Vae Victoribus #6

Egy kis kiruccanás vissza a múltba :)

Avagy, úgy éreztem, hogy az angst-kosárba is kellene már rakni valamit.

Forrás: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.

Enduriel

A posta úgy egy perccel azelőtt érkezett, hogy Enduriel kilépett volna az őrtorony oldalajtaján. A futár-sárkány azonban nem szólt neki, hogy várjon, mert fontos híreik vannak és Enduriel sem tartóztatta. Azt érezte, hogy valami bántotta az ő kis pikkelybolháját, de nem tűnt fontosnak. Majd elmeséli, ha visszajött a repülésből, addig meg hadd rágódjon rajta.

‒ Tényleg nem akarod, hogy veled menjek? ‒ kérdezte Enduriel, és megint ott volt benne az aggodalom, hogy valamit rosszul csinált.

Lenézett rá és lassan pislogott egyet. Enduriel aggodalma csökkent, de nem tűnt el.

‒ Csak egy gyors körre megyek. Már viszketnek a szárnyaim, olyan régen nem nyújtóztattam ki őket.

‒ De azért vigyázol magadra, ugye? Meg távol tartod magad a határtól és…

‒ Ne bosszants fel még jobban.

Enduriel tudta, érezte, hogy egyébként is feszült, hát nem bolygatta tovább. Még egyszer ellenőrizte a könnyű hámot, amire felcsatolta Ráenr nyeregtáskáját. Valamivel kényelmesebb volt, mint a nyereg. Az utóbbi napok-hetek viharos időjárása miatt olyan sokat volt összezárva a többiekkel a nagyteremben, a legkevésbé sem akart még a nyereggel is bénázni. Ha nem lett volna Ráenr, azt csinálta volna, mint Hasiy: meggyőződik a széljárásról és már megy is!

Enduriel még egyszer megsimogatta a vállát, aztán hátralépett, és ott maradt a leszálló-teraszon, míg ő olyan magasra nem emelkedett, hogy a világ kilapult alatta, mintha a karmával rajzolta volna a homokba.

Keleten nem csak a prédának volt furcsa íze, a táj sem volt normális. A fák levelei egész évben a sárga és a bíbor közti színekben játszottak, így az erdők alatta mintha lángoltak volna. Csak egy-két foltban törte meg a vörösséget egy-egy zöld lombú liget. A látványtól megint kikívánkozott volna belőle egy megvető horkantás, de visszanyelte. Nem lett volna méltó hozzá.

‒ Mióta is állomásozol már itt? ‒ szólította meg Ráenr azzal a fajta duruzsoló mormolással, amitől mindig égnek álltak a pikkelyei. ‒ Ennyi idő alatt már régen rájöhettél volna, miért szeretnek a vörösök errefelé fészkelni.

‒ Nem érdekelnek a vörösök ‒ pattintotta le a vén Eldunarít. ‒ És ha megint nekikezdesz egy növénytani fejtegetésnek, a felhők fölött folytatjuk az utat.

Ráenr pillanatnyi megfontolás után úgy döntött, hogy tekintettel az ő nem túl rózsás hangulatára, inkább nem kötekedik. Biztos eszébe jutott, milyen volt, amikor még egy mágiával lezárt pincében volt. Ahhoz képest a nyeregtáska is jelentős előrelépés, főleg úgy, hogy néha hagyta neki, hogy a szemén keresztül lássa, merre repülnek. Még mindig buggyant volt, afelől senkinek nem volt kétsége, de már nem volt dühöngő őrült, aki megpróbálta átvenni mások teste fölött az irányítást. Bár az inkább azért lehetett, mert cirka tíz évvel ezelőtt Ráenr túlfeszítette a húrt, szóval jól otthagyta őt egy szirten néhány hétre. A nyeregtáska igézetei miatt ő maga nem tudott kinyúlni a gondolataival a börtönéből, várnia kellett, míg mások megérintették. A csöndes elvonulás remek hatással volt rá. Talán ideje volna megismételni.

A szándékaiból egy kevés átszűrődhetett, mert Ráenr gondolatai azonnal kisimultak, éles-érdes bazaltorgonákból koptatott mészkőhegységgé változtak.

‒ Csak azért kérdeztem ‒ ha még egyszer karomgyulladást kap, talán átsugározza majd az érzéseit ennek a nyavalyásnak, hátha akkor megtanulja, hogy hanyagolja ezt az otromba hangszínt ‒, mert meglepően jól alkalmazkodsz a körülményekhez.

‒ Kérlek, nem most keltem ki. Hagyd az átlátszó hízelgést.

‒ Mondd csak… milyen az, hogy lovasod van?

Felmordult.

‒ Ott voltál, amikor létrehozták a szerződést. Ne csinálj úgy, mintha én lennék az első, akit erről kérdezel.

‒ Mindenki mást mondott, és nektek olyan furcsa a kapcsolatotok.

‒ Ha egy rossz szót mersz szólni rá…

‒ Álmomban se tennék ilyesmit ‒ visszakozott a sárkány. A mentális hangja átcsúszott, így már olyan érzés volt hallani a hangját, mintha a bal fülébe suttogna a jobb helyett. ‒ Pusztán érdekesnek találom, hogy milyen kis féltékeny vagy.

‒ Nem igaz.

‒ Oh? Hány barátja van a lovasodnak? Hányszor engeded el úgy nagyjából bárhova? Beszélhet egyáltalán bárkivel, ha te nem vagy ott?

‒ Te beszélgettél vele ‒ mutatott rá morogva. ‒ De nyilvánvalóan nem kéne hagynom neki, egészen biztosan csak felzaklatod őt.

‒ Hát persze.

‒ Enduriel lelke törékeny ‒ forgatta a szemét. ‒ Vigyáznom kell rá, mert a legkisebb botláson is évtizedekig tud rágódni.

Butus kis pikkelybolha. Halványan még emlékezett rá, milyen volt érezni az érintését a tojása héján. Korábban teljesen jól elvolt odabenn; megkapott mindent, nem zargatta senki, és a körülötte lévő tojástalan-elmék minden gondolata akörül forgott, hogy neki és a többi fészek-társának semmire ne legyen panasza. Talán nem is kelt volna ki neki, ha a kedvenc-fészek-társát nem csábította volna el egy mihaszna kétlábú. Utána minden rém unalmas lett.

Később megtudta, hogy egy jelöltet legfeljebb háromszor tettek próbára. Évente cserélték a tojásokat a nagy kiképző-központok között, és a negyedik évre olyan tojásoknak mutatták volna be a jelöltet, amik többségével már találkozott. És amúgy is: ha addig több tucat fióka nem találta méltónak arra, hogy társául válassza, akkor miért piszkálnák azt a néhányat, akik még nem látták?

Azt is megtudta, hogy a Rend megfelelő támogatás fejében hajlandó volt piszkálni az újakat. Az ifjú tündét, akinek a keze a tojására simult, ő másodszor látta, az ilireai ajtónállók viszont ötödször. Kételkedtek benne, hogy bármelyik fióka kikelne neki, ahhoz túlságosan teszetoszának tartották. Ezt nem mondták meg Enduriel szüleinek. Azok meg szemrebbenés nélkül fizettek és nem mondták meg, hogy éppen emiatt akartak megszabadulni az utódjuktól.

Ő a tojásban meggondolta. Aztán arra jutott, hogy neki pontosan Endurielre van szüksége. A fene se akart folyamatosan vitatkozni, meg kompromisszumokat keresni.

A kikelés utáni időszakra nem szívesen emlékezett vissza. Olyan kínos volt, hát még beszélni se tudott, ráadásul minden, kettejüket érintő kérdésben a lovasát kérdezték. Borzasztó. Még jó, hogy nem ő volt az első sárkány, aki a beszéd elsajátítása után kijelentette, hogy azt a nevetséges valamit, amit a lovasa az ő nevének gondolt, nem hajlandó viselni, így mindenféle ellenvetés nélkül hagyták, hogy megváltoztassa azt. Enduriel sem vette magára, sőt, mintha kifejezetten megkönnyebbült volna, hogy ebben is levette a válláról a döntés súlyát.

A többiek néha nem értették, hogy mi a nyitja a dolognak, pedig olyan egyszerű! Csak megmondta az ő butus kis lovasának, hogy milyen nagyon aranyos meg kedves és hogy mennyire szereti őt, és Enduriel máris megtett mindent, amit kért tőle. A fészek-társai otthon, Ilireában ezt nem hitték el neki, hát fogadott velük, hogy puszta hízelgéssel el tudja érni, hogy Enduriel egyesével bearanyozza az ő csodálatosan fehér pikkelyeinek a szegélyét. Megnyerte a fogadást, és ő volt a legszebb a Holdünnepen. Olyan nagyon büszke volt Endurielre!

Nem tudta kideríteni, hogy a fogatlan-vén-Tanács, vagy az ő szárnyatlan-farkatlan-társaik találták ki, hogy ez így nem járja. Mire kettőt pislogott, már át is vezényelték őket a keleti határra, hogy figyeljék a vadakat. Csaknem két évtizede az egyetlen szórakozása az volt, hogy elverte Hasiyt, amikor a másik megpróbálta karmokkal és fogakkal magához ragadni tőle a vér-gondolatok-érzelmek helyett törvények-alkotta-fészek irányítását.

Ráenrt nem sokkal annak a bizonyos fogadásnak a megkötése előtt mutatták be neki. Részint azért, mert elég erős volt az akarata ahhoz, hogy egy bolond Eldunarí ne tudja megtörni az elméjét, másrészt, mert Ráenr kék volt, ő pedig fehér. Ráenr őrületének első jele állítólag az volt, hogy nem tudott olyanokkal beszélni, akik nem látták rendesen az ő színeit. Utána jött az, hogy megpróbálta átvenni az uralmat azok felett, akik viszont igen. Azok a nagyokosok odafent rájötte, hogy ő képes lesz egy vékony határon egyensúlyozni, ami még nem borzolta teljesen Ráenr idegeit (még úgy is, hogy már nem voltak idegei), és elég erős és képzett volt ahhoz, hogy még az időről időre megeső, tébolyult rohamait is vissza tudta verni.

Ha pedig Ráenr nagyon rendetlenkedett, csak keresett egy folyót, felkavarta az alján az iszapot és nézte a megbarnult vízfelszínen játszó napfényt. Ráenr akkor nyöszörgött, egészen kicsire összehúzta magát és kérlelte, hogy ne emlékeztesse őt a régen elveszített kedvesére.

Mekkora ötlet. Az utóbbi idők esői után talán nem is kell majd a felkavarással bajlódnia, a folyók most maguktól is zavaros-barnán kanyarognak.

A felvillanó gondolatait Ráenr is látta, és vinnyogni kezdett.

‒ Te gonosz kis szuka, most nem is csináltam semmit!

‒ Tényleg nem? ‒ kérdezte, és azt az érzése sugározta a másik felé, amikor elnyúlt a napsütötte kövezeten. ‒ Akkor miért is böködsz a kapcsolatom felé? Mi közöd neked Endurielhez?

‒ Csak kérdezni akartam! ‒ Ráenr hangja szánalmasan vékonnyá vált, mint egy fiókáé, akinek a farkába haraptak. Pontosan tudta, hogy esélye sincs, ha ő le akar sújtani rá. Talán régen, amikor még az ereje teljében volt, lehetett volna, de az akarata már régen semmivé lett, főleg ővele szemben. ‒ Érdekelt, hogyan lehet az, hogy úgy tartod Endurielt mint az emberek a kutyákat…

Ezen mélységesen felháborodott, és már majdnem közbevágott, de Ráenr gyorsan ráhajította a mondat befejezését:

‒ … és ő mégis titkolózik előled.

A világ egy pillanatra jéggé dermedt, aztán szilánkosra tört.

Nem húzódott el Ráenrtől, az a másik stílusa volt, ellenben elvágta tőle az érzékelését, nem hagyta neki, hogy tudja, milyen érzések munkálkodnak benne. A haragot kivéve, persze. Hogy hangsúlyozza, mennyire elégedetlen a másikkal, amiért ilyen sokat várt ennek a fontos hírnek az átadásával, a visszautat a felhők fölött tették meg, és gondja volt rá, hogy csak a fehér bodrokat lássa, ami Ráenrt érthetetlen módon bosszantotta, már a hús-testében is.

Alig tíz páros elszállásolására volt alkalmas az a kis váracska, amiben éltek, de persze, csak negyedmagukkal vigyázták a határt. A vadakat pont nem érdekelte, hogy ki mit csinált, ameddig a Rend sárkányai vagy a szerződéssel egyetértő vad sárkányok távol tartották magukat a vadászterületüktől. Évszázadok teltek el azóta, hogy utoljára megindultak, hogy minden lovast hordozó sárkányt széttépjenek, aki az útjukba került. Nem tartott sokáig az ámokfutás, hamar visszaűzték őket a határok mögé, de az utólagos vizsgálatok során kiderült, hogy egy járőröző páros hagyta magát a széllel besodortatni a területükre. Azóta kiadták utasításba, hogy tartaniuk kellett a távolságot, az igazi határt jelölő folyóhoz még inni sem volt szabad leereszkedni.

Még a levegőben volt, amikor kinyúlt Enduriel felé, és az ő kis pikkelybolhája rohanvást jött ki elé.

‒ Tényleg gyors voltál ‒ mosolygott fel rá, de a gondolatai színe elárulta, hogy tud az ő dühéről, még ha az okáról nem is, és emiatt aggódik.

Ráenr Enduriel karjaiban tette meg a visszautat a toronyba. Ráenr kivételesen csöndben volt, cserébe csak úgy áradt belőle a rosszindulatú önelégültség, hogy törne ripityára.

Pa’oka a belső udvaron ült és éppen felszerszámozták, Tilendr azzal szórakozott, hogy egy rémült kecskét űzött ide-oda a kaputorony előtt ahelyett, hogy megette volna. Hasiy egykedvűen figyelte, aztán amikor észrevette, hogy ő visszatért, vetett rá egy pillantást és felmordult, de ezúttal nem repült el.

Már a torony kapujában állt, amikor Pa’oka mellett meglátta a szundikáló kicsi, ezüstszín sárkányt. A nyerge szíján a futárcéh legmagasabb rangjának járó jelzések sorakoztak. Azok a párosok annyira biztosak voltak önnön fontosságukban, hogy csak akkor maradtak meg valahol, ha jóformán könyörögtek nekik.

Enduriel felé fordult. Nem tudott róla, hogy történt volna bármi érdekes mostanában a szárnyak világában, a kétlábúak hírei pedig mostanában inkább fárasztották, mint szórakoztatták. Lehetett-e ez, amit Enduriel elhallgatott előle?

‒ A keleti folyosón érkeztek ‒ mondta Enduriel és a sarkán hintázott. ‒ Egy perccel azelőtt, hogy kivittem volna neked Ráenrt.

‒ Tisztában vagyok vele.

‒ És, hát… meghozták az elutasító határozatot ‒ motyogta és lehajtotta a fejét.

Idegesen felszusszant. Már negyedszer kérvényezték, hogy visszahelyezzék őket Ilireába, de a nagyokosok mindig találtak valami indokot, hogy visszautasítsák őket. A farka nagyot csattant a kövön, hogy Pa’oka felkapta a fejét, mire a lovasa elveszítette az egyensúlyát és egy kiáltással seggre ült.

‒ Van még más is ‒ folytatta sietve Enduriel, mintha arra számított volna, hogy összeszidja, pedig nyilvánvaló volt, hogy csak a Tanács ostobaságán dühöngene egy sort. Mert azt akart, üvölteni, aztán megragadni Endurielt és elrepülni vele valahova, hogy egy nyugodt helyen, a figyelő tekintetektől távol tudja babusgatni őt egy kicsit. ‒ A Rend küldött egy… hát, felhívást. Iska eléggé felhúzta magát rajta.

A fejével Pa’oka lovasa felé bökött, aki legalább olyan feszült volt, mint a társa.

‒ Miről van szó?

‒ Glaerun szerintem pontosabban el tudja mondani. De lehet, hogy várnod kell majd még egy kicsit, Denemon még mindig faggatja őt, és tudod, hogy ő meg Tilendr milyenek…

Tilendr nemigen szeretett kétlábúakkal szólni, Denemont beszéltette maga helyett. Valószínűleg feszültség-levezetésképpen hajkurászta a kecskét. A mozdulatai gyanúsan hasonlítottak azokra, amiket akkor látott tőle, mikor ők ketten Enduriellel idekerültek; akkortájt Tilendr a lovasát hajkurászta így addig, míg Denemon zokogva nem könyörgött neki, hogy hagyja abba. Fentről kiadták nekik, hogy járjanak el egy Eldinaríhoz kapcsolat-építő beszélgetésekre, de persze nem mentek el, csak azután, hogy ő megverte Tilendrt. Utána is csaknem tíz évet elvitt az életéből, hogy ezt a kettőt kísérgesse. Semmi kedve nem volt újrakezdeni azt az egész ostobaságot, hát rámorrant a másik sárkányra. Amaz felborzolt pikkelyekkel fújt, aztán egy falással eltüntette a kecskét.

Lehet, hogy segített neki, de Tilendr talán még jobban utálta őt ezért. Nem úgy Denemon.

A nagyteremben egy félelemszagot árasztó tünde dadogva próbált felelgetni Denemon faggatózására. Elég volt egy röpke gondolatot küldenie az embernek, hogy érkezik, és máris helyet kapott. Nála már csak Glaerun volt gyorsabb, mikor gondolati kapcsolatba lépett vele. Tündéktől is szokatlan nyugalommal vette a sárkánybeszédet. Még az sem zavarta, hogy érezhette az emlékein a jelen megkönnyebbülését, amiért nem kellett mindent még egyszer szavakba foglalnia.

Hunyt szemmel lélegzett, arra koncentrálva, hogy a levegő hogyan áramlik a tüdejébe, be és ki. Egyébként szétszaggatott volna mindent maga körül.

‒ Ha jól értem, ‒ szólalt meg, hogy mindenki hallja őt, még a többiek is az udvaron, ‒ a Rend azt akarja, hogy menjek nyugatra, újítsam meg a hűségesküm, aztán jöjjek vissza ide.

Glaerun kinyitotta a száját, aztán csuklott és inkább bólintott egyet.

‒ És mindezt tegyem önként és dalolva.

‒ I-gen?

‒ Elment ezeknek a maradék esze is! ‒ Megint a földre csapott a farkával, hogy a nagyterem ablakai megrezzentek a keretükben és Enduriel riadtan susogni kezdett neki, hogy megnyugodjon. Majdnem rámorrant, hogy tudja, kit nyugtasson, amikor már lassan húsz éve itt rohad ezen a pikkely-fakító helyen. Enduriel persze észrevette, és felhívta rá a figyelmét, hogy mi történik az udvaron. ‒ Pa’oka!

‒ Mi van ‒ csendült a másik sárkány bosszús hangja.

‒ Mégis hova a szélcsendes pusztaságba mész?

‒ Vess egy pillantást arra, hogyan változott meg a hűségeskü és aztán kérdezd meg.

‒ Változott? ‒ hökkent meg Enduriel. Denemon arcán is megjelent egy zavart ránc.

Enduriel szemén át figyelte, ahogy a lovasa olvasott, ha már Pa’oka olyan fontosnak találta. Aztán felhördült ‒ majdnem ugyanaz volt, mint amit a felavatásukkor mondtak el, csakhogy volt benne néhány nagyon ügyesen áthelyezett szó. Annyira jelentéktelen kis változásnak tűnt, hogy talán fel sem tűnt, sem azoknak, akik hosszú év távlatából tekintettek rá vissza sem pedig azoknak, akik a nagyobb központokban, esetleg Vroengardon állomásoztak és ezért ezerszer hallották. Ha letették volna ezt a megváltozott az esküt, akkor a Tanácsnak még nagyobb hatalma lett volna felettük, mint eddig volt.

Na nem. Való igaz, szükség lett volna a Rend reformjára, hogy ne legyenek ilyen őrtornyok, mint az övék, ahová mindenki tudta, hogy csak büntetésből helyezik a párosokat. Elejét lehetett volna venni az átlag kétszáz évente megeső kisebb-nagyobb felzúdulásnak. Megakadályozhattak volna olyan eseteket, mint ami ötven éve felkavarta a Rend békés állóvizét; kiderült, hogy egy lovasát vesztett sárkány bánatában hagyta, hogy egy elmaradott városállam bő egy évszázadon át istenként tisztelje.

Vicsorgott dühében, mire Glaerun behúzott nyakkal hátralépett.

‒ Tehát hova mész? ‒ kérdezte Pa’okát.

‒ Én ugyan le nem teszem ezt az esküt! ‒ horkantott a sárkány. ‒ Én és Iska leléptünk. Ha a Rend kérdezi, megettek a vadak, vagy mondjatok, amit akartok.

Sem választ, sem elköszönést nem várva elrúgta magát az udvar kövétől. Viszkettek a pikkelyei, hogy utánamenjen és lekeverjen neki egyet. Ő volt a fészek vezetője, nem állhatta az ilyen viselkedést. De fontosabb volt az, ami előtte volt, és Pa’oka a maga cingár végtagjaival amúgy sem volt nagy ellenfél, még úgy sem, hogy bő száz évvel öregebb volt nála.

Ehelyett kinyúlt Ráenr felé. Ráborított a vénséges sárkányra mindent, amit Glaeruntól kapott. Ráenr, hogy rágná meg a pikkelysömör, jót derült az eseményeken.

‒ Ó, szívesen megismerkednék azzal, aki elérte, hogy az a megkövesedett Tanács így kiugorjon a bőréből!

Glaerunhoz fordult. A tünde nagyot nyelt.

‒ Mondd csak, tudod kik a felelősek ezért a módosításért?

Glaerun bólintott.

‒ És kik azok?

‒ Ki ‒ javította ki. ‒ Egyv-valaki indította e-el.

‒ Ne feszítsd túl a húrt, tünde!

Odakinn Glaerun ezüstszín társa felhagyott azzal, hogy alvást színleljen és nagy ásítással talpra állt.

‒ Bemutathatunk neki titeket.

* * *

– Csitt-csitt, halkan, lábujjhegyen – suttogta Enduriel, ahogy átvágtak az udvaron. – Alszik, most alszik, ne zargassuk…

A fehér fenevad összegömbölyödve aludt az udvarház belső udvarán. A pofáján időről időre rángás futott végig, felmordult és megremegett a felső ajka, amikor álmában vicsorgott.

Ajihad követte az urát, de a szeme sarkából az alvó sárkányt figyelte. A hóna alatt, ahol az egymásnak préselődő pikkelyek akkorák voltak, mint a hüvelykujja körme, talán meg tudná sebezni egy karddal. Vagy kopjával. Nem mintha lett volna akár kardja, akár kopjája. Nem mintha a köré fonódott varázslat engedte volna, hogy megtehesse.

Megint kezdett elhatalmasodni rajta a kétségbeesés, hát azt tette, amit mindig, ha úgy érezte, hogy magába szippantja a sötétség: Nadarára gondolt. A szabadságát nem adta vissza, de a nőre gondolni mégis könnyített a terhein. Emlékeztette rá, hogy bár rab, a szívét és a gondolatait nem láncolhatják le.

Belépett az ura nyomában az udvarházba. Letörölte a csizmáját, hogy ne a mintás szőnyegeken verje le róla a por. Csak a szőnyegek árából gazdaggá tehette volna a népe egy kisebb törzsét. Egy nagyobbat, ha hozzájuk vette a falakon lógó szőtteseket is. Az épület többi berendezési tárgyát már meg sem próbálta felbecsülni. Könnyebb volt úgy, ha mindent pusztán erőfitogtatásnak és nem a mérhetetlen vagyonnal felvágásnak tekintett.

És a király most látogatóba fog érkezni, hogy ezt megtekintse.

– Mindennek rendben kell lenni – motyogta a tünde és idegesen dörzsölgette a kezeit. – A legnagyobb rendben. Nem lehet semmi hiba, megértetted?

– Igen, uram.

Enduriel egyébként is egy reszkető roncs volt, aki a napja túlnyomó részét azzal töltötte, hogy egy takaróba burkolózva ült a szobája sarkában és a körmét rágva rettegett mindentől. Még csak két napja tudtak róla, hogy Galbatorix látogatóba érkezik, de az ujjai végén már rózsaszín volt az új bőr, árulkodva arról, hogy addig-addig rágta a körmeit, meg mellette a bőrt, hogy vért fakasztott.

– Északi szoba kell neki – folytatta Enduriel, gyorsan, sietősen, hogy alig lehetett érteni, amit mond. – Olyan szoba, hogy világos legyen, de ne süssön be a nap.

– Az északi lakosztályt bizonyára kényelmesnek fogja találni.

– Hogyan? Igen, igen, az északi lakosztály… azért építtettem, hogy megszállhasson ott, ha jön.

Tudta. Ezt a beszélgetést szóról-szóra eljátszották már legalább háromszor.

– Marhák – torpant meg hirtelen Enduriel és Ajuhad összevonta a szemöldökét. – Kell egy marhacsorda.

– Parancsol, uram?

– Ha megéhezne. Shruikan. Szereti a marhát. Van még szürkemarha? Vagy olyan foltos keleti?

A pillantása elrévedt. Ajihad várt. Előfordult az ilyesmi. Meg az is, hogy Enduriel minden átmenet nélkül hétrét görnyedt és üvölteni kezdett. Meg lehetett szokni, ami azt illeti. Ajihad csak attól félt, hogy annyira hozzászokik, hogy egy nap ő is hasonlóképpen fog majd cselekedni.

A rövid közjáték után Enduriel folytatta az útját – meg a kezét tördelve motyogást. Ajihad ment mögötte, némán, engedelmesen. Néhány évvel ezelőtt még sajnálta a tündét, de aztán Enduriel kinevezte intézőjének és Ajihad mélyebb betekintést nyert abba, hogyan intézkedik a férfi a birtokain. Jelen volt, amikor a tünde hazatért egy kiküldetéséről, amikor a sárkánya pofáján és karmain még vöröslött a vér, Enduriel pedig se nem látott, se nem hallott a dühtől. Ajihad nem látta, hogy ki volt az, aki zajt csapott; talán egy seprű borult fel az udvaron, de a hirtelen zajra Enduriel kardot rántott és áthajította a fegyvert az udvaron, hogy az a falhoz szögezte a szolgát. A kardot egy pillanattal lemaradva követte a sárkánytűz. A hófehér lángok nyomán éppen olyan fekete lett a kő, mintha Ajihad rakott volna tüzet rajta acéllal és taplóval. A takarítók előbb egy napig szedegették a maradványokat, hogy tisztességesen el tudják temetni a társukat, aztán még két napig sikálták a kövezetet, de még mindig látni lehetett a különbséget. Főleg a lyuk körül, amit a kard csinált a tömör kőfalba. Annak bezzeg nem lett baja a tűzben.

Nadarára gondolt. Aztán az új lovászra, akinek olyan értelmesen csillogott a szeme, és aki hat-nyolc hetente kért kimenőt. Lement a városba és egy ivóban találkozott két emberrel. Mindig kettővel és mindig másokkal. Ajihadnak volt egy sejtése azt illetően, hogy ez mit jelent. De csak sejtette, semmi több. Ha tudta volna, akkor jelentenie kellett volna. De ahhoz, hogy tudja, rá kellett volna kérdeznie a lovásznál, nem igaz?

– Ceunoni vöröset tudtam felhajtani, uram.

– Tessék? Ja, hogy marhát. Nem a legjobb. Megteszi. Utálom a marhát.

– Tudom, uram. Fogoly és őzpecsenye lesz az első lakoma, ha az megfelel.

– Hogyan?

Enduriel megtorpant és kerekre tágult szemmel nézett Ajihadra.

– Fogoly és őz – ismételte Ajihad lassan. – A király érkezésének napján a fogadáson fogolysültet és őzpecsenyét fog felszolgálni a konyha.

– És a zöldségek? – hebegte Enduriel. – Mik a zöldségek?

Ezzel a kérdéssel zavarba hozta. Valószínűleg a szokásos, a szárnyasok mellett sült gyökérzöldségek, az őz mellé savanykásabb erdei bogyókat fognak felszolgálni, talán lesz párolt búza és árpa, de minden bizonnyal kerülni fog az asztalra gyümölcslé, benne hideg gyümölcsdarabokkal…

– Utánakérdezhetek a konyhán, uram.

– Kell lennie zöldségnek. Meg gyümölcsnek. Olyannak, amivel akkor se hozhatnánk magunk szégyenbe, ha a tündekirály jönne látogatóba!

– Uram, én…

– Ki tudja, hogy vele jön-e? Hogy most éppen milyen kedve lesz? – És megint tördelni kezdte a kezeit. – Morzan lehet, hogy vele jön. Kialandí azt mondta, hogy néha kikéri, hogy csak zöldséget szolgáljanak fel neki. Nem tudom, hogy most milyen kedve lesz. Fel kell készülnünk mindenre!

– Morzan uram a királlyal tarthat? – kérdezte lassan Ajihad. Megpróbálta összeadni fejben a megváltozott értékeket. – Óhajtja uram, hogy számára is előkészítsünk egy szobát?

– Milyen szobát? – csuklott fel Enduriel. Aztán felvidult. – Igen, neki is kell egy. Lehet, hogy ott marad beszélgetni Ővele egész este, de készítsen neki is egy helyet. Közel északhoz. – Felvihogott. – A legjobb a nyugat lenne!

Régi vicc lehetett, mert Enduriel addig nevetett, míg a könnye is kicsordult. Aztán Ajihad megrettent, amikor a tünde – villogó szemekkel és szaporán emelkedő mellkassal – felé fordult és megragadta a vállait, olyan erősen, hogy fájt.

– Nem vallhatunk kudarcot! – sziszegte. – Nem! Megértetted?

– Igen, uram.

– Jó… jó… te jó cseléd vagy. Már majdnem szolga. – Megint nevetett, aztán a keze hátával megtörölte az állát. – Megjutalmazlak, ha az én uram elégedetten távozik, Ajihad.

– Köszönöm, uram.

Mindig meglepte, amikor Enduriel a nevén szólította. Akkor néha egészen úgy tűnt, hogy jelen van. Általában Jehannak szólította, aki Ajihad elődje volt az általa betöltött poszton, egyszer pedig egy álló héten át Avinának nevezte és még csak meg sem lepődött, hogy nem egy nőt lát. Az azért egy kicsit fájt.

A jutalomra nem gondolt. Enduriel általában elfelejtette, ha jutalmat ígért, ha pedig mégis emlékezett rá, akkor az vagy egy pohár gyümölcslé volt, amit az ura asztala mellett, az ő figyelő tekintetének tüzében kellett meginnia, vagy jobb esetben egy szabadnap. Egy szabadnapnak nagyon örült volna, akkor is, ha azokat a napokat általában az alacsonyabb rangú cselédek között robotolva töltötte. Minden perc, amit Nadarával tölthetett, drága volt neki.

Volt azonban egy pillanat, amikor a világ minden kincséért sem lett volna hajlandó az asszonyra gondolni. Ahogy a király feltette elé a lábát a sámlira, hogy az előtte térdelő Ajihad néhány pillanat leforgása alatt fényesre suvikszolja a csizmáját, gondja volt rá, hogy az elméje üres legyen. Átfolyt rajta minden.

– Nem nevezném azokat csatáknak – horkant fel Galbatorix. – Ez csak egy kis erőfitogtatás. Túlreagáljátok mind a ketten.

– Larkin egyre merészebb – felelt Morzan összeszűkülő pillantással, a szája széle megfeszült. – Ha nem csapunk oda neki, akkor mire kettőt pislogunk, Dauth-tól Melianig lángokban fog állni az ország.

– Larkin cseles – mondta Enduriel olyan kushadó alázatossággal, amilyennek Ajihad még soha nem látta őt. – Óvatosnak mutatta magát, megvárta, míg ártatlannak gondoljuk. Ha továbbra sem reagálunk, azt bátorításnak fogja venni.

‒ Tévedés. Larkin ellenzi a nyílt harcot, ahhoz viszont nincs elég hatalma, hogy kordában tartsa a nemeseit. De elég szórakoztató, ahogy próbálkozik. Ha beletörik a bicskája, Andehel majd elrendezi őket.

– Andehel a saját csizmáját sem tudja rendesen befűzni! – vitatkozott Morzan.

Enduriel nagyot nyelt és a szőnyeget bámulta. Ajihad arra koncentrált, hogy megtartsa a fejében az ürességet és a király lába mellett a sámlira tette mindkét kezét, szó nélkül jelezve, hogy készen van. Galbatorix észrevette és lábat cserélt.

– Csak nem hiányzik a csatatér, Morzan? – kérdezte, a mosolya kedves, mintha egy durcás kamaszt próbált volna megenyhíteni. – Szeretnéd, hogy kiküldjelek?

Morzan felszegte a fejét, az orrlyukai kitágultak, ahogy megszívta a levegőt.

– Te is tudod, hogy gyorsan elrendezném az ügyet.

– Az igaz. El tudod rendezni úgy is, hogy marad élő ember azon a vidéken?

– Úgy mondod, mintha érdekelne.

– Úgy mondod, mintha téged nem érdekelne.

Morzan dacosan összefonta a karjait, de Galbatorix felemelt kézzel megállította.

– Kérlek, barátom! Surdával csak azért szaladt el a ló, mert Larkinnak végre született egy fia és most feltétlen szükségét érzik, hogy letegyenek valamit az asztalra, mielőtt az öreg bedobja a törülközőt. Nem érdemlik meg, hogy az ostobaságaikról vitatkozzunk. Az majd kiforrja magát. Menj, hűtsd le magad egy kicsit!

Hessegető mozdulatot tett, mire Morzan felmordult és feszes léptekkel távozott. Ajihad éppen olyan gyorsan végzett a másik csizmával, mint az elsővel, mégis, mire a sámlira tette a kezét, már hallotta az udvaron a sárkányszárnyak iszonyú mennydörgését.

– Nagyuram? – csipogott fel Enduriel.

– Ne idegeskedj miatta. Mostanában amúgy is kissé érzékeny és ezt még tetézte, hogy nem tartasz bort a birtokon. Ennyi az egész.

– Oh… oh… én…

– Azt mondtam, hagyd! – A hangja ezúttal már csattant, és Enduriel vigyázzba vágta magát.

– Igenis.

– Gyere, menjünk. A komolyabb dolgokkal megvárhatjuk Morzant, de én temiattad érkeztem. Megmutatnád, merre van a dolgozószobád?

– Hát persze. Erre fáradjon, nagyuram.

Ajihad az előtérben maradt. Mély levegőt vett egyszer, kétszer, háromszor. Akkor is így tett, amikor néhány évvel később a határvillongásokból a később tavaszi hadjárat néven elhíresült, gyors lefolyású háború nőtt ki. A néhány hónapos vérontásnak Larkin királynéjának meggyilkolása vetett véget, és Larkin csak a vakszerencsének köszönhette, hogy ő nem köszönthette a halált a felesége oldalán. A hadüzenet nélkül kezdődött csatározásoknak nem volt békekötés a végén, minden fél visszavonult a maga határai mögé, és Larkin nem tett semmit, amikor a birodalom erői elfoglalták a régi őrtornyokat, melyeket Surda akkor már régen a magáénak tudhatott.

Ő adta Enduriel tudtára a híreket. A férfi bólogatott.

– Jól szolgálsz nekem, Ajihad – motyogta. – Az én uram elégedett az eredményeinkkel. Jutalmat ígértem neked, ha ez történik, nem igaz?

Ajihad meghökkent. Évek teltek el Galbatorix látogatása óta. A tünde arcán sötét árnyék suhant át, mire gyorsan meghajolt.

– Ahogy uram jónak látja.

– Jó. – Enduriel arca kisimult, a tekintete üvegessé vált. – Engedélyt kapsz felügyelet nélkül járni a birtokot. Jó szolga vagy. Tudod, meddig szabad menned.

Otthagyta. Ajihad meglepetten pislogott.

Első dolga volt összebarátkozni a lovásszal, akit előléptetett a helyettesének. Magával vitte őt bejárni a kastélyt, hogy a fiatalember is lássa, mivel dolgoznak. Miután megszületett a lánya, elkísérte a kémet a városba, hogy találkozzon annak barátaival. Ajihadnak annyi volt a dolga, hogy nyitva hagyjon egy kaput.

A vardenek az éjszaka leple alatt osontak be a várba. Egyetlen hang nélkül, teljes csöndben rakták össze a dárdavetőt. Szükség volt a némaságra, elvégre Enduriel lakosztálya a sárkányistálló ajtajára nézett. Ajihad ott volt benn az urával, és míg Enduriel a könyvelés felett hintázott és a körmét rágta, ő az ablakon kibámulva azt figyelte, hogyan nyílik ki a sárkányistálló ajtaja. A névtelen fenevad felemelte a fejét, de nem volt ideje sem kiáltani, sem tüzet fújni. Tökéletes lövés volt; a jószág azonnal meghalt. Üvöltött helyette Enduriel, aki azonnal megérezte a hiányát. Az őrülete megcsavarodott, vonyítva vágta magát a földhöz, és Ajihadnak az a benyomása támadt, hogy kegyelem volt elvágni a torkát.

Arra készültek, hogy Enduriel küzdeni fog. Ott volt helyette az Árny. Az Árny, akire senki nem számított, akinek nem kellett volna ott lenni, mégis felbukkant. Nevetett és lecsapott, a kardja előtt pedig hullottak a hősök, akik segítettek megszabadítani a világot egy Esküszegőtől. De nem hátráltak meg, mert a menekülő várnépet védeni kellett Durzától.

Ajihad lerohant az udvarra. A vardenekkel érkezett két igemondó oldalán szállt be az ütközetbe; az egyiküket Durza azonnal megölte, a másiknak az utolsó erejével még oda tudott vágni egy förtelmes varázslatot, amitől az Árny bőre felhólyagosodott. Ajihad akkor próbálta meg kivágni a nyomorult szívét, de csak a kardját sikerült végigkarmolnia, ahogy a hörgő Árny eltérítette a szúrást. Ajihad a szíve helyett a torkát döfte át, az Árny pedig nevetve köddé vált, mert tudta, hogy még visszatér.

Ajihad Nasuadával a karján, Nadara nélkül hagyta el az udvarházat. A háta mögött a megmaradt vardenek jöttek, szekereken a felpakolt szőnyegekkel és mindazzal, amit sietve össze tudtak szedni. Mindaz a drágaság elég volt hozzá, hogy csaknem tíz éven át finanszírozza a vardenek működését, még úgy is, hogy Ajihad tudta, milyen irgalmatlan összegeket emésztett fel Galbatorix három sárkánytojásának elrablása. Amiből a végén csak egy tojás lett.

De mégis: amikor Ajihad meglátta a zafír ezer árnyalatában ragyogó sárkányt Tronjheimbe belépni, úgy érezte, minden bűne, amire Enduriel szolgálatában elkövetni kényszerült, megbocsájtást nyert.