Mind ami az enyém #1

 

Újabb „novella” két részletben. Ha minden jól megy, akkor kövi hétvégére meglesz a második fele is.

Ezúton is nagy köszönet SirBananadragonnak és Light_Mare-nek, amiért hallgatják a siránkozásomat :’)

"Galbatorix és Morzan viszonya csak a kamaszkoruk egy lezárt bekezdése volt. A bírói döntést meghozták, az ügyet lezárták, iktatták és irattárba küldték. Fellebbezésnek helye nincs.

Galbatorix mégsem tudta maga mögött hagyni őt."

Az útjaik ugyan elváltak, de ez nem azt jelenti, hogy Galbatorix nem figyelte őt.

 

Forrás

 

 

 Mind ami az enyém

Minden ami zuhan 

Jarnunvösk nem szerette, ha titkárnőnek nézik, ennek ellenére mégis ő volt az, aki Galbatorix telefonos ügyeinek többségét bonyolította. Azt mondta, azért ragaszkodik ehhez, mert Galbatorix hajlamos pökhendi módon beszélni az ügyfelekkel, az pedig nem tesz jót az iroda hírnevének. Galbatorix ezt tisztelettel kétségbe vonta, de Jarnunvösk így is elcsaklizta a hívásai többségét.

Amikor a mélység szólította, ezt annyira nem is bánta.

Talán az tehet róla, hogy az utolsó kapcsolatával lassan egy éve már, hogy szakított, és Jarnunvösk volt mostanában az egyetlen, aki megölelte. A gondolatai ilyentájt szoktak a múltban elkövetett hibák felé fordulni. Meg a telefon felé az íróasztala alsó, titkos rekeszében, amiről Jarnunvösk nem tudott. Vagy csak úgy csinált, mintha nem tudott volna róla.

Kipillantott az iroda üvegajtaján. A nő a teljes falfelületet befedő ablak előtt állt, a kezében tartotta a telefont, a fején pedig ott volt a faja igényeinek megfelelően készített headset. A felső ajka kissé felhúzódott, a hegyes fogai kivillantak, ahogy bámult kifelé a városra.

– Nem tartozik az irodánk profiljába – jelentette ki kereken.

Nohát. És még Galbatorix beszél foghegyről a telefonos ügyfelekkel.

Jarnunvösk elfoglalt volt. Szóval Galbatorix előszedte a telefont a titkos rekeszből. Aztán megkereste azt a lehetetlen appot. (Az egyetlen app volt a kezdőképernyőn.) Rég volt már, hogy utoljára elgyengült. (Az app általában hat hét után kérte, hogy jelentkezzen be újra. Ezúttal nem kérte.) Pillanatokon belül már a mentett videók között kutatott, mert Jarnunvösk bármikor leteheti a telefont, nincs ideje az újdonságokra, pont elég lesz a régi, a megszokott…

Felszisszent és pánikszerűen levette a hangerőt, amikor Selena vidám hangja betöltötte a szobát.

Miután a harmadik tűm is beletört a hat réteg farmerbe, úgy döntöttem, hogy pont jól bele tudom varrni a bélést a kabátba kézzel. Csak három óra volt. Szerencsére van itt nekem egy Morzanom, aki addig csinált vacsorára palacsintát és foglalkozott Manócskával…

A videó váltott öt gyors másodpercre Morzanra, aki a haját a világ legkócosabb kontyába összefogva állt a tűzhely előtt és egy felvágós fordulattal megfordította egy palacsintát a levegőben, hogy aztán büszke vigyort villantson a kamerába. Vagy a feleségére. Galbatorix jobb szerette azt hinni, hogy a kamerának szánta, mert úgy olyan érzése volt, hogy Morzan közvetlenül őrá mosolyog.

Már elég régi volt a felvétel (még csak hat hónapos), de Galbatorix időről-időre visszatért hozzá, ha túlságosan hatalmába kerítette a bánat. Már régen megtanulta, hogyan tudja kiszűrni Selena hangját. Már régen tudta, hogy melyik videókban váltotta fel a nő lelkes csicsergését egy pillanatra Morzan mély, rekedtes hangja. Azokat külön listára mentette el, mint azokat, amikben csak fel-felbukkant egy pillanatra, hogy biodíszlete legyen a videóknak, amiket ő vágott a feleségének.

Úgy volt, hogy egy videót néz meg, hogy Jarnunvösk biztosan ne vegye észre. De amikor felpillantott, a nő még mindig telefonált, elgondolkodva lépkedett föl-alá az üvegfal előtt. Még egy belefér, mielőtt nekifogna a munkának. A már ismert listáján volt, pontosan tudta, hogy meddig kell várnia ahhoz, hogy Morzant lássa, mikor léphet tovább a következő videóra, hogy megpróbáljon minél többet magába szívni azokból a lopott pillanatokból.

Ah, szóval szükséged van egy élő tűpárnára.

Azt mondtad figyelmeztesselek, hogy ne akarj még egyszer olyat csinálni.

Vétó. Nem. Nemnemnem.

Itt jön a repülőőő…

Azon a videón csak ezt ismételgette, nem is nézett a kamerába (mert a felvétel készültekor nem tudta, hogy Selena megörökíti), de azon egyedül ő volt rajta, mert Selena lehet, hogy influencer volt, de maradt benne annyi jóérzés, hogy a gyerekét nem tette ki ország-világ elé. Nem, a szöget úgy választotta meg, hogy az etetőszék magas támlája miatt az akkor még egészen kicsi gyerekből nem látszódott semmi, csak azokat az izgatott hangocskákat lehetett hallani, amiket egy-egy kanál bébipapi előtt hallatott. De Galbatorix nem arra figyelt. Őt Morzan érdekelte, aki az etetőszék előtt kuporgott egy sámlin, és aprócska falatokat röptetett a kanállal, miközben vicces arcokat és hangokat csinált. Még nevetett is a kicsire.

A videók között egy-két kép is volt, leginkább a közös nyaralásokról. Selena mindegyik képen kis matricát vágott be a gyerekük helyére. Galbatorixnak csak annyi volt a dolga, hogy Selenát is hasonló bánásmódban részesítse, vagy egészen egyszerűen levágja a nőt, így maradt neki az, hogy Morzan nevet rá. Morzan mosolyog rá. Morzan a napszemüvegét le-, a szemöldökét meg felhúzva sandán néz rá, a kezében egy kis napernyős koktél.

Fájt a szíve érte, de megérdemelte. Csakis ő tehetett róla, hogy Morzan nem az ő karjába kapaszkodva mosolygott, hanem ennek a szukának tette a szépet, aki képes volt kipottyantani neki azt a kis szörnyeteget. Selena eredetileg cosplay-trükköket osztott meg, azokkal lett ismert, aztán valakinek leesett, hogy amúgy piszok jó színházi jelmez- és díszlettervező, ahonnan már csak egy lépés volt, hogy divatblogger legyen. Ezer és egy dolga volt, örökké utazott, éppen ezért Morzan volt az, aki otthon maradt a gyerekkel. Eltartott férj lett, és a videók tanúsága szerint ez neki tökéletesen megfelelt.

Az a Morzan, akit Galbatorix ismert, soha nem ment volna bele ilyesmibe.

Az a Morzan, akit Galbatorix ismert, soha nem hagyta volna ott a haditudósítói állását, csak azért, mert a nőcskéje megesett. Akkor se, ha Selena akkor már a felesége volt.

Akkor se, ha Galbatorix és Morzan viszonya csak a kamaszkoruk egy lezárt bekezdése volt. A bírói döntést meghozták, az ügyet lezárták, iktatták és irattárba küldték. Fellebbezésnek helye nincs.

Galbatorix mégsem tudta maga mögött hagyni őt.

Sóhajtott és csak az tartotta vissza attól, hogy az ujjával végigsimítson Morzan képmásán, hogy akkor a kép ugrott volna a következőre.

Jarnunvösk pattanó hangja ütötte meg a fülét. A nő már letette a telefont és célirányosan Galbatorix irodája felé tartott, közben valamelyik beosztottjának adott utasításokat. Galbatorix kapkodva kapcsolta ki a készüléket, hogy aztán bevágja a titkos rekeszbe. Aztán úgy csinált, mint aki nagyon elmélyülten kotorászik, amikor a nő bedugta a fejét hozzá.

‒ Kipp-kopp, nem zavarok?

– Mondd csak.

– Van már programod ebédre?

Galbatorix átpörgette a napi teendőit. Ha Jarnunvösk így kérdezte, akkor meghívást kapott valahova, ergo legalább fél óra utazást is bele kell számolnia, oda és vissza is.

– Lehet, hogy kicsit rövidre kell fognom, de megoldható.

– Nem lesz hosszú, csak le kell passzolnod egy kollégának – rázta a fejét a nő, a szarvai végén az ametiszt függők csak úgy csilingeltek.

– Oh? Kinek és miért kéne lepasszolnom?

– Éppen ez a kérdés. Tanácsadásért jönne, hogy kihez fordulhat. – Galbatorix vághatott egy képet, mert Jarnunvösk sietősen folytatta: ‒ Ígért neked egy ebédet a Lovastoronyban, ha hajlandó vagy beszélni vele.

Jarnunvösk még mindig nem mondott nevet, vagyis neki sem mondtak. Az ilyesmi általában azt jelentette, hogy egy alvilági fejesnek feltűnt Galbatorix és meg fogja próbálni megvásárolni.

Galbatorix elmosolyodott.

‒ Nincs is szebb, mint egy jó ebéd után elküldeni valakit a fenébe, nem gondolod?

– Annyira cukipofi vagy, amikor gonoszkodsz – dobott felé egy cuppanós csókot a nő és már pördült is ki az irodából.

Ha látta is, hogy Galbatorix mit szerencsétlenkedett a telefonjával, nem tette szóvá. Ha tudott is Morzanról (persze, hogy nem, Galbatorix sosem mondta el neki, miért sírt a vállán hat évvel ezelőtt), nem tette szóvá.

Voltak dolgok, amikről nem beszéltek.

* * *

Tizenhat évvel ezelőtt

‒ Gondolkodtam ‒ mormolta Galbatorix és csókot nyomott Morzan meztelen vállára.

‒ Mikor nem ‒ forgatta a szemét. ‒ Itt vagyok én, próbálkozom becsülettel, hogy legyen legalább három perc, amikor nem gondolkodsz, erre amint végzünk, ezt mondod. Ahelyett, hogy bújciznál egy kicsit, ahogy azt a fiúmnak illene.

Galbatorix felhorkant, de engedett neki. Morzanhoz simult, átölelte, ő pedig úgy vackolta magát az ölelésébe, mint egy elégedett macska. Kezdett lenőni a haja, a tincsei már a szemébe lógtak, hogy Galbatorix néha késztetést érzett rá, hogy odanyúljon és kisöpörje a szeméből. A másik haja azonban tabu volt, hát nem nyúlkált. Inkább örült annak, hogy Morzan már növesztheti a haját. Az apja nem tett megjegyzéseket a fia viselt dolgaira, mióta Morzan visszaütött.

‒ Szóval, ott tartottam, hogy…

‒ Nem fogod annyiban hagyni ugye? ‒ sóhajtott fel. ‒ Csak most az egyszer, Torix. Születésnapod van, vagy mi.

‒ Igen, pont azért kell meghallgatnod. Jövő ilyenkor már az első évemet fogom befejezni az egyetemen…

‒ Még az érettségit sem csináltad meg! ‒ jajdult fel. ‒ Lassíts már, az ég szerelmére!

Felült, és átvetette a lábát Galbatorixon.

‒ Koncentrálj erre, jó? Te, én, meg hogy még van három hónapod a vizsgákig. Ne érdekeljen semmi más.

Lehajolt, hogy megcsókolja, és amíg tartott, Galbatorixot tényleg érdekelte semmi más. Talán még Morzan dereka a keze alatt, mert a kedvese értett hozzá, hogyan kapcsolja ki a gondolatait.

‒ Megfogtad a kezem, amikor jöttünk haza ‒ suttogta Morzan ajkaiba, ahogy elváltak egymástól.

‒ Meg bizony ‒ kuncogott.

‒ Ne csináld többet.

‒ Hogyan?

Morzan megfeszült, és Galbatorix érezte, hogy a másik félreérti őt.

‒ Morzan, a fene egyen meg, és ha meglátnak? Amíg együtt megyünk helyekre, azt hiszik, hogy csak barátok vagyunk, de ha elkezded fogni a kezem, akkor tudni fogják, és…

‒ És én azt akarom, hogy az egész világ tudja! ‒ csattant fel és a szemei villámokat szórtak. ‒ Nem fogok szótlanul toporogni, miközben azt látom, hogy a könyvesboltos csaj stíröl téged! Nem fogok úgy csinálni, mintha szégyellnem kellene téged!

‒ Nem is azt kérem, hogy szégyellj, hanem azt, hogy legyél óvatosabb!

‒ Mi a fenéért kéne óvatosnak lennem? Ha jön egy kopasz, vagy bárki, akinek baja van azzal, hogy kit szeretek, az megkóstolhatja az öklömet!

Megremegett, mint mindig, amikor Morzan az sz-betűs szót mondta a közelében. De ezúttal nem gyengülhetett el.

‒ Gondolnunk kell a jövőre is. Arra, hogy én ügyvéd leszek, és a hírnevemet tönkreteheti egy ifjúkori botlás.

Morzan szemei előbb tágra nyíltak, aztán összeszűkültek, az ajkai megfeszültek és felcsúsztak a fogain, vicsorral torzítva el a gyönyörű arcát. Galbatorix rögvest rájött, hogy rosszat mondott.

‒ Úgy gondoltam, hogy a társadalom fogja botlásnak tartani, nem én tartalak botlásnak.

‒ Hát persze.

De Morzan már kikelt az ágyból, a ruháit szedegette, és olyan lendülettel húzta át a pólóját a fején, hogy a stílusosan megszaggatott anyag feladta és végighasadt. Ez csak tovább tüzelte a dühét, Galbatorix pedig nem akart felállni, mert látta már Morzant ilyennek, amikor a tehetetlen harag fojtogatta és nem eresztette addig, míg szét nem vert valamit. Vagy éppenséggel valakit.

‒ Morzan…

‒ Ha annyira aggódsz a társadalom miatt, akkor dugjál velük és ne velem baszakodj! ‒ köpte.

Azzal felmarkolta az övét és átvetette a vállán, mert nyilván nem volt annyi türelme, hogy nekiálljon átfűzni a bőrt a bújtatókon. Galbatorix felugrott, és a takaróját a dereka köré csavarva ment utána, próbálta elállni az útját. Szép szavakkal hízelgett neki, és sikerült megakasztania a lépteit. Sikerült az ölelésébe vonnia, mielőtt Morzan dühösen eltrappolhatott volna.

A törés viszont megmaradt. Ott maradt kettejük között, kardként lebegett fölöttük. És amikor másodszor leültek, hogy megbeszéljék, ezúttal hideg fejjel, még azelőtt, hogy Galbatorix csókokkal jóllakatta és eltompította volna Morzant. De nem segített, a másik éppen olyan dühös lett, nem akarta látni Galbatorix aggodalmai mögött az igazságot, nem akarta belátni, hogy a kapcsolatuknak titokban kell maradni, mert nem csak a szüleik miatt titkolóztak.

De Morzan nem látta be. És amikor másodszor elment, Galbatorix nem tudta visszacsábítani. Nem is akarta. Nem nézte, hogyan rohan el Morzan, hogyan rúgja félre az útjába kerülő kukákat, ott maradt a kanapén összefont karral és azt gondolta, azt merészelte gondolni, hogy jobb lesz ez így.

* * *

A Lovastorony Ilirea legjobb étterme volt. Profi séfek, remek kiszolgálás, mindez egy századfordulós tünde stílusban épült villában, amitől Galbatorixra néha rájött a hányinger, de hát nem lehet minden tökéletes. (Sajnos.) Arra mindenesetre kíváncsi volt, hogyan tudott a kedves meghívója gyorsan asztalt szerezni. Hacsak nem kirúgott valakit, és Galbatorixot szervezte be ebédelőtársnak, akkor vagy komoly összegeket tett le az asztalra, vagy ismert valakit. Ha ő kívánta meg a Lovastorony főztjét, akkor általában az utóbbi úton közelített az ügyhöz. Ő Vraelt ismerte, a tulajdonost. Pontosabban, Vrael a lekötelezettje volt, miután elsimított neki egy csúnya ügyet. Néhány pincért és a főszakácsot kirúgták, de az étterem hírneve nem csorbult, és ez volt a lényeg. Azóta Galbatorisnak csak egy szavába került és volt asztala.

Kedves partnere még nem érkezett meg. Galbatorix kapott egy pohár vizet és egy pohár bort, és unalmában a többi vendéget mustrálta. Látott két politikust, Ilirea polgármesterét az aktuális kérőjével, egy nagyobb asztalnál három törpe különböző klánokból és a Vándorló Törzsek három képviselője fojtott hangon egy kereskedelmi egyezményről vitatkoztak. Galbatorix látott csinos ruhákban és drágának tűnő öltönyökben feszengő vendégeket, akik élesebben kilógtak a környezetből, mint az a színész, aki ezreket költhetett rá, hogy a ruhája úgy nézzen ki, mintha most kotorta volna elő azt egy kukából.

Csak azért kedvelte jobban az Őrködő Kertet, mert bár ott egy fokkal gyöngébb volt a konyha, de az étkezőtér zegzugos kialakítása miatt nem kellett a többi hülye képét néznie, miközben evett. Néha éppen elég bosszúságot okozott neki, hogy az etikett megkívánta, hogy elvigye vacsorázni az aktuális randipartnerét, mielőtt a lényegre térhettek volna.

Végigfutott a hátán a hideg és ivott egy korty bort, hátha elmúlik a libabőr, amit az idegen kezek okozta érintés emléke is előhozott. Ugh. Fene a nyomorult testi igényekbe, meg abba, hogy ha Jarnunvösk úgy látta, hogy Galbatorixnak túl régen volt kapcsolata, akkor mint párkapcsolati tanácsadó lépett színre, és valahogy mindig sikerült olyan alakokat kifognia, akiket ideig-óráig még érdekesnek is tudott találni. Persze, legkésőbb egy hónap után mindig feltűnt neki, hogy az illetőből hiányzik a tűz. Az a bizonyos. És onnantól kezdve az összes különbség feltűnt neki, addig-addig bosszantva őt, míg a feszültség végleg elpattant. És ettől csak még rosszabb lett ez az egész bohóckodás.

Újabb korty bort ivott.

Aztán majdnem magára köpte az egészet, amikor Morzan kihúzta a szemközti széket és leült.

‒ Mielőtt azt a képembe öntenéd ‒ kezdte sietve Morzan, ‒ először is, bocsi a legutóbbiért. Meg ezért is, de szerintem nem jöttél volna el, ha tudod, hogy velem fogsz beszélni.

Hogyne jött volna el! Miért ne tette volna, ha egyszer végre személyesen volt alkalma újra kést forgattatni a szívében?

‒ Morzan ‒ mondta lassan. Letette a poharat, mert nem bízott benne, hogy nem fog kifordulni a kezéből.

Mennyire más volt hallani a hangját! A videókon ugyan tisztán látta és hallotta őt, de mégsem volt olyan, mint itt ülni vele szemben, a csigolyáiban érezni a mély hangja rezgését, miközben őt nézte, felemás szemeiben várakozás és… aggodalom? Vagy egyenesen félelem? Mennyire más lett! Mintha nem vágatta volna le a haját egyszer sem az elmúlt tizenhat évben. És fekete volt még mindig, mint a holló tolla, pedig már elmúlt harminc éves. Hosszú szempillái különösen sötét pillantást kölcsönöztek neki, és Galbatorix emlékezett rá, mennyire meglepődött, amikor először látta Morzant szempillaspirált használni. A másik akkor lazán megrántotta a vállát és azt mondta, hogy akkor és úgy lesz szép, ahogy akar és mindenki elmehet a fenébe.

És Morzan most feszengett. Meg fészkelődött. Galbatorix rádöbbent, hogy hosszú másodpercek óta mered rá rezzenéstelen tekintettel.

Lassan hátradőlt és összefonta a karjait a mellkasa előtt, hogy ne látszódjon, mennyire remeg a keze.

‒ Ki vele ‒ mondta, és maga is meglepődött, mennyire ridegnek hangzott a hangja.

‒ Nohát. Egyelőre ne nagyon szellőztesd, mert még titok, de… szóval, Selena és én válunk.

‒ Ez igazán sajnálatos.

‒ Tulajdonképpen várható volt ‒ köszörülte a torkát. ‒ Mármint érted, se ő se én nem lepődtünk meg rajta, csak hát… ha nem robbant volna be neki ez a biznisze online, akkor lehet, hogy már régen szétmentünk volna. Vagy össze se házasodunk. A tököm tudja. Mindegy.

‒ És…? ‒ vonta föl a szemöldökét.

Amit hallani szeretett volna: És mindig is téged szerettelek, hát most itt vagyok, a lábaid elé omlok és vegyél vissza, könyörgöm! Epekedem érted. Mindig is neked volt igazad. Szeretlek. Imádlak.

Amit kapott helyette:

‒ És kell egy jó válóperes ügyvéd, de nem fogok a kereső eredményeire hivatkozni, pontosan tudom, hogy mennyire megbízhatatlanok az algoritmusok. Nekem pedig egy jó ügyvéd kell, és tudom, hogy te jó vagy, és bízom benne, hogy a te tanácsod többet ér, mint bárki másé. Főleg azért, mert gyorsan kell.

Csücsörített és bólintott.

‒ Értelek. Nos, természetesen vannak ismerőseim, akik foglalkoznak ilyen piti… öhm, úgy értem, ilyen típusú esetekkel is, de figyelmeztetlek, nem lesz olcsó.

Morzan körbenézett és felvonta a szemöldökét. Galbatorix értette a célzást, viszont azt is tudta, hogy ki náluk a fő kenyérkereső.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy Selena fogja fizetni?

‒ Nem vagyok kitartott férj – hunyorgott rá Morzan. – Ha pedig az összegek miatt aggódsz: az apám nem sokkal Murtagh születése előtt halt meg, és még megvan a lakás ára.

Bosszantotta a kijelentés. Nem azért, ahogy mondta, hanem azért, mert nem tudta, hogy Mannán meghalt, márpedig Galbatorix mindenről tudni akart, ami Morzan körül történt. És hogy pont egy ilyen részletet szalasszon el!

– Felteszem, nem békültetek ki.

– Nem. – Galbatorix a poharát emelte a hírre. Morzan komor biccentéssel nyugtázta. ‒ De nem azért jöttem, hogy a fateromról beszéljünk.

– Hát persze. Azt mondtad, váltok.

– Igen. – Morzan mocorgott a székén. – Eddig se volt túl rózsás a kapcsolatunk, de most megbeszéltük, hogy vége van. Beadjuk a keresetet és kész, vége.

– Ha nincs vita, akkor mi szükséged van ügyvédre? Egy válópert akár ügyvéd nélkül is el lehet intézni, de Jarnunvösk azt mondta, hogy te egy jó ügyvédet akarsz.

Morzan ott ült vele szemben, és Galbatorix látta az elsötétülő arcán azt a régi dühöt. Az a féktelenséget, amire régről emlékezett. Valami megmozdult Galbatorixban, és erővel kellett rátaposnia, míg Morzan az arcát és a hangját kontrollálva leadta a rendelését a felbukkanó pincérnek.

‒ És bor helyett gyümölcslevet hozzon, legyen szíves. Tökmindegy, ami a legjobban illik az ételhez.

‒ Máris, uram.

Galbatorix is eldarálta a maga választását, aztán megint kettesben maradtak. Várt. Morzan helyezkedett.

‒ Emlékszel Bromra?

‒ Kicsi Brom? ‒ szaladt fel Galbatorix szemöldöke. ‒ Kettővel alattad járt és úgy koslatott utánad, mintha te fingtad volna a passzát-szelet.

‒ Ő bizony ‒ bólintott Morzan és fintorgott. ‒ Elkezdtem futni járni és alig két alkalom után ő is megjelent. Oromis elrángatott azokra a nyomorult különóráira és ő is bekönyörögte magát. Tökmindegy, mit csináltam, az egy idő után neki is kellett.

‒ Emlékszem.

‒ Jött utánam egyetemre is.

‒ Viccelsz.

‒ Nem, tényleg. Egy félév után persze rájött, hogy nem tetszik neki, akkor lekopott. Megcsinált valami kertész-képzést. Utána még összefutottunk egyszer-kétszer, aztán belebotlottam az egyik érettségi-találkozón, a suli kertjét gondozta.

‒ Ezért nem járok én osztálytalálkozókra ‒ horkant fel Galbatorix.

Morzan biccentett.

‒ Hát, nekem se kellett volna. Beszélgettünk, elmesélte, hogy valami rendes melót keres éppen, mert az ilyen ide-oda fűnyírós munkák csak arra jók, hogy kiöljenek belőle minden életkedvet, Selena éppen akkor vette a villát, hát mondtam neki, hogy beajánlom nála, és ha Selena rábólint, felőlem dolgozhat nekünk.

‒ Elszerette a nődet? ‒ vonta le a logikus következtetést Galbatorix.

Morzan összeszorított szájjal aprót biccentett.

‒ Sajnálom ‒ ajánlotta fel, bár nem érzett semmi részvétet. Hogy ezt leplezze, felhajtotta a bora maradékát.

‒ Leszarom, hogy Selena kivel van ‒ forgatta a szemét Morzan. ‒ Felőlem akár tarthat háremet is, nem, itt… tudod, az van, hogy a bíróság szereti azt mondani, hogy a gyereknek jobb az, hogy csak az egyik szülőnél van, a másikat meg csak látogatja, tudod?

‒ Igen?

‒ És hogy legyen ideje a barátaira, ezért ezek a látogatások általában kéthetente hétvégén vannak.

‒ Érthető.

‒ És a bíróság az esetek túlnyomó többségében az anyának ítéli oda a gyereket ‒ fojtatta Morzan, és kezdett megfeszülni. ‒ És én tegnap arra mentem haza, hogy Brom ott ül az én házamban, az én kanapémon, azzal a nővel, aki egyelőre még az én feleségem, és az én fiammal barátkozik. Már most hallom, hogy Selena mit fog mondani, hogy a gyereknek arra van szüksége, hogy állandóság legyen az életében meg a többi süket duma, és azt fogja kérni, hogy Murtagh szólítsa apának Bromot, pedig… ő az én fiam, bassza meg!

Talán a jelentőség kedvéért, de rácsapott az asztalra. Elég hangosan ahhoz, hogy a közelükben lévők megkockáztassanak feléjük egy pillantást.

Galbatorix legszívesebben letépte volna a nyakkendőjét. Túlságosan melege volt és fojtogatta, de talán nem ezzel kellene indítania, nem igaz?

Morzan végigszántott a haján, amit nem kötött össze, a tincsei szabadon omlottak alá. Talán a háta közepéig értek a hullámos fürtök és Galbatorix elméjében felbukkant a kósza gondolat, hogy vajon milyen érzés lehet közéjük túrni.

(Morzan haja még röviden is puha és selymes volt. Amikor elkezdte növeszteni, azt mondta, hogy a haja tabu, pedig Galbatorix olyan szívesen beletemette volna az arcát. Vajon még mindig olyan az illata, mint régen? Ha most a két kezébe fogná az arcát, tudná addig csókolni, míg Morzan nevetni nem kezd, az arca és az ajkai kipirulnának, a szeme ragyogna rá és Galbatorix el akarna veszni abban a felemás csillogásban…)

– Meglátom, mit tehetek érted – mondta. – De beszélnem kellene Selenával is.

– Miért? Az ő személye mit változtat az ajánlásodon?

– A világon semmit. De éppen ráérek, és el tudom intézni ezt az ügyet én is. Már persze, ha szeretnéd.

Nem ért rá. Egy rémálom lesz majd kitalálni, hogyan szuszakol be még egy ügyet az ügyes-bajos teendői közé, de Morzan felragyogó, megkönnyebbült mosolyáért bármikor adott volna egy-két álmatlan éjszakát.

* * *

Nyolc évvel ezelőtt

Az élet periodikus lett. Főleg azért, mert hiába élt Galbatorix Ilireában, Morzan pedig költözött Dras-Leona környékére, újra és újra bebizonyosodott, hogy kicsi a világ.

Miután szívből gyűlölt mások közvetlen közelében állni, csak és kizárólag akkor tette a lábát bármilyen tömegközlekedési eszközre, ha tényleg nem volt más lehetősége. Hogy valamennyire fenntartsa a látszatát az egészséges életmódnak, Galbatorix (időnként) biciklizett, meg néha hagyta Jarnunvösknek, hogy rábeszélje egy túrára. Csak ezért fordulhatott elő, hogy olyan sokáig elkerülték a plakátok.

Tisztában volt vele, hogy a Nemzeti Színház újabban nagyot fut, már csak azért is, mert istenverte telt házas volt a legtöbb előadásuk, és Galbatorix néha tizenöt-húsz percet is a páholyban maradt, hogy elkerülje az előadások után a ruhatár környékén a tömeget. Tudta azt is, hogy a legújabb darabot nem a próbákon lőtt fotókkal, vagy magukkal a színészekkel reklámozták, mert egy szerepet több színész játszott. A tavalyi szezonban eleget ekézték a színházat azzal, hogy sztárszínésszel reklámozták a darabjukat, akik csak a premier utáni első két hétben játszottak, utána más, kisebb kalliberű színészek vették át a helyüket. Az idei darabokat vagy absztrakt művészeti alkotásokkal hirdették – Galbatorixnak azok jobban tetszettek – vagy modelleket szerződtettek.

A Kulkaras elveszett sírjának fosztogatóit már hónapok óta reklámozták, de Galbatorixnak csak az előadáson szúrt szemet a plakát, amivel tele volt a sajtó. Egy ember belekötött, hogy milyen ocsmány és rasszista dolog, hogy egy embert maszkíroztak el urgalnak, mire egy urgal újságíró lehozta, hogy milyen forradalmi ez a nézőpont, ami kendőzetlenül feltárja és beletolja a néző arcába a műben megjelenő szúrásokat az urgalok ellen. Mert ugye nem felejtette el senki, hogy a dráma száz éves és eredetileg A barbárok kincse címmel került színpadra? Akkoriban az összes nem emberi szerepet elmaszkírozott emberek alakították, most viszont végre megfelelő fajú színészeket szerződtettek, érzékenységi tanácsadókkal konzultáltak a kreatív döntések meghozatala előtt és a szövegkönyv modern feldolgozása végre orvosolta a mű gyermekbetegségeit, satöbbi, satöbbi.

Galbatorixnak az egészről az volt a véleménye, hogy az átírásra felkért szerzőnek bizonyára életében először kellett időmértékes verselésben fogalmaznia, mert a betoldások jambikus pentameterei csetlettek-botlottak. És akkor még nagyon finoman fogalmazott. De lehet, hogy az csak az első felvonásra vonatkozott. A második felvonás alatt annyira nem tudott figyelni.

Valami hülye, akinek a személyi igazolványán a Galbatorix ibn Glasneb név szerepelt, egy egyeztetésről jött, amit egy teaházba szerveztek le, és ott megivott négy csésze teát. Szóval az előadás szünetében megküzdött a tömegekkel szemben érzett undorával és elment sorba állni a mosdóhoz. Még jó, hogy a férfivécében soha nem alakultak ki olyan sorok, mint a női előtt. Csakhogy mire kijött, addigra a hölgyek sora már a folyosón kígyózott, és hacsak nem akart átvágni a beparfümözött dámák és az unott kémű nagykamaszok között, akkor türelemmel kellett lennie. Szóval behúzódott egy sarokba, az előadást hirdető életnagyságú poszter meg az ablak közé és várt, amíg a világ leggyakoribb építészeti baklövése folytán keletkezett tömeg feloszlott.

Kínjában a plakátot kezdte bámulni.

És akkor tűnt fel neki, hogy nem akárkit lát: arról a képről Morzan nézett le rá, a fő-fosztogató arannyal futtatott, vörös és fekete páncéljában, aranyporral hintett arccal, feketére sminkelt szemekkel, amiket egy csík aranyszínű tussal koronáztak meg. A haja hosszú volt, sokkal hosszabb, mint középiskolában, és egy részét feltekerték a fejdíszre, ami szarvakat formázott, és ami miatt kitört az egész ez most rasszista vagy sem-vita.

A plakát talán olyan magas lehetett, mint Galbatorix, de valamivel magasabbról lógott, ezért Morzan azzal a csodálatosan szigorú arckifejezésével felülről nézett le rá. Galbatorix egészen biztos volt benne, hogy akkor is kicsinek érezné magát, ha Morzan egy bélyegképről nézne rá így.

– Elnézést, uram – érintette meg a karját ez színházi dolgozó és Galbatorix összerezzent. – Bocsánat, kezdődik a második felvonás, nem szeretne…?

Észre se vette, hogy kiürült körülötte a folyosó.

– De igen – mondta, de a hangja alig volt több érthetetlen károgásnál. Megköszörülte a torkát. – De igen, köszönöm. Elkalandoztam.

A dolgozó – túl fiatal, biztos diákmunkás, akit ideállítottak néhány lyukas garasért – rámosolygott, és Galbatorix visszasietett a páholyába.

Utána pedig eget-földet megmozgatott, hogy úgy sikerüljön a darab összes reklámplakátjából szereznie egy példányt, hogy Jarnunvösknek ez ne szúrjon szemet. Csak azért akasztott ki a lakásában néhány piszok nagy képet, hogy a hátukra felerősíthesse azokat a plakátokat, és ha kedve támadt fájdítani a szívét, akkor a képet levéve és megfordítva szemezhessen egy kicsit Morzannal.

A legkisebb képen – egy brosúrán, amit Galbatorix a színházból hozott el a darab után – két szempár volt, felül egy urgal sárga, kerek szeme, sűrű szempilláinak hegyére aprócska ékköveket ragasztottak, míg alul Morzanéi a már ismert sminkkel, a kék szeme fölötti szemöldöke gunyorosan megemelkedett. Kettejük között a szöveg: Ki a szörny, én vagy te?

Galbatorix csak Morzant látta és az dobolt a fejében: én, mert elkergettelek.