Mind ami az enyém #Vége

 

Ta-damm, második fejezet és ezzel a vége. Lehet, hogy át kéne nézni még egyszer, de megint beteg vagyok és mit nekem az ilyesmi.

 

Forrás

 

Mind ami az enyém

… egyszer a helyére kerül

Már vagy húsz perce úton voltak, de Jarnunvösk még mindig sopánkodott. Galbatorix azt latolgatta, vajon túlélné-e, ha a fülhallgatója párját is bedugná a fülébe, teljesen kizárva a nőt.

– Egyszer az életben elalszol, én meg fölébresztelek! Nem volt ilyen, mióta világ a világ! És pont ma kell meglátogatnunk ezt a pofát, hát megőrülök!

– Igyekszem elkerülni az ilyesmit a továbbiakban – dörmögte.

– Nem! Pont ez a lényeg, aludj jó sokat! Legalább szépet álmodtál?

Galbatorix ujja megállt a képernyő fölött. Felvillant előtte Morzan arca, ahogy beharapja az ajkát és könyörög neki, hogy ne hagyja abba…

– Khm. Mondhatjuk.

Jarnunvösk vetett rá egy sokatmondó pillantást, mire Galbatorix meglökte a vállát. Ha már egyszer ragaszkodott hozzá, hogy vezetni akar, akkor nézze az utat.

– Akarom tudni, hogy mi volt az az arckifejezés?

– Nem, nem hiszem.

– Haha! Kicsi Torixnak végre rosszalkodós álmai vannak? Kezdesz belépni a kamaszkorba, drágám?

– Azt hiszem, elég részletesen leírtam neked a betegséget, amit a legutóbbi partneremtől kaptam szakítási ajándékképpen.

– Azóta is meglepődök rajta. Olyan hideg voltál vele, mint egy márványtömb.

– Ezt már milliószor kivesézted, ne menjünk bele megint, kérlek.

Jarnunvösk sóhajtott. Azzal a sóhajával, amivel az adj egy esélyt az életnek, Torix kezdetű nagymonológját szokta bevezetni, szóval vetett rá egy jelentőségteljes pillantást, hogy ne is kezdjen neki és lépett a következő videóra, amiben Selena éppen azt mutatta be, hogyan vette be egy túl bő ruha derekát. Ezúttal sajnos Morzan helyett saját magán mutatta be a műveletet.

Jarnunvösk megint az életükkel játszott azzal, hogy az út helyett azt nézte, hogy Galatorix mit csinál.

– Biztos vagy ebben? Meg egyáltalán, honnan veszd, hogy találsz bármit a gyerekről? Selena köztudottan nagyon titkolózó a magánéletével kapcsolatban. Még a gyereke nevét se tette ki sehova.

– Murtagh-nak hívják – felelt Galbatorix. – Meg tudom mondani, hogy hol született, mikor, milyen nehéz volt, most milyen nehéz, hova jár bölcsődébe hetente kétszer három órára. Tudom, hogy Morzan van vele otthon, és hogy ha végül mégis Selenával marad a gyerek, akkor is sok időt fog Morzannal tölteni, ha már egyszer Selena annyit utazik. Vagy éppen Brommal lenne. Mi értelme a nevelőapának, ha az igazi apjával is lehet?

– Nagyon benne vagy ebben – mondta Jarnunvösk, a hangjában gyanakvással. – Morzan említette, hogy ismeritek egymást korábbról, de nem emlékszem rá, hogy valaha is ügyfelünk lett volna.

– Egy osztállyal alattam járt – mormolta Galbatorix és nem fejtette ki bővebben.

Persze Jarnunvösk észrevette, hogy titkolózni akart. Oda se kellett néznie, hogy lássa a sárkány arcán a kaján vigyort.

– Oh? Fiatalkori botlás, kedveském?

Galbatorix megmerevedett. Égette a torkát a kitörni kívánkozó, csípős megjegyzés, de visszanyelte, mert Jarnunvösk nem ismerhette a kijelentést, nem tudhatta, mi van mögötte. És jobbat érdemelt annál, hogy nekiálljon veszekedni vele.

– Ne mondd ezt, kérlek. Az első szerelmem volt.

Jarnunvösk úgy váltott sávot, hogy nem indexelt. Pontosabban, félrerántotta a kormányt és szerencséje volt, hogy a másik sávban éppen nem volt senki.

– Azért próbálj meg nem megölni minket, ha lehet.

– Bocsáss meg, hogy hirtelen reagálok arra, ha csak úgy benyögöd, hogy a te kőszíved is képes érezni. Te jó ég, és én képes voltam randit szervezni neked az exeddel!

– Nem volt veszélyes.

– Azért ettél meg két doboz vészhelyzeti bonbont.

– Vösk…

– Felhívtad a konditermet.

– Honnan tudtad meg?

– Én mindent tudok.

– Egy francokat.

– Most itt fogsz nekem haldokolni, mert megint azt hiszed, hogy dagadt vagy?

– Nem hiszem azt – morogta és mocorgott ültében. Meg kitépte a fülhallgatót a füléből, mert Selena hangja egyszeriben felettébb irritáló lett. Meg az is, hogy hirtelen úgy érezte, nehezen kap levegőt. Valahányszor mélyebben elgondolkodott rajta, hogy a mérleg nyelve néha egészen közel került a száz kilóhoz, ilyen érzése támadt.

Jarnunvösk levette a kezét a kormányról és felé nyújtotta. Galbatorix összeszorította az ajkát és nagyot mordulva rámarkolt a sárkány puhán kipárnázott ujjaira.

– Nagyon csinos vagy, drágám.

– Szerinted akkor is csinos voltam, amikor lefutottam azt a jótékonysági félmaratont.

– De lefutottad, nem?

– De.

– És sokat biciklizel.

– Jógázni is szoktam.

– Na látod. Remek erőben vagy, ha félbe akarod hajtani ezt a Morzant valahol, gyönyörűen fogsz teljesíteni.

– Elmész te a…!

De miért is lett volna hozzá kegyes az élet. Jarnunvösk szívta a vérét, mert élvezte és Galbatorix be volt zárva az istenverte kasztniba. Aztán egy dombtetőről meglátták a Leona-tavat és akkor a nő vicceit mintha elvágták volna. Galbatorix hálás volt érte, egészen addig amíg le nem hajtottak az autópályáról, mert akkor Jarnunvösk egészen más dolgokkal kezdte traktálni.

– Ígérd meg, hogy ha kellek, szólsz.

– Csak egyeztetni jöttem, nem a vesémet eladni.

– Ha a vesédet jöttél volna eladni, akkor eszembe se jutna félteni – forgatta a szemét a nő. – Ha tudtam volna, hogy kihez hozlak, nem szerveztem volna programot magamnak.

– Vösk, az ég szerelmére.

– Ígérd meg.

– Rendben! Szólok.

– Ugye tudod, hogy minden részletről ki foglak faggatni?

– Nem is feltételeztem mást.

– Ugye tudod, hogy ez nem azt jelenti, hogy elég akkor szólnod, amikor már csak sírva szednélek össze valamelyik sikátorból?

– Ezt úgy mondod, mintha gyakran csinálnál ilyet. Vagy egyáltalán lett volna már rá példa.

– Nálad soha nem lehet tudni.

És ez folytatódott, örökké. Egészen pontosan addig, míg Galbatorix a járdán ki nem szúrt egy ráérősen ballagó, nagyon magas férfit.

– Állj meg, állj meg, ez ő!

Ha nem lett volna a helyén a központi gyerekzár – „Most komolyan, Vösk?” – már menet közben kiugrott volna a kocsiból. Így kénytelen volt megvárni, amíg a nő lefékez. Nem igazán tetszett neki az, ahogy a kormánykereket szorította.

– Kérlek, próbálj meg úgy csinálni, mint akinek helyén van az esze – sziszegte.

– A helyén van az eszem.

– Veszem észre – forgatta a szemét, és feloldotta a zárat.

Morzan akkor már az autót nézte. Az arca felderült, amikor Galbatorix kiszállt, és ettől úgy érezte magát, mint amikor megszerezte a biztonsági felvételt arról, hogy az egyik hülye a Varden Irodából elesett és betörte az orrát.

– Nocsak, kit fújt ide a szél! – vigyorgott Morzan és kezet nyújtott.

Kezet ráztak. Galbatorix érezte a karján felrohanó elektromos kisüléseket, amitől elzsibbadt a bőre. Szürreális, egyúttal csodálatos érzésnek találta.

Jarnunvösk dudált egyet. Visszafordult és intett neki, a sárkány csak azután volt hajlandó elhajtani.

– Már sofőröd is van? – kérdezte Morzan.

– Nem, lélektársam.

– Oh? És mióta…

– Apaaa!

Egyszerre kapták fel a fejüket a kiáltásra. A hang egy fiúcskához tartozott, aki egy műanyag motoron ült és nagyon szigorúan nézte őket. Néhány apró részlettől eltekintve az apja kicsinyített mása volt, beleértve a durcás arckifejezését is.

– Látlak, gyönyörűm – szólt oda neki Morzan meleg hangon, még mosolygott is és Galbatorixba belehasított a féltékenység.

Aztán áthelyezte a testsúlyát egyik lábáról a másikra és megpróbálta nem nagyon hülyének érezni magát, amiért képes volt egy gyerekre versenytársként tekinteni. Míg Morzan hívására a gyerek közelebb motorozott hozzájuk, logikus indokokkal megpróbálta aláásni a szúrást a mellkasában. Kezdve azzal, hogy csak azért állhatott most Morzan mellett, mert a férfi azt akarta, hogy ez a gyerek, aki éppen életveszélyes helyzeteket teremtett Galbatorix bokája környékén, vele maradjon.

Odébb kellett lépnie, hogy a motor ne érjen hozzá.

– Próbálj meg senkit sem elütni – mondta Morzan, de nem mozdult meg. – Murtagh, ő Galbatorix. Torix, íme az én szemem fénye.

Murtagh felsandított rá, aztán megfordult és néhány erőteljes lökéssel elmotorozott.

– Azért nem esett messze az alma a fájától, már ha nem sértődsz meg.

– Selenára majdnem annyira hasonlít, mint rám, csak várd meg, míg hazaérünk.

– Én az arckifejezésére gondoltam.

– Ásd el magad – vágta rá ő, hogy aztán egy másodperc múlva visszakozzon: – Ne vedd magadra, elég… nehezen viselte, amikor elmondtuk neki, hogy elválunk.

– Szóval tudja?

Morzan felhorkant.

– Hatodik érzéke van a kölyöknek, azonnal érezte, hogy van valami a levegőben. Azóta elég nehéz vele. Egyébként is magának való gyerek, de mostanában még annyira sem állhatja az idegeneket.

Galbatorix hümmögött.

– Brom minek számít?

Gonosz vigyor terült szét Morzan arcán.

– Természetesen idegennek.

– Annak ellenére, hogy a kertészetek?

– Hetente kétszer fordult meg nálunk, és elég ritkán jött ugyanakkor. Ha valami más munkája közbejött, akkor minket csúsztatott, mert azt mondtam neki, hogy persze, csinálja, nem zavar. – Morzan összeszorította a száját. Galbatorix mit nem adott volna érte, hogy ránézzen ezzel a szigorú pillantással, de Morzan egy pillanatra sem vette le a szemét Murtagh-ról. Csak őt nézte, senki mást. – Azért sem tűnt fel olyan sokáig, hogy összeszűri a levet Selenával a rohadék.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem zavar, hogy kivel van.

– Persze, leszarom. Nekem azzal van bajom, ahogy előadták. Selena tudott az én összes kikacsintásomról, rendszerint még az előtt, hogy megtörtént volna. Nem erről volt szó.

– Ah, szóval nyitott házasságban éltetek?

– Valami olyasmi.

Vagyis nem beszélték meg. Nem mintha Galbatorixot ez meglepte volna: nem úgy ismerte Morzant, mint aki a szavak embere, vagy aki felhozza a dolgokat, hogy beszéljenek róluk. De azt is tudta, hogy mennyire lehetett bántani őt velük. Elég volt hozzá Mannánra gondolnia, meg az összes szúrásra, amit Galbatorix füle hallatára tett.

– Bevallom, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen szerepben foglak látni – mondta csöndesen. – Az apuka még talán, de az, hogy te maradsz otthon a gyerekkel? Az meglepett.

Morzan megnyalta az ajkát. Először vette le a pillantását Murtagh-ról, hogy lássa, ahogy odébbrúg egy követ a járdáról, aztán megint a gyerekre figyelt, aki legurult a motorral egy lejtős garázsfeljárón. A cipője orrával fékezett, hogy ne menjen ki az útra, és Galbatorix hátán végigfutott a hideg. Őt odahaza megnyúzták volna, ha így szétveri a cipőjét. Morzan azonban nem szólt rá a gyerekre.

– A munkám miatt néha hetekre leléptem – mondta halkan. – A Gerincben mindig tömegével vannak szeparatista csapatok, meg ott van az urgal ellen-törzsszövetség, Anhuin királysága, az egész hóbelevanc.

– Olvastam néhány cikkedet – bólintott Galbatorix. Nem voltak túl hosszúak, a lényegre szorítkoztak, és éppen ezért néha sokkal keményebben arcba vágtak a rideg valósággal, mint a mocskos valóságot részletesen taglaló írások. Azt nem tette hozzá, hogy mindegyik megvolt neki otthon, nyomtatásban, egy gyűrűs mappában rendszerezve.

– Selenával akkor arról beszéltünk, hogy talán a szüleihez kéne költöznünk, hogy a mamáék vigyázzanak Murtagh-ra, amikor mi nem vagyunk otthon. Ők viszont északon laknak, a Palancar-völgyben, és nem akartam, hogy olyan… közel van a Gerinchez, na. Túl közel.

– Értelek.

– Fater úgy egy hónappal azelőtt halt meg, hogy Murtagh született. Oda kellett mennem elrendezni a temetést meg az örökösödési ügyeket.

– Sajnálom.

Morzan egyetlen gyors pillantást vetett rá, de az elég volt ahhoz, hogy a vállából kiálljon a merev görcs. Ezek szerint rájött, hogy Galbatorix nem az öregét sajnálja, hanem azt, hogy meg kellett szegnie a kamaszként tett ígéretét, miszerint le fog lépni otthonról, amint lehetősége lesz rá, és a büdös életbe többet nem megy vissza.

– A lakás egy romhalmaz volt. Még úgy is egy hétig tartott kiganézni, hogy béreltem segítséget. – Megrántotta a vállát. – Aztán ott álltam, és megkérdeztem magamtól, hogy tényleg én is olyan fasz akarok-e lenni, mint az öregem volt. A többi utána adta magát.

Galbatorix hümmögött.

– Nem hiányzik a munka?

– Dehogynem. Az elején a falat lekapartam volna, de aztán Murtagh nagyobb lett, és… nem tudom. Egyszerre igényel több meg kevesebb figyelmet. Mostanában kicsit többet.

Galbatorix megint a gyerekre nézett. A fiúcska vagy motorhangokat csinált, ahogy lökte magát előre, vagy narrálta magának a történetet, amit éppen játszott. Morzan viszonylag gyors tempót diktált, hogy ne tudjon túl messzire menni, de úgy tűnik, Morzan megtanította a gyereknek, hogy mi az a távolság, amilyen messze még elmehet tőle, mert időről időre a háta mögé nézett, és az összes lejtős felhajtóra felment, hogy leguruljon.

– Nem tűnik túl hülyének – jegyezte meg Galbatorix.

– Oh, igazán megtisztelsz – vigyorgott Morzan.

Galbatorix mellkasában valami furcsán mocorogni kezdett. Az, ahogy a másik kihúzta magát és szinte felragyogott, az ő olvasatában azt jelentette, hogy Morzan tökéletesen tisztában volt vele, hogy ez még mindig a legnagyobb dicséret, ami az ő szájából egy gyerek irányába elhangozhat.

– Akartam kérdezni, hol hagytad a láncaidat.

Morzan horkantva felnevetett – valami, ami egyáltalán nem változott, és Galbatorix ettől megint borzongani kezdett – és hátrarázta a hullámos fürtjeit, amiket ezúttal sem kötött össze. Galbatorix nem értette, hogy nem zavarja, hogy a szél egy-két tincset folyamatosan az arcába fúj. Vagy hogy ő maga hogyan bírta ki, hogy ne túrjon közéjük.

De nem. Kibírja. Ezer és egy dolgot elviselt már, nem ebbe fog belehalni. Lehet, hogy meg kéne írnia Jarnunvösknek, hogy ezt majd véssék rá a sírkövére is.

– Látom, sose kellett még kiskölykök mellett létezned. Talán majd megint előveszem őket, ha Murtagh nagyobb lesz, de per pillanat inkább sodornám vele veszélybe a gyereket, minthogy…

És már el is rohant. Galbatorix csak pislogott utána. Morzan olyan sprintet levágott, hogy az egy tündének is becsületére vált volna. Mindezt azért, hogy összeszedje a gyerekét, aki az imént úgy dőlt el motorostól a járda széli gyepre, mint egy különösen ripacs színész, amikor lelövik a színpadon. Azt is megtudta, hogy Murtagh remekül tudja alakítani a zsák krumplit, ugyanis teljesen elhagyta magát, ahogy Morzan lehajolt érte és a vállára vette.

– Vigyem a motort? – kérdezte, amikor végre felzárkózott.

– Megtennéd? Ah, drága vagy.

Kézbe kapta a játékot, és ahogy Morzan irányba fordult, hogy folytassa az utat, Galbatorix elkapta Murtagh pillantását. A tökmag összeszűkült szemekkel méregette őt, aztán Morzan vállára fektette a fejét és megmarkolta a pólóját a vállánál, mire Morzan kicsit szorosabban fogta és megsimogatta a hátát. A kiskölyök következő pillantása Galbatorixra kifejezetten önelégült volt.

A kis szaros.

* * *

Hat évvel ezelőtt…

Egyszerűen túl sok volt az együttható ahhoz, hogy használható, elfogadható megoldást tudjon találni. Fel-alá járkált, és a pillantása időnként az asztalára tévedt, de gyorsan elfordult, még mielőtt a krémfehér borítékra eshetett volna a pillantása. Úgyis tudta már, hogy mit talál benne. Túl vastag volt a papír, túlságosan élesnek találta a dombornyomott díszítéseket, és az egész túl… túl sok volt.

A pillantása arra az absztrakt, kék-zöld pacarengetegre esett, ami állítólag egy patakot ábrázolt. Annak a hátuljára ragasztotta fel a kedvenc poszterét Morzanról. Amikor lenyomozta, hogyan került Morzan arra a plakátra, természetesen megtalálta Selenát meg a nő oldalait a közösségi médián. Tudta, hogy Morzan azért lett a kampány arca, mert Selenának szoros volt a határideje a jelmeztervezésre, és a berendelt próbababája nem érkezett meg, ezért Morzanra szabva készült el a minta, a marketinges csapat pedig hanyatt esett Selena munkaközi fotóitól, amit a túl magas, felemás szemű férfiról lőtt. Galbatorix Morzan nevében is megsértődött, amiért azt mondták rá, hogy tökéletes lenne a darab lelketlen, kegyetlen főfosztogatójának.

Tehát Selena volt. Rendben. Galbatorixnak is volt szeretője, nincs abban semmi.

Na de házasság?

Megint a borítékra esett a pillantása. Megint elfordult. Ilirea Nagy Sziklája alatt megint varjúcsapatok köröztek.

Furcsa zaj ütötte meg a fülét. Megpördült és rogyasztott térdekkel, a karjait a testétől kissé eltartva várta, honnan érkezik a támadás.

Ehelyett hallotta, hogy kinyílik a bejárati ajtó.

– Torix? – ütötte meg a fülét Jarnunvösk hangja. – Torix, drágám, minden rendben?

Előszoba, nappali, onnan vagy a háló vagy a dolgozószoba felé fog indulni. Nem volt idő gondolkodni. Galbatorix vetődött, és belevágta az esküvői meghívót az iratmegsemmisítőbe. Zihálva számolta azt a három másodpercet, míg a gép minden probléma nélkül bedarálta a vastag papírt.

A szájára szorította a kezét. Jarnunvösk már ott is volt, belépett az ajtón, hogy lássa őt, ahogy ott kuporog a nyomorult gép előtt, és önmagát átkarolva sír, mint egy gyerek. Jarnunvösk három lépéssel szelte át a szobát, a teste eltorzította a rákényszerített emberi arányokat, és már körbe is fonta Galbatorixot, mint óriáskígyó a prédáját.

Ő pedig akarta, hogy Jarnunvösk elroppantsa őt.

– Mi az? Mi történt? Hadd segítsek, egyetlenem!

– Minden változik – nyögte. – És kifolyik a kezemből.

‒ A világ már csak ilyen ‒ duruzsolta Jarnunvösk és megsimogatta a hátát. ‒ Mindenki változik. Még te is.

– Nem igaz.

Jarnunvösk szarvai végén csilingeltek a függők, ametiszt szemeiben furcsa fény villant.

‒ Kedveském, egyszer azt mesélted nekem, hogy régen nem szeretted a keserű dolgokat, és a sört is csak azóta vagy hajlandó meginni, hogy mi ketten találkoztunk.

A karjai megszorultak a Jarnunvösk teste körül. Válaszul a sárkány végigszimatolta, pikkelyes orra finoman böködte, és ettől valamiért összeszorult a szíve. Jarnunvösk duruzsolt és zümmögött neki, ő pedig próbálta visszanyelni a kikívánkozó zokogást. Nem akart sírni. Nem. Így is túl sokat kért tőle azzal, hogy elviselje őt meg a sötétségét.

‒ Ide hallom, ahogy hülyeségeken gondolkodsz ‒ mormolta a barátja. ‒ Hagyd abba és engedd, hogy tutujgassalak.

Galbatorix hagyta magát tutujgatni.

* * *

A jelen

– Nézd, kinek az autója van itt! – dobta feljebb Morzan egy kicsit Murtagh-ot. – Kukucs! Kinek az autója az?

Murtagh végre hajlandó volt levenni a szemét Galbatorxról, hogy a saját házuk felhajtójára nézzen.

– Anyáé – derült fel a kisfiú. – Nem is késett el, pedig azt mondtad, hogy el fog!

– Neki is lehet egy jó napja – horkant fel Morzan és a bejárati ajtó felé vette az irányt.

Most, hogy a kölyök végre másfelé nézett, Galbatorix is megnézhette magának a házat. Úgy nézett ki, mintha egy ultramodern villának meg egy tanyasi háznak lett volna a szerelemgyereke. Ennek megfelelően Galbatorix teljesen helyénvalónak érezte, hogy így száműzték ebbe a Leona-tavi félig üdülővárosba. A kert csinos volt, még úgy is, hogy Galbatorix a kora ifjúsága tapasztalatai – fűnyírással töltött végeérhetetlen délutánok – miatt nem kifejezetten rajongott a saját kert gondolatáért. Arra gondolva, hogy a házhoz kertész is járt, már valamivel barátibbnak tartotta a gondolatot.

Nem tartotta valószínűnek, hogy a mostani után Morzannak lesz kedve kertészt tartani.

Nem mintha az a veszély fenyegetné őket, hogy összeköltöznek. Legalábbis nem a közeljövőben.

Torix, viseld magad.

Murtagh megint őt nézte. Némileg gyanakodva, de mintha a tény, hogy Galbatoric már nem Morzan mellett, hanem mögötte sétál és már nem beszélgetnek, megnyugtatta volna egy kicsit. Nem zavartatta magát, hogy ez csak azért történhetett meg, meg a járda túl keskeny volt ahhoz, hogy elférjenek rajta egymás mellett. Galbatorix a gyerek féltékenységét megértette, azt nem, hogy ilyen lényegi részek felett hajlandó volt elsiklani.

Morzan átvágott a két lépés széles teraszon, lendületből benyitott, és megtorpant a küszöbön.

– Az ég szerelmére!

Úgy állt meg, hogy Galbatorix akkor se látott volna tőle semmit, ha nem áll meg letenni a motort. De megállt, Murtagh pedig azért nem fordulhatott előre, mert Morzan a szabad kezével megfogta a fejét és nem hagyta neki. A gyerek máris mocorgott és szűkölt, mint egy kutya.

Pár másodperc elteltével Morzan mozdult. Belépett az ajtón és szilárdan fogta Murtagh-ot, hogy az anyját megpillantó és vidáman felsikkantó gyerek ne tudjon elrohanni, míg le nem húzta a lábáról a cipőt. Galbatorix lassan felzárkózott, és kérdés nélkül nekiállt lehúzni a maga cipőjét. Morzan ugyancsak kérdés nélkül dobott elé a földre egy vendégpapucsot. Galbatorix nem rótta fel neki a viselkedését: Selena ugyan úgy állt ott, mintha az egyik videójából vagy interjújáról lépett volna a szobába, Brom viszont elég csapzottnak tűnt, miközben a helyére húzkodta a ruháját.

Morzan rövidre szabta az ölelkezést:

– Törpicsek, futás átöltözni, ilyen mocskos nadrágban nem ülhetsz asztalhoz.

– De apaaa!

– Mit, aztán majd ebéd helyett lerágjuk rólad a fűszálakat? Nem vitatkozom, sipirc!

Murtagh durcás képet vágott és elszaladt a szobája felé. Morzan egészen pontosan addig várt, amíg meg nem hallották az ajtócsukódást.

– Brom, kifelé.

– Ez az én házam is, cica, és ha azt mondom, hogy marad ebédre, akkor marad.

– Selena… – kezdte Brom, de azok ketten egyszerre mordultak rá, hát csöndben maradt.

– Már van egy meghívott vendégünk, nem emlékszel?

Morzan Galbatorixra bökött, mire Selena összeszűkült szemekkel nézett rá. Ha meggondolja, lehet, hogy a gyereküknek azt a szigorú pillantását Murtaagh nem is az apjától tanulta. Igazán szomorú. Hát még az, hogy a bemutatkozását Brom tette meg helyette.

– Galbatorix?!

– Roppant boldoggá tesz a tudat, hogy megismersz – villantott a férfira egy feszes mosolyt.

Ahhoz képest, hogy csak harminc múlt, Brom úgy nézett ki, mint egy szakadt negyvenes. Szívesen tett volna megjegyzéseket Selena ízlésére, a nő jócskán alább adott az igényeiből.

– Ah, szóval én nem hívhatom meg Bromot ebédelni, de te a saját randidat igen? – fonta össze a karjait Selena.

– Ügyvédként vagyok itt – jelentette ki Galbatorix nagyon gyorsan, még mielőtt Morzan felrobbant volna dühében.

Selena mérge meglepettséggé, majd zavarrá változott, végül úgy nézett Morzanra, mintha a férfi hátba szúrta volna.

– Megmondtam – szegte fel az állát Morzan. – Murtagh velem marad és harcolni fogok érte.

Pillanatnyi kínos szünet következett. Legalábbis a többieknek, Galbatorix úgy érezte, mintha hájjal kenegetnék. Jarnunvösk egyszer azt mondta, hogy megpróbálhatná elérni, hogy ez ne látszódjon az arcán. Azért nem törte magát túlságosan.

A csöndet végül Selena halk hangja törte meg:

– Brom, talán jobb lenne, ha most mégis elmennél.

Brom láthatóan csak erre várt, már indult is. Elhaladtában vetett egy fintort Galbatorixra. Nem vette magára. A másik már az iskolában se kedvelte, mert Morzan csak akkor volt hajlandó elviselni a társaságát, ha Galbatorixnak éppen dolga volt, azt pedig nyilván nem állhatta, hogy a kis Brom a kettősükhöz csapódjon.

Selena addig az ebédlőasztalnak támaszkodva állt, most ellökte magát és egy furcsa fejmozdulattal invitálta őket, hogy foglaljanak helyet.

– Egy pillanat – mordult fel Morzan és már el is tűnt a konyhában, hogy egy ronggyal és egy fertőtlenítővel bukkanjon fel.

– Nem csináltunk semmit! – lökte az égnek a kezét Selena a kezeit.

– De láthatóan akartatok – szűrte Morzan a fogai között és végigfújta az asztalt, hogy aztán mereven nézze, így szuggerálva az időt, hogy gyorsabban teljen, míg a cucc hatni kezd. – Határa mindennek van. Az ágyban ugye nem csináltátok?

– Nem áll jól neked, ha megpróbálod játszani a prűdöt.

– Nem prűd vagyok, csak kurvára gusztustalan olyan ágyneműben aludni, amit ti előtte összeszexeltetek!

Selena nagyot hallgatott. Morzan lendületes mozdulatokkal letörölte az asztalt, közben hét év puha pöccsel átkozta meg Bromot.

– Segítsek teríteni? – kérdezte Galbatorix.

– Nem kell – vágta rá Selena és ezúttal ő tűnt el a konyhában.

Nagy sokára helyet foglaltak. Az étkezőasztal négy személyes volt és Galbatorix indokolatlanul sokat gondolkodott rajta, hogy mégis milyen gyakran van ennek a kettőnek mozgáskorlátozott törpe vendége, hogy ilyen speciális a negyedik szék, mire leesett neki, hogy van amúgy egy gyerek is a házban.

– Amikor azt mondtad, hogy szeretnéd megbeszélni a válás részleteit, nem gondoltam, hogy ügyvédet is hozol – kezdte Selena rideg hangon.

– Amikor azt mondtad, hogy utánanézel a dolgoknak, feltételeztem, hogy utánanézel a dolgoknak és nem csak elbaszod az időt.

Galbatorix csöndben maradt. Annyi időt adott nekik a veszekedésre, míg körberajzolta a kanala élét. Akkor megköszörülte a torkát, de azok ketten a fülük botját se mozgatták.

– Nem szakíthatod el tőlem, az anyja vagyok!

– Én meg az apja! Vagy az már annyival kevesebb?!

Galbatorix kicsit hangosabban köszörülte a torkát.

– Nyomorult oktatóvideókból tanultad meg, hogyan kell bánni egy gyerekkel, ne gyere már nekem azzal, hogy majd veled…

– Te meg itt se voltál, az annyival jobb?!

Galbatorix belátta, hogy itt udvariaskodással nem megy semmire és inkább túlkiabálta őket.

– Senkit nem érdekelnek a piti problémáitok. A sárdobálással menjetek pszichológushoz. Vagy paintballozni, úgy vélem, esetetekben az többet használna.

Úgy fordultak el, meg néztek mindenhova a szobában, mintha Galbatorix egy szigorú tanár lett volna, ők pedig a rendetlen nebulók.

– Tudjátok, mit jelent a megosztott felügyelet?

Zavart pillantásokat kapott válaszul, hát összefoglalta a dolgot. Murtagh akkor és ott van, ahogy azt ők közösen eldöntik, persze majd az óvodát és az iskolát nem csinálhatja felváltva két helyen. Ez természetesen azt igényli, hogy beszélgessenek egymással és többet, mint hogy „te utolsó patkány”. Azt is hozzátette, hogy ha sikerül megegyezniük mindenben, akkor az egész válás csak annyi lesz, hogy odamennek és aláírnak egy papírt, míg a pereskedéssel ez a procedúra hónapokig, vagy akár évekig is elhúzódhat.

Rövidre fogta. Mire befejezte, úgy néztek rá, mintha egyetlen mondatával tengert csinált volna a sivatagból.

Morzan eltolta magát az asztaltól és felállt. Galbatorix elkapta a kezét.

– Ne menj el, kérlek.

– Murtagh csöndben van – mordult fel ő feszülten. – Csak annyit kértem tőle, hogy öltözzön át. Már rég itt kéne lennie.

Kitépte magát a kezéből és elsietett.

Galbatorix hátradőlt. A keze bizsergett. A tenyerébe nézett, mintha arra számított volna, hogy Morzant érinteni nyomot hagy rajta. Talán akarta is, hogy úgy legyen, de a bőre éppen olyannak tűnt, mint mindig. Hiába forgatta a csuklóját, nem látott változást, még akkor sem, ha a bőre égett-viszketett-lángolt, a szíve pedig sajgott.

De hiába nézett rá Morzan, a pillantásában nyoma sem volt a régi Morzannak. A tűz is csak néha-néha bukkant fel, hogy csúfot űzzön Galbatorixból, emlékeztesse arra, hogy Morzan ki volt, ne azt mutassa, hogy ki lett.

Azon kapta Selenát, hogy őt nézi.

– Valami gond van?

– Miért érzem úgy, hogy ha vitára kerülne a sor, akkor Morzan álláspontját fogja képviselni?

– Jól érzi. Ő keresett meg, ő lesz az ügyfelem. Most azért vagyok itt, hogy mindenkinek az életét könnyebbé tegyük.

– Vagyis megpróbál rábeszélni valamire, amit nem akarok.

Galbatorix félrebillentette a fejét.

– Asszonyom, a világ akkor is megy tovább, amikor ön a divatbemutatókon van, és a fia nincs ott önnel.

– Szóval ön szerint rossz anya vagyok.

– Ezt egy szóval sem mondtam.

– De célzott rá.

– Nem lesz rossz szülő azért, mert a karrierjére gondol – jelentette ki Galbatorix. – A bíróságot pedig nem érdekli, hogy ön mire gondol. A válás nem arról szól, hogy hibást keressünk, hanem arról, hogy önök a törvény színe előtt kijelentsék, hogy nem akarnak tovább házasok lenni. Ugyanaz lesz, mint az esküvő alkalmával, csak éppen fordítva.

– Mi haszna van önnek abból, ha megegyezéssel megyünk oda? – kérdezte Selena.

– Többek között az, hogy nem kell ezzel a piti üggyel foglalkoznom, amikor már amúgy is tele van a napirendem – mosolyodott el Galbatorix. – De ha küzdeni akar, állok elébe.

– Most fenyeget?

– Higgye el, kedvesem, azt észrevenné.

Selena migrénes mozdulattal emelte föl a kezét, hogy megmasszírozza a halántékát. Galbatorix figyelte a görcsös mozdulatait.

– Nem akarom siettetni.

– Vettem észre! – csattant fel, és azonnal hozzátette, jóval halkabban: – Elnézést. Feszült vagyok.

– Megértem.

– Dehogy érti.

– Tényleg nem, de ebben a helyzetben ezt szokás mondani, nem igaz?

Selena úgy festett, mint aki hozzá akar vágni valamit. Galbatorix azt kívánta, bárcsak megpróbálná, de sajnos a kamerák előtt töltött évek irgalmatlan önuralomra trenírozták a nőt, még ilyen feszült helyzetben is.

‒ Nézze, a váláshoz idő kell. A bíróság tűzi ki az időpontot, az alap várakozási időn túl ez a túlterheltségük függvényében még néhány plusz hetet vagy hónapot jelenthet. Van idejük gondolkodni és megegyezni. Vagy tényleg ennyire szeretne még éveket pereskedni?

‒ Nem akarok erre gondolni.

‒ Perdig muszáj lesz. Már a vagyonmegosztás kérdése is érdekes lesz, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Morzan önnek dolgozik és felteszem, egészen idáig nem bajlódtak munkaszerződéssel.

Selena felnyögött és a másik irányba fordította a fejét. Galbatorix nagyon szívesen körbejárta volna a témát, hogy megnyúzza a nőt néhány jól célzott kérdéssel, de sajnos Murtagh beszaladt a helyiségbe, egyenesen az anyjához, hogy a nő ingébe temesse az arcát. Azt viszont nem hagyta, hogy Selena fölemelje.

– Kiscsillag, mi a baj? Morzan?

– Jövök már, jövök, csak Murtagh úgy gondolta, hogy feltétlen át kell pakolnia az összes zokniját a bőröndjébe. – Ahogy bejött, egyenesen Galbatorixra nézett, amitől neki kihagyott egy dobbanást a szíve, – Nagyjából tízmillió zoknija van.

– Mert apa magával visz, amikor boltba megy és te mindig kérsz még egy párral, nem igaz? – kérdezte Selena gyöngéd hangon.

Összeborzolta Murtagh haját, aki erre tiltakozva a fejéhez kapott. Akkor is tiltakozott, amikor Morzan fel akarta tenni a székébe, Galbatorix pedig határozottan szánalmasnak találta magát, amiért hajlandó volt perceken át nézni (és szórakoztatónak találni), ahogy a fiúcska felküzdötte magát a helyére.

Morzan és Selena roppant udvariasak és fárasztóan szívélyesek voltak, egymással és Galbatorixszal is. Nem úgy a gyerek. Ő legalább olyan csúnyán nézett rá, mint amikor Morzan vállába kapaszkodott.

‒ Nem fogom elvinni az apukádat ‒ mondta neki Galbatorix.

Azok ketten elhallgattak, de Murtagh csak még jobban hunyorgott. Galbatorix sóhajtott, és hozzátette a nyilvánvalót:

‒ És természetesen anyukádat sem.

Az a kis mocsok természetesen önelégülten szegte föl az állát. Utána már hajlandó volt nekikezdeni az ebédjének: kézzel fogta meg a krumplikrokettet, úgy tunkolta bele a szószba, a szülei legnagyobb örömére.

* * *

Tizenhét évvel ezelőtt...

Galbatorix egyik nagybátyja rövid időre kikerült az utált rokonok kategóriájából azzal, hogy hajlandó volt két hétre odaadni neki a horgász-nyaralója kulcsát. Miután ő és Morzan kifestették a garázsát, de az hónapokkal korábban volt, és Galbatorix hajlandó volt félretenni, mennyire utálta az egészet. Leginkább azért, mert éppen nagyobb gondja is volt.

– … és aztán ott mondja nekem, hogy a kataba ragozását elrontani már művészet, és még volt képe így felhúzni az orrát! Érted, még ők magyaráznak nekem, amikor mind a ketten olyan akcentussal beszélnek, hogy derékba törik ezt a hülye nyelvet. Ha annyira zavarja őket, akkor nem kellett volna eljönniük Inzilbêth-ből!

– Én örülök neki. – Morzan előrehajolt, lazán és gyakorlottan tartotta a sörösüveget a bal kezében, miközben megpiszkálta a tüzet. – Máskülönben soha nem találkoztunk volna.

– Nem is azért mondtam – forgatta a szemét Galbatorix, de belül valamiért örült neki, hogy Morzan nem őt nézte, hanem a tűzzel vacakolt. – Csak a tököm tele van velük néha.

– Elhiszem. Fater is fárasztó.

Galbatorix morgott egy közepesen ocsmány átkot Mannánra, Morzan megemelte a sörét rá és ittak rá. Kettejük közül Morzan volt a társasági ember, ő volt az, aki éjszakánként a várost járta. Azt mondta, hogy annyira ő sem szereti a sört, de ő nem vágott pofákat a keserű ízre. Galbatorix megint várt, tapogatózott önmagában, mert akkor kellett volna jönnie a féltékenység szúrásának, amiért volt valami, amit a beszélgetőpartnere tudott, ő pedig nem. De ez megint elmaradt. Az a rémisztően mély bizalom elnyelte az összes féltékenységét. A történetek szerint a családja iránt kellett volna éreznie, ehelyett az első és egyetlen személy, aki az ő tudta és beleegyezése nélkül nyerte el, Morzan volt. Ő is csak évek múltán.

Az is egy olyan változás volt, amit utált. Lehet, hogy valamennyire pozitív változás volt és azóta sokkal kevesebbet vitatkoztak és sokkal több időt töltöttek együtt, de Galbatorix akkor is utálta a változás minden fajtáját.

‒ Szerinted muszáj hazamennünk? ‒ kérdezte Morzan tűnődve.

Már fölfelé nézett, a csillagokat bámulta. A szemét vörösre csípte a füst. Galbatorix már majdnem rászólt, hogy ne beszéljen bolondságokat, de a hely hangulata, az éjszaka megfoghatatlan, forró üressége, ami mintha a mellkasába is beszökött volna, egészen mást lökött ki a száján.

‒ Igazad van. Maradnunk kéne.

Megrezzent, amikor Morzan felé fordította az arcát. A barátja olyan… merőn nézett rá. Az arcán sebesen változtak az árnyékok a lobogó tűz fényében, és Galbatorixnak a táncok jutottak eszébe, amiket meg kellett tanulnia, mert a szüleinek fontos volt, hogy ő és a testvérei tudják, hogyan kell fátylakkal meg szalagokkal a kezükben hadonászni. De soha nem látott ilyen szép táncot, még a legtehetségesebb csoportoktól sem, mint amit a tűz Morzan arcára vetett.

Morzan előrehajolt, elég gyorsan ahhoz, hogy Galbatorix megint összeránduljon, ezért fordulhatott elő, hogy az a gyors puszi elég esetlenül a szája sarkában végezte.

Morzan közel maradt, féloldalasan hajolt ki a szakadt kempingszékből, tágra nyílt szemeiben mélyen-mélyen-mélyen ott fészkelt a rémület. De Morzan nem hátrált meg, nem, akkor is ment tovább előre toronyiránt, ha félt. Galbatorix csak őt látta, a félelmét és azt, ahogy lenyomta mélyre. Látta, ahogy felemeli a kezét. Egyszerre tudatában volt a teste valamennyi négyzetcentiméterének és benne szakadt a levegő, amikor Morzan ujjbegyei az arcához értek, lángoló vonalakat rajzoltak rá, majd a keze óvatosan, puhán, hogy alig érezte, a rövid, még nem elég tömött szakállára simult.

– Nem baj, ugye? – suttogta Morzan és Galbatorix érezte a bőrén a csiklandozó lélegzetét.

– Nem – lehelte.

Ezúttal számított a csókra és nem ijedt meg.

Cserébe amikor a másik elhúzódott volna, olyan lendülettel vetette magát utána, hogy a földön kötöttek ki. Egyiküket se zavarta volna, ha nem gurultak volna be a csalánosba.

* * *

A jelen

Galbatorix elég sok bíróságon megfordult, ehhez a kisebbhez is volt már szerencséje. Az is igaz, hogy főleg belülről ismerte, nem így, kívülről. Még jó, hogy volt ott szemben az a kis kávézó, egyébként ücsöröghettek volna a kocsiban, hogy ne ázzanak el a szemerkélő esőben. De illet ez a jelen hangulathoz; Galbatorix éppen befejezte a történetet, amit egészen idáig nem tudott teljes egészében elmondani. És inkább az esőt nézte, mint azt, hogy Janunvösk hogyan néz rá. Képtelen lett volna elviselni a fájdalom és a megbántottság apró jeleit a pikkelyes arcán. Inkább gyáván elfordult.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

– Nem kellett volna, hogy ilyen soká tartson.

– De megtetted, és ez a lényeg.

Lehunyta a szemét. Nagy levegőt vett és kényszerítette magát, hogy a társa felé forduljon.

Jarnunvösk félrebillentett fejjel nézett rá, a szemei körül az izmok ellágyultak. Nem megbántottság volt az, hanem aggodalom, ami kezdett leolvadni róla, és Galbatorix megint el akart fordulni, hogy újraértékelje a helyzetet, összegezzen a friss változókkal. Jarnunvösk keze azonban karistoló hanggal végigcsúszott a fényesre lakkozott fa asztalon, hogy megpihenjen Galbatorix előtt. Nem ért hozzá, csak a tenyerét fordította fölfelé.

– Megengeded, hogy érezzelek? – kérdezte nagyon-nagyon halkan.

Oh. Tényleg, miközben mesélt, eltávolodott a lélekkapocstól és lezárta magát. Kényszerítette magát, hogy újra megnyissa az elméjét, és közben Jarnunvösk tenyerébe fektette a sajátját. Összeszorította a száját, hogy ne kiáltson fel, mert a sárkányban nyoma sem volt vádnak vagy haragnak; egyedül az elméje hátuljában bujkált, és ott is csak azért, mert a kávézó nem tartott sárkánybarát csészét, így csak ügyetlenül lefetyelve ihatta volna meg a forró csokiját, az viszont nem illett Galbatorix mondókájához, így az itala jóformán érintetlenül maradt az asztal sarkán. Már fogalmazta magában a csípős értékelést.

– Megint elkalandozol – duruzsolta a nő, és egy finom rántással visszahúzta őt a szeretetnek abba a gombolyagjába, amit iránta érzett. – Torix drágám, mikor fogod végre elhinni nekem, hogy nem hagylak el soha?

– Talán ha biztos leszek benne, hogy ha így is döntenél, nem foglak hagyni elmenni.

– Csak azért nem ülök oda melléd és szorongatlak meg, mert nagyon cselesen választottál egyszemélyes helyet – hunyorgott rá a nő. De aztán gyorsan megkomolyodott. – Azzal nem feltétlen értek egyet, amire készülsz.

Sejtette, hogy ez következik. Megszorította Jarnunvösk kezét.

‒ Ne félts te engem. Nem lesz semmi bajom.

‒ Hát persze, hogyne. Már most lemondom az összes időpontunkat a következő hétre.

‒ Vösk. Kérlek. Tudom, hogy mit csinálok.

A sárkány szúrósan nézett rá.

‒ Lenne egy kérdésem.

‒ Utálom, amikor ezzel kezdesz valamit.

‒ Ha nekiállnék áttúrni a lakásodat, mennyi bizonyítékot találnék rá, hogy stalkoltad?

‒ Én se turkálok a te cuccaidban ‒ mutatott rá.

‒ Az elveszett csillagokra! Kincsem, nem gondoltál rá, hogy esetleg megpróbálod… elengedni?

Galbatorix tagadni akart. Aztán csak simán hazudni. A végén csak bámulta a bíróságot és gombóccá gyűrte a szalvétáját. Csak azért nem tépte körömnyi darabokra, mert Jarnunvösk még mindig fogta a másik kezét.

‒ Próbáltam, de nem ment. És hidd el Vösk, ő… csak hadd próbáljam meg. Most utoljára.

‒ És hagyjam, hogy összetörje a szívedet?

‒ Ezt úgy mondod nekem, mintha nem vett volna meg kilóra azzal, hogy elment abba az egyszülős központba, amit ajánlottál neki, és az a haverod összebarátkozott vele.

‒ Nem gondoltam, hogy nem fog utánanézni, hova küldöm. Vagy hogy ott marad, amikor feltűnik neki, hogy amúgy mindenki sárkány körülötte.

‒ Morzan ‒ rántotta meg a vállát, egyszerre szánva azt dicséretnek és magyarázatnak.

Jarnunvösk hosszan fürkészte őt, aztán a válla leesett. Eleresztette Galbatorixot – hirtelen kedve támadt utána nyúlni, mert hatalmába kerítette a báni félelem, hogy a nő most fog fölállni és elmenni –, és hátradőlt, hogy kinézzen az ablakon, hogy ő is megnézze magának azt a bíróságot.

– Ennek akkor sincs semmi értelme.

– Minek?

– Legalább kéthetente rájuk néztél, hogy állnak a megegyezésükkel és segítettél nekik egy tényleg minden részletre kiterjedő szerződést összerakni.

– Beleírták a nevem a keresetbe, hogy a tanácsadójuk vagyok. Ezek itt meg már ismernek, nem hozhatok szégyent magunkra.

– És azt mondtad, hogy a gyerek kérdése minden alkalommal megborította őket.

– Szerintem azon továbbra is vitatkozni fognak.

– Nem láttam a kicsit, amikor bementek – bökött a fejével a sárkány a bíróság felé. – És Morzan beleegyezett, hogy elugrik veled valahova, miután ennek vége van.

– Murtagh a nagyszüleivel van. Selena fogja vele tölteni a hétvégét, Morzan majd hétfőn megy el érte. És miért baj az, hogy beleegyezett egy találkozóba?

– Hányszor is találkoztál vele, mióta szerveztem neked azt az ebédet? És még mindig nem tettél egyetlen lépést sem? Vagy ő nem vette észre?

– Mással volt elfoglalva – rántotta meg a vállát Galbatorix, de már ő is a bíróságot nézte. – Bele tud feledkezni egyetlen problémába.

– És te komolyan össze akarsz jönni vele? Azok után, hogy te pont ugyanezt csinálod? Torix drágám, féltelek.

‒ Tudom ‒ sóhajtott Galbatorix. ‒ És ha igazad van, akkor hozzám vághatod, amikor legközelebb nekiállsz dörgölőzni Shruikanhoz és merészelek megjegyzést tenni rátok.

‒ Őt hagyd ki ebből.

‒ Hogy tudtam, hogy ezt fogod mondani.

Az út túloldalán kinyílt a bíróság ajtaja, és Brom jött ki, hogy kinyissa az ernyőt és Selena feje fölé tartsa. A nő pocakja már láthatóan, de még nem látványosan domborodott. Mögöttük Morzan jött, könnyű léptekkel, de komoly arccal.

Egyszerre álltak neki szedelőzködni és ezen összemosolyogtak. Jarnunvösk játékosan oldalba bökte az ajtó felé menet:

‒ Legkésőbb három óra múlva jelezz vissza, hogy mi van veled, különben levadászlak.

Galbatorix a szemét forgatta és nem mondott semmit. Elég régen ismerte már Jarnunvösköt ahhoz, hogy tudja, úgyse hagyná, hogy az övé legyen az utolsó szó, és a legkevésbé sem akart vele összeveszni éppen most. Nem mintha veszélyben lett volna. Vagy valami.

Mielőtt kiléptek volna a kávézóból, Jarnunvösk még egyszer megölelgette és megszimatolta. Galbatorix szorította magához, míg a nő feszültsége alább nem hagyott. Aztán készségesen megfogta a ruháját, mert Jarnunvösk rájött, hogy véletlenül nem hozott magával táskát. Eleve úgy tervezték, hogy a kocsi pedig Galbatorixnál marad, akkor pedig milyen jó ötlet repülni egyet az esőben. Megvárta, míg pirosat kaptak az autók és megállt a forgalom, akkor sétált ki az utca közepére, hogy átváltozzon.

És behajtom, amit mondtam, hallotta Galbatorix a hangját a fejében, aztán Jarnunvösk ellökte magát a földtől, ügyelve rá, nehogy feltépje az aszfaltot.

Morzan akkor ért oda mellé és úgy tartotta az esernyőjét, hogy Galbatorix is elférjen alatta.

‒ Tudtad, hogy az egyszülős központ, amit javasolt, sárkányokkal foglalkozik?

‒ Valahogy sejtettem.

‒ És azt tudtad, hogy a kissárkányok és az embergyerekek megőrülnek egymásért?

‒ Gyerek-gyerek.

Morzan felkuncogott, és Galbatorix inkább elkezdte terelgetni őt a kocsi felé, még mielőtt gyökeret vertek volna az esőben.

A válla fölött hátradobta Jarnunvösk köntösét a hátsó ülésre.

‒ Arra készültem, hogy elviszlek egy jóféle teaházba, de ott csak a teraszon szeretek ülni, mert bent mindig hatvanöt füstölőt égetnek egyszerre, de valahogy nincs kedvem esőben kinn ücsörögni.

‒ Akkor? Azt ne mond, hogy nincs másik ötleted.

Galbatorix megköszörülte a torkát.

‒ Minőségi teával még mindig szolgálhatok, nálam, ha megfelel.

‒ Jó ég – hőkölt hátra Morzan elkerekedő szemekkel. – Csak nem elkezdted széthagyni a koszos gatyáidat?

– De igen. Majd toporogj kínos csöndben a küszöbön, míg rendet teszek.

Morzan felnevetett, Galbatorix pedig inkább arra figyelt, hogy indítson és úgy vezessen, hogy nem üt el senkit. Még mielőtt meggondolatlanságokra ragadtatta volna magát.

Csöndben voltak. Galbatorix nem érezte úgy, hogy ez feszült, vagy kínos csönd lenne. Szerette Morzan hangját hallani, de miután az elmúlt időszakban csak azt hallotta tőle, hogy Murtagh így meg Murtagh úgy, Selena ezt akarja, meg Selena azt akarja, egy kicsit tartott tőle, hogy ezúttal sem magáról mesélne. Vagy kettejükről.

Arra azért gondja volt, hogy miután kinyitotta az ajtót, oldalt lépjen és jelentőségteljesen intsen Morzannak, hogy menjen előre nyugodtan. Morzan persze megtorpant.

– Hű. Bevallom, valami minimalistára számítottam.

– Annak indult, de Jarnunvösk szerint befordultam tőle.

Kerített egy papucsot Morzannak – és nem fejtette ki, miért van papucsa a méretében –, aztán átvezette őt az előszobából a nappaliba, egy gyors megállóval a fürdőben, mert mégis kintről jöttek és gyűlölt volna bármihez hozzáérni, ha nem mos előtte kezet. Morzan végig figyelte, aztán kérés nélkül követte a példáját.

A kanapé a fal mellé tolva árválkodott. A földre ültek, az alacsony dohányzóasztal mellé, az inzilbêth-i szőnyegekre. Galbatorix úgy volt vele, hogy ha már egyszer a tömött könyvespolca megtörte a minimalizmus eszméjét (soha nem volt elég helye), és utálta, ha a stílusok ütköztek, akár engedhet is Jarnunvösknek és választott néhány mintás textilt a lakásába. A tapétánál viszont meghúzta a határt. A falak maradjanak csak egyszínűek, különben elvesznének rajtuk a festmények. Ahhoz pedig senkinek semmi köze nem volt, hogy a hátoldalukon mi volt.

Egyetlen percre hagyta magára Morzant, míg elsietett a teáért. Míg felforrt a víz, összerakta a kedvenc üvegkészletét a tálcára, aztán felöntés után már vitte is ki az asztalra. Vágyott a másik közelségére, és a tea akkor is ázik, ha ő nem a konyhában tépelődik, hanem Morzan mellett ül.

Poháralátét, fületlen üvegcsésze. Morzan ezt érthetetlen okokból megmosolyogta, de aztán a pillantása Galbatorixra tévedt és a mosoly eltűnt az arcáról. Ez kényelmetlenül érintette. A csönd már nem volt olyan meghitt, mint az autóban.

Talán kicsit hálás is volt, amiért Morzan megtörte.

– Kérdezhetek valamit?

– Csak tessék.

Morzan nagy levegőt vett, aztán inkább a csészéjét kezdte bámulni.

– Amikor találkoztuk a Lovastoronyban, feltűnt valami. – Szünetet tartott, elég hosszút ahhoz, hogy Galbatorix meg akarja bökni a másikat, hogy mindegy, mit akar, csak nyögje már ki végre. – Utána is feltűnt néhányszor, aztán Selena mondta, hogy úgy érzi magát, mintha megpróbálnál a vesénkbe látni, de… javíts ki, ha tévedek, de pont úgy nézel rám, mint régen.

A tekintete megint Galbatorixéba mélyedt. Bátran. Kihívón. Felemás szemei mélyén a félelem, de nem fut el, mert ő nem olyan. Galbatorix beleborzongott.

– Miért nem szóltál róla korábban, ha egyszer feltűnt?

– Hogy aztán visszatáncolj azzal, hogy egy ügyvédnek nem etikus összejönni az ügyfelével? – vonta föl a szemöldökét.

Galbatorixnak muszáj volt megmosolyognia. Részint a sokatmondó arckifejezését, részint azt, hogy ez a probléma neki is megfordult a fejében.

– Nem véletlen, hogy egészen idáig halogattam ezt a meghívást – mondta csendesen, és úgy döntött, hogy a továbbiakban nem figyel oda arra, milyen a testtartása vagy az arckifejezése. Bár, lehet, hogy kéne. Hosszú ideje megint megmozdult benne, hogy akarta, hogy tetsszen a másiknak.

Morzan még mindig a szemébe nézett. Mást talán felzaklatott volna ezzel a rezzenéstelen bámulással, de Galbatorixnak csak még jobban felpezsdült tőle a vére.

– És mikor jön a beszélgetés arról, hogy titkolózni akarsz?

– Továbbra sem vagyok hajlandó nyilvános helyen bújcizni, de inkább csak azért, mert zavar, ha néznek. Vagy nem azért néznek, mert valami világmegváltó gondolatot mondtam. – De tudta, hogy Morzan nem erre gondol. Lassan, akadozva kezdte. – Amikor gyakornok voltam… Tudod, sokat gondolkodtam rajta, hova akarok menni. Végül arra a helyre mentem, ahol a legmagasabb volt az elvállalt és megnyert kockázatos ügyek aránya.

‒ Nem is képzeltem volna rólad mást ‒ mondta Morzan és tompán kuncogott. Összeszorította Galbatorix szívét, hogy milyen vértelennek hangzott. Vagy hogy mennyire nem tiltakozott Morzan a témaváltás ellen.

‒ Az egyik ügyvezető igazgató egy élére vasalt nő volt, mindig úgy nézett ki, mint akit skatulyából húztak ki. Viszont mindig beszélgetett meg pletykálkodott, és összességében, elég extrovertált személyiség volt. Sokat mesélt a feleségéről.

Morzan erre már felnézett. Galbatorix állta a pillantását, pedig öklömnyi gombóc volt a torkában.

‒ Senkit nem érdekelt. Még csak nem is volt jó ügyvéd, inkább a szervezéssel foglalkozott, meg a belső menedzsmenttel. Pótolható lett volna, de nem rúgták ki, mert senkit nem érdekelt, hogy felesége van. – Nagyon nehezen jött a folytatás, de ki kellett mondania. Főleg azért, mert Morzan olyan nagyon figyelt. – Négy évvel azután volt, hogy eljöttem otthonról. Egészen addig azzal győzködtem magam, hogy csak… hogy csak fejre ejtettek, és ha elfelejtelek, akkor majd normális leszek és lesz… lesz egy barátnőm és akkor végre…

‒ Torix!

Morzan megfogta a kezét. Nem úgy, mint Jarnunvösk, ő nem kért, ő csak odakapott hozzá, és rámarkolt a csuklójára. Galbatorix meglepetten meredt rá, mire Morzan ugyanolyan hirtelen eresztette el, mint ahogy megfogta.

– Jarnunvösk szerint teljesen jogos lenne, ha felállnál és elmennél. – Kis szünet után hozzátette: – És nem akarom, hogy csak azért, maradj, mert megsajnáltál.

– Úgy ismersz engem?

– Ismerlek téged egyáltalán? – kérdezett vissza.

Morzan ajka mosolyra rándult, még úgy is, hogy a tekintete már kemény volt, és komoly. Ijesztően komoly.

– Ígérj meg nekem valamit.

– Morzan?

– Amikor Murtagh kicsi volt… nagyon kicsi. Selena nem volt otthon, egyedül voltam vele és ő meg sírt és nem hagyta abba, egészen addig, amíg föl nem vettem.

– Hallottam, hogy…

– Nem! – vágott közbe ő. Összeszorította az állkapcsát, dühösen, bűntudatosan. – Nem azért vettem föl, hogy megnyugtassam. Hanem azért, hogy megrázzam. Ha nem hallgatott volna el, meg is tettem volna.

Galbatorix hallgatott. Hallgatnia kellett. Szavak helyett teljes testével Morzan felé fordult.

– Ezért volt az, hogy elsőre hagytam volna Selenának, hogy elvigye őt. Tudom, hogy nem vagyok jó ember, és tudom azt is, hogy minden, amit apaként csinálok, felvett tudás, és néha – ne szólj közbe, kérlek, hadd fejezzem be – néha érzem azt a pillanatnyi szünetet, ami a természetes reakció és a tanult viselkedés között van. Szóval szeretném ha… ha figyelnél engem. És ha úgy látod, hogy olyan leszek, mint…

– Nem leszel olyan – vágott közbe Galbatorix.

– Most lehet, hogy úgy tűnik, de mi lesz öt-tíz év múlva? Ígérd meg, hogy ha bántanám őt, akkor elintézed, hogy elvegyék tőlem.

– Morzan…

– Ígérd meg!

– Morzan, te nem Mannán vagy. Én se vagyok az apám. És a fiad sem te vagy.

Morzan pislogott néhányat, aztán a tenyere élével megtörölte a szemét. Megint a csészéjébe bámult. Galbatorix ráébredt, hogy egyiküknek se töltött a teából. A tény, hogy elbaltázott egy szociális reakciót, megint égetni kezdte az arcát, de Morzan megszólalt, mielőtt javíthatott volna ezen.

– Jól gondolom, hogy te csak simán szerettél volna elhívni egy randira és nem azt tervezted, hogy majd a padlón ülve lelkizünk?

– Eljönnél velem randira? – kapott azonnal a lehetőségen.

– A világ végére is utánad mennék.

Galbatorix arra jutott, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy szorosabban Morzan mellé üljön, de a másik biztosan olvasott a gondolataiban, mert már ott is volt mellette, a haja Galbatorix arcába hullott, és tényleg olyan puha volt, mint amilyennek képzelte. Aztán rájött, hogy két kézzel túrt Morzan hajába, és úgy rántotta el a kezét, mintha megégette volna magát.

‒ Nem baj ‒ nyögött fel Morzan. ‒ El ne engedj, tudod, hogy hülye vagyok, még a végén megint elrohanok, ne hagyd, én…

‒ Shh, Morzan, semmi baj, itt vagyok…

‒ Ne mondd, hogy semmi baj, igenis baj, ez az egész az én hibám.

‒ Éppen annyira benne voltam, mint te ‒ felelte Galbatorix és ölelte őt, szorította, beszívta az illatát, és próbált nem megrészegülni tőle.

Aztán rájött, hogy Morzan reszket a keze alatt. Rémülten felkapta a fejét, mert ha Morzan sír, akkor nem tudta volna, hogy mit tegyen, de ehelyett azt találta, hogy a másik nevet, de annyira kifulladt, hogy már hang nélkül teszi ezt.

‒ Te komolyan… Torix, te komolyan azt mondtad, hogy hibás vagy? Önként és dalolva, anélkül, hogy előtte nyözgettelek volna?

‒ Jaj, hallgass már! ‒ fakadt ki.

‒ Hallgattass el ‒ felelt ő, a tekintete perzselt.

Végigcirógatta az állát. Két kezébe fogta az arcát. A szemébe nézett és nem állhatta meg, hogy ne mondja ki:

‒ Más vagyok, mint régen.

Morzan közelebb hajolt, egymásnak döntötte a homlokukat.

‒ Én is ‒ suttogta. ‒ És leharapom a fejed, ha Murtagh-ot is ugyanúgy utálni fogod, mint a többi kölyköt.

Galbatorix nyelve hegyén volt az elmés riposzt, de Morzan ajka már az övén volt, és a válasz kiröppent a fejéből. Morzan után kapott. Végigsimított a háta ismerős-ismeretlen ívén, és végre enyhült a szívében a nyomás, kiállt a vállából a feszültség, amit a múlt és a jelen közti disszonancia okozott.

Morzan más volt. Galbatorix is. Attól még szerethették egymást.

Elhevertek a szőnyegen, úgy beszélgettek tovább. Valahányszor Galbatorix felvetette, hogy talán kicsit már öregek a padlón heverészéshez, Morzan kuncogott és összecsókolta. Szóval maradtak a szőnyegen. A tea kihűlt.

Számíthatott volna rá, hogy Jarnunvösk akkor fog felbukkanni, amikor ő éppen a szeplőket számolta Morzan nyakán. A szájával. Akkor is csak azért tűnt föl, hogy ott van, mert a telefonja hangosan csippant egyet, ahogy fotózott.

‒ Mondtam, hogy jövök ‒ hunyorgott rá a nő vidáman.

‒ Ez tuti nem volt három óra ‒ morogta Galbatorix és megpróbált fölkelni, a telefonja után nyúlt, de Morzan köré fonta a kezét-lábát és nem hagyta. Az áruló. ‒ Ki van csukva, hogy ilyen sokáig ne keressenek!

‒ Hm? Ó, biztosan kerestek, csak még a kávézóban lenémítottam a telefonod ‒ mondta zavartalanul Jarnunvösk és továbbra is a képernyőjét nézte. Valószínűleg most küldte be a munkahelyi csoportba azt a bizonyos kompromittáló fotót. Vagy legalábbis elpletykálta, hogy mi a helyzet. ‒ Miattam ne zavartassátok magatokat, már itt sem vagyok!

Ő sem zavartatta magát, kisétált. Galbatorix visszaejtette a fejét a földre. Kiterült volna, de Morzan még mindig roppant ragaszkodón a karjaiban tartotta.

‒ És nekem hétfőn be kell mennem dolgozni. Uramisten.

‒ Tetszik nekem ez a sárkány. Jól gondodat viseli ‒ válaszolt Morzan és vigyorogva fölé hajolt. Galbatorix ráhunyorgott. Morzan arca ellágyult. ‒ Szeretnéd tudni milyen az, ha én viselek gondot rád?

‒ … Igen.

 

Vége