Ez simán lehetne több fejezet is, de nem volt szívem ennyi angstot külön venni. Szóval egy fejezetben a történet hátralevő része, jej!

Álom az álomban

Változás

Keresd meg Azlagûrt.

A test már üres volt, de még volt benne élet. Beleköltözött, kitöltötte a benne támadt űrt, és mozgásra bírta azt. Körülötte a többi kétlábú sikoltozni kezdett. Ott akarta hagyni őket, de azt az új testet nem is volt olyan egyszerű mozgatni, mint hitte. Azok pedig botokkal jöttek és addig ütötték ezt az új testet, míg nem tudta mozgatni többé.

Villanás.

Keresd meg Azlagûrt.

Ezúttal olyat keresett, aki nem volt üres. Suttogott neki, terelgette őt, de a száraz és a nedves gondolatok nem keveredtek rendesen, ő pedig nem értette a kétlábú torkából feltörő furcsa nyögéseket, éppen úgy, ahogy a nïdhwalok különböző üvöltéseit is meg kellett tanulnia.

A kétlábú rettegett tőle. Nem igazán érdekelte, csak azt akarta, hogy az illető fogja a vízen-úszó-valamit és megkeresse Azlagûrt.

A többi kétlábú ezúttal nem sikoltozott, de olyan szerkezetet adtak nekik, amiben feljött a víz és az nem úszott többé a felszínen. Ő tudott úszni. A kétlábú nem.

Villanás.

Keresd meg Azlagûrt.

Kirúgta a testből azt, aki benne volt. A test használhatatlanná vált, aminek nem volt semmi értelme. Azonban hiába dühöngött, a test nem mozdult többé.

Villanás.

Keresd meg Azlagûrt.

Hónapokat töltött bezárva. Aztán még több hónapot töltött azzal, hogy próbálta kitalálni, hogyan tudja mozgatni ezt a furcsa testet, ami nem is akart engedelmeskedni neki. Idegennek érezte, ormótlannak és idegesítőnek. Ezúttal már muszáj volt megtanulnia használni a végtagokat, és az egészen őrjítő volt.

Megtanulta, hogyan formálja a szavakat. Hogyan használjon eszközöket. A fegyverekhez még nem engedték oda, a többiek pedig kinevették, amikor azt mondta, hogy el kell mennie a sárkányokhoz.

Azok a törpék, akik idősebbek voltak, mint az ő teste – ami a legtöbb törpét jelentette –, azt mondták neki, hogy a sárkányokkal nem jó közösködni, még akkor sem, ha némileg könnyebben lehet velük szót érteni, mióta véget ért a háborújuk a tündékkel. És ő egyébként is túl fiatal még ahhoz, hogy odamenjen.

Nem bírta tovább és rájuk üvöltött, hogy ő tengeri kígyó, hagyják elmenni.

Bezárták. Sikoltott. Ki akarta kaparni magát a testéből, mire lekötözték. Még többet kellett várnia.

Megszökött. A sürgetés erősebb volt, mint a józan ész. A világ azonban hideg volt, mint az északi vizek, és hiába fűtötte az elhatározása, nem jutott messzire.

Villanás.

Keresd meg Azlagûrt.

Megint sötétben volt, de a körülötte élők észrevették a változást, ami a magzatban végbement. Csábító-érzelgős gondolatcsápok böködték, hogy aztán visszarettenjenek.

Aztán jött az ének és neki nem volt teste többé.

Soha többé nem próbált tündeként világra jönni.

Villanás.

Keresd meg.

Megint törpe. Azlagûr emléke távolinak tűnt, és ez megrémítette, de még így is próbált jobban figyelni. Kijutott a barlangokból, hogy karavánőrként járhassa a világot. Emlékezett rá, hogy a tündék sokat tudnak a sárkányokról, hát kérdezősködött. A tündék csak nevettek. Eltartották a karjukat a testüktől, úgy utánozták a döcögő mozgását. Megdühödött, és a leghangosabb gúnyolódónak fejszét állított a nyakszirtjébe. A tündék sikoltoztak, neki pedig jégdárdákká változott a vére.

Villanás.

Keresd.

Urgal kereskedő volt, aki a klánok között járta a hegyeket, és a legjobb portéka után kutatott. Porrá égette egy vad sárkány.

Villanás.

Keresd.

Ember volt. Kereste a megoldást, lázasan kutatott, de egyetlen felfedezése sem tudta csitítani a tehetetlenséget a mellében, ami hamarosan keserű dühvé korcsosult. Feltalálta a maszkot, amiben az emberek nem érezték többé a repülő szörnyek és a torz bábjaik mérgező leheletét. Feltalálta a fényszórót, amiben tükrökkel képes volt egyetlen gyertya fényét úgy felerősíteni, hogy egy lethrblaka sikoltva meneküljön.

Szitkozódva ugrott a legújabb találmánya, egy irdatlan dárdavető mellé, hogy helyrehozza a szerkezetet, a helyére rántsa a kötelet, ami forgathatóvá tette a hadi gépet a talapzatán, hogy könnyebben tudja leszedni a lethrblakákat.

De amikor a helyére került a szíj, fentről lecsaptak rájuk, ő pedig zuhant, hogy fejre essen a vár falának tövében.

Villanás.

Menj.

Keresd.

Nem elég.

Hiány.

Harag.

Villanás és villanás és villanás és villanás és…

– Minden úgy történt, ahogy azt a felsőbb atya parancsolta – emelte fel a fejét az egyik katonája, felfedve a torkát. – Rakhtenkteq üzeni, hogy a repülő férgek és szarvatlan lovasaik megint nagyon sokan vannak dél felé.

– Külön el kell mondanom minden alkalommal, hogy helyezzétek el a nyílvetőket, de úgy, hogy ágakkal takarjátok azokat, hátha azok a szukafattyak nem vesznek észre titeket idő előtt? – mordult fel. Ideges volt, mert a hírnök megzavarta, és az a csinoska, aki már kész volt az ölébe ülni, kiszaladt a sátorból. – Vigyél magaddal két sámánt, azok elegek lesznek. Még valami?

– Eltűnt az a csapat a kénkőszagú völgy felé.

– Tudok róla.

– Most az a hír járja, hogy előkerültek.

– Igen? Egyiküket se láttam még itt, hogy essen le a szarvuk!

– A csapatért felelős sámán maga vágta el a torkát az egyiknek, mert elment az esze és a világ végéről meg szárnyatlan fekete sárkányokról hadovált.

Felhorkant és csak azt sajnálta, hogy nem ő volt az, aki ezt megtehette. Már legalább három napja a hüvelyében pihent a pengéje, és a vére már lángolt a nyughatatlanságtól.

– Jól tette. Keressétek meg a többit is, tudni akarom, hogy azok is megbolondultak-e! Ha nem, hordják elibém magukat, ha igen, akkor járjatok el velük hasonlóképpen. Megmondtam, hogy a kénköves völgy rossz szellemekkel teli hely. Most pedig takarodj!

– Igenis, ó hatalmas Kulkarvek.

* * *

Az alagút zárva volt. A hegyoldal leomlott, és ő benn ragadt a kénszagú sötétségben. A levegő förtelmes ízétől eleinte hányingere volt. Tapogatózott a sötétben, araszolva előre, hogy másik kijáratot leljen, de lassan haladt. Sok járat túl szűk volt ahhoz, hogy elférjen benne. És ha végre halvány fénysugarat látott, ami a felszínről ide-oda vetődő fénynek egy árnyképe lehetett, az vagy egy fluoreszkáló gombatelephez vezette őt, vagy egy olyan szűk nyíláshoz, amin az iszonyatosan hasogató hátával nem tudott végigkúszni. Várnia kellett.

És a várakozás néha… túl sok volt.

Talán percekig, de lehet hogy napokig, évekig tartottak a rohamok, míg üvöltött, csapkodott és ütötte, tépte a követ maga körül. Utána mindig lekushadva feküdt a friss kőágyon, reszketett és próbálta kizárni a gondolatot, hogy elég lett volna egy rossz mozdulat ahhoz, hogy a saját fejére omlassza a járatot. Hogy az őrjöngéstől a háta nem fog kevésbé fájni.

(Nem a háta fájt, de könnyebb volt rá úgy gondolni.)

Lassan csitult a kín. Éppen csak annyira, hogy a szíve húzása már erősebb volt, és Azlagûr készen állt rá, hogy kiszuszakolja magát a legkisebb nyíláson, akkor is, ha közben egyesével fogja lenyúzni a pikkelyeit.

A fény, amit kinézett magának, változott. Remélte, hogy a napszakok változása miatt történik, hogy a fényen túl már odakint van. Néha valaki mintha megbökte volna az elméjét, akkor visszapenderítette az illetőt – nem, nem, soha többé nem szól sárkányokkal, és ki más merészelné megérinteni az ő elméjét? Ráadásul ezek kicsik voltak, a legkisebb fiókák, akiknek semmi keresnivalója nem volt idelent.

Erős volt már. Fölállt, hogy elhagyja a kénszagú sötétséget. Kinyúlt és megragadta a köveket, hogy fel tudja húzni magát a nyíláshoz.

A fénysugár egy kúton át érkezett hozzá. Lyuk volt a vékony mennyezeten, amin keresztül Azlagûr az egész szerkezetet megbonthatta. Épített és nem nőtt kő volt, ami az elemek mentén engedett és hullott alá a mélybe, de a záporozó szikla annyi se volt az ő hatalmas testének, mint a fűszálak érintése.

A kút körül kétlábúak álltak, az elméjük az elragadtatás hullámait vetette, amikor megpillantották őt.

– Azlagûr! – kiáltott fel az egyik. – Azlagûr, ó, világnak felfalója, hát eljött az idő?!

Tüzet fújt rájuk és ők sikoltozva elhamvadtak. Megpróbált kimászni, szétrombolva a szűk járatot, hogy átférjen. Fájdalom hasított a vállába, és ő üvöltött, de nem állt meg, nem volt tovább maradása a föld alatt.

Még nem sikerült kipréselnie a másik vállát – pedig akkor már átférne, ha a válla megvan, akkor a hosszú teste átfér, csak a testéhez kell szorítania a szárnyait, de a csillagokra, már nincsenek szárnyai – mikor újabb kétlábúak jöttek. Leszakadt alatta a föld, visszahullott a mélybe, és megint üvöltött, lerázta a sziklatörmeléket, hogy újra elrugaszkodjon, és még örült is, mert megnyitották neki az utat, a felszín felé vezető barlang pedig tágas volt, azon átfért, és érezte a szelet az arcán, friss levegőt hozott.

A mellső mancsa azonban ahelyett, hogy a szikla peremére markolt volna rá, egy mágikus falat kapart végig. Nem fogta a karma. Hiába csépelte veszett erővel, a fal nem eresztett. Hiába lehelt tüzet, a kétlábúak elbújtak a sziklák mögé és vártak.

Azlagûr zihálva húzódott vissza. Ismerte már ezt a játékot, régebb óta, minthogy ezek a nyavalyások a világon lettek volna. Megharcolta a háborút, ismerte a tündéket, a gondolkodásmódjukat, a stratégiájukat. Eltűnt a sötétségben és várt.

Végigkúszott az alagutakon. A kénszag hol erősebb volt, hol gyöngébb. Ahol erősebb volt, ott általában akadt egy kisebb-nagyobb, felfelé vezető barlang. Mindegyik felett volt egy fészke a kétlábúaknak, és égjenek meg, beszéltek egymással, mert mire elérte a következőt, az már védve volt a támadás ellen.

Azlagûr morgott. Érezte, hogy megpróbálják megérinteni az elméjét, és érezte azt is, hogy a pajzsai ellenére sikerül kisebb-nagyobb benyomásokra, villanásnyi emlékekre szert tenniük. Semmik voltak. Elvesztek az ő hatalmas ereje mellett, az ő hatalmas elméje mellett. Fel sem foghatták a gondolatai valós méreteit. Na és ha sikerült egy kis erőt kölcsönözniük tőle? Egyetlen levegővételhez több erőre volt szüksége, mint amit ezek a kis férgek egy év alatt elhasználtak.

Azért csak kívül tartotta őket. Undorító kis élősködők. Inkább etetett volna annyi pikkelybolhát, ami egy egész fészekre elég lett volna, mint hogy efféle szárnyatlan, röghöz kötött…

Fájdalom hasított a hátába és üvöltött, hogy a föld remegett belé.

Fényt akart, érezni az arcába csapó szelet, a só illatát. Látni akarta a szivárványt, ami átsütött a vízcseppeken, amit az ő élete párja szórt a levegőbe.

A következő bolhát, aki megérintette az elméjét, szétlapította.

* * *

A törzs egy olyan völgyben élt, melyet egy kőfal határolt, egy természetes gát, ami kiemelkedett a tájból, mint egy gigantikus fa talajon futó gyökere. Ebbe vágtak ajtót az elemek évszázadok, évezredek kemény eróziós munkájával. Az itt élő urgal törzsek mindegyike hozzátett a kőfalba vésett mintához; a védelem szimbólumait, hogy az isteneik és a szellemeik megóvják őket a tenger dühöngésétől.

– Látjátok a mintákat a kő szélén? – kérdezte Uvek és végigfuttatta az ujjait a mintákon, melyeket már megkoptatott az idő. – A történetek úgy tartják, hogy a mintákat úgy faragták ki, hogy minden irányból egylábnyi távolságra voltak a szikla szélétől.A vésetek széle ma már egyáltalán nincs meg; a nemzedékek során az ajtó csaknem kétszeresére tágult. A Heimdall attól tart, hogy hamarosan nem ajtó lesz, hanem rés a falban, mert a fent átívelő szikla le fog szakadni.

Murtagh és Tövis hallgatták őt és nem kérdezték, hogy miért nem védik meg a követ varázslattal. Uvek ugyanazt válaszolná, mint mindig. De Uvek így is megérezhette, hogy Murtagh-ban felvillant a kérdés, mert rávillantotta egyik vicsor-szerű mosolyát.

– Az ajtó halála a rés életének kezdete. Ha útját álljuk a változásnak, megakasztjuk a körforgást.

Murtagh bólintott.

– És nekünk erre most szükségünk van, mert…?

– Ez a feladat elvileg arra hivatott, hogy segítsen kinyitnod az elméd. Általában az erdőbe küldjük a tanoncokat, hogy ikerfákat keressenek és azok között másszanak át, de ti nem vagytok közönséges páros. – Tövisre pillantott, aki kétkedve méregette a szűkös lyukat. Murtagh is látta, hogy elég nehezen fog átférni. – Nektek ugyan nincs szükségetek az elmével nyújtózás gyakorlására, de a hagyomány azt diktálja, hogy keresnetek kell önmagatokat, míg a ruhakészítő befejezi a második irhát, amit a táncokhoz fogsz használni, Murtagh. Az a szertartások szerint egy hét. Ebben az egy hétben minden hajnalban körül kell járnotok a törzs földjét és hallgatni, figyelni. Érezzétek a hívást és emeljétek magatokhoz azt, ami megszólít titeket.

És feltétlen kora reggel kell hallgatóznunk? Tövis elég kelletlennek hangzott.

Murtagh felsandított a társára. Most, hogy már nem voltak úton, hanem megpihentek – Murtagh-ot mindig furcsa érzés öntötte el, ha ebbe belegondolt, Tövis viszont mindannyiszor elfújta ezt a bizonytalanságot –, Tövis számot adott arról, hogy még jobban szeret sokáig aludni és lustálkodni, mint azt Murtagh gondolta.

– Mondhatnék egy roppant emelkedett választ erre, hogy a szellemek olyankor a legaktívabbak – körözött a csuklójával Uvek –, de szerintem inkább arról van szó, hogy könnyebb úgy befelé figyelni, hogy a külvilág még nem akarja elvonni a figyelmetek a zajongásával.

– Mit jelent az, hogy emeljem magamhoz, ami megszólít? – tette fel Murtagh a maga kérdését, némileg szkeptikusan. Soha életében nem szólította még meg semmi. Ha meg igen, akkor utána nagyon erősen az elméje védelmére kellett koncentrálnia.

Uvek egy pillanatig maga előtt bámulta a földet, aztán megrántotta a vállát.

– Szedd föl, ami tetszik, és hozd el a faluba, hogy megnézhessük mi is.

A második napig minden jól ment. Utána Tövis kifogyott a nyafogásból, és a reggeli túrájukat azzal töltötte, hogy kiszúrta az összes csillogó kagylót meg a víztől és homoktól simára csiszolt köveket és addig könyörgött Murtagh-nak, hogy a végén felszedte mindet és visszavitte őket a faluba. Onnantól kezdve hordárnak érezte magát, mert Tövis nem tudott elég finom mozdulatokat csinálni ahhoz, hogy maga szedje fel ezeket az apróságokat.

A Heimdall félrehívta Tövist, hogy megkérjék rá, csináljon meg néhány táncmozdulatot, hogy lássák, sárkányként képes-e rá és akarja-e csinálni. Tövis egyet kapásból megvétózott, de a többit készségesen bemutatta. Míg ezzel voltak elfoglalva, Murtagh odasomfordált Uvekhez.

– Tudod, egészen sok mesében szerepelnek sárkányok, akik gyűjtenek és őriznek valamit. Kezdem azt hinni, hogy volt valami azokban a mesékben, ma kellett a második vödröt kérnem annak a rengeteg kagylónak.

Uvek hümmögött és bólogatott. A gond az volt, hogy csak a hét végén, további két teli vödör kagyló és színes kavics után folytatta:

– Most, hogy készen van a második irhád, fel is kell díszítened.

– Parancsolsz?

– Felszedtétek azokat a tárgyakat, ami szóltak hozzátok. Most vedd azokat, amikkel különösen együtt rezonálsz és varrd fel őket a táncos irhádra.

Murtagh csak bámult rá. Tövis göcögött, de a torkán akadt, amikor megtudta, hogy ehhez a munkához a sámánok hagyományosan az erős körmeikkel lyuggatják át a bőrt vagy éppen vágnak csíkokat egy másikból. Uvek magyarázott a szimbolikáról a test, a szellem és a második irha között, hogy az eszközök megakadályozzák a kapcsolat kialakulását. A vége ígyis-úgyis az lett, hogy Tövis elfeküdt az urgal falu főutcáján, hogy mindenkinek úgy kellett kerülgetni, Murtagh pedig kihegyezte a bal mellső kisujja körmét, hogy árnak használhassa, az egyik nagyobb pikkelyét pedig vágásra használta. Valahányszor lehasított egy bőrdarabot, Tövis utána kényesen lenyalta a vállát.

Nyilván összevitatkoztak azon, hogy melyik kövek szólnak hozzájuk, már ha egyáltalán. Murtagh csak túl akart lenni rajta, de Tövis azt mondta neki, hogy ne csináljon félmunkát. Aztán Tövisnek lett elege, de akkor Murtagh már azt mondta, hogy nem akar nem szimmetrikus dolgot csinálni. Aztán Tövisnek támadt egy ötlete, ami nem is volt olyan rossz, szóval kisebb módosításokkal, de megcsinálta. A végén, amikor Uvek kérésére magára húzta a holmit, az irha minden mozdulatára csörgött. Ráadásul az ő táncos-ruhája hosszú ujjú volt, mert a bőrruhát készítő asszony sápítozott egy sort azon, hogy Murtagh bőre milyen vékony, és most, hogy éjjelente már fagy, hát meg fog fázni. Murtagh ezt akkor még roppant figyelmesnek gondolta.

– Mehetek gyerekjátéknak – dörmögte.

Uvek az állát dörgölte. Nagyon csöndben volt és ezt már ő is és Tövis is gyanúsnak találták. Addig meredtek Uvekre, hogy az urgal szaggatott sóhajjal kinyögte:

– Van ez a dolog a szarvaddal.

– Úgy érted, hogy nincs.

– Igen. Összeültünk a többi sámánnal, és arra jutottunk, hogy most, hogy megvan a második irhád, ebben kell kimenned az erdőbe, hogy megtaláld a szarvadat.

Murtagh nagyon mély lélegzetet vett. Uvek próbálta moderálni magát, de nem nagyon ment neki, hát beharapta az alsó ajkát, mert a táncosruha még ettől is csilingelt. Szerencsére Tövisnek nem voltak gátlásai, ő úgy elkezdett röhögni, hogy nem kapott levegőt.

– Mondd csak, vannak még ilyen lépések, amiket így meg kéne csinálnunk? – fonta össze a karjait Murtagh maga előtt. – Csak hogy tudjak róla, és esetleg ne nehezítsem meg az életemet.

Uveknek ennyi kellet, ő is hétrét görnyedve röhögni kezdett. Murtagh elküldte őt is, meg a vinnyogó Tövist a fenébe és csilingelve eltrappolt az erdőbe.

Amikor fél óra múlva visszajött a kezében egy kétéves őz eldobott agancsával, Tövisnek meg kellett mutatnia Murtagh emlékeit a sámántanácsnak. Elsőre senki nem akarta elhinni neki, hogy a ruhája csörgése-zörgése ellenére összeakadt a fiatal őzbakkal, aki annyira megrémült, hogy megugrott, és ott, Murtagh orra előtt vetette le az agancsát, majd hanyatt homlok elrohant.

Ha Tövis nem mondta volna neki, hogy az emlék valódi, és nem lett volna a kezében a bizonyíték, ő se hitte volna el.

* * *

Belgabad nem volt ott, amikor véget ért a háború. Nem feltétlen értett egyet a fajok közötti szerződés létrehozásának gondolatával, de annak örült, hogy nem kellett többé attól tartania, hogy valaki álmában rátör egy elvarázsolt lándzsával és úgy szúrja át vele a pikkelyeit, ahogy az ő foga szalad át a szarvas irháján. Abban nem volt biztos, hogy valaha is hajlandó lesz szót váltani egy tündével. Vagy hogy nem fogja megpróbálni eltaposni, ha a közelébe merészkedik.

Élete párja, Raumaka, nehezebben viselte. Ő a kétlábúaknak legszívesebben az írmagját is kiirtotta volna. Amikor Belgabad megjegyezte, hogy talán hasznos lehet az a béke, Raumaka majdnem keresztülharapta a torkát dühében.

Öregek voltak már. Belgabad szíve visszhangossá vált, de Raumaka megőrizte az ifjonti érzelmességét, és valahányszor egy fiókájuk csatlakozott az őseikhez a szél túloldalán, hetekig vigasztalhatatlan volt. A háború, az a sok törött szárny és véres pikkely… Raumaka csaknem beleőrült. Nem akarta megérteni, hogy Belgabadnak is a szíve szakadt meg az elveszített gyermekeik miatt, de nem akarta kockáztatni a többieket. Nem tudta elhinni, hogy a békekötés nem egyenlő a megbocsátással.

Belgabad nem volt ott, amikor a sárkányok összeültek és meghozták a döntést, hogyan, miként és legfőképpen milyen feltételekkel fogadják el a tündék felkínálta békejobbot. Ha ott lett volna, bizonyára ő is felhördül, amikor szóba került, hogy ne csak egyes sárkányokat, de az egész fajt összekössék mágiával. De nem volt ott. Messze keleten volt és Raumakának könyörgött. A párja hívására összeálltak azok, akik hallani sem akartak a békéről. Azt mondta, nem tekinti igazi sárkánynak azokat, akik békét kötnek a tojástörő-gyilkos-kétlábúakkal, és éppen úgy fogják kezelni őket, mint azokat a kétlábúakat, akik a területükre merészkednek.

Utánament. Nyilván utánament, Raumaka volt az ő szívének és lelkének fele, nem hagyhatta, hogy elmenjen, míg nem próbálkozott meg mindennel. Nem lett foganatja, és nem érezte jobban magát attól, hogy elmondhatta magáról, ő megpróbálta. Törött szívvel repült vissza nyugatra, Raumakára gondolt és arra, hogy hiába ajánlotta föl neki, odaadja a mellkasában rejtőző követ, a párja csak vicsorgott és azt mondta, hogy összetöri. Mellette nincs helye olyan hímnek, aki nem szereti a fiókáit. A legifjabb csemetéik az anyjuk mögött állva sziszegtek rá és megtagadták, hogy az apjuknak nevezzék.

Mire visszatért, már régen vége volt mindennek.

Végighallgatta néhány ifjabb sárkány csapongó beszámolóját arról, hogyan zajlott a békekötés és később a szerződés megkötése. Volt szerencséje látni a legelső fiókákat, akik úgy keltek ki, hogy nyomot hagytak egy tündén. Az elméjüknek furcsa érintése volt, ami csak nyomokban emlékeztetett egy sárkányéra.

Nagy sóhajjal és lemondással vette tudomásul, hogy a világ megváltozott.

Akkor kérdezte meg egy magakorabeli társát, hogy tudja-e, merre van Azlagûr. A háborúban is csak futólag látta a barátját, a hazatérte óta pedig egyáltalán nem. Ő már megélt egy nagy változást, és talán… talán arra is volt ötlete, hogyan élhet Belgabad tovább azzal az űrrel a szívében, amit Raumaka hagyott maga után.

Az a társa viszont nem tudott választ adni, sőt. Zavarba jött és megmérgesedett, úgy viselkedett, mintha nem is tudta volna, kicsoda Azlagûr és pufogva magára hagyta Belgabadot.

Megrettenve nézett a másik után. Az övéi akkor viselkedtek így, amikor egy öregük már nem élt. De az nem lehet. A harcoknak már vége volt, amikor Belgabad elment, nem lehet, hogy meghalt!

Hat másik sárkánynál kérdezett. Mindenki ugyanígy reagált. Belgabad remegő szívvel repült el a nagy karomhegyekhez, hogy ott várjon, míg valaki felbukkan a válasszal. Így diktálta a szokás: hét kényelmetlen kérdés után meg kellett kapnia azt.

Meglepődött, amikor egy alig tíz éves kamasz jött el hozzá.

Üdv néked, Belgabad, köszöntötte tisztelettel. Hallottam kérdéseid, jöttem hát, hogy meséljek.

Ki küldött?

Magam jöttem. Raugmar a nevem; anyám révén leszármazottad vagyok, így pedig kötelességemnek éreztem, hogy eleget tegyek a kérésednek, ó fészek legidősebbike.

Belgabad szívébe fájdalom hasított. Tudott róla, hogy Gakbhar fészket rakott, de amikor elment, még nem keltek ki a fiókái. És Raumaka sosem fogja látni ezt a csöpp kis feketét, aki bizonyára őrá gondolt, mikor nevet választott magának. Ha a kedvese itt lenne, nem is illethetné őt ez a kicsi a „fészek legidősebbike” címmel, hiszen Raumaka idősebb volt nála.

Megrázta a fejét és a szárnyait, és Raugmar felé fordult, rálehelt.

Beszélj hát, fiókám.

Ő pedig beszélt: megmutatta neki az élményeket és emlékeket, amiket megélt.

A sárkány, aki élményekkel mutatkozott be – de ha szóba került, akkor Azlagûr kissé élcelődve mindig csak a „görbe fog” részt hangsúlyozta a nevéből – elmondta a sárkánytanácsnak, hogy mit vár az egyezménytől. Azlagûr közölte vele, hogy hülye, ha ilyen feltételekkel hajlandó békét kötni a tündékkel, és hogy ezzel félig rabszolgasorba taszítja a fajukat, a leendő „rendnek” adott fiókákról nem is beszélve.

Görbe Fog kijelentette, hogy akinek se társa, se fiókája, az fogja be. Azlagûr kissé felpaprikázva visszavágott, hogy talán nem ettől kéne függenie a beszélgetésen a felszólalási jogának. Az, hogy hány nőstény volt elég ostoba ahhoz, hogy hagyja Görbe Fognak, hogy meghágja, különösen annak fényében, hogy mindegyik nőstény ezt csak egyszer tette lehetővé, az legyen Görbe Fog gondja. Főleg azért, mert az elmúlt száz évben Görbe Fognak nem volt párja vagy fiókája. Ez, érthető módon, kissé felingerelte Görbe Fogat, meg az ő fiókáit is, akik részt vettek a megbeszélésen. Az indulatok egyébként is elég hevesek voltak, és Azlagûr nyilvánvalóvá tette, hogy nem fog beleegyezni az egyezségbe a felvázolt feltételekkel, amitől Görbe Fog csak még jobban kitartott mellettük.

A végén, sárkánytanácshoz méltó módon, volt egy kis pofozkodás, aztán mindenki hazament, hogy meghányja-vesse magában a dolgokat, és kicsit később friss fejjel, meg gyógyult sebekkel gyűljenek össze ismét.

Azlagûr a tengerpartra ment, mint mindig. Többen látták, hogy Görbe Fog utódai követik őt.

A következő tanácskozáson senki nem fejezte ki Görbe Fognak a sajnálatát az elveszített gyermekei miatt, pont úgy, ahogy Azlagûr hiányát sem tették szóvá. Görbe Fog módosította a javaslatát a kikötéssel, csak olyan fiókákat lehet odaadni a tündéknek, akik ebbe még a tojásban beleegyeznek, és ezt a kérdést kizárólag a szülőjük vagy az ő elérhetetlenségük esetén a fészek egy idősebb tagja teheti fel nekik, kétlábúnak ehhez nincs köze. A tündék elfogadták a javaslatot, és a békét megkötötték, a fajokat összekötő varázslatokat kimondták, és Belgabad ebből a világon semmit nem érzékelt.

Azlagûrt nem látta senki.

Belgabad összedörgölte az orrát Raugmaréval, és a csöpp sárkány elvezette őt a tengerpartra. Nem tudhatta, hogy Belgabad ezerszer és egyszer ült ezen a helyen a barátja mellett és hallgatta az elméje édesbús melódiáját, miközben a hullámokat figyelte.

Körülszimatolt. Noha évek teltek el azóta, így is látható volt, hogy itt sárkányok harcoltak és haltak meg. A part egy része és két tenger felőli hegyoldal kopár lett, ahol elégtek a fák. Az egyik hegy egészen máshogy nézett ki, mint ahogy Belgabad emlékezett rá; a leomlott sziklán még csak foltokban nőtt a moha és a zuzmó, kivéve azt a foltot, ahol gazdagon sarjadtak belőle a növények. Ott a szikla maga alá temetett egy sárkányt.

Belgabad szétnézett és még öt olyan zöld, vékony husángokkal sűrűn benőtt, zöldellő dombot látott. Azlagûr ötöt ölt meg, mire le tudták gyűrni őt, annak ellenére, hogy a korából fakadóan már hatalmas volt, és emiatt nem volt a legfürgébb. Derekasan küzdött.

Kicsit sajnálta, hogy túl hosszú idő telt el, és már kisimult a vegetáció azokon a helyeken, ahol sárkányvér hullott rá. Még mindig látványosan zöldebb volt itt minden, mint bárhol máshol a környező partszakaszon, de már nem voltak olyan élesek a különbségek.

Hány kölyke hiányzott Görbe Fognak? kérdezte Raugmart.

A tárgyalásról? Kilenc. Egy olyan jött, aki korábban is jelen volt, de ő csúnyán sántított. Egy másik azóta délen lakik, megvakult és sok foga hiányzik. De itt hat halt meg közülük, egy hetediket később elvittek a sebei.

Tíz ellenfél, és hetet legyűrt! Hihetetlen.

Viszont a partszakaszon csak hat domb volt, és Raugmar azt mondta, itt hatan haltak meg. És ha Belgabad elnézi ezeket a dombokat, egyik sem illik Azlagûr méreteihez. Az pedig nyilvánvalóan kiütközne a tájon, ha darabokra tépték volna.

Köszönetképpen a tájékoztatásért, megmosdatta Raugmart. Utána indult csak északnak, szemét meresztve a tájra, hogy lát-e friss zöld foltot. Elvégre ha Azlagûr elmenekült, csak északnak mehetett, mert ide délre volt a tanácskozás, összetalálkozott volna a többiekkel, ha arra indul.

Végigkutatta a Gerincet, de nem lelt semmit. Akkor folytatta az útját a messzi északra, de ott sem talált semmit.

Egy vihar alkalmával aztán eszébe jutott, mit mesélt neki réges-rég Azlagûr, amikor Belgabad még jóformán fióka volt. Akkor a régi, ködös emlékekre támaszkodva Belgabad útra kelt, hogy megkeressen egy csöpp szigetet a tengerben. Ha nem is találja ott a barátját, talán az ő szíve választottját igen, és akkor vagy tájékoztatást kér, vagy annak hiányában elviheti neki a rossz hírt.

Több mint kétezer évig kutatott mind a barátja, mind egy névtelen tengeri kígyó után, de nem járt sikerrel.

Élete legvégén azonban mégis az a furcsa benyomása támadt, hogy megtalálta őket.

* * *

Ez a hely hasonlít arra, amit mutattál, szólt Jarnunvösk.

Azlagûr, akit az embertestében akkor már Galbatorixnak neveztek, lenézett a Gerinc hegyeit borító végtelen, érintetlen erdőkre. Itt kisebbek voltak a fák, satnyábbak, mert a földben nem volt elég tápanyag, hogy magasabbra nőjenek.

Nem, kietlen tájat keresünk. Valami hasonlót, mit a sivatag, csak sokkal… kénesebb?

Kár, hogy nem emlékszel többre.

Bele kellett férnem egy csecsemő agyába, Vösk, nem hozhattam magammal mindent, dohogott. Örülhetek, hogy egyáltalán ennyire emlékszem. A csillagokra, annyira idegesítő, hogy tudom, hogy valamit tudok, de aztán mégsem!

Hamarosan, ígérte neki Jarnunvösk, és elégedetten dorombolt. Kíváncsi vagyok rá, hogy vagy-e olyan jóképű, mint amilyennek hiszed magad.

Nagyon vicces vagy.

Szerintem is, kuncogott. Sőt, egy füst alatt a te drágád ízléséről is mondhatok majd véleményt!

Játékosan rácsapott a sárkány pikkelyeire, ő pedig nevetett. A lelkük között létrejött kapocs megmutatta neki a sárkány várakozását, vidám türelmetlenségét. Sietni akart, hogy visszajuttassa választott lovasát az igazi testébe, segítsen neki megszabadulni, és ő lehessen az első sárkány, akinek a lovasa egy másik sárkány.

Azlagûr-Galbatorix szeretettel megsimogatta a pikkelyeit. Nem tudott elég hálás lenni Jarnunvösknek, amiért segített megérteni neki, miért is ragaszkodtak akkor régen a fajokat összekötő szerződéshez. Motoszkált benne, hogy nem látja a teljes képet – nem is láthatja, míg hozzá nem fog férni mindenhez, amit hosszú-hosszú élete során megélt –, ami ugyan bosszantó volt, de hitt benne, hogy még ebben a korlátozott embertestben is képes levonni a legfontosabb következtetéseket.

Néha kifejezetten sajnálta, hogy amikor kiválogatta, milyen emlékeket hozzon magával, azt a részt kihagyta, hogy pontosan miért is haragszik a sárkányokra. Az rémlett neki, hogy ők voltak a felelősek azért, mert egy kupac kétlábúnak sikerült bezárnia őt a hegyek alá. Az emlékezéshez viszont az kellett volna, hogy az ő messzi tájakon ragadt kedveséről kevesebbre emlékezzen.

Most is, mint mindig, amikor Őrá gondolt, elöntötte a keserédes, félelemmel teli vágyakozás, és már egyáltalán nem bánta, hogy inkább Őrá emlékezett.

* * *

Murtagh megforgatta a kardját. Mögötte nem volt más, csak halál és pusztulás ‒ Nasuada katonái és az Uluthkarq törzs harcosai akkor bántak el a Draumarok utóvédjeivel. A prófétájuk halála után a legtöbben sírva fakadtak és letették a fegyvert, de akadtak, akik még annyira hevesen küzdöttek. Velük nem volt mit tenni.

Tövis puhán landolt mellette, vörös szemeiben izzott a harc izgalma.

Be a barlangba, Murtagh!

‒ Jössz velem?

Nem mégy sehova nélkülem. Többé már nem.

Murtagh mosolygott rá, és Tövis orrára tette a kezét, amikor a sárkány lehajolt, hogy megbökdösse. De elég volt csak arra gondolnia, mi vár rájuk, és a mosolya máris megfakult. A barlang bejárata felé fordultak. Már csak egy ellenség volt hátra, és együtt indultak szembeszállni vele.

Itt is voltak olyan förtelmek, mint Nal Gorgoth alatt, ezek sem hallgattak az ősnyelven tett kérésre, hogy hagyjanak nekik békét. Amikor pókforma teremtmények keresztezték az útjukat, Tövis nem várta meg, hogy Murtagh megszólítsa őket, azonnal ropogósra sütötte mindet, aztán ragaszkodott hozzá, hogy megálljanak és Murtagh engedje be őt az elméjébe, hogy ott zümmögjön neki, míg a keze remegése alább nem hagyott.

Bosszantotta, hogy egyes dolgokat nem tudott maga mögött hagyni. Az nem, hogy Tövis ott volt mellette, és azt mondta neki, hogy már megint hülye, és inkább tegyen erőt a világító kövekbe, hogy ne essen keresztül mindenen. Murtagh a szemét forgatta, de készségesen tett, ahogy kérte. A két, kocka alakú kőből, amit Uvektől kapott, bársonyos, aranyvörös fény áradt, ami érthetetlen módon, megnyugtató hatással volt rá.

Éppen olyan kénkőszagú helyiségbe jutottak, mint ahol az utolsó csatáját vívta Bachellel. Itt azonban nem volt senki, csak a kút a helyiség közepén, a tetején a kőlappal. Murtagh beszívta a levegőt. Érezte Tövis feszültségét is. Összenéztek, bólintottak, és egyesítették az erejüket. Murtagh kinyúlt Ithring ékköve felé is, hogy azt a keveset is hozzáadja az erőtartalékaikhoz. Biztos volt benne, hogy csak egyetlen dobásuk lesz, és nem akarta még egyszer elbaltázni.

Félrelökte a kút tetejéről a palalapot. Üres, vak sötétségbe bámultak.

Mozdult a szája, hogy megformálja a pusztító igét… és Tövissel egyszerre jajdultak fel, amikor rájuk borult a hatalmas jelenlét. Murtagh-nak egy futó pillanatra eszébe jutott, milyen volt, amikor Nasuada elrablásakor Tövis felkapta őket, hogy a markában menekítse ki őket. Aztán az, hogy Shruikan kedvelt büntetése volt az, hogy rámarkolt Tövisre és kiszorította belőle a szuszt. De mindez csak átvillant az agyán, utána a földre rogyott és levegőért kapkodott, Tövis pedig nyüszített, és Murtagh nem tudott kinyúlni felé…

A mélyben rejtőző teremtmény agyában felvillant valami. A nyomás már nem erősödött, de még mindig pokoli volt, hogy Murtagh fel sem fogta, a lény nem szavakkal beszélt hozzá, hanem egyből a gondolatai jelentését plántálta az elméjébe. A védelmét úgy söpörte el, mintha soha nem is létezett volna.

Te vagy az?

Ennyi. Csak ennyi. Már nem akarta megölni őket, de az akaratát akkor is rájuk akarta erőltetni. A gondolatai, a benyomásai ellentmondást nem tűrő parancsok voltak, amik úgy vágtak végig rajtuk, mint a korbács.

Oldozz el!

Tövis hangja magasabb lett, ahogy próbált ellene feszülni az elméjüket túlterhelő a jelenlétnek. Murtagh négykézláb állt és hörgött, tágra nyílt szemmel bámulta a követ a kezei között.

Tágítsd ki a járatot!

Felnyögött, a szürke kövön pedig dagadtra hízott vércseppek fröccsentek széjjel. Murtagh feje mindjárt széthasad, mint egy földre ejtett dinnye. Tövis feljajdult és reszkető izmokkal próbált közelebb mozdulni hozzá, hogy köré gömbölyödjön, mintha ezzel megvédhetné őt. Ez a felismerés elterelte Murtagh figyelmét, és Azlagûr még erősebben összenyomta őt, hogy elvesztette a periferiás látását, már csak a két keze között látta a követ, és a vérző orrából a sebesen csöpögő vért.

ENGEDJ KI!

A világ egy pillanatra elsötétült előtte. Tövis felüvöltött, és utolsó kétségbeesésében nekifeszült Azlagûr elméjének, ezer tüskés gondolattal szúrta meg, hogy távol tartsa őt a lovasától.

A szorítás engedett, aztán eltűnt. Murtagh köhögött, és azon kapta magát, hogy a barlang padlóján hever, az orrából a torkába folyik a vér és fulladozik tőle. Tövis nyüszítve bökdöste az orrával.

‒ Mi… ‒ köhögött, és fájt mindene. Nem tudott beszélni, hát egy kevésbé összeszedett gondolatot küldött Tövisnek.

Nem tudom. Visszahúzódott.

Elment? Megint elmenekült? Fájdalom és elkeseredettség vett erőt rajta. Hát hiába volt minden, a hosszú kutatás szerte a kontinensen, Azlagûr megint elmenekült!

Tövis kiterjesztette az elméjét, úgy, hogy Murtagh is érezze azt, amit ő. Egyszerre feszültek meg, amikor a mélységben megérezték a gigantikus jelenlétet. Shruikant olyan volt érezni, mint egy fortyogó haragból, önmaga ellen forduló gyűlöletből és mély hangon zengő, határtalan gyászból gyúrt gömböt, ugyanakkor az ő jelenléte levegős volt, mint a túlkelt pite, aminek a tésztája jóval nagyobbra nőtt, mint a benne lévő töltelék. Azlagûr nem. Ő pont úgy kitöltötte a rendelkezésére álló helyet, mint Tövis, a tudás egy mély kútja volt, és Murtagh csak szilánkokat, apró részleteket tudott felfogni abból, amit Tövisen keresztül látott belőle. Harag-gyűlölet-fájdalom-hiány…

Murtagh hirtelen úgy érezte magát, mintha megint a trónteremben heverne, megroppant bordákkal és átdöfött torzóval a fal mellett, hogy hasznavehetetlenül figyelje, ahogy Tövis küzd, Galbatorix pedig felemészti önmagát az elméje lángoló örvényében.

‒ Mit csináltál vele? ‒ kérdezte Tövistől elcsigázottan.

Semmit! Még csak nem is varázsoltam, csak emlékeket adtam neki. Felvillantotta őket Murtagh-nak: nagyrészt a szenvedéseik voltak, hogy a tulajdon fájdalmát borítsa a másikra és ezzel távol tartsa őt. Azon túl lidércnyomások, régi rémálmok, meg a furcsa, jósálom szerű látomások voltak elkeverve a katyvaszban, amiket még Nal Gorgoth-ban láttak Azlagûrról.

Tövis érzékelése peremén Azlagûr elméje megint megnyílt. Tövis azonnal visszább húzódott, de Azlagûr nem indított támadást. Várt. Tövis pedig bátrabb volt, mint Murtagh valaha, mert megbökte őt a gondolataival.

Egyszerre rezzentek össze, ahogy megérezték, a vénséges sárkány elméje odalenn meghasad. A szilánk aprónak, elhanyagolhatónak tűnt a hatalmas egész mellett, de még így is jócskán eltörpültek mellette. Nem volt teljesen külön a nagy egésztől; Murtagh hisztérikusan felnevetett, ahogy eszébe jutottak a piacokon felbukkanó bábosok. Azlagûr letett eléjük egy kesztyűbábot, hogy ők ketten ne boruljanak ki.

A szilánk rémálmot mutatta nekik, arról, hogy a fekete sárkány lángba borítja a vidéket és lenyeli a napot. Keserűség volt mögötte, és az érzés, hogy aki ezt mutatta nekik, hazug, álnok, gyűlölömgyűlölömgyűlölöm.

Murtagh meghallotta a mélyből a másik lélegzetének hangját. Zihált, úgy fújtatott, mint Tövis, amikor túlságosan meghajtotta magát. Kaparta maga alatt a sziklát, iszonyatos, csikorgó hangot bocsátva ki vele, ami mindhármuk fülét irritálta.

Sárkánybeszéd következett. Murtagh a háttérbe húzódott, Tövisre bízta ezt a részt, tudván, hogy a társa sokkal kompetensebb a témában, és ő csak elrontaná.

Hazug-álnok? Mit tett veled?

Fájdalom-árulás-régmúlt. Barátból-lett-ellenség, ellenségből-lett-barát. Törött tojások, elvesző emlékek, összekeveredő vér.

A Véresküről beszél! ‒ ébredt rá Murtagh. Azlagûr ott volt, amikor megkötötték a Véresküt!

Nem, felelt a másik a gondolataira, Tövisen keresztül megérezve őt, és a gondolatai egyszerre kitisztultak, a szándékok és benyomások hangokká és szavakká váltak. A hangja kényelmetlen mértékben hasonlított Galbatorixéra. Döntés született, hogy összekössenek minket a tündékkel. Nem értettem egyet.

Miért?

Számít az már? horkant fel a sárkány a mélyben, mélységes rezignáltsággal a hangjában. Sokan nem értettünk egyet, mert a kártékony-kis-kétlábúak nem ígértek eleget. Csak ők nyertek az alkuval. Megmondtam, hogy ez lesz, de nem hittek nekem.

Murtagh és Tövis összenéztek. Tövis pöffentett egy füstgomolyagot és ősi politikai viták helyett inkább mást kérdezett:

Hogy kerültél ide?

Azlagûr elmeszilánkja visszább húzódott, a nagy egésszel egyszerre villant át rajta a fájdalom, de a lényeget le tudták szűrni belőle: nem értett egyet a háborút lezáró békeszerződés tartalmával és felszólalt ellene. Volt egy vita, aztán küzdelem, aztán pokoli kín, majd egy hegy súlya a friss seben, ő pedig csak odébb akart mászni, hogy ki tudja nyalogatni a köveket a sebekből. A puszta véletlen, hogy nem kifelé, hanem a hegy belseje felé mozdult, de valószínűleg ez mentette meg az életét, az üldözői ugyanis még mindig odakinn voltak.

Lenn maradt a mélyben, míg a sebei meg nem gyógyultak. Addigra megkötötték a Vérszerződést, ő pedig még több időt volt kénytelen a mélyben tölteni, hogy a sárkányokra vonatkozó kártékony hatásokat visszafordítsa és ne engedje őket gyökeret verni magában.

Akkor találkozott az Álmodókkal. Kétlábúak voltak, akik letelepedtek az összes helyen, ahol a mélység kénköves barlangjainak nyílása volt a felszínre. Meggyőződésük volt, hogy Azlagûr az ő istenük, és ügyes kis varázslatokkal megakadályozták, hogy kijusson ott, ahol nyílások voltak a felszínen, és letelepedtek ott, ahol Azlagûr ásás közben már közel került a felszínhez. És ha dühében megrázta a földet, azt mondták a sámánjaik, hogy csak Azlagûr akaratát közvetítik és megölettek valakit.

Darabokra akarta szaggatni őket.

Fel akarta perzselni a földet, ami fájdalmat okozott neki, meg akarta keresni a fehér sárkányt, akinek a fiókái csaknem háromezer éve a föld alá kényszerítették, ki akarta tépni a torkát, hogy aztán a bőréből bűvöljön magának tutajt, amivel kifuthat a tengerre.

Engedj ki, suttogta a sárkány megtörten a mélységben, és az elméjében felbukkant egy alak. Nem konkrét kép volt, csak egy benyomás: gyönyörű-káprázatos-pikkelytelen-szárnyatlan-tengergyermek. Veszély is kapcsolódott ahhoz a képhez, mintha a másik folyamatos életveszélyben lett volna, aggódással színezve meg a végtelen vágyakozást, amit Azlagûr érzett.

Murtagh észrevette, hogy tátva maradt a szája. Gyorsan becsukta. Tövis mellette éppen olyan meglepett volt, mint ő. A sárkány nagy sokára annyit mondott:

Pont olyan kusza-érthetetlen az elméje, mint a tied szokott lenni, amikor Nasuadára gondolsz.

Annyira felháborodott, hogy még tiltakozni se tudott.

* * *

A fenőkő végigsiklott a lándzsa hegyén és Bachel újra megvizsgálta a fegyverét. Éles volt, olyan éles, hogy már el tudta vágni a fűszálat röptében, de ő azt akarta, hogy az álmokat is fel tudja hasítani vele. Folytatta hát az élezést, miközben arra várt, hogy a gyermekei a karjaiba hajtsák a vadállatot. Előbb az elméjét, aztán a testét fogja felnyársalni. Talán elküldi a fejét a Rendnek, hogy megjegyezzék, hol a helyük.

De a vad nem jött. Bachel hosszú ideje ült már ott, és tudta, hogy ha nem sikerült volna karámba hajtani a vadat, akkor már megkeresték volna az ő hűséges gyermekei. Megszorult a keze a lándzsán, és fölkelt, hogy elinduljon be a völgybe.

Félúton járt, amikor megtalálta az első halottat. Aztán többen lettek, és Bachel a fogát csikorgatva számolt: előbb öt, aztán tíz. Harminc gyermekét hozta magával, és csak azért, mert könyörögtek, hogy jöhessenek, ő feleennyit is soknak gondolt. Elvégre mit árthat nekik egyetlen félőrült lovas?

Megérkezett a tisztásra. A többi gyermeke mind ott hevert és a lovas sértetlen volt, már amennyire Bachel meg tudta állapítani. A fiatalember mocskos volt, és egy Bachel fülének ismeretlen nyelven makogva döfte bele a zsákmányolt kardját Bachel egyik halott gyermekébe újra és újra.

A nő elkomorult. Kinyújtotta az elméje erejét, megérintette a mélységben a hosszú évek óta csendes energiagócot és a bolond fölé magasodott, hogy összeroppantsa.

A vadállat felé fordult, rászáradt vértől mocskos arcán váltakoztak az érzések, ahogy az ezer szilánkra hasadt elméje diktálta. De még a kaotikussága mellett is ‒ vagy éppen amiatt ‒ Bachel ismerősnek találta. Azonnal eleresztette Azlagûr erejét.

‒ Gyermekem ‒ szólította meg mosolyogva a fiatalembert. ‒ Kisfiam. Gyere szépen. Hadd segítsek.

A fiú hagyta, hogy kihulljon a kezéből a fegyver és Bachel még szélesebben mosolygott. Félredobta a lándzsáját és két kézzel nyúlt a kölyök felé, aki lassan a karjaiba botladozott, és Bachel tudta, hogy a fiú rajta is megérezte az ismeretséget. Tudta, hogy találkoztak, de azt nem tudta, hogy hol, milyen körülmények között, és milyen viszonyban voltak. Bachel még így, összetörve is látta rajta, mennyi ereje és mennyi esze van, és boldoggá tette, hogy most találkozott ezzel a fiúval. Bármikor máskor ráismert volna, de nem így, amikor szétesett és csak egy hajszál választotta el attól, hogy a fegyverét önmaga ellen fordítsa.

‒ Gyere, drágaságom. Gyere szépen.

‒ Nem ‒ nyöszörgött gyönge hangon, de a lábát erősen megvetette. ‒ Itt vannak. Megölöm őket. Még itt vannak.

Űzött tekintettel nézett körbe. Az arcát borító mocsok alatt nehéz volt látni az elcsigázottság jeleit, de Bachel észrevette mindet. Ha most elengedi ezt a félig még gyermek embert, addig hajszolja magát, míg az ereje utolsó szikráit is a bosszúba fojtja, és akkor… akkor meg fog halni. Ha elengedi, és ideküldi néhány gyermekét ‒ talán azokat, akik engedetlenkedni szoktak? ‒ nem is neki kell majd megerőltetnie magát, ez a fiú boldogan végez magával.

De felbukkant benne a kétség. Elvégre olyan kényelmes volt ez az elmúlt csaknem két évtized.

Gyorsan meghányta-vetette magában a lehetőségét annak, hogy mi történik, ha visszaviszi ezt a fiút a falujába.

‒ Miért jöttél ide, kicsikém? ‒ búgta neki, és megsimogatta őt, ügyet sem vetve rá, hogy a régen megalvadt vér úgy pereg a keze alatt, mint a megszáradt sár.

‒ Ideküldtek! ‒ fakadt ki. ‒ Azt mondták, csak… csak járőrözés… hogy keressünk településeket! Hogy térkép-aktualizálásra van szükség és urgal népesség-felmérésre, meg béketárgyalásokra, meg…

A hangja zokogásba fulladt és Bachel megnyugtatóan susogott neki, visszahúzta magához, a mellére vonta. A fiú karjai bénán lógtak maga mellett. Az ujjai rángatóztak, és Bachelnek az a kósza, haszontalan gondolata támadt, hogy ezt a fiút nem sokat dajkálták (ember?)élete során. Még egy apróság, amit megmutathat neki.

Magával húzta a fiút, aki egyre jobban elhagyta magát. A fájdalom egyre jobban erőt vett rajta. Az ismeretség bizalmas érzése és a gyöngédség nem volt elég ahhoz, hogy kövesse őt, Bachelnek erősen fognia kellett, megrántani őt minden alkalommal, valahányszor megtorpant. Ez a néma erőszakosság mintha… megnyugtatta volna a fiút. Elég volt ahhoz, hogy hasson rá, éppen annyira, hogy amikor elesett és Bachel elkapta őt, sírni kezdett. Elhagyta magát, a tagjai lógtak, és Bachelnek föl kellett vennie, mint egy hisztis totyogót. Mindezek ellenére a vállába fúrta a fejét és pityeregve bizonygatta, hogy fel tud állni, tudja folytatni az utat és meg fog ölni minden felelőst. Azt nem mondta, hogy minek a felelőseit. A gyűlöletre és a dühre koncentrált. Bachel mindössze annyit kérdezett tőle, újra és újra, kik is voltak azok, akik ideküldték őt. Amilyen elcsigázott volt a fiú, talán nem is fog emlékezni rá, hogy kérdezgette őt, azt viszont biztosra vette, hogy a kapcsolat fároszként fog lángolni az elméjében.

Meghúzkodta maguk körül a valóság szálait. A fiúnak nem volt ereje vagy akarata védekezni ellene. De Bachel látta, milyen bizalmatlan egy jószág ez a kicsike, bizonyára egyébként is rossz alvó. Fontos része lesz a bizalom kiépítésének, hogy elaludt a karjaiban,

Néhány ügyesebb gyermekére bízta őt. Parancsba adta, hogy fürdessék meg, és figyeljenek rá, míg ő elmegy gondolkodni. Szüksége volt egy kis időre, hogy kitalálja, hogyan tudja megragadni ezt az elveszett csöppséget, hogyan tudja a gyermekévé tenni.

A mélységbe nézett, arra a végtelen és kavargó elmére. Évszázadokon át próbált imával, hízelgéssel, könyörgéssel a bizalmába férkőzni, de Ő odalenn a mélyben rideg és távolságtartó maradt, csak az álmokat adta neki. Bachel hitte, hogy Azlagûr csak arra várt, hogy ő a maga korlátozott tudásával megértse az Ő tervét. Ó, erőt mindig tudott tőle venni, olyan sokat, hogy meg tudta rengetni vele a földet, de el kellett vennie, nem pedig őrá bízták.

A végtelen elme a mélységben az elmúlt két évtizedben kiüresedett. Az ellenállása statikussá vált. Bachel kerengett körülötte és nem értette, mindenesetre roppant kényelmesnek találta. Sokkal mélyebb és összetettebb látomásai voltak, mióta így volt.

‒ Anya! ‒ szakította félbe a tűnődését alig néhány óra elteltével egy gyors lábú gyermeke. ‒ Fölébredt!

‒ Máris?

‒ Igen, és dühös! Megölte Tashit és Rakutát!

Bachel hosszú idő óta először futott.

Az elveszett, elcsigázott lovas helyén egy őrjöngő, inkább állat mint ember-lényt talált, aki újra és újra megpróbálta a vállával betörni az ajtót, ügyet sem vetve rá, hogy a ráadott ing anyaga már széthasadt, a vállán pedig szederjes foltokban virágoztak a zúzódások. A vaktában dobált varázslatai csúnya sebeket okoztak a gyermekeinek, és Bachel megjegyezte magának, hogy sürgős megoldást kell találnia erre.

Bachel érkezése semmi hatással nem volt rá. Míg aludt, megfürdették, és ettől csak még tisztábban látszott, hogy talán semmit nem evett vagy ivott az elmúlt napokban. Az a pár óra alvás csak némi mentális erőt adott neki, testében még mindig gyönge volt. De nem elég gyönge.

‒ Kisfiam ‒ szólította meg, de nem használt. Artikulálatlan üvöltés volt a válasz, és a fiú nekiugrott, hogy leszúrja őt Tashi letört szarvával. Bachel elkapta a kezét, és a földre szorította, csittegett neki. ‒ Kisfiam, mesélj. Mondd el anyának, mi a baj.

Nem használt, a fiú csak tekergett a karjában és vonyított. Bachel kicsavarta a kezéből a szarvat.

‒ Hát szabad így viselkedni, kicsikém? Azonnal összemocskolod magad, amint megfürdetünk?

A fiú már nem dühében, hanem fájdalmában üvöltött, pedig biztos volt benne, hogy nem okoz neki fájdalmat. Eleresztette.

‒ Ó drágám, hát emiatt ne sírj, nem egy nagy…

‒ Elvették! ‒ sikoltott fel. ‒ Meggyógyítottam volna, amint nincsenek a közelben azok az állatok! És ők elvették tőlem!!

Bachel képen törölte a fiút. Az ellenállása nyomban megszűnt, zokogva összeomlott. Így, egészen közelről, Bachel végre észrevette rajta bőrpír utolsó nyomait, amit a rá hullott, forró sárkányvér okozta enyhe égési sebek hagytak maguk után. Eszébe jutott, hogy néhány gyermekét mennyire megbolondította a gyász, hogy foggal-körömmel védtek valamit (vagy éppen mindent), ami az elveszített személy után maradt nekik. Egy sárkánynak nincsenek anyagi javai, mégis mihez ragaszkodhatott volna az egyedül maradt lovasa?

Bachel magához szorította és ringatta Azlagûr lényének hiányzó, zokogó esszenciáját és mosolygott.

* * *

Tojásban lenni dögunalmas volt, főleg amikor nem volt ott más, csak a többiek, akik éppen úgy a kikelésre vártak, mint ő. Szerette az izgalmat, amikor újabb és újabb lehetőségek érintették meg és ő a párját kereső lélekkapocs révén egy pillanatra bepillantást nyert szívük-lelkük mélyére. Persze, még jobb lett volna, ha puszta lehetőségek helyett végre megjelent volna az ő tökéletes párja is.

A mamájának is volt párja, és rengeteg emléket kapott tőle arról, hogy milyen lesz majd Ővele. Mama hagyott neki tanácsokat is, hogy majd legyen nagyon türelmes, mert a kétlábúaknak nincsen szárnya meg farka, és emiatt néha egészen kergék. Egészen biztos volt benne, hogy a mamája csak rosszul választott, és az ő párja tökéletes lesz.

Egy nap aztán eljött hozzá a tökéletes. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Türelmes és megértő és nem vitatkozott volna vele, megfogadta volna a tanácsait, és mindenben igazat adott volna neki. Elégedetten ficergett, aztán túlnézett ezeken a remek tulajdonságokon, és… és rájött, hogy ez az alak iszonyatosan unalmas. Nem volt egy perce, hogy megismerte, de már unta. Vissza is húzódott, és amikor az illető megpróbálta megbökni őt a gondolataival, odakapott a mentális fogaival. Az illető egy fájdalmas nyikkanással visszahúzódott.

Duzzogva tekeredett össze még szorosabban a tojásában és várt.

Már nem tudta, mit akar, és ez felbosszantotta. Kedvetlenül nézte meg a következő néhány lehetőséget, de azok is semmik voltak. Majdnem olyan rosszak, mint az általa ideálisnak gondolt, ha nem még rosszabbak.

Már kezdte bánni, hogy hitt a mamájának, hogy ez a kötés-dolog jó ötlet lesz, és nem tartott inkább a papájával meg a nővérével.

Az első pillanatban azt hitte, hogy ez az új gyermek is olyan, mint a többiek, hogy rá is legyinteni fog. Szöges ellentéte volt annak, ahogy korábban elképzelte a tökéletes lovast, és ami azt illeti, nem volt benne biztos, hogy akar-e majd ennyit vitatkozni. Bizonyos esetekben szórakoztató lehet, na de folyamatosan? Félrelegyintette volna, ha nem látja meg azt a furcsaságot a lelkében. Azt a mély, hasogató hiányt, amiről el nem tudta képzelni, hogyan kerülhetett egy tízéves embergyerekbe. Érintették már a tojását utcakölykök, szeretetéhes, nincstelen kis csöppségek, de ez, társulva a vággyal a keresésre, arra, hogy menjen, ehhez kevés tíz év. Ezt még úgy is tudta, hogy ő maga csak a tojása belsejét ismerte.

Tudni akarta, mi volt az, amire Morzan ilyen mélyen vágyik.

Évekkel később, amikor már biztos volt benne, hogy meglelték, amit (akit) kerestek, már nem tudott szólni többé.

* * *

Murtagh savanyú képpel nézte a látóhatárt. Tövis elfeküdt mellette és ő is a tengert bámulta.

Biztos vagy benne, hogy nem tud kijönni? kérdezte Tövis.

‒ Elég durva az a varázslat a kő körül ‒ dörmögött Murtagh. ‒ A Név kell majd, hogy feltörjem, de lehet, hogy nem is lesz elég.

Tövis sóhajtott és letette a fejét, Murtagh felé döntve azt, hogy ő vakargatni tudja a szeme alatt a kisebb pikkelyeket.

Nem szeretem, hogy árnyalni kell a véleményemet valamiről, szólalt meg hirtelen.

‒ Mire gondolsz?

Azt mondanám, hogy Azlagûr gonosz.

‒ Hja.

Azt mondanám, mert rosszindulatú és utál mindenkit, és összetépné a világot, ha lenne rá lehetősége.

‒ Igen, az eléggé kimeríti a gonosz fogalmát ‒ hümmögött Murtagh.

Viszont…

Murtagh összerezzent és nem tetszett neki, hogy Tövis gondolatai ugyanabban az irányba indultak el, mint az övéi. De legalább egyformán kelletlenek voltak mind a ketten.

Szerintem, ha lehetősége lenne rá, akkor azt a tengeri kígyót keresné meg.

‒ A micsodát?

Nem figyeltél? Szerelmes egy tengeri kígyóba.

‒ Az leesett, hogy van valami babája, az nem, hogy egy tengeri kígyóról beszélt. ‒ Összefogta a karjait maga körül, hátha ezzel össze tudja fogni az érzéseit, amik szét akartak folyni. Tövis felmordult, hát hagyta, és folytatta a simogatását. ‒ És mi van, ha nem találja meg? Vagy ha megtalálja és ketten jönnek vissza?

És ha nem? Murtagh, kaptunk egy pofonegyszerű lehetőséget arra, hogy elrendezzünk egy problémát, vetette ellen Tövis. Ráadásul még segítene is benne. Ugyan beszorult a föld alá, de nem tudták megölni, és meg merem kockáztatni, hogy ezt a néhány évszázadot azzal töltötte, hogy roppant gonosz terveket ötöljön ki, hogyan tudná elintézni a magunkfajtákat.

Murtagh elhúzta a száját. Hát igen, odabenn a barlangban elég nyilvánvalóvá vált, hogy is festenek az erőviszonyok. Anno Nal Gorgoth-ban Azlagûr valószínűleg csak azért menekült el, mert nagyon bántotta a szemét a fény. Valószínűleg csak egy karcolást okozott neki. Már ha egyáltalán.

‒ Szóval ‒ kezdte, megpróbálva összegezni a lehetőségeiket. ‒ Vagy kiengedjük, esélyt adva neki arra, hogy elpusztítsa a világot úgy, ahogy álmainkban láttuk, vagy bezárjuk, és akkor legközelebb egészen biztosan agyoncsap minket, mint ahogy azt egyszer már megpróbálta.

Tövis hümmögött.

‒ Jaj, de utálom ezt! ‒ fakadt ki Murtagh. ‒ Tudod mit, menjünk vissza Ilireába, kérdezzük meg Nasuadát.

És addig hagyjuk itt őt egyedül?

‒ Francba. Igazad van.

Murtagh.

‒ Mi van?

A Gerinc nem része a Birodalomnak.

‒ Technikailag az. Csak autonóm terület, és… ‒ Tövis sandán nézett rá. Murtagh-nak leesett. ‒ Ah. Persze. Kérdezzük meg a törzs tanácsát.

Na látod, megy ez neked.

Murtagh ment és elmondott mindent a tanácsnak. A következő három napban oda-vissza járkált, a tanácstól felment a hegyre, onnan pedig leereszkedett a kamráig, ahol Tövis volt, hogy biztosítsa Azlagûrt arról, rajta vannak az ügyön. Aztán onnan vissza a tanácshoz. A kénkőszag beleivódott a ruháiba, de a folyamatos túrázás elég volt ahhoz, hogy második és harmadik éjjelen már mélyen, álomtalanul aludjon Tövis oldalához gömbölyödve.

A gondolat, hogy a vénséges sárkány úgy roppantaná el, mint egy fogpiszkálót, kényelmetlenséggel töltötte el. (És nem vak pánikkal, kösz, Tövis.) Szóval lehet, hogy ha kérdezősködni akart, akkor Tövisnek mondta, aki megbeszélte azt Azlagûrral és végül összefoglalta neki a konklúziót. A hírt, hogy az urgalok beleegyeztek, hogy Azlagûr kijöhessen a mélyből, és Murtagh kimondhatja a varázsigét, amivel (reményei szerint) meg lehet szüntetni a járatokat védő, törést gátló igézéseket, Tövis adta át.

Azlagûr nem rikoltott vagy üvöltött. Éppen csak felszakadt belőle egy elégedett mordulás, de az elméjében tisztán érezhető volt a várakozás… és Murtagh kényelmetlenül bár, de elfogadta, hogy jól döntöttek, mert Tövisen keresztül érezte, hogyan nyomja el magában Azlagûr a reményt. A vén sárkány olyan régen volt már odalenn, hogy nem akart hinni a sikerben. Biztos volt benne, hogy valami közbejön, és ő ott marad bezárva.

Ezt az érzést pedig Murtagh túlságosan jól ismerte.

* * *

Morzan megértette. Tényleg.

Tudta, hogy látni Galbatorixban a fájdalmat, valahányszor összekapcsolódik az elméjük, nem ugyanaz, mint érezni azt. Megértette és elfogadta. Vagy legalábbis megpróbálta, lehetőségeihez mérten.

Arra viszont kíváncsi lett volna, hogy ez fordítva miért nem működött.

Selenát nézte. A nő varázslattal fedte el a jelenlétét, de nem vált láthatatlanná, csak jelentéktelen lett azok szemében, akik keresni akarták őt, Morzant kivéve, természetesen. Úgy cikázott a katonák között, mint egy madár, könnyű kézzel csente el az övükről a csengőket. Azonnal a markába fogyta a gömböket, hogy ha adnak is hangot, az tompa legyen, elvesszen a gyakorlatozás zajában.

Máskor talán megmosolyogta volna a férfiakat, akik dühöngeni kezdtek, amint észrevették a csengőjük hiányát. Úgy csapkodtak maguk körül, mintha Selena még mindig ott lenne és le tudnák csapni a fejét. De Selena nem volt ott, Morzan pedig már második hete volt kénytelen nélkülözni Galbatorix ölelő karjait. És mindezt miért? Mert valami hülye kísérlete hirtelen olyan nagyon fontos volt. Valahányszor eszébe jutott, kedve támadt szétrúgni valamit. Korábban többnyire meg is tette, és akkor Galbatorix még meg is mérgesedett rá, amiért a kutatásait kénytelen volt félbeszakítani azért, hogy mindenféle nyavalyás nemesek lelkét ápolja, mert Morzannak éppen olyan kedve volt, hogy felgyújtson egy kastélyt.

Szóval most moderálta magát. Leginkább azzal, hogy különösen pocsék gyakorlatokat eszelt ki Selenának. Felváltva bosszantotta és ejtette ámulatba azzal, hogy rendre megoldotta őket. Ügyes lány volt. Morzan azon kapta magát, hogy újra és újra megdicséri magát, amiért elhozta őt abból a mocskos kis faluból, és hogy alig várja, hogy komolyabb küldetéseket adhasson neki.

Aztán majd jól megmutatja Galbatorixnak, hogy milyen jó szeme van az ügyes ügynökök kiválasztására.

Odalenn az udvaron a férfiak megint üvöltöztek, valaki a földhöz vágta a lándzsáját és toporzékolt dühében. Morzan elfordult, és már a bort töltötte magának, amikor Selena besurrant, kezében a tompán csörgő bársonyzacskóval. Morzan felhorkant és mégis elmosolyodott.

‒ Szép munka ‒ mondta és a nőre emelte az italát. ‒ Kérhetsz valamit.

Selena arca egyszerre kivirult, orcáin rózsás foltok tűntek fel, mint mindig, amikor Morzan megdicsérte. És ami azt illeti; kíváncsi volt, hogy a nő ezúttal mit fog kérni. Még egy tőrt? Egy elvarázsolt kabátot, hogy legyen egy passzoló darabja a megigézett csizmájához? Vagy megint arra fogja kérni, hogy mutassa meg neki a király kertjének egyik, közönséges halandók számára láthatatlan csodáját? Vicces volt őt úgy becsempészni a kertbe, hogy Galbatorix ne vegye észre őket. Selena megfelelő mértékben ámuldozott az éjszakai virág láttán.

Selena félrebillentette a fejét, a pillantása körbejárta a szobát és sejtelmesen mosolygott.

‒ Azt kérem, hogy… négy lélegzetvételig álljon mozdulatlan, nagyuram.

Morzan megfeszült. Ez… fenyegetést jelentett, a bordái közé csúszható kést jelenthetett. De ennek ellenére ‒ vagy éppen azért ‒ izgalommal töltötte el. Letette a kupáját.

‒ Egy ‒ felelte és beszívta a levegőt.

Nem mozdult, csak a szemével követte a nőt, ahogy a falhoz rohant és felmarkolt egy sámlit, amivel aztán odasietett elé, hogy arra felállva egyforma magasak legyenek.

Morzan harmadjára vett levegőt, amikor Selena könnyű csókot lehelt az ajkaira. Morzan átkarolta a derekát és közelebb húzta őt magához, hogy ne csak egy pillanatig tartson, hanem egy leheletnyi örökkévalóságig, amíg eleresztheti az időt, kizárhat mindent, ami… tulajdonképpen önmaga.

‒ Négy lélegzetvételt kértem, uram ‒ rebegtette rá a pilláit Selena csintalan mosollyal, de a hangja nem tűnt neheztelőnek, sőt.

‒ Kérlek. Oka van annak, hogy Esküszegőnek hívnak.

Visszahúzta magához. Selena nem ellenkezett.

A kétség egyetlen, futó pillanatra bukkant fel benne, éppen mielőtt segített volna a nőnek megtalálni a ruháin a gombokat és kapcsokat. Valahol mélyen azonban helyénvalónak tűnt, hogy ő a holdra figyel, míg a sárkány vissza nem tér.

* * *

Acél. Hideg és kemény. Ott volt Brom szemének kékségében, a megfeszült ajkaiban, és persze Morzan gyomrában. Vagy inkább a tüdejében, mert amikor szólásra nyitotta a száját, hogy egy gyógyító igével helyrehozza a sebet, szavak helyett vér bukott ki az ajkai közül. Ez… meglepte. Az is, hogy kifutott a lábaiból az erő. Majd a földön fekve összeszedi magát. Csak egy kis erőre van szüksége, meg hogy ki tudjon bökni két szót.

Furcsán érezte magát. Elmaradt a földet érés puffanása, a sebből kicsúszó kard fájdalma. És milyen furcsán összegömbölyödve ért földet, és mennyire nehéz megmozdulni, mintha a páncélja darabjai összeragadtak volna, és nem érzi a karjait…

Sziszegve beszívta a levegőt, de a hang furcsán jött. Nem tudta kinyitni a szemét. Felnyögött, mert valami nem stimmelt, de legalább a mellkasán ütött seb nem fájt.

Még egyszer kinyitotta a száját, hogy átküldje a vizet a kopoltyúin.

Aztán üvöltött, míg a rázuhanó emlékek vihara le nem csillapodott, míg a fejét a saját testéhez és a környező sziklákhoz dörzsölve nagyjától le nem szedte a rajta megtelepedett csigákat, kagylókat és nyomorult korallt, mintha csaknem háromezer év távollét feljogosítaná a környékbeli flórát és faunát, hogy csak úgy megtelepedjenek az ő testén. Kivergődött a túlságosan szűkké lett mélytengeri barlangból és a felszín felé vette az irányt, nem törődve azzal, hogy a mozgástól elszokott teste minden porcikája hasogatott és pihenésért kiáltott.

Felbukkant a felszínre és megint üvöltött. Elég hangosan ahhoz, hogy az ő kedvese tőle végtelenül messze, egy embertestbe zárva is meghallhassa őt.

* * *

Megpillantani Azlagûrt csöppet kétségbeejtő volt, egészen sok értelemben.

Miután a vénséges sárkány annyit panaszkodott rá, hogy a fény, amit Murtagh magával hord, bántja a szemét, arra jutottak, hogy talán jobb volna, ha a sárkány éjszaka mászna elő. Mint kiderült, ennek azért is volt értelme, hogy akik esetleg három völggyel odébb feléjük néztek volna, ne haljanak szörnyet ijedtükben.

Tövis addig Murtagh mellett ült, de amikor Azlagûr hatalmas feje és végtelenül hosszúnak tűnő nyaka után végre a vállai is előbukkantak a barlangból, lefeküdt és maga alá hajtogatta a lábait, mint egy macska. Tettek egy közös, félhangos megállapítást, hogy Galbatorix bizonyára Azlagûrt vette mintának, amikor varázslattal óriásira növesztette Shruikant. Murtagh jól emlékezett rá, hogyan adiott Galbatorix parancsot az ostrom előestéjén, hogy nyissák a trónterem hátsó falán vágott gigantikus ajtót, hadd menjen Shruikan repülni. Felszállás előtt Murtagh-nak volt szerencséje elmondani a varázslatot, ami megakadályozta, hogy az irdatlan szélroham betörje a közelben az ablakokat, de a palota körül így is megremegett a föld, és az első szárnycsapás után kialudt az összes fáklya.

Azlagûr viszont nem fog repülni. A jobb szárnyát tőből kitépték, annak csak egy mély kráter mutatta a helyét, meg a háta mentén a csík, ahol a pikkelyek kicsik voltak, hogy repülés közben ne sértse meg a saját szárnyait. A bal szárnyából megmaradt egy kicsi, összeaszott csonk, ami mozdulatlanul, bénán meredt ki a hátából, mint egy halott ág a fán. Tövis megböködte Murtagh-ot, megsúgta neki, hogy Azlagûr minden egyes lépésnél érzi a szárnyai hiányát.

A tengerpart felé vette az irányt. Az urgalok felajánlották, hogy fáklyákkal sorfalat állnak, hogy mutassák az utat, de Tövis azonnal lelőtte ezt az ötletet, felidézve a Shruikantól kapott emlékeit. Azlagûr fekete volt, bizonyára sokkalta jobban látott a sötétben, mint bárki. A dagadó hold fénye ahhoz elég volt, hogy Murtagh lássa a sárkány körvonalait. Tövis megbökdöste az elméjét és képet küldött neki; ő jobban látta, hogyan kapkodja Azlagûr ide-oda a fejét, hogyan tartja bele az orrát a tenger felől fújó szélbe, hogyan bámul kerekre tágult szemekkel a csillagokra. Fekete íriszéről visszatükröződtek az apró fényfoltok.

A sárkány reszketett. Újra és újra megállt, a lélegzete kapkodós volt, és Murtagh már kezdett attól tartani, hogy sok lesz ez az öreg szívének, nem tudja feldolgozni a rengeteg élményt az évszázados bezártság után.

Azlagûr ragaszkodott hozzá, hogy egészen a tengerig lesétálhasson, beledughassa a mancsát a hullámokba. Furcsa nyikkanást hallatott. Utána készségesen kúszott Tövis nyomában arra a tisztásra, amit kiszemeltek neki, hogy ott tölthesse az időt, míg elkészülnek a csónakkal. Murtagh a tarkóját vakarta és megállapította, hogy talán meg kéne duplázniuk a méretet, amivel eredetileg számoltak.

Csak napkelte után, amikor Azlagûr már eldugta a fejét a lombok közé, hogy ne bántsa érzékeny szemét a fény, vették észre, hogy a vén sárkány milyen iszonyatosan sovány.

Azt hihetnénk, hogy a Draumarokat érdekelte eléggé ahhoz, hogy jól felhizlalják, prüszkölt Tövis.

* * *

A nïdhwalok szaporodását jobb nem firtatni. Nem egy egyszerű műfaj. Fiókának lenni sem volt az, már csak azért sem, mert a part mentén, ahol sok volt a táplálék, vagy pikkelyes, vagy bőrtestű szárnyasok csaptak le rájuk. Tezu az utóbbit még meg tudta érteni, a lethrblakák megették a zsákmányukat, de a sárkányok? Ők csak dicsekedtek, a rohadékok. Hallgatta a többiek hangját, és valahányszor egy dúdolás azzal ért véget, hogy „szállj le rólam, te tűzokádó mocsok”, Tezu nagyot sóhajtott. Ha azután jöttek a sárkányok, hogy kedve támadt kihalászni a finom falatot egy vízen lebegő, szárazföldi kagylóból (hajó? így nevezték?), akkor még megértette, elvégre a nyüzsgő finomságoknak néha annyi esze volt, mint egy fiókának. Lehet, hogy sárkány-fiókákat evett? Na de, amikor csak úgy hobbiból kirepültek a víz fölé, hogy azután jól összeverekedjenek velük, és utána a hullát otthagyják a dögevőknek, akkor Tezu egy kicsit megmérgesedett. Ha nem eszik meg a zsákmányt, akkor minek vadásznak? Pocsékba megy az a rengeteg finom falat.

A sárkánytámadás miatt bekövetkező populációcsökkenés az utóbbi időben már nem volt gond. Köze lehetett ahhoz, hogy a Nagy Vész idején rengeteg pikkelyes félig romlott hulláját sodorták ki a nyílt tengerre az áramlatok. Az egyik nagyobb sziget körül, ahol köztudottan sokat repkedtek, megkeseredett a víz. Megdöglöttek tőle a halak és elpusztultak a korallok. Lehet, hogy a sárkányok se bírták jobban.

A keserű víz pedig terjedt; egy hosszú, meleg vizű áramlás mosta a sziget partjait, és vált ott ketté, mert a sziget az útjában volt. Bármit is mostak le a hullámok a szigetről, az ölt.

Eléggé aggasztó volt ez ahhoz, hogy újra Tanácsot üljenek. Tezu élete során még egyszer sem volt olyan, hogy önmegtartóztatást gyakorolva összegyűltek volna egy helyen. Sietős találkozó volt; a messzebbről érkezők már a döntéshozatal után csatlakoztak be. De nem játszadozhattak a sekélyesben, a keserű víz gyorsan terjedt.

Tezu úszott a sziget körül, segített létrehozni az áramlatot, amit az öregek az énekükkel megszilárdítottak, hogy azután is fennmaradjon, miután ők továbbállnak. A hosszú, meleg áramlás már nem érintette a szigetet, kettévált az új, körkörös áramlat előtt, ami nem engedte, hogy a keserű víz elhagyja a megrontott szigetcsoport közelségét.

A dolguk végeztével sandán néztek egymásra és gyorsan szétszéledtek. A veszélyt elhárították, innentől kezdve mindenkinek a maga kedvétől függött, hogy megpróbál-e elkapni egy kisebb lényt vacsorára.

Tezu kisebb volt. Ő már ott se volt.

Sok-sok holdtöltével később, amikor a csillagok együttállása, a víz hőfoka, és egy szép hangú hím közelsége miatt kedve támadt a társaságra, megtudta, hogy egy öreg elcsípett egy ifjoncot, egy másik meg ahelyett, hogy saját zsákmány után nézett volna a nagy kavarodásban, megpróbálta elszedni tőle. Az öregek nekiálltak pofozkodni, így a majdnem-zsákmány meg tudott lépni. Tezu megkérdezte, hogy mi lett a pofozkodás vége. A hím morgott, és közölte, hogy még mindig megvan a farkán a harapásnyom, örült neki, hogy elég gyorsan tudott úszni, és talált magának egy helyet, ahol fel tudott gyógyulni.

Értelmes fiú volt. Tezu elég kellemes társaságnak találta ahhoz, hogy megegyezzen vele, ha máshogy nem alakul az életük, akkor úgy négyszáz holdtölte múlva újra találkoznak. Miután a hím nem követte őt, hogy kilesse, Tezu hova rakja le a tojásait, arra jutott, hogy tartani fogja magát az ígéretéhez. Talán még a nevét is megkérdezi.

Még nem telt el a négyszáz holdtölte, mikor Tezu visszatért a meleg vizekbe. A teste kellemesen zsibongott, és nekikezdett a hosszadalmas folyamatnak, aminek a végén ismét tojást fog rakni. Dúdolni kezdett, amikor úgy érezte, készen áll ‒ és meghallotta a szép hangú fiú énekét. Még mindig megvolt a harapásnyom a farkán, bár már sokkal-sokkal halványabb volt.

Már vége volt a táncnak, csak úszkáltak, beszélgettek. A párja roppant büszkének tűnt, amikor megtudta, hogy a legutóbbi fészekaljukban kilenc élő tojás volt. Tezu örült a másik büszkeségének, és elhatározta, hogy ezt az érzést a fiókáinak is átadja majd, míg hordozza őket. Arról ugyan fogalma sem volt, hogy az előző adaggal mi lett. Azt egyáltalán nem is feltételezte, hogy kilenc, már felnőtt nïdhwal úszkál valahol, akiknek ők ketten a szülei. A világ nem így működött.

Tezu mehetett volna, de jó volt a víz. Megcsípte a párját, és már nevettek, amikor a víz forrongani kezdett körülöttük, és a mélyből feltört valami… hatalmas.

Nem voltak lábai, és a méretei miatt lassabban kellett volna mozognia, mint Tezunak vagy az ő párjának. Nem így történt. Hogy a csudába. Hogy a csudába. Mi a hét pokol volt az a valami?!

Ketten kétfelé rebbentek, menekültek. Tezu úszott, ahogy csak bírt, de az a valami gyorsabb volt ‒ és csak játszott vele. Ha Tezu a sekélyes felé akart úszni, eléje vágott. Terelgette őt, és Tezu sírt, mert érezte, tudta, hogy mi történik, tudta, hogy nincsen semmi esélye, és az üldözője csak arra vár, hogy a szép hangú fiú elég messze legyen ahhoz, hogy ne fordulhasson meg megmenteni őt, ami amúgy is teljesen fajidegen lett volna tőle.

Felsikoltott, amikor az üldözője kicsapott a vízből, átdobta magát fölötte, és még mielőtt Tezu akár csak megharaphatta volna őt, mérhetetlen hosszú testét karikákba tekerve fogságba ejtette őt, hogy moccanni sem tudott. Szánalmas módja volt ez a halálnak.

Végre meg tudta nézni a támadóját. A vörös bőrét, meg az arany mintákat, amik itt-ott eltűntek a testére ragadt kagyló-telepek alatt. A tarkóján egészen sok volt; biztosan azért, mert nem volt lába, hogy le tudja kaparni, és nem tudta saját magát tarkón harapni. Mindenhol máshol sima volt a teste, bár Tezu látott néhány foltot, ahol mintha világosabb lett volna a bőre, jelezve, hogy lekaparta onnan az élősködőket. Vagy leharapdálta. Talán nem ezen kellett volna gondolkodnia akkor, amikor éppen készültek megenni őt.

Belenézett a tengeri kígyó fekete és kék szemébe ‒ miért fekete és kék? Miért nem egyforma a kettő? Miért nem sárga, mint bármelyik másik tisztességes tengeri lénynek? ‒ és összerándult, feljajdult, amikor a másik elméje rázuhant.

Erősebb volt rajta a nyomás, mint amikor lemerült a tengerek mélyébe, ahol már nem volt más, csak sötétség. És az ellenfele még csak bele sem adott mindent, mert az érzés mintha a teste valamennyi pontjára ‒ egyesével minden csontjára ‒ hatott volna, nem csak az elméjére. Tezu felsírt, de a másik nem eresztette, inkább fokozta a nyomást.

Meghallotta a másik énekét. Vagy nem énekét; nem tudta pontosan, mit is hall, a másik fejében temérdek furcsa hang volt, mintha nem is egyetlen szörnyeteg, hanem egy egész hordára való kapta volna el. És mindnek fekete-kék szeme volt, és mind egy hatalmas, éjfekete pikkelyes-repülő-megöli a nïdhwalt, de nem eszi meg képét tolta felé, a keresés sürgetésével és a húsba vájó, csontot törő fenyegetéssel.

Aztán elengedte őt.

És elúszott.

Tezu ott maradt, úgy fél úszónyira a vízfelszín alatt és lebegett, amíg fel nem fogta, hogy mi is történt az imént.

Akkor úszni kezdett a föld felé, ahol az áramlat elszigetelte a mérgezett partot és ahol utoljára pikkelyes-repülőt láttak, temérdek évszakkal ezelőtt.

Az járt a fejében, hogy ha ezt valaha elmesélné a szép hangú fiúnak, valahogy így hangozna:

‒ Hé, emlékszel rá, hogy az a bazi nagy valami megzavart minket, amikor összeütöttük az utolsó fészekaljunkat? Képzeld, azt akarta, hogy ússzak el helyette a partig, mert ő túl nagy, és keressek meg valami fekete-pikkelyes-repülőt, hogy megmondjam neki, üdvözli. Ja és ha nem csinálom meg, akkor kizabálja a beleimet. Jó, mi?

Háromszor vagy négyszer megfordult és azt mondta, ott rohadjon meg az a vörös vízigiliszta, ahol van, ha akar valamit, akkor menjen ő a mérgező vizek közelébe. Csak aztán látott valami vöröset a szeme sarkából, és megrettent. Nem felejtette el, nem felejthette el, milyen volt a másik elméjének érintése, a hatalmas központi én mögött a duruzsoló halrajként még ezernyi fekete-kék szempár figyelme. Nem értette, mi volt az, és ez megrémítette.

Azzal próbálta nyugtatni magát, hogy a tojásait amúgy is a parthoz közelebb kell leraknia. Lehet, hogy veszélyes, de az utódainak ott könnyebb lesz zsákmányt találni és akkor a tojásból kikelve talán nem egymást eszik meg.

Nem tartott az út olyan sokáig, mint eredetileg gondolta. Kicsit elfáradt. Odakapott ugyan az útjába kerülő halrajoknak, de az a fél fogára sem volt elég.

Szóval amikor meglátta a víz színén a pöttöm repülő-pikkelyest, úgy volt vele, hogy két zsákmányt csap le egyszerre. Vagy megtudja, hol van az a fekete, vagy lesz egy jó vacsorája.

Kinyúlt a pikkelyes-repülő felé és nem is kellett mélyre mennie, hogy választ találjon. Cserébe azt is megtudta, hogy az utóbbi időben valami nagyon elromolhatott a világgal, mert ebben a repülőben is három elme volt egy helyett. Nem is bánta miatta annyira az elhibázott ugrást. Még a végén az ő elméje is megrepedt volna.

A mélység felé nézett. Vissza kéne mennie. Kétsége sem volt felőle, hogy az a vízi ördög megtalálja majd, és akkor elmondhatja neki, mit tud ez a kis repülő féreg a nagy repülő féregről.

De előtte még keres egy helyet a tojásainak. Egy olyat, ahová a vízi ördög álmában sem tud majd elmenni.

* * *

A változás egyetlen pillanat alatt végbement. Az egyik pillanatban még Galbatorix volt, szaggatta az elméjét a túl sok emlék, és nem-nem-nem lehetséges, hogy legyőzzék, őt nem, őt soha, akkor inkább viszi magával az összes kis…

Aztán felébredt. Az átok utóhatása, amit az ifjonc szórt rá, még ott rezgett a levegőben, de mit neki száz év nyűglődés, ha egyszer kétezer-nyolcszáz éve volt bezárva a hegyek alá? Nem érdemesek az ő figyelmére. Azért átnézte az emlékeket, ha már egyszer tálcán nyújtották neki őket.

Addig sem azon bosszankodott, hogy milyen nagyon közel volt. Jarnunvösk segítségével kiszabadulhatott volna, erre az a… az a... nem létezett rá szó, maradt hát a benyomásnál, ami leírta, milyen mélyre ható gyűlölet töltötte el őt Bachel iránt. Drága, drága Jarnunvösk! Hiányzott neki a másik sárkány. Nem tudta, hogy pontosan kik is lehettek volna ők egymásnak, de… de Vösk hiánya még úgy is lángoló pont maradt a szívében, hogy alig tíz évig ismerte őt. Semmi az a végtelen évszázadokhoz képest, amiket ezen a világon töltött, mégis bántotta őt, és nem csak azért, mert a halála megtörte a kapcsolatot az elméje és a magával vitt emlékei között.

Máskülönben biztosan felismerte volna Morzanban őt.

A mancsába harapott. Igen, biztos volt benne. Ugyan a kedvese soha nem mutatta jelét annak, hogy képes lenne mágiát használni, de hát sokan vannak a kétlábúak között is, akik egy egész életet leélnek úgy, hogy nem tudják, hozzáértők. És az ő drágája megígérte, hogy próbára teszi magát. Miért ne juthatott volna ugyanarra a következtetésre, mint ő? Főleg annak fényében, hogy technikailag ő maga is rab volt: rabja az élőhelyének, amit nem volt reménye elhagyni.

Jobb szeretett volna inkább dühös lenni, amiért olyan gyorsan hozzászokott a szeme a sötétséghez.

Jobb szeretett volna őrjöngeni, amikor megérezte a Draumarok kutakodását. Visszapenderítette őket, majd lejjebb kúszott, a legmélyebb alagutakba, ahol már nem érhette el őt senki, és amiktől alig száz éve még minden pikkelye élére állt. De most egyedül akart lenni. Le akarta hunyni a szemét, hogy meggyászolja azt, ami elveszett. Azt is, hogy a lelke szilánkja rákényszerített valaki mást, hogy úgy lássa a világot, ahogy neki kellett volna.

* * *

‒ Szerintem ez egyike a valaha volt legnevetségesebb dolgoknak, amiket csináltam ‒ dörmögte Murtagh, még mindig a kezében tartott terveket tanulmányozva.

Legalább csinos vagy, hümmögte Tövis. A másik lehetőség még mindig áll, te is tudod.

Murtagh felmordult és letette a papírt a padnak kifaragott fatörzsre. A második irhája még mindig csörgött minden lépésére. Néha már nem is hallotta, pont úgy, ahogy Tövis pikkelyeinek a surrogásához is hozzászokott. Abban kételkedett, hogy valaha is meg fogja kedvelni a ruha hangjait, Tövis pikkelyeivel ellentétben. Még akkor is, ha a barátja néha próbára tette a türelmét.

Tövis megbökte az orrával és vigyorgott. Murtagh a szemét forgatta, vetett még egy utolsó pillantást a tervre, aztán megpróbálta lenyelni a kétségeit és csatlakozott Uvekhez. Uvek vicsorszerű vigyort villantott rá és toppantott kettőt a lábával, hogy Murtagh lássa és hallja, igenis meg tudta javítani a bokacsilingelőjét.

A szertartás szerint feladták egymásra a fejdíszt. Murtagh felakasztotta a függőket Uvek szarvára és közben minden erejével azon volt, hogy megfelelően formálja az Uluthkarq törzs által beszélt urgal nyelv kemény hangzóit. Utána állt és a megfelelő kilépéseket és fordulásokat tette, miközben Uvek hasonlóan járt el vele.

A bólintásokkal, párbaj-szerű szarv-érintésekkel és forgásokkal megtűzdelt táncnak Tövisen kívül nem volt más tanúja. Azlagûr még nem szokta meg eléggé a fényt ahhoz, hogy kidugja a fejét a fák árnyékából. Murtagh minden fordulóban látta a hatalmas testet, a fekete pikkelyeket, melyek napról-napra fényesebbek lettek, ahogy a sárkány erősödött. Tövis mondta, hogy éjszakánként úszni megy, ezzel lassan lemosta magáról a szagot és erősítette a testét. Tövisen keresztül azt is látta, hogy a vén sárkány kezdeti darabos, földhöz simuló mozgása kezdett kisimulni, már egyre inkább úgy mozgott, mint egy sárkány, habár még mindig olyan laposan kúszott a föld fölött, hogy Murtagh beverte volna a fejét a hasába, ha a sárkány elment volna felette.

A tánc nehéz része szerencsére elterelte a figyelmét minden egyébről. Hajladozott Uvekkel, énekelték a régi dalt és lassú folyamban vezették az erejüket a kéregdarabokba, hogy azok összeragadjanak. az elméje peremén érezte Azlagûr jelenlétét; a vén sárkány aludt, de olyan hatalmas volt, hogy még ilyen messziről is érezte őt. Megérinteni még mindig nem merte, és ebben Tövis is egyetértett. Figyelmeztették a környékbelieket, hogy lehetőleg csak akkor kérdezzenek Azlagûrtól ‒ már ha merészelnének ilyesmit tenni, ha a vén sárkány ébren van, egyébként még megriasztják és akkor támadni fog. Azlagûr kikérte magának a feltételezést, hogy őt holmi kétlábúak megijeszthetik. Tövis bólogatott és elnézést kért, aztán megmutatta Murtagh-nak, milyen sandán nézte a sárkány, ahogy Murtagh visszavitte Niernent a faluba.

A kérgek egymáshoz illesztése nem volt olyan tökéletes, mintha eleve így nőtt volna, de Murtagh kételkedett benne, hogy akár Du Weldenvardenben találhatnának olyan gigantikus fát, amit csónaknak használhatnának Azlagûrnak. Ha meg mégis, akkor Murtagh kételkedett benne, hogy beengednék őket az erdőbe, másrészről a tündék valószínűleg pozdorjává átkoznák a csontjait, ha megpróbálná lehántani valamelyik ősfájukról a kérget.

A csónak harmadáig sem jutottak, mikor végleg kifulladtak mind a ketten, pedig Tövis megosztotta velük az erejét, így segítve ő is a gigászi elhatározást. Visszamentek mellé, ahol Murtagh egy türelmetlen mozdulattal leszedte a fejéről az agancsos fejdíszt és Tövis mellső lábára rogyott. A sárkány végigszimatolta, lehelete odébb lökte a csilingelő díszeket és megrebbentette az izzadtan összetapadt tincsei végét.

‒ Azt hiszem, ez el fog tartani egy darabig ‒ fújtatott Uvek. Leült melléjük, de úgy, hogy nem ért Tövis forró pikkelyeihez. Éppen olyan izzadt volt, mint Murtagh.

‒ Úgyis mondhatjuk.

‒ Tünde-módi szerint valószínűleg gyorsabb lenne.

Uvek felé nézett, Murtagh pedig felmordult és a másik irányba fordította a fejét.

Tudja ő is, kotyogott közbe Tövis, mire Murtagh a lábára csapott. Tövis válaszul megbökte az orrával, hogy majdnem lefordult a földre.

‒ Lehetsz makacs, mint a rágós ín, de akkor állj készen rá, hogy cérnának fognak használni és ki kell bírnod, hogy húznak-vonnak egész hátralévő életedben ‒ hümmögött Uvek. ‒ És ha azt mondod, hogy azért nem akaródzik felvenned vele a kapcsolatot, mert egyazon anya szült titeket, megsértődöm, vér-testvérem.

‒ Te nem szúrtál le egyszer sem ‒ felelt Murtagh tompán. ‒ És nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, hogy bántottad volna Tövist.

Uvek hallgatott egy keveset, de nem vette le róla a pillantását.

‒ És jobb az, hogy ragaszkodsz a haragodhoz?

‒ Egyszer majd elviszlek a hegyre, hogy szót válts vele ‒ mordult föl és felült, sziszegve, ahogy az izmai tiltakoztak. ‒ Eragon már minden, csak nem ember, és néha olyan érzésem van, amikor beszélek vele, hogy szégyelli, hogy valaha az volt. Amikor a legutóbb ott jártam és vívtunk, képes volt azt mondani, hogy még egy száz év és nekem is tünde-erőm lesz, közben pedig szánakozva nézett rám.

Az szerintem azért volt, mert meghúztad a derekad.

‒ Tökmindegy. Ül a magas lovon és egy kicsit elegem van belőle, hogy valahányszor kérdezek tőle valamit, éppen olyan leereszkedő stílusban beszél velem, mint a tündék. ‒ Szívott egyet az orrán. ‒ Annak ellenére, hogy semmit nem tudok, te nem beszélsz így velem.

Uvek közben felvett két követ és úgy forgatta őket a kezében, hogy azok nem értek egymáshoz.

‒ Sokakat csak felnőttként érintenek meg a szellemek ‒ kezdte, majd azonnal pontosított: ‒ Felnőttként veszik észre, hogy képesek varázslatra és ki tudnak lépni az elméjükből. Ez elsőre elég… hogy is mondjam…

‒ Rémisztő ‒ segítette ki Murtagh, és összeszorította a fogait. Tövis zümmögni kezdett.

‒ Az. Aki engem tanított, azt mondta, a félelem nem barátja a varázslatnak, abból csak kudarc születhet. A kudarcból pedig harag. A szánalom a haragnak táptalaj, és akkor nem sámánod lesz, hanem egy halott ifjúd.

Murtagh próbált nem fészkelődni, még a végén Tövis éles pikkelyei felsértették volna a táncos irháját. Nem tetszett neki a téma, még úgy sem, hogy tudta, biztonságban van, nem hallgatózik senki (nem is hallgatózhatott, gondosan módosította a védővarázslatait, hogy ez ne lehessen lehetséges), és Tövis ott van vele. A sárkánynak dőlt és a pikkelyeknek döntötte a homlokát.

‒ Vannak dolgok, amiket tudok ‒ mondta, a hangjának pedig volt egy panaszos éle, ami egyáltalán nem tetszett neki. ‒ Amiket már lerendeztem magammal, de mégis… nem tudok megszabadulni tőlük.

‒ Néhány érzés olyan, mint egy rossz szokás ‒ bólogatott Uvek. ‒ Eltart egy darabig, mire magunk mögött tudjuk hagyni őket, és sokszor nagyon egyszerű visszacsúszni beléjük.

Murtagh lenézett a kezére.

‒ Tudom, hogy már nem vagyunk ellenségek, de néha mégis… Soha nem szólít testvérnek elsőként, tudod? És mindig olyan, mintha készen állna rá, hogy megint letagadja a rokonságot köztünk.

‒ Miből gondolod, hogy megtenné? ‒ vonta fel a szemöldökét Uvek.

‒ Az egész háború alatt azt csinálta ‒ rántotta meg a vállát Murtagh. ‒ És azonnal rosszat feltételezett rólam, amikor először megkerestem őt Nal Gorgoth után. Nem tudom, hogyan kéne jó testvérnek lennem, de néha olyan érzésem van, hogy azért ő se próbálkozik olyan nagyon.

‒ Ez afféle szarvatlan dolog, vagy inkább személyes tulajdonság?

‒ Szokás megtagadni a rokonságot, ha a rokonod olyasmit tesz, amivel szégyent hoz a családra. Ilyenkor az illető persze azt szokta mondani, hogy a család téved és viszonzásképpen ő is megtagadja a családját.

‒ És ilyenkor mit csinál a kitagadott?

‒ Elmegy máshova és éli az életét, gondolom én. Ne kérdezz ilyesmiről; árvaként neveltek, a legalapvetőbb dolgokat kivéve nincs fogalmam róla, hogy mennek egy családban a dolgok.

‒ De ismered a néped történeteit.

‒ Azok a történetek, amikben fontos szerepe van a családnak, rendszerint arról szólnak, hogy az öreg király próba elé állítja a fiait és a végén a legkisebb kap mindent, míg az idősebbek jó esetben megszégyenülnek, rossz esetben meg is halnak ‒ felelt keserű mosollyal.

‒ Hajlamos vagy a sötétséget látni mindenben, testvér-Murtagh.

‒ Hajlamos mindenki a sötétséget látni énbennem ‒ forgatta a szemét Murtagh. ‒ És még csak nem is hibáztathatom őket érte.

Tövis ezért a megjegyzéséért megragadta a grabancánál fogva és addig lógatta a víz fölé, míg elnézést nem kért.

* * *

Azlagûr piszok türelmetlen volt, ezért Murtagh nem merte azt mondani, hogy megérte várni, de ami azt illeti, megérte várni. Pontosan tudta, milyen egy zsémbes sárkány társaságában lenni (ez a gondolata sanda pillantást eredményezett neki Tövis részéről), meg se próbálta hát elképzelni, milyen remek társaságban lett volna része, ha Azlagûr a barlangból kimászva egyből hajóra száll, hogy aztán a napfelkeltével nem csak a felülről, de az alulról visszatükröződő fény is elvakítsa őt.

Az aggódását viszont nem tudta elaltatni. Napról napra figyelték, hogyan kerekedik ki Azlagûr oldala, hogyan változnak a pikkelyei színe matt feketéből csillogó, frissen pattintott obszidiánszilánkokká. Utóbbiban nem csak a kinti levegő és a jó étel segített, a sárkány szinte minden idejét mosakodással, a testén megragadt kőtörmelék ledörgölésével töltötte. Persze így is voltak olyan helyek, amikhez nem fért hozzá. Annak pedig Tövis szemtanúja volt, hogyan nézegeti magát, meg a szarvairól lógó cseppköveket egy kisimult vizű, méretes pocsolyában. Elégedetten mormogott valamit, és azokat nem piszkálta.

Azlagûr pikkelyei aztán megint kifakultak, ezúttal a sótól. A tengerpermet a testére fröccsent, és amikor felszáradt, leheletvékony sóréteget hagyott maga után. Murtagh és Tövis sem nézett ki jobban. Tövis az út elején még igyekezett valamennyire kordában tartani ezt a matt fénytelenséget, mosakodott, amikor csak tudott, de a túl sok sónyalogatástól fájni kezdett a nyelve és a szája, ezért muszáj volt abbahagynia. Murtagh esténként, amikor leszálltak Azlagûr mellé a tutajra, hogy pihenjenek, a fejét simogatta és szóval és gondolattal bizonygatta neki, hogy még mindig nagyon csinos sárkány.

Amikor a nap fenn volt az égen, annak az irányát követték. Amikor a csillagok voltak odafönn, azokat követték. Azlagûr morgott egy sort, hogy micsoda pimaszság, egy futó pillanatra veszi le a szemét az égről és máris megváltoznak a csillagképek, mire Murtagh mélyen magába szállt. Hát a csillagok helyzete sem stabil: Ha elég ideig él, akkor már nem azt az eget fogja nézni, mint most?

Ezt a futó kétségbeesését Tövis volt olyan kedves és elsöpörte.

Azlagûr nem ismerte a tengeráramlásokat. Utoljára repülve tette meg ezt az utat, már ha nem számolják azt a millió alkalmat, amikor a hegymélybe zárva gondolatban újra és újra végigkövette. A vízben más volt. Kitérőket kellett tenniük, amikor Tövissel szigetcsoportokat láttak, vagy amikor két hatalmas tengeri lényt láttak összeverekedni. Azlagûr csak felhorkant és megjegyezte, hogy jöjjön csak oda hozzá az egyik nïdhwal, legfeljebb megeszi.

Elfogyott a zöldség, amit az urgalok bepakoltak neki. Erősen fogytán volt már a kenyér is, azon túl pedig nem volt más, csak iszonyatosan keményre sütött keksz és szárított, sózott vadhús. A kekszet be kellett áztatnia, hogy ne törjön bele a foga, de az ízén az nem javított. A húshoz nem volt kedve, miután sós volt az ajka, ha megnyalta, még a szélnek is sós íze volt – volt ebben valami felszabadító, de mégis, éppen emiatt a legkevésbé sem vágyott ezek után sós ételt enni.

Azlagûr, a fene tudja, honnét, tudta, hogy egynémely halakat emberek nyersen is megehetnek. Murtagh megköszönte az ötletet, de azért ha sikerült halat fognia, Tövis segített neki megsütni azt.

Egy idő után ő és Tövis már biztosak voltak benne, hogy soha nem fognak újra szárazföldet látni. Azlagûrban egészen másfajta félelmek vertek gyökeret, és egyikük sem tudta kárhoztatni őt ezért. Hallgattak és próbálták fenntartani a lelkesedés látszatát.

Az utazás következő szakasza egy örökkévalóságnak tűnt. Nem volt más, csak körülöttük az örökké változó kékség, a fejük felett pedig a széles és végtelen ég. Már nem is volt kedvük repülni, csak hevertek a tutajon ők is, amikor Azlagûr felkiáltott. A sárkány hátrébb csúszott, hogy ne csak a farka mozgatásával, hanem a hátsó lábai rugdosásával is hajtsa magukat előre. Tövis a levegőbe szökkent.

Ott volt előttük Azlagûr sziklája, amit a vénséges sárkány maga emelt ki a mélyből fiatalabb korában. Így is akkora volt, hogy Tövis háromszor is összegömbölyödhetett volna a simára koptatott sziklán, Azlagûr azonban maximum csak könyökölni tudott rajta.

A vén sárkány reszketve ült föl a billegő tutajon és kapaszkodott meg a sziklában, hogy a szikla minden egyes pontját megszimatolja.

Murtagh és Tövis összenéztek. Tövis kérdezett, nagyon, nagyon halkan és gyöngéden:

A dagály nem viszi el a szagot?

Azlagûr végigszimatolta a szikla minden apró kiszögellését. Bánatos nyüszítés szakadt föl belőle, és Murtagh összeszorult torokkal nyelt egyet.

De. De igen. És ha ő annyit nőtt, amennyit én, akkor ilyen vízállásnál már nem lehet itt a közelben. Majd… majd csak a dagály tetőzésekor. Várjunk. Igen, az lesz a legjobb.

Azlagûr magasra emelte a fejét, úgy figyelt a mélyebb vizek irányába.

Tövis odébb húzódott a sziklán, kicsire összehúzta magát, hogy ne legyen útban. Murtagh előredőlt és átölelte a barátja nyakát. Biztos volt benne, hogy ha Tövis tudna sírni, akkor most a könnyeit morzsolná. Valószínűleg a társa érzései miatt szúrt ennyire a szeme, és nem azért, mert olyan mélyen megérintette a fekete sárkány próbálkozása, hogy figyelmen kívül hagyja azokat a kisebb nïdhwalokat, akiket idefelé láttak, és akiket szerinte a párja megevett volna, ha a vadászterületére merészkednek. Próbálta lerázni a nyakába lihegő félelmet és most, hogy végre a tengeren volt és nem a hegyek alá zárva, foggal-karommal kapaszkodott a reménybe.

Még akkor is, ha a szíve mélyén már nem hitt.

A vízszint emelkedett. Elérte előbb a szikla tetejét, aztán még tovább emelkedett. Tövis átült a csónakba, hogy ott gömbölyödjön össze, Murtagh pedig azzal próbálkozott, hogy elnyúlt a barátja karján, hadd érezze a sárkány a teljes súlyát, a teljes testét, megpróbálta átfogni Tövis pikkelyes karját, hátha akkor elmúlnak azok a remegés-hullámok, amik időről-időre végigfutottak a barátja testén.

A vízszint csökkenni kezdett.

Ez nem lehet, szólalt meg Azlagûr. Lehetetlen! Sokkal magasabbnak kellene lennie itt a vízszintnek! A víz itt néha annyit mozog, hogy… mint… mint egy fa! Igen, mint egy fa, gyökerétől a csúcsáig!

Murtagh az ajkába harapott. Azlagûr a pánik szélén egyensúlyozott, kapkodott minden lehetőség után, próbált logikus magyarázatot találni, mindezt úgy, hogy a saját, örökké növekvő testméretétől független dolgokhoz próbált viszonyítani.

Így is elpattant. Az égre üvöltött, benne minden bánatával és gyászával, Murtagh pedig összebújt Tövissel, mert ha egyszer Azlagûr magához tér, akkor a dühe elsőnek úgyis feléjük fordul. Az üvöltés végre elhalt, szánalmas nyüszítéssé lett, és Azlagûr egészen a víz színéig lehorgasztotta irdatlan fejét. Hangosan fújtatott, a mancsa alatt repedések futottak végig a sziklán.

A távolból az üvöltés gyönge visszhangja válaszolt.

Csakhogy a nyílt tengeren a hang nem tud miről visszaverődni.

Egyszerre kapták föl a fejüket.

A horizonton valami mozgott. A remegő víztükör fölött alig látszott, ahogy a tengeri kígyó kiveti magát a vízből, olyan magasra lökve a testét, amennyire csak tudja, hogy aztán visszahulljon. Azlagûr megint felkiáltott, aztán a vízbe vezette magát, ügyet sem vetve a csónakra, amivel érkeztek, olyan erősen lökte el magát, hogy a kéregtutaj majdnem felborult, és Tövis megbillent, csak azután tudott felszállni, hogy Murtagh végre lábra tudott állni és fel tudott kapaszkodni a nyeregbe.

Addigra Azlagûr a távolság felét már letudta. Taposta a vizet, amilyen gyorsan csak tudta, és felkiáltott, újra és újra, amire a párja válaszolt, tutúlt neki, kurrogott… És Murtagh meg sem próbálta felfogni a tengeri kígyó méreteit. Shruikan hatalmas volt, nagyobb, mint amekkorára sárkány megnőhet. Azlagûr még nála is hatalmasabb volt, és ez a tengeri kígyó most csigákba tekerte a testét, hogy Azlagûr állni tudjon valamin és ne kelljen a vizet taposnia, míg a fejüket egymáshoz dörgölve, sárkány-nyelven makogva üdvözlik egymást.

Tövis nyüszített és újra meg újra hátranézett Murtagh-ra.

– Ne nézz rám így, csak azért bőgök, mert neked nem megy! – kiáltott fel és tovább tapogatta a zsebeit száraz zsebkendő után kutatva.

Mikor végre megint látott, Azlagûr odalent már a másikat harapta. Pontosabban, a gigantikus kagyló-telepeket, amik megtelepedtek a másik nyakán. Jókora foltokban roppantak le az élősködők, úgy hullottak ki Azlagûr szájából, mint a morzsa, pedig valójában kész sziklatömbök voltak. A kígyó tekergett – körbe-körbe, a teste körül hullámzott a víz, és Murtagh rájött, hogy ezzel az állandó mozgással tartotta fenn magukat a víz színén – néha felnyögött, és remegés futott végig rajta, ha egy-egy kupac élősködő a távozásakor feltépte a bőrét.

Tövis udvariasan megbökte Azlagûr elméjét.

Hadd segítsünk!

Két szempár nézett fel rájuk meglepetten. Azlagûr teljesen megfeledkezett róluk, kedves szívszerelmének pedig egyáltalán fel se tűntek. Murtagh a tengeri kígyó szemébe nézve furcsán érezte magát: kék és fekete, honnét volt ismerős neki ez a szempár? De lerázta a furcsa érzést, mert Tövis közelebb repült a kígyóhoz, ügyesen manőverezve és átfordulva, hogy Murtagh a nyeregben állva egy pillanatra meg tudta érinteni a kígyó bőrét. Szabadjára engedett egy gyógyító varázslatot, amit Tövis megtámogatta őt az erejével, hogy a varázslat szélesebb körben hasson. Így sem lett volna elég mindenre. Illetve, nem lett volna, ha a kígyó be nem lép az elméjébe, és rá nem borít Murtagh-ra és Tövisre egy olyan energialöketet, amivel egy menetben el tudtak volna repülni Vroengardtól Tronjheimig és utána Murtagh még végig tudott volna táncolni egy egész estélyt.

Megszédült, és máris adta tovább az energiát a varázslatba. Legalább annyira megviselte, amikor önmagát vezetőnek használva átpumpálta Gil’eadban a zárt ajtó védőigéit egy tűzgolyóba.

A tengeri kígyó viszont elégedetten megrázta a fejét és megmozgatta a testét, láthatóan értékelve a kapott segítséget. Egy pillanatra még az elméjüket is megérintette: hullámok, rezgések, nyomás és mélység, és egy dal, amihez hasonlót Murtagh mintha… mintha egyszer már hallott volna. De túlságosan lekötötte, hogy udvarias és mosolygós maradjon a felszínen és ne figyeljen oda arra, hogy a kígyó elméjében nem csak egy hang volt. Oké, legalább már tudta, hogy miért tetszett neki annyira Azlagûr, ez a pofa sem volt teljesen normális.

Ha háromezer évig egyedül maradnál, te is megzápulnál, vetette ellen Tövis.

Murtagh megremegett és átölelte a nyakát. Nem akart egyedül maradni többé.

Tövisben megint felbugyogott a vágy, hogy tartsa őt, hát Murtagh előredőlt és átölelte a nyakát, a pikkelyeihez szorította az arcát. Túl sok érzés volt ez így egyszerre, hát megpróbálta elviccelni a dolgot:

Azt hiszem, intéznünk kéne Azlagûrnak egy kopoltyút, nem gondolod? Szerinted Eragon milyen gyorsan hiszi majd azt, hogy magamat akarom hallá változtatni?

* * *

Rándulással ébredt és ahogy kinyitotta a szemét, sötétségre számított. Sötét volt, de ezt a sötétséget beragyogták a csillagok. A hold kibújt egy felhő mögül és a hullámok felszikráztak az éjszakában.

Azlagûr sóhajtott. A sziget, amit az elérzékenyült Tövis mágikus kitörése húzott fel a mélységből, még mindig meleg volt a magmától. Nem is számított másra egy ilyen kis vöröstől, ezek mindent tűzzel oldanak meg, még azokat a kérdéseket is, amiknek semmi köze a lángokhoz. De szép munkát végzett. Azlagûr már csak azt remélte, hogy a tengeri áramlatok nem fognak szemetet hordani a sziget köré, hogy az ő kedvese ne tudjon többé ideúszni.

Belehasított a félelem. Az elméje már ki is nyúlt, gőzként borult a táj fölé, habár az iszonyatos balsejtelem miatt ez a lepel egyre jobban elvékonyult, felszakadozott, és már küzdenie kellett, hogy érezze maga körül az elméket…

A kedvese csintalan legyintése nyomán olyan kiáltás szakadt ki belőle, amit emberként zokogásnak nevezett volna. A sziget partjára kúszott és átkozta a testét, amiért még mindig olyan iszonyatosan gyönge, hogy egyetlen úszással töltött nap után már ki is fulladt. Azt hitte, hogy a tutajozás megerősítette a testét, de úgy festett, tévedett. Az izmai lángoltak, alig tudta magát felemelni. De mire a partra kúszott, a tenger már fodrot is vetett, a lágyan hullámzó víztükröt megtörte az ő gyönyörűje. Egy pillanat múlva egy kissé megcsócsált bálnát ejtett le mellé.

Kérsz?

Együtt majszolták el a zsákmányt, aztán a kedvese a kemény kőre fektette a fejét, hagyta, hogy a hullámokkal emelkedjen és süllyedjen a teste. Figyelte, hogyan mosakszik meg Azlagûr, az elméjéből elégedettség, sőt boldogság sugárzott feléje, hogy amikor elfogadhatónak ítélte a pikkelyeit, őt kezdte el mosdatni. A tengeri kígyó prüszkölve felnevetett, az orra gyöngéd böködésével felelt, de engedte neki, hogy megtisztogassa.

Olyan szép vagy, mondta neki Azlagûr.

Tudom. Volt azonban valami az elméjében, figyelem, jelenlét, amitől Azlagûrnak ficeregnie kellett. Nem hagyta sokáig tudatlanul: Olyan nagyon igyekszel kerülni a nevemet.

… nem adtam neked nevet.

De használtál egyet, búgta ő és az oldalához dugta a fejét.

Ennyire tetszik a Morzan?

Miért ne? Tengeri főnököt jelent. Egy változata legalábbis azt jelenti. És olyan szépen mondtad nekem. Kis szünet után hozzátette: Az egyetlen nevem, amire emlékszem.

Amikor ő visszatért a testébe, a Galbatorixként megélt emlékei szépen belesimultak az egészbe. Talán nem ez lett volna a helyzet akkor, ha ő is úgy kóborolt volna életről életre, mint az ő… mint Morzan. Az elméje hátuljában ott zümmögött-duruzsolt az a sok elmetöredék, akiket a hosszú évek alatt összegyűjtött.

Segítsek neked megint egésszé lenni? kérdezte.

Mióta is vagy itt? nevetett fel ő. Azok ketten alig mentek el, éppen hogy kettesben maradtunk, te meg máris a kísérleteiddel foglalkoznál? Egy pillanatra elhallgatott és hitetlenkedve hozzátette. Nem hiszem el, hogy még ez is hiányzott.

Azlagûr felnyüszített, és hozzábújt, átölelte a nyakát, köré gömbölyödött, és köré tekerte a farkát. Morzan elégedetten dúdolt, olyan mély hangon, hogy Azlagûr ‒ vagy ezek után jobb lenne, ha ismét Galbatorixként gondolna magára? ‒ érezte a sziklában a remegését. Válaszul dorombolt ő is, pedig a torka már fájt egy kicsit. Csaknem háromezer év után nem volt könnyű újra dorombolni.

Ölelték egymást. Nem volt szükség rá, hogy kimondják, de tudták, hogy nem eresztik el egymást soha-soha többé.

Vége

Keresés ebben a blogban

Csak egy lépés az ég

Álom az álomban II. Vége

Álom az álomban

Változás

Megjegyzések

Megjegyzés küldése