Móðr

Véleményem szerint a Marvel masszívan alábecsüli Friggát. Ezt a problémát feltétlen kezelni kell némi szikszalaggal.

alkotó a kép jobb alsó sarkában

Móðr

 

– Láttátok, milyen volt ma! – rivallt Loki a többiekre. – Hát ilyen király kell Asgardnak?!

Választ sem várva fordult az ajtó felé. Nem is látta Sifet meg a többieket, lelki szemei előtt Jötünheim lebegett, szinte érezte az alkarján az óriás szorítását… még a páncél sem bírta a hideget, pedig színvonalas törpmunka Nidavellirből. Volstagg karján a fagyási sérüléseket úgy kell ápolni, ő meg… az ő karja meg…

Becsapódott mögötte az ajtó. A lábai szinte maguktól vitték a fegyverterem felé. Tudni akarta, és talán odalenn van valami, ami eloszlatja a kétségeit. Lehet, hogy ő más, mindig és örökké más, mint a többiek, de tudni akarta, hogy ezúttal miért.

Jobbra fordult és szinte azonnal megtorpant.

Két einherjar állt a folyosón, pontosabban lézengett, látványosan nem a dolgát végezte. Loki még ebben a széthullott, megrendült állapotában is azonnal felfigyelt rá, hogy milyen szerencsétlenül toporognak a férfiak. Egy másodperccel később egy földhöz csapódó tányér hangjára rezzentek össze mind a hárman.

– Mert szerinted jobb lesz attól, hogy Midgardra küldted?!

Szárazon nyelt egyet. Az egyik őr észrevette és szinte könyörögve nézett rá. Loki engedékenyen intett, mire a páncélos meglökte a mellette állót és futólépésben távoztak a posztjukról. Frigga nem arról volt híres, hogy kiabál, éppen ez tette különösen félelmetessé, ha eónonként egyszer mégis előfordult. Loki tett egy bizonytalan lépést előre, el akart surranni az ajtó előtt, hogy lemenjen a fegyverterembe. Azonban lehet, hogy Frigga dühének Odin a célpontja, mégis iszonyattal töltötte el a gondolat, hogy a közelébe menjen.

Újabb tányér tört el. Loki megint összerezzent. Nem elég, hogy az anyja kiabál, de tányérokat csapkod, amiket pedig szinte vallásos áhítattal gyűjt a birodalom valamennyi szegletéből és néhány majdnem annyi idős, mint az ismert világegyetem.

Na nem. Semmilyen elkékülő kar nem olyan fontos, hogy ő most végigmenjen ezen a folyosón.

Sarkon fordult és legalább olyan sietősen távozott, mint az imént az őrök.

A szobájába lépve jutott el a tudatáig, hogy ahány terem és folyosó ebben a palotában van, arra megy, amerre jól esik. Varjúvá változhat és oda is repülhet. Azt csinál, amit akar.

Ennek a gondolatnak a jegyében leült a kerevetre, és a következő másfél órában önmarcangolt, ahogy azt egy ezer éves istennek kell.

Arra rezzent, hogy az ajtó halkan becsukódik. Felkapta a fejét. Frigga támaszkodott az ajtófélfának. Fáradtnak tűnt, de a haja és az öltözéke éppolyan rendezett volt, mintha mi sem történt volna. Nagyot sóhajtott.

– Anya?

– Hogy jutott egyáltalán eszébe? – fakadt ki.

Egy pillanattal később már ott is ült mellette, és szorosan átölelte. Loki általában visszautasította volna a ragaszkodás ilyetén kifejezését, de még élénken élt az emlékeiben a ripityára törő porcelán hangja. Hagyta, hogy az anyja tutujgassa. Lehet, hogy egy kicsit még jól is esett neki.

– Nem lesz semmi baja – motyogta a vállának. – Thor tud vigyázni magára.

– De hogy pont az emberek közé küldje! A bátyád sok bolondságra képes, ők meg olyan érzékenyek… és törékenyek…

– Most Thort félted, vagy Midgardot?

– Mindkettőt – nevetett fel. Lassan eleresztette Lokit. – Midgard az elmúlt évszázadban rohamléptekkel fejlődött, de még nem áll készen rá, hogy bevezessük a csillagközi politikába. Még egy bolygószintű kormányt sem tudnak létrehozni! Ha Thor bármi galibát okoz odalenn, azt kétszer olyan nehéz lesz megoldani, mint amit Jötünheimben csinált.

Alig mondta ki Jötünheim nevét, Frigga máris a halántékát masszírozta.

– Az Ősökre! Kész diplomáciai csoda lesz, ha el tudjuk kerülni a háborút. Még jó, hogy szóltál, drágám, egyébként ki tudja, mennyivel nagyobb lenne most baj.

Loki keserű ízt érzett a nyelvén.

– Anya, én… – szégyenkezve lesütötte a szemét. – Én hoztam az óriásokat a koronázásra.

– Sejtettem – bólintott a nő. Loki meglepetten pillantott rá. – Reggel megszidtalak volna érte, de most egészen hálás vagyok. Vakok voltunk Thor hibáira. Ó, milyen király lett volna a fivéred, ha Odin így engedi át neki a trónt! Na de hogy száműzze!

Talpra ugrott és szigorúan összevont szemöldökkel nézett ki az ablakon.

– Alid ismerek magamra – mondta csendesen. – Dühös vagyok, drágám. Ködös az ítélőképességem, és tudom, hogy meg kéne nyugodnom, de úgy érzem, az méltatlan lenne a bátyádra nézve.

Loki beharapta az ajkát. Megint a kezére nézett. Az anyjának most éppen elég baja van, nem kéne ezzel is terhelnie. De ő tanította Lokit a seidr művészetére, és olyan dolgokat lát, amiket más nem. Ő biztosan tudja, hogy mi baja van.

– Egy óriás megfogta Volstagg karját.

– Hallottam. Fandral vállát pedig jég sebezte fel. Ha belegondolok, hogy meg is halhattatok volna! És Heimdall mit gondolt, hogy elengedett titeket?

Ezzel csak visszaküldi az anyját a düh és aggódás spiráljába. Vissza Thorhoz és a haraghoz, amit Odin tettével szemben érez.

– Meg vagyok átkozva? – bukott ki belőle a gyermeteg kérdés.

Frigga meglepetten fordult felé, Loki pedig ismét félrenézett. Nem tudta állni az anyja pillantását.

– Az én karomon is lennie kéne egy olyan sebnek, mint Volstaggé. De nincs.

– Ó.

Frigga ennyit mondott. Meglepetten, de nem úgy, mint aki a kijelentés tartalmától lepődik meg, hanem úgy, mint aki tudatában van a mögöttes tartalomnak is. Loki ismerte az anyját, éppen annyi időt töltött mellette, mint Thor az apja mellett. Talán még többet is. Látta, hogyan dobolnak Frigga jobb kezének ujjai a bal tenyerén.

– Ó, kicsikém!

Visszaült mellé, és Lokiban nőni kezdett a feszültség. A nyugtalan félelem. Elszorította a torkát, vasat vert a gyomrára.

Frigga két kézzel nyúlt felé, mintha vissza tudná húzni a zuhanó lelkét.

– Drágám, azt akarom, hogy tudd: nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek és mindig is szeretni foglak, éppen azzal a szeretettel, ahogy a bátyádat szeretem…

Frigga a kezét fogta, az arcát simogatta és elmesélte neki a történetet a gyermekről, akit Jötünheim templomában hagytak. Aztán ölelte és megnyugtató szavakat mormolt neki, míg Loki sírt.

Vége