Pillangóhatás XVIII.

 

Le Tonhal: nem, nem játsszuk el az előző fejezet hibáját, ki a fene akar 12k szót olvasni?!

Ugyancsak Tonhal: az van, hogy ez a fejezet 15k. Nagyobb hazug vagyok, mint Azula. Itt és most szeretném letenni a nagyesküt, hogy a következő fejezet értelmes hosszúságban fog érkezni lesz. (*a plafon elkezd repedezni*)

Ha eddig nem utáltatok, akkor most íme, megteszek mindent, hogy ez így legyen. :)

Figyelmeztetés: Ez a fejezet Iroh szemszögéből van, aki éppen böriben van, ami egy remek hely arra, hogy valaki önvádaskodással múlassa az idejét. És mivel egy adott szereplőnek nincs tökéletes rálátása egy másik szereplő életére, így csak szilánkokból próbálja összerakni a képet, szóval simán lehet, hogy Iroh egyes dolgokat… félreért. Meg nem kizárt, hogy a múltja taglalása közben egy kicsit leszedtem róla a keresztvizet, de eskü szeretem, mint szereplőt.

Már korábban is felbukkant, hogy néhány képregény egy-két ötletét átvettem, másokat elvetettem, és ez most sincs másképpen. Avagy: Azulon egy jóslat miatt szedte elő Ursát.

Igen, ez egy filler fejezet, egy egész szezon, ha már a hosszát nézzük. Haha. De legalább volt indokom Lu Tennel írni. Imádom az olyan mellékkaraktereket, akikről nem tudunk semmit, de a fandom csak úgy *csettint* eldönti, hogy milyen személyisége van.

Röviden: ennek a fejezetnek a célja az, hogy elhelyezzük Tűz Ura Azulont a Tywin Lannistertől Darth Vaderig tartó skálán, hogy mennyire viselte rosszul a felesége halálát. (ötlet innen)

 

Alkotó: Chiptrillino

 

Pillangóhatás

十八. Emlékek

Iroh harmadszor tért haza úgy hadjáratról, hogy a kikötőtől a palotáig nem kísérte őt a nép üdvrivalgása. Először egy súlyos sérülést követően élet-halál között lebegve hozták haza. Két hónapig tartott, míg felépült, és az apja eldöntötte, hogy Iroh addig nem mehet sehova, amíg Naokót teherbe nem ejtette. A második alkalommal hunyt szemmel ült a gyaloghintóban, keresztbe tett lábai között Lu Ten urnájával, amit végig-végig ölelt. Nem is figyelt rá, hogy van-e tömeg, ami az ostrom feladása felett őrjöng vagy nincs.

És íme, a harmadik. Az acélkalickáját letakarták egy zászlóval, és hazugság lett volna azt állítania, hogy nem hálás az unokaöccsének és az unokahúgának, amiért megkímélték őt a nyilvános szégyentől. Ozaitól nem számított efféle kegyelemre. Tulajdonképpen semmiféle kegyelemre nem számított. A kivégzését valószínűleg az egész város előtt tartják meg, egy igazán drámai időpontban. Az is lehet, hogy Ozai a Nyárközépre teszi, ajándékképpen saját magának a Tűz Ura hivatalos születésnapjára. Ha különösen kegyetlen – vagy engedékeny, attól függ, Iroh kinek a szemszögéből nézi –, akkor Azulát nevezi ki bakójának, akinek tényleg akkortájt van a születésnapja.

A gondolat hatására kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Abban biztos volt, hogy a lány mindent megtesz, amit az apja mond neki, de kételkedett benne, hogy örömmel válna hóhérrá. Arra nem is akart gondolni, hogy milyen hatással lenne rá.

Ba Sing Se kazamatái lebegtek a lelki szeme előtt, mindaz, amit az unokahúga ott tett és főleg nem tett. Iroh ezúttal nem kapott jelentést, nem súgták a fülébe a veszteségeket, mégis biztos volt benne, hogy Azula terve a város vértelen bevételéről sikeres volt. A gyerekek viselkedése árulkodott erről. Zuko kiabált, és végig-végig azt igyekezett szavakba önteni, hogy elárultnak érzi magát. Minden szava fájt. Aztán jött Azula, hidegen kitálalta neki mindazt, amit a fivérével kifőztek, és Iroh biztos volt benne, hogy a lány éppen olyan dühös, mint Zuko, ha nem jobban. Azula nem tudta, hogy mi okozta a változást, ezt a számára előre nem látható lépést. Abban Iroh egészen bztos volt, hogy Azula fejében sógorostul bukkannak fel a különböző indokok, de a lánynak az nem elég. Ő egyenes válaszokat akar. Idehaza talán még meg is látogatja őt a börtönben, hogy megkapja azokat.

Azt biztosra vette, hogy Zuko egy héten belül fel fog bukkanni. A fiú nehezen viseli a bizonytalanságot, Ozai és Azula pedig az ő hirtelen hangulatváltozásait, és az igényét az önkifejezésre. A hazaérkezés és talán az, hogy Ozai valóban megadja neki az őt megillető tiszteletet, egy darabig stabilan tartja majd a lángját, de elég néhány nap vagy egyetlen kérdéses tényező ahhoz, hogy pislákolni kezdjen. Az még kérdés, hogy tudnak-e majd úgy beszélgetni, hogy Iroh ne mélyítse el akaratlanul ezt a szakadékot, ami frissen nyílt közöttük.

Iroh sóhajtott.

Remélte, hogy az útja a kikötőből nem a trónteremben fog végződni. Akkor biztosan kitűzik a kivégzése időpontját, vagy az is lehet, hogy az öccse mellőz minden szokást és megpróbálja ott helyben halálra égetni. Ebben az esetben Iroh persze védekezni fog, de szégyenszemre mégis azt remélte, hogy a gyerekek majd valamelyik másik foglyot viszik az apjuk elé.

Beszélt Bumival Omashuban. Amikor kérdőre vonta, hogy mégis mit képzelt, Bumi a vállát vonogatta és azt mondta, hogy csak azért hagyta magát elfogni, mert biztos volt benne, hogy nem fog meghalni és így nagyobb hasznára van a városának. Meg persze, találkozott az avatárral. A fiú jelenléte a világban elég ahhoz, hogy ellensúlyozza Omashu elestének hírét.

Előbb kellett volna gondolkodnia. Az esélyeire még Bumi is azt mondaná, hogy erősen kétesélyes, Pakku őrültségnek tartaná. Yugoda szelíden bólogatna és megkérdezné, hogy érzi magát, beleegyezne-e egy gyors vizsgálatba. Bizonyára Jeong Jeongnak is volna kedve hozzáfűzni ezt-azt, de az ő szavára nem adott.

Talán az aggódás mellett némi önzőség is volt abban, hogy nem akarta magukra hagyni a gyerekeket. Soha nem akart fájdalmat okozni nekik. Meg akarta óvni őket, de túl óvatos volt, nem mert nyíltan fogalmazni, ők pedig nem értették meg a célzásait. Volt három, nem is, öt éve rá, hogy felnyissa a szemüket, ő pedig…

A kocsi, ami vitte, nagyot rándult és megállt. A kocsi mellett egy tiszt parancsokat osztogatott, az utolsót a hajtónak köpte, hogy hajtson vele a börtönhöz. Nagy kő esett le a szívéről.

Mély levegő, be és ki. Legyen türelemmel. A várakozás alatt majd kitalálja, hogy mit mondjon, vagy éppen mit ne mondjon, amikor valamelyik gyerek betoppan.

* * *

Iroh hamar megtanulta, hogy a duzzadt has nem feltétlen jelent egyet a gyermekáldással. Az udvarban elvárás volt, hogy a nők megpróbálják elrejteni a lassan gömbölyödő idomaikat és vele a szégyent, hogy egyre kevésbé alkalmasak a hazájuk szolgálatára. Amikor a várandósság már nem volt elrejthető bő ruhákkal és trükkösen megkötött övekkel, hazatértek a birtokukra. Ha a feleség volt a ház feje, a férjének kötelessége volt változatos indokokkal leplezni a távollét valódi okát – a háború kezdete óta erre a virágnyelvnek egy külön ága alakult ki.

Iroh sosem kérdezte a kortársait arról, hová tűnnek az anyáik. Pontosan tudta, mi történik, elvégre minden menetrend szerint történt. Tűzlady Ilah az esős évszak elején étrendet váltott, Télközép után elkezdett megmutatkozni a hasa domborulata a bő köntösök alatt, aztán az esős évszak végén Iroh a sikoltozására kapta fel a fejét. Összeszaladt az egész cselédség, és néhány órával később egy véres rongycsomó hagyta el az asszony lakosztályát. Ez ismétlődött minden évben újra és újra, amióta Iroh az eszét tudta.

Az anyja egy-két hétig sápadtan feküdt, ami idegessé tette az apját. Azulon nem volt türelmes ember, idegesen a fia társaságát sem viselte jól. Mivel egyébként sem kedvelte a gyerekeket, és Lady Ilah ilyenkor nem tudott Iroh kedvére tenni, a kortársai ilyentájt nem jöhettek a palotába játszani. A sikoltozást követő időszak mindig csöndes volt, magányos és feszültséggel terhes. A folyamatot az zárta le, amikor Lady Ilah már elég jól volt ahhoz, hogy felkeljen. Akkor hárman kimentek a saját lábukon – még csak nem is gyaloghintón! – a sírkertbe, hogy végignézzék, ahogy néhány Bölcs beilleszti az aprócska urnát a kolumbáriumba. A fülkét nem zárták le, hogy a nap fénye mindig érhesse az urna fényesre mázazott felületét. Amikor a máz elkopik, a Tűz Bölcsei majd elviszik a hamvakat a Sárkánycsont-katakombákba és a talpra írt felirat szerint elhelyezik azokban a fénytelen termekben, ahol a királyi család régen elfeledett tagjai nyugszanak. Nem mintha ezekre a csepp urnákra lett volna mit írni. A halva született hercegeknek és hercegnőknek nem járt név.

A rövid szertartás után Lady Ilah mindig ott maradt az urnafal előtt, hogy imádkozzon. Azulon kézen fogta a fiát, és maga után húzta, vissza a palotába. Iroh soha nem ellenkezett, sőt. Ilyenkor mindig boldog volt, elvégre már csak egy teaszertartás volt hátra, amikor az apja darabosan, akadozva megpróbálja elmondani neki, hogy mi történt, majd feladja, megkínálja még egy kis teával, aztán meghívja, hogy csatlakozzon hozzá a holnap reggel a gyakorlótéren. Holnaptól kezdve minden visszatér a rendes kerékvágásba, az anyja csatlakozik hozzájuk az étkezésekkor, a barátai megint eljöhetnek, és a tanórák közötti szünetekben játszhat az anyjával madzsongot vagy fogd meg a sárkányt.

A szülei minden alkalommal egy élő gyermeket reméltek és csalódást okozott számukra a sikertelenség. Iroh a gyászt és a csöndes búcsúztatást ismerte, ezért őszintén aggódni kezdett, amikor tizenegy éves korában az anyja nem esett ágynak a tél végén. A hasa a nyár folyamán egyre nőtt, irdatlan méretűre duzzadt. Alig tudott mozogni miatta, de mintha észre se vette volna, egyre csak mosolygott. Aztán jött a sikoltozás, amit ezúttal egy csecsemő sírása váltott fel. Aznap a szolgálók nem vittek ki díszes szemfedőbe csavart testet a Tűzlady termeiből.

Arra számított, hogy az apja megint távoli és dühös lesz. A férfi ötvenhét évesen még keményebben vallotta az elvet, hogy egy jó idomár nem csak a tüzét, de önmagát is uralja, ennek megfelelően az érzelemkifejezésnek bármilyen formája legfeljebb egy kisgyerektől elfogadható. Aznap viszont a Tűz Bölcsei azzal a hírrel érkeztek, hogy bár a Tűzlady nagyon legyöngült, de gyors javulásra számítanak, az ifjú herceg pedig erős és egészséges. A Tűz Urának engedelmével, meggyújtanák az örömtüzet a nagytemplomban, és szeretnék tudni, hogy milyen nevet hirdethetnek ki a népnek. Ez elég indok volt Azulonnak ahhoz, hogy hangosan felnevessen, megölelje és megcsókolja az elsőszülöttjét, majd beterelje őt az anyjához.

Iroh látott már babát. A népe a várandósságot rejtegette, a babákat nem, elvégre az örökös az egyik legnagyobb büszkeség forrása. Azt nem tudta, hogy a babáknak egészen más formája van néhány hetes korukban, mint alig fél nappal azután, hogy világra jöttek. Az öccse vörös volt, ráncos, és kopasznak hitte volna, ha a fejére simuló haja nem lett volna fekete.

– Megsimogathatod – súgta neki az apja. – De csak óvatosan. Az ilyen kis csöppségek még nagyon törékenyek.

Nem igazán akaródzott neki. Új volt a helyzet, soha nem történt még ilyen és mégis hogyan foghatná meg a gyereket azok után, amit az apja mondott? Ráadásul Lady Ilah éppen olyan sápadt volt, mint amikor a babája élettelenül született, a szemei ugyanolyan karikásak voltak. Fáradt volt, el-elbóbiskolt, de valahányszor megébredt, a bölcső felé villant a pillantása, a szeme megtelt melegséggel és büszkeséggel. És a nő bólintott, hogy igen, Iroh megsimogathatja a kisöccsét.

Megtette. Lágyan, ahogy a teknőskacsa tolla érinti az embert. Annyira finoman, hogy a kis Ozai valószínűleg észre sem vette.

* * *

Ozainak színét se látta, ami egyáltalán nem lepte meg. Az őrei, egy kivétellel, úgy bántak vele, mint egy közönséges bűnözővel. Iroh szégyellte magát, amiért a saját népe viselkedik így – a Dai Li Ba Sing Sében ugyan nem szólt hozzá egy árva szót sem, de a némaságukban tisztelet volt. Felmerült benne, hogy emlékezteti az őreit, a fogsága ellenére továbbra is a vér szülötte, így pedig az efféle bánásmódnak következményei lehetnek, azonban az első dolog, amit a durván megmunkált kövekből építet cellája kikezdett, a büszkesége volt.

A második a képességeibe vetett hite. Az idő telt, a gyerekek pedig nem jöttek.

A hazafelé tartó hajóúton éjszakánként hallotta Zukót. Elég időt töltöttek együtt ahhoz, hogy már a léptei hangjáról felismerje. Ült a cellájában, hallotta, ahogy a fiú leosont a lépcsőn, tett néhány lépést a cellája felé. Megállt, röviden gondolkodott, majd felmordult és elindult vissza. A lépcső aljában megint meggondolta magát, és így, ezzel a föl-alá járkálással, időnként az orra alatt dünnyögéssel töltötte az éjszakák egy részét. Iroh csöndes tanúja volt mindennek.

Arra számított, hogy ez itthon is folytatódni fog, hogy talán Zukónak kelleni fog néhány nekifutás, egyszer talán a küszöbről fog visszafordulni, de idővel megérkezik. Jön, mert tudja, hogy az apjának vannak hiányosságai, és tudja, hogy a Tűz Népe sem tökéletes.

Kezdte azt hinni, hogy alábecsülte a hűségét. Zuko annyit tudott a többi népről, amennyit a Kolóniákon magára szedett, és a sejtés, hogy ez mégsem volt elég, napról napra erősebb lett.

Ba Sing Sébe visszatérni keserű gyógyszer volt, ami emlékezetébe idézte, miért is csatlakozott a Fehér Lótuszhoz. A börtön alázatra tanította, mind viselkedésében, mind gondolkodásában. Csak azért, mert a legtöbb emberről meg tudja jósolni, hogy milyen lépéseket fognak tenni, nem számíthat rá, hogy mindig sikerrel jár.

Csak azért, mert azt hiszi, hogy ismeri a családját, nem biztos, hogy valóban így is van.

* * *

Az országjárás elég fárasztó volt ahhoz, hogy Iroh ne akarjon az apja lába alatt lenni. Főleg nem az olyan napokon, amikor Lady Ilah nem tudott felkelni a hordszékéből. Ugyan öt évvel ezelőtt azt mondták, hogy a felépülése gyors lesz, az asszony arca éppen olyan sápadt és beesett volt, mint aznap, amikor Ozai megszületett. Azulonnak ilyenkor különösen rövid volt a türelme, így amikor megálltak éjszakára a helyi klán udvarházában – ami feleakkora volt, mint a fogadó, ahol az előző éjszakát töltötték –, Iroh alaposan meghúzta magát a vacsoraasztalnál.

Nem úgy az öccse, aki először tartott velük.

– Ez undorító – fintorgott a kisfiú és ellökte maga elől a tányért.

– Ozai, kérlek – csitította a Tűzlady, és visszatolta elé. A fején még mindig ott volt a galagonyarózsából font korona, amit egy parasztgyerek ajándékozott neki. – Edd meg szépen.

– De nem akarom! Utálom!

– Sose ettél még ilyet – győzködte Ilah és a pálcikáival felcsippentett egy darabka halat Ozai tányérjáról. – Mmm, nagyon finom! Kóstold csak meg szépen.

– Agni szerelmére, Ilah! – csattant fel Azulon. – Ozai, ha nem eszel, akkor eredj lefeküdni!

Iroh egyszerre különösen érdekesnek találta a maga töltött halát. Ozainak igaza volt, az étel tálalása tényleg nem volt olyan gusztusos, mint amit az otthoni konyhafőnök szokott feladni, de nem várhattak el többet egy olyan klántól, ami három szigetecskét uralt, és a vazallusaik halászatból tartották fenn magukat. Csak az ősi nemesi vérük miatt láthatták vendégül a körútra indult udvart – és valószínűleg erre az egy éjszakára spóroltak egész évben.

Ozai durcásan összefonta a karjait és hátradobta magát a székében.

– Nem akarok! Az ágy is rossz!

– Kicsikém, ezek az emberek a legjobbat nyújtják, amijük van.

– De rossz! Kényelmetlen! Haza akarok menni!

– Na, most van elegem – állt fel Azulon.

– Azulon! – Lady Ilah a gyöngesége ellenére egy sasvipera gyorsaságával nyúlt ki kisebbik fia felé és rántotta az ölébe a gyereket.

Ozai tekergett a karjai között. Azulon orrlyukai kitágultak a méregtől, a bajsza vége remegett. Lady Ilah pillantása kemény volt, az ajkait összepréselte és amikor így nézett, Iroh könnyedén el tudta hinni, hogy ez a nő régen seregeket vezetett, méghozzá olyan hozzáértéssel, hogy azzal a Tűz Ura figyelmét is felkeltette. Inkább bekapott még egy falatot és megállapította, hogy a család jövedelméhez képest a tapéta egészen csinos.

Az apja végül vitatkozás helyett visszaült. Ha az anyja elszánta magát, akkor Azulon általában engedett neki, újra és újra igazolva, hogy rajongásig szereti a magánál két évtizeddel fiatalabb feleségét.

Lady Ilah megcsókolta a kisfia haját.

– Ozai, drágám, menj a szobádba szépen. Mindjárt megyek én is és beszélgetünk egy kicsit, rendben?

Ozai utálta, amikor lefogták, olyankor csak még jobban erőlködött. Abban a pillanatban, hogy Ilah szorítása engedett, már fel is ugrott, kaszáló karjaival meglökte az anyja koszorúját. Hátra sem nézve szaladt ki a szobából, az ajtó mellett álldogáló dadusa nem győzött rohanni utána.

– Na tessék – morgott Azulon. – Jobb ez így? Most mondd meg, jobb?

– Először van a palotán kívül, ahol mindent azonnal és kifogástalan minőségben kap meg. Iroh pont ugyanezt csinálta, amikor először elhoztuk magunkkal, nem emlékszel?

Iroh félrenyelt. A szülei egyszerre fordultak felé, mire megpróbálta abbahagyni a köhögést, azok ketten pedig úgy néztek rá, mintha akkor tűnt volna fel nekik, hogy egyáltalán ott van.

Azulon a szemét forgatta és visszafordult a vacsorájához. Ilah válla leesett, aztán felszisszent, és a fejéhez nyúlt, hogy levegye a rózsakoronát. Ugyan a szálakról levágták a töviseket, de a helyüket nem csiszolták le, és az ágakon maradt éles csonkok két helyen is felsértették az asszony bőrét. Azulon a felesége álla alá nyúlt, hogy maga felé fordítsa az arcát. Kritikus szemmel megvizsgálta a vágásokat, amik olyan kicsik voltak, hogy vér is alig serkent belőlük.

– Nézesd meg az orvossal, mielőtt beszélsz a kölyökkel.

– Ozai a fiad.

– Attól még egy kölyök és éppen olyan idegesítő, mint az összes többi! – jelentette ki vehemensen, azzal felmarkolta a tányérját. – Megyek, beszélek Lord Hizashival. Jó éjszakát.

Iroh az anyja mellett maradt. Ott ült mellette, amikor vacsora után az orvos tiszta vízzel megtisztította a két karcolást, aztán a támasza volt, amikor megindultak az éjszakára nekik kijelölt szobák felé.

– Csak azt remélem, hogy apád nem fogja száműzni a Kolóniákra azt a gyereket, vagy a családját emiatt az ostobaság miatt – dohogott Ilah.

– Ugyan már, apa nem esik túlzásba a büntetésekkel – nevetett fel Iroh.

Arra nem maradt, hogy meghallgassa azt a szentbeszédet, amivel az anyja az öccsének készült – ahhoz túlságosan csinos volt a vendéglátójuk lánya, és Iroh feltétlenül beszélni szeretett volna vele.

Másnap este Lady Ilah belázasodott. Még az éjszaka visszaindultak a kalderába. Közel voltak, az út nem volt egy egész nap, de az asszony állapota rohamosan romlott. Odahaza, ahol nem csak Lady Ilah kezelőorvosa, hanem egy egész stáb állt a rendelkezésükre, megtalálták feje hátulján a galagonyarózsák okozta harmadik sebet is, ami elfertőződött.

A betegség túl sok volt Lady Ilah legyöngült testének. Néhány nap elég volt, hogy a láz maga alá gyűrje. Iroh nem érzett semmit, amikor az apja a rózsakoronát ajándékozó gyermeket családostul kivégeztette.

Furcsa volt látni a kolumbáriumban a sok kicsi urna után azt a nagyot. Még furcsább volt, hogy ezúttal az apja maradt ott imádkozni, Iroh pedig kézen fogta Ozait és húzta maga után. Főzött egy adag teát az értetlen öccsének, aki megkérdezte, hogy az anyja mikor lesz már jobban és mikor csatlakozik hozzájuk. Nem értette, hogy a lázasan félrebeszélő nő, akit bevittek az ispotályba, és a lepellel letakart test, amit néhány órába korábban máglyán elégettek, egy és ugyanaz.

Azért megpróbálta elmagyarázni. Akadozott a beszéde, nem találta a szavakat, végül feladta és megkérdezte, hogy a fiúnak van-e kedve holnap reggel csatlakozni hozzá a gyakorlótéren.

Ozai értetlenül fintorgott rá.

– Miért? Nem tudok idomítani.

– Ah, hát… igaz. Kérsz még teát?

Másnap reggelinél a dadus jelentette, hogy az ifjabb herceg nem tud megjelenni, mert alig aludt valamit az éjjel. Azulon végighallgatta, majd úgy összeszidta Iroh-t egy egyszerű teaválasztás miatt, mint se azelőtt, se azután soha.

* * *

Az őrt, aki nem kezelte bűnözőként, Minnek hívták. Iroh egyedül hozzá szólt és csak akkor, amikor a többiek nem hallhatták. A mosolyaira válaszul egy nap után bedobta a megfelelő metaforát, a nő azonban nem a Fehér Lótusz titkos válaszával felelt. Nem volt tagja a szervezetnek; egyszerűen kedves volt.

Iroh ennek egyszerre örült és keseredett el miatta.

Figyelte Mint. Kereste a mozdulataiban a bizalmatlanságot, ami arra utal, hogy azonnal feladja őt, amint kér tőle valami nem odaillő dolgot. Például egy darab papírt és írószert. És mivel megtalálta, mivel a nő még nem bízott benne, ezért nem kért semmit. Helyette felajánlotta egy öregember hasonlatokba és rébuszokba csomagolt életbölcsességeit.

És amikor senki nem figyelte, edzeni kezdett. Azt mondta magának, hogy ez a pótterv. A gondolatot, miszerint azért csinálja ezt, mert nem tudja elviselni az egyedüllétet és a szíve fájdalmát, elhessegette.

* * *

Iroh ahhoz szokott hogy Naoko elé jön, amikor hazaérkezik. Tény, hogy váratlan volt a látogatása, papíron egy hét múlva kellett volna érkeznie, de Azulon kapuitól hamarabb ideér a sólyom, mint ő hajóval. Marad tehát a kérdés: hol van a felesége?

Belépett a lakosztályába és meghallotta a nevetését a fogadószoba irányából. Ah, szóval vendége van. Ennek megfelelően Iroh előbb átöltözött és csak utána ment be köszönni neki.

A nő mosolya felragyogott amikor meglátta őt. Ugyan nem volt közöttük szerelem, de ez, hogy Naoko örül a hazaérkezésének, örömmel töltötte el.

A beszélgetőpartnerét elsőre meg sem ismerte. Szüksége volt arra a pár pillanatra (és szégyenszemre, a hajába tűzött ékszerre), hogy az aránytalanul hosszúnak és esetlennek tűnő, pattanásos képű kamaszfiúban ráismerjen az öccsére.

– Ozai! – kiáltott fel. – Odanézzenek, hogy megnyúltál! Amikor legközelebb hazajövök, már magasabb leszel, mint én, mi?

Arról a gonosz vigyorról, ami szétterült Ozai arcán, igazán kitalálhatta volna, hogy mi követezik.

– Üdv itthon, bátyám. Attól tartok, a legközelebb már elérkezett.

A fiú felállt és odalépett Naoko mellé. Éppen olyan magas volt, mint ő, kedves felesége pedig már az oltár előtt is két egész ujjnyival magasabbról tekintett le rá.

A szívére tette a kezét és eljátszotta a halálát. Naoko nevetett, Ozai pedig… nos, nem értette pontosan az arckifejezését, de a vigyorából arra következtetett, hogy roppantul élvezi a helyzetet.

* * *

A szűk ablakon át már a csillagokat látta, amikor meghallotta az őr kiáltását. Iroh felkapta a fejét és egy pillanatra belehasított a rémület, hogy talán néhányan a szövetségesei közül jöttek, hogy kimenekítsék őt, ami… nos, nem tudta, hogy mit gondoljon a dologról.

Fém csörrent a kövön, és az őr felnyögött. A következő Zuko hangja volt, ami nem hozott olyan megnyugvást számára, mint remélte.

– Látogatóba megyek. Te őrt állsz nekem, és senki sem tudhatja meg, hogy itt jártam.

Amit mondott, az egy dolog. Ahogy mondta, az egy másik. Iroh-nak nem tetszett az él a fiú hangjában. Korábban beszéltek a parancsolgatásról, a felelősségről, ami a státusukkal jár. Vagy azt a beszélgetést Azulával ejtette meg? Nem, kettejükkel egyszerre. Ebben a tekintetben a két gyerek nagyon hasonló volt.

– Bácsikám… én vagyok.

Elfordult. A cella hátsó falát nézte, mert nem tud mit mondani Zukónak akkor, ha nem árnyéktól árnyékig surranva érkezik. Ő az unokaöccsével kívánt szót váltani, nem a koronaherceggel.

Zuko élesen beszívta a levegőt, aztán felfortyant:

– Ezt csak magadnak köszönheted. Visszatérhettél volna velünk. Te is lehetnél most hős!

Ó, ha ez a szegény fiú értené, hogy mit jelent a Tűz Népe hősének lenni!

– Nincs jogod elítélni minket! Azt tettük, amit tennünk kellett, te meg bolond voltál, amiért hátat fordítottál Azulának.

Az unokaöccse szavai rávilágítottak, hogy igenis van rosszabb annál, ha a koronaherceg látogatja meg: ha a két gyerek egyszerre van jelen, hogy megtámogassák egymást. Nem fizikailag, abban már egyre inkább kételkedett, hogy Azula képes volna annyira eltekinteni a szabályoktól, hogy eljöjjön meglátogatni őt. De érzi Zuko szavain a lány hatását, hallja mögöttük a jelenlétét. És ő most itt van egy cellában, Azula pedig az egész napját a fivérével töltheti, és legalább olyan jól beszél, mint az apja.

– Egy árva szót sem szólsz?!

A sóhaja elveszett, elnyomta annak a hangja, hogy Zuko szétverte azt a szerencsétlen széket, a cellája gyakorlatilag egyetlen berendezési tárgyát. Hallotta az idomított lángok hussanását, és Zuko mordulását is – nem csodálkozott rajta, hogy a fiú ideges, de rossz volt hallgatni, hogy még mindig csak a dühére támaszkodik, amikor idomít.

– Ostoba öregember vagy! Bolond vagy! Ha nem ülnél börtönben, az árokparton aludnál!

Úgy csapta be maga után a cella vasalt ajtaját, hogy Iroh esküdni mert volna rá, a cellája rácsai megremegtek.

* * *

Az, hogy Naoko várandósságának megerősítése után Iroh gyakorlatilag az első hajóval ment el a kontinensre háborúzni, nem azt jelentette, hogy beijedt. Akkor sem, ha Naoko az összes utánaküldött levelében azt mondta, hogy de igen. Később Iroh megtudta, hogy a solymászok és a levélhordók külön eseti értekezletet hívtak össze, egyrészt, hogy milyen átcsoportosításokra van szükség ahhoz, hogy bírják a felesége által küldött üzenetek puszta mennyiségét, másrészt, hogy kiókumlálják valahogy, hogyan lehet a madarak és a futárok folyamatos jövés-menése mellett titokban tartani a vezérkar pozícióját.

Az apja a hadjárat elején még megpróbálta külön úton tartani a maga üzeneteit, de úgy hat hét után feladta. Iroh egy darabig győzködte magát, hogy ez nem azt jelenti, hogy a felesége elolvassa a Tűz Ura mindegyik neki szóló üzenetét, de lassacskán megjelentek az apró utalások Naoko leveleiben. Néhány hónap után már nem is kapott külön levelet, Azulon megmondta Naokónak, hogy mit írjon meg neki, aki készségesen belefoglalta a leveleibe az utasításokat. Onnantól kezdve Iroh pláne hagyhatta figyelmen kívül a felesége üzeneteit, arra hivatkozva, hogy sajnos elvesztek a fronton.

Azért nem ment haza. Egyszer túl jó helyzetben voltak és kár lett volna kihagyni a felkínálkozó lehetőséget, máskor a Föld Népe volt túlságosan előnyös pozícióban és vétek lett volna magára hagyni a seregét. A hazautazással várt addig, míg Azulon megunta Naoko nyaggatását és konkrétan parancsba adta neki, hogy térjen haza.

Hazaúton még az ág is húzta, így a huszonegy napra becsült útból negyvenhárom lett. Elegendő idő volt ahhoz, hogy Lu Ten szétrúgja a ház oldalát, és mind a három és fél kilóját latba vetve, személyesen képviselje az érdekeit. Azulon ideges lett miatta. A bejárati ajtóban találkoztak; Azulon éppen távozott, amikor Iroh megérkezett.

– Nem hiszem el, hogy elüldöznek a saját palotámból! – dohogott a Tűz Ura. – Ajánlom, hogy rend és fegyelem legyen, mire hazatérek, világos?

Lehetősége sem volt ellenkezni, legfeljebb integethetett az apja gyaloghintója után. Meg sóhajthatott egy nagyot, hátha ez elég lesz ahhoz, hogy egymagában megküzdjön egy vezérkari idomár-századossal, aki nem mellesleg nagyon dühös volt rá. Naoko ugyan még csak totyogva tudott járni a szülés után, a fájdalmai ellenére azonban földig hajolt, hogy felmarkolja a papucsát és hozzávágja. Iroh meglepetésében hamuvá égette, mire megkapta az arcába a párját is. Naoko utána elég hangosan kezdte méltatni ahhoz, hogy Lu Ten felébredjen és ő is beszálljon az ordításba.

– Nem! – rivallt rá Naoko a bölcsőhöz lépő dajkára. A szolga megdermedt, Naoko pedig várakozó arccal Iroh felé fordult. – Gyerünk. A te fiad, nyugtasd meg. Lássuk!

Szóval Iroh odasomfordált a kiságyhoz, megnézte a vörös képű kisembert, aztán némi ügyetlenkedés után a dajka végül is megkönyörült rajta és a karjaiba fektette a gyereket. Megmutatta neki, hogyan tartsa a fejét és röviden instruálta a ringatás mikéntjéről. Leginkább mutogatással, mert a fia közben végig a fülébe ordított. Iroh aztán csinálta, amit mondtak, a térdből rugózással, meg a ringatással, meg a fel-alá járkálással, és a hangra megriadt, de egyébként fáradt és jóllakott csecsemő csakhamar elcsendesedett, elszenderedett a karjaiban.

Naoko mögötte karba font kézzel állt, az arca kipirult és egészséges volt, a szája sarka pedig elégedetten felfelé görbült.

Iroh valamikor ekkor jött rá, hogy vigyorog és kacarászik, mint egy hülye.

– Van egy fiam – ragyogott a feleségére.

– Hogyne, tartsd meg magadnak az egész dicsőséget – forgatta a szemét a nő, mindenféle rosszindulat nélkül.

A lassan négy kilós eleven súly a karjában ráébresztette, hogy a házastársi magatartása valóban nem volt… megfelelő. És talán kárpótolnia kellene Naokót. Megint a gyerekre nézett, rácsodálkozott, hogy milyen kicsi. Főleg az ökölbe szorított kis kezecskéje. Az aprócska kis ujjacskái. Agni, még icipici körmei is voltak!

A szíve csordulásig telt szeretettel.

Aztán az egész kiborult, amikor egy villám valahol a közelben becsapott, ő pedig megugrott. Még jó, hogy Lu Ten nem ébredt fel megint.

– Mert mindig csak a dráma – sóhajtott Naoko, és sürgetően a baba felé intett. – Add csak ide és beszélj vele!

– Hogy tessék?

– Ozaival! – nógatta a nő. – Majdnem annyira utálja a gyerekeket, mint az apád, szóval újabban nem szívesen jön látogatóba. Az unatkozást nagyságos hercegi személye elutasította, engem viszont idegesít, hogy napjában négyszer-ötször – újabb mennydörgés, és Naoko bosszúsan összeszorította a száját – ezt kell hallgatnom.

Naoko elvette tőle Lu Tent – sokkal simább mozdulattal, mint ahogy ő az imént karba vette.

– Ez valami anyai dolog? – kérdezte Iroh.

– Micsoda?

– Hogy tudod, hogyan kell fogni.

Naoko lenézett rá, mert hát sajnos. Külön súlyt ad a lenézésnek, ha valóban lefelé nézve adják elő.

– Van vagy két tucat unokatestvérem, akiknél idősebb vagyok. Inkább azt csodálom, hogy neked nem megy jobban, tekintettel arra, hogy Ozai mennyivel fiatalabb nálad.

– Az öcsém tizenhat…

– Tizennyolc.

– … akkor tizennyolc éves. Pláne. Nem most volt baba. És anyám amúgy se hagyta, hogy fogjam. – Utánagondolt. – De az is lehet, hogy apám miatt volt, már akkor is idegesítette a sírás, meg az is, ha egyedül volt az asztalnál, szóval én adtam a társaságot neki, míg Ozai nagyobb nem lett.

– Igazán példamutató egy családod van – mondta a nő szárazon. – Kifelé, ne is lássalak, míg nem beszéltetek!

– Nem hiszem el, kiküld a saját lakosztályomból…

– Ah, apád is valahogy így fogalmazott. Viszlát!

Intett és az őr félhangosan elnézést mormolva becsukta Iroh orra előtt az ajtót. Elég méltatlan, hogy hercegként hajlandó elviseli az ilyetén magatartást, de Iroh még érezte a karján, hol nehezedett rá a gyereke, látta maga előtt Naoko élettel teli arcát és nem talált magában egy talpalatnyi helyet sem, ahol a harag megvethette volna a lábát.

Kuncogva, könnyű léptekkel indult meg az udvar felé és motoszkált benne, hogy kínos lenne, ha most próbálna meg rajtaütni egy osztag földidomár, mert ilyen boldogan bizonyára pocsékul idomítana.

Még két dörrenést hallott, mire kiért a gyakorlótérre. Az a néhány hónap, amíg távol volt, a várható változások nyomait hagyta az öccsén. A folyamatos edzéstől erős és izmos volt, és ugyan még mindig olyan nyurga volt, mint a kamaszfiúk általában, már kezdte egy felnőtt férfi arányait felvenni. Iroh a széles vállait nézte és arra jutott, hogy az öccse az a fajta lesz, aki nem csak olyan erős, mint egy komodói rinocérosz, de ez meg is fog látszani rajta.

Ozai éppen visszafelé sétált az aktuális gyakorlatsorozatának a kiindulási pontjára, amikor meglátta Iroh-t. Aztán fintorgott és elfordult, amikor Iroh integetett neki.

– Na de öcsém! – nevetett Iroh. – Hónapokig nem látsz és ez a fogadtatás?

– Hogy máshogy kéne fogadnom téged? – mordult föl.

Ah, változott a hangja.

– Mondd, szoktál énekelni?

Ozai a mozdulat közepén megdermedt és lassan felé fordult. Félrebillentett fejjel, őszinte megrökönyödéssel bámult rá.

– Csak mert ilyen jó mély a hangod. Szerintem néhány színész ölni tudna érte.

Ozai ajka undorodva megvonaglott, Iroh könnyedén vállat vont.

– Tetszik. Ígérd meg, hogy majd énekelsz a fiamnak.

Az arckifejezése lassan sötétült, és Iroh-nak az a futó benyomása támadt, hogy a következő villám a lábai előtt fog a földbe csapódni.

– Jó, elengedem az éneklést. De a kapd el a lángot vagy fogd meg a sárkányt játszani igenis szerepel egy nagybácsi feladatai között!

– Hogy mit kéne csinálnom vele? – fakadt ki a fiú.

– Jaj, ne már, Ozai, azt ne mondd, hogy anya veled nem játszott ilyet! – nevetett rá.

Ozai felszegte az állát.

– Lady Ilah halála után idomítottam először, szóval egészen biztosan nem. – Megfordult és átrúgott egy adag tüzet az udvaron. Jól célzott, a kiállított gyakorlóbábu lángra kapott. – Amúgy is alig emlékszem rá, szóval teljesen mindegy.

Ez egy csöppet váratlanul érte. Eléggé váratlanul ahhoz, hogy egy pillanatra megzavarja a boldogságtól amúgy is kótyagos fejét. Ozai félreérthette a csöndjét, mert jóformán vicsorgott és köpte a szavakat, amikor megint megszólalt:

– Akarsz is valamit tőlem, vagy csak kijöttél, hogy ne zavard Naokót, amíg eteti a gyereket?

Ezzel Ozai megint előtérbe hozta a kisfiát, így arról a másik apróságról kegyeskedett megfeledkezni.

Keringtek az udvarban pletykák arról, hogy a hercegné és az ifjú herceg milyen közel állnak egymáshoz. Iroh hallott róluk és legyintett az egészre. Volt szerencséje látni Ozait néhány bálon és egy alkalommal egy barátja karjára támaszkodva kellett elhagynia a termet, mert túlságosan röhögött azon a kínos, karót nyelt valamin, amit a kisöccse udvarlás címszóval előadott. Ha volt is benne féltékenység, akkor az annak szólt, hogy Ozainak volt rá ideje, hogy közel kerüljön Naokóhoz. Iroh csak hébe-hóba volt itthon, és az a néhány hét általában arra volt jó, hogy újra és újra tudatosuljon benne, annak a kettőnek egészen hasonló a humora. Illetve, Naokónak van, Ozai meg reagál rá. Ebben a tekintetben az öccse csak egy hajszállal jobb, mint az apja – ő legalább az esetek felében megérti a viccet és nem próbálkozik azzal, hogy maga mondjon egyet. Vagy csak Iroh mellett nem teszi. Majd megkérdezi Naokót.

– Á, hát. Hallottunk, és eszembe jutott valami. Lassan nagykorú vagy, nekem pedig folyton a körmömre ég az összes itthoni feladatom, szóval gondoltam, megkérdezem, ki tudnál-e segíteni.

A változás azonnali és látványos volt. Ozai arca egyszerre felderült, még ha a gyanakvás nem is tűnt el róla teljesen. A vállát leeresztette és a tartása is egészen nyílt lett.

– Komolyan beszélsz?

– Hát persze! Örülök, hogy ilyen lelkes vagy, de higgy nekem, amint elmesélem, hogy miről van szó, már nem leszel az!

Hátravetett fejjel nevetett a saját poénján, Ozai pedig már ott is állt mellette, a köntöse övét csomózva. A várakozása szinte tapintható volt. Milyen kedves volt tőle, hogy ez azután se változott, hogy Iroh elmesélte neki, milyen remek dolog cenzornak lenni és olvasgatni az uralkodócsaládot érintő, megjelentetni kívánt újságcikkeket.

– Ha jól megy, akkor megkérem apánkat, hogy tegyen meg téged a család szóvivőjének.

– Mert most ki az? – kapta fel a fejét Ozai, és Iroh hajlandó volt a lelkesedésének betudni azt az éhes csillogást, amit a szemében látott.

– Én. Amikor nem vagyok itthon, akkor senki, legalábbis nincs tudomásom helyettesről. Azt se tudom, hogy Lu Tenről ment-e ki hivatalos hír, vagy a nép csak azért tud a létezéséről, mert a Bölcsek már őt is belefoglalják az imákba.

– Törvénynap volt, amikor Naoko megszült – vonta össze a szemöldökét Ozai. – Apánk személyesen osztotta meg az egybegyűltekkel az… örömhírt.

– Tényleg? És mit mondott?

– Nem tudom.

Iroh megütközve fordult Ozaihoz.

– Nem mentél el a törvénynapra?

– Nem mehetek el? – Ozai úgy nézett, mintha Iroh-nak ezt tudnia kellene. És az arckifejezése eléggé hasonlított Naokóéra. A gondolat, hogy a felesége sokkal inkább testvére volt Ozainak, mint ő, megint felbukkant. – Apánk azt mondta, nem akar ott látni, míg nagykorú nem vagyok.

– De a bálokra elenged?

– Igen. Szerintem sincs semmi értelme.

És mivel úgy látta, hogy Ozait nem foglalkoztatja különösebben a dolog, Iroh sem törődött vele.

* * *

Hetente egyszer volt takarítás. Bejött egy őr, jó esetben figyelmeztette, hogy mi fog történni, rosszabb esetben csak bezúdította a vödör vizet a cellájába és utánadobta a súrolókefét, hogy Iroh kezdjen vele, amit akar.

Miután hatvan évet leélt úgy, hogy a keféknek legfeljebb csak kisebb, körmökhöz használt változatát látta alkalmazás közben, tisztaság helyett egyedül vízhólyagokat tudott csinálni a kezére. Min volt olyan kedves és megmutatta, hogyan kell padlót súrolni.

A takarítás-napoknak volt egy olyan mellékes haszna is, hogy a vasalt cellaajtókat nyitva hagyták. Azokon a napokon sokkal többen voltak szolgálatban, vödörszámra hordták a vizet, kiosztották és beszedték a súrolókeféket. A fennmaradó időben pletykálkodtak. Iroh megtudta, hogy a Tűz Ura halálra égette egy szolgáját, miután ő megbotlott az italával és néhány csepp a köntösén végezte. Hallott ezt-azt a fegyőrök saját életéről is, meg az udvari elit viselt dolgait is megvitatták, de olyankor nem figyelt. Az előbbit udvariatlanságnak tartotta kihallgatni, a második tekintetében pedig kizárólag az olyan információkban bízott, amiket vagy sajt maga, vagy az általa megbízottak gyűjtöttek be.

Arra már felkapta a fejét, amikor a cellája ajtaja mellett vitatták meg az őrök, hogy a herceg mindent egyedül csinál és elküldi a szolgálóit.

– Egyre paranoiásabb, én mondom – csóválta a fejét az egyik őr. – Lehet, hogy amíg nyaralni volt, megint megpróbálták megölni?

– Nyaralni? – horkant fel a másik. – Kiképzésen volt, te gyökér, és…

– Te vagy a gyökér! Elment egy hétre a hercegnővel meg az új udvarhölgyekkel a Parázs-szigetre.

– Nem inspekcióra mentek? – kérdezett közbe a harmadik. – Li azt mondta, hogy talpalatnyi szigeteken mászkáltak.

– Figyelj, nekem Kaori mondta, hogy a Parázs-szigetre mentek és ő a Tűz Ura ebédlője mellett volt szolgálatban, amikor hallotta.

– Aha, Kaori viszont hazudik, mint a vízfolyás – vetette közbe a második. – De visszatérve a hercegre: úgy tudom, hogy a seregben úgy bántak vele, mint egy közkatonával és most úgy viselkedik, mint egy közember. Tudod, szolgák nélkül. Egyedül öltözik, meg minden.

Ezek után az őrök már csak egymás mentális képességeit méltatták, és hagyták Iroh-t rágódni a hallottakon.

Azon nem lepődött meg, hogy Zuko önállóbb lett. Még huszonéves korában történt, hogy néhány tucat emberrel elszakadt a derékhadtól, köztük a tábori szolgájától is. Néhány hétig egyedül bóklásztak a kontinensen, és miután a harmadik katonája is feladta, hogy betanítsa őt inasnak, kénytelen volt megtanulni gondot viselni saját magára. Utána neki is nehéz volt visszaszoknia abba, hogy még a hálóköntösét is úgy adják fel rá.

A tudat viszont, hogy a gyerekek egy hetet odavoltak, megkönnyebbülést hozott számára.

* * *

Az apja mellett állt és a térképasztalt figyelve vitatták meg és összegezték a hosszúra nyúlt haditanács eredményeit. Még nem végeztek, amikor az őrség kapitánya berontott, jelentette, hogy behatolók vannak a palotában és megkétszerezte az őrséget. Egyiküket sem zaklatta fel a fejlemény – előfordult az ilyen. Iroh még egy kis teával kínálta az apját, aki viszonzásul megint megpróbálta arra csábítani, hogy rakjon mandulavizet a maga italába.

Alig egy fokkal később a kapitány visszajött jelenteni, hogy Naoko hercegné kiáltott az őrökért, majd megütközött a három behatolóval, akik Lu Ten szobájába próbáltak bejutni. Az összecsapás olyan gyors volt, hogy mire az őrök berontottak, a hercegné már végzett a támadókkal, noha közben maga is megsebesült. Az orgyilkosok megmérgezték a fegyvereiket, és minden igyekezetük ellenére, Naoko életét nem sikerült megmenteni. Lu Ten herceg ép és egészséges volt – az egészet átaludta.

Iroh-nak le kellett ülnie egy pillanatra.

– Nagy levegő, fiam – mondta neki Azulon. – Urald az érzéseidet.

– Apa, ne… ne most – emelte fel a kezét Iroh. Az utasítás első felét megfogadta, de csak arra volt jó, hogy bekönnyezzen. A kapitányra nézett:– Tehát a fiam jól van?

– Nincs nyoma, hogy bejutottak volna a herceg szobájába, fenség. A kisfenséget… úgy értem, Lu Ten herceget a biztonsági szobákba vitték és megvizsgálták, de nem találtunk rajta sebet, fenség.

Nehézkesen bólintott. Lu Ten jól van. Az ő kis szeme fénye, a szíve minden boldogsága, jól van. Naoko volt az, aki nem élte túl.

– Vigyék a menyem testét a Bölcsekhez – adott parancsot Azulon. – Készítsék fel a hamvasztásra.

– Tessék? – köhögött fel Iroh. – Máris?

– Nem, dehogy! – legyintett Azulon. – Ne hagyd, hogy a gyász elvegye az eszed, fiam. Holnap este, ahogy az írásokban benne van.

A gondolatai bosszantó lassúsággal forogtak.

– Holnap… de hát Ozai annyi idő alatt nem ér haza.

– Mi köze ehhez Ozainak? – vonta össze a szemöldökét Azulon. – Elküldtem kiképzésre, foglalkozzon azzal.

– De hát…

Azulon szúrós pillantást vetett rá, mire megszorult benne a lélegzet. Naoko viszont az ő felesége volt, nem az apjáé.

– Kedvelték egymást.

– Hallottam hírét – mordult fel Azulon, és már a hangszíne elég volt ahhoz, hogy Iroh tudja, az apja közel sem volt olyan tartózkodó a pletykákkal szemben, mint ő.

– Apám, Ozai Naoko mellett nőtt fel. A feleségem az anyja helyett anyja volt, és…

És Azulon földhöz vágta a teáscsészéjét.

– Azt mered mondani, hogy Ilah nem volt eléggé az anyja?!

– Dehogy! Neki ehhez semmi köze!

– Talán elfelejtetted, hogyan halt meg? – sziszegte Azulon és a bajsza vége remegett a dühtől. – Elfelejtetted, hogy ki a felelős érte? Mert én nem, Iroh.

Megrettenve meredt az idősödő férfira. Azulon pillanatok alatt levetette a látványos haragot, és azzal a parázsló zordsággal nézett le rá, amit tőle is várt.

– Ozai marad a kiképzőtáborban, a feleséged hamvasztása pedig holnap napnyugtakor lesz. Nem nyitok vitát.

Sebes léptekkel távozott.

Iroh keze a semmit markolta. A kezeit nézte, a bőrön átsejlő erek vonalait. A vérre gondolt, ami benne csörgedezik, a tűzre, ami benne lakik, melegen és éltetőn, mint a családja minden tagjában. A törvényhozási nap jutott eszébe, közvetlenül Ozai nagykorúsági ünnepsége után. Naoko önhatalmúlag nem Iroh, hanem Ozai mellé ült, azzal az indokkal, hogy az ifjú herceg először van ilyen helyen, kell neki egy kis támogatás. Gyakorlatilag egész végig pusmogtak, Naoko még nevetgélt is, elég hangosan ahhoz, hogy Azulon meghallja. Vacsora előtt szóvá is tette a viselkedésüket, ami vitához vezetett, de még mielőtt veszekedéssé fajulhatott volna, vagy Iroh megszólalhatott volna, az apja már parancsba is adta, hogy Ozai megy alaki kiképzésre. Aznap este Naoko a saját hálószobájában aludt, és arra se volt hajlandó, hogy megmondja, miért haragszik rá.

– Kérek egy ív levélpapírt – mondta Iroh a levegőbe. – És ecsetet is.

Hunyt szemmel sóhajtott. Mire kinyitotta a szemét, az eszközök már ott is voltak előtte, a térképasztal szélén. Iroh maga írta meg Naoko halálhírét és annak körülményeit az öccsének. Bocsánatot kért, amiért nem tudta meglágyítani az apjuk szívét annyira, hogy hazaengedje őt a búcsúztatásra.

Feltekerte és lepecsételte a levelet. Otthagyta az asztalon, amikor fölkelt megkeresni a fiát. A levél már a solymászoknál volt, mire Iroh leült a biztonsági szobában. A madár már régen szárnyalt, mire sikerült rávennie az első álmából felvert, és ezért rendkívül aktív kétévesét, hogy az ölébe üljön. Elmondta neki, hogy már nincs anyja, aztán megismételte, amikor Lu Ten nem értette, újra és újra. A végén csak ült, szorította magához a gyereket és megígérte neki, hogy mindig vigyázni fog rá.

(Azt Iroh soha nem tudta meg, hogy Ozainak nem sikerült végigolvasni az üzenetet. Az első és egyetlen alkalom volt, amikor megégette magát.)

* * *

– Elnézést kérek a többiek miatt, tábornok – hajtott fejet Min. – Ha megengedi, hoztam egy kis teát.

– Nagyon kedves magától.

Min seizában ült a rácsok előtt, fejet hajtott neki és úgy bánt vele, mint feljebbvalójával. Iroh hasonló tisztelettel felelt neki.

Felvette a csészét a tálcáról és aprót kortyolt belőle. Min nem lehetett túl gyakorlott teafőző, de így is jobb volt, mint amit az unokaöccse szokott előadni. Bezzeg Azula. Iroh egyszer mutatta meg neki, a lány pedig megtanulta. A víz mindig tökéletes hőfokú volt, a leveleket jóformán darabra számolta le és mérte az időt, amíg áztatta őket. Gépesítette a feladatot, így a teáját Iroh leginkább a sorozatgyártású alkatrészekhez tudta hasonlítani. Minőségét tekintve kiváló, de mégis lelketlen.

Miné gondosságról és odafigyelésről árulkodott. Iroh félig hunyt szemmel a nőre nézett és már nem látta rajta azt az óvatosságot, ami eleinte őt magát is bizalmatlanná tette.

– Nem szeretném bajba keverni önt – kezdte, mire az őr megfeszült. – De szeretnék kérni valamit. Min, szeretnék levelet írni. Segítene nekem?

– Ezt jelentenem kell – dadogott a nő tágra nyílt szemekkel.

– Tudom – biccentett Iroh és még mindig Mint nézte, a pillantásával ejtve fogságba a nőt. – Az életem az ön kezében van.

Min ült a rácsok előtt, tátogott, mint egy hal. Iroh lesütötte a szemét. A nő feszengett. A tea elfogyott. Min szinte menekült a cellából.

Estére megvolt minden, amit kért és ez egyáltalán nem lepte meg.

Megmártotta az ecsetet és a papírt nézte. Szavak helyett végül ábrákat rajzolt, egy egész sorozatot. Gondosan megmagyarázta a mozdulatsor mindegyik tagját. Nem úgy, ahogy a hivatalos oktatótekercsek – ezt Zukónak és Azulának szánta, így minden kommentár nekik szólt. Zukót emlékeztette a stabilitásra, a belső összhangra és arra, hogy ne felejtsen el megfelelően levegőzni, ne izomból akarja megoldani a feladatot. Azulát arra kérte, hogy engedjen a merevségéből, lazítson és ne felejtsen el figyelni a bal oldalára.

Komoran meredt az elkészült tekercsre, amin a villám átirányításának technikája száradt. Tudta, hogy a veszély nagyon is valós, mégsem tudta lerázni magáról a bűntudatot, amiért képes feltételezni az öccséről, hogy halálos erővel támadna a gyerekeire. Felidézte magában Zuko kétségbeesését, amikor a fiú felfogta, mit jelent az orvosok „maradandó testi fogyatékosság” kifejezése. A fiú bele is halhatott volna a sérülésébe, és Ozait egyáltalán nem érdekelte.

Igen, szükségük van erre. Már régen meg kellett volna tanítania nekik – az életük múlhat rajta.

* * *

Akarva-akaratlanul is kiszakadt belőle egy elégedetlen mordulás, amikor az ebédlőbe belépve terített asztal helyett egy frissen lefőzött kanna teát talált, meg egy Ozait, aki az asztalra könyökölt és pengevékonyra préselt ajkakkal fixírozta a szoba sarkát. Iroh egyetértett vele. Egy egyeztetéssel töltött nap után, amikor ebédszünetben a fia nyaggatását kellett hallgatnia, hogy engedje őt iskolába menni, az apjuk legújabb agymenésére már igazán nem volt kapacitása.

Leült Ozaival szemben. Előbb összefűzte az ujjait, aztán dobolt egy sort. Azulon csak nem jött. Ozai egyre merevebben nézte a szoba sarkát, és Iroh érezte, hogy abban a pillanatban, ahogy hozzászól, robbanni fog. Ez volt a hobbija, mióta két évvel ezelőtt hazajött az avatárvadász-küldetéséről. Azon túl, hogy növesztett egy kis kecskeszakállat, nem történt vele semmi, éppen úgy, ahogy Iroh is békében és nyugalomban tehette meg a maga kis körútját. Ő viszont a felnőtté avatási ünnepsége után indult, virágokkal meg éljenzéssel. Ozainak egy kör üvöltözés jutott a nagykorúság tizenhat évre történő módosításáról, meg Azulonnak az a kijelentése, hogy „Egy évig ne is kerülj a szemem elé, még akkor se, ha megtalálod azt a gyáva férget!”

Nos… nem, talán nem fogja megszólítani.

Amikor a tea már annyira kihűlt, hogy igazán nem lehetett tovább állni hagyni, töltött magának egy csészével. Szótlanul kínálta Ozait, akinek a pillantása elszakadt a szoba sarkától. Úgy nézte a kannát, mintha annak sikerült volna személyében megsértenie, végül egy kurta bólintással elfogadta a felajánlást. Felmarkolta a tálcáról a mandulavizet, és egyetlen csöppel megízesítette az italát. Iroh tőrdöfésnek érezte, de Ozai legalább nem három vagy négy csöppet adott hozzá, mint az apjuk.

Tűz Ura Azulon talán türelemjátékot játszott velük. Vagy ott állt a függöny mögött és arra várt, hogy mikor kezdenek beszélgetni. A második csésze után Ozai már egészen ellazultnak tűnt ahhoz, hogy Iroh merészelje hangosan megkérdezni, kér-e még egy kicsit, és Ozai „igen, köszönöm” válaszában nem talált semmi ingerültségre utaló jelet.

Feltette a tűz fölé a követező kanna teának a vizet. Úgy döntött, megtöri a csöndet, amint a víz felforr.

Azulon természetesen azt a pillanatot választotta az érkezésre. Mert nyilván. Azonnal kihúzták magukat, Ozai hátrafeszítette a vállait. Azulon bármiféle sietség nélkül, tekintet nélkül arra, hogy mióta váratja őket, a maga helyére ment és kényelembe helyezte magát. Intett a papírhordó szolgájának, hogy közvetlenül elé tegye le a terhét.

Egy darab, viszonylag kicsi és öregnek tűnő tekercs volt az egész. A tekercs szélein a papír már kezdett elszíneződni, a külső oldal vörös festéke viszont még nem kopott ki. A levéltárban tett kirándulásai után arra következtetett, hogy a tekercs vagy legfeljebb Sozin-korabeli, vagy az egyik sötétszobában tartották, az igazán bizalmas és különösen érzékeny iratok között.

Azulon Iroh-t nézte, amikor megszólalt.

– Ez itt egy jóslat, amit apám kapott a Bölcsektől, amikor még gyermek voltam. A tisztogatások már véget értek, kigyomláltuk a levegőidomárokat és a népünk árulóit. Akkoriban a társasági szezon a sárkányölők méltatásával kezdődött, akik elhozták a leölt fenevadjaik koponyáját, atyám pedig jutalomban részesítette őket. – A pillantása Ozai felé villant, akinek összeszűkült a szeme. Iroh fészkelődött egy kicsit, ahogy eszébe jutott a két ősrégi koponya, amit a Nap Harcosaitól kapott, hogy bemutathassa őket. Egy éjszakára mindenféle lébe áztatták a csontokat, hogy frissnek tűnjenek. Nem szívesen gondolt a procedúrára. Vagy a szagára. – Ott álltam apámmal a győztesek piedesztálján, és megjelentek a Bölcsek ezzel a jóslattal. Azt mondták, az uralkodó és az avatár vérének egyesítése áldást hoz a családra és a nemzetre. A vérvonal hosszú évszázadokig erős és stabil lesz, kiváló idomárokkal.

Azulon hátradőlt és megnézte magának mindkettejüket.

– Bizonyára el tudjátok képzelni, hogy nagyságos apám mennyire elégedetlen volt, amiért ezt a Bölcsek azután tudatták vele, hogy az avatár valamennyi utódját levadásztuk. Apám kísérletet tett rá, hogy felkutassa a korábbi avatárok leszármazottait, de nem járt sikerrel. Kyoshi összes leánya fogadott gyermek volt, nem az ő adott életet nekik, az összes többi avatár pedig túl régen élt ahhoz, hogy ilyen személyes apróságok fennmaradjanak róluk.

Iroh megkockáztatta, hogy megtörje a beállt rövid csöndet:

– Bosszantó lehetett.

– Felettébb – helyeselt Azulon. – Viszont a Bölcsek jóslatot adtak, így nem adtuk fel a keresést soha. És most végre sikerrel jártam. Találtam egy lányt, akiről biztosan tudjuk, hogy Roku leszármazottja.

Önelégülten fordult Iroh felé.

– Ugyan kissé fiatal hozzád, de bizonyára remek feleséged lesz.

– Tessék? – pislogott Iroh.

– Az örökösöm vagy, Iroh. Úgy helyes, hogy az erő a főágban összpontosuljon.

– És a fiammal mi lesz? – kérdezett vissza. Azulon a szemét forgatta, mire felfortyant: – Mondjam neki azt, hogy felejtse el az elsőszülöttségét, vagy lökjem le egy szirtről?

– Nem kell ennyire túlreagálnod.

– De éppen ennyire túlreagálom! – csapott az asztalra. – Lu Ten az én fiam, és nem fogom félreállítani holmi olcsó csillagjós-maszlag miatt!

A csillagjós-maszlagot Ozai felvette az asztal közepéről, kigöngyölte és olvasni kezdte.

– Ellenkezel? – kérdezte Azulon elsötétülő arccal.

– Igen, ellenkezem.

– Adjam talán parancsba?

– Nem kényszeríthetsz – makacsolta meg magát Iroh. – Nem teszem meg és kész. Egyáltalán, hány éves az a lány?

– Tizenkilenc.

– Nos, a fiam nyolc éves. Ha annyira azt akarod, hogy az öröklési vonalba házasodjon be, megvárhatod, amíg a fiam nagykorú lesz. Vagy vedd el te, és lökj félre minket!

Ozai szeme erre dühösen megvillant, de az semmi volt ahhoz a pokoltűzhöz képest, ami Azulon dühe volt.

– Vigyázz, hogy mit mondasz az uradnak, fiú! A Bölcsek adták ezt a jóslatot, én és Tűz Ura Sozin pedig jóváhagytuk azt. Hercegként merészelsz dacolni két Tűz Ura és az őseid akaratával?

Hogy pontosan meddig lett volna hajlandó elmenni Iroh a fia születési jogainak védelmében, a partvonalra került, amint Ozai megköszörülte a torkát.

Azulon úgy kapta felé a fejét, mint egy ragadozó madár.

– Tisztelettel, atyám – hajtott fejet Ozai, de Iroh érezte a beszédén, hogy csak megszokásból mondja ezt –, jómagam úgy látom, hogy a jóslat általánosságban fogalmaz. „A Tűz Urának házába ragyogást hoz a szellemek hídjának vére. A frigynek örvendve nagy városok hajolnak meg…” és a többi. A frigyükről beszél, nem a gyerekeikről.

– Virágnyelv – vakkantotta Azulon.

– Úgy is lehet érteni, hogy bárki a családból elveheti azt a lányt, az áldás ugyanúgy megérkezik.

– Száz a lehetőség, de csak egy a bizonyosság – vágta rá Azulon. – Beszélj világosan, ha mondani akarsz valamit.

Ozai a Tűz Ura elé csúsztatta a tekercset.

– Mutasson rá apám arra a részre, ami kiköti, hogy pontosan milyen fokú rokonnak kell lennie a házasulandó feleknek.

Azulon a fogait csikorgatta, Iroh pedig kapott a lehetőségen.

– A Tűz Urának házáról beszél, és nagyságos nagyapám még életben volt, amikor a jóslatot elmondták. Az is lehetséges, hogy neki kellett volna az avatár véréből hitvest választani, és mi már a kihűlt hamut próbáljuk életre legyezni. Ha nem, akkor teljesen mindegy, hogy a Tűz Ura, az ő fia, vagy esetleg az unokája veszi el ezt a lányt.

A logika olyan dolog volt, amit Azulon szeretett. Iroh tudta ezt. Azt is tudta, hogy nehezen viseli, amikor ezt ellene alkalmazzák, különös tekintettel a szavak csűrés-csavarására. Az érveik elgondolkodtatták, mert hátradőlt és a bajszát simogatta, ami ilyen helyzetekben szokása volt.

– Csak egy a bizonyosság – ismételte magát. – Most van a kezünkben a lány. Semmi sem garantálja, hogy tíz év múlva is tudni fogjuk róla, hol van. Akár meg is halhat. Hatvanöt éven át vártam erre, nem szalaszthatjuk el ezt a lehetőséget.

Iroh a halántékát dörgölte.

– Apám, ez egy jóslat, nem pedig Ba Sing Se. Ha a város elfoglalásának lenne a feltétele, úgy azt mondanám, legyen. De édesapám is ismeri a látomásomat arról, hogy a város falai le fognak omlani a lábam előtt.

– A vér szülötte vagy, Iroh, de az nem ugyanaz, mint a Tűz Bölcsének lenni, és egy életen át a szellemek akaratának kifürkészésére szentelni az életed. Tudod te is, hogy a Bölcsek azt mondták, a megfelelő időben és előkészületek mellett válhat valóra, amit láttál. A frigy ezzel a lánnyal…

Iroh felszusszant, összefonta a karjait és ezúttal ő bámult a szoba sarkába. Ha úgy nézett ki, mint Lu Ten, amikor a fejébe vett valamit és nem engedett, ám legyen.

– Ne legyél gyerekes, Iroh! Mit képzelsz, hogy majd az udvarba hozatom ezt a kis fruskát és hét lakat alatt őrzöm, míg kegyeskedsz ránézni? – csattant fel Azulon.

– Vagy – szólalt meg Ozai, és a mutatóujja végigsiklott a tekercsen. Megemelte az állát és Azulonra nézett, olyan határozottan, amit már sértésként is lehetett volna értelmezni. – Családtagokat könnyebb szemmel tartani, mint egyszerű lányokat. Atyámnak pedig két fia van.

Iroh lélegzete elakadt. A pillantása az apja felé villant, aki legalább olyan keményen nézett, mint a kisebbik fia. A tekercsre nézett, megint megsimogatta a bajszát, aztán tűnődve elmosolyodott. Elég csúf, torz példány volt, de akkor is mosoly – és ékes példája volt ez a Tűz Ura gyors gondolkodási és határozott döntéshozatali képességeinek.

– Akkor legyen a tiéd, Ozai. Légy sikeresebb a leányok nemzésében, mint az őseid. – Iroh felé fordult: – Amennyiben az öcséd valamelyik utódja beváltja a hozzá fűzött reményeket, úgy elvárom, hogy a fiad feleségül vegye. Megértettél?

Látott már ez a vérvonal furcsább dolgokat, mint az unokatestvérek frigye.

– Természetesen, atyám.

– Már parancsot adtam az utazás előkészítésére. Szedd össze magad, Ozai. Iroh, mire hazaérünk, álljon minden készen az esküvőre.

Felmarkolta a tekercset, ők ketten pedig meghajoltak, ahogy a férfi elsöpört mellettük. Iroh kifújta a levegőt, amikor az ajtó becsukódott mögötte, Ozai pedig hátradőlt és a plafonra nézett.

– Ez majdnem olyan hirtelen volt, mint az én esküvőm Naokóval – bukott ki belőle. – Várj, te akkor ott se voltál. Shu Jing kikötőjében rostokoltunk a viharok miatt és vártunk az indulásra, amikor betoppant egy hírnök egy üzenettel, hogy induljak meg haza, mert egy egyezmény miatt még a hónapban el fogom venni a Kemarahan-klán egyik lányát, és örüljek neki, hogy egyáltalán választhatok.

– Egy pontozott listából? – kérdezte Ozai tompán.

– Nos, igen. Azt kértem, hogy legalább egy levelet hadd írjanak, hogy egy minimális benyomásom legyen róluk. Nyertem vele egy hetet.

Ozai továbbra is mereven a plafont bámulta. Iroh összekulcsolta a kezeit. Nohát. Ozai talán nem tud olyan könnyen beszélni a Naokóról, mint Iroh.

– Gratulálok az eljegyzésedhez, öcsém – hajtott fejet. – Sok boldogságot!

Ozai felhorkant és ellenőrizte a köntösét, mielőtt felállt volna.

– Jókívánságok helyett menj és kérd meg az összes szellemet, akivel jóban vagy, hogy ez az én menyasszonyom ne legyen egy bányarém.

Iroh ezen nevetett. Csak később esett le neki, hogy Ozai nem viccnek szánta.

* * *

Zuko aznap nyughatatlan volt. Leült, aztán felállt, fel-alá járkált. Iroh a szeme sarkából néha felé pillantott és várt. Ez a Zuko már közelebb volt ahhoz, akire várt, de minden attól függ, hogy mivel fog előhozakodni. Addig is lélegzett, be és ki, egyenletes ritmusban. Hátha a fiú észreveszi magát és megáll levegőzni, legalább egy fok erejéig. Ráférne.

De az unokaöccse nem is lenne önmaga, ha észrevenné a saját szorongását. Megtorpant és a szavak egyszerre ömleni kezdtek belőle:

– Azula nincs jól. Szerintem. Nem tudom. Amikor jöttünk haza, felajánlotta, hogy azt mondja apának, hogy én öltem meg az avatárt, ami nevetséges. Mármint érted, én? Nem is tudom, hogyan jutott eszébe, azonnal kiderült volna, hogy nem igaz. Később rákérdeztem és nem is emlékezett rá, hogy ilyet mondott. Most meg fél, és tudom, hogy fél, mert látom rajta, de tagadja és csak nevet az egészen és… a szellemekre, ebbe belebolondulok! Kérlek, bácsikám, nem tudom, mit tegyek. Segíts!

Annyi időt sem kapott, hogy levegőt vegyen a válaszhoz. De amilyen zaklatott volt, Zuko azt az egy szívdobbanásnyi időt valószínűleg egy fél örökkévalóságnak élte meg, mert azonnal robbant:

– Hagyjuk, megoldom egyedül! Felőlem itt pusztulhatsz!

Már ki is viharzott, Iroh pedig ott maradt ülve a hideg padlón, gejzírként felbuzgó kérdéstömeggel.

* * *

– Tudod, Ozai, azt mondják, hogy a viharok az évszakok változásakor tombolnak leginkább.

– Mire célzol ezzel? – sziszegte Ozai hárítás közben.

A harmadik sorozat egyik ütésütéskombinációjával válaszolt Iroh támadására. Mindegyik a forma szerint érkezett, ahogy azt tanulták. Ozainak hasznára válna egy-két év a kontinensen, akkor talán nem lenne ilyen merev, és jobban megtanulná, hogy mikor mennyire szítsa föl a tüzét egy gyakorlás alatt. Ha nem lettek volna kiszámíthatóak az ütései, Iroh aggódott volna a saját testi épségéért. De azok voltak, így a szabvány válaszmozdulat alatt volt ideje ellentámadást kieszelni. Az utolsó hárítással egyszerre egy széles rúgást is megejtett, hogy védekezésre szorítsa Ozait.

A hárítással egyszerre adott riposzt nem volt benne Ozai repertoárjában. Iroh hátrálásra kényszerítette, és valahányszor észrevette, hogy Ozai kitörési pontot talált, egy újabb támadással elvette tőle. Már tényleg csak az volt hátra, hogy térdre kényszerítse, amikor…

– Apa! – robbant ki Lu Ten az udvarra.

Megdermedtek. A tüzek vidáman lobogtak körülöttük, de a fia mosolya ragyogóbb volt mindnél. Nem zavartatta magát, átugrott a veranda izzó szegélyén és rohant oda hozzá. Iroh egy kézmozdulattal eloltott mindent az udvaron.

– Kértelek, hogy gyakorlás közben ne szaladgálj – korholta szelíden a gyereket. – Veszélyes lehet.

– De ez vicces! Mármint, fontos! Gyere te is, Ozai bácsi!

Noha Lu Ten így szólítja az öccsét, mióta tud beszélni, még mindig mosolyt csalt vele az arcára. Különösen most, hogy Iroh néha a szakálla fésülgetése közben azt dörmögte magának, hogy „Iroh bácsi”, hátha nem éri majd váratlanul, amikor az unokaöccse először kimondja.

– Rendben, megyünk már. Azért az ingemet fölvehetem?

– De fontos! – nyafogott Lu Ten és megrángatta a kezét.

Iroh teátrálisan az égre tekintett, majd az öccsére mosolygott.

– Azt hiszem, nincs más választásunk, mint menni.

Ozai fintorgott. Iroh beleegyezésnek vette.

– Menj csak, kicsikém, már ott is vagyunk mögötted.

Lu Ten szaladt, mókuskecskeként szökkent át az útjába akadó minden akadályon. Iroh mosolygott és a fejét csóválta. Honnan van ennek a gyereknek ennyi energiája…

– Visszatérve a viharokra – mondta, miközben felmarkolta az ingeiket és megindult a fia után. – A tegnap estit az unokaöcsémnek sikerült túlordítania.

– Fogadd őszinte bocsánatkérésemet – felelt Ozai, mindenféle sajnálat nélkül. – Visszakapom a ruhám?

– Csak ha jössz – nevetett rá.

Kisebb-nagyobb kertek egész során haladtak át. Ozai mögötte jóformán füstölgött és időről-időre megpróbálta kikapni Iroh kezéből az ingét, ő viszont gyorsabb volt. Akkor kegyeskedett odaadni neki, amikor megérkeztek a család belső, zárt kertjébe. Kuncogott Ozai arckifejezésén, aztán ahogy a fivére felhúzta a ruhát, az oldalán megpillantott néhány karmolásnyomot. Iroh nem firtatta tovább a tegnap estét.

Iroh nem sokat látta a sógornőjét az esküvője óta, akkor is rendszerint társasági eseményeken futottak össze. Lady Ursa felkönyökölve hevert az egyik fa árnyékába terített pokrócon. Ugyanazzal a szelíd mosollyal nézte Lu Tent, mint amivel csaknem egy évvel ezelőtt, még nagy pocakkal a mellette büszkén feszítő Ozaira tekintett. Iroh az öccse oldala felé pillantott és elfojtott egy mosolyt. Jó tudni, hogy a babájuk születése után is megvolt közöttük az összhang.

– Apa nézd, nézd!

Lu Ten egy csörgővel elérte, hogy a takarón ülő, lassan kilenc hónapos kis Zuko rá figyeljen. Lu Ten elhúzta a kezét az arca előtt, a fiúcska pedig feszült figyelemmel nézte. Lu Ten jobbra mozdította a kezét és megint megrázta a csörgőt. Egy hirtelen mozdulattal balra rántotta a kezét, Zuko utánafordult, balra fordította a fejét – és lassan eldőlt jobbra. Még meglepetten fel is nyikkant.

Lu Ten is borult, de ő a nevetéstől. Lady Ursa a ruhája ujjával elrejtette a mosolyát, mint egy igazi, udvarban nevelkedett nemesasszony. Iroh meg nem mondta volna, hogy egy kis falu magisztrátusának lánya, vagy hogy magának Roku avatárnak az unokája. Az meg pláne nem, hogy egy törpepuma veszett el benne, de a hálószobájuk titkait igazán nem akarta firtatni,

Az öccse felszusszant mellette, ami kiragadta Iroh-t a szemlélődésből. A pokróchoz lépett, és fejet hajtott a sógornője felé.

– Ha megengedi, húgom. – Ursa feljebb tolta magát, hogy felüljön, de Iroh leintette. Észre se vette a nőn a megkönnyebbülést. – Gyere, kisember! Tíz éve volt utoljára baba a kezemben; ha nem üvöltesz, akkor még emlékszem rá, hogyan kell fogni egyet.

Zuko éppen a pokróc széle felé mászott, mereven maga elé bámulva. Valamit gagyogott, amikor Iroh a hóna alá nyúlt és felemelte, felidézve magában az évekkel ezelőtti leckéket arról, hogyan kell gyereket fogni. Lehet, hogy gyakrabban kéne hazajárnia, hogy több időt tölthessen együtt ezzel a babával, hát Lu Ten is milyen hamar megnőtt. Nem igazság, hogy most először vehette a karjába ezt a csöppséget.

– Hadd nézzelek.

Zuko nagy szemekkel bámult rá, zavartan meredt a szakállára, aztán kiszúrta magának az inge nyakában a zsinórt, megragadta és komoly erőfeszítéseket tett, hogy a szájába vegye. Iroh nevetett és nem hagyta neki.

– Apa – szólalt meg Lu Ten, azzal az elnyújtott, nyávogós hanghordozásával, ami azt jelentette, hogy valamit akar. – Apa, nem maradhatok itthon holnap?

– Korábban azért könyörögtél, hogy engedjelek iskolába menni, most meg nem akarsz?

Lu Ten eldobta magát, ami egy kezdődő hisztit ígért. Iroh fogást váltott a gyereken, amikor ő a mellkasára borult.

– Unatkoznál itthon, Lu Ten herceg – mondta neki Ursa. Felpillantott rá és csak utána simogatta meg a fia vállát, mintha attól tartott volna, hogy Iroh megtiltja ezt neki. – Zuko kicsi még és nagyon sokat alszik. Nem lehet vele egész nap játszani, és… oh, fenség, a madzag…

Iroh lenézett. Zuko az imént nem elveszítette az egyensúlyát, hanem rájött, hogy ha nem tudja a szájába húzni a madzagot, akkor előre is dőlhet. Iroh-t rázta a nevetés, miközben kiimádkozta az apró, de meglepően erős ujjak közül a nyálas madzagot. Az unokaöccse nem örült, az arca lassan elvörösödött, és volt az a nagy levegő, amit Iroh úgy ismert meg Lu Ten jóvoltából, mint a pillanatnyi szünetet az éktelen ordítás előtt.

Lady Ursa már ott is állt mellette, lehajolt és kivette Iroh kezéből a fiát. Zuko már az ő kezében kezdett el sírni, amiért Iroh egészen hálás volt. A gyereknek volt tüdeje, az már biztos. Lady Ursa gyorsan elnézést kért, meghajolt és besietett, karján az üvöltő kicsivel. Lu Ten ott maradt megszeppenten a pokrócon.

– Babák – vont vállat Iroh. – Jövőre elballagsz az iskolából, addigra Zuko megtanul menni, talán beszélni is, és akkor rendesen tudsz majd vele játszani. Rendben?

Lu Ten az ajkát biggyesztette, Iroh meg kiszúrta a fia oktatóját a fal mellett. Gyanakodva nézett a gyerekre.

– Neked ilyenkor nem idomítás-gyakorlaton kéne lenni?

– Nem akarok. – És duzzogott.

– Dehogynem, hát hogyan fogok így nagyapád szemébe nézni, hm? Eredj szépen.

Lu Ten hörgött, de ment.

Iroh pedig rádöbbent, hogy Ozai továbbra is a kertkapuban áll. Az egész dráma alatt meg se moccant.

– Ilyen kicsinek még aranyosak. – Iroh nevetett és a fejét csóválta. – Utána már csak a baj lesz vele.

– Most is csak a baj van vele – morgott Ozai.

Iroh rálegyintett. Nem az öccse a gyerek dajkája, hogy tisztába tegye.

– A te szemedet örökölte.

Ozai ajka megrándult.

– Az nem lehet – csikorogta. – Az övében nincs szikra.

– Menj már! Mit számít, hogy idomár vagy sem?

– Ha lány lenne, nem számítana. Egy nem-idomár viszont nem lehet az örökösöm.

Iroh a szemét forgatta és nem mondta azt neki, hogy az csak akkor számít, ha az öccse ülne a sárkánytrónra. A Tűz Ura csak idomár lehet, lévén, hogy egyúttal ő Agni választottja és a Tűz Bölcseinek vezetője is. Furcsán venné ki magát, hogy egy olyan személy tölti be a posztot, akinek nincs közvetlen kapcsolata a napszellemmel. A nem-idomár hercegeket és hercegnőket kiházasítják egy másik klánba és a leszármazottaik nem öröklik a címüket. Ettől függetlenül Ozai magántulajdona ugyanúgy a fiúé lesz.

És ami a nemét illeti…

– Szerintem Lu Ten nem fog megsértődni, ha nem lesz lányod, és kénytelen lesz magának feleséget keríteni. Nem kéne hagynod, hogy apánk ennyire a nyakadba lihegjen.

– Ha megnyerek egy vitát az apánkkal szemben, utána még a Tűz Urát is meg kell győznöm – dörmögte sötéten.

– Igaz, igaz. – Felkuncogott. – Figyelj, tudom, hogy nem vagy oda a gyerekekért, de hidd el, mire kettőt pislogsz, a fiad már mindent egyedül akar majd csinálni, és sokkal kevesebbszer fog úgy nézni rád, mintha te lennél a világ közepe. A helyedben kiélvezném.

Az a kemény pillantás, amit Ozai felé lőtt, akár az apjától is jöhetett volna. Komolyan, ennek a kettőnek kevesebb időt kellene együtt tölteni.

* * *

Felállt a tarkóján a szőr. A következő belégzéskor ügyelt rá, hogy a testében végigfutó csí kellemes melegséget vigyen magával és ellazítsa az izmait. Egy kicsit odébb ült, hogy a keskeny ablakon át érkező fénynek megint a középpontjában legyen és folytatta a meditálást. A tűz a tenyerében alig volt nagyobb egy áfonyadiónál.

A hátborzongató érzés, hogy valaki figyeli, megmaradt. Egy ajtó volt és egy ablak. Korábban nem hallott lépéseket. Nem volt több hirtelen jött paranoiánál, mégsem merészelt meditáláson túl bármi mást csinálni. Főleg azután, hogy ráébredt, tényleg nem hall semmit, csak a saját lélegzetét. Nem hallotta a folyosóról beszűrődni az őrök beszélgetését, nem neszeztek a tűzpatkányok, talán a levegő sem mozdult.

Folytatta a meditatív lélegzést, pedig a feje könnyűvé vált. Kicsit emelte a tüze hőfokát, hogy kompenzáljon.

Megint mozdulnia kellett, hogy a napfény őt érje. Az érzés megmaradt. Még négyszer ült át, mire a borzongása elmúlt, éppen olyan hirtelen, ahogy jött.

A megkönnyebbült sóhajjal megvárta, míg megütötte a fülét a járőrözés közben megbotló katona cifra káromkodása.

* * *

A folyosón, menet közbeni taktikai megbeszélésnél csak azt utálta jobban, ha úgy ültek be tanácsülésre, hogy az apja és ő előzetesen nem egyeztettek. Iroh és Azulon nem mindig értettek egyet, benn a teremben viszont a család mindig egységes állásponton volt és Iroh nem állhatott le vitatkozni. Maradt hát a menet közbeni ismertetés – egy szolga vitte mellettük a térképet, Iroh hadart, Azulon összevont szemöldökkel figyelt.

– És ha megint azt javasolja valamelyik, hogy támadjunk a Si Wong irányából, esküszöm, felgyújtok valamit.

– Értelek – bólintott Azulon. – Gaipan elfoglalásáról még beszélünk.

Intett, mire a szolga összetekerte a térképet és elrohant. Maradtak ők ketten és a testőrök a nyomukban.

A következő sarkon belefutottak Azulába. Illetve, a rohanó kislány volt az, aki nekiütközött Iroh-nak, lepattant róla és fenékre ült. Elkerekedett szemekkel, könnyektől maszatos arccal nézett fel rájuk.

– Ó, kicsikém! – Iroh és lehajolt, hogy felsegítse. – Jól vagy?

A kislány ajka megremegett és nem fogadta el a segítő kezet. Egyedül kelt föl, kihúzta pöttöm kis teste minden centijét és felszegte az állát.

– Bocsánatot kérek, Tűz Ura Azulon és Iroh herceg, amiért megzavartam önöket. – Feszesen meghajolt, és csak egy kicsit remegett a hangja. – Engedelmükkel, távozom.

Ozai csinos kis szöveget tanított be neki. Az öccse néha meglepő előrelátásról tudott tanúságot tenni – vagy csak tanult abból a kiadós ordítozásból, ami abból kerekedett, hogy Lu Ten egyszer Azulon lába alá került és a gyerek nem tudta, hogy mit mondjon.

– Azula hercegnő – mondta az apja és végigmérte a kislányt. – Miért sírsz?

A kislány összeszorította a száját. A bal orcáján újabb kövér könnycsepp gurult le.

– Zuko csalt és anya nem hiszi el!

– Szóval egy játék miatt – bólintott Azulon. Megrándult az orrcimpája.

– Ami teljesen rendben van – csapta össze a kezét Iroh és felnevetett. – A mi kis hercegnőnk négy éves, az a dolga, hogy játsszon és…

És Azulon megütötte a gyereket.

Nem volt nagy pofon. Nem csattant, még a gyerek arcát se fordította el. Talán fájdalmat sem okozott. Azula szeme viszont döbbenten elkerekedett és a kezét az arcára szorította. Iroh szíve kihagyott egy dobbanást.

– Az uralkodócsalád tagja vagy. Ne merészelj könnyekkel szégyent hozni ránk.

Azulon félretolta a lányt az útjából. A háta mögött összekulcsolta a kezeit, úgy folytatta az utat a tanácsterem felé. Iroh a gyerekre nézett, aztán az apjára. Azula már nem sírt, de nem is mozdult, a Tűz Ura távolodó alakját nézte. Iroh végül Azulon után sietett.

– A szellemekre, mégis mi volt ez? – sziszegte.

– Ha Ozai nem szoktatja fegyelemre az utódait, majd megteszem én.

Nem kapott levegőt.

– De az unokád! Mit fog mondani a nép, ha kiderül, hogy…

Azulon hirtelen felé fordult, amivel belefojtott a szót. Iroh nem emlékezett rá, hogy valaha is ilyen ridegen nézett volna a szemébe. Alig ismert rá.

– A lányban Agni vére folyik, tehát érinthetetlen, engem kivéve. Meg kell tanulnia uralkodni magán. A leendő Tűzlady nem lehet egy nyávogó gyereklány, fiam. – Az ismeretlen férfi arca eltűnt, ahogy Azulon elmosolyodott, és Iroh végre megint kapott levegőt. – És nem mintha valaha is kitudódna, nem igaz?

Barátságosan felvonta a szemöldökét és Iroh azon kapta magát, hogy mosolyog.

– Természetesen, atyám.

Iroh az egész tanácskozás alatt mosolygott, elmondta a mondókáját, amikor a Tűz Ura szót adott neki és egyetértett Ozaival, amikor ő felvetett egy egész jól hangzó javaslatot néhány egység belső átszervezésére. A tanácskozás utáni egyeztetést és az összefoglalót egy intéssel az öccsére bízta és elsietett.

Ez a zümmögés a fülében, ez a sürgetés a tagjaiban már túl sok volt. Amint átért a palota lakószárnyába, már futott.

Lu Ten a szobájában ült a padlón és egy rajzolt útmutató segítségével papírsárkányt készített. Csak fél szemmel pillantott fel a munkájából.

– Nézd, már mindjárt készen van! Egy kicsit aszimmetrikus lett, nem vagyok biztos benne, hogy tud-e majd egyenesen repülni… vagy fog-e egyáltalán. Mindegy, Zuzu és Lala így is imádni fogják. – Felnézett és konstatálta Iroh arckifejezését. – Apa?

Nagy levegőt vett, átlépett a papír- és hurkapálca kupac fölött, keresett a földön egy olyan pontot, ami nem ragadt és leült a fia mellé. Az ő drága kisfia, aki már olyan magas, mint ő, és jövőre nagykorú lesz és Iroh nem akarta, hogy a fia kinn legyen a fronton, inkább szerezzen magának hírnevet a kiváló beszédeivel, mint a nagybátyja. Lu Ten őszinte aggodalommal nézett rá és ez elég volt ahhoz, hogy Iroh fittyet hányjon a gyereket borító csirizre és átkarolja.

– Apa? Minden rendben?

– Lu Ten, én… – Megsimogatta az arcát, és Lu Ten érezte a helyzet súlyát, mert nem próbált meg elhúzódni arra hivatkozva, hogy már nagy és ha Iroh nem hiszi el, akkor nézze meg a pelyhedző bajszát. – Volt valaha olyan, hogy az apám megütött téged? Vagy csak meglegyintett?

Lu Ten meglepődött. Aztán a szemöldöke összeszaladt, a pillantása elrévedt, ahogy Iroh reményei szerint átvizsgálta az emlékeit. Mert azt teszi és nem a bátorságát szedi össze arra, hogy elmeséljen neki valamit, amit szégyenletesnek gondol, nem igaz?

Csak aztán Lu Ten beharapta az ajkát.

Iroh magához húzta és átölelte. Megcsókolta a haját és ringatta, simogatással felelve a fia minden tiltakozására.

– Apa, most komolyan – mondta Lu Ten tompán a vállába. – Semmiség.

– Nem lett volna szabad megtörténnie.

– Ő a Tűz Ura, azt csinál, amit akar, nem?

– De teérted én vagyok a felelős! – kiáltott fel Iroh, és elengedte a fiút, hogy a szemébe nézhessen. – Gyerek vagy még, ha hibát talál benned, az engem minősít, nem pedig téged. Bármi gondja van veled, azt nekem kéne elmondania, hogy mi ketten megoldhassuk.

– Régen volt – rántotta meg a vállát Lu Ten és csálé félmosolyt villantott rá. – És nagyapa már nem is fintorog, ha meglát, szóval lehet, hogy mégsem utál, haha.

– Jaj, Lu Ten…

– Tényleg, apa – bizonygatta a fiú. – Semmi baj. Ilyen a családunk és kész.

* * *

A börtönkoszt egy dologra volt jó: hogy elverje vele az éhségét. Nem volt élvezet elfogyasztani, néha megült a gyomrában, mint egy darab kő, máskor mocorgott, mint egy zsák vidragyík, de elég erőt adott neki ahhoz, hogy lassan átformálja a testét. Egész életében imádott enni, és soha nem szégyellte, hogy pocakja van. Az ostrom előtt azonban a pocakhoz megfelelő mennyiségű izom is társult, amiket azóta hagyott eltűnni. A régi állóképessége elszivárgott. Tudta, hogy az udvar a szájára vette érte, de meg se hallotta őket. A fia csipkelődései csengtek a fülében, hogy Tűz Uraként úgy kell majd kigurítani a trónteremből, ha nem figyel oda magára, Nagyon-nagyon hosszú időbe telt, mire úgy tudott asztalhoz ülni, hogy nem érezte maga mellett a fia jelenlétét.

Az udvari pletykák az őrségbe is megtalálták az útjukat. Azokat használta fel, hogy álcázza, mit művel. Egy kis tétlen üldögélés itt, egy ruha alá tömködött párna ott, és az őrök nem gyanítottak semmit.

A tűz egészen más téma volt.

A hely túl kicsi volt ahhoz, hogy gyakorolja a katáit, de Iroh nem véletlenül ismételte fáradhatatlanul a gyerekeknek, hogy a tűz nem az izmokban lakozik. Az apja tanította neki ezt a tételt, még mielőtt hagyta volna, hogy Iroh megfertőzze magát a Sozin-féle harci idomítással. Azulon Lu Ten születése után elhívta gyakorolni, és amikor Iroh döbbenten meredt arra a néhány halovány lángnyelvre, ami a tenyerében életre kelt, leültette meditálni.

– Kibillentél az egyensúlyból – mondta neki. – Hiányzik az összhang közted és a belső tüzed között. Keresd meg a hibát és égesd el.

Iroh pedig, a jó fiú, aki volt, megtette, amit kért. Tudta, hogy a hibája a boldogság, amit a gyermeke születése fölött érez és ez minden mást háttérbe szorít. Nem tudott a tűzre koncentrálni, amíg a gondolatai Lu Ten körül forogtak, hát elkerítette magában az érzéseit és néhány nap meditálást követően el tudott szakadni tőlük annyira, hogy gyakorlás közben a tüze éppen olyan forró és halálos lett, mint korábban.

Azulon büszke volt rá. Iroh fuldoklott a szavaitól, aztán egész éjjel álmatlanul forgolódott, végül kicsusszant a takaró alól és hajnalig állt a fia bölcsője felett. Nem tudta, nem akarta elhinni, hogy ki kell ölnie magából a boldogságot minden alkalommal, amikor idomítani akar.

Arra pedig kategorikusan nem volt hajlandó gondolni, hogy az apja, akit a kora legjobb idomárának tartottak, aki a Bölcsek elmondása szerint Sozin legendás képességeit is túlszárnyalta, vajon mit érezhet, amikor belép a Lángok Csarnokába és meggyújtja a tüzet.

Végül ezek a gondolatok űzték el őt Hari Bulkanból, emiatt ment el távoli kolostorokba és romos tűztemplomokba, ezek vitték el a Nap Harcosainak szigetére is. Ha Lu Ten születése előtt lépett volna Ran és Shaw színe elé, bizonyára tényleg megtette volna azt, amiről elhíresült. Sereggel ment volna vissza a szigetre, hogy az ősi törzs írmagját is elpusztítsa, amiért merészeltek ellene mondani a Tűz Urának.

Lu Ten viszont fordulópont volt. A karjában tartotta a saját húsát és vérét. Az örökösét, aki egy nap megkap majd mindent, ami ő valaha volt. Iroh nem akarta, hogy neki is az a hamuízű dicséret legyen az osztályrésze, amit ő kapott. A tulajdon öröme kedvéért pedig hajlandó volt… elnézni néhány dolgot.

A Tűz Népe azt tanította a gyermekeinek, hogy a háború a tűz melegének megosztásáért zajlik, azért, hogy megismertessék az ostoba barbárokkal az igazi utat. A tudás, amit a sárkányoktól kapott, hogy a tűz az élet, nem igazán mondott ellene ezeknek a tanításoknak.

Ba Sing Se után ismét ellátogatott a Nap Harcosaihoz. Két hónapot töltött a velük, részt vett a mindennapi életükben, megtanulta, mit jelent a filozófiájuk a gyakorlatban. Kereste, hogyan adhat a tűz életet úgy, hogy az ő tüze kialudni látszott. A harcosok vezetője mintegy lezárásként kísérte el őt a szellemek templomába, ahol Iroh képes volt annyira elmélyülni meditáció közben, hogy átlépjen a szellemvilágba.

Nem találta meg Lu Tent. Minden, amit kapott, az arcába vágott, könyörtelen tény volt, hogy vak az igazságra.

Akkor azt hitte, hogy a vaksága csak az öccsére vonatkozott. Arra, hogy nem volt hajlandó észrevenni, hogy minden, amit tett, előbb-utóbb sértéssé lett Ozai szemében. Hogy nem volt hajlandó észrevenni, hogy a sógornője szelíd mosolyai és óvatos mozdulatai nem feltétlen a természetéből fakadnak, hanem az állandóan figyelő férjétől való félelméből.

De ez nem volt elég. Az igazi felismerés úgy érte, mint egy vödör nyakába zúdított tengervíz. Amikor a torkában dobogó szívvel hajózott haza a pai sho bajnokságról, kezében a Zukóval történteket taglaló levelet gyűrögetve, megértette, hogy a vaksága részben tudatos. Elfordult mindentől, ami kellemetlen. Ami kényelmetlen. Amiről úgy érezte, hogy nem az ő gondja.

Ült a cellájában, az ablakon beszűrődő napfénybe tartotta az arcát. Felidézte magában a múltat, a pillanatokat, amikor elterelte a figyelmét a jelenről, amikor átsiklott a pillantása azokon, akik segítséget kértek tőle.

A rácsokon túl még mindig ott voltak a széknek a maradványai, amit Zuko összetört dühében. Szinte hallotta a robbanásokat, amiket a fiú villámlás helyett előhozott magából. A dühös mordulásokat, amik kiszakadtak belőle, valahányszor idomított.

Látta maga előtt Azula arcát, ahogy a lány összefűzi az ujjait, lefelé tolja a kezét és kifújja a levegőt, hogy kizárjon a fejéből mindent, mielőtt a lángjaiért nyúlna.

Ha túléli ezt az egészet, és még hajlandóak szóba állni vele, elviszi őket a mesterekhez.

* * *

Hari Bulkan főutcáját virágokba borították. Húszlépésenként zászlósok sorakoztak, a palota kapuitól egészen a kikötőig. Még néhány óra és útnak indulnak.

Iroh mosolyogva ébredt és az a mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Némi gondolkodás után parancsot adott, hogy tegyék el a páfránybambusz levelekkel díszített teáskészletét is, amitől Lu Ten majdnem falnak ment.

– Apa, már viszünk hármat, és biztos vagyok benne, hogy mire odaérünk a falak alá, veszel még egyszer ennyit. Arról nem is beszélve, hogy majdnem mindig a tábori szettet használod, szóval eleve fölösleges akár egyet is vinni.

– Egy jó tiszt…

– … mindig felkészült – fejezte be a fia és csípőre tette a kezét. – Ebbe az is beletartozik, hogy nem hurcol magával a szükségesnél több törékeny holmit, ami lassítja a táborbontásban.

Lu Ten összefont karral meredt rá. Iroh összecsapta a kezét.

– Nézzenek oda, milyen remek tiszt lett a fiam!

Többször viccelt ezzel, mint ahányszor meg tudta volna számolni, de Lu Ten még mindig elpirult egy kicsit, a mosolya még mindig kiszélesedett, amikor hallotta. A fejét csóválta elindult az ajtó felé.

– Megyek, megkeresem Zukót – mondta. – Tegnap nagyon a szívére vette, hogy nem viszem magammal.

– Pedig milyen jól mutatna melletted, mint tábori inas.

– Csinosnak csinos lenne, de azért a borotvámat nem adnám a kezébe.

Iroh azért elképzelte, ahogy az unokaöccse a fiát borotválja, azzal az egész világot kizáró koncentrációval, ami annyira jellemző volt rá. A képzeletbeli Lu Ten elég rémült arcot vágott ahhoz, hogy felnevessen.

– Menj csak, de ha nem vagy itt az áldáskor, akkor úszhatsz utánunk.

Lu Ten kiment. Iroh intett a szolgának, hogy tegye szépen vissza a teáskészletet az utazóládába.

Nagyot szusszanva nézett körbe. Meg tudná szokni, hogy néhány rövid hétnél hosszabb időt töltsön ezekben a termekben. Hamarosan. Elfoglalja Ba Sing Sét, beteljesíti a sorsát, és akkor annyit üldögélhet itthon, teázgatva meg a régi időkről adomázva, amennyit csak akar. Addig is, várja egy ostrom.

A nagyobb hadjáratok mindig a Tűz Ura áldásával indultak. Csakhamar díszlépésben vonuló osztagok lepték el az utcákat, a menetindulók és a polgárok éljenzése a palota kertjébe is beszűrődött. Iroh lehet, hogy leült még egy utolsó menet pai shót játszani az idősödő Shen tábornokkal, ami miatt futólépésben kellett átvágnia a palotán. Nem segített, hogy az utolsó pillanatban vette át a páncélját, az övét meg menet közben akarta megkötni, de az anyag a lábára tekeredett és semmilyen néven nevezett szellem kedvéért nem tudta elkapni a végét.

– Apa! – csatlakozott hozzá Lu Ten és sütött róla az idegesség. – Hol voltál, már csak rád várunk!

– Jövök már, jövök, egynegyed fok és ott is vagyunk, nem kell ezt túllihegni…

Azulon a fejét csóválta, amikor betoppantak a fogadóhelyiségbe. Két szolga azonnal Iroh mellett termett, elrendezték a páncélját, egy hosszú pillanatot mozdulatlanul kellett töltenie, míg átfésülték a szakállát és újrakötötték a kontyát.

– Ezek a fellépések! – sóhajtott és a sógornőjére kacsintott.

Lady Ursa megint elrejtette a mosolyát. Azula mellette érdektelennek tűnt, de amikor Lu Ten letérdelt mellé, a száját biggyesztette és karba font kézzel a másik irányba fordult.

– Lala – lökte meg a vállát játékosan Lu Ten. – Hé, mire kettőt pislogsz, itthon vagyok.

Azula még erősebben nézett a másik irányba.

– Jó, értem, haragszol. Zuko nem is jött? Értem én, látni se akartok – megadóan felemelte a kezét. – Rendben. De azért majd írtok, ugye?

– Csak akkor, ha te is! – válaszolt a lány, és ezúttal Lu Tent nézte azzal a nagyon szigorú pillantással.

– Hát persze, prücsök. Aztán nehogy megnőj, amíg nem vagyok itt!

– De igen! – toppantott a kislány. – Ilyen nagy leszek!

Emelte a kezét, hogy megmutassa, aztán a pillantása az apja és a nagyapja irányába tévedt, akik őt figyelték. A keze lassan lehanyatlott. Lu Ten azért kihasználta a pillanatnyi figyelmetlenségét, és megölelte. Azula csak még jobban duzzogott, amikor elengedte.

Lu Ten kiegyenesedett és Lady Ursa felé fordult. Fejet hajtott, a nő pedig meghajolt, ahogy azt a státusa megkövetelte, pedig ebben a szobában csak ők voltak és a szolgák, ráadásul búcsúzkodtak. Itt még kevésbé kötötte őket az illem, mint az ebédlőasztalnál.

– Ozai bácsi. – Iroh öccse már egy mosolyt is kapott, és Lu Ten neki mélyebben hajolt meg. Az udvariasságok között ez a „rangsorban hátrébb álló, de idősebb, tiszteletreméltó személy köszöntése” nevet viselte. – Uh, ha tudom, hogy beszédet kell mondanom, akkor elküldhetem neked a vázlatot?

– Legfeljebb nem javítom ki – felelt Ozai, Lu Ten pedig nevetett rajta, mintha élete viccét hallotta volna.

Iroh a család hölgytagjainak csak biccentett. Szégyen, hogy alig ismeri Ozai családját, de hát a kötelesség mindig elszólította, és a távolság sosem segített a kapcsolatépítésben. Majd miután hazajött.

Az öccsét félrehúzta egy szóra.

– Hogy áll a nyomozás a renegátok ügyében? – kérdezte halkan.

– Tegnap kérdezted utoljára – felelt Ozai összeszűkült szemmel. – Ha lesz valami, majd szólok.

– Akkor is, ha odavagyok?

– A szokásos kód jó lesz, vagy szeretnél rá külön titkosítást? – kérdezte szárazon. – Nem lesz gyorsabb az információszerzés attól, mert sürgeted.

– Megkérdeztem. Ennyi.

– Hagyod, hogy csináljam, amihez értek, vagy szeretnéd, hogy én is beleszóljak a te dolgodba?

– Jó jó, nem kell mindjárt kohólángot gyújtanod! – A fejét csóválta. – Tegyél egy szívességet, és fél szemmel figyelj az én dolgaimra is.

– Tegyél egy szívességet és halj meg – horkant fel.

– Remek, akkor értjük egymást.

Megveregette a felkarját, mire Ozai megfeszült. Iroh még egyszer megpaskolta, csak azért, mert Ozai nagyon vicces arcot vágott, és élmény lesz felidézni a hetekig tartó hajóút során.

Az apja nem búcsúzott. Nem volt szokása. Intett neki, hogy fáradjon ki a pódiumra, és elköszönés helyett a hadba vonulók áldását mondta el nekik, a végén azzal a főhajtással, ami a Tűz Urától a legnagyobb tisztelet jele volt. Ozai arcán ettől furcsa rángások futottak át, leginkább azért, mert emiatt neki egy tíz fokos meghajlást kellett produkálnia, miközben Iroh háta mögött az egybegyűltek térdre borultak. De megcsinálta, mert az illem és a neveltetés erősebb volt.

Így indultak el, ünneplés és üdvrivalgás közepette.

– Nehezen fogják ezt felülmúlni, amikor hazajövünk – kuncogott fel Lu Ten, ahogy kilesett a gyaloghintó függönyének ráncai között a kinti virágesőre.

– Ne becsüld alá a népet, ha ünneplésről van szó, fiam!

* * *

Iroh elfojtott egy mosolyt. Zuko ezúttal úgy érkezett, mint egy szellem, a köntöse suhogása hangosabb volt, mint a surranó léptei. Nem köszönt. Iroh várt és örült, mert érezte, hogy ma szólhat a fiúhoz.

Fa koppant a kövön. Zuko megint hozott valamit. A múltkori komodói csirke nagyon finom volt, még úgy is, hogy az újramelegítéstől kiszáradt. Csöppet szégyellte magát, amiért összeszaladt a szájában a nyál, de börtöntöltelékként talán megengedheti ezt magának.

– Hoztam teát. Ginsengnek indult, de… uh, Azulával ketten csináltuk, de nem… bocsánat, ha nem olyan, mint amihez szoktál.

A mondat kész akadálypálya volt Zuko botladozó nyelvének. Iroh összevonta a szemöldökét és nem mozdult. A fiú túl halkan beszélt, már szinte suttogott. Baljós előérzete támadt tőle.

– Apa aláírta a kivégzési parancsodat.

Ah.

– Én… sajnálom ezt az egészet, tudod? Tisztában vagyok vele, hogy ez nem mentség, de apa…

Zuko hangja elcsuklott, Iroh pedig összerezzent, amikor valaki berobbant az ajtón.

– Jön! – kiáltott fel Azula. – Siess!

Iroh felkapta a fejét.

A lány ott állt Zuko mellett, megpróbálta felrántani a földről, de a fiú rálépett a köznapi hosszú köntöse szegélyére és megbotlott. Félrecsapta Azula kezét, hogy a lány ne akadályozza őt azzal, hogy segíteni akar. Iroh velük egyszerre dermedt meg, ahogy Ozai megjelent a küszöbön.

Az öccse arckifejezése szinte derűs volt, de ez a lecsapni készülő ragadozók öröme volt. Iroh megremegett, mert az Ozai hajába tűzött koronán a fáklyák fénye érthetetlen módon hidegen csillant meg.

– Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy tartsátok távol magatokat ettől a helytől. Zukót még megértem, neki nem erőssége a gondolkodás, na de te, Azula? Meglepsz.

Eltelt egy hosszú pillanat, aztán a Tűz Urának arca lassan elsötétült. Zuko és Azula egyszerre vetette magát térdre, a homlokukat a kőhöz szorították, de meg se nyikkantak.

A levegő savanyú volt. Iroh fémes ízt érzett a nyelvén, és nem tudta volna megmondani, hogy a saját vagy a gyerekek félelmét érzi-e.

Ozai egyet lépett előre.

– Veszi valamelyikőtök a fáradtságot arra, hogy megmagyarázza, mi folyik itt? Melyikőtök ötlete volt idejönni?

Azula megremegett, Zuko pedig gondolkodás nélkül felült és a láng jelével, bűnbánóan fejet hajtott. Tökéletes, néma engedelmesség.

– Higgyem is el, nem igaz? – duruzsolta Ozai. – Higgyem el, hogy majd pont te merészelsz eljátszani egy ilyen húzást. Hogy képes vagy meggyőzni Azulát.

Visszakézből olyan pofont lekevert neki, hogy Zuko felkiáltott és a földre zuhant. Azonnal mozdult, megint dogezát vett fel.

– Ozai! – csattant fel Iroh és már talpon is volt.

Zuko megint felnyikkant, és Iroh emiatt már azelőtt tudta, hogy hibázott, mielőtt Ozai pillantása rászegeződött volna. A fejét félrebillentette, a szemöldöke felszökött. A gyerekek előtte levegőt venni se mertek.

– Ez érdekes – mondta Ozai. – Azula azt mondta, hogy bánod bűneid és ezért némasági fogadalmat tettél. Zuko megesküdött, hogy egy szót sem váltottatok, mióta elküldtem őt kiképzésre. Amikor én jöttem látogatóba, azt hittem, végül teljesen megbolondultál.

A lányára nézett, aki nem láthatta, hogy az apja őt nézi, mégis lekushadt. Iroh egyet lépett előre, mire Ozai megint felé fordult. A szemébe nézett, de a szavait a gyerekeinek szánta:

– Megvártok a trónteremben. Kifelé.

Ugrottak a parancsra. Azula véletlenül megrúgta a tálcát, amit Zuko hozott, a fa csikorogva csúszott beljebb a rácsok között. A tea kilöttyent a kanna száján. Görnyedve, szinte meghajolva siettek el Ozai mellett, szinte a falhoz simultak, hogy még véletlenül se érintsék őt.

Ozai egyet pislogott.

– Hogy képzelted, hogy a tieid lehetnek, Iroh?

– Ha csak egy ujjal… – kezdte, de Ozai a szavába vágott.

– Az imént ütöttem meg a fiút és nem tettél semmit. Gyönge vagy. Mindig is az voltál. – Végigmérte, és az ajka undorodva lebiggyedt. – A teát megtarthatod. Illik hozzád, mint utolsó vacsora.

Sarkon fordult és távozott, Iroh térdéből pedig kiszaladt az erő.

Bármit is mondtak a gyerekek Ozainak, ő most az egészet a tűzbe vetette. Megrogyott a válla.

A teatálcát nézte. Kilöttyent az ital, a fa pedig elsötétült és beszívta. Talán Azulának mondta, hogy nem szabad sírni a kiöntött tea miatt, de az is lehet, hogy Zuko volt. A könnyek most is kikívánkoztak.

Felemelte a kannát. Még meleg volt. Körbelötykölte a teát, hogy mindenhol egységes legyen a hőmérséklete és az íze, aztán töltött magának. A pandagém három bólintásával fejezte be a mozdulatot, majd a tradicionális meghajlással helyezte vissza a kannát a tálcára.

Felköhögött, amint a keserű íz szétáradt a nyelvén. Zuko azt mondta, hogy Azula segített neki, de ezek szerint csak szóban. A ginsenget önmagában lehet forrázni, ennek a keveréknek viszont zöld tea volt az alapja, amit nem.

Összevonta a szemöldökét, és bár tudta, hogy a lényeges dolgok helyett megint másra figyel, újra belekortyolt az italba, hogy megértse azt. Megforgatta a szájában a tömör, már szinte szúrós ízt. A hőfoka iváshoz tökéletes volt, és ez a tömörség… nem, Zuko jó hőfokon főzte le a teát, a teafű mennyiségével és áztatási idejével lesz gond. Amilyen sötét a főzet, lehet, hogy még mindig benne van a kannában.

Azért töltött még egy kicsit. Alaposan meg kellett döntenie az agyagkannát, hogy ki tudja csalni az utolsó cseppeket. Valami csörrent. Iroh megdermedt.

Azula felkelés közben véletlenül berúgta a tálcát a rácsok között. Azula, aki soha életében nem csinált semmit véletlenül, és akinek volt ideje gondolkodni, amíg az apja a fivérével foglalkozott. Zuko pedig, aki képtelen hihetően hazudni, már majdnem dadogott, amikor elmesélte, hogy mit hozott neki.

Iroh remegő kézzel vette le a kanna fedelét. Belenézett, aztán a szájára szorította a kezét, hogy ne jajduljon fel, mert a kiázott teafű vastag ágyán egy kulcs pihent.

A gondolatai gyorsabban lendültek mozgásba, mint a nyugati szél. Térdelt a padlón, bámulta a kannában a kulcsot és egyre az zakatolt a fejében, hogy mit tett volna Ozai a gyerekeivel akkor, ha megtudja, hogy mire készültek. Mit fog tenni velük most, hogy kibukott, hazudtak neki.

Ezer volt a lehetőség, de csak egy lesz a bizonyosság.

Reflexből kezdett neki a meditatív légzésnek. Nem segített.

* * *

A szolgák útján az ajtókat gondosan zsírozták, így hangtalanul nyíltak. Ozai észrevétlenül surrant be a Tűz Urának hálótermébe. A faliszőttes mögött bukkant elő, ha Azulon lefelé találna nézni, észrevehetné a rojtok között a lábát. És innen nem is láthatott semmit, ezért nesztelen léptekkel az ablak mellé sietett, hogy a függöny ráncai közé rejtőzve figyelhessen. Ozai azt hallotta, hogy Azulon fiatalkorában képes volt érzékelni a hőmérsékletet maga körül. Akkor nem is álmodhatott volna róla, hogy elbújik. Azulon viszont öreg volt már, közelített a százhoz, és még Azula is észrevette, hogy fogytán az ereje, pedig a lánya még csak nyolc éves.

Dühöt kellett volna éreznie, tomboló haragot. Akarta a trónt, akarta, hogy ő legyen az, akit látnak, akire figyelnek, akinek meghajolnak és akinek lesik minden kívánságát. Erre mit mond ez a csontváz? Ez az árnyék? Hogy érezze ő is, milyen az, amikor elveszít egy gyermeket. Legyen gyönge és érezze a fájdalmat.

Ozai nem emlékezett Lady Ilah hamvasztására, de a hónapokig-évekig tartó, fullasztó csöndre igen. Iroh most eldobta az ostromot, pedig már áttörte a falat; Ozai el tudta képzelni, hogy ő is önmaga árnyéka lesz, egy megtört, üres héj, még hosszú éveken keresztül.

Ozai nem hajlandó ilyen gyöngének lenni.

Azulon szolgák gyűrűjében lépett be, akik fürge kezekkel levetkőztették, nedves kendőkkel gyorsan áttörölték a testét, majd feladták rá a hálóruhát. Egyetlen szó sem hangzott el abban a másfél fokban, míg tevékenykedtek, és utána is csak a halk, de parancsoló elbocsátás pattintotta meg a csönd kemény burkát. Senkinek eszébe sem jutott ellenőrizni a lakosztályt esetleges behatolók után. Ozai ezt megjegyezte magának, majd gondoskodnia kell róla.

A zsebét égette az összetekert papír. Már csak az uralkodói pecsét hiányzott róla, amit Azulon éppen akkor vett le a nyakából és tett le az éjjeliszekrényére. Elrendezgette, aztán a mellette lévő párnára tette a koronáját. A szertartás szerint meg kellett volna hajolnia, hogy megköszönje a szellemeknek a napot és le kell térdelnie, hogy a nyugodt éjszaka áldását kérje. Pont ezért nincsenek benn ilyenkor a szolgák, a Tűz Urát nem láthatja akárki hajlongani és térdepelni.

Azulon azonban még csak nem is biccentett. Beletűzte a koronát a párnába és elfordult.

Halk kopogtatás törte meg a lefekvéshez készülődő öregember neszezésének hangjait. Azulon gyanakodva felnézett, aztán rövid, artikulálatlan hangot vakkantott, amit akár engedélyként is lehetett értelmezni.

Ursa óvatosan nyitotta ki az ajtót, szelíden mosolygott és meghajolt.

– Hoztam egy kis teát.

– Már azt hittem, ma este nem is látlak, kedvesem.

Az irigység jobban égetett, mint az összes sebe valaha. Azulon mosolya őszintének tűnt, ahogy közelebb lépett Ursához és homlokon csókolta – igaz, hogy ehhez a nőnek mélyen térdet kellett hajtania, elvégre magasság tekintetében Iroh az apjára ütött, Ozai pedig az anyjára.

Leültek az ágy végébe, a padra. Ursa kettejük közé tette a tálcát. Két gaiwant hozott és két csészét, a kanna egy alacsony háromlábon pihent. Azulon egy csuklómozdulattal tüzet gyújtott alatta. Gyanakodva figyelte a kétféle teához előkészített eszközöket és Ozai legszívesebben előrelépett volna, hogy felképelje a nőt. Majdnem felszisszent, amikor Azulon belenézet a lefedett kis edénykékbe, megszemlélve a teafüvet.

– Ozai megint rád lőcsölte a feladatait? – horkant fel az öreg és szinte undorodva lökte vissza a második gaiwanta a tetejét. – Ilyenkor feketét inni! Nem fogod kipihenni magad, Ursa.

– A jelentések nem várnak – mosolyodott fel Ursa könnyedén. – De nem, most a fiam miatt kell ébren maradnom.

Ozai kényszerítette magát, hogy levegőt vegyen, és azt csöndben tegye. A felesége színész volt; bizonyára érti a dolgát. És azt is tudja, mi forog kockán, nem fog hibázni. Figyelte a nőt az árnyékból. Ahogy a fiát említette, Azulonra nézett, aki komoran bólintott. Egy olyan ember komorságával, aki a napokban veszítette el az unokáját, nem pedig úgy, mint aki elrendelte egy másik halálát. Egy intéssel jelezte, hogy kész van a víz, mire Ursa sietve előrehajolt és feltöltötte a gaiwanokat. Míg ő a teával szöszölt, Azulon megszólalt:

– Mit csinált már megint a fiad, Ursa? Komolyan mondom, ha nem lenne kiköpött az apja, azt hinném, félreléptél.

Ezt mégis hogy értette – gondolta Ozai és elkomorult.

– Ezt hogy érti, nagyuram? – kérdezte Ursa és elkomorult.

– Mindig ez a te fiad – mondta és maga öntötte ki a teáját. – Mikor is szedték ki a karját a sínből?

– Ma volt három hete, fényességes uram.

– Egyszer a karját töri el, aztán a bokája megy ki… most mit csinált? Megint megbotlott?

– Csak… nagyon aktív. A minap játék közben ő és az egyik udvarhölgy beleesett a szökőkútba, egy kicsit meghűlt.

– Téli gyereknek halvány a lángja. – legyintett türelmetlenül az uralkodó. – Ha nem lenne idomár, nem érdekelne, de sajnos az. Nem tud uralkodni magán, és tudok róla, hogy éppen olyan öntelt és csökönyös, mint az apja.

Ó, Ursa keze megremegett a feszültségtől, amiért a szeretett kisfiát Ozaihoz hasonlították. Milyen kár, hogy az apja téved, és a kölyök csak küllemében hasonlít rá. A szíve és a lelke, az mind tiszta Ursa. De a lánya…

– És Azula?

Azulon a ritkás bajszát simogatta, Ozai pedig megfeszült a függöny mögött. Mikor kezdenek már inni végre?

– Ha a mai nap másra nem, hát arra jó volt, hogy megbizonyosodjak róla, valóban ügyes kislány, és legalább részben helytálló volt a Bölcsek jóslata – mosolygott Azulon és Ursa kezére tette a sajátját. Ozai ismerte a feleségét annyira, hogy lássa rajta, iszonyatosan zavarja az apósa érintése. – Drágám, attól tartok, Lu Ten halálával felül kell vizsgálnunk egy korábbi egyezségünket.

– Alázatos szolgája vagyok, Tűz Ura.

– Tisztában vagyok vele, hogy a házasságod a fiammal nem éppen zökkenőmentes. Azt azonban nem tűrhetem, hogy a család meggyengüljön. Arra kell kérjelek, hogy szülj egy harmadik gyermeket.

Ursa meglepetten felnézett. Illetve, meglepettségnek álcázott vakrémülettel. Ozai gyomrában kellemes melegség terjedt szét. Ez az én művem – gondolta. – Tőlem kapta et a félelmet. Én plántáltam belé.

– Nagyuram, én… – kezdte, de nem talált szavakat.

Azulon egy legyintéssel félbeszakította.

– Ha óhajtod, felbontom a házasságodat Ozaival.

Az öröme ellobbant, mint a gyertyaláng.

– Iroh jobb férjed lenne. Talán még Azula leckéit is átvállalná, míg Ozait kihelyezem a frontra. Hasznukra válna.

Hangosan beleszürcsölt a teájába. Ursa sietve ivott egy kortyot a magáéból, aztán megpróbált halkan sziszegni, amikor megégette a száját. Azulon hümmögött.

– Elfelejtetted a mandulavizet.

Ursa felé nyújtotta a csészéjét, mire a nő megrezzent.

– Ó, elnézést. – Felkapott egy kisebb üvegcsét a tálcáról és elkezdett a kupakjával bajlódni. – És a fiam?

Azulon Ursára nézett. Nem mondott semmit, és ezt a semmit nagyon sok módon lehetett értelmezni. Ursa megint elmosolyodott, és Ozai tudta, hogy Azulonnak befellegzett.

– Hány cseppet óhajt?

– Hm, legyen négy. Tudod mit, öt! Nehéz hét, nehéz éjszakákkal.

A fejét csóválta és nehezen sóhajtott. Ursa félrehúzott ruhaujjal, a kecsesség élő példájaként ötöt csöppentett a mandulavízből a teájába.

– Te biztosan nem kérsz?

– Nagyuram tudja, hogy nem kedvelem az ízét.

– Micsoda dolog ez – csóválta a fejét és felmarkolt egy kiskanalat, hogy megkavargassa a csészéje tartalmát. – A mandulavíz kétségkívül a legjobb dolog, ami valaha erre a világra érkezett, és az egész családból egyedül Ozai tudja értékelni. A te gyerekeid még a teát se szeretik!

– Majd kinövik, uram.

– Hát igen. – Azulon megint beleszürcsölt a teájába és elégedetten cuppogott. – Azula biztosan.

Ursa eddig bírta. Felhajtotta a teáját, és a feszültségét akár a túl forró italra is lehetett volna fogni, csak úgy, mint azt. hogy a csészéjét illetlenül hangos csörömpöléssel tette vissza a tálcára. Felállt és mélyen meghajolt.

– Bocsássa meg, de igazán nem maradhatok tovább. A teendőim, tudja.

– Ah, igen, hogyne. Eredj.

– Kívánja, hogy itt hagyjam a teát? A tálcát?

– Nem, vidd csak. Legyen akármilyen finom ez a tea, éppen elég belőle egy csészényi. Utálok éjszaka felébredni.

Ursa még egyszer meghajolt, jó éjszakát kívánt és elsietett. Ozai elnézte, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Lehet, hogy megfogadja az apja javaslatát a harmadik gyereket illetően. Zuko egy kudarc, Azula remek gyerek, de neki is vannak hiányosságai. A három szerencsés szám; bizonyára Agni áldása abban a gyerekben teljesedne ki.

Magában megígérte, hogy ha Azulon a következő három fokon belül meghal, akkor jutalmul megengedi a feleségének, hogy ma éjjel arra a másik férfira gondoljon. Talán még gyöngéd is lesz vele.

Várt.

Azulon, a felemlegetett nehézségek ellenére, remek hangulatban volt. Jóformán dudorászva elszürcsölgette a teáját, aztán letette a csészét maga mellé. Nagyot sóhajtott.

– Ah, Ursa, szinte látom magam előtt, hogy fogsz zokogni holnap reggel!

Ozai szeme összeszűkült. A fiú halála nem az ő büntetése? Az övének kellene lennie!

Azulon felállt, és tett egy lépést az ágya felé. Csak egyet, akkor az arcán fájdalmas fintor futott át, és Ozai keze megszorult a függöny ráncain. Látta, hogyan lesz Azulon arcán a fájdalomból félelem, abból gyanú és végül hogyan kerekedik el a szeme a bizonyosságtól. Kétségbeesetten felhördült és az ágy melletti csengőzsinór felé lendült.

Ozai az egyik kezével a csuklóját kapta el, a másikkal befogta a száját és már majdnem óvatosan a földre kényszerítette. Nem volt szabad durvának lennie, a férfi már kilencvenöt éves volt, gyönge bőrén a legkisebb erőszak is nyomot hagyhatott volna. A testi ereje egyébként is régen elhalványult már, nem jelentett kihívást leteperni őt.

– Csitt-csitt. Halj meg csöndben.

– T-te! – hördült fel amaz, vérben forgó szemekkel.

– Kérlek – mosolygott rá. – Ursa saját ötlete volt, hogy megöljön téged. Ő az enyém, tudod? Ő is, meg a gyerekek is. Az enyémek.

A méreg miatt Azulon izmai már rángatóztak. Idomítani próbált, de csak néhány szánalmas szikra pattant ki az ujjaiból. Ozai elengedte, és elővette az iratot. Levette az éjjeliszekrényről a pecsétet, ráfújt, hogy megmelegedjen, majd a felhevült fémet az iratra szorította. Zene volt a füleinek a halk szisszenés. Amint itt végez, átmegy a könyvtár titokszobájába, ahol a tűzálló széfben ott pihen a valódi végrendelet.

Ozai fél szemmel végig Azulont figyelte. Az apja hörgött, de még élt, amikor visszatért az oldalára. Félrebillentett fejjel figyelte a haláltusáját. Semmiben sem különbözött egy ledöfött komodói rinocéroszétól vagy egy gombostűre szúrt, hátára fordított bogárétól.

– Holnaptól az ország is az enyém – súgta neki. – Büszke vagy rám, igaz, apa?

Egy utolsó remegés futott át az öreg testén, még egyszer levegőt erőszakolt a tüdejébe, aztán a feje hátrahanyatlott. Meghalt, mielőtt kilélegzett volna. A felfújt tüdeje úgy engedett le, ahogy egy felszúrt gőzgombócból kiszökik a levegő.

A hallgatását beleegyezésnek vette.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>

______________________________

Végtelen hosszú szerzői megjegyzés

Miért lett ilyen Azulon halála? Lássuk: az öreg húsztól kilencvenöt éves koráig állt egy agresszor ország élén, elrendelte a Déli Víz Törzsek elpusztítását, és Zuko visszaemlékezésében nem tűnt éppen mintaapának Ozaival szemben. Zuko meg nem tűnt olyannak, mint akiről látszik, hogy meg fog felelni az uralkodócsalád normáinak, szóóóóval simán kinézem belőle, hogy tényleg elrendelte az unokája halálát.

Következő pont, amin bazi sokat filozofáltam: azt mondják, hogy Ozai száműzte Ursát, amiért megölte Azulont. Ez a világ baromsága, már bocsánat. Tegyük fel, te vagy a legnagyobb narcisztikus pöcsfej a világon, elég nagy birtoklási vággyal ahhoz, hogy mindenkit elkaszálj az utadban a trónért, majd néhány évvel később kedved legyen felégetni az egész világot azért, hogy te állhass a tetejére. Engednéd, hogy valaki, aki ismer téged, tisztában van a titkaidnak legalább egy részével, de legalábbis tudja, hogy részt vettél egy rokongyilkosságban, csak úgy lelépjen? Ursa csak úgy hopp, meg tudta ölni Azulont, mi tartaná vissza attól, hogy írjon egy szép levelet Iroh-nak (akivel ugye Ozai nincs jóban), elmesélje, mi történt és Ozait is eltegye láb alól?

Plusz ott volt az a rész, amikor Zuko a visszaemlékezésében kiszaladt Ursa tavához, ami mellett ott állt Ozai, csak úgy mélán a távolba nézve, és amikor Zuko megkérdezte, hogy hol van Ursa, azt se mondta, bikmakk. Meg se rezzent. Milyen válasz ez egy olyan valakitől, aki csak magával törődik? Azon filóztam, hogy mi oka lehetett rá, és ez lett a vége. Ozai számított valamire és Ursa őt is átbaszta.

Ozai kis szünete az „örömhír” szó előtt: ezt valahogy úgy tudom elképzelni, mint Mufasa és Zordon kis beszélgetését, avagy „Első is voltam a sorban, amíg az a kis szőrmók meg nem született.” Hát persze, hogy örülök az unokaöcsém születésének (négy fog széles kényszeredett mosoly).

A hivatalos helyeken az szerepel, hogy Iroh azért kapta a Nyugat Sárkánya címet, mert megölte az utolsó sárkányokat. Toph a fúrós részben ezen a címen hivatkozott rá, márpedig azzal az ellenséggel általában nem szokás foglalkozni, aki már eltakarodott a falak alól, ergo Iroh előbb volt sárkánynézőben, mint ahogy a pálfordulása megtörtént volna. „A tűz az élet” és „A háború azért van, hogy megosszuk a nagyságunkat a világgal” filozófiák sajnos egészen kiválóan megférnek egymás mellett.

A kutatási anyag azt mondta, hogy a gyerekek 2-5 éves kor között már felfogják azt, hogy valami meghal (pl. állatok), de amikor egy ember meghal, akkor még rákérdeznek, hogy mikor jön vissza, nem értik az örökkévalóság tényét. Az csak 5-7 éves kor között esik le, ezzel együtt az is, hogy a szeretteik is emberek, meg ők maguk is és a halál az élet része, és egy nap nekik is részük lesz benne.

Nohát, szerintem Azula az érzelmi intelligenciáját az apjától örökölte, szóval ez a rész nekik nyilván később esett le, és mivel nem kaptak értelmes magyarázatot (Iroh 16 éves volt, amikor az anyja meghalt, és Azulon nem volt egy mintaapa ebben a tekintetben, Ursa számára sajnos nincs kifogásom), ezért ebben a tekintetben a fejlődésük egy kicsit balra el. Azulának volt a közelében egy Zuko, meg egy apja, aki nem éppen a jó irányba próbálta befolyásolni, Ozainak volt egy bátyja, aki inkább nem volt otthon, mint igen, meg egy apja, aki inkább nem foglalkozott vele, mint igen. Szóval maradt egy dadusa meg egy valag szolgája, akiket ugráltathatott, de csak korlátozott mértékben, mert minden visszajutott az apja fülébe.

Újság: a The Timest 1785-ben alapították, ami azért nem most volt. Kínában az első újságnak minősülhető holmit a HETEDIK században csinálták, szóval igen, van újság. Arra kiválóan alkalmas, hogy további propagandát lehessen vele terjeszteni.

Shen tábornokot LizaGreen To Play with Fire című művéből loptam.

Iroh felesége és Ozai nagy cimbik: az ötlet megvolt, de nagy hatással volt rám Caelum_Blue late-night tea rants with Azulon and Janya című műve és egy fanart, ahol Ozai és Iroh felesége egymás mellett ültek és valamin nagyon kuncogtak, és konkrétan egy órát kerestem, de nem sikerült fellelnem.