáját a pást szélén.

‒ Mi van?

‒ Bocsássa meg, nagyuram, csak kérdezni akartuk, hogy a fény az ifiúr szobájában…

‒ Mi van vele?

A nő az ajkába harapott, de kipréselte magából, hogy mit akart, mert tudta, hogy Morzan nem szereti a mellébeszélést.

‒ Nem akartunk ellentmondani az ön engedélyének, nagyuram, de megkérdezhetem, meg tetszett igézni a gyertyát?

Morzan egész testével a nő felé fordult. Nem is tudta, hogy Selena hajlandó volt fölvenni ilyen hülyéket a személyzetbe. Tuti, hogy ő volt, Morzannak ennél jobb szeme volt a cselédekhez.

‒ Már miért tettem volna?

‒ Hogy ne égjen le a ház, ha az ifiúr elalszik égő gyertya mellett?

Nos. Morzan nem idézte meg a gyertyát.

‒ Mert maguk mit csinálnak, benn maradnak vele, míg el nem alszik? ‒ Selena azt csinálta.

‒ Mi ööö… elfújjuk a gyertyát. Uram.

És aztán otthagyják a sötétben. Jó, érthető, egyikük sem volt az anyja, hogy őrizze, mintha a világ legdrágább kincse lenne. Morzan személy szerint jobban kedvelte a sötétséget akkor, amikor magának állította elő. Ami azt illeti, a világosságot is, szóval rohadjon meg a napkorong és az időjárás. Egyszer majd elbánik azokkal is.

‒ Jó.

Azzal ment vissza a szobába. Micsoda hülyeség már, hogy ezt is neki kell… vagy lehet, hogy küldhette volna a cselédet is. Most már mindegy.

Nem úgy festett, hogy a gyertya le fogja égetni a házat. Azért Morzan elfújta. Murtagh-ot nem zavarta vele, a gyerek féloldalt hevert az ágyban, ahogy ültében eldőlt és halkan szuszogott. Ha Morzan aludt így, akkor reggelre beállt a nyaka. Szar dolog, ráadásul vagy hat kilométer hosszú az igézet, amit specifikusan ennek a rendbetételére találtak ki. Csak azért fogja elrendezgetni, mert nem akarta magát ezzel fárasztani. Hiába győzködte magát, hogy a könyvet hagyja a csudába, ez a gyereknek is jó lecke, de megint Galbatorix jutott eszébe, meg az, hogy a barátja idegrohamot kapott, amikor Morzan egyszer lapjával lefelé tett félre egy könyvet. Milyen hülyeség már, hogy a saját kastélyában se csinálhat azt, amit akar. Egy gyors varázslattal kisimította a meggyűrt lapokat és az éjjeliszekrényre tette a könyvet, aztán a gyerek alá nyúlt. Fej a párnára, lábak egyenesen, gyerek a hátán. Remek. Amint elkészült, Murtagh arca eltorzult, motyogott valamit, és azonnal az oldalára fordult. Lehet, hogy azért, mert furán volt rajta a hálóing és nem tetszett neki. De nem, mert a frissen vasalt lenen az meglátszott volna. Morzan két ujját a hálóing széles nyakába dugta és bepillantott alá.

Vörös, hullámos vadhúst látott, ami úgy kígyózott a fia hátán, mint valami eleven kötél.

Morzan összevonta a szemöldökét. Tudta ő is, hogy a gyógyításhoz nincs sok tehetsége, de azért ennél jobb eredményt szokott produkálni. Lehet, hogy azért nézett ki így, mert Selena varázslatát próbálta helyrepofozni? A két gyógyító ige együtt hozott ilyen eredményt, vagy csak egyikük rontotta el? Vajon ha megpiszkálja, akkor a mélységi rétegeket is el tudja simítani, vagy csak a felszínt hozza rendbe?

A francba már, saját magán sokkal könnyebb volt az ilyesmit csinálni, akkor érezte, hogy mit kell tennie. Meg kéne kérdeznie Galbatorixot.

Egyszerre úgy érezte, hogy kifut a lába alól a talaj.

Galbatorix.

Annyira lefoglalta az a hülye könyv, hogy elfelejtett jelentést tenni.

>>> Következő fejezet >>>