És az ég vérbe fordult #7

Morzan a maga módján épít kapcsolatot a fiával.

Zene a fejezethez: Lost in the Dark

 

Forrás: bal, közép (fogalmam sincs, szerintem ez megvolt valahonnan a gépemről amúgy), jobb

 

Elveszett a sötétben

Murtagh érezte, hogy Tövis rajta keresztül figyeli, mi történik. Hálás volt a jelenlétéért, ahogy azért is, hogy Morzan kastélyában nem voltak igemondók a vén javasasszonyon kívül. Nem akarta túlbecsülni a képességeit, de bízott benne, hogy egyetlen emberrel képes elbánni. Egy kicsit jobban aggódott Morzan miatt, de remélte, hogy Morzan nem most fogja kitalálni, hogy megmutatja, nem csak a védelme olyan, mint az acél, de a támadása is.

Alaptalan félelem volt, mégsem tudta lerázni. Tövis észrevette ezt a gondolatát, a jelenléte a kérdés színeivel villant fel.

Soha nem próbált belenézni a fejembe, se gyerekkoromban, se a… a fogdában, se azután, hogy te kikeltél. Fogalmam sincs, miért, de nem hiszem, hogy megtenné.

Talán csak olyan finom az érintése, hogy nem veszed észre.

Morzannak? horkant fel.

Azért rajta tartom a szemem.

Murtagh ajka keserűen felfelé rándult és nem tette szóvá, hogy ha Morzan mégis ilyesmire vetemedne, akkor Tövis úgysem tehetne semmit, tiltják az esküik. A barátja ezt nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta. Olyan benyomást keltett, mintha a farkával söpörte volna félre és Murtagh-nak muszáj volt a szája elé emelnie a kezét, hogy ha az apja hátrafordult volna, akkor ne láthassa, hogy mosolyog.

Morzan azonban nem fordult felé. Átvágtak a fellegvár alsó udvarán, ami körül kiszolgálóhelyiségek voltak: a konyha, egy-egy pihenő a személyzetnek és a helyőrségnek, raktárak, a forrásház konyhához tartozó helyisége. A reprezentatív helyiségek itt is, mint minden kastélyban, az emeleten kaptak helyet. Ahogy felértek a lépcsőn a nyitott folyosóra, már be is léphettek volna a nagyterem ajtaján. Murtagh nem emlékezett a vendégségekre, részben azért, mert túlságosan kicsi volt még, amikor Morzan elég gyakran megfordult itt ahhoz, hogy bárkit is itt fogadjon. Egyáltalán, ki a fene akart volna idejönni, hogy találkozzon vele. Volt egy olyan sejtése, hogy Morzan legfeljebb akkor használta a nagytermet, amikor túl sok kémje vagy embere jött egyszerre jelentést tenni ahhoz, hogy elférjenek az ebédlőben. Ha valamelyikük lett volna olyan ostoba, hogy úgy dönt, a kastélyban éjszakázik, a díszteremmel átellenes oldalon nyílt a két vendégszoba, az egyik a hölgyeknek, a másik az uraknak.

A második, zárt udvar annyival magasabban volt az elsőnél, hogy az emeleti folyosóról még négy lépcsőfok vezetett fel az ottani földszintre. A kastélyok legdíszesebb részei mindig a reprezentatív helyiségek, ennek ellenére a zárt belső udvart határoló folyosó, ahová csak a család és a cselédség kiválasztott tagjai léphettek be, mégis sokkal szebb volt. Még kamaszként tette a megállapítást, hogy ez elég sokat elárulhat Morzan önimádatáról – és Tövis gondolatai vidám színekbe fordultak, amikor megosztotta vele. Csak erősítette ezt a hitét, hogy a zárt kastélyrészbe átvezető átjárót olyan vastagon átszőtték a védővarázslatok, hogy Murtagh már gyerekfejjel is érezte a remegésüket a levegőben, pedig csak azután lett képes a mágiahasználatra, hogy ő és Tövis összekötötték az életüket. Most szinte a nyelvén érezte az ízüket.

Az igézetek ellenére neki nem volt szabad lejönnie a gyerekszobából, amikor idegenek jártak a kastély területén. Bárki olyan lépet be az alsó vár kapuján, aki nem tartozott a háznéphez, a dadusa a szobájába vitte. Az alsó vár szolgálói nem jöhettek fel, csak engedéllyel, és azt is megelőzte egy teljes átvizsgálás a felső vár kapujában. Amíg az megtörtént, Murtagh-ot valaki a hóna alá csapta, nehogy nemkívánatos szemek elé kerüljön, néhány cseléd pedig sietve végigszaladt az egész váron, hogy minden nyomát eltüntessék annak, hogy gyerek van az épületben.

De hát az embereknek pocsék orra van, jegyezte meg Tövis. Honnan tudhatták volna, hogy te itt vagy?

A játékokból. Tövisnek egészen másfajta fogalmai voltak a játékról, hát Murtagh erősen a gyerekkorára gondolt, hogy a sárkány láthassa őt élethűen kifestett, lakkozott fakatonákat pakolgatni. Felnőtt embernek nincs oka ilyesmit tartani maga körül.

Nem tudta volna, hát nem is próbálta elrejteni Tövis elől a a felvillanó emlékképeket. Morzan ritka vendég volt az ő Urû’baeni szobájában, de emlékezetes maradt számára a tizenegyedik születésnapja, amikor a férfi megajándékozta őt az anyja egyik tőrével, amit Murtagh évekig magával hordott, hogy aztán elveszítse, amikor az Ikrek visszahurcolták őt a fővárosba. A férfi akkor jött be, amikor ő éppen a játékkatonáival babrált. Morzannak nem tetszett. Ott állt felette, míg Murtagh gondosan visszapakolta őket a ládikójukba és aztán elkísérte őt, amikor levitték valamelyik raktárhelyiségbe, mert szerinte Murtagh túl nagy volt már a „gyerekes ostobaságokhoz” és ideje lett volna komolyabb dolgokkal töltenie az idejét. Az volt az egyik első alkalom, hogy úgy volt mellette, hogy nem volt (teljesen) részeg. Annyiból ismerős volt, hogy nem hozzá beszélt. Névtelen és láthatatlan alakoknak tartotta meg a kiselőadását arról, hogy a nemességben rengeteg a patkány, akik számtalan módon tudnak (és akarnak) majd ártani neki és nem engedheti meg magának, hogy gyöngeséget mutasson.

Oh? Még el is magyarázta? Egész kedves tőle.

Csak azt akarta, hogy tartsam a számat. Felvillantotta Tövisnek azokat a bálokat, amikor a nemesek megkörnyékezték, remélve, hogy kiszedhetnek belőle ezt-azt a király jobbkezéről, vagy akár magáról az uralkodóról. Eleinte félkegyelműnek tartották, amiért jobb híján szelektív süketségben szenvedett, valahányszor ilyen jellegű kérdéseket szegeztek neki. Nem miattam csinálta, csak és kizárólag maga miatt.

Szarkazmus, Murtagh. Szeretettel végigsimított a lelkén, hogy Murtagh beleborzongott.

Emlékezett rá, hogy amikor kiléptek a raktárból, Morzan az egyik kezével az alkarját szorította. Arról az anyja szorítása jutott az eszébe, amikor a nő felállította egy ablakpárkányra, hogy közösen nézzék, hogyan csillog a Leona-tó vize a távolban. Az anyja egy történetet mesélt neki – már nem emlékezett rá, hogy mit –, de elhallgatott, amikor Murtagh kiszúrta és megmutatta neki a hegyoldalon felfelé tartó kis csoportot. Hogy meghívott vendégek voltak, vagy egy kupac bátor nemes, akik merészeltek csak úgy beállítani a tóparti üdülővárosból, azt Murtagh nem tudta. Ő csak arra emlékezett, hogy mivel az anyja otthon volt, a ház úrnőjeként az ő kötelessége volt fogadni őket, még úgy is, hogy sokan nem is tudták, Morzan felesége és nem a szeretője. Murtagh akkor se ment volna le köszönni, ha nem kellett volna elbújnia. Csöpp teste minden porcikájával utálta azokat, akik merészelték megkurtítani azt a kevés időt, amit az anyjával tölthetett.

Emlékezett a névtelen szárnycsapásainak huppanásaira. Megmaradt benne, hogy akkor vette a kezébe a falovacskát, amikor a vastag falak és a nagy távolság miatt tompán ugyan, de beszűrődött hozzá az apja mély hangjának dühös mennydörgése. Azt sikoltozás követte és a vendégek elmenekültek.

Az anyja odahaza volt és már nem voltak idegenek a kastélyban. Az ilyen esetekre a dadusnak az volt az utasítása, hogy vigye el őt az anyjához, hogy a nő kedvét lelhesse benne. Az anyja aznap suttogva csendre intette és már suhant is vissza az apjához, aki megint-mindig-örökké dühös volt.

Arra nem szívesen gondolt, hogyan volt tovább.

Az érzés, amit Tövis sugárzott felé, kicsit olyan volt, mintha a sárkány elterpeszkedett volna a tudatában. Ráfeküdt a dolgaira, ezzel lehetetlenné téve, hogy ne rá figyeljen. Murtagh-ra rátört a vágy, hogy végigfuttassa a kezét a gyönyörű, meleg pikkelyeken. Tövis a maga vágyával felelt, hogy szeretné érezni az érintését. A kettejük közötti távolság mélyén ott pangott a szűk helyek félelme.

Morzan ugyanolyan célirányosan hagyta el a lakótorony ajtaját, mint korábban a nagyteremét. A szalon is erre a sorsra jutott. Murtagh-ban egy pillanatra felvillant a remény, hogy a könyvtárszoba felé tartanak: a gyerekkora óta itt tett rövid látogatásai során soha nem tudott bejutni oda. Morzan viszont nem mondta, hogy nem szabad feltörnie a védő varázslatait. Alapvetően sokkal kevésbé figyelt oda rá, hogy mit csinált, mint a király, aki elég szűkmarkú volt az oktatását illetően. A fővárosban nem sok reménye volt rá, hogy bármi olyasmit találjon, ami segíthet nekik megszabadulni, de talán itt lesz lehetősége egy kicsit a saját szakállára kutatni.

Majd később, mormolta Tövis. Már leszállt, közel a hegycsúcshoz, ami túl magas volt ahhoz, hogy fák nőjenek rajta. Alacsony áfonyabokrok takarták a sziklákat; Tövis egy foltban felgyújtotta azokat, hogy kellemesen meleg legyen a fekhelye. Murtagh szipogott egyet, mert egy pillanatra a saját orrában érezte a füst és a bogyók illatát. Tövist ez érthetetlen módon felvidította, aztán még jobban szórakozott azon, hogy Murtagh nem tudta kitalálni, min nevet.

A felső vár zárt részében sem futotta teljesen körbe az árkádsor az udvart. A boltíves folyosó úgy ölelte körbe az anyja rózsakertjét, mintha azzal egy régi költeményt akarna idézni.¹ Tövis adott erőt neki ahhoz, hogy ne torpanjon meg, menni tudjon tovább, amikor Morzan rálépett a kert belsejébe vezető útra.

Az egész vár rózsákkal volt teleültetve, amióta Murtagh az eszét tudta. A hegyre felkúszó szerpentin mentén tucatjával nőttek a vadrózsák, a díszkert kavicsokkal borított útjait vörös és fehér virágú tövek keretezték, a felső vár kaputornyán kívül egyre nagyobbra nőtt az a két bokor, amik az apja lobogójának színében bontottak szirmot. És persze ez a kert. Selenának talán életcélja volt, hogy mindenféle rózsából legyen legalább egy töve ezen a talpalatnyi helyen.

Nem emlékezett rá, hogy volt-e itt kicsinek. Ezt a helyet csak egyszer húzták elő a régmúlt ködéből, amikor ott hevert a kőasztalra szíjazva, gondolatlándzsák tömegétől szaggatott elmével. Ezt a helyet nem mocskolták be azzal, hogy újra és újra felidézették vele, ahogy az anyja szerető szavakat sugdos neki.

A legelső emléke erről a kertről az volt, hogy reszketve áll Morzan mellett és nézi, ahogy két dagadó izmú, izzadó férfi kicsákányozza a vékony talaj alatti sziklából a lyukat, amibe aztán az anyja ünnepi díszbe öltöztetett, faragott koporsóba fektetett, fagyhideg testét leeresztették. Morzan szótlanul állta végig a rövid szertartást. A férfi, akit korábban csak részegnek, dühösnek, vagy részegnek és dühösnek látott, néma és mozdulatlan volt mellette, ő viszont addigra a hátába vésve viselte a félelemét és nem mert sem sírni, sem kinyúlni a dadusa keze után.

Utána vitt el a királyhoz?, kérdezte Tövis.

Igen.

Arra bezzeg emlékezett, és rejtélyes okból még mindig fájdalommal töltötte el, hogy Morzan néhány nappal az anyja temetése után egyszer csak letette a kanalat ebéd közben, Murtagh-ra bámult és azt kérdezte tőle: Mégis mihez kezdjek veled?

Utána elég sokat volt távol. Szerintem volt egy egész év, amikor egyáltalán nem is láttam, mert lehet, hogy a városban volt, de nem keresett. Talán akkor jött hozzám először önszántából, amikor besétált az egyik órámra és utasította az oktatómat, hogy keressen nekem egy mestert, aki megtanít fidulán játszani.

A kerteket annak ellenére is gondozták, hogy a kastély ura évente legfeljebb egyszer-kétszer látogatott el ide. Az anyja halálának évfordulójakor, amikor Murtagh is eljött, a rózsák még csak nevelték a bimbóikat, apró, zöld göbök voltak a vékonyka szárak végén. Most, a tomboló nyárban, sokkal mélyebb, öregebb volt a leveleik zöldje. Elvétve még lehetett néhány régen elnyílt virágot látni, amiken az utolsó fonnyadt szirmok még ragaszkodtak a kehelyhez. Egyetlen kivétel volt.

Az ösvény apró lépőkövekből volt, a kert bejáratától lépőkövek vezettek a sírig. Nem jelölte fejfa vagy sírkő, a lépőkövek egyszerűen elfogytak egy halvány, púderszínű virágokkal teleszórt futórózsa előtt, ami évszaktól függetlenül folyamatosan nevelte az újabb és újabb bimbókat.

Murtagh a szokásnak megfelelően egy lépéssel az apja mögött állt meg. Nézte, ahogy Morzan lehúzza a repüléshez viselt bőrkesztyűjét, aztán a bal kezével megérint egy virágot. A középső és a csonka gyűrűsujja közé fogta a szárat, amitől úgy tűnt, mintha a virág csak eltakarná azt a hiányzó utolsó ujjpercet. Pillanatnyi mozdulatlanság után megdöntötte a kezét, hogy a haldokló napfény megcsillanjon a karikagyűrűjén. Megszokott mozdulatsor volt, minden évben eljátszotta. A következő az lett volna, hogy hátrafordul hozzá a csokor vadvirágért, amit Murtagh-nak kellett volna fogni. Most viszont nem az évfordulóra érkeztek, Murtagh nem rándult össze a régi szobájában a sárkányszárnyak huppanásaira, nem úgy ült az asztal mellett, hogy a szeme sarkából végig a zord arcú apját figyelte, aki a halántékát masszírozta, majd előbb egy pohár hideg vizet, aztán egy jéggel teli tömlőt, végül egy kupa bort kért, ebben a sorrendben. Néhány perc után újra csettintett, és a beszaladó két cselédet kiküldte, hogy szedjenek egy nagy csokor vadvirágot a hegyoldalban. Miután letette a virágokat a sírra, általában csöndben álltak néhány percig. A feszültségtől terhes némaságnak általában az vetett véget, hogy Morzan felhorkant és elviharzott, egyedül hagyva Murtagh-ot egy virág előtt, ami valószínűleg már régen az anyja húsát ette, hogy legyen ereje ilyen szépnek lenni. A nőét, aki úgy is végtelenül hiányzott neki, hogy alig emlékezett rá.

Most ennek a hagyománynak egy megtekert, kicsavart változatát művelték, ami bizonytalansággal töltötte el. Tövis mocorgott egy kicsit az elméjében, hogy elterelje a figyelmét.

És akkor Morzan megszólalt. Egyre gyakrabban fordult elő ez, hogy Morzan beszélt hozzá, néha a régi, megszokott nyerseség is hiányzott a hangjából, pedig kifejezetten hozzá beszélt. Most egészen tűnődőnek hangzott, amilyennek Murtagh csak akkor hallotta, mikor a szobájában ült, bort forgatott egy kupában, kifelé bámult az ablakon és az Alapításról beszélt, vagy a többi Szolgára emlékezett, miközben Murtagh valami lassút játszott.

– Éveken át azt hittem, hogy miattad halt meg.

Ha nem húzódtak volna a hátán a néhány napos korbácsnyomok, talán mondott volna valami butaságot. Tövisben felvillant a kétség ezzel kapcsolatban, de Murtagh szeretett volna hinni benne, hogy képes lett volna visszaszólni.

Morzan megint megsimogatta a virágot és zavartalanul folytatta:

– Erre most kiderült, hogy nem is feltétlen te, hanem a kisöcséd a ludas. Galbatorix – Murtagh a király nevének hallatán összerezzent – közbenjárásával sikerült valamelyest fellibbenteni a fátylat Selena halálának körülményeiről, ugyanakkor a te szerepedtől így sem tudok eltekinteni.

Felé fordult. Murtagh úgy érezte, mintha a pillantásával akarná karóba húzni.

– Éreztem benne a változást – mondta Morzan, a hangja álmodozóból keményre változott. Ez már ismerősebb volt. – Éreztem, hogy meghajlítod azt, ami korábban egyenes volt. Elgyöngíted azt, ami korábban erős volt. A király, a mi urunk, elmesélte, mi sok szépet talált a fejedben rólam meg anyádról. És azok alapján, amire te emlékszel – közelebb lépett hozzá, és Murtagh már egyedül volt, az apja jelenléte olyan erővel nehezedett rá, hogy az elméje falai bedőltek és maguk alá temették –, úgy tényleg a te hibád. Mert túl gyönge voltál, és a gyöngeséged megrendítette őt is. Szóval elvitte a kisöcsédet, aki meg tudta ölni Durzát.

Az apja felemelte a kezét, két ujjával megérintette Murtagh arcát, amitől pattanásig feszült mindene. A jobb vállától a bal csípőjéig egy nem létező izom görcsbe rándult.

– Láttad az öcsédet. Tudod, hogy gyöngének tetteti magát, aztán a megfelelő pillanatban lecsap és megmutatja az igazi erejét. Kihasználja a környezetét, hogy mindig azt tehesse, ami a számára a legelőnyösebb, nem igaz?

Murtagh száraz torokkal nyelt egyet. Gil’eadra gondolt, meg arra, amikor Eragon képébe vágta, hogy tehetetlen, és rákényszeríti őt, hogy a segítségére legyen.

Morzan még közelebb lépett, a keze Murtagh arcára simult. Régi éjszakák emlékei akartak felszínre törni, amikor a férfi bódultan hevert, ő meg összegömbölyödött mellette, változást remélve. Mindig egyedül ébredt, kivéve egyszer, amikor Morzan könnyedén megsimogatta a haját. Összenéztek a sötétben, a férfi felmordult, aztán döngő léptekkel távozott. Azóta is szilárd meggyőződése volt, hogy csak álmodta az egészet, Morzan ugyanis csak akkor érintette, amikor meg akarta pofozni. Mégis, maga a gondolat annyira felzaklatta, hogy soha többé nem mert a részeg apja mellett aludni.

– Gyöngének hitt téged, hát azt gondolta, hogy az öcséd is az lesz, ezért elvitte. És belehalt.

Morzan keze az álla alá csúszott, hogy felemelje a fejét, hogy Murtagh az arcába nézzen és ne a nyaksálját bámulja. Nem állhatta a pillantását, helyette az orrnyergére meredt, azt a ráncot figyelte, ami egyre mélyült az apja összevont szemöldökei között.

– Elég ebből a butaságból, bogyókám. Láttam, mire vagy képes, de tudnod kell, hogy túlélőnek lenni nem tesz téged győztessé. Nézz a tündékre, láthatod, hogy ők mire jutottak a bujkálással! Te viszont ember vagy; ha tényleg túl akarsz élni, győznöd kell.

Morzan végre elengedte őt és hátralépett. Murtagh annyira megkönnyebbült, hogy megbillent és majdnem összeroskadt. Az egyetlen gubancba összeállt gondolatai lassan kiengedtek, a szíve fájdalmasan nagyokat dobbant, hogy felolvassza és újra mozgásra bírja a jéggé vált vérét. Azt a vért, ami pillanatok alatt felforrósodott és az arcába szökött, hogy ökölbe szorult kezekkel meredt maga előtt a földre, amiért még mindig nem tudott uralkodni magán az apja közelében.

Morzan félrebillentett fejjel nézte őt, felemás szemei rajta függtek, bennük a morbid kíváncsisággal. Murtagh tudta ezt, még úgy is, hogy nem tudott, nem akart ránézni. Morzan megint kinyúlt felé, de ezúttal sikerült annyi lélekjelenlétet összekaparnia, hogy elrántsa a fejét. Morzan keze megállt a levegőben és volt képe úgy nézni rá, mintha Murtagh megbántotta volna.

A méreg úgy égette, hogy csak köpni tudta a szavakat:

– Egy nap majd ugyanígy fogok állni a te sírod előtt is, de akkor nevetni fogok.

Morzan felhorkant.

– Kérlek. Azért remélem, még egyszer elhúzod majd a kedvenc nótámat, ha már végre elő tudjátok adni duettben.

A harag az arcából a torkára húzódott és fojtogatni kezdte. Zihált, és ha jobban összeszorította volna a fogait, talán el is roppannak. Az elfeledett istenekre, ez a szégyen, ez a harag úgy ereszkedett rá, mint az éjszaka, és a pokolba az apagyilkosokat káromló babonákkal! A kesztyűje bőre nyikorgott, ahogy az ujjai összeszorultak, a kardja markolata után áhítozva. Le akart sújtani erre a hazugra, erre az átokra, erre az Esküszegőre, hogy legalább részben igazságot vehessen mindazért, amit velük tett.

A király azonban úgy bocsátotta el, hogy nem tehet kárt sem önmagában, sem a Birodalom hű alattvalóiban. Megígértette vele, hogy mindenben engedelmeskedni fog az apjának. Már nem volt beleszólása a tulajdon életébe, tehetetlen szemlélője lett az eseményeknek. Tudták az igazi nevét, és talán csak ez volt az, ami összetartotta a hamuvá vált lényét. Egyébként szétszórta volna a szél, mert Morzan tévedett. Murtagh gyönge volt.

Morzan még egyszer végigmérte és magára hagyta őt a kertben. Visszacsúszott minden a régi kerékvágásba, mert megint magára maradt, megint egyedül volt az anyja sírja előtt. Régen azonban, egy élettel ezelőtt, az egyedüllét egészen mást jelentett. Akkor biztonságot adott, pillanatnyi szünetet a megpróbáltatások sorában, és ezért még azt sem bánta, hogy idővel magányosságot szült.

Akkor és ott remegett. Ahelyett, hogy letérdelt volna a sír előtt, hogy egy egyoldalú beszélgetésben számba vegye az elmúlt év történéseit és alázatosan meghajtva magát tanácsot vagy útmutatást kérjen, befelé figyelt. Erővel próbált megnyugodni, hogy képes legyen legalább egy apró rést nyitni az elméje védelmén. Nagyon-nagyon mélyen érezte, hogy Tövis megriadt attól, hogy ő olyan hirtelen visszahúzódott, és fájt a tudat, hogy a társa miatta – már megint miatta! – szenved.

Nem volt értelme az üres levegőbe mondott imáknak. Az anyja nyughelyét nem jelölte hant, díszes sírkő vagy faragott fejfa. Egy buján virágzó bokor nőtt felette, de hiába a különbség, éppen olyan néma volt ez a sír is, mint bármelyik másik.

* * *

Vad, boldog üvöltéssel köszöntötte őket a varden hadsereg. Orik vigyorgott, mint a tök, a jókedve Eragonra is átragadt, Saphira pedig határozottan élvezte, hogy ő van a figyelem középpontjában. A sárkány állította, hogy túl jól eldugták a parancsnoki sátrat, azért kellett még egyszer fordulnia. Eragon a szemét forgatta és nem tett megjegyzést.

Megrezzent, amikor valaki durván megdöngette az elméje pajzsát. Nem támadás volt, inkább ököllel kopogtatás. Óvatosan kikukucskált, és Brom hangja ütötte meg a fülét:

… mert arra van eszetek, hogy csak így… na, mi van, végre figyelsz is rám? Szálljatok már le, az ég szerelmére, vagy Saphira azt akarja, hogy a király is lássa őt Urû’baenből?!

Bocsánat, húzta be a nyakát, és átadta az öreg szavait a sárkánynak.

Saphira egy viszonylag tágas téren szállt le, megvárta, amíg Orik leszáll, aztán Eragonnal a hátán elkocogott Nasuada sátrához. Közben a vardenek két oldalról felsorakoztak, a pajzsukat verték és kurjongattak.

Brom nem mondott semmit, de a jelenléte ott rezgett Eragon tudatának peremén és érezte a helytelenítését. Mentálisan széttárta a karját, ő igazán nem tehetett róla, hogy a sárkányának szüksége van arra, hogy imádják.

Nincs rá szükségem, de nem fogom visszautasítani, ha önként ajánlják föl, húzta fel az orrát Saphira. És hallom a gondolataidat, Eragon!

Tudta, hogy hallja, azért sem fárasztotta magát azzal, hogy kimondja őket. Egyébként is lefoglalta, hogy el tudja viselni a tömeg figyelmét, és ne forduljon le az idegességtől Saphira hátáról.

Brom úgy várta őket a sátor előtt összefont kézzel, hogy azért Saphira is visszavett egy kicsit. Mindig is érdekes volt, hogy az öreg mennyire tudott hatni rá. Eragon arra számított, hogy Brom is tesz majd valami megjegyzést a kinézetére, ehelyett a férfi csak végigmérte tetőtől talpig, megcsóválta a fejét, dünnyögött valamit a kezdők szerencséjéről, amit Eragon nem tudott mire vélni, aztán beterelte őt a sátorba.

Nasuada külsőre nem változott sokat, a kisugárzása viszont annál inkább. Már Tronjheimben is ott volt körülötte valami, amit Eragon érzékelt, de Saphira segítségével sem tudott nevet adni neki. Murtagh volt az, aki rávilágított a fiatal nő méltóságteljességére, a jelenlétének igazi mélységeire.

Bemutatták Orrin királynak is, aztán a varden sereg főbb tisztjeinek. Eragon igyekezett megjegyezni a neveket és pozíciókat, hogy ki és hol és miért felel. Végighallgatta a változásokat, a sereg kidolgozott stratégiáját, megosztotta, hogy ő és Saphira miben tudnak hozzájárulni a főerő támogatásához. Megbeszéltek mindent, aztán megbeszéltek mindent még egyszer, aztán Eragon dühösen visszamondta a korábbiakat, amikor el akartak mondani mindent harmadszor is.

– Esőre is felfogtam ám – zárta le a beszámolóját.

– Bocsásd meg, amiért feltételeztük, hogy a magad feje után fogsz menni – hajtott fejet Brom. Ellesmérában a tündék roppant udvariasan tudták elküldeni őt melegebb éghajlatra, Bromnak korábban kellett felkelnie ahhoz, hogy ne vegye észre a gúnyolódását. – Biztosak akartunk lenni benne, hogy pontosan ismered a szabályokat, mielőtt áthágod őket.

– Biztosak akarunk lenni benne, hogy nem hágod át a szabályokat – javította ki Nasuada és csúnya pillantást vetett Bromra. – Értékelem a tanácsaidat, Brom.

Ott rezgett a levegőben egy „de”, és Eragonnak voltak sejtései, hogy merre ment volna az a mondat. De kimondatlan maradt, az ereje egy csúnya pillantásban összpontosult a vardenek vezetője és az öreg között.

Brom felemelt kézzel elfordult a nőtől, mire Nasuada felszegte az állát. Jörmundur megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

Úgy sejtem, ez napi program errefelé, jegyezte meg csak neki Saphira. Egy szarvast teszek rá, hogy amikor Brom Teirmben a jelenlétünkkel járó a politikai problémákat sorolta, nem vette figyelembe, hogy azoknak a problémáknak a javát ő okozza.

Eragon ügyelt rá, hogy csak gondolatban nevessen fel.

– Még egyvalamit, ha úrnőm megengedi – szólalt meg Brom. Eragonhoz fordult: – Az összes kém eskü alatt vallotta, hogy Morzan akkor indult Ceunonba egy többnapos tárgyalásra, amikor ti leszálltatok Aberonban. Ha maholnap megütközünk, márpedig jelen állás szerint meg fogunk, akkor igen csekélyek rá az esélyek, hogy felbukkanjon.

– Csekély, de soha nem nulla – mutatott rá Orrin. – A lehetőségeknek pont az a varázsa, hogy csak konvergálnak.

Elég elvarázsolt figurának tűnik, jegyezte meg Eragon.

Szagra normális, bár talán egy kicsit túl sok pacsulit raknak a fürdővizébe.

– Én azért nagyon remélem, hogy most nem a mi kárunkra fognak konvergálni – mordult föl Brom. Lehetett valami harag közte és Orrin között, mert megint mozdult a keze, föl és le, valószínűleg úgy, hogy ő észre se vette. Kék szemeinek szúrós pillantását megint Eragonra szögezte. – Ha Morzan valami istenverése folytán mégis felbukkanna, akkor itt és most szeretném, ha megígérnétek, hogy úgy eltűntök, mint a pinty.

Brom lassan összefonta maga előtt a karját. Eragon elhúzta a száját.

– Megkaptuk a kiképzést – jelentette ki dacosan. – Magad mondtad, hogy kiváló vívó vagyok, és az még azelőtt volt, hogy elmentem Ellesmérába. Megváltoztam, te magad is látod.

– Igen, látom, hogy erős vagy te is és Saphira is, mint minden ifjú Sárkány és Lovas. Viszont ne felejtsd el, hogy Morzan elmúlt száz éves és éppen annyi tapasztalata is van.

– Nem hiszem, hogy túl sok alkalma volt gyakorolni az elmúlt időszakban – forgatta a szemét Eragon.

– És éppen ez a hozzáállás volt az, ami miatt a Rend elbukott! – csattant fel Brom. – Nagyra vagy magaddal, Eragon. Alábecsülöd az ellenségedet, de Morzant nem szabad alábecsülni!

– De túlbecsülni sem!

– Egymaga felelős több száz sárkány haláláért, hát nem fogod fel?! Nem csak azért hívják Vörös Lovasnak, mert vörös a szörnyetege, hanem azért is, mert vérfolyók ömlenek a lába nyomán!

Eragon kihúzta magát.

– Brom. Alagaësia utolsó szabad Sárkánylovasa vagyok és felesküdtem Nasuadára. Nem hagyhatom itt a hűbérúrnőm.

– És ha én adom parancsba? – kérdezte Nasuada komolyan.

– Nem gondolhatod te is, hogy…

– Az eszme – vágott a szavába a nő – fontosabb, mint egyetlen személy. Ti ketten viszont erőt adtok az eszmének. A jelenlétetek élteti a vardeneket, éppen ezért nem hagyhatunk titeket elveszni. Ha Morzan megjelenik, parancsolom, hogy menekülj, és ha lehetőséged van rá, vidd magaddal Orrin királyt!

– Van egy kiváló lovam, ami remekül alkalmas a hordozásomra – dörmögte a király és sértett pillantást vetett Nasuadára. – Értékelem az aggodalmukat, mindazonáltal a saját épségemet illetően mindenképpen a magam döntését fogom mérvadónak tekinteni és… na de kérem, az jófajta lithgow-i!

A kifakadás Bromnak szólt, meg annak, hogy a férfi a borát a tenyerébe öntötte. Nasuada szemöldöke is felszaladt, ahogy az öreg előbb alaposan megdörgölte, majd a zsebkendőjébe törölte a tenyerét. Eragon figyelmét egy pillanatra jobban megragadta az, ahogy a tiszta lenvásznon nem a fehérbor halványsága, hanem barna festék hagyott nyomot, mint az, hogy Brom feltartotta a jobb tenyerét, amiben ott tekeredett a gedwëy ignasia.

– El kell mondjam még egyszer? – kérdezte, és a hangja remegett az elfojtott érzésektől.

Eragon a tenyerébe bámult, a sötétszürkére fakult jelre, aminek ezüstösen kellett volna fényleni. Saphira belefolyt a tudatába, megsimogatta a jelenlétével, és Eragon ettől csak még jobban érezte, hogy miféle borzalomnak volt Brom kitéve.

Ahogy összeszedte magát, észrevette, hogy Saphirában nyoma sincs a meglepettségnek.

Te tudtad, döbbent rá. Te tudtad és nem mondtad el nekem?

Megígértette velem, húzódott vissza a sárkány.

Mikor mondta el?

Nem mondta. Mindig is tudtam. Már amikor kikeltem, tudtam, hogy Lovas volt és hogy már nem él a sárkánya.

Eragon megborzongott. Saphira megint megölelte.

Brom lassan leengedte a kezét. A tenyeréről a még folyékony festék az asztalra csöppent. Eragon száraz torokkal nyelt egyet.

– Ha megjelenik Morzan, akkor én és Saphira elmenekülünk – mondta nehezen. – És ha a lehetőségeink engedik, visszük magunkkal Orrin királyt.

– Tényleg úgy gondolják, hogy tűrni fogom az ilyetén bánásmódot? – fortyant fel Surda uralkodója.

Eragon meg se hallotta, azt a vitát Nasuadára bízta. Bromot nézte, ezer és egy kérdést akart feltenni, de az idő nem volt rá alkalmas.

Hamarosan, gondolta.

Hamarosan, bólintott rá Saphira, és Eragon tudta, a sárkány örül, amiért Brom felfedte, ki is ő, mert hazugság lenne azt állítania, hogy nincs még egyszer annyi kérdése, mint Eragonnak.

Volt. Saphirának mindig voltak kérdései, csak jobban palástolta a kíváncsiságát, mint Eragon.

* * *

A hegy keleti oldalán, ahol a vár állt, már sötét volt, fényt már csak a szomszéd csúcsok hósipkájáról visszatükröződő napsugarak adtak, mire Murtagh elég biztosan uralta az érzéseit ahhoz, hogy a legkisebb kaput meg merje nyitni az elméjén. Tövis azonnal észrevette a változást, még mielőtt Murtagh-on eluralkodhatott volna a félsz, a társa már ott is volt. Tövis érintése annyira nagyon figyelmes volt, hogy reszketni kezdett, és mocskosnak érezte magát, amiért a sárkány gondolatainak melegétől megint végigfutott az erein a forróság, felszítva a lángot a dühe még mindig izzó parazsán.

Tövis nem mondott semmit, de átszivárgott belőle a hegyoldal képe, ahol a korábban elégetett áfonyabokrok helyén már egy gödör volt. A hirtelen riadalom miatt, hogy Murtagh kizárta, mozdulni akart. Azzal tisztában volt, hogy nincs baja, ahogy azzal is, hogy bizonyára mindketten kikapnának, ha csak úgy berontana, így nem mert újra szárnyra kapni. Kínjában ásni kezdett. Amikor elfogyott a föld, a sziklába vájta a karmait. Ha egy olyan sziklára akadt, amit nem tudott félbetörni, tüzet fújt rá. Fehér karmai egészen megfeketedtek a koromtól, a tövükben az aprócska pikkelyek összenyomódtak, megsérültek, véreztek.

Bugyogva tört fel benne a bűntudat a sárkány mancsainak láttán, de Tövis félresöpörte az aggodalmát. Kifulladva elhevert a sekély sziklavályúban, amit magának készített. Gyűjtögette az erőt, hogy el tudjon menni keresni valami vadat, amivel elverheti az éhségét, de egyelőre csak szavak nélkül ösztökélte, hogy ossza meg vele, mi történt.

Nem tartott soká, a nap még nem ment le teljesen, de ahhoz éppen elég idő telt el, hogy Murtagh rájöjjön, hülyeség volt hiányolnia a megszokott dolgokat. Morzan rekordsebességgel ihatta le magát, mert még el sem kezdték kitalálni, hogy a vár melyik fala bírná el, ha Tövis leszállna a tetejére, mikor Murtagh fülét megütötte a férfi üvöltése.

Onnantól kezdve hallani se akart róla, hogy Tövis a kastély közelébe jöjjön. Minél távolabb volt a barátja az apja dühétől, annál jobb. Ő maga is fölmenekült a szobájába, hogy magára zárja az ajtót. Nem mintha bármi védelmet jelentene, ha egyszer Morzan be akarna menni hozzá, de érthetetlen módon mégis egyfajta biztonságérzetet adott neki.

Az éjszaka más volt, mint a citadellában. A baldachinos ágy mennyezetét bámulva kéretlenül az elméjébe szivárgott minden alkalom, amikor látta Eragont és Saphirát összebújni a tábortűz mellett. Az emlékei Tövisben is sajgó vágyakozást ébresztettek. De mégis: csodálatos megkönnyebbülés volt úgy nyugodóra térni, hogy összeért az elméjük. Tövis jelenléte megnyugtatóan hatott rá, tompa, jelentéktelen háttérzajjá halkította odakinn a cselédek futkosását, Morzant pedig nem is hallotta többet.

Tövis végül levadászott egy hegyi kecskét, ami elbízta magát és azt hitte, elmenekülhet egy sárkány elől. Murtagh együtt örült vele a sikeres vadászatnak, megdicsérte, amiért egy jóformán függőleges sziklafalon is meg tudott kapaszkodni – azt el nem tudta képzelni, hogy erre a kecske hogyan volt képes –, de aztán addig abajgatta, míg Tövis fel nem kapta a zsákmányát, és visszament a sziklavályúba elfogyasztani a kecskét. Nem tett volna jót a mancsainak, ha úgy kell maradnia, végig-végig kapaszkodni, míg Tövis eszik. A sárkány a szemét forgatta, de a bendőjében a meleg, aminek semmi köze nem volt az evéshez, ellazította Murtagh izmait is. Tövis mosakodásának ritmusos mozdulatai, az elméje dallama volt az, ami álomba ringatták őt.

Egymás gondolataiba gabalyodva töltötték az éjszakát, ami még úgy is sokkal pihentetőbb volt, hogy ugyanazokat a rémálmokat élték újra, mint mindig. Együtt nézték a hajnal első fényeit, és Murtagh elhatározta, hogy ha máshogy nem, akkor legyalogol az alsó várba a nyereggel a hátán, és Tövis oda már érte jöhet, Morzan pedig egyen kefét, ezt a napot már igenis a barátjával fogja tölteni.

Ennek megfelelően korán ment le reggelizni. Amúgy se volt kedve nézni, hogyan kornyadozik Morzan zord, gyűrött arccal az asztalfőn. A küszöbön aztán jól megtorpant, mert Morzan már ott volt. Bár valóban fáradtnak tűnt, az arcáról hiányoztak a másnaposság mély árkai, a fejéről pedig a jegestömlő. Félrebillentett fejjel nézett vissza Murtagh-ra. Ő meg egy darabig tátogott, mint egy hal. Leszegett fejjel ment a helyére és azt kívánta, bár szabadna láthatatlanná válnia.

Morzan még nem lehetett ott túl rég, ha egyszer üres volt az asztal. A gyűrött csíkok a terítőn, a nem teljesen egy vonalban álló gyertyák, a hiányzó asztaldísz, mind-mind arra engedtek következtetni, hogy az asztalt is csak egy pillanattal azelőtt fedték le, hogy a férfi belépett és a cselédeknek nem volt ideje mindent elrendezni.

Az idősödő felszolgáló sietve lépett be, kezében a tálcán két kupa és két tál volt, vagyis már szóltak neki, hogy Murtagh is megérkezett. Előbb Morzannak terített, majd gyors léptekkel megkerülte, hogy Murtagh elé is ételt tudjon tenni.

Felsikoltott, amikor Morzan hozzávágta a kupáját.

‒ Vidd innen ezt a löttyöt! ‒ hördült fel a férfi és vicsorgott. ‒ Meg ne lássam!

A nő holtra váltan hebegett valamit. Előbb az elgurult kupát kapta föl, aztán Murtagh elől is felmarkolta az italt és már ott sem volt.

A padlóra pillantott. A gyönge gyertyafényben a bor úgy festett a padlón, mint a vér. Az apja hunyt szemmel könyökölt és a halántékát masszírozta.

‒ … végre nem fognak az ígéreteim, erre rohadt belatonait hoznak, hát mindjárt felrobbanok…

A hirtelen kirohanása nem érte váratlanul, az apjának mindig is szokása volt az ilyesmi, az már inkább, hogy a borral volt baja. Murtagh egészen eddig abban a hitben élt, hogy a Belatona-közeli pincészetek borait kifejezetten kedveli, és nem csak azért issza, mert illik az őt körüllengő félig-meddig legendákba, hogy vér-sűrű bort iszik.

Ismerte már a férfi megfeszülő ajkait, a mozdulatot, ahogy a masszírozó ujjai lassan a kibontott hajába csúsztak. Mindegyik jel azt ígérte, hogy Morzan vagy mindjárt dührohamot kap, vagy egész nap főni fog a saját levében és elviselhetetlen lesz. Nem mintha egyébként nem történhetne meg egyik lehetőség sem.

Tövis adott elég erőt neki ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

‒ Hol marad Cillian?

Az intézőnek már az ajtó mellett kellett volna ácsorognia, míg ‒ általános esetben ‒ Morzan a teljes kihűlésig böködi a reggelijét, vagy amíg a másnapossággal járó fejfájása kicsit alábbhagy. Az intézőnek utána kellett volna előlépnie, hogy jelentést tegyen.

De Cillian nem volt sehol, és Morzan még mindig hunyt szemmel kuncogni kezdett, mély, rekedt hangja zavaróan hasonlított egy sárkány mordulásához.

‒ Ó, de jó lenne, ha itt lenne, nem igaz? ‒ Hátradőlt, már nem könyökölt, csak a tenyerét támasztotta az asztalra és máris Murtagh-ot nézte, aki nem tudott elfordulni időben és úgy érezte, hogy a férfi a veséjébe lát. ‒ A hülye elfelejtette említeni, amikor a legutóbb itt jártam, hogy elégedetlen a fizetésével és a saját kezébe vette az ügyet.

Murtagh meghökkent, Tövis összezavarodott.

Az mit jelent?

Azt hitte, hogy megúszhatja, ha meglopja Morzant.

Ó.

Ó bizony.

Innentől kezdve nem volt nehéz összerakni a tegnap estét. Morzan még mondta is az udvaron, hogy beszélni akar Cilliannel – Murtagh nem azt hallotta, hogy a férfi részegen dühöng, hanem azt, hogy józanon teszi ugyanezt.

Morzan csak egyszer kiáltott. Utána bizonyára morgó-sziszegő dühvel beszélt Cillianhez, ami valahol még rosszabb volt, mint az üvöltözés. Nem lehetett tudni, mikor süsse le a szemét, mikor húzza össze magát, mikor számítson akkora pofonra, ami után csillagokat lát és még napokig sajog az arccsontja.

De most nem dühös, mutatott rá Tövis. Arra figyelj, ami előtted van, Murtagh.

Igaza volt, szóval Murtagh arra figyelt, ami előtte volt.

Jelen esetben egy Morzanra, aki hívogatón begörbítette az ujját, majd a jobbjára bökött. Egy inas előrelépett, és ahogy Murtagh fölállt, fogta a székét, hogy áthelyezze azt Morzan jobbjára. Nemigen tetszett neki a kegy. Nem szeretett kartávolságon belül lenni.

– Mindenki kifelé – jött a következő utasítás.

Az árnyékok között megbújó cselédek mind elsuhantak. Az utolsó egy csengőt tett az asztal sarkára, hogy Morzannak ne kelljen kiáltania, ha mégis szüksége lenne valamire. Nem mintha az apjának gondja lett volna a kiabálással – inkább a cselédek lelki békéjének megőrzése végett volt a dolog. Drága apja esetében egy kiáltást követően belépni egy helyiségbe ugyanúgy jelenthetett megbízatást, mint gyors halált.

– Szóval, Cillian megdézsmálta kissé a kincstáramat. Természetesen többen is benne voltak a dologban, de végül a főkapitány volt az, aki felköhögte a teljes névsort. A fejében találtam még egy aprócska érdekességet.

Megpróbálta elfojtani a zavarát.

– Tehát a fejéből olvastad ki?

– Nem, dehogy! Kivertem belőle, a fejébe már csak azért néztem bele, hogy biztos legyek benne, hogy nem hazudott. – Morzan legyintett, mintha egy legyet hessegetett volna el. – Nem, az érdekes rész… ah, de azt majd meghallgatod a többiekkel együtt. Sorakozót hirdettem reggeli utánra.

Murtagh nem tudta hova tenni. Sértődött volt vagy inkább keserű? A hangja egészen vidámnak tűnt. Tövis sem tudott segíteni, pedig úgy érezte, nagyon nem mindegy. Nem akart rosszat mondani, főleg nem ilyen közel Morzanhoz, ezért inkább csöndben maradt.

Morzan nem szólt többet. Hogy miért hívta őt maga mellé, amikor csak két szót akart szólni hozzá… de nem kérdezett. Csöndben elfogyasztották az egyszerű reggelit, amit a konyha nyilvánvalóan nagyon sietve dobott össze nekik. Amint lenyelte az utolsó falatot, Morzan felállt – és vele Murtagh is, ahogy azt megkövetelte az illem –, nyújtózott egyet, majd dudorászva megrángatta a mandzsettáit és Murtagh-ra mosolygott.

– Munkára, bogyókám!

Azzal a kandallóhoz ment és leakasztotta a falról az egymást keresztező díszkardokat. Az egyiket odadobta Murtagh-nak. Zavartan elkapta, aztán követte Morzan példáját és kihúzta a pengét a hüvelyből. Egy pillanatra hülyének érezte magát, amiért valaha azt hihette, hogy Morzan kastélyában bármi csak dísznek van, a penge ugyanis borotvaéles volt és nem mutatta jelét romlásnak. De ha Morzan – nagyot nyelt – vívni akart vele, akkor miért nem utasította, hogy hozza le a saját kardját?

Nem volt ideje gondolkodni. Gyorsan az övére csatolta a fegyvert, és futólépésben ment az apja után, aki már az ajtóban volt.

Szerinted miért ilyen?, kérdezte Tövis.

Mert őrült?, felelt. Azt hiszem, vannak kérdések, amikre nem akarok választ kapni.

Máskor érdekel.

Vannak kérdések, amikre időnként nem akarok választ kapni.

Jöjjek én is? A sorakozóba én is beletartozom?

– A sorakozón Tövisnek is meg kell jelenni?

– Felőlem!

Szerintem ez egy igen volt, jelentette ki Murtagh pillanatnyi gondolkodás után.

Akkor már a folyosón voltak, és Murtagh maradék mondanivalóját belefojtotta a tény, hogy milyen sokan voltak a belső udvaron. Nem is tudta, hogy ilyen sokan vannak ebben a várban. Nem sok dolga volt a cselédséggel, a fővárosban volt egy inasa meg egy lovásza, akikkel napi kapcsolatban volt (habár utóbbival többé már nem), a többiek munkájáról elképzelése sem volt. Jó, talán még a szakácsról tudott, meg hogy vannak, akik takarítanak, de hogy mire fel álltak nagyjából harmincan az udvaron…

Morzan felvonta a szemöldökét, ahogy megállt a lépcső aljában. Végignézett a rang szerint felsorakozott cselédeken, aztán a kapu előtt és a falakon felsorakozott helyőrségre. Ők egy kicsit izzadtak, aminek talán a főkapitányuk gyanús hiánya lehetett az oka. Morzan akkor billentette félre a fejét – baljós előjel –, amikor kiszúrta az árkádok alatt a várnép úgy két tucat gyerekét. A legidősebb, egy lány, aki kendővel szorította hátra a nagyon göndör haját, azonos korban lehetett Eragonnal. Egy karon ülő babát tartott a csípőjére ültetve.

– Nocsak – mondta Morzan. – Rona?

Murtagh-ban megint feltört az utálat. Megpróbált nem fintorogni.

– Nagyuram – lépett elő a sorból a vár javasasszonya.

– Ez mindenki?

Körbemutatott. Rona, akit Murtagh mindig is vaksi, hajlott hátú vénasszonyként ismert, hunyorogva fordult körbe, aztán reszketegen fejet hajtott.

– Bizonyára. Az intézője, nagyuram, vagy a konyhamester bizonyára jobban meg tudnák mondani.

– De én magát kérdeztem.

Az asszony pislogott, aztán úgy mozgatta az állkapcsát, mint egy kérődző tehén. Bizonyára süket is lehetett egy picit, mert ő volt az egyetlen, aki nem rezzent össze, mikor Tövis leszállt a második udvart leválasztó, méter vastag tömör kőfal tetejére, és onnan nézte, mi történik odalenn.

Morzan nem várta meg az asszony válaszát. Két mondatot mondott az ősnyelven. Murtagh-nak támadt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem Tövis bemutatására hívatta össze a várnépet. Kényelmetlenül áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, úgy nézte, ahogy Morzan előlép és végigsétál a szolgák sorfala előtt.

– Tizenhat évvel ezelőtt a feleségem itt halt meg, ezek között a falak között. Igen kevesen vannak közöttetek, akik azóta kerültek ide, már ha nem számítom a… szaporulatot. Egyetért velem, Rona?

– Egyedül az alsó vár kapusmestere új, nagyuram.

– Tudja, Rona, az utóbbi időben fény derült bizonyos körülményekre az én drága Selenám halálát illetően. Olyasmikre gondolok, amiket a kastélyom gyógyítója bizonyára észrevesz, probléma nélkül.

Körbesétálta a javasasszonyt, hogy aztán éles mosolyogva lecövekeljen előtte. A nő arca egyszeriben roppant hasonlatos lett egy koponyához. A nyaka nagyot reccsent, ahogy felnézett rá.

– Bizony, bizony. Egyszer minden sárkánynak landolni kell.

Az asszony mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Morzan újra végignézett a társaságon.

– Azzal is tisztában vagyok, hogy pletykásak vagytok mind. Mind tudtok arról, ami történt, nem igaz?

– Nagyuram… – kezdte Rona, de Morzan elhallgattatta:

– Csitt! Erre a kérdésre egyesével fognak megfelelni. Gondolatban, mert egy kicsit bosszant, amikor visszaélnek a bizalmammal.

Murtagh keze ökölbe szorult a háta mögött. Látta, hogyan fordítják félre a fejüket ezek a nyavalyások, hogyan hunyászkodnak meg. Néhányan egyenesen sírva fakadtak, amitől csak még keserűbb lett a szája íze.

Morzan a gyerekek felé fordult, mire egy nő sikoltva kiugrott a sorból és térdre hullott előtte.

– Kérem, uram, nem tudnak róla, nem mondtunk nekik semmit, könyörgöm, én…

Az apja szájából a rövid mondat egyetlen szónak hangzott, amitől a nőnek egy reccsenéssel hátrafordult a feje. Eldőlt a kövön. Néhány gyerek hangosan felsírt, amitől Morzan arca ingerülten megrándult.

Murtagh.

Tövis hangja egyszerre volt bátorítás és figyelmeztetés, mert Murtagh addigra már félig át is vágott az udvaron, hogy ő legyen a következő, aki lecövekel Morzan és a gyerekek között.

– Uram – hajtott fejet. – Őket majd elrendezem én.

Morzan bal keze ki-be csukódott. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, és Murtagh úgy érezte, lyukat éget belé a teljes udvar összpontosított figyelme. Az egyik gyerek megint felsírt, mire Morzan felszisszent.

– Tüntesd el ezeket a kis fattyakat, velük majd foglalkozunk később – mondta Morzan és visszafordult a várnéphez.

Megint fejet hajtott, és a kendős lányra nézett. A lány pillantása riadtan pattogott közte és a hátrafordult fejű halott között, az ajka remegett, és szorította magához a babát, darabosan ringatta, hogy a nagy zajra megriadt kicsi elhallgasson. Nem igazán tudta, mit mondhatna neki. Mit lehet mondani akkor, amikor Murtagh már tudja, hogy mire megy ki ez a játék, és tudja azt is, hogy itt és most nincs menekvés, végig kell játszania a ráosztott szerepet?

Tövist legalább annyira dühítette a helyzet, mint őt, így benne sem lelhetett nyugalomra. A keze ökölbe szorult, hogy ne látszódjon a remegése. Mintha ólmot emelt volna, amikor a lépcső alatti egyik raktárhelyiség ajtajára mutatott. A kendős lány reszketegen bólintott, majd a nagyobb gyerekek segítségével beterelte a kicsiket az ajtón, akik félelmükben vagy sírva fakadtak, vagy oda akartak szaladni a szüleikhez.

Morzan közben nem tétlenkedett; az egyik lovász üvöltve rogyott térdre előre, ahogy Morzan nyers erővel áttörte a mentális védelmét. Az udvaron kitört a pánik, a cselédek menekülni próbáltak, de az ajtók, kapuk nem eresztettek, az emeletre vezető lépcső előtt láthatatlan akadály feszült. Egyetlen ajtó nyílt ki, az, amelyik mögé Murtagh beparancsolta a gyerekeket. Egy férfi észrevette ezt, és arrafelé rohant, de Murtagh elé lépett és elgáncsolta. Morzan úgyis utánamenne, vagy éppen őt küldené utána.

A kendős lány a bejárat mellett állt és hajtotta befelé a többieket, de nem őket nézte, a pillantása már Murtagh-ra tapadt, az arca fénylett a verejtéktől.

– Mire vársz, kölyök, tapsra? – harsant Morzan vidám rikkantása.

Kivonta a kardját.

A lány arcán volt még valami, nem csak félelmet látott. Volt ott még valami, és az Árnyak vérére, túl közel állt az undorhoz ahhoz, hogy Murtagh képes legyen megvárni, amíg a lány bevágja maga mögött az istenverte ajtót. Nem állhatta a pillantását. Hát nem veszi észre a nyavalyás kis csitri, hogy nem tehet semmit?

A férfi, akit elgáncsolt, sikoltott. Az arca elé emelt kézzel próbált védekezni, amikor lesújtott rá. Nem halt meg, a kard pont úgy érte, hogy a penge megcsúszott az alkarcsontján, aztán megakadt a ruhájában. A sikolya egészen megváltozott, Teirmi Goreth-t juttatta eszébe, és rá nem akart gondolni.

Újra lecsapott. A sikoly megszakadt.

A szíve hevesen kalapált, a vér a fülében dobolt. Csaknem húsz évet élt úgy, hogy azt hitte, egyetlen fia az apjának, és nézzenek oda. Egy vár teljes személyzete tudott róla, hogy van a világban valahol egy kisöccse, de egyiküknek se jutott eszébe, hogy ezt akár jelenthetnék is.

Ő nem Morzan volt. Azt az eskük nem tiltották, hogy őt megtámadják, vagy csak Morzan adott rá engedélyt, mert még mindig, már megint varázsol, de nem esett össze senki, egyedül a tenyere ragyogott fel a mágiája vörösével.

Murtagh harcolt, és ezt Tövis nem állhatta tétlenül. Elrugaszkodott és Murtagh-nak nem kellett figyelnie helyette a landolásnál, mert a sárkány úgy döntött, hogy a falra száll le, a kaputorony mellé. Néhányan térdre vetették magukat előtte, egy ember őrült sikoltással levetette magát a falról az alsó vár felé, ami jó ötven méterrel alattuk volt. Hárman még annál is ostobábbak voltak, kivont karddal rontottak Tövisre, aki egyetlen farokcsapással a belső udvarra söpörte őket. Egy fejre esett, a másik a lábát törte, a harmadik viszont ép bőrrel megúszta, azt Morzan úgy kapta el a zekéjénél fogva, hogy ne tudjon elmenekülni a kardja elől.

Tövis komor elégedettséggel nyugtázta a halálukat. Nem szerette a katonákat.

Gyorsan elfogytak az emberek. Egy ponton kcsapódottt a sárkányistálló csukott ajtaja, és a névtelen egyetlen mancs-mozdulattal egyszerre két embert ragadott meg és húzott be a barlangjába. Morzan nevetett rajta.

Murtagh kifulladva állt az udvar síkossá lett kövezetén, és próbálta figyelmen kívül hagyni a lassan befelé csukódó ajtó mögül kihallatszódó sikolyokat és még valamit, aminek gyanúsan csámcsogás-hangja volt. Morzant ellenben egészen felspannolták a történtek, egy dallamot hümmögött magának, ahogy lehajolt és beletörölte a kardját az egyik cseléd holttestébe. Nemtörődöm mozdulattal lökte vissza a fegyvert a hüvelyébe.

Murtagh felé fordult és felvonta a szemöldökét. A mosolyából fintor lett, ahogy végigmérte.

– Az ég szerelmére, kölyök, figyelhetnél rá egy kicsit jobban, hogy ne nézz ki úgy, mint valami barbár.

Nem tudott válaszolni. Minden erejét lefoglalta, hogy levegőt vegyen. Tövis le akart lépni a várfalról, de még meg se érintette a földet, amikor a félelem belemarkolt a jeges karmaival. Bánatosan nyávogott neki, és Murtagh szíve összeszorult. A gondolatai összeakadtak és nem tudta megmondani neki, hogy nincs semmi baj.

Morzan füttyentett és Tövis félreállt, a fal tetején rekedt katonák pedig libasorban lejöttek az udvarra, hogy megálljanak azok mellett a cselédek mellett, akik feladták a menekülést. Néhányan térdre rogytak. Morzan egyesével átvizsgálta az elméjüket, és néhány kivétellel mindegyiket térdre parancsolta.

– Most jutunk el a lényeghez – pillantott Murtagh-ra és az utolsó embert is elkapta a tarkójánál, hogy a földre lökje. – Gyere szépen.

Nem akart menni. A kardja markolata még úgy is csúszós volt, hogy kesztyű volt rajta. Azok ott a földön már sírtak, talán könyörögtek is, vagy imádkoztak, de Murtagh nem hallotta őket, Morzan elnémította őket.

– Ide állj. Fordítsd el egy kicsit a kardlapot. Még egy kicsit… most jó. Ne a gégére célozz, kicsit följebb és oldalra, rézsút vágás. Igyekezz nem a hozzád közel eső oldalra célozni. Gyerünk.

Úgy tett, ahogy mondta. A nyaki verőeret metszette el, ami mocskos egy munka, de Morzannak igaza volt. A megfelelő szög és a penge megfelelő tartása azt eredményezte, hogy a sebből fakadó vérszökőkút nem őt terítette be. Azt kizárta, hogy a katona egész teste rázkódott a zokogástól.

Így folytatták. Ha Morzan intett, Murtagh kardja lecsapott. Amikor a névtelen megint előbukkant, Morzan rámosolygott, és megengedte neki, hogy az egyik cselédet agyoncsapja, mint egy legyet. Utána Tövisnek kellett megmutatnia, mit tud. A parancs sürgetésére villámgyorsan előrehajolt, és amikor visszahúzta a fejét, a katonának már hiányzott a feje. Tövis nem nyelte le, kiköpte. Murtagh erre koncentrált, míg nem végeztek. A karja már teljesen elzsibbadt. Az elméje teljesen elzsibbadt. Már a dühnek sem maradt hely. Az sem hozott megkönnyebbülést, hogy az utolsó néhány emberrel Morzan végzett, ő meg csak nézte.

Más volt ez, mint amikor a szökése alatt megölte azokat a katonákat. Vagy amikor az Eragonnal közös utazásaik során összetűzésbe keveredtek. Nem is hasonlított a Farthen Dûr alatti csatához. Tornac arra tanította őt, hogyan legyen jó lovag, legfeljebb jó katonatiszt. Ez egy hóhér munkája volt, mocskos és undorító.

Tövis ott volt vele. A katonák iránt nem érzett sajnálatot, még úgy sem, hogy ezek soha nem voltak ott a citadellában. Őt főleg Murtagh érzései zaklatták fel. Murtagh-ot meg az, hogy Morzannak egyedül a csizmájára tapadt vér.

A személyzetből és helyőrségből mindössze tizenhat fő maradt életben: hat cseléd, és tíz katona. Morzan utasítására rogyadozó tagokkal, minden ízükben remegve hagyták el az udvart.

Morzan felé fordult és Murtagh lélegzete elakadt.

– Jól van, no. – Volt benne annyi, hogy letörölje a képéről a vigyort, még akkor is, ha a szeme csillogása megmaradt. – Nem egy tiszta munka, de ezt is meg kell tanulnod. Úr vagy, egyike a király lovasainak. Ha ügyes vagy, idővel elnyered te is az ítélkezés jogát, akkor pedig tudnod kell, hogy mely bűnök milyen büntetésért kiáltanak. Ezek itt elárultak engem, és ezzel a Birodalmat is. Annak a jussa pedig?

– Halál – nyögte ki.

– Úgy van. – Meglapogatta a vállát és Murtagh visszanyelte a kikívánkozó reggelijét. Morzan mintha kényelmetlenül érezte volna magát. – Jó, megjegyzem, téged majd csak akkor hívlak bakónak, ha az ellenséget kell kivégezni.

Csípőre tett kézzel közbenézett és nagyot szusszant. Mintha legfeljebb egy szobát segített volna átrendezni és nem lemészárolt volna egy kisebb falu lakosságának megfelelő embert.

– Kiváló. A kölyköket hova raktad?

Mintha egy vödör jeges vizet zúdítottak volna a nyakába. Hörögve kapta fel a fejét. Morzan pillantása… ellágyult?

– Higgyem el nekik, hogy azok a kis vakarékok tényleg nem tudnak semmit? Kérlek. Te is mindig beleütötted az orrod mindenbe, hát pont egy kupac minden lében kanál cseléd ivadéka lenne kivétel?

Hirtelen iszonyatos fáradtság kerítette hatalmába, amitől megszédült. Aztán attól, hogy Tövis minden előzetes figyelmeztetés nélkül dobott rá egy nagyobb energialöketet. Ő meg korábban nem értette, hogy mire fel viseli nehezen az ifjú sárkány azt, amikor Murtagh erőt kölcsönöz neki Yngmartól.

– A raktárban vannak. A lépcső alatt.

Morzan széles karlendítéssel intett, hogy akkor legyen szíves, mozduljon az említett irányba. Murtagh tessék-lássék megtörölte a kardját és eltette, aztán megroggyanó térdekkel nekiindult az udvarnak. A bensőjében kavargó aggodalom arra késztette Tövist, hogy küldjön neki egy mentális képet arról, hogy néz ki; szerencsére a sötét ruháin annyira nem látszódott a vér, az arcát sikerült letörölnie, a kezei viszont… Inkább lehúzta a kesztyűjét.

A gyerekek elég vacakul festettek. Ha Tövis ott van, bizonyára kiszagolta volna a félelmüket. Az apja vidámsága nyomban megfakult, amint meglátta őket, és lüktetni kezdett a halántékán egy ér, amint valamelyik nyerek nyöszörögni kezdett.

– Csináld! – mordult rá a férfi. – Egyszer úgyis meg kell tanulnod, akkor akár elkezdhetjük most is.

Kiszáradt torokkal biccentett. A kendős lányra nézett, aki legelöl állt. Már nem volt a kezében a baba; átadta egy másik gyereknek, akinek olyan haja volt, mint neki. Bizonyára testvérek voltak – vonta le Murtagh a kéretlen következtetést. De valamire muszáj volt koncentrálnia, mert az már nem tűnt elégnek, hogy Tövisbe kapaszkodva hagyja magát sodorni az eseményekkel.

Leültette a lányt egy kisebb ládára, és utasította, hogy engedje le az elméje védelmét. A lány testén alig látható remegéshullámok futottak végig, de a fejét egyenesen tartotta és bólintott, amikor készen állt. Jó példát mutatott a többieknek.

Borzalmas volt. Nem akart kinyúlni a lány felé, nem akarta megérinteni az elméjét, de megtette, mert ha nem ő csinálja, akkor Morzan fogja, annak pedig nem akarta kitenni. De így is arculcsapásként érte, hogy ez a lány, aki olyan nagyon bátornak mutatta magát, valójában milyen őrülten félt, ráadásul tőle. Az érzései egy vágtató ló erejével csapódtak neki.

Segíts, könyörgött Tövisnek.

Jövök.

Tövis elszigetelte őt a lány rettegésétől, miközben Murtagh átfutotta az emlékeit. Törékenynek tűnt minden, mint egy fagyott könyv lapjai, éppen ezért próbált olyan gyöngéd lenni, amennyire csak tudott. Diszkrét nem lehetett, de neki legalább olyan kínos volt látni, miket csinált ez a lány a kastély egyik eldugott szegletében az egyik katonával – az egyik már halott katonával –, mint neki.

Selenáról nem talált semmit. A lány mindössze annyit tudott róla, hogy a ház úrnője volt és még az ő születése előtt meghalt. Látta a képmását kiakasztva a nagyteremben. Az volt a véleménye róla, hogy nagyon szép, bár kicsit sápadt, és az alkotó igazán festhette volna kevésbé szomorúnak.

Murtagh kiemelkedett az elméjéből. A lány arca viaszosan csillogott az idegessége miatt kiütközött verítéktől.

– Na? – kérdezte Morzan.

– Nem csinált semmi rosszat – rázta a fejét Murtagh.

– Akkor ne húzd az időt.

A lány sietve felállt és átadta a helyét, még mielőtt Murtagh bármit tehetett volna vagy mondhatott volna neki valamit.

Sorra került a többi gyerek is. Minél fiatalabb volt, annál kaotikusabb volt az elméje. Látott apró kis stikliket, ártatlan hazugságokat, érthetetlen összefüggéseket és furcsa meggyőződéseket. Nagyon gyorsan eldőlt, hogy a négy év alatti gyerekeknek semmi értelme belenézni a fejébe. A többiekébe se nagyon volt. Csak arra volt jó, hogy feldühítse, mert ő lett az, aki lerombolta mások védelmét, aki elvette tőlük a titkaikat. Tövis segített, hogy az érzései ne szivárogjanak át egyik gyerek elméjébe se.

Te nem a király vagy, súgta Tövis.

Akkor miért csinálom ugyanazt?, kiáltott fel panaszosan.

A Tövisben felvillanó harag ikertestvére volt annak, amit ő érzett.

Nem kellett bántania egyik gyereket sem, amiért feltétlen hálás volt. Nem vitatkozott, amikor Morzan kiparancsolta őt az udvarra. Amikor kattant az ajtó zárja, megrezzent. Nem hagytak a kicsiknek se élelmet, se vizet. És voltak odabenn egészen kicsik is.

Feldúltan meredt Morzanra, aki a vállát vonogatta.

– Most komolyan, kiengednéd őket ide?

A hullákkal teli udvar felé intett. Murtagh biztos volt benne, hogy Morzant marhára nem érdekli, hogyan fognak sírni a gyerekek, amikor meglátják a szüleik holttestét… á, erről lesz szó. Morzan szépen bezárkózik a szobájába, talán még valami külön varázslatot is mond majd, hogy ne szűrődjenek be hozzá a hangok.

Lángoló arccal lehajtotta a fejét. Tövis, aki még mindig a fal tetején ült, felcsipogott. Ó, mennyire hálás a barátjának, amiért vele volt!

– Nehogy azt hidd, hogy csak ezért hoztalak ide – szólalt meg Morzan.

Azzal nekiállt kicsomózni a nyaksálját. Szürreálisnak tűnt, és Murtagh majdnem elnevette magát, hogy ők ott állnak, alig pár lépésre az első, már megszáradt vérfolttól, Morzan meg morogva gombolja ki a zekéje felső gombját, mert máshogy nem tud benyúlni a gallérja alá. Rövid matatás után diadalmasan elvigyorodott, mert végre kitapintotta és kikapcsolta a csatját annak az aranyláncnak, amit aztán előhúzott az inge alól. Egy gyűrű lógott rajta. Murtagh felé nyújtotta és hirtelen mintha nem is érdekelte volna, hogy korábban összeszidta, amiért neki nem sikerült olyan tisztán kikerülnie az imént történtekből, mint neki. A tenyerébe fektette a gyűrűt és a láncot.

– Anyád gyűrűje – mondta Morzan és Murtagh szíve nagyot dobbant. – Úgy terveztem, hogy akkor adom neked, amikor elhagyod az udvart, de… mindegy. A tiéd.

Logikus volt, hogy ha Morzannak volt gyűrűje, akkor az anyjának is legyen egy. Nem értette, hogy erre miért nem gondolt soha. Kérdések bugyogott föl benne, ahogy az apró aranykarikát nézte, de Morzan mindegyiknek elébe vágott:

– Megigéztük. Hogy tudjam, merre jár és mi van vele.

A gyűrű piszok nehéz lett a kezében. Tövis hangtalan küldött neki egy felvetést, hogy amint visszatértek Urû’baenbe, a gyűrű megy Murtagh kincsesládájába, mert hogy az ő nyeregtáskájában nem tarthatja, az is biztos.

– Kicsit megböködtem rajta a védőigéket, hogy ne csak akkor jelezzen, ha a kezeden van, hanem akkor is, ha a nyakadban a láncon. Ha segítség kell, csak szólj. Tartsd magadnál.

Mintegy válaszul a parancsra, és az azonnal derékba tört terveikre, a marka összezárult. Az arany még mindig meleg volt Morzan testének közelségétől.

Morzan egyet bólintott, aztán sarkon fordult és vissza se nézve magára hagyta.

Murtagh?

Megnyalta az ajkát.

Ha apám tudta, hogy anyám merre jár, akkor hogyan lehet, hogy el tudta rejteni Eragont?

Bizonyára nem véletlenül parancsolt rád, hogy tartsd magadnál, mutatott rá Tövis.

Tövis idegesen kaparászta a fal tetején a kövezetet. Murtagh nem kárhoztatta érte. Tövisnek nem azt jelentette ez a hirtelen ajándék, mint neki. Számára inkább kéretlen emlékeztető volt a király ingatag kőrakásként föléjük magasodó parancsára, miszerint hamarosan útnak kell indulniuk délre, hogy megpróbálják foglyul ejteni Eragont és Saphirát.

Félretolta a gondolatot. Majd foglalkozik vele akkor, amikor odajut. És Tövis hívta, hát ment, hogy átevickéljen a holtakon és felkapaszkodjon a fal tetejére, és végre-végre együtt legyenek.

>>> Következő fejezet >>>

 

1Alagaësiai ábécében a vessző, idézőjel, aposztróf kb. egy fordított U, mint a futharkban az Urisaz rúna.