Pillangóhatás XVI.

Első nekifutás: oké, Tonhal, tizenhatodik fejezet, erre mióta készülsz, tudod, hogy a címe Hamu, megvan a fele, egy hét alatt kész lesz, igaz? Nyomjuk!

A fejezet két héttel később: hehe.

Mi lesz: egy kivégzés, kevéssé részletezve, de azért jelen van, egy előrehozott tengerparti rész, és ez az egész fellazítva egy kis Sokkával, mert Sokka mindig jó.

 

Innen loptam

 

Pillangóhatás

十六. Pernye

 

Azulának olyan érzése volt, mintha a palota teljes berendezését egyetlen centiméterrel balra mozdították volna, az ablakokat is beleértve. Ugyanaz volt minden, a lakószárnyba vezető folyosón még mindig az aszimmetrikus mintás szőnyeg volt, amit Zuko kicsi kora óta szenvedélyesen gyűlölt, és amit Azula csak azért nem gyújtott fel, hogy nehogy meggyanúsítsák azzal, hogy a bátyja kedvére tesz. Mégis, a változás úgy rezgett a levegőben, mint a kontinensen a délibáb a forró homok felett. Azula igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre. Reagált az apja minden rezzenésére, mint korábban, és az apja csaknem ugyanúgy viselkedett vele, mint korábban, de a csaknem ott maradt. Mintha abban a három hónapban, míg nem volt otthon, a férfi megváltozott volna. A másik lehetőség, miszerint ő változott és elfelejtette az apjának azokat az apróságait, amikre reagálnia kell, egyáltalán nem volt ínyére.

Az apja már a hazatérése másnapján meghívta őt a reggeli edzésére, este pedig időt szakított arra, hogy maga tartsa Azula villámidomítás-edzését. Még meg is dicsérte.

– Majdnem tökéletes – mondta, a hangjában pedig elismerés bujkált, a szeme viszont távoli volt, mint Agni arca az égen.

Mégis volt különbség. Például az, hogy azon a bizonyos villámidomítás-leckén Zuko is ott volt.

– Nos? – fordult felé Ozai. – Mutasd.

Zuko nagyot nyelt. Volt annyi esze, hogy ne ellenkezzen, de tett néhány lépést a másik irányba, hogy távolabb legyen tőlük. Ozai Azulára sandított, amikor a lány tett egy lépést hátrafelé. Felvonta a szemöldökét és Azula visszaállt a korábbi helyére. Elfojtotta a kísértést, hogy befogja a fülét.

Zuko megnyalta az ajkát, kifújta a levegőt, és Azula legszívesebben felpofozta volna. A gyagyás még mindig nem értette, hogy a látszat nem jelent semmit, próbálhat villámokat vetni Mai általános arckifejezésével is, ha belül nincs rend, akkor a csí visszacsap és robbanni fog.

Ismerte a katát. Megcsinálta a mozdulatsort, a tőle telhető legjobb minőségben – és ezúttal gondja volt rá, hogy úgy csinálja, mint Azula, pillanatnyi megállásokkal, ne pedig azzal a félig folyékony módszerrel, amit a karddal való idomításhoz használt. Az elmúlt évek edzéseinek megvolt a hatása, tudta, hogyan rakjon erőt a technikába. Jó nagyot durrant.

Azula ránézésre hét méterre becsülte a távot, amit a fivére hátrafelé repült.

– Lenyűgöző – jelentette ki Ozai szárazon.

Zuko vöröslő arccal, egy hang nélkül kelt föl. A földet bámulta, nem mert rájuk nézni.

– Próbálkoztál már ezzel a technikával? – szögezte a kérdést a bátyjának Ozai.

– Igen, atyám – felelt halkan.

– Ki tanított? Azula vagy Iroh?

A bátyja megfeszült. A pillantása Azulára villant, aztán kibökte:

– Azula próbálta először, aztán Iroh bá… ő is, de… ühm.

– Szóval feladták, értem.

Hümmögve előrelépett és megbökte Zuko vállát, hogy a fiú húzza ki magát. Körbejárta, és amikor mögé lépett, Zuko lőtt egy nyíltan rémült és segélykérő pillantást Azula felé, de összeszedte magát, mire Ozai megint úgy lépett, hogy láthassa az arcát.

– Mennyire vagy erős? – kérdezte végül.

Zuko csak nézett. Azula se értette, hogy mire vonatkozik a kérdés. Ozai ajka idegesen megrándult, mire Zuko a háta mögött összekulcsolta a kezeit, hogy elrejtse a remegését.

– Üsd át a kertfalat.

– Apám?

– Csak csináld!

Odasunnyogott a falhoz és visszanézett rájuk. Ozai összefonta a karjait. Azula a háta mögött megrázta a fejét. Zuko megint vett egy mély lélegzetet, aztán ütött és felszisszent, amikor lenyúzta a bütykeiről a bőrt. Ozai már ott is volt mellette, de nem a kezét nézte, hanem a falat. A szája széle elégedetten felfelé görbült.

– Nyár végére elvárom, hogy képes legyél rá.

– Igenis.

Nem volt szokása elköszönni. Csettintett Takeshinek, és megindult befelé, magukra hagyva őket a gyakorlópályán. Azula várt. A déli gyakorlótérnek ugyan hátránya volt, hogy nem lehetett fellátni az emeleti ablakokra, viszont a szolgák folyamatosan jártak-keltek az udvart határoló folyosón. Csak akkor választottak másik irányt, ha a Tűz Ura a közelben volt. Amint az első szolga megjelent a kezében egy öl frissen mosott és vasalt lepedővel, Azula tudta, hogy az apja valóban magukra hagyta őket, és mozdulhatott Zukóhoz.

– Azt mondtam, hogy üss gyengén, nem azt, hogy verd szét a kezed! – korholta.

– A kettő egyszerre nem megy! – mordult fel. – Miért nem üthettem át?

– Miért, ment volna? Frászt. Így viszont majd tudsz fejlődni és talán nem fogja leharapni a fejedet, ha három év fejlődését adod be neki egy nyár alatt.

Zuko nem vonta kétségbe, amit mondott. Elismerte a felsőbbrendűségét, ami az apjuk kezelését illette. Azula nem avatta be a kétségeibe.

Abba se, hogy semmi kedve segíteni a hadügyeseknek kitalálni, hol húzódjanak majd a kontinensen a közigazgatási határok. A bátyja viszont eleget rágta a fülét azzal, hogy a gazdasági csoport minden javaslatát lesöprik az asztalról, és már most hullik a haja, ha arra gondol, hogy a Si Wong sivatag leendő helytartója mennyit fog sírni támogatásért, szóval mi lenne, ha kivételesen tényleg kompromisszumot kötnének a határokat illetően, és nem mindent a hadügynek rendelnének alá. Ha már úgyis mindjárt vége a háborúnak, meg ilyesmik.

És Azula azt hitte, hogy a hazatértekor körbehordozzák majd az avatár megöléséért és Ba Sing Se elfoglalásáért, és minden problémája ki fog merülni abban, hogy lebeszélje az apját Zuko kicsontozásáról a nagybátyjuk árulása miatt. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt számította.

Zuko sem úgy viselkedett, ahogy számította. A gyagyásnak örülnie kellene, hogy az apjuk végre ránéz, erre mit csinál? Stresszel meg titkolózik. Lehet, hogy ő és Mai összeborultak, de úgy bujkálnak, mintha azt hinnék, hogy bárki az ő pozíciójukban titokban tarthat egy liezont. Így csak külön felhívják magukra a figyelmet.

Azon kapta magát, hogy lassan minden neszre megugrik és tűzsólyomként figyeli az összes árnyékot. Hallott már arról, hogy a frontról hazatérő katonáknak eltart egy darabig, amíg újra beleszoknak a nyugodt életbe, de Azula úgy találta, hogy a kontinensen fogócskázás sokkal nyugodtabb és szórakoztatóbb időtöltés volt, mint azt figyelni, hogy az apja mikor dönt úgy, hogy mégsem kedveli Zuzut. A bátyja is érezhette a helyzete instabil voltát. Azula egy nappal a tárgyalás előtt arra ment át hozzá, hogy elhessegeti a szolgáit és maga vette kézbe a tükrös asztalkáról a sminkeszközöket, hogy eltüntesse a szeme alatti karikákat. Ezek szerint ő sem aludt túl jól.

– Egész napos tanácskozáson leszek – mondta, miközben összeráncolt orral szemlélte az eredményt. – Rá tudsz nézni Kueire?

Azula elcsaklizta tőle a púdert, még mielőtt az orcája helyett a szemhéjára kente volna föl. Zuko úgy fordította a fejét, hogy Azula jobban lássa, mit csinál.

– Egy napot csak kibír nélkülünk.

– Még mindig vannak mellette a Dai Liből, nem?

– A Dai Li az enyém, te lüke – emlékeztette. – Előttem Long Fengé volt. Ennek a baleknek köze se volt hozzájuk.

– Te szoktad mondani, hogy a hűséget nem tekinthetjük garantáltnak, nem?

– Apa szokta mondani. – Azula félrebillentett fejjel elmosolyodott. – Nocsak, Zuzu, tanulsz?

A bátyja dühösen pillantott fel rá.

– Lehet, hogy nem ő parancsol nekik, de mellette voltak. Azt mesélted, hogy akkor tudta meg, hogy háború van, amikor odakerültél a palotába, ennek ellenére megvan a véleménye a Tűz Népéről. Mégis kinek van lehetősége ellenünk hangolni, ha nem a Dai Linek? Nem vagyok benne biztos, hogy az ő nézeteik annyival jobbak azért, mert most neked dolgoznak. Szerintem csak nem akarták gyújtósként végezni.

– Rendben, legyen neked is egy szép napod. De ha idegesíteni fog, akkor otthagyom.

Mint utóbb kiderült, Zuko a népük felsőbbrendűségét azzal igyekezett prezentálni, hogy a maga gyatra képességeivel megpróbált vállalható pai sho játékost faragni Kueiből. Még nem ért el látható haladást.

– Meleg van – fújtatott a férfi és találomra előrébb lökött egy korongot. Nem figyelt és nem is akart figyelni, ennek megfelelően csak legyintett, amikor Azula levette az egyik kövét.

– Ba Sing Sében is meleg volt – mondta Azula.

– Máshogy van meleg, mint otthon.

– Ez kétségtelen. Idehaza nem kapok portüdőt attól, hogy végigsétálok egy utcán.

– Micsodát nem kap?

– Megszólítás, tisztelt uram – emlékeztette szinte gyöngéden.

Kuei zavartan megrángatta a rozsdaszínű köntösének az ujját.

– Ühm, mi az a portüdő, hercegnő?

– Egy betegség. Gondot okozhat a tüdőben, ha valaki nagy mennyiségű, finom port lélegzik be. Itthon leginkább bányászokat és a fazekasokat sújtja. Az ön városában úgy éreztem, jómagam is veszélyeztetett vagyok.

A férfi vágott egy fintort.

– Semmi kivetnivalót nem találok abban, hogy egy ember magába fogadja a földet.

– A hörgőcskéi annál inkább. Engedelmével, majd emlékeztetni fogom erre a kijelentésére, amikor légszomjjal fetreng a lábam előtt.

– Csak nem azt tervezik, hogy bányászt csinálnak előlem? – rémüldözött a férfi.

Azula villantott rá egy túl széles mosolyt. Kuei nyelt egyet, és a látogatása hátralevő részében megpróbált valódi partnerként viselkedni a játéktáblánál, hátha ezzel Azula kedvére tesz.

Akkor is a ruhaujját rángatta és feszengett, amikor összegyűltek Xiaolán parancsnok ítéletére. Riadtan megnyikkant és a medvéjéhez simult, amikor a Tűz Ura megjelent mellettük és felvont szemöldökkel, hűvösen végigmérte. Azulára pillantott:

– Ez volna Kuei király?

Méltóságán aluli kifejezésmódnak számít, mégis, adott pillanatban csak egy vállrándítással tudta igazán leírni a helyzetüket. Ozai a szemét forgatta. Úgy suhant tova, hogy vissza se nézett a megbuktatott uralkodóra. Zuko és Azula kihúzták magukat és az apjuk példáját követve zárt, semleges arccal foglalták el a helyüket az oldalán.

Azula azt hitte, hogy ha az apjuk a régi hagyomány szerint szabta meg az ítélkezés mikéntjét, akkor maga a büntetés is olyan lesz, mint Zuko igazán drámai tekercseiben. El tudta volna képzelni a parancsnokot láncokra kötve egy vulkán kürtője felett. Élve megfőzve, vagy tüzes kerékbe törve. A fantáziái után elég lelombozó volt a máglyahalál, még úgy is, hogy Xiaolán kellően sokat sikoltozott.

A Tűz Ura otthagyta őket, miután a parancsnok elcsöndesedett. A távozása után az őrség kihajtotta az összegyűlt bámészkodókat, köztük Mait és Ty Lee-t is. Egészen hátul álltak, nem láthattak túl sokat, és Azula ennek egészen… örült? Ty Lee tudott kemény is lenni a rengeteg napfény és rózsaszín selyem alatt, de véteknek tűnt szándékosan letörölni az arcáról a mosolyt. Főleg akkor, amikor Azula nem áll ott mellette, hogy lássa.

Maroknyian maradtak, akik körbeállták a leégett máglyát és kupaktanácsot tartottak a földből fakadtak számára legsértőbb végtisztességet illetően. Zuko megjegyezte, hogy a Kolóniákon a halottakat fából ácsolt ládákba teszik és elföldelik, rosszabb esetben bevarrják egy lepedőbe és úgy lökik egy lyukba. Ennek megfelelően már az elég nagy gyalázat lehet, hogy a testet hamuvá égették. A gondolatmenet logikus volt, az igazolására viszont nem volt módjuk. Kueinek az eredeti terv szerint az apjuk után kellett volna elhagyni az udvart, a férfi azonban az ítélet-végrehajtás kezdete után szinte azonnal elájult, és a Dai Li jelen lévő két tagja cipelte ki. Többnek nem engedték a részvételt, már csak azért, mert a parancsnok nem az ő hercegüket ölte meg.

– A földidomárok nem kedvelik a fémet, igaz? – kérdezte Azula.

Zuko rábólintott. Azula csettintett:

– Keressenek egy darab ócskavasat és kalapáljanak belőle egy urnát!

Csak néhány fokot álltak a lassan hűlő hamurakás mellett. Azula az itt-ott kibukkanó, elszenesedett valamiket nézte és találgatott, hogy fát vagy csontot lát. Motoszkált benne a gondolat, hogy az uralma alá kellett volna hajtania a máglyarakást, hogy a lángok még magasabbak legyenek, a kék színük egybeolvadjon az éggel, úgy lökjék a bűnös lelkét Agni elé. Azula tüze a kohók acélját is megolvasztja, egészen biztosan csak finom hamu maradt volna a máglyából.

A kék színről eszébe jutott az avatár egyik társa, a lány, akinek az intésére megmozdult a víz. Vele karöltve jött az ötlet és Azula már ki is adta a parancsot. Senkinek nem volt ellenvetése. Komor csöndességgel, rendezett menetben indultak meg a kikötő felé.

Egy Bölcsnek adták át az urnát, ő cipelte fel azt egy kifutni készülő postahajóra. Nem indítottak külön hajót a parancsnok kedvéért, hogy még véletlenül se tűnjenek tiszteletteljesnek. A parton állva nézték végig, ahogy a Bölcs egy utolsó átkot mond és áthajítja az urnát a korláton.

Azula megdörgölte a mellkasát. Hirtelen kényelmetlennek érezte a ruháját, pedig a legfinomabb selymekből készültek. Zuko mellette egyik lábáról a másikra állt.

– Mi a fenéért fáj még mindig? – motyogta. Riadtan behúzta a nyakát, ahogy ráébredt, hangosan is kimondta.

Azula úgy tett, mintha nem hallotta volna.

Mivel ebéd helyett kivégzésen voltak, korgó gyomorral ment vissza a palotába. A bátyja nem felelt a kérdésre, hogy ő éhes-e, helyette fintorgott és elfordította a fejét. Meg a gyomrára szorította a kezét. Ah, a lágy szíve.

Az apjuk kedvenc ebédlőjében terítettek meg, amivel nem volt semmi gond. Azzal már igen, hogy az apjuk már az ebédje végén járt, amikor ők beléptek. Felnézett rájuk, bármi látható érzelem nélkül. Még rosszallás vagy káröröm se volt az arcán.

Zuko érezheti magát ilyen szerencsétlennek. Fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tennie.

Ozai letette a pálcikáit és ivott egy kis teát, mielőtt megszólalt volna.

– Tervezek tartani egy találkozót a belső tanáccsal. A következő egy hétben nem lesz szükségem rátok. Az ikrek felajánlották, hogy elkísérnek benneteket a Parázs-szigetre.

Azula pislogott egyet, Zukónak pedig elnyílt a szája meglepetésében. Agninak legyen hála, amiért az apjuk előbb tett elbocsátó mozdulatot, mint hogy eszébe jutott volna ellenkezni.

– Jó étvágyat – hajtottak fejet és kihátráltak.

Az őr becsukta utánuk az ajtót. A szakálla vége megremegett, amikor Azula gyomra egy hajítógép-lövegék becsapódásának erejével kordult meg. Arra pont jó volt, hogy a fogát csikorgató Zuko felrezzenjen.

– Menjünk a konyhára – javasolta. – Ha nem is adnak enni, talán kérhetünk pénzt a kulcsárnőtől és akkor megállhatunk mochiért a lányokhoz menet?

Egész jó tervnek tűnt, főleg ahhoz képest, hogy a bátyja fejéből pattant ki. A végén megebédeltek – illetve, Azula megebédelt, Zuko pedig ott maradt vele társaságnak –, és nem kellett megállniuk mochiért, mert mire Azula végzett, egy csinos dobozban összekészítettek nekik egy válogatást.

– Nem tűnsz túl feldobottnak – mondta Azula. – Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a Parázs-szigeten.

Hazugság. Azután hagytak fel a nyaralásokkal, hogy az apjukat megkoronázták.

(Azután, hogy az anyjuk köddé vált.)

– Akar menni a nyavalya! – fakadt ki Zuko. – Mégis miért akar apa elküldeni minket?

Azula gyanította, hogy azért használt ilyen szolid szavakat, mert a konyha közelében a falnak is füle van, méghozzá olyan, ami vagy egy túl kíváncsi nemeshez vagy egyenesen az apjukhoz tartozik.

– Hallottad te is, nem? Megbeszélése van a…

– A miniszterekkel, igen, de egészen idáig nem voltunk itthon és kedvére tanácskozhatott volna velük nélkülünk!

– Ha még egyszer a szavamba vágsz, megütlek – villantott egy gyors mosolyt a bátyjára Azula. – Csak nem az a szándékod, hogy megmondod apánknak, mit tehet és mit nem?

Zuko karba fonta a kezét és megpróbált lyukat bámulni a tapétába.

– Ó, kérlek – forgatta a szemét a lány. – Mégis milyen jobb dolgod lehet ahelyett, hogy lábat lógatsz a Parázs-szigeten?

Egy csöppet szarkasztikusabban jött ki a mondat, mint eredetileg tervezte. Nem tervezte ilyen nyíltan a bátyja tudomására hozni, hogy bármilyen nevetséges úti céllal jön elő, Azula feltétlen csatlakozni akar majd hozzá. Maradt a bizakodás, hogy mivel Zuzu még mindig nem érti a képes beszédet, hátha elszáll a feje fölött ez is.

– Még a seregben hallottam, hogy keleten néhány szigeten nem vették komolyan az iskolai reformokat. Gondoltam, szétnézek és…

– Remek! Van kedved léghajóval menni?

– Micsodával?

– Nem figyeled a hadi jelentéseket? Ejnye, Zuzu, hanyag vagy.

Ettől persze fülig vörösödött, ami roppant üdítő látvány volt.

– Ne gondolkodj ilyen hangosan a riposzton, fájni fog a fejed. Inkább azon gondolkodj, hogyan fogsz szórakoztatni.

– Tessék?

– Megyek veled. Ha…

– Mégis minek?

Azula megdobta a szalvétagyűrűjével, de Zuko résen volt és félrehajolt. Hunyorogva, felemelt kézzel várva a tűzgolyót. Azula a szemét forgatta.

– Úgy nézek ki, mint aki együtt akarja tölteni a hétvégét az ikrekkel? Főleg úgy, hogy te megúszod?

Zuko megborzongott.

– Jó, akkor menjünk léghajóval, mit bánom én…

– Legalább visszaérsz az ünnepségre – dorombolta a lány. – Ugye nem felejtetted el?

Erre már felszívta magát. Azula kinevette és gyorsabban lelépett, mint hogy kiabálni kezdett volna.

Az egész fővárost ünnepi díszbe öltöztették a tiszteletükre. Ha kinézett a palota ablakain, vagy kedve támadt lemenni a kert látogatók számára is nyitott részébe, ahol majd az ünnepséget fogják tartani, úgy folyamatosan az előkészületeket végző szolgákkal találkozott, annak ellenére, hogy maga a bankett csaknem két hét múlva lesz. A gyertyák is ettől égtek. Az egészet az apjuk rendelte el – de ha ezen túl szóba hozta volna, úgy Azula kivetette volna magát egy ablakon.

Körbeudvarolta a hadügyeseket, hogy az egyik teszt-repüléssel vigyék ki őket keletre. Az ügyeletes tiszt izzadva bár, de a sarkára állt és közölte, hogy a projekt titkosított volta miatt a taiyang-szigeti katonai kikötőnél tovább nem vihetik őket, utána már túl közel lennének a Kolóniák partjaihoz, ahol hemzsegnek a Föld Népe kémei. Azula ráhagyta. Már ez is egy jelentős előrelépés, így csak néhány órát kell majd hajón tölteniük, nem pedig napokat.

És Azula igenis azt akarta, hogy Zuko legyen ott azon a szellemverte ünnepélyen, ha a hajánál fogva kell elrángatnia, akkor is.

* * *

Sokkának bőven elég volt, hogy tudja, a Tűz Ura gonosz. Igazán meglett volna a képmása nélkül, amit Aang volt olyan kedves és két példányban is a rendelkezésükre bocsátott.

– A tésztaképű jobb – közölte a vizsgálatai eredményét.

– Szerintem is – felelt Toph.

– Hah, és azt hiszed, hogy bedőlök neked? Korábban kell ahhoz felkelned, Toph!

Toph lesajnáló pillantást vetett rá, amire nem kéne képesnek lennie, mert nem lát, hát mégis honnan tudhatná, hogyan fest egy lesajnáló pillantás?! Vagy ez egy ilyen lány-dolog, úgy születnek mind, hogy tudnak olyan arcot vágni, mint a nagyi?

– Sokka, a tésztás képen látom, hogy mi van. Nem mintha ennyiből el tudnám képzelni a fickót, ahhoz jobb lenne egy szobor, de így is többet mond, mint egy darab papír.

– Bocsi.

Ennek megfelelően Sokka a sima képet égette el rituális keretek között, a tésztaművet megtartották. Sokka azt is szerette volna elégetni (Értitek az iróniát nem? Megégetjük a tüzet, haha!), de Aang közölte, hogy érzelmileg kötődik az alkotásához és szeretné megtartani. Katara nyilván az ő pártját fogta, szóval Sokkának úgy kellett aludnia, hogy a Tűz Urának eperlevél szemei egész éjjel őt figyelték.

És most itt ül, az igazgatói irodában, az igazgató háta mögül pedig megint a Tűz Ura néz le rájuk, akár szelídnek is nevezhető arckifejezéssel, ugyanakkor Sokka látja rajta az ítélkezést. Nos, Sokka is elítéli őt, szóval az érzés kölcsönös. Az igazgatóval szemben is megvoltak a maga ellenérzései, főleg amikor a fickó felemelkedett a székében, hogy rájuk kiálthasson:

– Ha újra bajunk lesz vele, javítóintézetbe küldöm, ami a szénbányát jelenti!

Sokka megidézte magában a leggonoszabb tűznépi hangját.

– Ne aggódjon igazgató úr, alaposan meg fogom mosni a fiú fejét! – Egyetlen fiához, Kuzonhoz fordult: – Amint hazaértünk, olyat kapsz, hogy azt nem teszed ki az ablakba!

A tanár nagyokat bólogatva ült le, de a további társalgásnak elébe vágott a berontó titkárnő. A nő kipirult és alig kapott levegőt. Az igazgató jobb szeme tikkelni kezdett.

– Mit szeretne, Katsuhina? – kérdezte csikorogva

– Igazgató úr, bocsásson meg, de fontos látogatói érkeztek, uram, és…

– Éppen értekezletet tartok. Még egy percet nem várhat?

– Nem, uram, őfensége Zuko herceg és Azula hercegnő azok…

– Magasságos Agni, hát miért nem ezzel kezdte?! Láng úr, Láng asszony, örvendtem a találkozásnak, remélem, kitalálnak. Katsuhina, tüstént vezessen hozzájuk!

Az öreg olyan fürgeséggel pattant fel, amit Sokka nem nézett volna ki belőle. Még fel sem ocsúdott, már ott is hagyta őket.

Riadtan néztek össze.

– Szerinted miattunk? – kérdezte suttogva Katara. A derekához kapta a kezét, aztán beharapta az ajkát. – Ó, hogy pont most nincs nálam a tömlőm!

– Mégis honnan tudhatnák, hogy mi vagyunk azok? – csipogott fel Aang.

– Igen, nem tudhatják – értett egyet Sokka. – Katara, te most Láng asszony vagy, nem igaz? Szépen kisétálunk, mintha itt se lettünk volna…

A vékony falon át megütötte a fülüket az igazgató hangja a szomszédos helyiségből:

– Őfensége, őfensége, méltóságos hölgyeim. Minek köszönhetjük megtisztelő látogatásukat?

Megdermedtek mind a hárman, mint Katara fagyasztott vize. Aztán egyszerre mozdultak, hogy a falra tapaszthassák a fülüket és még véletlenül se szalasszanak el egy hangot se.

– Igazgató úr. – Ez Azula hangja volt. Sokka bárhol megismerte volna. – Hallottunk néhány érdekes történetet az iskolájáról.

Aang beharapta az ajkát. Sokka és Katara egyszerre próbálták meg a vállára tenni a kezüket, hogy megnyugtassák.

– Nos ööö, remélem, a kiváló oktatásunkról hallottak… – heherészett a férfi.

– Bár így lenne, tisztelt uram – reccsent egy új hang, és Sokkának végigfutott a hátán a hideg. Karcos, rekedt, füstös hangszín volt ez, ami egy fiatal férfihoz tartozott. A fensőbbségtudat, ami már ebből a rövid mondatból kitűnt, nem hagyott benne kétséget, hogy a híres-hírhedt Zuko herceget hallja. – Tudja, volt szerencsém részt venni az alapkiképzésen.

– I-igen, olvastam az újságban, fenséged.

– Felteszem, a katonák már akkor is sokat meséltek az otthonukról, amikor ön teljesítette a kötelező szolgálatát, igaz?

– Így van, fenséged.

– Az erődben állomásozott egy közlegény, aki származását tekintve ugyan nem yanxi, hanem az egyik szomszédos faluból való, de jól ismeri ezt a helyet. Azt mesélte, hogy amikor ő volt iskolás, három-négy évvel ezelőtt, a testnevelés óráikat néha a szénbányákban tartották.

A beálló csöndtől Sokkának csengeni kezdett a füle. Gyorsan az iroda ajtaja felé pillantott, de nem látott semmi mozgást kintről. Annyira lehalkították volna a hangjukat, hogy nem hall semmit? Miért gondolták azt a szellemek, hogy a füleinek a feje két átellenes pontján kell lenni? Nagyon szerette volna a másikat is a falra tapasztani.

– Tudja – szólalt meg megint Azula, és a hangja édesen csorgott, mint a méz –, idefele jövet a fivérem hangot adott annak a meggyőződésének, hogy bizonyára felhagytak ezzel a gyakorlattal, mióta életbe léptek a Kolóniákon az oktatási reformok. Bizonyára hallott róluk, főleg úgy, hogy új törvény nem született, a fivérem pusztán tett egy erőteljes emlékeztetőt a már meglévőkre. Mint hogy minden gyermeket megillet az iskolába járás joga, vagy Tűz Ura Zanshinak az a törvénye, miszerint az oktatási intézményeknek tilos fenyítést alkalmazni a gyermekekkel szemben.

Tűz Ura kinek a milyen törvénye? Katara olyan arcot vágott, mint akinek egy pingvinfóka az orra alá pottyantott, Aang viszont nagyokat bólogatott.

– Az imént sajnos fültanúi voltunk egy szülői elbeszélgetésnek – mondta Zuko és a túloldalról megkopogtatta a falat, mire Sokka majdnem felvisított, úgy megijedt. – Volna szíves magyarázatot adni?

– Nos, a… a fiú, Kuzon, még csak most érkezett, de nincs mit szépíteni rajta, nagy bajkeverő…

– És emiatt feljogosítva érzi magát, hogy nehéz fizikai munkával riogassa a gyereket és a szüleit? Hány éves az a fiú?

– Ti-tizenkettő, fenséges uram.

– És szénbányába küldene egy tizenkét éves fiút. Ez messze kimeríti a testi fenyítés fogalmát, igazgató úr.

– É-én… nos, én… Ez egy ühm, üres fenyegetés volt, fenséged, én igazán nem…

– Még mindig tartanak testnevelés órákat a bányákban?

– Hogyan, kérem? Ez igazán nem…

– A kérdésre feleljen! – csattant fel Azula.

Az igazgató hebegését megakasztotta a titkárnő, Katsuhina hangja:

– Fenségek, amikor úgy tűnik, hogy a bánya nem éri el a kitermelési normát, akkor rendkívüli munkarendet hirdetnek, amikor a meghosszabbított műszak mellett több, a munkásaik családjából való munkaerőt is felvesznek. Természetesen csak ideiglenes jelleggel.

– Köztük gyerekeket.

– Igen, fenség.

– Hát így állunk. – Azulának előbb a hangja koppant, aztán a cipője vasalt sarka. Sokka nagyot nyelt és megint az ajtó felé pillantott. – Miért gondolta azt, hogy a Kolóniákon kiadott parancsok az önök intézményére nem érvényesek?

– Nos, a… azok a Kolóniák…

– És az ottani lakosság talán nem része a nemzetnek? – kérdezte Zuko. – Ők nem a Tűz Urának alattvalói?

– De-de igen, fenséges uram.

Megint csönd. Sokka ezerszer áldotta a szerencséjét, amiért nem állt túl sokszor szemközt a tűznépi hercegnővel, de úgy is el tudta képzelni a szomszéd szobában a helyzetet. Az igazgató behúzott nyakkal áll, a hercegnő pedig felhúzott orral, megvető tekintettel mered rá. Arról elképzelése sem volt, hogy a hercegnő bátyja hogy néz ki, de az alapján, hogy milyen veszélyes, meg a hangja milyen… Sokka lelki szemei előtt egy nagyon magas, nagyon izmos, sötét és erőszakos arcú alak lebegett, akinek minden szavára szikrák és lángnyelvek ugrálnak a szájából.

Erre a képre ráerősített a következő, fenyegetően halkan tett kijelentése:

– Lesz szíves tartózkodni a fenyítéstől, és erre emlékeztesse a tanári kart is. Ha a bányatulajdonos keresi fel, úgy tájékoztatja, hogy a törvény értelmében nem tehetnek eleget a kérésének, és azonnal értesíti a palotát, megértette? A szén fontos, a kitermelése ugyancsak, de nem engedhetjük meg, ahogy a nemzetünk jövőjét jelentő gyermekeket a jelen igényeinek áldozzák fel. Érthető voltam?

– Igen, Zuko herceg.

– Jó volt önnel társalogni – csilingelt fel elégedetten Azula. Sokkának megint a hideg futkosott a hátán. – Remélem, hamarosan hírt kapunk róla, hogy a tankerületben rendkívüli tájékoztatót hirdettek és mindenkinek felhívta a figyelmét ezekre az apró, ám lényeges részletekre.

– Természetesen, Azula hercegnő.

Megint Zuko vette át a szót:

– És még valami: legyen szíves, ha holnap testi fenyítés nyomait tapasztalnák azon a fiún, úgy vegyék fel a kapcsolatot a gyámhatóság munkatársaival!

– Igenis, fenség.

– Remélem, a továbbiakban valóban kizárólag a diákjaik kiváló teljesítménye miatt fogunk az intézményükről hallani, igazgató úr.

– Köszönöm, fenség. Mindent meg fogunk tenni, fenség.

Hallották, ahogy nyílik az ajtó, és Sokka egyszerre ráébredt, hogy nekik már nagyon nem kéne itt lenni. Nem úgy tervezett hazamenni, hogy az igazgató irodájának ablakán kiugorva lemászik egy sziklafalon, de őszintén? Vonzóbbnak tűnt, mint kimenni a városba, ahol összefuthat a hercegnővel.

Már a dűlőúton baktattak, amikor Aang hangot adott a benne is ott pattogó kérdésnek:

– Mi az a gyámhatóság?

– Nem tudom, de holnap nem mész iskolába. És ne nézz így, vagy szobafogságot kapsz!

* * *

Yanxi nem volt egy lélekemelő városka. Az iskola kifejezetten nívós volt, de az, hogy az állatok ott voltak az utakon, egy csöppet kikezdte Azula lelki békéjét. Meg a többiekét is, mert egy emberként lélegeztek fel, amikor visszaértek a kikötőbe.

– Azula – szólította meg Zuko és hunyt szemmel az ég felé fordította a fejét, mintha abban reménykedne, hogy a napfény kisüti belőle az elmúlt órák emlékeit. – Soha ne kérj teát iskolában. Vizet vagy gyümölcslevet azt lehet, de teát ne.

– Feltűnt. – Megköszörülte a torkát, hátha a nyelve hátuljáról eltűnik végre az a száraz, kaparós érzés. – És, jobban érzed magad?

– Igen.

– A mi régi iskolánkba nem szeretnél elmenni? – kérdezte mintegy mellékesen Ty Lee. Amíg arra vártak, hogy a kapitány jelentse, a hajó beszállásra készen áll, a lány egy bottal próbált egy sor vonuló hangyát terelgetni.

– Hari Bulkanban mernének kilépni a sorból? – nézett le rá Zuko. – Ott még az iparnegyedben is figyelnek rá, hogy legalább úgy tűnjön, mintha betartanák a szabályokat.

– Az iparnegyedben még nem voltam soha, viszont az irodalomtanárunk rengetegszer sarokba állított, mert szerinte zavartam az órát.

– Ripacskodva eljátszottad a legszörnyűbb részeket Tui elrablásából – idézte fel Mai.

– Úgy érted, az egészet – vágta rá Azula.

Zuko elfojtott egy mosolyt. A Tui elrablása éppenséggel egy olyan dráma volt, amire ő is azt mondta, hogy szemét. Nem javított egyikük véleményén sem, hogy először a parázs-szigeti színtársulat előadásában volt hozzá szerencséjük.

– Amíg nem a saját két kezével rángatott oda, hogy ott állj, vagy nem térdeltetett kavicsokra, úgy nem sértett meg semmilyen törvényt.

– Tényleg kell neked ez a karót nyelt papírhajlító? – pillantott Azula Mai felé.

Zuko erre persze jól felszívta magát, de Mai megelőzte a válasszal:

– Ez sem volt unalmasabb, mint otthon ülni.

– Kértem, hogy gyertek velem? – fortyant fel. – Nem! Még mondtam is, hogy bemegyek és kijövök és nem lesz hosszú!

– Na igen, el tudom képzelni, hogy boldogultál volna nélkülünk – horkantott fel Azula. – Mihez kezdtél volna? Az igazgatót is kihívod egy Agni Kaira?

Erre már nem tudott semmi értelmeset kitalálni, szóval durcás képpel meredt a távolba.

A csepp futárhajó, amin kifutottak, még Zukóénál is kisebb volt. Híján volt mindenféle díszítésnek és egyedül a tatra kitűzött zászló jelezte, hogy királyi személyt szállít, és aki jót akar magának, az adjon utat nekik. Azula ajánlotta is hogy így legyen, a kabinok olyan kicsik voltak, hogy pár perc elteltével fuldokolni kezdett bennük. Szinte már hiányolta a Wanit, amivel volt szerencséje két hetet hánykolódni a tengeren Ba Sing Séből hazafelé jövet. Ugyan a Mo Ce-tengerre kiérve átszállhatott volna a saját szlúpjára, de a bátyja kapitányát jobb szakembernek ítélte meg. Tudta például, hogy mikor kell lekopni, és meg se próbált lemenni a foglyokhoz annak ellenére, hogy Iroh bácsi állítása szerint jó ismerősök.

Azt kéne még kideríteni, hogy Zuzu vajon próbált-e azóta beszélni a bácsikájukkal. Talán ez a hét arra is jó lesz, hogy kihúzza belőle ezt az apróságot.

Iroh bácsiról az utolsó alkalom jutott eszébe, amikor az öreggel beszélt, azt követte a kivégzés, és a bátyjának az a bajsza alatt elmormolt megjegyzése, ami beleette magát a fejébe. Hiába a társaság, a tegnap esti, kifejezetten kemény gyakorlás a fivérével és az éjszakába nyúló beszélgetés, ami után annyira fáradt volt, hogy úgy aludt, mint egy kő. Reggel azzal a mondattal ébredt.

Beletartotta az arcát a tengeri szélbe, hallgatta, ahogy Mai a maga monoton hangján instrukciókkal látja el Zukót, akit kezdett frusztrálni, hogy sokadik próbálkozásra se tudja belevágni a kést a célpontba. Máskor a dühe szórakoztatná, most idegesítette.

Ty Lee is félszívvel csinálta a kézenállásait meg önmaga formába hajtogatását. Amikor észrevette, hogy Azula őt nézi, abbahagyta és csatlakozott hozzá a padon.

– Valami gond van? – kérdezte Azula.

– Ó, te mindig észreveszed! – nevetett fel a másik lány. – Most volt időm elolvasni a levelet, amit a szüleimtől kaptam.

Összevonta a szemöldökét.

– Mit írtak? Megint gonoszak voltak veled?

– Azt azért nem mondanám – legyintett. – Azt akarják, hogy menjek haza, hogy „megint teljes legyen a család.” Meg klángyűlést is szerveznek a napforduló utánra. Nem akarok menni.

Ty Lee-ről volt szó, aki elsődlegesen ölelkezéssel fejezte ki a ragaszkodását… szóval Azula megkockáztatta, hogy megsimogassa a hátát. Valamennyire bejött, a lány ugyanis rámosolygott.

– Azért szeretem őket, tudod? – vallotta be. – Azt viszont nem szeretem, ahogy bánnak velem. Mai is külön-külön számon tartja a késeit, pedig neki van vagy harminc!

– Ötvennégy – javította ki Zuko.

Felé fordultak, mire Zuzu elpirult és visszafordult a céltáblához. Meg az oktatójához, aki sötét arccal csípőre tette a kezét. Zuko bűntudatos teknőskacsa-képet vágott, amit utoljára az anyjukon próbált alkalmazni, amikor tízéves volt, és egy veszekedés alkalmával vörösbab-pasztát kent Azula hajába. Nagyjából ugyanannyi sikert ért el, mint akkor.

– Én se tudom megkülönböztetni egymástól a nővéreidet – ismerte be Azula. – Csak azt tudtam megállapítani, hogy aki mellettem áll, az nem te vagy.

Ty Lee végre megint mosolygott. Aztán persze kérdezett.

– A ti családotokban is van klángyűlés? Sose mondtad, hogy lenne.

– Mert nincs. Lo és Li után a legközelebbi rokonaink negyedfokú unokatestvérek, Tűz Ura Rezai más klánokba kiházasított, nem-idomár gyerekeinek a leszármazottai. Akkor lehetett volna klángyűlés, ha a nagybátyám lett volna a Tűz Ura és a mi családunknak ki kellett volna költöznie a palotából.

Nem emlékezett rá, hogy az apja és a nagybátyja valaha is jó viszonyt ápoltak volna. Olybá tűnt, hogy csak akkor beszéltek egymással, amikor annyira igyekeztek a másik elkerülésével, hogy túlgondolták a stratégiát és a legváratlanabb helyeken futottak össze. Igen, Iroh bácsi kiköltöztette volna az apjukat, ahogy fordítva is megtörtént volna, ha Azulon akkor is az apjukat jelöli meg örökösének, ha Lu Ten életben marad.

Lu Ten. Lehet, hogy az unokatestvérük kérésére a palotában maradthattak volna. Elvégre ők hárman egészen közel álltak egymáshoz, mielőtt Lu Ten elment Ba Sing Sébe meghalni.

– Nálatok a nagymamád a klán feje, igaz? – kérdezte Ty Lee-t.

– A-a. Apa azt írta, hogy amíg nem voltam itthon, a mama úgy döntött, hogy neki ennyi elég volt. Elköltözött egy fürdővárosba, és átadta a címet a nagynénémnek. – Puha talpú cipője orrával a fedélzeti fémlemezek egyik varratát piszkálta. – Érthető, mert mégis Ri Jin néni a legidősebb, de neki nincsenek saját gyerekei, cserébe nyíltan kivételezik az egyik unokatestvéremmel, szóval lehet, hogy utána nem is apám vagy Ty Lin lesznek a klán feje, hanem Han Sau. Ő meg egy bunkó.

Ez a kijelentés olyan váratlan volt, hogy Azula elnevette magát. Ty Lee közelebb fészkelte magát hozzá.

– Igazából mindegy, Ty Lao mindig azt mondta, hogy ha a mama még életében átadná a címét, akkor úgyse bírná tovább fél évnél azt, hogy ne szóljon bele mindenbe. A szüleim is így gondolhatják, mert csak levelet írtak és nem személyesen jöttek el értem. Nem mintha többet akarnának annál, hogy segítsek jó nagy hozományt kialkudni magunkra, az pedig mindegy, hogy a mama vagy a nénikém ígéri meg nekik.

Megint elkámpicsorodott, ami elgondolkodtatta Azulát.

– Nos, ha szeretnéd, akkor írhatok nekik, hogy feltétlen szükségem van a szolgálataidra.

– Megtennéd? Tényleg? Jaj, köszönöm!

Olyan hirtelen borult a nyakába, hogy pislogni sem volt ideje, utána meg telement az arca Ty Lee copfjával. A mellkasában valami feszülni kezdett. Ismerős érzés volt. Hasonlított arra, amit a hajón érzett, közvetlenül azután, hogy találkozott Iroh bácsival. Arra, ami olyan nagy volt, hogy percekre kidobta őt a saját fejéből és nem tudott…

Nem tudott…

– Azula? – kérdezte Ty Lee és nagy szemekkel nézett rá, csupa-csupa aggódással.

Elmosolyodott, mert ha időt kell nyernie, akkor a könnyed viselkedés mindig nyer neki pár pillanatot.

– Mi az, a vállam is olyan kényelmetlen, mint a páncélom?

– Dehogy, csak kezdtem azt hinni, hogy zavarlak. Azt pedig nem szeretném.

– Gondolod, hogy nem szólnék, ha úgy lenne?

Ty Lee felnevetett.

– Igazad van! Te mindig kimondod, amit akarsz. Ezt igazán csodálom benned, tudod?

Ragyogott rá, Azula pedig tükörré vált. Bármit mutatott felé Ty Lee, ugyanazt kapta vissza. Egy ponton a beszélgetésük elkanyarodott a ruhák, szabásminták és színek felé. Ezek ugyan sosem tartoztak Azula fő érdeklődési körébe, ahhoz viszont elég tájékozott volt, hogy gondolattalan is fenn tudja tartani a beszélgetést, anélkül, hogy bármi, amit mutatott, valós lett volna. Abban a pillanatban egyszerűbb volt reflektálni, mint bármit is érezni.

Furcsa volt hazavágyni úgy, hogy milyen kényelmetlenül érezte magát az otthon töltött rövidke hétben. A gondolat, hogy ő rontott el valamit, nem hagyta nyugodni. Égette a sürgetés, hogy helyrehozza a hibát. Talán emiatt egyezett bele, hogy ne hazafelé hajókázással töltsék a nyaralásukat, hanem szétnézzenek keleten és majd egy hét múlva léghajóval térjenek haza.

Zuko persze elemében volt. A három hónapos távollétük tapasztalataira alapozva mindketten kineveztek egy-egy helyettest, így a hajójuk solymászának a keze alatt valószínűleg több madár és levél ment át, mint egész addigi pályafutása során összesen. A fivére reggelente vele gyakorolt, aztán elolvasta a postát, válaszolt néhány levélre, ha megálltak egy szigeten, akkor keresett valakit, akivel kedélyesen üvöltözhetett egy röpke fél órát és egyáltalán. Zuzu legszívesebben mindenféle huszadrangú faluba elvonszolta volna őket, de Azula Jan Huinál meghúzta a határt. Ott még volt haszna – amíg Zukót körbeudvarolta a falu lakossága, ő felment a hadianyag-gyárba és az igazgató körmére nézett. Mung tábornokkal már korábban is voltak problémák, neki egy kicsit komolyabb ösztökélés kellett arra, hogy jó fiú legyen és tudja, hogy hol a helye. Azulának gondja volt rá, hogy a tábornok felfogja, mi fog történni vele, ha még egyszer fegyelemsértésen kapják.

Megmásztak egy kisebb hegyet is, csak úgy. Ty Lee ötlete volt, állítólag az emberek gyakran az élmény kedvéért látogatnak el valahova, hogy élvezzék a látványt.

– És most? – kérdezte Mai nem egész egy fokkal azután, hogy leültek a csúcson és elkezdték csöndben bámulni a horizontot. – Vannak fák meg tengerpart.

– Meg virágok – mutatott Zuko bal felé.

– Jej – mondta Mai fahangon.

– Felejtsd el.

Ty Lee átkarolta a lábait.

– Azt hittem, tetszeni fog.

– A mászás jó volt – hümmögött Azula.

– Nem a sziklafalon kellett volna felmászni – pislogott a lány. – Ott az ösvény.

– Abban nem lett volna semmi kihívás.

Valamit elronthattak, mert Ty Lee többet nem javasolta, hogy csak a látvány kedvéért menjenek el valahova. Cserébe, ha a lány látott valami szépet, akkor Zukónak mutatta meg, és ez Azulát érthetetlen mértékben bosszantotta. Most már nem csak Mait, de Ty Lee-t is magának akarja? A lányok az ő barátai voltak először!

A csendes fuffogásból az billentette ki, hogy Mai is sötéten méregette azt a kettőt. Akkor éppen Zuko szedett föl a földről egy csíkos kavicsot és nem neki, hanem Ty Lee-nek mutatta meg, aki kellően lelkesnek mutatkozott.

Aznap este is lesétáltak a partra az aktuális szállásukról, hogy egy tábortűz mellett magukban lehessenek egy kicsit. Az is a szokáshoz tartozott, hogy Mai elkapja Zukót, hogy andaloghassanak egyet a kihalt partszakaszon. A közös sétáik után általában mosolyogva kerültek elő, ami Mai esetében elég furcsa látvány volt, de Azula meg tudta volna szokni. Aznap este a sétájuk kicsit hosszabbra sikerült.

– Most mondd meg, csak úgy magunkra hagynak minket – sóhajtott Azula és az ajkát biggyesztette, amint beléptek a tűz fénykörébe.

– Szerintem nem is törődnek velünk – bólogatott nagyokat Ty Lee.

Zuko látványosan Mai felé fordult:

– Mit szólnál, ha inkább másik hajóval mennénk?

– Csábító ajánlat.

– Hallod ezt, Ty Lee? A gerlepár szeretne még több időt kettesben tölteni.

Zuzu kezdett kipirulni, de Mai elkapta a karját és odébb húzta. Váltottak néhány szót, mire Zuko elkezdett hevesen gesztikulálva fel-alá járkálni. Mai állt, mint egy sztélé. Zuzu persze olyan volt, mint mindig, éppen olyan gyorsan megnyugodott, ahogy felkapta a vizet. Azula inkább elfordult, hogy ne is lássa, ahogy a bátyja visszamegy hozzá ölelést és simogatást kérni. Vagy talán azt nem akarta látni, ahogy ezt meg is kapja.

Nem mintha Azulának kérnie kellett volna az ilyesmit, Ty Lee boldogan biztosította ezeket a számára anélkül, hogy előzetesen kikérte volna erről a véleményét.

– Mainak egészen kivilágosodott az aurája – mondta a lány. – Ha nem így lenne, akkor talán rosszul érezném magam, amiért néha olyan gonoszok vagyunk velük.

– Igen, nekem is feltűnt hogy Mai mostanában sokkal vidámabb – mosolyodott el Azula. – De az is lehet, hogy inkább a kevésbé üres lenne a jó kifejezés.

– Ühüm. Zukóé is más, tudod? Régebben mindig volt egy szürkés-vöröses felhangja az aurájának, mintha egyszerre lett volna dühös meg szomorú.

– És most milyen?

Megrántotta a vállát.

– Hasonló. De szerintem Mai jó hatással van rá. – Felkuncogott. – Amikor együtt vannak, rózsaszínbe fordulnak mindketten!

– Remek, akkor húzzuk meg a határt itt.

– Miért? – pislogott rá Ty Lee.

– Nem tudom, te hogy vagy vele, de vannak dolgok, amikre nem szeretnék gondolni. Például, hogy mit művel a bátyám ráérő idejében a barátnőmmel.

– Nyalogatják egymás arcát – biccentett feléjük Ty Lee a zavar legkisebb jele nélkül. – Őket nézve egészen elfog az irigység. Milyen jó lehet szerelmesnek lenni!

És még sóhajtott is, ahogy Azula vállára hajtotta a fejét. Úgy csinált, mint a színésznő a legutóbbi darabban, amire Zuko elrángatta őket. Két nappal ezelőtt volt, és Azula őszintén nem értette, hogy miért kellett neki is elkísérnie, ha egyszer van barátnője, akit ilyesmivel kínozhat, titkolózás ide vagy oda. Megfordult a fejében a gondolat, hogy maga is belekényszeríti a társaságot valamibe, amit ő határozottan élvez, a többiek viszont legfeljebb elviselnek.

– Igen, biztosan. – Lefejtette magáról Ty Lee karjait. Ha párnát akar, akkor hozzon egyet, túl meleg van ahhoz, hogy őt használja annak. – Nos, nekem nincsenek illúzióim. Lord Ukano elég lanyhán őrzi a lángot Új-Ozaiban. Keményebben oda kell tennie magát, ha ilyen illusztris vőt szeretne, mint drága Zuzu.

Ty Lee mosolya megfakult és Azula hirtelen sajnálta, hogy felhozta a politikát.

– Gondolod, hogy édesapád nem örülne nekik?

– Nem úgy néz ki, hogy Zuzu szeretné a tudomására hozni, ami egészen okos lépés a részéről. Apám nem szereti az olyan kérdéseket, amik emlékeztetik rá, hogy ő is halandó.

– Hm, hát én azért drukkolok nekik. Annyira cukik!

És megint a nyakába borult és megint ölelgette és Azula nagyon remélte, hogy nem azért csinálja ezt, mert előnyhöz akar jutni általa. Vagy ha mégis, akkor nem mindenkivel tesz így. Vagy nem azonos mértékben.

Tulajdonképpen nem volt biztos benne, hogy miben is reménykedik Ty Lee-vel kapcsolatban, és csak felbosszantotta magát, ha gondolkodott rajta. Hirtelen örülni kezdett neki, amiért Iroh bácsi még az előtt elárulta őket, hogy megkérdezte volna tőle, mit jelenthetnek ezek a dolgok. Az is éppen elég gyöngeség, hogy a kedvenc teáját elmondta neki.

A többiekkel nem akarta elkövetni ezt a hibát. Egyáltalán, semmiféle hibát nem akart elkövetni.

Ty Lee azt hiszi, hogy azt mond, amit akar. Nevetséges. Azula mindig is azt mondta ki, amit szabad volt akarnia. Amire szüksége volt ahhoz, hogy akarhassa azt, amire igazán vágyakozik. Ami egy lépéssel előrébb viszi őt az úton a célja felé, a nagybetűs és szent Jövő felé. Az apja kijelölte a célt, és ha végre megszerzi, akkor talán majd megengedi Azulának is, hogy saját dolgokat akarjon.

Talán ha tökéletes lesz, akkor képes lesz a bizalmat is gyöngeségből erősséggé kovácsolni. Addig csak remélheti, hogy soha senki nem fogja megtudni, hogy amikor egy pillanatra megszorultak a karjai Ty Lee körül, az nem számítás, hanem őszinteség volt.

>>>

Következő fejezet yip-yip

>>>