Szerelem a korona idején #10

Akarja az egyetem, hogy történeteket írjak nektek? Nem feltétlen. Érdekel ez engem?

Hát, egy kicsit azért igen, de nem annyira nagyon.

Amúgy vagy három hete francia nótákat hallgatok, hallgassatok ti is uwu

 

Versbe foglalnálak, de túl pajzán lenne

Majdnem kitörte a bokáját, míg lekászálódott a dombról, de hát mit van ezen meglepődve? A nap már régen lement, mire hazafelé vette az irányt, az állam meg úgy döntött, hogy az éjszaka közlekedő birkáknak nem biztosít közvilágítást. A falu nyugdíjasai, ami a lakosságnak úgy a nyolcvanöt százalékát jelentette, már befüggönyözött ablakokkal, lekapcsolt lámpákkal léteztek, a nagy részük valószínűleg húzta a lóbőrt. A többi majd holnap elmeséli, hogy egész éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Arthur már előre mosolygott rajta.

Otthon viszont égett a villany, a nappali sötétítőjének résein át hosszú sugarakban megvilágította az előkertet. Arthur sejtette, hogy mama csak azért nem zárja a bejárati ajtaját, mert sötétben elég trükkös kiakasztani a kiskapu riglijét. Betette maga után és vidoran megállapította, hogy amúgy át is léphette volna.

Átballagott az előkerten, felszökkent a teraszra és halkan benyitott. Míg lehúzta a cipőjét, igyekezett olyan hangon beszólni a nappaliba, hogy ha a mama elaludt volna az egyik fotelban, akkor ne ébressze föl.

– Mama?

– Nocsak, megjöttél? Már kezdtem aggódni, hogy belevesztél a lápba.

– Ugyan már, rémeket látsz!

– Majdnem tíz óra van.

– Nocsak, tényleg?

Mama már ott állt a küszöbön, amikor Arthur beslisszolt mellette. Becserkészte a konyhában a pléhdobozt, kivett belőle egy cukorral szórt teasütit és elropogtatta. Visszatette a dobozt a helyére, aztán megigazította a konyhaasztalon a terítőt. A kockás anyagra mosolygott.

– Elszaladok fürödni, ha kell valami a fürdőből, akkor most menj!

Arra számított, hogy mama a szobában tesz-vesz, esetleg már rég kiment. Ehelyett a küszöbön állt és a Arthurt fixírozta.

– Ööö… mama?

– Hogy neked milyen virágos kedved lett így estére!

– Jobb későn, mint soha.

Feszes mosolyt villantott rá és kifelé is eloldalazott mellette. Zümmögve felszaladt az emeletre a pizsamájáért. Mama még mindig a nappali ajtajában állt.

– Mi az, mama, gyökeret eresztettél?

– Találtál egy olyan gólyahírt, vagy mi a patvart kerestél a múltkor, hogy így megvidámodtál?

Arthur nevetett és könnyedén homlokon csókolta a mamát, aztán bezárkózott a fürdőbe.

Alig ismert a tükörképére. Ki ez a borzas hajú fickó, aki ilyen idióta mosollyal néz vissza rá? Nem tudott haragudni rá, sőt, egész széles vigyorral konstatálta a tényt. Valahányszor a pirosra csókolt ajkaira tévedt a tekintete, rátört a kuncoghatnék. Egy kaland úgy fogat mosni, hogy minden második pillanatban megáll az ember röhögni.

Hajmosás közben azon kapta magát, hogy dudorászik. Mama már biztosan lefeküdt, meg amúgy is, már öreg, lehet, hogy már süket is egy kicsit, akkor meg mit számít? Folytatta a halk éneklést.

Francis, Francis Bonnefoy, Francis… – A sebtiben kitalált nótájának ilyen észveszejtően bonyolult szövege volt.

Egészen meglepődött rajta, hogy mama egyszer sem kopogott rá. A fürdőből kilépve azt találta, hogy a házban sötétség honol. Egy pillanatig ott állt meglőve a küszöbön. Egy bomba erejével érte a felismerés, hogy azért van sötét, mert a mama elment lefeküdni és lekapcsolta a lámpát.

– Arthur, Arthur, azt hittem, megbeszéltük, hogy nem hagyod el az eszedet – csóválta a fejét és kuncogott.

Csodálatos érzés volt bebújni a takaró alá, megkeresni a legkényelmesebb helyet, aztán elképzelni, hogy túl hosszúra nőtt tincseit megint Francis hosszú ujjai fésülik simára.

Napok, sőt, hetek óta nem aludt ilyen jól. Reggel nem is a mamának kellett kelteni, magától megébredt, amikor az öreglány kinyitotta a szobája ajtaját. Nyújtózkodott, egészen frissnek és üdének érezte magát.

– Jó reggelt!

Mama megütközve nézett rá. Nevetséges arckifejezés volt, Arthur meg éppen nem érezte úgy, hogy magába kéne fojtania a nevetést. Mama felvonta az egyik szemöldökét. Olyasfajta sokatmondó pillantás volt, amit Arthur szülei szoktak váltani, amikor azt hiszik, hogy egyik fiuk se látja őket, nevezett fiaik pedig éppen egyes személyek ööö… esztétikai minőségét vitatják meg.

Válaszul ő maga is felvonta a szemöldökét, mire Betsy mama a fejét csóválta és lement teát főzni. Hamar csatlakozott hozzá.

Jóízűen megreggelizett és külön felszólítás nélkül elmosogatott. Mama egészen odavolt.

A jókedve akkor rendült meg, amikor az órára nézett és megtudta, hogy az összes reggeli teendő elvégzése ellenére még nincs fél hét. A találkozót Francisszel délután ötre beszélték meg. Hát mihez kezdjen magával addig? Ráhalt a kanapéra.

– Na csakhogy, már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van – sóhajtott mama megkönnyebbülten.

Ha az időnek van külön istene, angyala, védnöke, akkor az egy mocsok szar alak, mert még soha nem forgott még ilyen lassan az óramutató. Arthur mindent megcsinált, amire a mama kérte – és nincs demotiválóbb, mint lepakolni a polcról a porcelán csetreszeket, áttörölni az egészet előbb nedves ronggyal, aztán száraz ronggyal, majd a cuccok visszapakolása után megállapítani, hogy az egész procedúra alig tíz percet vett idénybe.

Ráadásul elkezdett szemerkélni az eső. Arthur hangulata mélypontra zuhant. Mi értelme volt így kitalálni, hogyan fogja lenyűgözni Francist a maga legjobb nadrágjával? Ki se fog jutni a házból. Még arra se volt jövése, hogy a ruhapróba után visszavegye az otthoni nadrágját, amit persze mama azonnal szóvá tett.

– Kiöltöztél a teához?

– Hogyan? N-nem, dehogy. Ööö… a többi mosásban van.

– Múlt hét óta? És mi lett azzal, ami eddig rajtad volt?

Krákogott. Mama mosolyogva végigmérte.

– Amúgy nézzenek oda, milyen csinos vagy! Egészen hasonlítasz dédapádra. Már csak egy kardigán kéne és egészen úgy festenél, mint ő.

Ezek szerint a szövetnadrág az inggel és a mellénnyel nem csak konszolidált, de vintage is lett. Nem éppen ezt a hatást igyekezett elérni. De ha egyszer a nyavalya bőrnadrágja szűk!

Az elkeseredés hirtelen erőt vett rajta, ami kegyetlen őszinteségben csúcsosodott ki.

– Kihíztam az összeset. Tudod, hogy van ez.

Mama kettőt pislogott, közben a szemöldöke felugrott a homloka közepére.

– Micsodát tudok?

– Azt, hogy sok sütit etetsz velem te is, meg a többi hölgy a faluban, na! A gatyáim felébe nem férek bele.

– Mi csak megkínálunk, te eszed meg.

– Mert finom! Most hagyjam ott?! – A tenyerébe temette az arcát. – Ott van a diós sütid, amit sütni szoktál, az valami isteni! Mrs Fraser gyümölcsös szelete a sírig el fog kísérni, Mrs Hopkins hókiflijéről és Mrs Harris kuglófjáról nem is beszélve! A gyümölcskosárkák, amiket Mrs McKinnon csinált a nemzeti ünnepre, finomabbak voltak, mint amit cukrászdában valaha ettem!

– Jaj, te fiú – legyintett mama, de Arthur látta, hogy sikerült zavarba hoznia a dicsérettel.

Egyebet nem mondott, Arthur meg visszavette az előző nadrágját. Nem akart a saját öregapjának kinézni, annál még a viseltes farmer és mackófelső is jobb. Mama mintha megfeledkezett volna róla, hogy Arthur alig egy perccel korábban mit mondott a túlzott süteményfogyasztásról, a süteményes könyvecskéjét lapozgatta és a pulton pakolászott. Akkor csinált így, amikor sütni készült, de most dudorászott is hozzá.

– Visszavetted a holmid? – nézett fel. – Helyes, nem lenne jó, ha azt a szép mellényedet összeliszteznéd.

– Mire készülsz?

– Szép idő van, ilyenkor az embernek megjön a kedve ahhoz, hogy csináljon valamit.

Arthur nem akart rámutatni, hogy kinn éppen esik és ha ez egészen késő délutánig így marad, akkor ő bizony beleöli magát az esővizes hordóba.

– Eddig takarítottam, mit szeretnél még?

– Nézd meg, hogy van-e még dió a fagyasztóban!

Mama nem szeretett a fagyasztóban turkálni, zavarta, hogy kihűlnek az ujjai. Arthurt is zavarta, de ha már azért küldték ide, hogy segítsen a mamának, akkor a segítségére lesz mindenben, amiben csak lehet.

– Van még vagy… nem sok – kiáltott ki a konyhába, aztán szemléltetésnek kidugta az ajtón a zacskót, hogy mama is lássa az alján kergetőző négy-öt dióbelet.

– Amúgy is most csináltunk diósat, kell a változatosság, nem igaz?

Mama már ott is volt mellette és felügyelte, ahogy Arthur átrámolja az egész fagyót. A pakolás addig tartott, míg mama ki nem szúrt egy „ribizli” feliratú margarinos dobozt, ekkor a diós sütemény ötlete egy éles hajtűkanyarral ribizlis piskótává változott.

A mocsárban bóklászós régi nyarak megelevenedni látszottak Arthur lelki szemei előtt. A ribizlis sütemény olyan kardinális pontot foglalt el a gyerekkori emlékei között, mint a Harry Potter könyvek, Nyúl Péter és az, hogy a bátyjai pöcsfejek. Utóbbi azóta sem változott.

– Lassan forgasd – mondta mama.

Arthur még lassabb mozdulatokkal próbálta elkeverni a tojáshabban a lisztet.

– Most jól csinálod, bogárkám.

– Ez így örökké fog tartani.

– Szerinted mégis miért csinálom olyan ritkán ezt a süteményt? Mert olyan ritkán jöttök, hah.

– Ezt úgy mondod, mintha te nem csencselnél süteményekkel, mint Mrs Hopkins.

– Van, amit csak a családnak süt az ember – kacsintott mama. – Olyan ez, mint a szilvapuding. Bármikor lehetne csinálni, de mégis karácsonykor esik a legjobban. Ne keverd olyan gyorsan, összetöröd a tojást!

– Hogy mit csinálok vele?

Mama tartott neki egy gyorstalpalót a konyhában szokásos kifejezésekről, aztán megfenyegette, hogy ha összetörik a hab, amíg kimegy beszélni a postással, akkor ő töri össze Arthurt. Noha kételkedett benne, hogy a mama ilyesmire fizikailag képes volna, azért nem tervezte gyakorlatban is ellenőrizni a kijelentés valóságtartalmát.

Mama három levéllel jött vissza, ebből egy reklám volt, a másik kettő meg számla.

– Már megint csak számlák – sopánkodott. – Bezzeg régen milyen sok levelet kaptam! Most meg az összes rokonom lusta még arra is, hogy gondoljon rám, nem az, hogy levelet írjon nekem!

– Itt ülök veled napszámban, és azt mondod, hogy nem foglalkozunk veled? – horkantott fel Arthur. – Mi vagyok, inas?

– Amennyit ülsz a sarokban, inkább porcica. Amúgy se írsz nekem levelet.

– Azt szeretnéd, hogy ha mondani akarok valamit, akkor írjam le levélben és tegyem be a postaládába?

– Jaj, hogy neked mindig mindent ki kell fordítani!

Hah, ezt a vitát megnyerte. Mama kiment a kamrába tejszínért, Arthur meg visszafordult a tésztához.

Az idő megint megállni látszott, amíg arra várt, hogy a piskóta kisüljön. Aznapra volt ebédjük, technikailag az összes takarítással megvoltak, a mosogatáson túl megint nem maradt mit csinálnia. Mama persze nem volt olyan fantáziátlan, mint ő: amíg Arthur elmosogatott, előkerített egy zsák diót, hogy Arthur ezt törje meg neki. Nagyon gyorsan a verandán találta magát a zsák, egy vödör és egy kalapács társaságában. Mama még egy féltéglát is hozott neki, hogy azon csépelje a diókat. Arthur az egészből annyit érzékelt, hogy elállt az eső. A remény újra dagadni kezdett a mellkasában.

A zöldségpucolással és -szeleteléssel ellentétben most egészen elemében érezte magát. Kicsit komoly, kicsit szöszölős munka volt, mert a dióhéj feltörése után ki is kellett válogatni a szilánkok közül az ehető részeket. Hamar rájött, hogy nem szabad tiszta erőből megsuhintani a kalapácsot, mert palacsinta lesz az egész. Üldögélt a lépcsőn, válogatta a belet és észre se vette, hogy elkalandoztak a gondolatai.

Reggel világoskék zoknit vett föl, mert olyan szép színe volt, mint Francis szemének. Most is ő jutott róla eszébe, az íriszei üde, ragyogó kéksége. A leszálló sötétségben Francis pupillája kitágult, az arckifejezése pedig ellágyult, valahányszor közelebb hajolt egy újabb csókért.

Ebben a tekintetben telhetetlen volt, meg akaratos is, de nem volt benne semmi durvaság. Arthur először egészen megszédült – valahol felbukkant az elméje hátuljában, hogy talán a lélegzés alapvető funkcióját nem kéne lekapcsolnia csak azért, mert találkozott valakivel, akinek jó segge van –, akkor megpróbálta elhárítani a követelőzését ellenkezett, hogy legyen ideje magához térni. Francis panaszolta, hogy ki fog józanodni, Arthurt meg boldoggá tette, hogy Francis éppúgy megszédült, mint ő. Nem maradtak fenntartásai.

Felültek a fal tetejére beszélgetni, közben lassú, lusta csókokat váltottak. Francis keze Arthur derekára tévedt, aztán a hüvelykujja már nem a kardigánon, hanem a pólón keresztül simogatta és Arthurnak lúdbőrös lett a háta, amikor Francis meleg keze a bőrét érte.

Ő meg… ja, hát hozta önmagát. Basztatta a másikat a borostája miatt. Ha mázlija van, akkor nem vette magára és hajlandó találkozni vele a délután.

A piskóta kisült, Arthur azt hitte, hogy folytatják azzal, hogy belerakják a krémet, de mama elhajtotta, hogy még meg kell hűlnie a piskótának, különben összeesik az egész.

Arthur duzzogva ment vissza a diókhoz. Illetve, ment volna, mert éppen akkor lépett át a kiskapun Francis nagymamája, mögötte a megrökönyödött unokájával.

– Ah, les garcon! – kiáltott fel a néni. – Hol van Betsy? Azonnal beszélnem kell vele! Feltétlenül!

Arthur leesett állal bámult a nénire, aztán majdnem padlót fogott, amikor a mama szélvészként elsöpört mellette.

– Maddie! Mi történt?

– Írt nekem! – rántott elő a zsebéből a néni izgatottan egy darab papírt. – És van benne néhány szó, amit nem értek teljesen…

– Mrs Gobber? – kérdezte a mama és megragadta a másik néni karját.

Francis mamája jelentőségteljesen bólogatott.

– Arthur – fordult hátra a mama. – Hozzál kérlek a kertből egy kis répát!

– Tessék?

– Mi az, fiam, tán megsüketültél? Répát! Kell vagy hat szál répa.

– A süteménybe?

Nem értette, honnan jött ez ilyen hirtelen. Mama idegesen felnyögött, és meglökte, hogy mindegy, nem fogja elmagyarázni, csak menjen már. A ház mellé érve jött rá, hogy Francist éppen úgy elhajtották, mint őt. Kettejük között annyi különbség volt, hogy Francis már a kiskapuban úgy pislogott, mint a kocsonyába esett béka.

– Ezek most le akartak rázni minket? – bökött a háta mögé.

Francis vállat vont és kikukkantott a ház sarka mögött. Arthur követte a példáját: a nénik összedugták a fejüket, úgy pusmogtak. Arthur nyomát se látta a levélnek.

– A korona megint megbaszhatja – jegyezte meg Francis.

– Mint általában – értett egyet.

Ha a mamáék észreveszik őket, akkor itt nagy ribillió lesz. Arthur ebből kiindulva inkább hagyta a leskelődést – amúgy se látott semmit. Megindult hátrafelé a ház mellett. A kerítés és a házfal közötti keskeny részen, amit kevesebbet ért a nap, mama páfrányokat és árnyékliliomokat ültetett. A levelek mélyen behajoltak az ösvényre, a napközben leesett víz még ott ült a leveleiken, hát igyekezett úgy hátramenni, hogy ne érjen hozzájuk.

A páfrányokat és a virágos lágyszárúakat egy méretes magnóliabokor választotta el egymástól. Ez a fürdőszoba külső sarkával egy vonalban nőtt, és akkora árnyékot vetett, hogy mama nem is ültetett semmit abba a kis beharapásba, ami a fürdő hátsó fala és a ház hátsó fala között keletkezett.

Francis ebben a sarokban érte utol és kapta el a kezét. Arthurban megmozdult valami. Nem elég mélyen ahhoz, hogy ne reagáljon azonnal, nem elég mélyen ahhoz, hogy el tudja nyomni. Lábujjhegyen fordult szembe a másikkal. Ha volt is bármim gondolat a fejében, azonnal kiröppent belőle, amint szembenézett Francisszel.

Francis közelebb lépett hozzá, bal keze Arthur nyakát érte, hogy a tarkójára csúszva a hajába túrjon, és már csókolta is, puhán, édesen, nyitott szájjal, éhesen.

A sarok felé mozdultak. Arthur a ház falának vetette a hátát. Az egyik keze már Francis inge alatt volt. Fogalma sincs róla, hogy történt a dolog, de ha már így álltak, elindult felfedezni. Följebb siklott a keze Francis mellkasára, mire ő megborzongott és belenyögött a csókba. Meg rámarkolt Arthur fenekére.

És ettől magához tért.

– Basszus!

– Mi az?

– Mit mondok a mamának, ha meglát?

Francis bámult rá, ködös, elrévedt tekintettel. Aztán leesett neki, hogy Arthur mire gondol és ellépett tőle. Arthurban motoszkált, hogy nem kéne kínosan éreznie magát, elvégre nem történt semmi. Viszont a gondolat, hogy a mama rajtakapja, az elképzelt csalódottság a szemében… A torkát köszörülte.

– Ööö… mit szólnál, ha átveszem a cipőmet és megnézzük a hátsó kertet?

Francis Arthur papucsos lábára nézett, és az ajka csúfondáros mosolyra görbült.

– Szarjál sünt! – szaladt ki Arthurból és már ment is be a cipőért.

A procedúra leghosszabb időt igénylő mozzanata az volt, amíg a hátsó ajtónál fényesre sikálta a papucsa talpát a lábtörlőn. Francis azt is elnézte, mire Arthur kényszeres magyarázkodásba fogott, hogy a mamája nem tűri a koszt, ő meg szeret élni. Francis felnevetett, Arthur meg kimelegedett.

Egy másodperc múlva már ott állt gumicsizmában, indulásra készen.

– Ez itt az Atlanti-óceán – mutatta be a hátsó kerti pocsolyát. – Most egészen kicsi, de amikor sokat esik, egészen Griffithséken túl kell menni, hogy ki lehessen kerülni. Ó, nézd, Foltos is jön!

A macska a nyomukba szegődött. Francis egészen megörült a cicának, lehajolt, hogy megsimogassa, de a jószág egy kurva volt, és az utolsó pillanatban elrohant a fenébe.

– Ne is törődj vele – mondta az érzéseiben megtiport franciának és kézen fogva húzta maga után a hátsó kertbe.

A gyümölcsösben Francis átkarolta a derekát. Arthur összenézett vele és próbálta visszanyelni a késztetést, hogy nevessen, egyre csak nevessen.

– Hogy vagy? – kérdezte tőle Francis.

– Ezt hogy érted? – hökkent meg. Az üdvözlésen már rég túl vannak, nem?

– Érdekel, hogy érzed magad, úgy.

– Hát, öh… gondoltam rád.

– Remélem, nem akkor, amikor éppen szétlapítottad a diókat.

– Ami azt illeti, de igen. De nem a kalapáccsal szétverős résznél. – Eleinte. Utána már akkor is, de az ütéseknek egészen más hangsúlya volt. Nem gondolta, hogy diótörés közben lehetnek az embernek erotikus gondolatai, de a fene egye meg a franciákat, hogy ilyesmit hoznak ki belőle. – És te? Te hogy vagy?

– Én is gondoltam rád. – Sokkal fesztelenebbül tudta kifejezni magát, mint Arthur. – Lehet, hogy nem voltál ennyire túlöltözve.

– Túlöltözve? Dehát alig van rajtam… ja. Ja, hogy úgy. Ah.

Francis kinevette, Arthur meg legalább annyira vörös lett, mint a fivérei haja. Lehet, hogy gond van a vérnyomásával, nem egészséges ennyiszer elpirulni.

– Zavar? – kérdezte Francis.

– N-nem. Nem hiszem. – Francis átható pillantása arra késztette, hogy a végét is kimondja: – Elég hipokrita lennék, ha zavarna.

Az a nyavalya vigyora csak még szélesebb lett.

A veteményes szélén aztán Francis távolabb lépett tőle. Arthur ott maradt meglőve. Nem tudta, mire számított, de nem arra, hogy Francis csak úgy otthagyja és elmegy megnézni a babokat. Azok meg virágoztak, az áruló pofátlan mindenüket.

– Valami gond van? – nézett vissza rá Francis. Az arca rejtély.

– Ühm… nem, semmi.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de nem vagyok oda a gondolatért, hogy egy veteményesben álljunk neki romantikázni.

És Arthurnak megint kapart a torka és késztetést érzett rá, hogy ásson magának egy gödröt, amibe elbújhat.

– Pe-persze, hogyne, megértem.

Francis felnevetett.

– Azért nagyon édes vagy – duruzsolta neki és megérintette az állát. – Mondd csak, van kedved sétálni egyet?

– Mármint… tovább?

– Persze. Szerintem a mamáékat még jó egy órát ki nem robbantjuk onnan, akkor meg hadd pletykáljanak! Szeretnék mutatni neked valamit.

Dadogott valami beleegyezés-féleséget. Közben belül üvöltött, hogy miért nem tud egy mondatot értelmesen összerakni és mi a hát pokol van vele már megint, arról volt szó, hogy méltóságteljesen viseli ezt az egész dolgot. Hát.

Nem mentek messzire, csak fel az egyik dombon és le a túloldalon. Francis átvette a szót, mesélt a húgáról, Bernadette-ről, a két legjobb barátjáról, akik nagyon hiányoznak neki, és Arthur akarva-akaratlan féltékeny volt a két fickóra, amiért előtte ismerték meg Francist és olyan sok időt tölthettek vele.

Nem kerülte el a figyelmét a tény, hogy Francis sokkal kipihentebbnek tűnt, mint tegnap. Megint, még mindig, a királykék gumicsizmája volt rajta, de az isten verje meg, hogy ebben is úgy tudott menni, hogy néhány kezdő tini a fél karját odaadná érte. Arthurban érdekes kettősség vert gyökeret. Egyszerre akart Francis mellett sétálni, érezni a közelségét és mögötte lépkedni és figyelni. A kérdést gyorsan eldöntötte, hogy Francis úgy tűnt, igényt tartott a közelségére, újra és újra kinyúlt felé és megérintette, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy Arthur még mindig ott van.

– Olvasol híreket? – váltott témát hirtelen Francis.

– Nem igazán. A fontos dolgokról amúgy is tudomást szerzek előbb-utóbb, akkor meg minek stresszeljem magam a hülyeséggel? És te?

– Mr Cavendish újságjai általában hírek – rántotta meg a vállát. – Túl sokat unatkoztam mostanában ahhoz, hogy ne olvassam el őket az utolsó betűig.

Lehet, hogy Arthur félreértette, de mintha szemrehányó pillantást vetett volna rá.

– Ööö… oké. És mi érdekeset találtál?

– Általában arról írnak, hogy mi a helyzet ezzel a hülye járvánnyal, és hogy kezd lecsengeni. És már tervezik, hogyan és mikor fognak nyitni.

Arthur szíve megdobbant. Gyorsan utána kéne nézni a dolgoknak. Csak hogy tudja, mennyi ideje van még.

– Akkor ezért küldözgetnek újabban olyan leveleket, hogy jelenléti vizsgázás lesz – sóhajtott fel.

– Vagyis? Vissza kell menned Londonba?

– Kentbe járok egyetemre – rázta a fejét. – Dél-Angliába.

– Oh – jegyezte meg Francis csalódottan. – Pedig éppen felvetettem a mamának, hogy ha úgy van, akkor talán maradnék a nyárra is. Hátha a nyitás után el lehet menni helyekre.

Arthur torka elszorult.

– Már el is felejtettem, milyen érzés emberek között lenni – dörmögte. – Mármint érted, olyan emberek között, akik nem bogárkámnak szólítanak.

Francis felhorkant. Aztán kézen fogta és letértek a birkák ösvényéről.

– Itt is vagyunk – álltak meg egy kellemes liget mellett. – Az egyik kedvenc helyem.

– Azt hittem, az a mező a házatok mögött.

– Az szép. Ez is szép, ráadásul sokkal… privátabb.

Az utolsó szót félreérthetetlen hangsúllyal mondta. A hüvelykujjával megsimogatta Arthur kézfejét. Arthur szája kiszáradt.

Onnantól kezdve bizonyos okok folytán a liget neki is az egyik kedvenc helye lett.

Ha kíváncsiak vagytok, mi történt, képzeljétek el :P