Kávé nyolc tízkor

Nohát, némileg… elmaradásban vagyok mostanság az itteni publikálással. Lol.

Voltak a rendes hétköznapok. És volt az a furcsaság, ami ahhoz vezetett, hogy Galbatorix és Morzan találkozzon egy kávézó előtt. Ami zárva volt. Ők ketten meg túl fáradtak voltak ahhoz, hogy megbirkózzanak ezzel a ténnyel.

Ezer köszönet Light_Mare és SirBananadragon közreműködéséért! Ez a történet a velük folytatott Discord megbeszélésből nőtt ki.

A történetről: modern AU, de még mindig Alagaësiában vagyunk, csak a mi világunk technológiájával, azt hiszem. A lovas-kötés vett egy éles kanyart, hogy szegény sárkányok ne akadjanak fenn az első felsővezetéken, szóval azok a sárkányok, akiknek lovasa van, két lábon mászkálnak szanaszét, egyfajta humanoid gyíkokként. Még mindig kijárnak repülni, mert repülni buli. (Dugó alakult ki az M7-es autópályán, mert egy sárkány vészleszállást hajtott végre az erős szél miatt és kificamította a bokáját. A mentő-teherautó már úton van.)

A kávézó, a villamos-menetrend, Morzan munkahelye és ebben a történetben tulajdonképpen minden, egy valós budapesti helyszín koppintása.

Terrwyn: Morzan sárkánya

Falberd: csak említettem, de a regényben a varden Vének Tanácsának tagja volt.

Jó szórakozást!

 

Forrás

 

Kávé nyolc tízkor

Galbatorix egy átlagos reggele: csipog az ébresztőóra, de tulajdonképpen csak azért, hogy figyelmeztesse őt az indulásra, ha esetleg túlságosan elmerült volna az aktuális ügyében. Kilenckor nyit az iroda, addigra már ott kell lenni készen, tip-top formában. Néha már korábban bent van, akkor az alsó szomszéd morog, hogy az ébresztőórája kerek öt percig visong a lakásban, mire abbahagyja a csipogást és ő éjjeli műszakban dolgozik. Hát, így járt.

De nem aznap. Utólag belegondolva, talán hallgatnia kellett volna Jarnunvöskre, amikor negyed három magasságában figyelmeztette, hogy feküdjön le aludni. Akkor talán nem negyven perc szunyókálás után kellett volna egy gyors mosakodás után friss ruhába bújnia, hogy alig negyed órával az ébresztő megszólalása után kívül legyen a ház ajtaján.

Zavarták a fények és fájt a feje. De legalább a forgalom nem volt túl nagy, ami meglepte. Hétköznapokon azért is ment be korábban az irodába, mert akkor még nem tülköltek az autók a reggeli csúcsforgalomban. Jarnunvösk szerint inkább azért, mert egy hülye, de az ilyen személyeskedésekre nem volt hajlandó reagálni.

Akkor vette tudomásul, hogy hét óra alvás három éjszakára széthúzva talán mégsem a legfrissebb állapotot eredményezi, amikor a kereszteződésen átkelve megbotlott a padkában. Elvörösödve, a nyakát behúzva körbenézett, hogy vajon látta-e valaki, hogy majdnem elesett. Nem, ilyesmit nem játszik, akkor inkább elmegy kávéért. Aztán majd lefőz egy következő adagot az irodában, abból a fajtából, amit Cithríben pörkölnek, azt tudja teának álcázni. Csak ki kell szellőztetnie utána. Nem mintha Shruikan nem köpné be őt azonnal, de mire ő megérkezik és mire Jarnunvösk kiparancsolja őt az irodájából a kanapéra, hogy szundítson egy kicsit, addigra már régen kitalálja, hogyan tudja elkapni ennek a nyomorultnak a tökét és akkor lesz még egy nyertes ügye.

Még jó, hogy az iroda felé menet útba esett az a kis kávézó, ahol közepesen vacak löttyöt adtak. A semminél az is jobb.

Morzan egy átlagos reggele: addig csapkodni az ébresztőórán a szundit, míg végleg el nem hallgat, kinyomni a szokásos reggeli hívást Bromtól, mert a másik nem az anyja, és elmehet a fenébe, egyedül is be tud érni munkába időre, de azért még marad egy kicsit a takarók alatt, mert ott meleg van, a padló pedig gonosz és hideg. Egy perc után vagy összekaparja magát és fölkel, vagy éppen elalvás előtt Terrwyn átnyúl a lélekkapcson és kilopja a szeméből az álmot. Kifejezetten utálta, amikor azt csinálta, ezért többnyire inkább fölkelt. Csupa pozitívuma volt annak, ha álmos maradt: nem idegesítette fel magát azon, ha késett a villamos, mert állva aludt és az emberek sem bosszantották. Annyira.

Aznap zsebre vágott kézzel bóbiskolt a villamosmegállóban. Majd jól Brom orra alá dörgöli, hogy úgyis beért dolgozni, hogy aznap a másik nem hívta föl. Még kuncogott is rajta egy kicsit, közvetlenül azután, hogy a villamos, ami jó öt percet késett, begördült a megállóba. Felszállt. Meglepődött, hogy volt szabad ülőhely, szóval leült. Nyomban elaludt.

Akkor ébredt föl, amikor le kellett volna szállnia, de szerencsére, a következő megálló nem volt túl messze. Leginkább azért, mert a másik irányba a villamosra várnia kellett volna negyed órát. Nem, nem. Annyit pont tud sétálni, legalább magához tér egy kicsit a hidegben. Nem volt egy fázós típus, de elő kellett túrnia a repisapkáját a zsebéből, hogy ne fagyjon le a füle. Alig voltak az utcán, és azok se olyan formáknak tűntek, akik viccként értelmezték volna, hogy megdobálja őket hógolyóval. Inkább arra a kis kávézóra koncentrált, amiről tudta, hogy útba fogja ejteni. A teájuk pocsék volt, arról már régen lemondott, de a kávéjuk meglepően jó volt az árához képest. És talán jó lenne úgy előadni a késése okát a főnökének, hogy nem alszik közben, nem igaz?

Galbatorix mintegy két méterre a kávézó ajtajától torpant meg. Akkor tűnt fel neki, hogy már van ott egy figura, aki áll az ajtó mellett, a homlokát a kirakatnak támasztva, hogy aztán elemelje a fejét, majd visszaejtse az üvegre. Bam. Bam. Bam. Ha nem lett volna az ütemes dobogás, amitől Galbatorix összerándult, mint macska a metronóm hangjára, talán fel se tűnik neki a fickó. Meg a kávézó ajtaján a gusztustalanul giccses tábla, a „ZÁRVA” irányba fordítva.

Tulajdonképpen csak azért torpant meg.

Nem azért, mert a fejét szétverni szándékozó pasasnak nem volt tündefüle, de mégis ökölvastagságú hajfonat lógott ki a megbaszom a polgármestert feliratú sapkája alól. Valóban, bassza meg Falberd, Galbatorixnak már volt egy remek elgondolása, hogyan tudja elintézni, hogy úgy menjen a levesbe, hogy senki soha rá ne jöjjön, hogy neki köze volt hozzá, de hirtelen remélte, hogy ez a figura nem szó szerint gondolta a sapkafeliratát.

Bam. Bam.

‒ Befejeznéd, kérlek? ‒ szólította meg a pasast. Hátha akkor nem fog a látása megremegni, mint egy oldalba csapott fénycsöves monitor és le tudja olvasni a csuklójáról az óra állását, mert ha még nincs fél hét, akkor ez a kávézó bizony zárva, ő pedig koffein nélkül marad. Csörgött egyáltalán az ébresztőórája a reggel?

Ehelyett a krapek felé fordult, vele meg fordult egyet a világ. Ha copfos nem kapja el, hanyatt vágódik.

‒ Hé, jól vagy? ‒ kérdezte ő, pedig Galbatorix is kérdezhette volna ugyanezt. Copfosnak irdatlan táskák voltak az álmatlanságtól bevörösödött szemei alatt. Ismerős látvány. Az a furcsa gondolata támadt, hogy örülne neki, ha a fekete és kék szempár látványa is ismerős volna.

Kéne az a kávé.

‒ Öhm. Igen, persze, természetesen. Mennyi az idő?

A kávézó felé biccentett.

Copfos egy pillanatig csak meredt rá, aztán észbe kapott ‒ ilyen fáradt képpel Galbatorix egyszerűen képtelen volt felróni neki a lassú reakcióidőt ‒ és a zsebébe túrt, hogy előhalásszon egy jobb napokat is látott telefont. Összevont szemöldökkel próbált fókuszálni a kijelzőre.

‒ Uh, ööö, nyolc lesz hat perc múlva? Huh. El fogok késni, mint a szar.

Vágyódó pillantást vetett a kávézó ajtajára. Galbatorix követte a pillantását és sóhajtott. Aztán a fogyasztóvédelmi törvényre gondolt és hogy megéri-e beperelni a helyet egy pohár közepesen szar kávé miatt, amikor ez messze a legjobb hely a lakása és az iroda között. Nem számítva persze a puccos belvárosi kávézókat, de ott kinézik, ha elvitelre kér bármit.

Megbaszom a polgármestert felmordult és úgy nézett ki, mint aki mindjárt megint lefejeli a kirakatot. Szerencsére nem tette.

‒ Nem hiszem el.

‒ Én sem ‒ hagyta rá és egy kicsit megdőlt balra, hogy másik szögből is lássa, copfos tényleg annyival magasabb-e nála, mint ahogy látja, vagy csak a kávéhiány szórakozik vele.

‒ És még hideg is van.

‒ Az, rohadjon meg.

Copfos ráhunyorított. Galbatorix pedig úgy csinált, mint aki egészen addig az utcakövet fürkészte. Zavarta, hogy zavarba jött.

‒ Szerinted még mindig ugyanaz a riasztójuk kódja?

‒ Hogy tessék?

‒ Melóztam itt még diákkoromban ‒ mondta a figura és már mozdult is.

Kecsesen fordult, hogy irgalmatlan nagyot rúgjon az ajtóba, közvetlenül a zár alatt. Galbatorix eddig még csak filmekben látott olyat, hogy valaki csak úgy berúg egy ajtót, és nem száll ki azonnal a biztosítótársaság, hogy megtriplázza a havonta fizetendő összeget, mert ez így egészen biztosan nem szabályos. A csattanástól persze, ismét elsötétült egy pillanatra a világ. Megint copfos kapta el.

‒ Biztos, hogy rendben vagy? Nem esett le a cukorvéred?

‒ Vércukorszint ‒ javította ki automatikusan.

‒ Az, persze. Bocs, reggel van.

Nemigen tudta felidézni, mikor evett utoljára. Talán kilenckor lopott le még egy szelet süteményt a tálcáról, mielőtt Jarnunvösk azt mondta, hogy ne legyen már lehetetlen és kiadta az egészet Shruikannak azzal a felkiáltással, hogy szerencsétlen gyakornoknak is jusson valami. Egyikük se hallotta a férfi dörmögését, hogy már régen főállásban dolgozik.

Copfos szinte bevonszolta magával a kávézóba. Ő meg hagyta. Olyan kellemesen erősen szorította a felkarját.

Torix, az ég szerelmére.

Egy hülye is be tudott volna sétálni arra a helyre. Komolyan, még Bromnak is ment volna, ráadásul Saphira nélkül. Vagy Murtagh-nak, pedig a gyereknek még gondjai voltak az egyenes vonal mentén sétálással.

Azon már csak felhorkant, hogy a riasztó még mindig a régi volt. Éppen annyi ideje volt, hogy leültette ájuldozós csinifiút a kávézó nagyobbik asztalához, aztán sietett beírni a bombabiztos kódot, amit még ő sem tudott elfelejteni, pedig már megvolt vagy öt… vagy tíz?… éve, hogy itt tolta az igát. Egy, kettő, három, négy, öt. És működött.

Elégedetten összedörzsölte a kezeit, aztán a pult felé fordult. Balra a kávégép meg a csöpp hűtő, volt egy mosogató, meg persze a sütő, amiben hat és egynegyed perc, Morzan, nem hat és fél! alatt kisülnek a fagyasztva szállított croissantok, amiknek mindig is kartoníze volt és aki ismerte ezt a helyet, annak eszébe se jutott volna rendelni.

De nem is a croissant miatt jöttek.

‒ Huh, drágult a tejeskávé? ‒ kérdezte a pult fölötti palatáblát bámulva. Aztán mozdult a kávéfőző felé. Akkor tűnt fel neki, hogy legújabb barátja még mindig úgy pislogott rá, mint egy bagoly. ‒ Biztos jól vagy? Tudod mit, szerzek neked kockacukrot, hátha az életben tart, míg lefő a kávé.

Választ sem várva mozdult a pult mögé. Aztán kicsit gyorsabban kezdett keresgélni, amikor hallotta, hogy csinifiú fölkelt és némileg bizonytalan léptekkel a pulthoz kászálódik.

– Parancsolj – csapta le elé az egész dobozt, olyan svunggal, hogy három kocka kiesett és elpattogott a pulton. Csinifiú megint összerezzent és Morzan már emelte a kezét, hogy elkapja, de ő csak felnézett rá, a szemei sötétek, mind a felhős, holdtalan éjszakák.

– Szóval, kávé?

– Kávé.

– Duplán. Feketén.

– Mint a két szép szemed – bólintott rá és már fordult is böködni a kávéfőzőt.

Kis barátja mögötte köhécselt és leült az egyik bárszékre a pult másik oldalán.

A kávéfőző újabb típus volt, mint amit akkor használtak, amikor ő itt melózott, de a gombok lecserélése érintőkijelzőre nem változtatott a masina működésén. Plusz, még mindig neki kellett kiöntenie belőle a lefőtt kávézaccot. Micsoda dolog, hogy nem pucolták ki a gépet, mielőtt bezártak!

‒ Nem tudom, te hogy vagy vele ‒ jegyezte meg és odébb söprögetett a pultról egy adag műhavat, hogy le tudjon venni a polcról két bögrét a csinosabb fajtából, ami csak törzsvendégeknek járt ‒, de ez az egész téli díszítés-hülyeség engem egy kicsit kikészít.

‒ Ameddig nem kapcsolsz zenét, a vizuális környezetszennyezést még el tudom viselni.

‒ Most úgy teszek, mint aki érti az ilyen szavakat ilyen korán ‒ bólogatott.

Szakállas pali ajka mosolyra görbült. Morzan visszamosolygott és aztán zavarba jött, mert mi a fene. Biztos a meleg, szóval leszedte a a sapkáját. Aztán konstatálta, hogy nem rakott bögrét a kávéfőző alá, szerencsére még mielőtt elkezdett volna kijönni belőle a cucc.

A sapkát követte a sál meg a kabát, aztán az egészet felakasztotta a fogasra, ami az ott dolgozóknak volt fenntartva. Utána már csak a kávégép szörcsögött és jobb híján roppant csinos másik urat nézhette, ahogy ő lassú, megfontolt mozdulatokkal kihámozza magát a mélyfekete kabátjából. A nyakában szintén fekete selyemsál volt, alatta tip-top zakó, olyan szépen vasalt inggel, hogy abban Morzan sem talált kivetnivalót. A fekete-lila-ezüst csíkos nyakkendőjét talán kicsit szorosra húzta, hogy Morzannak ingerenciája támadt meglazítani. És ha már ott volt, akkor megnézni, hogy mi minden bujkál még az alatt a remekül passzos zakó alatt.

Krákogott egy kicsit, mire az a fekete szempár megint felé fordult és Morzannak egyszerűen muszáj volt a szörcsögve haldokló kávéfőzőre fordítania a figyelmét.

– Érdekes, hogy a tulaj mindig csak ilyen kiszuperált vackokat vesz, amik a megdöglés határán vannak – jegyezte meg. – Szerinted ez a műanyag boa ráolvadt már?

A szeme sarkából megint a fazonra pillantott. Ő a szakállát simogatta és hümmögött. Hát hogy tartson így fenn egy beszélgetést, kérem szépen, pedig ő tényleg próbálkozik. És csinifiúnak nagyon kellemes orgánuma volt, szívesen hallgatta volna még.

Meg szívesen bedobott volna egy kávét, a fene egye meg. Vagy lett volna az a kockacukor, amit a másik olyan szórakozottan a szájába vett.

Morzan. Nem vagy már kamasz.

Copfos dudorászott, míg kitöltötte maguknak a kávét. Elfelezte a lefőzött mennyiséget, ami úgy ránézésre nem dupla, inkább tripla adag volt, de Galbatorix nem panaszkodott. Kézbe kapta és örült, mert legalább volt mit csinálnia azon túl, hogy lassan elmajszolta a kockacukrot.

Azt is inkább kínjában csinálta. Copfos úgy mozgott, hogy… nagyon. Úgy ült ott, mint valami kávéreklámban, két keze között fogta a forró bögréjét és elbűvölten nézte, ahogy a férfi tejet melegít, aztán undorítóan sok csokiszirupot tol a maga italába.

Galbatorix felnézett rá. Amaz felvonta a szemöldökét és olyan ragyogó mosolyt villantott rá, hogy egy pillanatra eltűntek a sötét táskák a szeme alól.

– Egyszer élünk.

Galbatorix megint lenézett az italra. Aztán arra gondolt, hogy ő tulajdonképpen betört ide. Szóval az egyik kezével elengedte a bögréjét, félresöpörte a pultról a műhavat és a másik elé csúsztatta. Várakozón pillantott fel rá.

Amaz mély torokhangon kuncogott és neki is összedobott egy csokis tejeskávét.

Indokolatlanul finomnak találta. A baristája mosolyát meg mocskosul önelégültnek.

– Ez a legrondább kávé, amit valaha ittam.

– Nem mondtam, hogy sokat dolgoztam itt – rántotta meg a vállát, és kilépett a pult mögül, hogy leüljön mellé a másik székre. Csillogott a szeme. Jól állt neki, még akkor is, ha csak az álmosság tette.

– Mert most merre vagy éppen? – A bejárat felé pillantott és felvonta a szemöldökét. – Zárszakértő?

Szép szemű társa belenevetett az italába.

– A puha kis kacsóimmal?

‒ Szóval?

Szépszeműfiú rákacsintott és nem válaszolt. Galbatorixban már dolgozni kezdett a cukor meg a kávé, így kezdte egészen önmagának érezni magát. Talán azért lehet, hogy nem visszautasításnak vagy titkolózásnak vette ezt a választ, hanem meghívásnak. Ennek megfelelően válaszolt: fél karjára nehezedett, úgy fordult a másik felé és megnyalta az alsó ajkát. Volt egy sejtése róla, hogy milyen hatást kelt – és tekintettel arra, hogy a másik pillantása milyen kendőzetlenül futott végig a testén, sikerrel el is érte. Tetszett neki a másik, és nem csak azért, mert az imént berúgta az ajtót és csinált neki egy életmentő kávét.

‒ Ismerős vagy ‒ jelentette ki félrebillentett fejjel. ‒ Pedig nem szoktam elfelejteni azokat, akikkel találkoztam. Főleg nem a csinosakat.

‒ Minden hétköznap tíztől nyolcig, szombaton csak négyig ‒ felelt ő pimasz mosollyal. ‒ Persze váltott műszakban.

Galbatorix hunyorgott. Pörögtek a fejében a helyek, meg azok nyitva tartása. Nem hitte, hogy pincér, azt pedig leszögezték, hogy nem barista. És akkor sem felejtette volna el ezt az arcot, ezt a felemás szempárt, ha csak megállapítják a kávézó bezárt ajtaja előtt, hogy őket itt bizony nem fogják kiszolgálni és mennek a dolgukra. Talán utólag sajnálta volna, hogy nem tud semmit erről a férfiról és megpróbálta volna megtalálni.

És ha Galbatorix megpróbált valamit, akkor általában sikerrel is járt.

‒ Jó ég, hallom, ahogy pörög az agyad ‒ nevetett fel a másik, magasba csúszó vihsal, ami olyan béna volt, hogy Galbatorixnak muszáj volt mosolyognia rajta.

‒ Ha nem ez a kávé tartaná bennem a lelket, akkor már tudnám ‒ vont vállat.

‒ Hát persze ‒ bólogatott ő és belekortyolt a maga italába. Aztán felállt, előkotort egy tejszínhabot, és jókora habhegyet nyomott a kávéjába. Felkínálta Galbatorixnak, de azt visszautasította. ‒ Biztos vagy benne?

‒ Nem szeretem ezt a fajtát. ‒ Felvont szemöldök volt a jutalma. ‒ Mindegyik ilyen habnak mellékíze van.

‒ Ah, akkor te nemcsak játszod a sznob kis brókert, de az is vagy ‒ emelte meg az állát ő.

Felhorkant.

‒ Kérlek. Ügyvéd vagyok.

‒ Oh? És csak úgy velem jöttél betörni egy boltba?

‒ Technikailag magaddal hurcoltál.

‒ Akkor is lecsuknának, ha megmentettem az életedet azzal a kávéval? ‒ kérdezte ő és előrehajolt, a szemeiben érdeklődés. A szája sarkában meg tejszínhab. Vonzotta Galbatorix tekintetét.

‒ Egy ilyen nyilvánvaló ügyet nem lehet megnyerni ‒ jelentette ki. ‒ De azt el tudnám érni, hogy ejtsék a vádat.

‒ Oh?

‒ Nem várhatsz tőlem üzleti titkokat, amikor még a nevedet sem árultad el, drága.

Futó érintés, egy ujjával végigsimítani a másik állán. Ő élesen beszívta a levegőt, a szempillája megrebbent és Galbatorix látta, hogy erővel tartotta vissza magát attól, hogy belehajoljon az érintésébe.

‒ … Morzan. De a vacsit majd te rendezed.

‒ Mert megyünk vacsorázni?

‒ Nem vagyok az a fajta, aki az ilyesmit egy kávézó mosdójában intézi el ‒ rántotta meg a vállát Morzan és hátradőlt. ‒ És te sem tűnsz olyannak…

‒ Galbatorix.

‒ … Galbatorix ‒ ismételte mosolyogva. Kellemes hangsúllyal ejtette a nevét. Igen, egy vacsorát el tud képzelni ezzel a férfival.

Lehetne már este.

Morzan hátrafordult, és a pult szélén kihúzott egy szalvétát az adagolóból. Ez a mozdulat egy másik helyre, másik időbe, másik évszakba röpítette ‒ egyetem, egy tanszéki közös terem, ahol egy copfos fiatal kihúzott egy tollat egy dobozból, hogy morogva aláírja a beadandóját. Oromis éppen beszélt hozzá, de amint Galbatorix belépett, elhallgatott. Csak biccentettek egymásnak, és Galbatorix ment megkeresni az aktuális oktatóját az irodájában.

Oromis, aki neki csak egy tárgyat oktatott, egyébként a könyvtárszakosokat abajgatta. És volt az a könyvtár, ide alig két sarokra, benne az ország egyik legnagyobb szakirodalmi gyűjteménye, a nyitvatartása pedig…

‒ Te könyvtáros vagy! ‒ csapott a térdére diadalmasan.

‒ Neked már az első figyelmeztetést is személyesen vinném házhoz ‒ kacsintott rá.

‒ Soha nem késtem még könyvtári könyvvel.

‒ Miért nem lep meg.

‒ De most, hogy felvetetted a lehetőséget, talán kipróbálom.

Morzan mosolya kiszélesedett… aztán a pillantása megfakult. Galbatorix gondolatban végigszaladt mindenen, amit beszéltek. Morzan eddig partner volt, mit mondott, hogy most visszakozik?

‒ Nem vagyok oda az egyéjszakás dolgokért. ‒ Ezúttal komolyan beszélt, mintha egy szerződés részleteit beszélnék meg. A szerződésekben pedig jó volt. ‒ Ha ilyesmire vágysz…

A másik arcát nézte. Egyelőre nem volt biztos benne, hogy pontosan mit is akar, de abban biztos volt, hogy szeretné megint hallani, ahogy nevet. Meg látni, ahogy mozdul. Vajon táncolni is tud ezekkel a langaléta tagjaival, vagy keresztülesik a saját lábán? Le kell hajtania a fejét, amikor felszáll a régebbi típusú villamosokra? Ezer és egy kérdése volt, pedig ezek általában csak akkor szoktak felbukkanni, amikor már ismer valakit egy ideje. Amikor már némileg biztosabbnak érzi kettejük kapcsolatát. Kivéve Shruikannal, de ő csak egy gyakornok volt, benne bízhatott, de nem kellett tudnia róla semmit.

‒ Meglátjuk ‒ jelentette ki végül. ‒ De a vacsora áll.

‒ Talán azt is fontos lenne tudnod, hogy nem vagyok egyedül. – A kijelentés úgy érte Galbatorixot, mint egy pofon. Morzan nem láthatta az arcát, mert éppen a szalvétájával babrált, szóval folytatta: ‒ Lélekkapcsom van, és szeretném itt és most leszögezni, hogy Terrwyn fontos nekem, és ha ezt nem tudod elfogadni, akkor talán ne is raboljuk egymás idejét.

‒ Oh, hogy úgy érted, ah. Nos, Jarnunvösk le is harapná a fejem, ha beleszólnék mások kapcsolatába.

Jó válasz volt. Morzan megint őt nézte, a szája széle megint fölfelé görbült.

Neki meg megszólalt a telefonja a zakója zsebében.

Egyszerre rezzentek össze, amikor a meghitt szemezésüket megzavarta a telefon zizegése. Milyen furcsa, hogy egy ilyen halk zaj milyen hangosnak tud tűnni a csöndben! Milyen csöndes tud lenni egy kávézó, ha nem üvölt benne az ezerszer átkozott téli zenemix!

Galbatorix sietve a zsebéhez kapott. Aztán a másik zsebéhez, amit Morzan megmosolygott. Mattfekete tokba bújtatott telefon került elő, és Galbatorix felhorkant, és megmutatta neki a képernyőt, amin ametisztlila háttéren a Jarnunvösk név állt.

– Ha falra fested az ördögöt. Nem gond, ha ezt felveszem?

– Csak nyugodtan.

Milyen furcsa, hogy ma még nem hallott Terrwyn felől. Főleg azok után, hogy a hétvégét azzal töltötték, hogy Murtagh-ot próbálták nyugtatni, aki nyilván akkor lett beteg, hogy az anyja kitette a lábát az ajtón. És napközben nyilván nem volt semmi baja, hogy aztán a láza felszökjön az égbe, amint lement a nap.

Nem, egy kávé nem volt elég ahhoz, hogy ezt a megrázkódtatást kiheverje. Morzan megint a kávégéppel kezdett szemezni és úgy csinált, mint aki nem akar hallgatózni. Elég nehéz volt, Jarnunvösk ugyanis csaknem üvöltve szólt bele a készülékbe, éles hangja hallatán Galbatorix elkapta a fülétől a készüléket és próbálta lehalkítani, de van, aminél lejjebb már nem tudott halkítani ő sem, szóval csak eltartotta a fülétől a készüléket. A nő elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Morzan is teljesen kiválóan hallhassa minden szavát.

– Mi az, hogy jó reggelt?! Hol a pokolban vagy?

– Csak…

– Az irodában kezdtem, mert tudtam, hogy nem fogsz bírni magaddal és merészeltem büszke lenni rád, amiért nem vagy ott! Szóval elmentem a lakásodra, de ott se voltál, és most visszajöttem az irodához, de itt se vagy, és ki van csukva, hogy kétszer is elkerültük egymást menet közben, szóval nagyon ajánlom, hogy ne a könyvtáradban legyél!

Galbatorix pislogott egyet, majd roppant megfontoltan azt mondta:

– Nem ott vagyok.

– Akkor? Köddé váltál? Hol a csudában vagy?

– Egy kávézóban.

– Persze, hogyne, etess mást a hülyeséggel!

– Tényleg egy kávézóban vagyok.

Rövid csönd állt be a vonal túloldalán. Morzan küldött egy kérdő pillantást Galbatorixnak, mire a férfi megrántotta a vállát.

– Hol a pokolban találtál te nyitott kávézót télközép napján?

Éppen egymást nézték, szóval Morzan látta, hogyan jutott el Galbatorix az információ meghallásától annak megértéséig. Előbb kissé hökkent arcot vágott, aztán összeszaladt a szemöldöke, hogy aztán beharapja az alsó ajkát. Elpirult, és Morzan meg akart halni, mert ő nem vörösödött el a füle tövéig, ahogy Morzan szokott, nem, barna orcáin csak két enyhén vöröses folt virult ki.

A szájába tömte az öklét, hogy ne vihogjon fel. Nem csak azért, mert mekkora hülyeség ez már, figyelmen kívül hagyni a létező összes jelet a megváltozott menetrendtől a kiürült utcákig arra vonatkozóan, hogy munkaszüneti nap van, hanem azért is, mert a másik annyira édes volt, hogy muszáj volt.

Csak aztán Galbatorix kinyúlt és megszorította a térdét. Nem figyelmeztetés volt, inkább mintha azt akarta volna kérdezni, hogy mit mondjon Jarnunvösknek, hol van, csakhogy Morzan túlságosan el volt foglalva azzal, hogy a kezet bámulja, ami az ő térdén volt. Előbb az érintés az arcán, aztán az, ahogy Galbatorix a saját térdére csapott, most meg ez. A pali nagyon szeretheti a taperolást.

Felnézett Galbatorixra, aki kutakodva méregette, a kezében még mindig a telefonnal, a túloldalon Jarnunvöskkel, aki egyre a férfit szólongatta. Morzan mosolygott, mire Galbatorix arcáról eltűnt az udvariasan semleges arckifejezés, a szemei újra ellágyultak.

– Bocsánat, elkalandoztam – szólt bele Galbatorix a telefonba.

– Azt hallom. Egy perced van kibökni, merre vagy, utána a kapcsot fogom iránytűnek használni, de ha úgy kell megtaláljalak, akkor egy hétre bezárlak egy labdamedencébe.

Morzan elképzelte, és ortó hangon felhorkant.

– Torix? Van veled valaki?

– Tulajdonképpen igen.

– Remek, örülök neki, de mi lesz az ebéddel, amit nekem ígértél?

Az első gondolata az volt, hogy milyen kár, Galbatorix már elígérkezett. A második pedig az, hogy te jó ég, de hát ő is. Terrwyn családjához volt hivatalos ebédre és azzal indokolta meg, hogy nem utazik le már előző este Terrwynnel, hogy ott aludjon, mert a nem igazán anyósa kihúzhatós vendégágya piszok rövid volt, ő meg azt mondta, hogy miután három éjszaka zsinórban egy nyűgös beteg gyereket próbált altatni, szeretne kényelmesen aludni.

Nem csoda, hogy Terrwyn nem böködte meg a reggel, túl messze volt ahhoz, hogy kinyúljon felé a lélekkapoccsal, Morzan pedig addig nem szokott ránézni semmilyen chatre, míg magához nem tér.

Ki van csukva, hogy ezt elmesélje a barátjának.

Valami hasonlót látott lefutni Galbatorix arcán is.

– Autóval vagy?

– Úgy nézek ki, mint aki tegnap óta vett egy autót?

Galbatorix szaggatottan sóhajtott.

– Taxival vagy?

– Nyilván.

Galbatorix bemondta a kávézó címét. Aztán letette a telefont. A kezét Morzan térdén felejtette és ő nem tervezte figyelmeztetni ezzel kapcsolatban.

– Van terved a hétre? – kérdezte Galbatorix.

– Ezt az egész ostobaságot a télközéppel nem számolva? Nemigen. Holnapután már melózom, mint rendesen.

– És mikor…

– Hétköznap tíztől nyolcig – ismételte magát. – Hétvégén tíztől négyig. Váltott műszakban. És te?

Galbatorix a szemébe nézett. A hüvelykujjával apró köröket rajzolt, szóval mégsem feledkezett meg róla a mocsok. Morzan nyelt egyet.

– Meglehetősen rugalmas a munkaidőm – mormolta. – Meglátom, mennyire vagy udvariatlan azokkal, akik zárásig maradnak.

– Már bocsánat, de nagyon kedves vagyok. Már amennyiben nem Oromisnak hívnak.

Galbatorix szusszanva kuncogott egy sort, ami azt jelentette, hogy mondott neki valamit a név. Nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e vagy sem.

Egy taxi lefékezett a kávézó előtt. Piszok jó időt futottak, és Morzan roppant sajnálta ezt. Meg azt is, hogy Galbatorix visszahúzta a kezét, még mielőtt az emberbőrbe bújt sárkány kiugrott volna a hátsó ülésről, hogy a karjait széttárva sietségre ösztökélje a társát. A szarvai végére akasztott lógó kis díszek vadul himbálóztak, a bőrtaréja a fejéhez simult, a szeme fölötti kis bőrnyúlvány egészen kifakult a hidegben. A lila pikkelyei mellé még lila kabátot is választott, ami Morzan véleménye szerint egy kicsit már sok volt, de Galbatorix pillantása ellágyult, ahogy a nőre nézett.

Akarta azt az arckifejezését.

– Akkor majd találkozunk.

Galbatorix szeme őrá villant:

– Ne felejtsd el a vacsoránkat.

Tuti szándékosan csinálta azt a csípőmozgást, ahogy kilejtett az üzletből. Csak azért, hogy Morzan csorgassa a nyálát utána. Meg hogy aztán nevessen rajta, mert a műsorból semmi nem lett volna, ha fölveszi a kabátját. Jól behúzta a nyakát, amint megcsapta a hideg és nagyon gyorsan öltözött föl, bár abban talán a lélektársa sürgetése is benne volt.

A nő kutató pillantást vetett rá, még mielőtt beült volna a társa mellé a taxiba. Morzan vigyorgott rá és integetett neki, mire a nő a szemét forgatta és csatlakozott Galbatorixhoz a hátsó ülésen. Ahogy a kocsi elhajtott, Morzan látta, hogy Galbatorixhoz simul. Szerencsés egy nő.

Milyen kár, hogy neki is menni kell.

Azért ha már megbontotta, vitte magával a tejszínhabot. A megállóban a villamosra várva azon tűnődött, hogy megegyeztek egy vacsorában, de dátumot nem beszéltek meg. És Morzan elfelejtette mondani Galbatorixnak, hogy van neki egy Murtagh-ja.

Hát.

Kialandí a harmadik kör bingó fölött haldoklott, amikor felcsipogott a telefonja. A nagymamája nagyon mereven nézett rá, de csak azért is felvette, hogy megnézze.

Betörtem a kávézódba – M.

Alig tíz másodperc múlva érkezett a következő üzenet: Asszem elfelejtettem visszakapcsolni a riasztót. Ha felnyomsz, megütlek.

A család felhördült, amikor szitkozódva kirohant, de nem érdekelte. Ha bárki más küldte volna az üzenetet, meghívta volna ingyen kávéra, amiért ilyen remek indokot adott neki a távozásra, de biztos volt benne, hogy az ennek a rohadéknak a fejébe szállna.

Vége