Vae Victoribus #2

Volt egyszer egy tünde, aki beleszeretett a tengerbe. Volt egyszer egy sárkány, aki vissza akarta őt kapni.

Ezzel elszomorítottam magam. Figyelmeztetés mentális problémákra meg függőségekre.

Gondoltam rá, hogy tán kéne nevet adni a sárkányoknak, aztán eszembe jutott, hogy a Nevek Száműzésének pont az volt a lényege, hogy mindenki elfelejti azokat a neveket, szóval. Nincsenek megnevezett sárkányok, kivéve azokat, akiket nem átkoztak meg.

Bendemon nevét tessék úgy ejteni, mintha magyarul lenne.

Referencia: 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9.

Bendemon

Beirföld mindig is furcsa szöglete volt a világnak. A régi időkben, a Bukás előtt, az emberek előtt, csodájára jártak a folyékony kristályainak. Utána sokat változott a vidék, és a hely varázsa nem tudta megakadályozni a lezüllését. A kisebb szigeteket kalózok használták tanyának, és amikor megneszelték, hogy a Sárkánylovasok ki akarják füstölni őket, kihajóztak. Egy hajó eléghet a sárkánytűzben, ellenben fenn marad a víz színén és nem kell etetni. Tovább távol tud maradni a száraztól, mint egy repülő gyík.

Tisztességes tünde nem tűri a fertőt, és ha nem bír vele, hát odébbáll. Bendemon az egyik utolsó tünde gyermek volt, aki Eoamban született és nőtt fel. Gyerekként emberekkel játszott, velük hentergett a porban, vagy ment szöcskét fogni. A hetedik utcából is jöttek srácok, hogy rácsodálkozzanak a tündegyerekre, aki megeszi a halat, ha azt mondják neki, úgyse meri. A szüleik nem hittek nekik, amikor elmesélték otthon.

Bendemon egy tucat embergyerekkel szaladt le a kikötőbe, amikor híre ment, hogy jós érkezett északról. Ugyanúgy a száját tátotta, mint a halandók, ahogy meglátta az urgalt, akinek lefűrészelték a szarvát és kihúzták a szemfogait. Az urgal méltóságteljes lassúsággal mozgott, hatalmas termete ellenére gyöngéden csomózta meg a zsinórokat, húzkodta a vásznat, miközben a piac egyik üres fabódéjára ponyvát húzott. Olcsón adta a mesterségét: némi aprópénzért bárkinek belenézett a jövőjébe.

Bendemon megvetően mosolygott, amikor sorra került. Magabiztosan nyújtotta előre a kezét, benne a pénzzel. Az urgal egyik mancsával megragadta a csuklóját – durva, erős bőre volt, ami irritálta a fiú kifinomult érzékeit – a másikat a kezére fektette. Olyan hatalmas volt, hogy Bendemonnak talán az egész keze elfért volna a tenyerében. Zavartan vette észre, hogy nem látta, vette el tőle az érmét, a tenyerébe simuló tárgy ugyanis nem a fém volt, hanem egy sárkánycsontból faragott amulett.

A jós pillantása a tündéébe mélyedt. Mély hangját olyan volt hallgatni, mintha egy fazék lobogó vízből próbált volna értelmes szavakat kihallani.

– Nagy dolgokat látok körülötted, fiú. Csupa hatalmasság, amiknél te kisebb vagy. Vigyázz, rád ne lépjenek, el ne tiporjanak. Látom a szemedben a tengert: vigyázz, hogy el ne sodorjon az ereje, meg ne részegítsen a hívása, magával ne ragadjon a szeszélyessége.

Bendemon mosolya szélesebbé vált.

– Mit tudhat egy tünde sorsáról egy halandó?

– Csak azt, amit egy magát halhatatlannak gondoló nem akar észrevenni – hajtott fejet az urgal.

A tünde nevetett és egy szavát se hitte el. Már akkor megfeledkezett a jóslat helyett rejtvényről, amikor hazafelé a többi fiúval karikázott.

Nem sokkal később a szülei úgy találták, hogy kezd meglátszani rajta a hasonló társaság hiánya. Bár szerették a tenger moraját, a fiuk fejlődését szem előtt tartva inkább Ilireába költöztek. Bendemonban már kifakult a honvágy, amikor bekötötték a szemét és bemutatták a sárkánytojásoknak. Első alkalommal nem választották ki; vissza kellett mennie még egyszer, hogy amikor kicserélték az ilireai és a huginhuildri tojásokat, újra próbára tegyék. A társa felismerte őt és kikelt neki. Bendemon nevetett, amikor látta, hogy a fióka szürke és kék, mint a háborgó tenger.

A kötés közte és a társa között kiélesítette az érzékeit. Rájött, hogy nyughatatlanság lakik a lelke mélyén, az húzza, hívja őt valami felé, de a célt nem tudta meghatározni. A társa és a mesterei is tudatában voltak ennek; meditációval és más elmegyakorlatokkal megtanították neki, hogyan teremtse meg a belső békéjét és egyensúlyát. A sárkány szíve-lelke társa volt, és bár egyikük sem volt soha a legerősebb vagy a legügyesebb, el tudták ezt fogadni, meg tudták érteni és képesek voltak értékelni önmagukat a megfelelő tulajdonságaikért.

A kardja színét a sárkány pikkelyei adták. Ahogy Rhunön az ifjú Lovas kezébe fektette az elkészült kardot, egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mert a mosolyában megsejtett valami baljósat. Ő akkor azt hitte, hogy egy meggondolatlan fiatalt lát, aki még a kiképzést követő utazásai alatt valami ostobaságra adja a fejét és meghal. Nem izgatta a dolog. Aki évezredeket él, az már nem zavartatja magát mások gyarlóságaival; ő csak azt remélte, hogy a kard majd visszakerül hozzá és más formába öntheti, ha eljön az ideje.

Mindig ő készítette a Lovasok fegyvereit. Hallott már mindenféle nevet: Hajnalzúzó, Reménytörő, vagy a fantáziátlanabbak közül Agyar, vagy csak simán Éles. Bendemon a Tengeri Vihar nevet adta a kardjának, amivel a jobbak közül került ki. Rhunön ellenvetés nélkül helyezte el a jelképet a pengén és a hüvelyen.

Vrael megmosolyogta és azt mondta, ha már tenger, akkor vezessen az ifjú Bendemon első útja a tengerhez, mutassa meg a sárkányának, hol született. Kergetőzzék egy kicsit a kalózokkal, teremtsen fél évre nyugalmat a déli vizeken.

Bendemon nem foglalkozott az emberekkel, a tündék pedig már csak látogatóba érkeztek Beirföldre. Sosem maradtak túl sokáig, így Bendemon egyetlen ismerősével sem találkozott. Már ha a végtelen víztömeget nem számítja annak.

A sárkány akkor látta először az óceánt, mélységesen lenyűgözte, és benne is feltámadt az a furcsa érzés, hogy ez az, erre a helyre teremtették, mert ő utazók és tengerparti sárkányok leszármazottja volt, az ősei partvonal menti szirteken fészkeltek és hatalmas tengeri szörnyekkel küzdöttek meg, hogy nevet szerezzenek maguknak.

Megrészegítette őket a szél, kitárt karral-szárnnyal álltak a parton, amikor lecsapott a vihar, kacagtak, amikor olyan szélben repültek, amikor nem is ők irányítottak, csak próbáltak nem meghalni az egymáson elcsúszó, folyton változó légáramlatok között, olyan hullámok közé buktak le, amik nagyobbak voltak, mint a sárkány.

Amikor hívták őket, visszatértek Ilireába, de az óceán zúgása ott maradt bennük, nem tudtak szabadulni tőle többé. Minden perc, amit a partvonaltól távol töltöttek, egy évnek tűnt, minden év egy évszázadnak. Honvágy volt ez, iszonyatosan kínzó és pusztító függőség, amit nem lehetett kiirtani, elfojtani.

Ez célt adott nekik, amiért olyan keményen kezdtek dolgozni, mint előtte soha. A sárkány erőt akart, hogy ne lehessen a szelek játéka. Bendemon hatalmat akart, hogy ne lehessen többé senki, aki elszakítja őt az imádata tárgyától. Dolgoztak hát, jobbak akartak lenni, hogy áthelyezzék őket Vroengardra, ahol soha nem lehet túl messze eltávolodni a parttól. Ahol elég felmenni egy torony tetejére, hogy megint lássa a végtelen víztömeget.

A tanoncéveik alatt nem zavarta őket, hogy voltak náluk jobb párosok. Ennek vége szakadt. Nem értették, miért kell utazniuk, miért nem lehetnek örökké a tengerparton. Bendemon készen állt rá, hogy keressen magának valami mondvacsinált okot, még akár a nïdhwal párzási szokásait is vizsgálta volna, csak hagyják őt ott élni, ahol a sós szél teszi mattá a társa amúgy is szokatlanul fénytelen pikkelyeit.

Nem érdekelte őket többé semmi. A versek, a zene, a művészet, vagy egyáltalán a többi élőlény társasága, bármi, amit a szárazföld adhatott. Ahogy egyre mélyebbre süllyedtek, a feletteseik a Rendben felismerték bennük a megszállottságot, és arra jutottak, hogy azzal tesznek legjobbat nekik, ha elválasztják őket a rajongásuk tárgyától. Elküldték őket messze északra, hogy a Rend legjobb gyógyítói és leggyöngédebb Eldunaríjai viseljenek gondot rájuk, távol a világ zajától. Hosszú éveken át, amíg a világot kellett volna járniuk, elzártan éltek egy hegyen, ahol mindenki azt ismételgette, hogy velük van a baj, bennük van a hiba, és ha ezt elismerik, akkor meg tudnak majd gyógyulni.

Sokszor elszöktek. Mindössze egyszer jutottak el a tengerhez, de ott már vártak rájuk és hiába küzdöttek, a földre kényszerítették őket, még mielőtt megmártózhattak volna a habokban.

A hírek lassan érkeztek, de eljutottak hozzájuk is. Galbatorix árulása és színre lépése abszolút hidegen hagyta Bendemont, a partnere volt az, aki felkapta a fejét. Ő volt az, aki aznap éjjel újra felvetette a szökés ötletét, és ő volt az, aki kizárta a fejéből Bendemon zokogását, amikor a tenger helyett egészen más irányba fordult. A sós vizeknek a közelébe se ment, miközben azt próbálta kideríteni, honnan származnak a hírek. Bendemont olykor-olykor nem is a hátán, hanem a markában vitte, amikor úgy látta, hogy a tünde nincs volt elég jól ahhoz, hogy képes legyen biztonsággal nyeregben maradni.

Tudta, hogy kettejük közül Bendemon vágyakozása az erősebb, és tudta azt is, hogy nem tudja elviselni a társa boldogtalanságát. Bezárta a gondolatait, hogy ne térjen el a céljától, de a szíve a lovasával együtt sírt. A paranoia olyan sok kitérőre kényszerítette, a rettegés olyan mélyre rágta magát a lelkébe, hogy észre se vette, Bendemon már nem is a tengerért, hanem utána epekedik. Mire beértek a Gerincbe, a tünde végleg összezavarodott, nem tudta, hogy mire vágyik jobban: arra, hogy fejest ugorjon a sós kékségbe, vagy arra, hogy megint hallja a hangját, érezze a sárkány hegyek gyökerénél is mélyebbre nyúló szeretetét?

A vörös sárkány figyelmeztetés nélkül csapott le rájuk. Ha Bendemon teljesen kifáradt, csontsoványra fogyott társa aznap nem a markában vitte volna a lovasát, soha nem jutnak el Galbatorix színe elé.

A viharkék sárkányt pont nem érdekelte, kiféle-miféle alak ez a Galbatorix. Annyit tudott róla, hogy elég erős ahhoz, hogy a Rend kezdjen komoly fenyegetésként tekinteni rá. A pletykákban az is szerepelt, hogy Morzan ott áll az oldalán. Ahol egy segítő van, ott kettő is elfér, mutatott rá.

– Ó? – kérdezte Galbatorix és mosolygott. – Fenntartásaid is vannak, nem igaz? Miért cserébe szolgálnál nekem?

Nem a tündét kérdezte, mert ő olyan nagyon hálás volt, amiért újra hallja a sárkány hangját, amiért újra szól hozzá, hogy csak bámult fel a társára, megrendülten és szólásra képtelenül. A sárkány felelt, helyet kért kettejüknek a tenger mellett. Volt azonban a hangjában valami, ami Bendemon figyelmét elkerülte, Galbatorixét azonban nem.

Van még valami más is? Nekem elmondhatod. Én meghallgatlak.

Szavak helyett képekkel válaszolt, érzésekkel és benyomásokkal. Egy ifjú tanítvány szerepelt bennük, könnyű lélekkel és nagy szívvel, akinek nem volt gondja semmire a világon. Folytatta azzal, hogy Bendemon hogyan szeretett bele a tengerbe, hogyan küldték el őket északra és Bendemon mindeközben hogyan távolodott el egyre jobban tőle és önmagától. A saját keserűségét, hogy ő nem volt elég ahhoz, hogy megtartsa a társát a meredély felett, megpróbálta eltitkolni, de riadtan ébredt rá, hogy Galbatorix mentális tekintete elől még ereje teljében sem rejthetett volna el semmit.

Azt szeretnéd, hogy gyógyítsam meg őt. Hogy olyan legyen, mint régen volt.

A sárkány lesütötte a szemét és magasan felnyüszített.

Nagy árat szabsz, pedig még nem bizonyítottatok.

Tudta, mit kell tennie. Összeszedte az ereje utolsó morzsáit és Bendemonhoz fordult, hogy megbökje az orrával. Nem volt közöttük vita. Bendemon nem volt jól, gondolkodás nélkül úgy tett, ahogy azt ő kérte. Térdelt és úgy sírt, hogy alig lehetett érteni az esküje szavait.

Durza a roncs tündét nézte és elhúzta a száját.

– Ezzel aztán sokra megyünk – sziszegte.

– Ne kárálj, te Árny! Inkább figyelj; ezt teszi a Rend, ez az ő igazi arcuk. Használnak és kiszipolyoznak, aztán eldobnak, amint a jelenléted okafogyottá válik. – Galbatorix felsegítette Bendemont a földről. Leporolta a vállát, mintha az bármit is számított volna a hetek óta úton lévő tündének. – Most már biztonságban vagytok. Nem kell félnetek többé. Új világrend van születőben, és ti is ott lesztek, amikor elfoglaljuk a minket megillető helyet.

Bendemon fogta Galbatorix kezét és teljes testében reszketett, aztán feljajdult, mert a társa addig bírta. Végleg kimerülve rogyott össze. De Galbatorix ott volt, és Bendemon elakadó lélegzettel figyelte, hogyan ad erőt a sárkánynak, annyi erőt, amennyivel ember nem bírhat. Meggyógyította a sérült izmokat, a meghúzott szalagokat, a harapást és a karmolásokat, amit Morzan társa okozott. Alig egy perce hevert ájultan, mikor Galbatorix felébresztette, a sárkány pedig úgy kelt föl, hogy erősebbnek és kipihentebbnek érezte magát, mint bármikor azóta, hogy a Rend északra parancsolta. Kikerekedett szemmel nézett az új urára, és Bendemon lelke mélyéig beleremegett a társán átfutó gondolatba: ezt az erőt kereste eddig. Ezzel az erővel nem lesz többé a viharos szelek játéka.

Morzan Durza mellé somfordált és olyan halkan, hogy se az őrült tünde, se annak társa ne hallja, azt mondta neki:

– Néha szükség van csalira is.

Sokatmondón felvonta a szemöldökét. Galbatorix, aki a közelükben állt, elfojtott egy mosolyt. Durza felvihogott.

Bendemon és az ő társa hátramaradtak gyógyulni. Messze északon gondot viseltek rájuk, és most újra meg kellett tanulniuk gondoskodni magukról. Fokozatosan megismerkedtek a többiekkel is. Nem volt meglepő, hogy nem Morzan az egyetlen, aki az újdonsült uruk mellett áll, az már igen, hogy Galbatorix egyedül az ő jelenlétét igényli úgymond folyamatosan.

Lassan erőre kaptak, és Bendemon elkezdhette megmutatni, mit ér. Ezzel együtt kezdett megint elhatalmasodni rajta a vágyakozás. Hegyek között voltak megint, őt pedig húzta a szíve a vizek felé, a társa pedig nem tudott örökké nemet mondani neki, főleg úgy, hogy benne is égett a vágy. Aztán a bűntudat, mert ha elrepültek a partra, nem hallotta a társa hangját – Bendemon fél lelke darabokban hullott ki a testéből és alámerült a habokba.

Az Égő Mezőkön számot adtak a tudásukról és a hűségükről. Bendemon vadul, lelkesen, de gondatlanul harcolt, a rájuk bízott Eldunarí erejét nagyrészt arra használta, hogy a kapott sebeit begyógyítsa. De az uruk elégedett volt, és ezért engedte nekik, hogy a csatából dél felé menekülő csapatokat ők vegyék üldözőbe, és az utolsó katona lemészárlása után a Jiet-folyót követve megnézzék a tengert.

Saerlith és a társa velük tartottak, és később úgy számoltak be a dologról Galbatorixnak, hogy Bendemon teljesen elveszítette az eszét, amint meglátta a vizet, a társa pedig részben átérezte az izgatottságát, részben könyörgött neki, hogy jöjjön vissza hozzá. Kissé bizonytalannak hangzott a hasznosságukat illetően. A viharkék sárkány ezt tetézte azzal, hogy Galbatorix szemére vetette, hogy már évek óta mellette vannak, és tessék, számot adtak a hűségükről, ideje kapniuk is valamit.

Büntetést kapott érte. Amikor a többiek, Bendemont is beleértve, már nem voltak a közelben, Galbatorix leült megbeszélni vele, hogy pontosan mit is akar, mit tegyen Bendemonnal. Elmondta. Galbatorix megcsinálta.

Bendemon megint jól volt – valahányszor a tengerre gondolt volna, a gondolatait egy varázslat a társa felé kanyarította. Ideiglenes megoldás volt, ezt Galbatorix elmondta, a sárkány mégis elfogadta. Így is több volt, mint amit korábban kapott.

Csak pár napot tartott.

Még mielőtt Galbatorix kitalálhatott volna egy másik módszert, ami nem igényelt folyamatos erőkifejtést és nem blokkolta Bendemon személyiségének túlnyomó részét, még mielőtt a Tizenhármak többi tagjának is eszébe jutott volna tartani a markát, a világ megremegett és kifordult a sarkaiból.

Bendemon mindig bátran gázolt bele a vízbe, mert ott volt vele az ő társa, aki horgonypontja volt, aki fenntartotta őt a víz felett, vagy felhúzta, ha túl mélyre merült. Darabokra töredezve sem félt semmitől, mert az ő szívének-lelkének másik fele összetartotta, és a társa volt az, akivel megélhette a legnagyobb örömet: viharban kirepülni a tenger fölé.

A viharkék sárkány korábban a maga erejéből vágott neki a durva szélnek, figyelt és lecsapott, hogy meglovagolja a szélrohamokat. Együtt nevettek, amikor szétáradt bennük az a szédítő, bódító érzés, hogy bármikor meghalhatnak, hogy egy zabolátlan őserővel küzdenek, amit túlélni annyi, mint megnyerni a csatát. Ez az ő társa egy állat szintjére süllyedt. És ahogy a fanghurok visszahúzódnak a fészkeikbe, amikor őrült szél támad, úgy ő is megrémült, amikor megérezte, hogy olyan vihar van előtte, ami az életét veszélyezteti. Bendemon nem volt elég erős ahhoz, hogy legyűrje a sárkány félelmét és mindemellett még irányítsa is. A társa már nem találta meg az utat a viharban, és Bendemon ezt akkor fogta fel, amikor Teirmnél partra mosta őket a víz. Nem élték volna túl, ha nincs ott Naumandar.

Hiányzott neki ez az érzés. A remegés, az izgalom, a vére dalolása. Nem volt elég jó kardforgató ahhoz, hogy ezt a vérontásban találja meg, így nem léphetett Morzan nyomdokaiba. Bendemon Andehel anekdotáit hallgatva ébredt rá, hogy vannak más élvezetek is az életben, és talán ki kéne próbálnia egyet-kettőt.

Akkor vette észre, hogy Formora milyen gyönyörű.

Mit számít a tündéknek a korkülönbség, mondta ő. Néhány évtized, vagy évszázad, nem tesz semmit. Ezt mondta Formorának, amikor a nő azzal hárította el a közeledését, hogy kezdjen inkább Cimaríval, ő illene hozzá. Félresöpörte Formora keserű megjegyzését arra nézve, hogy ő nem olyan szép, mint a többi tünde. Bendemon verseket és dalokat írt neki, ódákat zengett a nő kopasz fejéről, a tetovált sárkányról a bal füle felett, az arcán a hosszú, halvány sebhelyekről, aminek a történetét nem tudta, pedig egészen biztosan az Alapítás után kerültek az arcára.

Amikor a nő elunta a szavakat, karddal vagy varázslattal utasította el. Bendemon sokszor csak egy társának, az urának, vagy éppen a vakszerencsének köszönhette azt, hogy életben maradt. Olyankor a tagjai remegtek, néha napokon át, és ez az izgalom még jobb volt, mintha Formora engedett volna az ostromának. Kellett neki ez az érzés, hát visszament, újra és újra és újra.

Számítania kellett volna rá, hogy egyszer majd nem lesz a közelben senki, hogy megmentse. Amikor az utolsó lélegzetét vette, talán rájött, mennyire ostoba volt. Talán nem.

A viharkék sárkányra akkor már régen nem gondolt.

>>> Következő fejezet >>>

______

Talán elég lett volna annyit írnom, hogy „adrenalinfüggőség balra el”.

Angela ugye egy sárkány ujjperceivel jósolt Eragonnak. Nohát, azok a jóscsontok most vagy nagyon nagyok voltak, vagy darabokra vágták őket, vagy lekicsinyítették őket mágiával vagy az a nő egy nagyon pici fióka mancs-csontjait használta.

Az elmegyógyintézetben Bendemon és az ő partnere párterápián voltak. A társa egész jól reagált, azért volt ő kevésbé szétesve. Gondoltam rá, hogy belerakok egy rövid időszakot a terápiából is, de a lelki nyugalmam azt mondta, hogy a-a. Ugyanitt szeretném megjegyezni, hogy abban az intézetben többnyire elő tudtak hozakodni olyan módszerekkel, amikkel segíteni lehetett a pácienseken. Bendemon nem tartozott azok közé az esetek közé. A társa meg csak segíteni akart ;-;

Galbatorix valószínűleg azért segített rajta, hogy elejét vegye a belharcoknak. A Nevek Száműzése nélkül meglehet, hogy Bendemon és az ő társa kaptak volna egy küldetést, ahol igen kis esélyük lett volna a sikerre.

Egy csomót gondolkodtam a Bukás idővonalán, és nem igazán értek egyet bizonyos pontjaival. Szóval, egy-két pontot megváltoztattam rajta itt-ott, így bármilyen logikai bukfenc lesz benne, az csak és kizárólag az én hibám, de legalább kérdés esetén magabiztos választ tudok adni annak kapcsán, hogy mi történt :)

Azt még nem döntöttem el, hogy azt a megváltozott idővonalat leírjam valahova, vagy hagyjam a tisztelt olvasóközönséget vakon repülni.

A következő fejezet majd lesz valamikor. Vagy Formora, de őt is sikerült csöppet őrültre írnom, vagy egy másik tünde hölgy OC következik, majd még eldöntöm.

Köszi az olvasást és fogadd őszinte bocsánatkérésem ;-;