Szerelem a korona idején #9

Nnnna. Megcsináltuk. Tonhal jobban teljesít! (Oké, lelövöm magam.)

Egy ponton meg akartam halni, mert ugyan az elején azt mondtam, hogy nincs kedvem utánanézni az angol viszonyoknak, azért megtettem. És meg fogtok lepődni, az angol viszonyok marhára másmilyenek. Például egyeteme válogatja, hogy szemeszterek vagy trimeszterek vannak és marhára nem tudom, hogy akkor hogyan is kéne beiskolázni ezt a mi drága kiskertészünket. Mindegy. Május elején elvileg van egy szünet, kezdjük azzal, hogy Arthurt abba szépen beleugrasztjuk.

A többit majd ő elmondja.

 

Még nem tartunk itt, de Arthur éppen efelé tart

 

„Mi a bánatért érdekel ez ilyen hirtelen?”

– Jó ég, anya, most mondom, hogy csak a nevük kellene!

– A féltestvéreim nevei?

– Igen. Mi az, rossz a vonal?

– Hallak, de mi a bánatért érdekel ez ilyen hirtelen?

Arthur az ablakhoz osont és kilesett a függöny mellett. Mama a hátsó kertben ült egy magasabb sámlin és gyomlált. Foltos ott törleszkedett neki. Mama újra és újra odébb rakta, hogy hozzáférjen a virágokhoz, de a macska minduntalan visszajött.

– Betsy mama említette, hogy rosszul esik neki, hogy nem tudja, mi lett az unokáival. Gondoltam, csinálok egy kis házi kutatómunkát.

– Óó, hogy te milyen tündér vagy!

Letette a telefont a pultra, töltött magának egy fél csésze langymeleg teát, megállapította, hogy a kisboltban kapható egyfontos tea továbbra is szar. Rakott bele egy kis mézet, hátha az édesség elnyomja a keserű utóízt. Nem lett tökéletes, ráadásul amikor visszavette a füléhez a mobilt, az anyja még mindig ódákat zengett a kedvességéről.

– Jó, oké, eleget hizlaltad a májam. Akkor mondod a neveket?

Az anyja lediktálta a két nevet, hozzátéve mindazt, amit az idegenbe elszármazott nevelőapjáról és annak családjáról tudott. Arthur hümmögött. Lehet, hogy az anyja Betsy mama közléskényszerét örökölte? Vagy ez ötven körül már mindenkiből kibújik?

– Még valami?

– Hm, kapásból ennyi jutott eszembe. Ha találsz valamit, majd átküldöd, ugye? Évek óta nem hallottam a lányokról…

– Hogyne, persze.

– Üzensz valamit a testvéreidnek?

– Seggfejek mind.

– Arthur!

– Hehe. Akarsz beszélni a mamával? Csak akkor adom, ha nem köpsz be, ez meglepetés. Meg simán lehet, hogy nem találok egy kalap szart se, akkor meg nem akarom fölöslegesen hitegetni.

Irene megígért mindent, szóval Arthur kiment és átadta a készüléket.

– Mama, ne hozzam ki a kalapod?

– Hagyjad, bogárkám, jól esik ez a kis fény. Isten a tanúm rá, ritkán van ilyen napos időnk.

– Pont azért. Még a végén napszúrást kapsz.

Mama felsandított rá. Arthur még nem szokta meg teljesen a hirtelen jött fényt, hunyorogva nézett rá vissza.

– Irene, te mivel beszélted tele ennek a fiúnak a fejét? Úgy csinál, mintha porcelánból lennék!

A fejét csóválva ment vissza a házba. Azért kivitte a kalapot és letette olyan távolságban, hogy a mama a tökfödőt elérje, de a hessegetésnek álcázott ütései a lába szárát már ne. Mama a szemeit forgatta. Arthur vigyorgott és hagyta beszélgetni. Az egy dolog, amikor mama a falusiakkal pletykál, az egy másik, amikor az összes gyökér történetét az anyjának adja tovább.

Főleg, ha a friss történetei mind az Arthur száztizenegy rácsodálkozása a vidéki életre című kötetből vannak. A maga részéről kezdte unni.

Lenyomott néhány kör keresést a neten, közben igyekezett elnyomni magában a vágyat arra, hogy az édesített teán túl egyéb nyalánkságokat is szerezzen. Tudta, hogy van még egy kis süti az egyik pléhdobozban, de erősnek kell lennie. Megpaskolta a hasát, hogy emlékeztesse magát az elhatározására, jobban odafigyel arra, hogy mit eszik.

Nem mintha ducinak érezte volna magát. Észre se vette, hogyan kúsznak fel rá a kilók, a tükörbe nézve se érzékelt túl nagy változást. Talán egy kicsit kevésbé áll ki az arccsontja, de ennyi. A súlytartásnak – és az esetleges leadásnak – egyetlen oka volt: a francnak se volt pénze lecserélni egy egész ruhatárat, ahhoz meg nem fűlött a foga, hogy az anyjától kuncsorogjon. Na nem, eddig is zseniálisan megállt a saját lábán, ezután is minden szép és jó lesz. Nem úgy, mint most, mert a most az szar, de jobb.

Görgetés közben néha megállt és kibámult az ablakon. Három óra felé járt az idő és sütött a nap, minden esély megvolt rá, hogy Francis csakhamar megjelenjen a mamájával a karján. Ez az utóbbi időben elég kétesélyes volt. Látta a másikat, csak nem tudta olyan sokáig figyelni. Nem volt stalker, hogy órákon át bámulja, de azért, ha adott volt a lehetőség, természetesen megnézte magának. Nincs abban semmi furcsa.

Abban már van, hogy Francis az utóbbi időben mintha… kifakult volna. Voltak a nadrágjai, amikben néha kifejezetten csinos volt, máskor meg a megjelenésével is bűnbe ejtette volna azokat, akik cölibátust fogadtak. Május beköszöntével a nap sugarai elég erősek lettek ahhoz, hogy a kellemesen hűvös idő ellenére vékonyabb ruhákban is lehessen létezni. Ennek örömére Francist néha bő, mintás ingeket vett, amitől Arthur inkább nézte volna bohém franciának. Ha komolyabban belegondol, egyáltalán nem karakteridegen.

Viszont a fiatalember kezdett eltűnni a színek mögött. Séta közben kevesebbet mosolygott, gyakran mereven előre nézett. Ha Arthur megpillantotta őt a bolt előtt, akkor mire elbújt volna a borbolyabokor mögött, Francis már le is rázta azt, aki megállította pár szóra. Nem sokkal ezelőtt még bő tíz perceket kellett toporognia, mert mind Francisnek, mind a beszélgetőpartnereinek kóros közléskényszere volt. Noha a változás azt eredményezte, hogy Arthur viszonylag hamar eljutott boltba, maga a jelenség felkeltette az érdeklődését. Meg mama házában ismét gyakori vendég lett a kenyér, anélkül, hogy a bolt nyitásakor megjelent volna. Nem mintha nem lett volna ébren pitymallattól kezdve, de ébren lenni és cipőt húzva megtenni azt a bő száz métert két teljesen külön dolog. Utóbbi a kora reggeli énkeresésben olyan nehéznek tűnt, mintha arra kérték volna, hogy tegye tisztába az érzéseit Francisszel kapcsolatban.

Néha, ha túl sok ideje volt és eszébe jutott a francia – csak azért kezdett neki ennek az egész felkutatjuk-a-családot-dolognak, mert éppen szünet volt az egyetemen, mindennel időben volt és már tényleg semmi nem maradt, amivel elterelhette volna a figyelmét erről a témáról –, felvetődött benne, hogy vajon mitől látszik Francis ennyire fáradtnak.

Rákattintott egy ígéretesnek tűnő találatra, és abban a két másodpercben, amíg a gép betöltötte az adatlapot, újfent kitekintett. Ott is voltak, Francis mamája a kiskapura támaszkodott, mert Betsy mama nyilván varázsütésre előkerült és leállt vele pletykálni. Ez a dolog Mr Gobber feleségével egészen összehozta őket. Francis mondott valamit a mamájának, mire rálegyintettek, pont úgy, ahogy Arthurra szoktak, amikor felemlegeti a járványügyi intézkedéseket.

Francis nem erőltette. Odébb állt, hogy ne kelljen maszkot húznia. Az erős fényben ő is hunyorgott, összehúzott szemekkel fürkészte a fákat, az utca házait, mama házát. Arthur a függönyön keresztül nézte és csodálkozott rajta, hogy milyen karikás a szeme. Lehet, hogy Franciaországban is lassan vége a tanévnek, de nekik ilyentájt nincs szünet?

Már ha Francis egyetemista. Ki kéne deríteni.

Tök jó, hogy egy olyan korban él, amikor némi Facebook-hozzáféréssel és egy kis szerencsével kábé mindennek utána lehet járni. A hidegháborús kémek ülve nyalnák a holdat. Csak egy név kell, egy jól működő egér rendes görgővel, nem úgy, mint az övé, ami egy szar, de a koronára tekintettel nyilván mocsok lassan hozzák ki a következőt… Nem mintha az új egér annyit segítene a baján. Mama érthetetlen francia vartyogásnak minősítette mind Francis, mind Maddie néni családnevét, így hülyén fog meghalni.

Mély sóhajjal konstatálta a helyzetet. Az kérdéses volt, hogy a sóhaj pontosan minek szólt, meddig feszegette a lemondás határait. Lehet, hogy az egész életének szánta.

Mamáék jó tíz percet traccsoltak, addig Arthur győzködte magát, hogy keljen föl és menjen ki. Melegítő volt rajta, azzal a pólóval, amiben még márciusban ablakkeretet festett és jól összefestékezte. Ezen hiperventillált egy sort, aztán a tükörbe nézve a lenőtt haján is agonizált egy keveset. Végül belefejelt a kanapéba és úgy maradt, amíg meg nem hallott a bejárati ajtó csukódását a mama mögött.

– Francis küldi – mutatta fel a vékonyka könyvet. – Odaadtam neki, amit ide raktál az asztalkára, de nem szeretnék a postásod lenni.

– Persze, uh, ne haragudj. Majd legközelebb szólj, ha erre jár, akkor kimegyek.

Megpróbálkozott egy mosollyal. Mama megkérdezte, hogy jól érzi-e magát, mert olyan hasfájós képet vág.

A következő órákban elmolyolt a keresgéléssel. Utána kattintgatott az ablakok között, a száját húzta, latolgatta a lehetőségeit, aztán két örökkévalóságot kotlott a levél fölött, amit a leginkább esélyes személynek akart elküldeni. Robert Mitchell, az adatlapja szerint csak Robin. Arthur azért Robertnek szólította a levelében, ha már egyszer nem ismeri.

– Ilyenkor is csak a képernyőt nézed – csóválta a fejét a mama. – Egész délután sütött a nap, téged meg itt esz a fene.

– Dolgozom.

– Igen, látom, majd megszakadsz.

Arthur nem tudott mit mondani, hát vetett egy ideges szusszanással párosított pillantást az öregasszonyra.

– Tedd azt le és eredj sétálni!

– Hagyj már!

– Nem vitatkozom! Sicc ki a napra!

Felragadott egy seprűt, úgy hajtotta ki a házból. Arthur közölte vele, hogy boszorkány, mire a mama olyan kacajt hallatott, hogy a klasszikus filmek főgonoszai elbújhattak volna mögötte. Azért a hűvös szélre tekintettel hozott neki egy kardigánt.

A nap úgy kétujjnyival volt a dombok felett, amikor nekivágott az ösvénynek. A kardigánt húzogatta, ami sehogy nem volt kényelmes, pedig elvileg az apja hagyta itt, Arthur pedig éppen oylan magasra nőtt, mint ő. Hiába kutatott az emlékei között, nem rémlett neki, hogy valaha is látta volna Allistort ezüst-sötétlila csíkos színösszeállításban, így hajlott rá, hogy a felsőt inkább Amy néni férje, esetleg a mamának valami más pereputtya, netalán Arthur dédapja hagyta elöl. Ha mama nem áll seprűvel a küszöbön, otthagyja a kerítésen vagy visszamegy a sajátjáért.

A templomhoz közeledve letért az ösvényről és egy kisebb kaptatón felment a dombra. Felült egy birtokhatárt jelző kőkerítésre, hogy kifújja magát. A szél a haját borzolta, ő meg a saját hülyeségein merengve nézte a naplemente fényeit és a falu házainak megnyúló árnyékait.

Lehet, hogy otthon kellett volna maradni. Vagy lehetett volna egy kis esze, hogy felmarkolja a telefonját, amikor eljön. Keresgélhetné mama rég elveszett új-zélandi unokáit. Fene a modern világba, hogy mindenki rohangászik!

Főleg a franciák. Azok menjenek Kanadába vagy Afrikába, de Angliát hagyják békén, Arthurt meg különösen.

– Nem hideg a kő?

Felkiáltott ijedtében és lepottyant a falról. A fűből nézett vissza, Francis meg a falra könyökölve minden érzelem nélkül tekintett le rá.

Arthurnak az arcába szökött a vér.

– A frászt hoztad rám!

Feltápászkodott, és volt néhány keresetlen megjegyzése, mert a heverészéstől néhány helyen vizes lett a nadrágja. Francis vállat vont és folytatta a könyökölést.

Talán a földből bújt elő, hogy nem látta jönni? Vagy ennyire elmélázott volna?

– Szép időnk van – jegyezte meg.

Francis lepöckölt egy kisebb kavicsot a fal tetejéről.

– Ha az egyik ismerősöm csinálná azt, amit te, azt mondanám, hogy szándékosan kerül engem.

Arthurnak már a torkában dobogott a szíve.

– U-ugyan miért csinálnék ilyen?

– Éppen ezt akartam kérdezni én is.

Nagyon komolyan nézett rá. Az ajkain nyoma sem volt mosolynak, kék szemeiből eltűnt a játékos csillogás és mintha karikák lettek volna a szeme alatt. Nem alszik eleget?

Azon kapta magát, hogy újra és újra beletörli a tenyerét a nadrágjába. Gyorsan abbahagyta.

– Figyelj, én nem… én… úgy értem…

A végén már a szavakat se tudta kinyögni. Hápogott, és határozottan olyan érzése volt, hogy sikerült csomót kötnie a saját nyelvére.

– Kerülsz vagy sem? – kérdezte kereken Francis.

Arthur felszegte a fejét.

– És ha igen?

– Miért?

– Mi a bánatért érdekel ez ilyen hirtelen?

Megnyalta az ajkait, mire Arthur megborzongott. Francis arcán felvillant valami, ahogy kiegyenesedett.

– Örülnék neki, ha többet találkoznánk.

– Keress jobb hobbit!

Jó tíz másodperc eltelt, mire rájött, hogy ez lehetett volna egy jó végszó. Ha sarkon fordul és elmegy. De nem ment. Ott maradt és szemezett a másikkal, mert egy istenverte barom. Már a füle is lángolt.

Francis lassan felemelte a bal kezét és Arthur hajához ért. Elrántotta a fejét. Nem akarta, hogy Francis megérintse. A fiatalember keze lassan lehanyatlott és amikor megszólalt, erőltetett vidámságtól volt nehéz a hangja:

– Hogy tetszik a hosszú haj?

– Hülye fejem van vele.

– Szeretnéd, hogy levágjam?

– Oh, már fodrász is vagy?

Túl durván válaszolt. Francis arca megrándult. Arthur magában üvöltött. A pillantása Francis ajkaira rebbent. A francia sóhajtott és megmozgatta a vállait.

– Azt hittem, ezen már túl vagyunk.

– Miről beszélsz?

– Meglátogattál. Rosszat mondtam, megsértődtél.

– Én nem… – Francis felemelt kézzel félbeszakította. Arthurban benn rekedt a szó.

– Szeretem, ha az életemben van izgalom, azt viszont nem, ha olyan, mint egy szappanopera, szóval szeretném itt és most tisztázni a dolgokat.

Akarva-akaratlan körbenézett, hátha van a környéken valaki más. De nem, Francis neki szánta a mondatot. Még egy kicsit húzta az időt azzal, hogy megcsodálta, miként öltöztette az eget elképesztő színekbe a félig már lement napkorongot. Az alkonyfényben a templom fehér fala narancsvörösnek tűnt. Ők meg ott álltak egy kő birtokhatárfal mellett, birkaszartól övezve.

Francis az ég helyett őt figyelte. Arthurt zavarta, hogy a másik így néz rá. Látásból hetek óta ismeri, és úgy érezte, nem így kellene lennie. Francisnek mosolyogni kellene, meg ostobaságokat mondani, talán felállni a fal tetejére, hogy teli torokból sanzonokat énekeljen. Kinézi belőle. Most meg úgy fest, mint aki napok óta alig alszik és emészti magát…

Arthur megrázta magát.

– Ez a legújabb színjáték? – A hangja karcos volt, de nem kapart. – Figyelj, én… nem szeretem, ha játszanak velem.

– Most komoly vagyok.

– Mennyire komoly?

– Halálosan.

Szárazon nyelt egyet. Azért jött ide, hogy sajnáltassa magát, nem azért, hogy kiterítse a lapjait. Abban se volt biztos, hogy milyen lapjai vannak.

– Nem is ismerlek – szaladt ki a száján. – Alig találkoztunk.

– Itt a lehetőség, hogy változtassunk ezen.

– És ha változtatunk, akkor mi lesz? Vége ennek a marhaságnak, és én megyek vissza Londonba, te meg gondolom, Franciaországba. Nekem nem fekszik a távkapcsolat.

Francis meghökkent.

– Te aztán nem vagy egyszerű eset.

Ez a mondat őt érte úgy, mint egy fejbekólintás. A meglepetés éppen addig tartott, mint ahogy az ütés után érkezik a fájdalom. Esetében a vér az agyába tódult.

– Elmész te a bánatos… tudod hova! Itt ba… piszkálsz, hogy mondjam el, aztán cse… na! Tessék, elmondtam! Örüljél, és hagyjál békén!

Két lépésnyit tudott odébb menni. Megállt, zavartan összefont karral, és megint érezte a hívást, hogy Londonig rohanjon, vagy esetleg menet közben beleölje magát egy lápba.

– Sose tudtam ennyire a jövőre gondolni – mondta Francis a háta mögött. – Mi lesz majd akkor, ha, mi történik ezután vagy azután. Most sem jutottam tovább annál, hogy vajon… – Arthur hátán végigfutott a hideg, mert hallotta, ahogy Francis átmászik a falon és mögé lép – … vajon hogyan csókolsz, kedves.

– És ha jól? Mi lesz, lelépsz? Gondoljak majd rólad szépeket?

– Úgy mondod, mintha félnél a jövőtől.

Arthur ujjai megszorultak a felkarján. Betsy mama jutott az eszébe, meg a vád, hogy megfutamodik. A sarkán fordult meg, és Francis szemébe nézett, aki alig karnyújtásnyira állt tőle. Égetően közeli távolság.

A nyelvén volt, hogy kibökje, mitől fél, de elgyávult.

– És ha nem működik?

Francis ajka mosolyra rándult.

– Drágám, te angol vagy. Én meg francia. Meg van írva a csillagokban, hogy ez nem fog működni.

– Sokkal több kedvem lett összejönni veled.

– Nem szeretek úgy gondolni valakire, hogy ebből lehetett volna valami. Megmérgezi a lelket, és nehezebb túllépni rajta, mint egy szakításon.

– Azért nem mindegy, hogy azért vagyunk együtt, mert ezt szeretnénk, vagy azért, hogy legyen kivel szakítani.

– Zavar?

– Te komolyan azt javaslod, hogy jöjjünk össze azért, hogy megutáljalak?

– Gondolj rá úgy, hogy ha szakítunk, akkor biztosan nem fogok a szemed elé kerülni.

Nem tehetett mást, elnevette magát.

– Ez a beszélgetés kezd abszurd lenni.

– Akkor hagyjuk – javasolta Francis.

Megint a hajához nyúlt. Arthur megrezzent. Francis közelebb hajolt, forró lélegzete Arthur arcát érte. Az utolsó pillanatban azonban visszakozott, habozott. A jobbja Arthur nyakán volt, a baljával a kezét kereste, de már legalább egy egész őrjítő másodperc eltelt azóta, hogy Arthur azt hitte, ők most csókolózni fognak.

Villámcsapásként érte a felismerés, hogy Francis rá vár.

Istenem, milyen hülye vagyok, gondolta és bezárta kettejük között a távolságot.

 

Pontosan mennyire hülye Arthur?