Pillangóhatás XVII.

Erről a fejezetről azt kell tudni, hogy egybe szántam az előzővel, aztán amikor arról kiderült, hogy az már van 6300 szó, inkább elengedtem és kiraktam úgy. Nos… ez tizenegyezer szó. Hehe. Hasonló szellemben folytatom, mint ahol az előző fejezetet abbahagytam, szóval tessenek bekapcsolni az öveket.

Az övbekapcsolást pedig tényleg komolyan gondolom, most nem azért ültem ennyit ezen a fejezeten, mert lusta voltam írni, meg elmentem közben nyaralni, hanem azért, mert én is megzuhantam egy kicsit a felhozott témáktól, szóval egy kicsit… lejjebb csavartam a dolgokat. Amitől az eleje egy kicsit fölösleges lett, de úgy voltam vele, hogy a lelki békém ennyit hajlandó elviselni. Elnézést.

Ami lesz: beszélgetés háborúról, népirtásról, ezzel kapcsolatban érdektelenség kifejezése, utalás nemi erőszakra és annak különböző formáira. Szorongás, gaslighting, disszociáció, pánikroham.

Ha valamit kihagytam (és ebben egészen biztos vagyok) úgy szégyen a tehenemre. Nem akartam nagyon mélyen belemenni a dolgokba, szóval előre is elnézést, ha rossz húrt pendítek meg.

(A végén a Shrek zenéjét hallgattam, hogy be tudjam fejezni ezt a fejezetet, haha)

Úgy hetven éve vártam, hogy ezeket a képeket felhasználhassam, haha. Az alkotó Nymre, de az istennek nem találtam az eredeti posztot, szóval csak az oldalára kaptok linket :P

Pillangóhatás

十七. Hamu

Azula szerette volna, ha az ünnepség napja olyan viharra virrad, amilyet emberemlékezet óta nem láttak a kalderában, és az egész ostobaságot lemondják. A sokat emlegetett szerencséjének viszont nyoma sem volt. Minden tökéletesnek ígérkezett.

Magát a bankettet kivéve, természetesen. Azula személyesen felügyelte az előkészületek utolsó simításait. Nem tervezett beleszólni, elvégre azért voltak a szervezők. Ő csak végignézte, hogyan feszítik ki a fák között az utolsó lampionsorokat, hogyan állítják fel a bronztárcsákat, amikben majd szabadon fog égni a tűz. Végignézte, és arra gondolt, hogy nem tökéletes. A nyelve hegyén volt, hogy kimondja, mi a hiba, de az elsiklott előle, kicsúszott a markából, csak az érzés maradt utána, hogy valami hiányzik. De lehet, hogy csak azért érzett így, mert már hetekkel korábban tudta, hogy gyűlölni fogja ezt a bankettet.

Talán azért, mert bár katonai győzelmet ünnepelnek, Azulának mégsem páncélban kellett megjelenni, hanem az uralkodócsalád színeiben játszó kilencrétegű ruhakölteményben, szoros kontyba fésült, dísztűvel átdöfött hajjal. Ha merészelt volna tipegésnél hosszabb lépéseket tenni, a selyemrétegek elcsúsztak volna, tönkretéve az egymáson átsejlő mintázatot – ami a sötétben nagyrészt úgyis láthatatlan lesz, de mindenki tudná, hogy rosszul áll. A ruhaujjak túllógtak a csuklóján, amik akadályozták az idomításban. Az egész holmi egy förmedvény volt, még úgy is, hogy nem volt benne sem gomb, sem kötöző zsinór, így tulajdonképpen az öve kioldása elég ahhoz, hogy minden réteget egy szempillantás alatt levethessen magáról és harcra készen álljon. Persze páncél nélkül, de Azula ügyesebb annál, mint hogy holmi orgyilkosok meg tudják sebesíteni őt. Az ilyesmi Zuzu reszortja.

Szabadtéri partikon soha nem alkalmaznak kikiáltót, elvégre a hangja elveszne, és a kert másik felében nem is hallanák, hogy mit mond. Cserébe az érkezési szokásrend mentén tudni lehetett, hogy az éjszaka leszállta után már az uralkodócsalád tagjaival is össze lehet majd találkozni. Ez nem kárpótolta őt a bosszúságért, amiért szinte észrevétlen volt a megjelenése, a bátyjával és a barátnőivel az oldalán. Szinte lapjával simult bele a társaságba, pedig az egész összejövetelt miatta szervezték. Hol marad így a tisztelet? Azért törte magát hónapokig a kontinensen, hogy úgy kelljen körbemennie begyűjteni néhány meghajlást?

A mosoly persze egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Egy-egy pillanatra még ki is szélesedett, mint amikor Zukót lepasszolta a mindig bőbeszédű Lady Katarinak, vagy amikor összetalálkozott a pillantása Mung tábornokéval és a férfi arcán furcsa rángatózás-sorozat futott végig. Azula nagyon ajánlotta a neki, hogy arra a bizonyos beszélgetésükre gondoljon, amit alig egy hete ejtettek meg Jan Huin.

Akkor döntött úgy, hogy vége a mosolykörnek, amikor Mai egyre mélyebb lélegzeteket kezdett venni mögötte. Azula elraktározta fejben egy későbbi alkalomra a kísérletet, hogy Mai vajon hány meghajlást tud elviselni, mielőtt elkezdené késekkel a falhoz szögezni azokat, akik megpróbálnak a közelébe menni.

Az egyik tálalóasztal mellett álltak meg, így az őket figyelő arisztokraták akár azt is hihették, hogy egy frissítőt szeretnének. Ty Lee-nek lehet, hogy inkább nyugtató kellett volna, szinte remegett az izgatottságtól.

– Gondoljátok, hogy lesznek új barátaim? Nem mintha nem szeretnélek titeket, ti vagytok a legeslegjobb barátaim, de szeretek új barátokat szerezni!

– Kevés korunkbeli van az efféle helyeken – jegyezte meg Azula szárazon.

A Zukóval vívott párbaja után a tél hátralevő részét azzal töltötte, hogy tizenéveseket keresett a banketteken. Rá akart cáfolni Iroh bácsi kijelentésére, miszerint a kortársait távol tarják az udvartól, de a rendelkezésére álló két hónap alatt nem járt sikerrel. Bosszantó. Mint a nagybátyja.

Gyorsan száműzte a fejéből.

– Megvan még a lista, amit kaptál tőlem? – kérdezte a lányt és Ty Lee lelkesen bólintott. – Előbb a munka, aztán a szórakozás. Játssz velük egy kicsit!

– Te nem jössz velünk? – kérdezte Ty Lee hirtelen elkámpicsorodva.

Azula egy pillanatra megakadt, hogy mégis hogyan fogalmazhatná meg sértődés okozása nélkül, hogy az első néhány beszélgetés alkalmával a lány csak útban lenne, és azok, akiket ki akar faggatni, nem nyílnának meg neki, ha nem egyedül megy. Mai szerencsére figyelt és adott egy egészen elfogadható választ helyette:

– Politika, Ty Lee. Nem lehetünk együtt egész végig, különben azt fogják gondolni, hogy Azula nem képes megállni a saját lábán.

Ahhoz képest, hogy Mai milyen rideg elutasítással viseli az udvart és mindent, ami azzal jár, mindig is nagyon ügyes volt az ok-okozati viszonyok felismerésében.

– Nem fog soká tartani – biztosította őket – Szerintem veletek leszek, mire apám megérkezik.

– Gyere, essünk túl rajta – kapta el Mai a szökdécselő Ty Lee karját és maga után húzta. – De legalább egyikünk szülei sincsenek itt, nem igaz?

– Ó, a nagynéném itt van, láttam az előbb! De ha lehet, akkor kerüljük el, nem igazán szeretnék beszélni vele.

Ahogy mondta: előbb a munka. Azula pillanatok alatt felvette a társaság aznap esti, közepesen lassú ritmusát, de annál valamivel sietősebb iramot diktált. Ugyan a Tűz Ura érkezésére még várhat, de jobb szeretett volna fogást találni a jelenlévőkön, még mielőtt az apja a puszta jelenlétével engedelmességre kényszerít mindenkit.

Beszélt egy tanácsossal, lerázott egy vezérőrnagyot és porig alázott egy helytartót. Egy shu jingi ismerősével elcsevegett a költészetről, ami tulajdonképpen azonnali jelentés volt a klánok közötti erőviszonyokról. Alig néhány órával ezelőtt kapta ez ügyben az utolsó tájékoztatást, de azóta az összegyűlt nemesek természetesen játszották a maguk játékait. Azula hallott egymásnak bemutatandó örökösökről – aminek az udvarban kéne megtörténnie és átok Iroh-ra, amiért igaza volt –, meglebegtetett kereskedelmi egyezményekről, távol maradt úrnőkről és urakról, meg az ebből fakadó sértődésekről. A Koszaten- és Unmei-klánokról viszont nem érkezett hír, így Azulának továbbra is napirenden kellett tartania egy-egy beszélgetést a képviselőikkel. A korábbi vezetőik elkövették azt a hibát, hogy fekete szalagos üzenetben merészelték a Tűz Ura elé tárni a piti birtokvitájukat, ami miatt Ozai annak rendje és módja szerint kisemmizte őket. Úgy festett, hogy az eredeti perpatvar a dühös levelezésből átfordul nagyon is fizikai cselekedetekbe, márpedig Azulának a legkevésbé sem hiányzott az, hogy mások vendetta-sorozatai aláássák a terveit.

A nő ellibegett, mintha ott se lett volna. A helyét egy szolga vette át, aki körtealmalével kínálta és suttogva tájékoztatta, hogy a Tűz Ura már az öltözőjében van. Azula elfojtott egy fintort. A kitűzött teendői felével se végzett. Szokatlan ez az apjától, hogy ilyen hamar csatlakozzon a társasághoz.

Engedélyezett magának egy negyed foknyi szünetet, hogy leülepedjen benne mindaz, amit megtudott, és a pillanat hevében született ötletei kikristályosodjanak. Szopogatta az édes italt, hallgatta a zenészeket és gondolkodott.

Pipa, erhu és fuvola hangja ölelte körbe, halkan, hogy a csoportokba verődött társaságnak ne kelljen felemelnie a hangját ahhoz, hogy hallják egymást, ugyanakkor elég hangosan ahhoz, hogy az egyes csoportok ne zavarják egymást. Azulát idegesítette ez a vinnyogás. Egy város elfoglalásáért megérdemelné, hogy dobok és kürtök zengjék az égig a dicséretét, az indulók ütemére pedig a legjobb birodalmi tűzidomároknak kellene bemutatniuk különleges mozdulatokat. Ehelyett kapta ezt a lagymatag nyekergést, mellé egy finom selymekbe öltözött társulattal, akik Azula számára ismeretlen maszkokban adtak elő némajátékot.

Az este folyamán Zuko egészen biztosan szóba fogja hozni őket. Már a gondolattól kedve támadt megdörgölni az orrnyergét. Nem tette, ami hiba volt. Talán az idegességnek egy ilyetén megnyilvánulása pár pillanatnál több egyedüllétet engedett volna számára.

– Érdekes. – Kuei feljebb tolta az orrán a szemüvegét. Továbbra is rozsdabarna köntös volt rajta, de a szabó megkegyelmezett neki, kapott egy minimális sujtást a szegélyekre. – Miután azt mondták, hogy minden fontosnak Agni színe előtt kell történnie, azt hittem, hogy az ünnepélyeket is nappal tartják.

– Néhány bankett rosszabb, mint egy törvényhozási nap – mosolyodott el Azula. – Néha a napszellemnek is jár a pihenés, nem gondolja?

Kuei udvariasan nevetett, Azula pedig minden rezzenését figyelte. Úgy tűnt, hogy a trónfosztott uralkodó sokkal inkább otthon érzi magát itt, mint a pai sho asztal mellett. Most is a sarkában volt két Dai Li – Azula majd kikérdezi őket, hogy kivel és miről beszélgetett.

– Nem akarom megsérteni a helyi szokásokat és illemet – hajtott fejet Kuei –, de ha fenségednek is kedvére van, úgy szívesen volnék a partnere egy tánc erejéig az este folyamán.

Egész testében megmerevedett.

– Már maga a kérdés is sértés.

– Tessék? – kérdezte riadtan a férfi.

Azula keményen a szeme közé nézett, mire Kuei behúzta a nyakát.

– A tánc alantas művészet, uram. Nézni illik, nem pedig művelni, főleg nem olyan magas társadalmi pozícióban, mint az enyém. Vagy az öné – tette hozzá nagy kegyesen. – Ha szeretné megtartani a tiszteletnek csak egy aprócska szikráját a maga irányába, úgy ne emlegesse, hogy Ba Sing Sében szokás volt az ilyesmi.

Visszaszívja a korábbi megjegyzését a hozzáértésről. Kuei látványosan meglepődött és értetlenül meredt Azulára, észre sem véve magát.

– Akkor hát önök nem táncolnak?

– Nem.

– Egyáltalán?

Azula kezdett ideges lenni.

– Mit nem ért azon, hogy nem illik? Nem, ilyen helyeken nem táncolunk, soha, semmi esetre sem! A tánc a köznép szórakozása, az alsóbb rétegeké, akik nem értik és értékelik a magasabb művészetet.

– Azt mondta, ilyen helyen.

– Az, hogy a maga birtokán ki és mit művel a maga szórakoztatására, természetesen a törvényes kereteken belül, az csak rá és Agnira tartozik.

A trónfosztott királynak mintha még lettek volna kérdései, Azula viszont a Dai Li feje volt, nem pedig annak tagja, hogy egész éjjel őt pesztrálja. Arra se vette a fáradtságot, hogy kimentse magát, egyetlen intéssel elbúcsúzott és elsietett.

És tessék, Kuei miatt most az anyjára gondol. Arra, ahogy az a nő megvárta, amíg egyedül maradnak – még a szolgákat is elküldte – és énekelt, miközben táncolni tanította őket. Emlékezett rá, hogy Zuko az orrát ráncolta, ha elrontott egy lépést, egyébként vigyorgott, megmutatva a még csak félig kinőtt új fogát, ami miatt Azula este majd cukkolni fogja, elvégre ő sokkal-sokkal előrébb tart a fogváltásban, és miért nem tudja a gyagyás megtanulni, hogy nem szabad fogat mutatva mosolyogni? Akkor, tánc közben nem szólt miatta, mert ott volt a mellkasában az a furcsa, lebegős, dagadó érzés, ami a fejébe szállt és nevetnie kellett tőle.

Azt nem mondta el Kueinek, hogy az esküvőkön szokás táncolni. Az anyjuk mondta, hogy lehet, de amikor Zuko megkérdezte, hogy ő és apa mit táncoltak, Ursa mosolya megremegett. Nem válaszolt, hiába rángatta meg a ruhaujját Zuko kétszer-háromszor. Abbahagyta, amikor az anyjuk szeme és mosolya kiüresedett. Aztán a nő összerándult, mint akit megcsíptek, majd magához ölelte őket, megcsikizte Azulát és nevetett.

Az egyetlen olyan alakítása volt, ami elég átlátszó volt ahhoz, hogy Zuko is megértse, és ne kérdezzen rá többet.

Ursát nehezebb volt kiűzni a fejéből, mint Iroh bácsit. A nyári ünnepélyek egyébként is mindig őt juttatták eszébe, azt, hogy régebben a család hivatalt nem viselő tagjaira hárult az efféle ünnepségek szervezése. Akkoriban túl kicsi volt még ahhoz, hogy részt vehessen a mulatságokon, de emlékezett az előkészületekre, arra, hogy a nő úgy áll a kert közepén ahogy azt ő tette néhány órával korábban, de vele ellentétben nem némán, hanem utasításokat osztogatva. A díszítés és a kellékek harmonikus elrendezéséről beszélt, valami olyasmiről, amit Azula évek elteltével sem tudott hova tenni.

Az udvari rendezvényszervezőket sosem hallotta harmóniáról beszélni. Voltak a kínáló asztalok és volt a dekoráció, ennyi. Néha eljátszott a gondolattal, hogy előszedeti az írnokokkal az egyik régi bál tervét és újra megrendezteti ugyanúgy, ahogy az anyja kitalálta, hátha az is éppen olyan pocsék, mint amiket neki mostanában végig kell szenvedni. Hibát akart találni benne, ha már a szerepei alakítása során olyan ritkán botlott meg. Magasra tette mércét, az alakoskodni próbáló nemesek nem értek a nyomába.

Annyival könnyebb volt átlátni rajtuk.

Annyival unalmasabb volt kideríteni, mire készülnek.

Ty Lee jelent meg mellette, még mindig ragyogva. Hogyan nem tudta letörni a lelkesedését ez a rakás tenyérbemászó, gerinctelen…

– Nem kéne kihozni? – kérdezte a lány és Zuko felé pillantott.

A fivére ott volt, ahol hagyta. Lady Katariból dőlt a szó, Zuko arcán már régen üveges maszkká merevedett az udvarias érdeklődés.

Azula hátán jóleső borzongás futott végig. Ty Lee halkan szólt és nem mondott nevet. Ugyan így is könnyedén ki lehet volna következtetni, hogy kiről beszél, de Azula imádta, amikor valaki tudja, mikor beszélhet és mikor nem. Főleg akkor, ha az a valaki hozzá tartozik.

– Legyen neki is egy szép estéje – adta meg magát és a lányokkal a sarkában megindult a bátyja felé.

Átkozott illem, amiért nem lehet csak velük az egész bankett alatt! Az ünneplésnek nem az a lényege, hogy jól érzi magát és nem dolgozik? Ilyenkor meg néha többet törődik a nemesek lelki világának ápolásával – vagy éppen gyomtalanításával –, mint a tulajdon szórakozásával. Kivéve persze, ha emberek összeugrasztásáról van szó, bár annak is a jól informáltságban rejlik az alapja. Tudnia kell, hogy ki és mit tervez és hol tart a machinációiban. Nem úgy az elmúlt héten, amikor a szigeteken bóklásztak. Elvileg dolgoztak, de Azula sokkal jobban szórakozott. Még akkor is, amikor azon a dombtetőn ácsorgott és azt próbálta kitalálni, hogy mire jó az, hogy a tájat bámulja.

Vidám mosolyt varázsolt az arcára, ahogy odalépett Lady Katari mellé.

– Bocsássa meg, de el szeretném rabolni a fivéremet, ha nem haragszik.

Ha a hölgy akart is mondani valamit – márpedig őt ismerve, biztosan akart –, belefojtotta a szót Tűz Ura Ozai érkezése. Ő nem vacakolt a mosolykörrel, helyette egy pillanat alatt az uralma alá hajtotta a kert valamennyi tüzét. A bronztálakban lobogó lángok szikrákat hányva nyúltak meg az ég felé. Azula hátán jóleső borzongás futott végig, a társaság pedig egyszerre hajolt meg az uralkodó felé. Elraktározta magában a mozdulatot.

Mindenki a Tűz Ura felé mozdult, hogy tiszteletét tehesse. Elég nehéz volt a fő haladási irány ellenében menni, ráadásul a nyavalyás ruhájában csak tipegni tudott, szóval maga elé állította Zukót, hogy ha valamelyiküknek viharverten kell kinézni, akkor az legyen ő. Zuzu utat tört nekik, és a fellógatott lámpások fénykörén túl, az egyik fűz alatt álltak meg.

– Gondolod, hogy nekünk is oda kell menni köszönteni az apátokat? – pislogott Ty Lee Azulára.

– Sosem árthat.

Ty Lee ezúttal sokkal kevésbé lelkesen indult meg. Mai még a háta mögé pillantott, mintha remélné, hogy Zuzu mond neki valami szépet búcsúzóul, aztán elfordult és Ty Lee után sietett.

Azula a fivéréhez fordult, hogy tegyen egy közepesen gonosz megjegyzést, de csak hűlt helyét találta. Minden erejére szüksége volt rá, hogy ne nyúljon a lángok felé és ne próbálja idomításba fojtani a feltörő dühét. A fene Zukóba, amiért úgy tud mozogni, mint egy árnyék! A fene a kék lángjaiba, amiért messziről elárulják őt!

A nyakát nyújtogatva nézelődött, és éppen mielőtt megunta volna a keresést, Zuko visszatért és bocsánatkérő félmosollyal egy pohár gyümölcsbort nyújtott felé, abból a könnyű fajtából, amit Azula szeretett. Még hátrébb húzódtak, egészen a fa lelógó ágai alá, hogy biztosan ne láthassa őket senki.

A nemeseket nézte, és érthetetlen módon azon tűnődött, hogy vajon Zuko mennyit ért abból, ami történik. Látja vajon a kapcsolatokat, az összefüggéseket? Azulának elég ráismerni valakire és úgy tudná mondani róluk a tényeket, mintha felolvasná. Tudja, hogy Lord Aomu és Sakura idomár ezredes a Régész Társaság lelkes tagjai, de nem kizárólag a műkincsekben lelik örömüket, valahányszor a hitvesüket hátrahagyva elutaznak vidékre. Tudja azt is, hogy Li tábornok, aki a házastársi hűség kérdésében nagyon is merev, pont emiatt gáncsolja Sakura előrejutását. Lady Ren azért nem ment férjhez soha, mert mindig is többre becsülte a sócsú és a jól idomított komodói rinocéroszok társaságát a férfiakénál. Lord Paehon azért jelent meg az övével szinte gúzsba kötve, hogy a fűző, amit a törött bordája miatt hordania kell, még véletlenül se csússzon el a helyéről. Feküdnie kellene, és a smink ellenére is látszik rajta, hogy sápadt a fájdalomtól, de nem mer visszalépni, nehogy a távollétében még jobban meggyengüljön a pozíciója. Azula biztos volt benne, hogy a nyár végére megbukik, és rántja magával az egész klánját; egyszerűen túl gyönge.

Zuko képes ebből bármit is felfogni? Tudja egyáltalán a neveket, vagy mindenkit uramnak és hölgyemnek szólít, remélve, hogy nem szólják meg a hiányosságaiért?

– Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig kitartasz majd Lady Katari mellett.

– Arra vártam, hogy levegőt vegyen és ki tudjam menteni magam – morogta.

– Akkor biztos jó nagy tüdeje van, vagy hat fokot beszélt hozzád.

– Nyolc és felet, de nem tesz semmit. Az eleje még rendben volt, akkor a rizsről beszéltünk.

– A rizsről – sandított rá Azula.

– Apa azt mondta, foglalkozzam a rizzsel. Azt csinálom! – Zuko sértődötten biggyesztette az ajkát. – Amilyen jól kezdődött az év, olyan aszállyal folytatódott. Elég pocsék mutatókkal futottunk neki az aratásnak.

– Mennyire pocsék?

Zuko elhúzta a száját.

– Utoljára öt éve volt igazán jó termésünk, szóval nincs túl sok tartalékunk. Elég egy nyári viharnak elmosni egy nagyobb termelőt, és megérzi az ország.

Micsoda hülyeség ez már. Éppen elég az emberek nyavalyái mentén kijelölni a haladási irányt, miért képes rá az időjárás, hogy egy gondosan lefektetett terv alapjait egy nagyobb esővel elmossa?

– Kell aggódnunk miatta?

– Idén szűkösen, de megleszünk, viszont ha jövőre is rossz lesz a termés, akkor megint jegyrendszer lesz. Ha baj lesz, akkor már most ősszel kelleni fog a segítséged. Ennek a csürhének is szorosabbra kell majd kötni az övet.

Azula mély hangon felkuncogott. Szinte kívánta, hogy jöjjön egy tájfun; soha nem volt még lehetősége egyszerre ötnél több embert megfélemlíteni. Kíváncsi volt rá, milyen érzés. Igen, a gyomra felett remegő, szorító érzés csak ez lehet: izgatott várakozás.

–Azt csiripelik a madarak, hogy üldözési mániád van.

Zuko éppen bele akart inni a borába, de most Azula felé fordult, ajkához emelt pohárral. Még ostobábban nézett ki, mint általában.

– Hogy mondod?

– A szolgáid panaszkodnak, amiért nem hagyod őket, hogy végezzék a munkájukat. Kiküldöd őket, még mielőtt elkészülnének, egy csomó dolgot te csinálsz, amit nekik kéne. – A bátyjára nézett, aki kerülte a pillantását. – Ha minden ráérő idődet Mai társaságában töltöd, úgy azt hiszem, itt az ideje annak, hogy kitalálj egy jó mesét nekik, különben költenek sajátot.

A tüzek villódzó, narancsos fényében is látni lehetett, ahogy Zuko elvörösödik. Azula a szemét forgatta.

– Jaj, Zuzu, ne kezd megint a „de én nem tudok úgy hazudni, mint te” műsorodat, kezd unalmas lenni.

– Nem kezdek semmit.

– Ah, szóval találjam ki helyetted én. Ne aggódj, kellően izgalmas lesz.

– Jól esik cseszegetni? – A zavara kezdett dühbe fordulni.

– Holnap délután ráérek, akkor begyakorolhatjuk.

– Utállak – jelentette ki Zuko és elfordult.

– Érzem.

– Megnézheted, mikor hozok neked megint bort!

– Kérlek, szerinted merne bárki az utamba állni?

Zuko nagy levegőt vett, ami aztán benne szakadt. Azula vele egyszerre ébredt rá a kijelentésében rejlő igazságra. Korábban azért húzódtak félre, mert ha Iroh bácsi rajtakapta őket, akkor egyrészt, elvette a poharukat, másrészt az adott ünnepség, de még a következő napok során is úgy terelgette őket, mint teknőskacsa a fiókáit, miután tűzsólymot látott. A következő korty bor után furcsa, savanykás-kesernyés utóíz maradt a nyelvén.

Zuko a poharát forgatta és ezúttal ő bámulta a tömeget, mintha keresne valamit. Vagy valakit. Nem a lányokat; ők oldalt álltak, leszólította őket néhány középkorú hölgy, és a Maiből hullámokban legördülő sötét indulatok alapján nagyon irritálóak voltak. Ha Azula hegyezte a fülét, hallani vélte Ty Lee-nek azt a fajta magas nevetését, amit régen az akadémián használt, amikor a tanár felszólította, és Ty Lee nem az, hogy a választ nem tudta, de az adott pillanatban abban sem volt biztos, hogy éppen melyik órán ül.

– Azula – szólalt meg Zuko elcsukló hangon.

Felé kapta a fejét. Zuko az állával bökött előre, ő pedig követte a pillantását.

Tőlük néhány méterre, a társaságtól kissé távolabb állt egy lány, pontosabban fiatalasszony, Meizen tábornok újdonsült felesége. Azula ismerte, már azelőtt is elég sokat tudott róla, hogy meglátta volna a nevét a jelentésekben. Lady Sun Mi gömbölyded, telt idomokkal megáldott nő volt, olyan fajta, akit még annak ellenére is szépnek mondanak, hogy a nemzet szemében értéktelen az, aki nem teljesen fitt és emiatt csak korlátozottan alkalmas a harctéri szolgálatra. Széles öve a testéhez szorította a ruhája rétegeit, igen kevés dolgot bízva a képzeletre.

Az apjuk éppen ehhez a fiatalasszonyhoz beszélt. Közel, közel, túlságosan közel lépett hozzá. Meizent éppen akkor elszólította egy ismerőse a kert másik végéből és pillanatok alatt eltűnt. Ozai félresimított a lady arcából egy elszabadult hajtincset, majd mögé perdült és a fülébe súgott valamit, mire Sun Mi megmerevedett. Kényszeredetten mosolygott, a nevetése magas, fejhangú és bántóan erőltetett volt, Ozai arcán mégis szétterült az elégedettség. Nagy kegyesen hátralépett egyet, és Azula ajka megrándult, olyan látványos volt a lány megkönnyebbülése. A lady meghajolt, így Azuláék is tudták, hogy a társalgásuknak vége. Ozai ellépett mellette, bő köntöse megérintette Sun Mit elhaladtában, amitől a lány egész testében megremegett.

A bor nem lesz elég az efféle afférok elviseléséhez. Sócsút vagy pajcsiut kéne innia egy ilyen botrányos alakításhoz, de a bankett szervezői abszolút alkalmatlanok a munkakörükre és nem tudták megállapítani, hol lenne a tálalóasztaloknak a legoptimálisabb hely, vagy milyen útvonalon járjanak körbe a kínáló szolgák. Az anyja vajon vétett ilyen hibákat?

Az biztos, hogy soha nem mutatta volna ki olyan látványosan az érzéseit, főleg nem az apja irányába. Sun Mi minden reakciója zsigeri és őszinte volt, amik látványosan túlzónak, ripacskodónak tűntek azokhoz a mikrorezgésekhez hasonlítva, amik Ursa érzelmeiről árulkodtak. Azula bármikor, a legmélyebb álmából felébresztve is fel tudta volna idézni annak a nőnek a félelmét és megkönnyebbülését. Nem az arcán jelent meg, azt soha, ahhoz a hercegné túl jó volt. A megkönnyebbülését lehetett igazán megfogni, az elernyedő tartását, a hátrafeszített vállak kiengedését. Emiatt lehetett egyáltalán észrevenni azt is, hogy félt. Kíváncsi volt rá, hogy vajon az apja tudja-e, hogy a felesége rettegett tőle, elvégre a megkönnyebbülés mindig az után jött, hogy az apja elhagyta a szobát.

Belebámult az italába és felrémlett benne, hogy az anyja néha nem tudta elviselni a gyerekei társaságát. Kiment megetetni a teknőskacsákat, a tavacska partján állva figyelte, hogyan kapkodják a jószágok a kiszórt kenyeret. Sétálgatott a kertben, egy-két intézőt meghallgatott, de alapvetően igényelte az egyedüllétet. Ha Zuzu odacsámborgott mellé egy ölelésért, akkor őt is egészen gyorsan lerázta.

És nem ült le, csak vacsoránál. Az álarca a pillanat egyetlen törtrészére megrepedt, félrecsúszott, Azula pedig kicsi volt még és nem értette, mit lát, csak azt, hogy az apjuk ilyenkor mindig önelégült képet vág.

Kaparni kezdte a torkát a bor.

A bátyja felé fordult. Zuko kezében ott volt a félig teli pohár, és ha Azula nem veszi észre a remegő felszínt, akkor a keze reszketését se látja meg. Oldalba bökte a másikat, mire Zuko madárhoz illő hirtelenséggel fordult felé. Azula felvonta a szemöldökét, Zuko pedig hunyt szemmel megrázta a fejét.

Ismét Sun Mira fordította a figyelmét. A nő kissé távolabb húzódott a társaságtól, a lampionok fényköréből kilépve egy tűztárcsa mellé állt. Mellére szorított kézzel, mélyeket lélegezve próbált megnyugodni.

Azula ízlésének túl gyorsan sikerült neki.

A megrázott félelem szinte pillanatok alatt fordult át tűnődő számítássá. A mellette szabadon égő tűz gyorsan változó, éles fényei és mély árnyékai között is könnyedén meg tudta állapítani, milyen gondolatok járnak a lady fejében, amikor a férjét kezdte nézni. Az ajkai mosolyra görbültek.

Na nem. Meizen soha nem volt és valószínűleg soha is nem lesz Azula kedvenc tábornoka, de legalább érti a dolgát és hasznosabb, mint bármiféle ágymelegítő az apjának. Azokból amúgy is van elég, és a kurtizánok esetében fel sem merülhet a gondolat, hogy megpróbáljanak parancsolgatni Azulának.

Ha Sun Minek sikerülne megszabadulni a férjétől és eléri, hogy Ozai feleségül vegye, vagy legalábbis kitüntesse az első ágyas megtisztelő címével, úgy egy esetleges gyermek katasztrofális változásokat hozna a család életébe. Akkor is, ha Azula pozíciója biztosított. A Bölcsek esküt tettek a nyolc sarkalatos erény megtartására, amik között szerepel az őszinteség is, így Azula hajlandó hinni nekik, amikor azt mondják, hogy hozzá hasonló idomár ezer évente csak egyszer születik. Az apja becsüli az erejét, nem dobná el. Talán még mérges is lenne, ha ez a kakukkvipera megpróbálná megmérgezni.

Az esélye annak, hogy ebből a gondolatfolyamból bármi is valósággá váljon, közelített a nullához, de csak közelített. És Azula azt akarta, hogy nulla legyen.

Talán meg kellett volna várnia Mait és Ty Lee-t. Mai higgadtsága és Ty Lee kedvessége bizonyára megakadályozta volna, hogy meginduljon a másik felé, vagy legalábbis visszafogták volna benne ezt a tüzet, ami azzal kecsegtetett, hogy hamuvá égetheti ezt az utolsó kis talpnyalót.

– Lady Sun Mi – állt meg a lány mellett. – Micsoda meglepetés!

A fiatalasszony felé fordította a fejét, és Azula ujjai tűz, vagy egyenesen villám után kezdtek viszketni az önelégült mosolya láttán, amit a lány merészelt rávillantani.

– Hercegnő. – Helytelen volt a meghajlása. Csak nem hiszi azt, hogy Azula azért érkezett, hogy már most bebiztosítsa a helyét a leendő mostohája kegyeiben? – Bocsásson meg, hogy ez eddig nem kerestem föl, de a férjem még nem mutatott be fenségednek, így nem merészeltem…

– Ugyan kérem, hát mi a bemutatás a régi iskolatársaknak? – vágott közbe.

A mosolya kiélesedett, Sun Mi lélegzete pedig elakadt. Nos igen, amíg a fiatalasszony úgy volt itt, mint egy tábornok újdonsült felesége, Azula hajlandó volt elsiklani az ifjúkori botlások felett, elvégre – mint arra már rájött – a jó helyzetfelismerő képesség gyakran a korral jön. De Sun Mi nem várhatja el tőle, hogy egy ilyen mozdulat után Azula majd megfeledkezik arról a két alkalomról, amikor a lány beszélni próbált vele!

Sun Mi két osztállyal felette járt az akadémián. Azulának gyorsan feltűnt, hogy az idősebb lány csak olyanokat gyűjt a kis klikkjébe, akik nála tehetősebb vagy rangosabb családból származnak, és nem mellesleg elég ostobák ahhoz, hogy ezt a tényt ők maguk ne vegyék észre. Sun Mi egyszer őt is megszólította, Azula viszont már a feltételezést is utálta, hogy hajlandó olyan társasághoz tartozni, ahol nem ő irányít. Másodszor azután akart beszélni vele, hogy az apja lett a Tűz Ura. Akkoriban egészen sokan megszólították, mintha akkor jöttek volna rá (vagy a szüleik akkor jöttek rá), mit is jelent az, hogy ő hercegnő. Talán pont a sorozatos megkeresések miatt történt, hogy amikor Sun Mi úgy köszöntötte, mintha egyenrangúak lennének, Azula egyszerűen elfordult és levegőnek nézte a másikat, míg az el nem kotródott. Utólag eljátszott a gondolattal, hogy felgyújtja a holmiját; az a fél fok, amíg ott toporgott mögötte, megijesztette Ty Lee-t.

Milyen kár, hogy akkor nem élt a lehetőséggel. Foghatta volna a nagyapja felett érzett gyászra és az életében hirtelen megnövekedett feszültségre.

– Milyen… szép esténk van – nyögte kényszeredetten Sun Mi.

– Fényesen ragyog felettünk a Druk – mondta szinte énekelve és nem nézett föl. – Sehol egy felhő, hogy megpróbálja eltakarni.

– Nos… valóban.

Azula nem tudta eldönteni, hogy a zavar szól-e belőle vagy tényleg nem értette a nyilvánvaló utalást az apja megingathatatlan hatalmára. Felidézte magában azt a barátságosan távolságtartó hangot, amin régen Ty Lee testvéreit szólította meg.

– Az imént váltott néhány szót igen tisztelt édesapámmal. Miről társalogtak?

– Na de hercegnő! – kapott levegő után a lady.

Nem értette. Hogy gondolhatja ez a lány, hogy csak azért, mert sikerült megfognia az első gazdag férfit, ért a politikához? Hogy gondolhatja ezt azok után, hogy ő Meizennek már a negyedik felesége, és az első három mind-mind roppant gyanús balesetek során veszítette életét?

– Kérem, Lady Sun Mi.

Ez már valamivel ridegebben csengett, de nem tartotta vissza a lányt attól, hogy úgy legyezgesse magát, mintha egy gyerek illetlenséget kérdezett volna tőle. Azulában elemi kényszer támadt rá, hogy megpofozza.

– Igazán nem az ön fülének való ez a beszéd, hercegnő. – Elnyújtotta a szavait, csámcsogott rajtuk és úgy nézett rá, mintha kilométeres szakadék lenne kettejük között, csak azért, mert házas volt és ezzel világgá kürtölte, hogy van legalább egy ember a világon, aki hajlandó volt összebújni vele a takarók alatt. Mintha Azula nem tudná, hogy megy ez. – Csak annyi történt, hogy megjegyezte, emlékeztetem őt valakire.

Ha Sun Minek lenne esze, talán észrevehette volna, hogy ez a kijelentése váratlanul érte őt. De nem volt neki, és Azula vele ellentétben azonnal lezárt, nehogy bárki másnak feltűnhessen ez a pillanatnyi gyöngeség.

– Örülök, hogy sikerült örömöt szereznie apámnak – mondta melegen. – Mondja, volt már alkalma találkozni a fivéremmel?

– Zuko herceggel? – Megálljt parancsolt a kikívánkozó sóhajnak. Mert mégis hány fivére van? – Sajnálatos módon nem, az elmúlt évben meglehetősen elfoglalt voltam, tudja, az esküvő szervezése és minden, ami azzal jár…

Még hogy egy év. Meizen nem sokkal azelőtt özvegyült meg, hogy Azula elutazott. Most pedig elég volt Sun Mi szemébe néznie ahhoz, hogy lássa, a lány már nagyon is bánja, hogy beleegyezett a gyors esküvőbe és nem úgy jelent meg ezen az ünnepélyen, mint Meizen jegyese. Találkozni a Tűz Urával, micsoda lehetőség! Találkozni a koronaherceggel, nahát! Ha az egyik férfi nem válik be, ott van biztosítéknak a másik, és mindenki tudja, hogy a herceg csak tizenhat éves, és korábban a társasági idénynek csak a legelején volt jelen, amikor az igazán fontos emberek még a tulajdon birtokaikon tartanak összejöveteleket a kisebb nemességnek. Emiatt a herceg bizonyára fele olyan jól sem képes ellenállni a csábításnak, mint egy kétgyermekes özvegy, aki az egész életét az udvarban töltötte.

Ez a gondolatmenet oda volt írva a lány arcára, olyan tisztán, hogy talán még Zuko is le tudta volna olvasni. Már ha a bátyjának maradtak volna energiái arra, hogy a lányt figyelje, valószínűleg már a falat kaparná a Sun Mi által leadott, egymásnak ellentmondó nonverbális jelektől.

Ami pedig a jeleket illeti: Zuko látta, hogyan gesztikulál beszéd közben és meg is értette. Olyan csöndesen jelent meg Sun Mi mögött, mint egy szellem. A lány észre sem vette, cserébe felszökött a szemöldöke, amikor Azula lépett egyet jobbra.

– Lady Sun Mi, a Shinzei-házból való Meizen tábornok hitvese. A fivérem, ő királyi fensége, Zuko koronaherceg, a Sárkánytrón örököse.

Mindig utálta elismerni, ha valamiben nem ő az első, és különösen utálta, ha az elsőséget kénytelen volt Zukónak átadni. Most az egyszer viszont nem zavarta, mert a szavak maguktól jöttek, ő maga már régen Lady Sun Mit figyelte, hogy beigya a lány minden rezdülését.

Azula tudta, hogy milyen hatással van a fivére az emberekre. Ha kihúzza magát és felölti ezt a hűvösen távolságtartó arckifejezést, akkor az emberek nyelnek egyet, és szinte hallja a gondolataikat: oh, a herceg kiköpött apja. Vajon csak külsőleg, vagy…?

Viszont most itt állnak, éjszaka a kertben, távol a lampionoktól. A mellettük lobogó nyílt tűz fénye megbicsaklik a fivére arcán, még durvábbnak mutatja a sebhelyét, mint amilyen. És mindenki tudja, kinek a keze munkáját dicséri a fivére eltorzult arca.

Zuko kivárt, míg Azula feléje pillantott, csak akkor törte meg a szemkontaktust és hajtott fejet.

– Hölgyem. Örvendek a szerencsének.

Lady Sun Mi torkából szánalmas nyöszörgés tört fel.

– A lady éppen azt mesélte, hogy sikerült apánk emlékezetébe idéznie egy régi ismerősét – csicseregte Azula.

És Zuko mély lélegzetet vett, szinte hunyt szemmel, Sun Mi pedig összerezzent, éppen úgy, mint amikor Ozai odalépett mögé. Még jó, hogy Zuzu nem látta, azt az érzékeny kis szívét biztosan nagyon megviselte volna.

– Meghiszem azt – mondta és elmosolyodott. – Kegyed hasonló illatszert használ, mint az édesanyánk.

Most, hogy kimondta, Azula is ráismert a Lady Sun Mit körülölelő illatfelhőből a baracknarancsvirág illatára. Magától észre nem vette volna, de nem is ő volt az, aki Ursa köpenyébe fúrt arccal nőtt fel.

Sun Mi megint képtelen volt válaszolni. Tágra nyílt szemmel bámult Zuko arcába, a szívére szorította a kezét, és kissé meggörnyedt – ennél keresve sem tudott volna jobb pozíciót felvenni ahhoz, hogy elárulja, éppen annyi esze van, mint amilyen alacsony származású családból való.

– Nagyon örültem – duruzsolta Azula.

– További szép estét – tette hozzá Zuko és magára hagyták a fuldokló lányt.

Túl sok időt szántak Sun Mire. Ahogy átvágtak az udvariasan utat nyitó tömegen, Azula látta, hogy milyen meglepetten fordulnak felé. Mintha már el is felejtették volna, hogy itt van. És még mindig beszélnie kéne azzal a két képviselővel.

– Gondolod, hogy megtanulta? – kérdezte halkan Zuko.

– Csak magára vethet, ha megégeti magát. Mi figyelmeztettük, hogy ne játsszon a tűzzel, nem igaz?

Most, hogy benn voltak a tömeg közepén, a lámpások alatt, Zuko már nem húzhatta el a száját, hogy kifejezze a nemtetszését. Azula magában megállapította, hogy tessék, még a bátyja is jobban tudja palástolni az érzéseit, mint Sun Mi. Hogy hiheti magáról azt az a szuka, hogy ért bármihez?

– Meizen problémázhat miatta.

– Akkor Meizen nem tűnt volna el olyan gyorsan. Vagy eleve nem választott volna olyan feleséget, aki úgy néz ki, mint apánk ágyasainak a többsége.

– Tény, hogy apánknak van egy… egy típusa, de…

– Ne fáraszd magad, Zuzu. Megijesztettük, legyen ez elég neki. Ha még egyszer meglátom a palotában, majd megkérem Ty Lee-t, hogy csí-blokkolja.

Erre ugyan halványan elmosolyodott, de Azula így is látta rajta, hogy aggódik. Az nem jó. Egy aggódó Zuko hajlamos hülyeségeket csinálni.

– Mi a véleményed a színészekről?

Nem is kellett volna kérdeznie. Zuko még akkor is A lángok diadala című drámát elemezte roppant lelkesen, amikor Mai és Ty Lee végre csatlakozott hozzájuk.

* * *

Piandao mester alakja a periferikus látása peremén remegett, aztán eltűnt, hogy néhány lépés után a másik oldalon tűnjön fel. Sokkának nem volt szabad a férfira nézni, és őszintén szólva, a feladatnak ez a része talán még nehezebb volt, mint a mester utasításaira újra és újra felvenni a megfelelő állásokat.

– Daruhermelin. A kard útja egyenesnek tűnhet, de a tisztasága megőrzése olykor kitérőket követel. Vidrakrokodil. Fegyvert rántani a legkönnyebb út; az elmédet is palléroznod kell, hogy tudd, mikor vonhatod ki a pengéd. Sáskagyík. Erősnek tűnni és erősnek lenni egy fegyver két oldala; tudd, mikor melyiket mutatod. Komodói rinocérosz. Az érzéseid jelen vannak és a tieid, ugyanakkor nem írhatják felül a céljaidat.

Úgy tűnt, a fickó kifogyhatatlan kincsestára az efféle bölcsességeknek. Sokka ellőtt egyet-kettőt a táborban, mire Aang felderült és elmesélte, hogy ez hasonlít ahhoz, amikor őket tanították egyensúlyozni. Elmondása szerint meg kellett állniuk egy több méter magas bambuszrúd tetején, ami önmagában sem egy stabil jószág, és a levegőben kellett tartaniuk egy falevelet. Amikor már egész jól ment neki és a társainak az egyensúlyozás, az őket felügyelő mester mintegy mellékesen elkezdett vicceket mesélni.

– Úgy estünk le egyesével, mint az érett holdbarackok – nevetett a fiú. Egyet sóhajtott, és a mosolya szomorúvá vált.

Sokka a következő nap azzal az elhatározással tért vissza a mesteréhez, hogy még keményebben fog gyakorolni. Ezt a lendületét Fat már a birtok bejáratánál megakasztotta.

– A mesternek vendégei vannak – hajtott fejet. – Arra kéri ifjú tanítványát, hogy a sziget keleti felén várja meg őt, a széltől csipkézett szikláknál.

Sokka látott csipkét a Föld Királyságában, és magabiztosan ki meri jelenteni, hogy azok a bizonyos sziklák inkább a gleccserekről letört jégdarabokra hasonlítottak. Nem is tudta, hogy azokról van szó; pánikszerűen keresgélt a sziget keleti oldalán, és ha nem látja meg a közeledő Piandao mestert, úgy talán soha rá se jön, hogy mire gondolt Fat.

Piandao nem állt meg, hogy a karót nyelt tűznépi illem szerint köszönthessék egymást, egyszerűen maga után intette. Le sem lassított, hosszú lábain már suhant is tova. Sokka rohant utána és csak azért nem érezte magát megsértve, mert egyrészt, a férfi arcán olyan feszültség tükröződött, amit Sokka még soha nem látott, másrészt, Bato még magasabb volt mint ő, és ha Bato sietett, akkor Sokkának tényleg a nyakába kellett szednie a lábát, hogy tartani tudja a lépést.

Megmásztak egy szirtet. Sokka mindent megtett, hogy a fújtatása ne olyan legyen, mintha éppen készülne kiköpni a tüdejét, azonban ez a párás forróság még jobban kitikkasztotta, mint Ba Sing Se kopár szárazsága. Miért nem lakhat a Tűz Ura egy hómező mellett, mint minden normális ember?

Már a csúcs közelében jártak, amikor Piandao egyszerre megtorpant.

– Mit…

– Csitt! – intette le a férfi. – Mutatok neked valamit, de meg kell ígérned, hogy csendes leszel, megértetted?

Sokka eljátszotta, hogy bevarrja a száját. A mester egy pillanatig döbbenten meredt rá, aztán megcsóválta a fejét, és felugrott az utolsó három sziklán, hogy átkukucskáljon a perem fölött. Sokka gyorsan követte a példáját.

A szirt körbeölelt egy kisebb füves lapályt, kedves kis teknőt hozva létre. Magas, tömör kerítés választotta el a tengerparttól, ahol masszívra épített dokkokban a Tűz Népe hadihajói sorakoztak. Sokka tátott szájjal meredt a tucatnyi fémmonstrumra. Sosem látott még ennyi hajót együtt, és megint feltámadt benne a kíváncsiság, hogy vajon mind ugyanúgy működik-e, mint az, amelyiket elfoglalták a Ba Sing Se után.

Aztán megérezte a hajában Piandao ujjait, és hagyta, hogy a férfi lefelé fordítsa a fejét, hogy a hajók helyett a teknő belsejét nézze, meg az ott álló négy embert. Négy kamaszt.

Sokka behúzta a nyakát, ahogy ráismert a hercegnőre és a két barátnőjére. A negyedik alakot nem ismerte, ráadásul a távolság miatt nem is látta rendesen. Úgy tűnt, hogy az illető feszülten figyeli a hercegnőt, aki olyan furcsán folyékony mozdulatokat tett, amilyeneket Sokka korábban sosem látott tőle.

A szájára szorította a kezét, nehogy kiszakadjon belőle egy döbbent nyikkanás, ahogy ráismert Katara idomító-gyakorlataira.

És amikor a hercegnő befejezte, a mellette álló ismeretlen nem csak megismételte a mozdulatait, de még tüzet is használt hozzájuk.

– Az a két idomár odalenn a nemzetünk két fénye, Zuko herceg és Azula hercegnő – mondta halkan Piandao. – Ma délelőtt látogatást tettek nálam. A herceg a tanítványom volt; ha Shu Jing felé hozza az útja, néha betér hozzám felfrissíteni a tudását, vagy csak meginni egy csésze teát, mint ma.

Sokkának kedve támadt visszaszaladni Fathoz, hogy megcsókolja a kezeit. Ha pedig belegondol, hogy majdnem összefutott Azulával, ráadásul már másodszor, úgy egyéb gondolatai is támadtak. Nyelt egyet. Ha minden igaz, akkor Aangot halottnak hiszik, de akkor miért botlik beléjük már megint? Nem akart megint olyan fogócskát, mint amit Omashu után eljátszottak.

Azula most egy másik mozdulatra tért rá, Sokkában pedig egészen meghűlt a vér. Toph és Azula talán kétszer, ha találkozott egymással, és a hercegnő így is képes volt rá, hogy leutánozza a földidomár néhány mozdulatát. Mintha Aangot látná újra, amikor Katara a vízidomítást tanította neki.

– Szóval, ühm, a herceg tud vívni? De hát idomár, nem?

– Miért zárná ki egymást a kettő? A népünk az elmúlt száz évben a vér és a pusztítás útját járta, ez pedig arra biztat mindenkit, hogy a lehető legtöbb módon felvértezze magát. Úgy sejtem, hogy a hercegnő is meg tudná védeni magát egy pár evőpálcikával a kezében, ha valami gátolná őt az idomításban.

– És a herceg?

– Mint mondtam, a tanítványom volt, ifjú Sokka. Róla tudom, hogy képes rá.

Sokka nyelt egyet. Végigfutott az agyán az inváziónak legalább három variációja, amikben feltételezte, hogy az ellenségei legalább annyira értenek a fegyverforgatáshoz, mint ő vagy a törzse bármelyik másik tagja.

Aznap este Katara többször is rákérdezett, hogy minden rendben van-e, ő pedig minden alkalommal bólintott, gépesen rágta a raguját és nem merte bevallani, hogy kétségei támadtak.

* * *

A gond az volt, hogy volt az a tanácskozás. Az a bizonyos. Kit érdekelt a jelentés, miszerint a szigetek felé induló Karmazsin Dicsőséget a flotta sikeresen visszaszerezte, ráadásul veszteség nélkül. Volt némi vér, meg néhány törött csont, és az ellenséges vízidomárok lefogása valamivel nehezebben ment, mint amihez a délen edződött katonák szoktak, de sikerült mindenkit őrizetbe venni. Úgy tűnt, ez a hír Azulán kívül senkinek nem tűnt föl.

Nem, feltétlenül muszáj volt Sozin üstököséről beszélni. Az apjának feltétlenül muszáj volt megkérdeznie Zukót, hogy mit tanult a Föld Népéről, míg a Kolóniákat tutujgatta. Azulának feltétlen tennie kellett egy megjegyzést arról, hogy az emberek érdekes módon felhagynak a reménykedéssel meg az ábrándok hajszolásával, ha izzik a lábuk alatt a talaj.

Zuko lélegzete magas csuklással elakadt, amikor Ozai felkelt a trónjáról és lement a tábornokokhoz, hogy a térképpel borított asztal közepén állva bejelentse, felégetteti az egész kontinenst. Azula csak a szeme sarkából pillantott a bátyja felé, de szerencsére a gyagyásnak volt annyi esze, hogy csak üljön, markolja a térdén a ruháját és ne szóljon egy árva kukkot se.

Lett volna inkább büszke, hogy elősegítette a végső győzelmet. Azula gyomra remegett az izgalomtól, ahogy belegondolt, mi mindenben segítette az apját. Az egy kicsit bosszantotta, hogy Ba Sing Sét is a felégetendő helyek közé sorolta, elvégre a várost Azula foglalta el, és miért törte magát, ha most hamuvá válik az egész?

Elengedte a bosszankodást. Inkább az örömére gondolt, a bensőjében izgő-mozgó érzésekre. Szokatlanok voltak. A tanácskozás pont úgy volt időzítve, hogy a délutáni edzése után kapkodva kelljen rendbe szedje magát, aztán már rohant is a trónterembe. Öltöztetés közben kapott be két darab kekszet, és már a folyosón hajtott fel egy csésze teát, ezek akadályozták meg, hogy a gyomra esetleg megkorduljon. A szolgák ennek tudatában vacsorával várták őt a lakosztályában, tálcákon hozott apró falatokkal, hogy kedvére csipegessen, de az izgalom – milyen érdekes! – elvette az étvágyát.

Hiába törölte le a sminkjét, fürdött meg újra és hagyta, hogy a szolgái megmossák a haját, illatosított víz helyett ápoló olajokat fésülve bele. Hiába masszíroztatta meg a kezeit és a karjait két lánnyal, hogy még véletlenül se legyen izomláza a kemény edzés, és az utána kihagyott nyújtás miatt. Könnyű hálóruhába bújt, és bebújt a takaró alá, csak azért, hogy rájöjjön, minden készülődés fölösleges volt, mert egyáltalán nem álmos.

Bámulta a baldachinos ágy mennyezetét és egy régi-régi beszélgetésre gondolt, amikor azt mondta a nagybátyjának, hogy nem a tea dönti el, hogy este alszik-e vagy sem. Azért ha holnap valaki merészelne rákérdezni, arra fogja majd.

Az álmatlan forgolódás olyasfajta elfoglaltságnak tűnt, amivel a bátyja szórakoztatja magát, így Azula azonnal elvetette, mint lehetséges időtöltést. Az éjjeliszekrényén ott hevert egy fejlesztési jelentés Maleun Haeanból, mellette Ty Lee hajtűjével, amit a lány a bankett után felejtett a palotában, és Azula azóta se adta vissza neki. Elmosolyodott, ahogy a lányra gondolt. Aztán elkomorult és megfogadta, nem fogja elmondani neki, hogy a léghajók tervezett útiránya keresztezni fogja azt a helyet, amerre a lány régi cirkusza is turnézik. Ugyan elhangzott, hogy a tisztogatást a Kolóniák határain túl fogják elkezdeni, de Azula tisztában volt vele, hogy a hadsereg magas legfelsőbb vezetői között is vannak olyanok, akiknek könnyedén eljár a keze.

Kimászott az ágyból, szorosabbra kötötte a köntöse övét, majd kis hezitálás után győzött benne az óvatosság és kiosont a gardróbjába egy alsóneműért, mielőtt kimászott volna az ablakon, hogy a falak díszein felkapaszkodjon a tetőre. Olyan volt, mint Ba Sing Sében. Azt leszámítva, hogy ezúttal a bátyja volt fenn hamarabb a tetőn és nagyon messze volt még a hajnal.

– Te is ideges vagy? – kérdezte Zuko.

– Csak izgatott.

Zuko összerezzent és lepöckölt valamit maga mellől.

– Azt hittem, megint Mai házában töltöd majd az estét – jegyezte meg Azula mintegy mellékesen és letelepedett mellé. Szokatlanul hűvös levegőt hozott az esti szél, hát átkarolta a térdét, hogy egyenletesebben tudja forgatni a bensőjében a hőt.

Zuko a vállát vonogatta és nem mondott semmit. Ültek egymás mellett a gerincen, mint két rosszul elhelyezett tetődísz. A gondolat, hogy Azula valamit rosszul csinál, a bőre alá kúszott és viszketett, mint amikor tudja, hogy az apja figyeli őt idomítás közben és a következő találkozásukkor a teljesítményértől függően dicséretre vagy szidásra számíthat.

Amikor a csöndje olyan kényelmetlenné vált Zuzu számára, hogy a fivére már megállás nélkül fészkelődött, Azula kegyeskedett rákérdezni:

– Miért vagy ideges?

– Még kérdezed?

– Éppen azt tettem. Beszélj, vagy elmegyek.

– Nem kértem, hogy gyere ide – morogta.

Azula már kelt is föl, de Zuko elkapta a kezét. Csak egy pillanatra fogta meg, utána már el is engedte, mintha Azula megégette volna. Elfordult és mozdulatlanná válva meredt a palotakert falaira, míg Azula lassan vissza nem ereszkedett a helyére.

Nem szokták megfogni egymás kezét. Zuko tudja, hogy Azula nem szereti, és túlságosan féltette a saját bőrét ahhoz, hogy próbálkozzon. Az érintések kettejük között a gyakorlatok során bevitt ütésekre, a figyelmeztető oldalba könyöklésekre és egymás stratégiailag meghatározott pontjait érő kétujjas bökésekre korlátozódtak. Zuzu persze néha elragadtatta magát, de Azula… ha az emlékei nem csalnak, utoljára akkor fogta meg a bátyja kezét, amikor maga után húzta őt a trónterem függönye mögé, hogy kihallgassák az apjuk és Azulon beszélgetését.

Azokat az érintéseket nem számolta, amikor edzések után ellenőrizték egymás sérüléseit. Azok az edzés részét képezték.

– Fel akartál szólalni a tanácskozáson – mondta Azula.

Zuko lassan bólintott.

– De nem tetted.

Megint.

– Miért?

Zuko felé fordította az arcát. A fogyó hold nem adott elég fényt ahhoz, hogy Azula sötét körvonalnál többet lásson belőle, de a gesztus éppen elég volt. Mindketten tudják, mi az ára az ellenkezésnek. Az izgatott remegés a gyomrában fokozódott.

– Úgy értem, miért akartál felszólalni?

– Mert… Azula, ez nem helyes.

Szaggatott sóhaj tört fel belőle.

– Zuzu, apa mérges lesz, ha megtudja, hogy hagytad Iroh bácsinak, hogy kimossa az agyad.

– Iroh bácsinak semmi köze ehhez! – A Druk alig mozdult egy fokot az égen, és a gyagyás máris kiabál. Talán a szórakozásnak ez a megszokott formája elég unalmas lesz ahhoz, hogy a gyomra remegése alábbhagyjon és elálmosodjon végre.

– Ha nem beszélsz, akkor legfeljebb találgatni tudok. Mi a gond?

Zuko elcsöndesedett, aztán Azula hallotta, hogy elkezd mélyeket lélegezni. Jó, nyugodjon csak meg szépen, hátha ki tud erőszakolni magából kettőnél több értelmes mondatot.

– A tanács a teljes titoktartás mellett döntött.

– Ami logikus. Tudod, hogy nem csak nekünk vannak kémeink.

– De a titoktartásra hivatkozva nem fognak evakuálni! – sziszegte. – A kontinens tele van a szabadcsapatainkkal, a huszonhatodik hadosztály pedig már útnak indult Hu Xin felé!

Tehát Zuko még mindig nem érti, hogy néhány ügy érdekében áldozatot kell hozni. Pedig Azula azt hitte, hogy az elmúlt három évben a rizs-zsonglőrködés miatt megtanulta, hogy egyes döntések milyen következményekkel járnak.

– Azok a csapatok tudják, mire vállalkoztak.

– Igen, arra, hogy esetleg kiküldjük őket csalinak, és megöli őket egy horda földidomár, nem arra, hogy a mieink fogják hátba támadni őket!

Azula vett egy mély lélegzetet.

– Van egyéb indokod azon túl, hogy puszta emberbarátságból nem akarod egy rakás földi paraszt és néhány katona halálát?

– Azula, az egész gazdaságunk a háború miatt működik. Papíron már van néhány elméletünk, hogyan tudnánk a háború után átállni egy másfajta modellre, de mindegyik arra alapul, hogy mi uraljuk a földeket és a lakosságot. Szükségünk van rájuk!

– Te magad mondtad Ba Sing Sében, hogy a föld hűségének biztosítása éveket vehet igénybe.

– Ha nincs ellenség, akkor van szükség hadseregre? – kérdezte Zuko. Költői kérdés volt, hát Azula nem válaszolt. – Szerintem te még jobban tudod, mint én, hogy milyen iszonyatos költségekkel jár a hadsereg fenntartása. Ha az elfoglalandó területeket felégetjük, akkor mégis kinek éri meg megvenni?

– Gaoling körül is leégett minden, mégis olyan gyorsan elkapkodták a földeket, hogy csak pislogtunk utánuk.

– Ott a külváros égett le, és több száz ember maradt fedél nélkül. Azzal, hogy ott minden elpusztult, a befektetőknek kedveztünk: annyi a dolguk, hogy beletolják a sittet egy gödörbe, aztán kedvükre építkezhetnek.

Azula várt egy picit, hátha Zukónak kedve támad folytatni a rögtönzött gazdasági kezdőleckét. A jobb kezét készenlétben tartotta, hogy vesén tudja bökni. Zuzu érezhette a büdöset, mert várt, éppen annyit, hogy Azula ellazuljon és visszategye a kezét a karjára, csak akkor folytatta.

– Valahányszor elfoglalunk valamit, utána néhány évig az építkezések iszonyatosan megdobják a befolyó adókat. Ez hajt minket előre, ez a hirtelen sokk, emiatt tudjuk fejleszteni a sereget és megtartani az életszínvonalat idehaza. Az, hogy Omashu és Ba Sing Se most csak úgy az ölünkbe hullott, gazdaságilag több kárt okoz, mint hasznot, tudod?

– Azt mered állítani… – kezdte magát felszívni Azula, de Zuko szinte pánikszerűen rázni kezdte a fejét.

– Nem, dehogy! Semmi gond nem volt azzal, ahogy elfoglaltuk, a gond az, hogy egyáltalán megtörtént! Mármint érted, a frissen elfoglalt területekről általában rengetegen elköltöznek Ba Sing Sébe. Ott az a rengeteg menekült, akik gyűlölnek minket és akiknek az etetése már a mi felelősségünk.

Ebből a szempontból nézve, apánk döntése a város felégetésére egészen érthető – tűnődött magában Azula. Gyors és hatékony megoldás, az már biztos.

– És Omashu! Az a rengeteg tervezés meg pluszmunka és a végén a király egyszerűen feladta. Vagy tényleg őrült, vagy tudja, hogy egy megszervezett ostrom milyen iszonyatos költségekkel jár és hogy mekkorát buktunk azon, hogy az ő városát nem félig lerombolva vettük át.

– Omashuban lázongások voltak – mondta Azula lassan. – Ez a baj a megadással. Az ellenállók nem a föld alá takarodnak, mint Gaolingban vagy a Kolóniák többi részén, hanem kinn az utcán mondják a magukét. A fejük fölött döntötték el, hogy mi lesz velük, és nem vertük beléjük a vereséget és az engedelmességet.

– Tudtad, hogy Iroh bácsi sikertelen ostromának a nyomai még mindig tetten érhetők a költségvetésben? Azulon éveken át annak a hadjáratnak az előkészítésébe ölt szinte minden plusz pénzt, kölcsönöket vett fel, hogy legyen elég keret magára az ostromra.

Zuko aztán folytatta, végigkövette az ország anyagi helyzetének szálait, a szövevényes kapcsolatokat, amik összekötötték egymással a nemességet és a feltörekvő iparos réteget a Kolóniák földből fakadt, de tűznek meghajolt polgáraival. Azula csak félig figyelt rá. Megint Iroh bácsira gondolt, és a gyomra remegő izgalmát egy pillanatra félreállította a düh. A nagybátyja áttörte a falakat. A veszteségek már addig is irdatlanok voltak, és Iroh bácsi a győzelem küszöbén torpant meg. Lu Ten egészen biztosan szégyenkezne miatta.

Főleg amiatt, mert Azula tulajdonképpen besétált és a város az ölébe hullott. Nagyot lendített az ügyén a tény, hogy Long Feng már börtönben volt és nem a hivatalában, amikor belépett a városba, de a szellemekre, az avatár volt az, aki lecsukatta! Nevetséges.

Zuko közben folytatta a rögtönzött gazdasági elemzését. Azula nem is emlékezett rá, mikor hallotta utoljára ennyit beszélni.

– Arról nem is beszélve, hogy ha nekünk kell valami, akkor azt a Kolóniákról hozzuk be, amit utána nyilván nekik is pótolni kell valahonnan, szóval ők megveszik a Földtől. Ha a Föld Népe elpusztul, kiesik a felvevőpiacunknak úgy a fele. A nagyja. Jó ég, legalább akkora válság lesz, mint a Levegőerődök elpusztítása után.

– A Sárkányvészről beszélsz? Azt hiszed, hogy többet tudsz nálam a történelemről, Zuzu?

Zuko a tenyerébe temette az arcát és Azula úgy csinált, mintha nem látná, hogy remeg a válla. Milyen kár, hogy a mostani tárgyaláson nem voltak némajátékosok, így sokkal nehezebb olyan témát felhozni, amiről tudja, hogy Zuko megnyugszik tőle, vagy biztonságos keretek közé szoríthatja vele a dühét. A gazdasági kérdések eddig határozottan ebbe a kategóriába tartoztak, de úgy tűnik, most már nem számítanak biztonságos terepnek.

Azula megköszörülte a torkát.

– A Földet elfoglaltuk, Zhao viszont belebukott Északba. Ha az üstökös erejét ellenük fordítanánk… vagy a nyolcvan éve elzárkózott Észak is elég gazdasági ráhatással rendelkezik ahhoz, hogy ne akarjuk pocsolyává olvasztani őket? Ah, igaz, felejtsük el.

Zuko furcsa, sípoló nyögést hallatott.

– Ne nyüszögj nekem, Zuzu. Ha az üstökössel megyünk nekik, valószínűleg megolvad a fél Északi sark. Ha utánaszámolok, még az is kiderülhet, hogy megemelkedne a tenger vízszintje és te is tudod, hogy Bunganga milyen alacsony területen fekszik. Utálnám, át kéne építeni mindent és nem egyenes út vezetne a palotából a kikötőbe.

A bátyja a prioritásokról dünnyögött valamit. Azulának nem tetszett. Nem a kijelentése, hanem a hang, ahogy mondta. Vagy az, ahogy Zuko mocorgott, a mozdulat, ahogy újra és újra megdörgölte a mellkasát. Talán le kéne menniük a gyakorlótérre, egy kis idomítás mindkettejüknek hasznára válna.

De az csak a hirtelen indulatok csillapítására jó, a fivére aggódását nem oldaná fel. Egy aggódó Zuzu pedig hülyeségeket csinál. Azula a szeme sarkából figyelte a fivérét és azon gondolkodott, hogy mi a valószínűbb: az, hogy elmegy a börtönbe a nagybátyjukhoz tanácsot kérni, vagy az, hogy hívatlanul betoppan az apjukhoz és vele is megosztja a kétségeit? Ha utóbbi mellett döntene, úgy Azula merte remélni, hogy nem az éjszaka közepén tervezi ezt tenni.

Ha hívod Koh-t, ne csodálkozz, ha megjelenik. A kapu melletti őrhely jelzőfáklyáinak megnyúlt lángja, elég magasra ahhoz, hogy Azula biztos legyen benne, előre bejelentett vendég érkezik a palotába. A kései óra miatt már akkor tudta, hogy az apja egyik ágyasa lesz, amikor még ki se nyílt a kapu. Csak aztán az őrség nem egy, hanem egyből három alacsony és gömbölyded nő mellé zárkózott fel, hogy átkísérje őket az udvaron.

– Hárman vannak – mondta Zuko ostobán.

– Köszönöm, hogy megszámoltad helyettem, magamtól soha nem vettem volna észre.

Egy darabig csöndben figyelték, hogyan tipegnek a nők. Azula szinte az orrában érezte az illatszereik baracknarancsvirág-illatát.

– Akarom én tudni, hogy mit csinál apánk három nővel?

– Akarom tudni, hány fattyú testvérünk van? – kérdezett vissza Zuko síri hangon.

– Egy se.

Zuko ránézett, Azula meg vissza.

– Egyikük se jön három-négy alkalomnál többször – magyarázta türelmesen. – És utána figyelik őket. Ha fél éven belül bármelyikükkel kapcsolatban felmerül, hogy várandós…

– Ne folytasd – vágott közbe Zuko. – Nem akarom tudni.

– Ha jókedvében hívatja őket, akkor vajon megégeti őket? – tűnődött Azula.

– Erre meg aztán pláne nem akarok gondolni!

A gyomra még mindig remegett, pedig a beszélgetésük elég szerteágazó volt ahhoz, hogy mindenfélén gondolkodhasson elalvás előtt. Nem értette, miért nem képes megnyugodni. Az izgalom hideg karjai kinyúltak a gyomrából a vállai felé, és Azula mély levegőt vett, hogy az uralma alá hajtson mindent. A teste azt teszi, amit az elméje parancsol neki, nem pedig azt, amit a szellem. A szellem a gyöngéknek való, mint az avatár.

A jelentés jutott eszébe és az elfogott Karmazsin Dicsőség. Találtak néhány kölyköt a hajón, de mind a Föld Népének szülötte volt, és nyoma sem volt az avatár három társának. A jelentésben nem szerepelt a repülő szőrgolyó sem, ami tovább erősítette a gyanúját arra vonatkozóan, hogy az avatár nem csak arra képes, hogy száz évre köddé váljon, hanem arra is, hogy túléljen egy villámcsapást. Más logikus magyarázat amúgy sincs rá, hogy miért maradt Iroh bácsi a katakombákban. Vagy egyáltalán miért mutatta meg, hogy valójában kinek az oldalán áll.

Átkozott legyen az árulása!

A nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, volt-e látogatóban az öregnél, de Zuzu megelőzte.

– Szerinted apánk azért volt nem túl kedves anyával, mert nem volt az esete?

– Mire gondolsz?

– Mindegyik ágyasa kicsi és kerek. – Zuko két kézzel gömbölyded formákat rajzolt a levegőbe. – Anya majdnem olyan magas volt, mint ő.

– Meg egy deszka – bólintott Azula és lenézett a maga mellkasára, egy pillanat erejéig irigyelve Ty Lee-t, de aztán eszébe jutott, hogy a nagy mellek harc közben inkább zavaróak.

Zuko folytatta a hangosan gondolkodást:

– Mai szülei sem azért házasodtak össze, mert annyira szerették egymást, de Mai azt mondta, hogy ők soha nem kiabáltak.

– Nem, ők csöndben utálják egymást.

Erre persze megborzongott. Az ágyasok eltűntek a szemük elől, az őrök pedig nem tértek vissza. Az udvar sötétségbe borult.

– Ty Lee szülei szerelemből házasodtak – próbálkozott Azula. – Csak aztán született hét lányuk, és mire ők megnőttek, kiderült, hogy nem maradt nekik semmi, amiről beszélgetni tudnának.

Zuko szárazon felnevetett.

– Szóval az se biztosíték semmire, ha szereted azt, akivel összekötöd az életed, értem. Soha nem fogok megházasodni.

Azula érezte a keze alatt a tetőcserepet. Mennyire kellene keményen szorítania ahhoz, hogy eltörjön?

– Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte végül. – Azt akarod tudni, hogy minket is a hamuban találtak-e?

Zuko ismét megborzongott, bár ez talán már közelebb volt az összeránduláshoz. Azula karján is felálltak a szőrök, ahogy a Föld Népére gondolt, a kisebb-nagyobb településekre, amiken Ba Sing Se felé menet áthaladtak, a szülőkhöz simuló gyerekekre, akiknek néha túlságosan elütött a bőrszíne a szüleikétől. Vagy ott volt az a nyilvánosház Ba Sing Sében, ahonnan összeszedték azt a nyomorult parancsnokot. A hirtelen betoppanó katonák miatt megrémült alkalmazottak mind sárga szemekkel meredtek rájuk.

A hajókra gondolt, amik azokat a gyerekeket hozták haza a szigetekre, akiket az anyák inkább ellöktek maguktól. A hamuban talált csöppségekre, ahogy a seregek után maradt eleven emlékeztetőket hívták. A nagyobb gyerekek már komolyabb fejtörést okoztak. Öt és hét év közötti porontyok, akiket Agni megáldott annak ellenére, hogy félig földből gyúrták őket. Az nyilvánvaló volt, hogy a Föld hátramaradott falvacskáiban született idomárok nem tudnák megkapni a képességeik irányításához szükséges képzést, de őket általában a legközelebbi iskoláig vitték. A szigetekre csak azokat az gyerekeket hozták, akiket nem vártak haza.

Lángot idézett a tenyerébe. A babákat még megértette, de a nagyobb gyerekek vajon milyen hibát követtek el, ami miatt a szüleik eldobják őket? El nem tudta képzelni, hogy az apja valaha lemondjon róla. Még Zukót is itt tartja maga mellett, pedig mennyit panaszkodik miatta! Az anyja pedig… Elég arra gondolni, hogy mi történt közvetlenül az eltűnése előtt. Nyilván közbelépett, amikor drága Zuzu életéről volt szó. Vajon Azuláért is hajlandó lett volna hasonlóképpen cselekedni?

Zuko mellette lassan beszívta a levegőt, a fogai között szűrve azt. Furcsa, éles hangja volt. Valami megpendült, valami elszakadt Azula bensőjében, a feje könnyűvé vált, és mire észbe kapott, már ki is bukott belőle a gyermeteg kérdés:

– Ezért szeretett anya csak téged?

Volt képe felhorkanni, amitől Azula kezében megnyúlt a láng.

– Mindig csak veled foglalkozott. Zuzu így, meg Zuzu úgy, mindig a te pártodat fogta, ha összevesztünk, engem meg se hallgatott, mindig neked adott igazat és…

– És apa veled csinálta ugyanezt! – csattant fel Zuko. Gúnyolódva folytatta: – A húgodnak ez a kata már másodjára sikerült, nézd meg, hogy Azula mennyivel ügyesebb. Ő szerencsésnek született, te szerencsés vagy, hogy megszülettél!

A végére egészen megkeseredett a hangja. Azula kezében kialudt a láng. A gyomra izgatott remegése visszatért, de nem igazán értette, hogy most mire fel izgatott. A lángja fénye elvakította, beleégett a szemébe, és most csak az üres sötétséget látta, benne minden pislogással felvillant a tüze fantomképe.

Ennek az üres sötétségnek tette fel a kérdését:

– Gyűlölték egymást, igaz?

A sötétség Zuko erőtlen hangján felelt.

– Nem tudom.

– De te vagy az idősebb! Nem emlékszel, vagy csak nem akarsz emlékezni?

– Ha tudnám és nem mondanám meg, akkor hazug lennék és becstelen.

– Ne kezdd nekem megint a becsületet, mert ezzel a két kezemmel küldelek Agni elé! Elintéztem, hogy apa elismerjen, mégis mit akarsz még?

– Nem tudom! – kiáltott fel. – De mióta itthon vagyunk, apa engem kérdezget és velem beszél olyan dolgokról, amikről veled szokott, én meg nem tudok, nem merek nem igazat mondani neki! Ba Sing Se óta nem próbált senki megölni, és azok is helyiek voltak, nem a tűz küldte őket. Nem merem felvállalni magam Mai mellett, mert akkor ő is célpont lesz, folyamatosan azt várom, hogy apánk mikor mondja azt, hogy nem volt elég, és ma ott ültünk benn a tanácskozáson és nem volt ott Iroh bácsi, hogy bokán rúgjon, ha baromságot mondanék, szóval ültem kussban, mint egy jó fiú, mint az, akinek lennem kéne, és… és hogyan lehetnék becsületes, ha annyira félek a következményektől, hogy meg sem merek szólalni?

Azula megnyalta az ajkát.

– Az üstökösig még van időnk. Hetek, ami azt illeti. Addig megpróbálhatunk beszélni apával.

– Nem úgy mondtad ezt, mint akinek olyan nagy reményei vannak.

– Tudod, hogy apa milyen ha egyszer elhatározta magát. Nagyon jól kell előadnunk magunk ahhoz, hogy meggondolja magát.

– Előadnunk? – ismételte Zuko. – Akkor segítesz?

Most mi, mondja azt neki, hogy nem szeretné, ha a következő máglya, ami mellett ott kellene állnia, az övé lenne? Bosszantóan sok időt venne igénybe egy elfogadható gyakorlópartner keresése.

– Vannak feljegyzéseink Sozin üstököséről és a hatásairól – pillantott rá Azula. – Te keresel és összegzel.

– Akkor te számolsz – vágta rá Zuko.

– Nem is bíznék rád egy olyan fontos lépést – horkant fel. – És elvárom, hogy teljesíts.

Zuko mondott valamit arról, hogy hát persze meg számíthat rá. Nem sokkal, de könnyebbnek tűnt. Talán ez az ígéret elég arra, hogy a következő egy-két napban helyben tartsa a fivérét.

– Zuko?

– Igen?

– Ha valami olyasmit akarnál csinálni, amire én azt mondom, hogy hülyeség, és nem szólsz róla, akkor megütlek, világos?

– Ne parancsolgass nekem! – fortyant fel.

Még van ereje megsértődni, akkor lesz ez három nap is.

– Komolyan beszélek.

– Mert mikor csináltam én hülyeséget?

– Most álljak neki sorolni?

Zuko csöndje elég volt válasznak. Azula oldalba könyökölte, mire felmordult.

– Jó, mielőtt hülyeséget csinálok, szólok! Most boldog vagy?

– Határozottan.

– Tudod mit? Megyek aludni, te meg egyél kefét. – Feltápászkodott, közben a bajsza alatt hozzátette: – Fenét, megyek feküdni az ágyamban és bámulni a plafont.

Nos, kinek volt igaza a bátyja hobbijait illetően?

– Te nem jössz, Azula?

– Még egy kicsit levegőznék – beletartotta az arcát a könnyű éjszakai szélbe. – Túl izgatott vagyok az alváshoz.

– Izgatott – ismételte Zuko egyenletes, értetlen hangon. – Hogy a fenébe tudsz izgatott lenni?

– Mert mi legyek, dühös? – forgatta a szemét. – Izgatott vagyok. Kíváncsi vagyok, mi fog kisülni ebből az egészből. És mióta arról beszéltünk, hogy milyen végzetes hatásai lehetnek a döntéseinknek nem csak az ellenfeleinkre, de a tulajdon népünkre is…

Megnyikkant, ahogy végigfutott a hátán a hideg. Érezte, hogy Zuko még mindig ott áll mögötte, hát felnézett rá. A sötétben nem sokat látott belőle, de a fölé tornyosuló, mozdulatlan alak a teste mellett élettelenül lógó karokkal éppen eleget mondott neki. Zuzu tudott úgy nézni, mint az a nő, főleg amikor így megdermedt, Azulába pedig a csontjaiig égett Ursának az a rosszulléttől sápadt, elborzadt arckifejezése, amikor rajtakapta őt a kiskertben, ahogy egy szénné égetett egércsótány tetemét próbálja elásni.

Azula soha többet nem akart annak a bizonyos arckifejezésnek a kiváltó okává lenni, de valahogy mégis újra és újra sikerült azzá lennie. Ursa még csak magyarázatot se adott rá, hogy miért történik mindez, és ő legalább értett a szavakhoz, nem úgy, mint a bátyja.

– Ne nézz rám így.

– Nem nézek sehogy.

– Dehogynem. Úgy csinálsz, mint anya. – Visszafordult a kert felé. – Azt hiszed, hogy szörnyeteg vagyok. Persze igazad van, de azért rosszul esik.

– Nem is látsz a sötétben! – vitatkozott Zuko.

– Most meg tereled a szót.

– Csak nem értem, hogy miről beszélsz! – fakadt ki. – Azt mondod, hogy izgatott vagy, de közben úgy csinálsz, mint aki fél!

– Félni? Én? – felnevetett. – Jaj Zuzu, hát miért félnék? Egyszerűen csak hűvös van egy kicsit.

Ha Zuko továbbra is így fog levegőt venni, Azula megkérdezi tőle, hogy tervez-e a közeljövőben itt, a palota tetején megfulladni. Esetleg hajlandó hívatni neki egy Bölcset.

– Milyen érzés – kérdezte Zuko, de úgy, hogy nem kérdés volt, hanem parancs.

– Micsoda? – érdeklődött félrebillentett fejjel.

– Azula, hagyd most ezt. Meséld el, hogy milyen, amikor izgatott vagy. Kérlek.

A szemét forgatta, de hagyta, hogy Zuzu egy kicsit játszhassa a kötelességtudó idősebb testvér szerepét, aki megvédi a kishúgát minden rossztól. Legalább addig se a rizsen jár az agya.

– Vicces – mondta, és hallotta, ahogy Zuko élesen beszívja a levegőt. – Nem, tényleg az. Itt van a gyomromban, és úgy… ugrál. Meg mozog. Néha hideg és megfogja a vállamat.

– A gyomrodban? – dadogta Zuko.

– Igen. Nem tudtam vacsorázni miatta. – Gyorsan kijavította magát: – Illetve, úgy ítéltem meg, hogy ma este nincs szükségem vacsorára. Lefekvéshez ilyen közel már amúgy sem egészséges.

Zuko olyan sokáig hallgatott. Ó, akart ő beszélni, levegőt vett, de a szavak nem jöttek, aztán megfordult, a hajába túrt, vissza Azulához, még a tetőre is visszaült, mire sikerült kinyögnie:

– Lala, te félsz.

– Na ne szórakozz velem.

– Nem, esküszöm! Mégis honnan vetted, hogy…

– Apánk mondta – jelentette ki megmásíthatatlanul és keményen. – A gyomorban lakik a harag és az izgalom.

– És a félelem. Az enyém is ott van. A harag meg az izgalom az meleg, de a félelem, az… az hideg, és hányingerem van tőle és fázom, pedig tűzidomár vagyok és nyár van és szakad rólam a víz. – Zuko közelebb csúszott hozzá. – Azula? Nem… vagyok jó az ilyesmiben, te is tudod, de esküszöm mindenre, ami szent, hogy az izgalom az meleg és kellemes és kicsit…

– Bizsergető – fejezte be Azula.

Zuko az este folyamán másodszor érintette meg, ezúttal a felkarján. Mintha elektromosságot gyűjtött volna a tenyerébe, hogy azt most Azula testébe vezesse; összerándult, és az izmai egyszerre rángatózni kezdtek, éppen úgy, ahogy akkor teszik, ha egy intenzív edzést félbehagy és levezetés vagy nyújtás nélkül leül. Levegő után kapott, de gombóc volt a torkában és Azula már biztos volt benne, hogy nem is Zukónak, de neki kell majd Bölcset hívni, mert itt fogja kilehelni a lelkét.

Szinte érezte, ahogy a világ kimozdul a tengelyéből. Olyan, mint felugrani a levegőbe és tudni, hogy a földet éréskor el fog esni, de arra már nincs ideje, hogy kitalálja, mit módosíthatna, mert túl közel a becsapódás. Csak az érzés van, hogy minden, ami ő maga, és amit mindig-mindig folyamatosan szorított és számon tartott, az most kicsúszik a kezéből és ezerfelé gurul.

Hasonlított az érzésre, amit akkor élt meg, amikor Iroh bácsi kikérdezte őt az Agni Kairól. De akkor mintha kívülről látta volna saját magát – most nem, most itt volt, és tudta, hogy fuldoklik, Zuko pedig szólongatja, a hangjában pánik, és a fivére csak akkor hallgatott el, amikor Azula megragadta a kezét és elhúzta a felkarjáról.

– Shh – préselte ki magából. – Meghallanak… az őrök.

– Lala? – kérdezte szánalmasan vékony hangon.

– Ne sírj, Zuzu – és nevetett, mert aki nevet, az uralja a helyzetet. – Neked soha nem mondták, hogy nem szabad?

Fogta a kezét, csontropogtató erővel, de Zuko legalább olyan erősen szorított vissza. Még azon keresztül is érezte a fivére testén végigfutó remegés-hullámokat. Szép. Ahelyett, hogy segítene megszabadulni neki ezektől a förtelmes érzésektől, maga is fejest ugrik beléjük. Ez egyébként se lehet félelem, ahhoz túl gyakran érzi. És pontosan tudja, hogy a félelem az, amikor a karmok a derekába marnak és ki kell húznia magát és mosolyognia kell, akkor is, amikor valaki sikolt —

* * *

Mielőtt elindultak volna a hajóról Aang után, Sokka megbeszélte az apjával, hol fognak találkozni. Háromszor ellenőrizték mindkettejük térképén, hogy azonos pontra mutatnak-e. Aang szó szerint száz éves térképe nem éppen a pontosságáról volt híres, de az a dög nagy – és pontos és gyönyörű és Sokka miért dicséri a Tűz Népe munkáját – térkép a hajóról legfeljebb összehajtva lett volna szállítható, Sokkának pedig minden íze tiltakozott ez ellen. Ugyan a Déli Sarkon nem sok papír van, de még ő is tudja, hogy a papír megkopik a hajtásvonalak mentén. És mi van akkor, ha éppen egy olyan pontra kíváncsi, ami már lekopott? Nem, nem, a térkép csak és kizárólag összetekerve létezhet, a maga védődobozában, nehogy megsérüljön.

No és. Sokka bekarikázta rajta a Fekete sziklákat. Pirossal, hogy még össze se keverhesse. Itt vannak, a sziklák pedig egészen feketék, és már harmadik napja táboroznak a tengerparton, Aang még körbe is repülte Sokkával a szigetet, Toph pedig folyamatosan figyeli a földet, hátha valaki leejt valahol egy botot, de semmi. A tenger lehet néha bizonytalan, de Sokka nem emlékezett nagyobb esőkre, akkor pedig az apjának és a vele érkező többi víztörzsinek nincs rá oka, hogy késsen.

Lassan olyan ideges volt, mint néhány napja Aang, amikor nem tudott aludni. Sokka nem akart nem aludni.

– Biztos nem volt vihar? – kérdezte a többieket.

– Századszor, Sokka: nem. – Katara fáradtan mosolygott rá. – Hé, mi se voltunk éppenséggel pontosak. Hagyd, van még időnk.

– A szigeteken ilyenkor lehetnek hirtelen, lokális viharok – tűnődött hangosan Aang. – Bár, repülés közben nem láttunk viharfelhőket.

– Én biztos nem – hagyta rá Toph. – Oh, várj, a nyugati oldalon most partra húznak egy csónakot.

– Ezzel ne viccelj. – Katara pillantása legalább olyan csúnya volt, mint a hangja.

– Nem viccelek. Egy ember húz valami tákolmányt a partra, ami nem kő és nem fém, de olyan formája van, mint egy hülyén álló hajónak.

Sokka már rohant is. Momo, aki addig a nyaka köré görbülve hesszelt, nem győzött kapaszkodni.

Persze, nem is álmodhatott róla, hogy egy légidomítással megdobott avatárt lefusson. Aang szokás szerint ki se fulladt, amikor megálltak az eredeti táborhelyüktől pár száz méterre. Illetve, Sokka megállt, Aang pedig megtorpant, hogy megkérdezze, minden oké-e.

Nem volt az. Semmi nem volt az. Nyoma sem volt se a lopott tűznépi rombolónak, se a víztörzsi hajóknak. Egyetlen ladik volt a part menti fövenyen az oldalára borulva, amit az orrára kötözött kötélnél fogva húztak ki. A tűznépi katonák szürke aláöltözetét viselő alak a kötél mellett feküdt és fújtatott.

Még egy perc, és itt vannak a többiek – mondta magának Sokka és állt tovább földbe gyökerezett lábakkal. Csak egy perc.

– Sokka? – kérdezte Aang.

– Itt lesznek – suttogta Sokka. – Mindjárt itt lesznek.

És megint futott, hogy lendülettel csúszhasson a férfi mellé, aki, bár legalább kétszer annyi idős, mint ő, legfeljebb olyan magas lehetett, mint Katara. Nukiliknek hívták és emlékezett rá a Kaméleon-öbölből, ott volt a többiekkel. Emlékezett a nevetésére, tudta, hogy az apja egyszer vállon veregette, aztán mondott egy viccet a termetéről, mire Bato bosszúból egész nap ott tornyosult mellette…

– Hé – bökte meg a férfit. – Hé.

Nukilik még mindig hangosan zihálva – Tui és La, mennyit evezhetett ezzel a kis csónakkal, hogy így kimerült – félig kinyitotta a szemét és megpróbált Sokkára fókuszálni.

– Sok… ka?

– Igen. Igen, Sokka vagyok, Hakoda fia. A fókasakál törzsből. – Alig tudta ezeket rövid mondatokat felköhögni, úgy elszorult a torka.

– Nukilik… albatrosz…

– Semmi gond, nyugalom, csak vegyél levegőt, oké? Minden rendben. Fújd ki magad. – De jó lenne, ha most Wang Láng leülne mellé és tartana neki egy gyors trauma-feldolgozó foglalkozást! – Ismerlek, Nukilik. Találkoztunk, emlékszel? Apám bemutatott téged, meg a többieket az albatroszrája törzsből.

Nukilik arca fájdalmas fintorba torzult. Nagyot nyelt, szárazon, hangosan.

– Hozzak vizet? AANG! – A fiú ott állt mellette és megugrott ijedtében. – Vizet! Hozz gyorsan vizet!

– Elfogták őket – nyögte Nukilik. – Mindenkit. Hakoda… segített, mert… én voltam a… legkisebb és… kifértem az ablakon… jöttem, hogy… elmondjam… sajnálom.

Nukilik még mondta, delíriumban lebegve ismertette az eseményeket, és akkor is beszélni próbált, amikor Katara leült mellé, hogy megitassa. Nem sokáig volt ébren utána. Mire lement a nap, be is lázasodott.

– Teljes végkimerülés – mondta Katara és a kezeit tördelte. – Egy kicsit lejjebb tudtam vinni a lázát, de azon túl, hogy hagyjuk aludni, nem tehetek érte semmit.

Sokka eközben ült, üres fejjel meredve maga elé. Utoljára akkor volt ilyen üres, amikor odahaza Hakodával elmentek horgászni. Viszont az jóféle üresség volt, a csendes elfoglaltság boldogsága töltötte ki a fejét, nem pedig… ez.

– Sokka? – kérdezte a húga. – Jól vagy?

– Ez az én hibám.

– Hogyan? Nem, Sokka, figyelj…

– Az én ötletem volt! – dörrent rá a lányra. – Én mondtam, hogy vigyük végig, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a Tűz Népe tudja, hogy jövünk! Ez az… ez az én hibám.

Felkelt és elindult, csak úgy találomra, valamerre. Katara utánakiáltott, aztán hallotta, ahogy Toph földet idomít, és már várta, hogy egy darab szikla a földhöz teremti, de ez elmaradt. Helyette felsétált a szirtek tetejére egy lépcsőn, ami korábban mintha nem lett volna ott, de észre se vette.

Sétálni akart. Csak egy kicsit.

 

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

____________________

Hivatkozások:

Köszönöm a Wikipédiának a gyorstalpalót a sarkvidéki élőlényekből, Muffinlance-nek Sokka törzsének nevét és Hickorynak, amiért lefordította, és ezért tudom használni, a tumblr-nek a végtelen karakterelemzéseket – ez utóbbi leginkább Sokkánál játszott be, tekintettel arra, hogy a többiek a kánontól egy kicsit balra el.

Ez úton is köszönöm a Discord szerver írósarkának, különös tekintettel S_H_Zs-ra és Arcadiára, akik roppant nehéz időkben megtámogattak a tanácsaikkal! Azula nagyon terelt és nagyon nem akart szembesülni a nehéz dolgokkal, szóval egy kicsit… noszogatni kellett >:)

sócsú: japán égetett szesz, ha többet akarsz tudni róla, akkor parancsolj, Wikipédia, pont ennyit tudok róla én is :)

pajcsiu: kínai égetett szesz, Wikipédia, mert arról se tudok semmit a nevén kívül :)

gyümölcsbor: azt írtam, hogy ezt isznak, utána tovább rövidítettem borra, mert a szőlőszilvabor elég hosszúnak tűnt, és nem volt kedvem további japán nevekkel bajlódni, avagy amit isznak az technikailag a japán szilvabor, az umesu. (Egyszer ittam, finom volt.)

Alternatív cím a történtnek: AU, ahol Tonhal minél több embert meg akar menteni. Igen, a névtelen háttér-karakterekről beszélek, akik hullottak, mint a legyek. Te jó isten, hogy nem omlott össze a Tűz Népe már az első évad után???