Halott ember nem beszél

Ez ilyen utó-karácsonyi fic, ha már a napokban játszódik. Igen, karácsonyra készült volna. Jobban áll, mint a tavalyi karácsonyi fic, az még mindig nincs kész.

Létezik, hogy túl sok krimit olvastam mostanában? Lássuk csak: év elején letoltam a valaha megjelent összes Sherlockot, aztán most ráfüggtem Agatha Christie írásaira… iiigen, határozottam megtörténhet, hogy erről van szó. Az ötlet onnan jött, hogy Yaralának van ez az egészen kiváló története, kicsit detektív, kicsit noir, mindenesetre nekem nagyon tetszik. (Folytit.)

Ez nem olyan. Ebben mindenki hülye, mondjuk úgy, hogy szokás szerint. Romano lehet, hogy egy kicsit OOC, elvégre nagyon sokat nyilatkozik, ráadásul relatív keveset káromkodik, és néha még egészen bátornak is lehet nevezni. Ami a kánon-Romanónak tudvalevőleg igazán nem erőssége.

De térjünk a lényegre, nem igaz?

Ez egy krimi. Egy krimihez kell egy halott meg egy detektív, ideális esetben a detektívnek van egy segédje is. Botcsinálta társulatunk hamarosan bemutatkozik.

Szereplők:

Észak- és Dél-Olaszország, Feliciano és Romano

Németország, Ludwig

Anglia, Arthur

Franciaország, Francis

Spanyolország, Antonio

Belgium, Emma

Monaco, Bernadette

Csehország, Darina

Egyszer ennek is tuti volt egy eredeti alkotója

Halott ember nem beszél

Romano, köszöni szépen, lusta volt. Nála már jóformán hagyomány volt, hogy a karácsonyi buli után nem ment haza, hanem hesszelt néhány napot a szervező országnál, aztán onnan ment tovább az újévi parti helyszínére. Nem sokan követték a példáját, részint azért, mert nem tudták elviselni egymás társaságát, részint egyéb kormányzati ünnepségekre voltak hivatalosak, esetleg magukban vagy a kis családjukkal elutaztak valahova feltöltődni.

Meg persze, arról sem lehet megfeledkezni, hogy sok jó ember kis helyen gonosz lesz. Romano igazából azon csodálkozott, hogy eddig megúszták hulla nélkül.

Az ebéd utáni kellemes zsibbadásban heverészett a szobájában. Nem aludt, csak pihentette a szemét. Ebből a kellemes lebegésből rántotta ki a dörrenés. Azonnal tudta, hogy puskalövést hallott; volt némi tapasztalata a témában.

– Ki a tököm nem tud nyugton maradni – mordult fel és feltápászkodott, hogy kinézzen a folyosóra.

Ludwig három ajtóval odébb pont ugyanezt csinálta. Összenéztek. Ludwig kilépett a folyosóra, bezárta maga után az ajtót és a lépcső felé indult. Romano elgondolkodott rajta, hogy miféle pornóújságokat hozhatott magával, hogy zárja a szobája ajtaját, de azért követte. Úgy, ahogy volt, ingre-gatyára vetkőzve, papucsban.

Egy emelettel lejjebb a krumplihuszárt majdnem ledöntötte a lábáról Feli, aki a lépcső mellett kialakított kis kuckóban üldögélt addig.

– Ti is hallottátok?! – kérdezte. – Pihenni jöttünk, erre lőnek!

– Majd beszélek Arthurral – simogatta meg a fejét Ludwig.

Romano öklendezést imitált, aztán elment mellettük. Közben véletlenül meglökte a vállával Ludwigot, aki erre megtántorodott.

– Mi van, már állni se tudsz rendesen?

Ludwig sandán nézett rá.

– Lemegyünk, megnézzük, mi volt ez – fordult vissza Felihez. – Jössz?

– Én ugyan nem!

Feli bekuckózott a kanapé sarkába, álláig húzta a támlára terített foltmintás takarót és elindított a telefonján egy macskás videót, hogy megnyugodjon.

A hall üres volt. Romanónak kezdett rossz érzése lenni.

– Baszki, Anglia házában néha olyan érzésem van, mintha belecsöppentem volna egy noir filmbe – vetette oda Ludwignak. – Ha lőnek, akkor pláne.

– Pszt!

Ludwiggal egyszerre kapták a fejüket a hang irányába. Arthur egy világháborús rohamsisakkal a fején integetett nekik az egyik ajtóból. Odasiettek hozzá. Arthur gyorsan szétnézett, aztán bevágta az ajtót.

– Válasszatok fegyvert! – intett az állával a fal felé.

Romano értetlenül fordult a fal felé, aztán megtudta, hogy Arthur a vidéki háza dolgozószobáját fegyvermúzeumként hasznosítja. Nem mellesleg egy olyan puskát szorongatott, amit Romano első pillantásra 1870-re datált volna.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit durva számháború? - kérdezte óvatosan Ludwig.

– Számháború? – hökkent meg Arthur. – Ez nem játék! Ti is hallottátok a lövést, ugye?

– Nem te voltál?

– Mi az istennek lövöldöznék a saját házamban?!

– Puska éppenséggel van nálad – tette csípőre a kezét Ludwig.

Romano közbevágott:

– Ha nem te, akkor ki lőtt?

– És hol? – tette hozzá Ludwig.

– Inkább minek – fintorgott Arthur. – Ha kilyukasztja a házam, akkor szétrúgom a seggét!

– Akkor már inkább mire – fejezte be Romano.

Arthur szemében azonnal fellobbant egyfajta tűz. A szája gyanús mosolyra húzódott.

– Oké, ha nem támadták meg a házam és biztonságban vagyunk, akkor felőlem játszhatunk detektíveset. Most néztem meg újra a fiúkkal az Egérfogót*, egészen kedvem támadt krimit olvasni…

– Na ja, és mi meg lehetünk Watson és Hastings**, mi? – forgatta a szemét Romano. – Franckarikát!

Ellépett Arthur mellett, kióvakodott a folyosóra.

– Semmi – szólt hátra a válla fölött halkan.

Ludwig és Romano csak annyit hallott, hogy lentről jött a hang, Arthur ezt megtámogatta azzal, hogy szerinte a földszintről származott. Végigsettenkedtek hát a hallon, majd sorra vették a tágas villa helyiségeit.

A könyvtár üres volt, a szalon és a teaszoba szintén. A női társalgóba csak benéztek. Az ebédlőből mentek át a konyhába, amikor megtalálták Francis vérbe fagyott holttestét.

– Hah! – kiáltott fel diadalmasan Arthur, – Most megnézheti magát a nyavalyás! Ebből a fejlövésből még öt percig biztosan nem kel föl.

– Majd jó lesz utána takarítani – nézett szét Romano. A konyha jelentős részét vér és agydarabok borították.

– Majd feltakarít ő, ha már technikailag ő mocskolta be – dörzsölte a kezét. – A személyzetet biztos nem fogom ilyesmivel terhelni. Szép is lenne, húsz évig magyarázhatnám, hogy hol a holttest!

– De ki lőtte le? – tette fel az igazán fontos kérdést Ludwig.

Arthurt nézte. Ami azt illeti, Romano is. Arthur gyanakodva nézett hol az egyikükre, hol a másikukra.

– Na várjunk, csak nem azt gondoljátok, hogy én…

– Neked éppenséggel lehetett rá okod.

– Hogyan?! Jó, elismerem, nem vagyunk kebelbarátok…

– Ez az évszázad szépítése volt! – nevetett fel Romano.

– Ráadásul töltött fegyverrel találtunk rád – mutatott rá Ludwig. – Te vagy az első számú gyanúsított.

– Pont ezért nem is lehetsz te a detektív – tette a pontot a mondat végére Romano elégedetten.

Arthur csalódottan leeresztette a puskát.

– Azért a nyomozásban segíthetek?

– Hogyne, kezdd azzal, hogy mondod az alibid.

Ludwig közben lehajolt és megvizsgálta Francis fején a gyorsan gyógyuló sebet. Arthur, híres detektívek szülőföldje lévén, rutinosan számolt be a cselekedeteiről:

– Ebéd után felmentünk az elsőre a biliárdszobába Antonióval. Löktünk néhányat, de Toninak nem sok kedve volt a játékhoz, azt mondta, fölmegy szundítani egyet. A golyókat pakoltam el, amikor meghallottam a lövést. Egyből a fegyverterembe siettem, hogy felkészüljek egy esetleges támadásra.

– A főlépcsőn mentél? – folytatta a kérdezősködést Romano.

– Nem, a hátsón. Az közelebb van a biliárdszobához.

Romano az állát dörgölte.

– Nem lenne egyszerűbb megkérdezni Francist, hogy ki puffantotta le? – nézett fel Ludwig a halott francia mellől. – Egy percen belül magához tér.

Romano és Arthur összenéztek.

– Figyelj, régen Cluedóztunk már. Szerintem egy kör élőszereplős játék simán belefér, főleg akkor, ha a többiek is belemennek.

Francis megrezzent. Romano azonnal odaguggolt mellé, gondosan ügyelve rá, hogy a vérfoltot ne kenje szét a padlón.

– Hé Francis, ne mozdulj.

Artikulálatlan hörgést kapott válaszul.

– Jó, tudom, hogy kellemetlen, de éppen detektíveset játszunk. Te vagy a hulla. Megtennéd, hogy nem cseszed szét a bűntény helyszínét?

Francis megint morgott, de nem mozdult többet. Kicsit később – amikor már teljesen bezáródott a homloka közepén a csinos lyuk – krákogva megszólalt:

– Azért egy pohár vizet kaphatok?

– Hogyne. Csak ne mondd meg, hogy ki lőtt le. Mert tudod, ugye?

– Nyilván tudja – így Ludwig. – Közvetlen közelről lőtték fejbe, pont a homloka közepén.

– És belement a játékba, szóval tudjuk, hogy ismerős volt – mutatott rá Romano. – Hé Arthur, legyél jó házigazda és hozz egy kis vizet a halottunknak. Lehetőleg szívószállal, még egy kicsit fekve kéne maradnia.

Arthur – érdekes módon – nem akadékoskodott. Még arra is hajlandó volt, hogy megitassa Európa kollektív bátyját. Ettől csak még gyanúsabb lett Romano szemében.

Ludwig ekkor már állt és a szobában mászkált. Romano egy darabig tűnődött, hogy miért, aztán rájött, hogy a golyót keresi. Annak segítségével elég sok mindent meg lehet mondani.

– Az a gond – folytatta Romano –, hogy Francis igen közel fekszik az ajtóhoz. Ez azt jelenti, hogy mire mi Ludwiggal lekecmeregtünk a másodikról, neked éppen elég időd volt átmenni a fegyverterembe. Rosszul áll a szénád, Arthur.

– De van alibim! – kiáltott fel.

– Igen, arra az időre, amit Toni igazolni tud. Utána nincsenek tanúid.

– Most tényleg nem én voltam! Francis, mondd meg neki!

– Halott vagyok.

Arthur az arckifejezése alapján szívesen beleeresztett volna a másikba még egy golyót.

– Ha már boncolni nem tudunk – szólt Ludwig és visszafordult hozzájuk. – Francis, van értelme keresnem a golyót?

– Átment rajtam – felelt ő rövid gondolkodás után. – Biztos vagyok benne.

Romano hümmögött.

– Hogy játszunk, a jelenben, vagy klasszikusban?

– Klasszikus – előzte meg a válasszal Ludwig Arthur. Meglepetten néztek a németre, aki a vállát vonogatta. – Nincs kedvem pepecselni az ujjlenyomatokkal.

Romano bólintott.

– Akkor már csak egy adag szikszalag kell.

– Minek?

– Fehér járólapra nem fog a kréta, annak meg nem hiszem, hogy Arthur örülne, ha filccel rajzolnánk körbe az áldozatot…

– Hozok – bólintott azonnal Arthur és már ott se volt.

Még egyszer megnéztek mindent, Francis volt olyan kedves és félrefordított fejjel halottnak tettette magát még egy kicsit, hogy Ludwig is és Romano is alaposan az eszébe tudja vésni, hogy nézett ki a helyszín. Közben Arthur visszatért, és szabadkozott, amiért csak zöld-sárga szikszalagot talált. Körberagasztották Francist, aztán megengedték neki, hogy fölkeljen. Francis eleinte hullához képest példátlanul jókedvű volt, de ez az állapot nem tartott soká.

– Mon Dieu, egy év lesz kiszedni a hajamból az alvadt vért…

– Akkor kezdj neki, most elég parán festesz – fintorgott rá Arthur.

– Hé, Arthur – így Romano. – Összeszednéd a társaságot? Elvégre gyilkosság történt.

– Nem lenne jobb, ha Francis menne? – kérdezte Ludwig. – Akkor a gyilkos egyikünknek se tudja felfedni magát.

Romano igazat adott neki.

– Francis, van tíz perced.

– Menjek végig csurom véresen az egész házon? – fonta össze a karjait Francis. Egészen… sértettnek tűnt.

– Csinálj, amit akarsz, tíz perc múlva legyen mindenki a szalonban!

Az egészben az a vicc, hogy negyed órával később már csak Antonióra vártak. Francis frissen mosott és szárított hajjal állt mellettük és a körmeit reszelgette.

Nagy ásítások közepette végül megjelent Toni is. Romano a torkát köszörülte, hogy kilépjen és elmagyarázza a játékot, de… na, hát a szociális szorongása szerencsére még az előtt figyelmeztette, hogy nem szeret emberek előtt beszélni, mielőtt kilépett volna. Elegánsan intett Ludwignak, hogy ismertesse a helyzetet. A német arcán nem látta a feltétlen lelkesedést.

– Tisztelt társulat, élőszereplős Cluedót fogunk játszani.

A társulat előbb meghökkent, aztán izgatott susmus vette kezdetét. Toni éppen leült volna, de a mozdulat közepén megakadt, és álmos-értetlen fejjel meredt rájuk. Romano türelmét veszítve szólt rá:

– Ülj már le, könyörgöm!

Toni leült és úgy bámult tovább. Ludwig folytatta:

– Ma tizennégy óra harminckét perckor valaki lelőtte Francist a konyhában.

Francisre mutatott, aki széles mosollyal integetett és teátrálisan meghajolt. Romano felvont szemöldökkel nézett Ludwigra.

– Most mi van – mordult fel a német. – Éppen pakolásztam a szobámba, amint meghallottam a dörrenést, az órámra néztem. Tizennégy óra harminckét percet mutatott. A müncheni atomórához van állítva, pontos.

– Oké, elhiszem.

– A lényeg – fordult vissza Ludwig a többiekhez –, hogy keressük a gyilkost. Ki ölte meg Francist?

Feli félősen kiáltott fel:

– De biztos, hogy köztünk van a gyilkos? Nem vagyunk veszélyben?

– Itt van a gyilkos – mondta Francis magabiztosan.

– A halott kussol! – dörrent rá Romano.

Félő volt, hogy Ludwig izomlázat fog kapni, annyit forgatta a szemeit.

– Igen, a gyilkos itt van közöttünk. Felteszem, mostantól minden erejével azon lesz, hogy ne jöjjünk rá, ki is ő valójában. Ezzel arra próbálok célozni, hogy legyen már ebben valami játék is, és ne az legyen, hogy valaki feláll és benyögi, hogy ő volt az, oké?

Az izgatottnak tűnő társaság egy emberként bólogatott. Romano korábban a konyhában összeszedett egy kisebb noteszt, a kitépett lapokból arra következtetett, hogy Arthur valószínűleg a bevásárlólistát szokta írni bele. Egy megcsócsált végű, kicsi és tompa ceruzával véste fel a jelenlévőket, néhol némi kiegészítéssel.

Romano (detektív), Ludwig ( a detektív segédje), Francis (áldozat), Arthur (#1 gyanúsított), Emma, Bernadette, Darina, Feli, Antonio (???).

– Mivel a tisztelt társulatból mindenki gyanús – szólalt meg még mindig a jegyzeteit nézve, aztán felpillantott, és ráébredt, hogy mindenki őt nézi, mire zavarba jött és dadogni kezdett –, ezé-ezért egyesével fog-fogunk minden seggfejet kihallgatni.

– Hogy megnőtt – hallotta Toni meghatott szipogását valahonnan.

– Pofa be!

Feloszlatták a gyűlést. Romano félrehúzta Ludwigot. Francis csatlakozott hozzájuk. Romano eleinte el akarta küldeni, de aztán rájött, hogy Francis tulajdonképpen az egész játék alatt szellemként van jelen, legalább a kibic szerepét hadd élvezze.

– Felinek szerintem van alibije – jelentette ki. – A konyhából nem tudott volna olyan gyorsan felmenni az elsőre, túl hamar találkoztunk vele.

– Nem az a fajta, aki lelő embereket – mondta Ludwig szelíd dorgálással.

Romano felvont szemöldökkel nézett rá, aztán Francisre. A francia megrántotta a vállát.

– Ludwig drága fiatal még, nem ismerte Felit a tizenkettedik században.

– Igaz.

– Mert milyen volt Feli a tizenkettedik században? – kérdezte Ludwig hirtelen jött zavarral.

– Ennyi erővel Tonit is kihúzhatnánk, ő is csak mostanában lett tejbetök.

– Ah, azok a csaták! – sóhajtott fel nosztalgikusan Francis.

– Mert milyen volt Toni a tizenkettedik században? – kérdezte Ludwig már egészen rémülten.

– Befejezted? – sandított rá Romano. – Akkor, a lényeg az, hogy mindenki gyanús. Arthurnak különösen rosszul áll a szénája, segíthet rajta, ha megtaláljuk végre a golyót. A könyvtár jó lesz kihallgatónak, ugye?

Ellenvetés hiányában átmentek, és húzkodták egy kicsit a nehéz fotelokat. Kettőt egy oldalra maguknak, egyet azokkal szembe, a kihallgatott ügyfélnek. Francis kerített egyet magának Romanóé mellé. Ludwig elnézte az összeállítást, aztán berakta a fotelok közé a dohányzóasztalt, hozott vizet meg rágcsát és egy pohár bort Francisnek.

– Ah, merci beaucoup! Látod, ilyen egy jó detektív.

Romano degradáló pillantást vetett rá. Most legyen jókedve, amikor Arthur ilyen kényelmes, süppedős fotelokkal kényezteti? Tartott tőle, hogy el fog szundítani a kihallgatás alatt.

– Tehát, amit tudunk: az időpont, a helyszín, az áldozat és az indíték.

Ludwig megint értetlen volt.

– Már honnan tudnánk az indítékot?

Romano a szemeit forgatta.

– Francist tízből kilencszer Arthur öli meg, mert idegesíti, tizedszerre azért hal meg, mert rossz helyre akarja tenni a pömpijét. A nyakamat teszem rá, hogy okvetlenkedés volt az indok.

Francis még csak nem is tagadta. Csak lehajtotta a fejét és takargatta az arcát, hogy ne lássák, ahogy röhög. Ludwig látványosan játszotta a megbotránkozott szüzet.

– Kivel kezdjük? – Romano izgatottan dörzsölte össze a kezeit.

Tonival kezdték. Romano lelkesedése roppant gyorsasággal kezdett mélyrepülésbe.

– Mit csináltál ebéd után? – szegezte a kérdést a félbehagyott sziesztától még mindig kómás spanyolnak.

– Üm, azt hiszem, felmentem aludni? Nem, mégsem… előtte Arthurral biliárdoztunk az emeleten. Igen, biliárdozni mentünk. De előtte még kerestem valamit a könyvtárban? Arthur oda jött be és megkérdezte, hogy játszunk-e. Azt mondta, unatkozik.

– Mit kerestél a könyvtárban? – vette át a szót Ludwig.

– Hát… egy könyvet.

Romano a tenyerébe temette az arcát.

– Azt gondoltuk, észkombájn. Tudod mit, menj és igyál meg egy kávét, aztán gyere vissza, ha megint tudsz gondolkodni.

– He?

– Kifelé!

Szinte látta, hogy Antoniónak pufognak a fejében a kérdőjelek. Csak a kérdőjelek, mert még nem volt olyan állapotban, hogy konkrét kérdéseket tudjon magában megfogalmazni. Eloldalgott.

– Nem tudom, miért vele kezdtünk – dörgölte meg az arcát Romano. – Ha nem egyből ebéd után szundít, hanem egy kicsit később, akkor nincs az az isten, hogy négy óránál hamarabb használható legyen.

– Ha Arthur igazat mondott, és maradt a biliárdszobában, akkor Toni lemehetett végezni Francisszel.

– Találkoztunk volna fele a lépcsőn.

– Nem, ha a hátsó lépcsőn megy.

– Akkor Arthurral találkozott volna.

Ludwig hümmögött.

– Lehet… hogy megvárta, amíg Arthur bemegy a fegyverterembe és csak utána ment fel.

Romano elgondolkodott.

– Ha nem is Toni volt, ezt az útvonalat azért jegyezzük meg. A gyilkos másfelé nem nagyon mehetett, hacsak nem nézte végig, ahogy mi a földszinten bénázunk.

Ludwig a maga pedáns betűivel nekiállt felírni Romano füzetkéjébe a dolgokat. Aztán ideggörcsöt kapott, kidobta a ceruzacsonkot, és előhúzott az ingzsebéből egy golyóstollat. Romano hagyta kibontakozni.

A következő Darina volt. A cseh lány mosolyogva ült velük szemben, ami Romano szerint roppant gyanús volt.

– Hogyhogy nem mentél haza?

– Összevesztem Jakobbal – mondta teljesen őszintén. – Mondtam neki, hogy idén nem ússza meg a karácsonyi takarítást azzal, hogy nálam döglik. A rendszerváltás óta ezzel játszik, elegem van belőle. Megmondtam neki, hogy idén nála leszünk a két ünnep között, de nyilván nem készült fel, indulás előtt jött oda hozzám, hogy inkább nálam kéne lenni. Közöltem vele, hogy nem, és lemondtam a jegyem. Jakob megsértődött és elment ő is a többiekkel Katyusa nyaralójába.

– Mit csináltál ebéd után?

– Hm, lássuk csak… ti ketten mentetek fel elsőnek ebéd után, erre emlékszem. Én még maradtam egy kicsit beszélgetni Bernadette-el, panaszkodott rá, hogy a főnöke felhívta valami papírmunka miatt. Ketten mentünk fel a szobájába, segítettem neki összerendezni az iratokat.

– A puskalövést hallottátok?

– Ne, zenét hallgattunk.

– Arra nem emlékszel, hogy mikor jöttél fel az ebédlőből?

– Ne.

– És arra, hogy ki maradt ott?

– Arthur, Francis, Emma és Feli. Toni velünk jött ki, de ő a könyvtárba ment.

– Nem mondta, miért?

– Nem kérdeztem.

Romano bólogatott. Darina tisztának tűnt.

– Mondd csak, Francis nem közeledett hozzád az elmúlt napokban?

– Úgy érted, jobban, mint máskor? – kérdezte a nő nevetve. – Nos, a bulin megdicsérte a szalagomat… aztán táncoltunk, hozott nekem zakuszkát, de azzal mindenkit végigkínált. Utána… nem sokat beszélgettünk. A tegnapi kártyapartin kétszer voltunk partnerek, de jól játszott, nem lehet rá panaszom.

– Merci – hajtott fejet Francis mosolyogva.

– Kérlek, ültesd át gyakorlatba a hallgat, mint a sír-kifejezést – mondta Romano anélkül, hogy a franciára nézett volna. – Be tudnád hívni Bernadette-et?

Monacót valahogy sose tudta becézni. A kisugárzása hasonlított a franciáéhoz, de volt benne valami, amitől Romano mindig úgy érezte, hogy a lány pedáns, élére vasalt, tüchtig személyiség. Biztos van benne is egy kis germán vér, csak jól titkolja.

– Beszéltél Darinával, mielőtt bejöttél? – kérdezte Romano.

– Nem, Emmával beszélgettem.

– És miről?

A nő felvonta a szemöldökét.

– Arról, hogy mennyire hiányzik a nyár és egy igazi férfi forró ölelése.

Ludwig félrenyelte a saját nyálát, Romano felvonta a szemöldökét, Francis pedig azonnal váltott csábító démonba. Romano egy összetekert újsággal kiverte belőle.

– Hé!

– Most mondta, igazi férfi kell neki, te meg per pillanat halott vagy, szóval viselkedj is úgy. A hulláknak nem áll fel.

– Ezzel vitatkoznék.

– Tudod mit, menj és lődd le magad, hátha Arthurnak többet kell takarítani.

Bernadette elnézte a jelenetet és nem szólt semmit. Romano ezt felettébb gyanúsnak találta.

– Mikor láttad utoljára Francist élve?

– Ebédnél – vágta rá. – Mellettem ült. Töltött tojást evett.

– Remek. Mit csináltál ebéd után?

– Felmentem a szobámba Darinával, papíroztunk.

– Ki maradt az ebédlőben?

– Nem emlékszem.

– Hallottál puskalövéshez hasonlatos hangot?

– Nem. Darina megmutatta az egyik együttesének a zenéjét, azt is alig hallottuk, amikor Emma bekopogott.

– Óh? – hajolt előre Romano.

– Igen. Emma csatlakozott hozzánk nem sokkal az előtt, hogy Francis lehívott minket a könyvtárba.

Romano és Ludwig összenéztek.

– Azt nem tudod pontosan megmondani, hogy mikor csatlakozott hozzátok Emma, igaz?

– Nem.

– Hány zeneszám ment le, mire Francis lehívott titeket?

– Miután Emma bejött, lekapcsoltuk a zenét.

– És mit csináltatok?

– Elmesélte, hogy Ned belázasodott és aggódik érte. Gondolkodik rajta, hogy hazamegy, mert szerinte Henri nem elég ahhoz, hogy ápolja őt.

– Jobbulást – mondta Ludwig szinte reflexszerűen.

A következő, akit behívtak, Feli volt.

– Én is gyanúsított vagyok?

– Nem – mondta Ludwig.

– Igen – így Romano, vele egyszerre.

– Én… Hallottam a durranást és nagyon megijedtem.

– Igen, azt észrevettük. Mit csináltál ebéd után?

– Segítettem bátyusnak bevinni a maradékokat a konyhába.

Ez új volt.

– Akkor te az egyik utolsó voltál, aki feljött az ebédlőből, igaz?

– Nem, nem volt sok maradék. A koszos tányérok összeszedésére már nem maradtam.

– Ki maradt ott az ebédlőben, amikor kijöttél?

– Üres volt.

– Ó?

– Toni kiment, aztán Arthur összeveszett a bátyussal, és kiment ő is.

– Szóval összevesztek. Tízes skálán mennyire volt komoly?

Feli mélázgatott egy sort.

– Legfeljebb hármas. Arthur még csak nem is kiabált.

– Utána mit csináltál?

– Felmentem az elsőre. Ott maradt a könyvem a társalgóban, szerettem volna olvasni egy kicsit.

– Találkoztál valakivel?

– Emmát láttam végigmenni a folyosón. Éppen telefonált.

– Nem hallottad, hogy kivel?

Feli egészen megbántódott.

– Dehogy! Nem szoktam hallgatózni!

– Jó, csak kérdeztem…

Felit hamar elengedték. Nagyon gyorsan ártatlannak minősítették, azt meg tudták, hogy nem ő a világ legjobb megfigyelője, így inkább hagyták.

Emma ugyanolyan mosollyal jött be, mint Darina.

– Kérdezzem, hogy Francis faszkodott-e veled az elmúlt napokban, vagy ezt tekintsük evidensnek? – kérdezte Romano.

A belga éppen leült, a kérdés meglepte és lehuppant. Elég ostoba képet vágott, aztán elnevette magát.

– Romano, te mindig meglepsz! Azt hittem, Ludwig játssza Sherlockot.

– Nem játszik senki senkit – dőlt előre Romano és összeillesztette az ujjbegyeit. – Vargas nyomozó és Beilschmidt kapitány önmagukat alakítják. A hulla is, mert be nem áll a szája.

Emma ismét nevetett.

– Tehát, az alibim, igaz?

– Bizony, az alibi. Mikor találkoztál utoljára Francisszel?

– Ebédnél. Arthurral mentem ki az ebédlőből, én rángattam el, hogy ne fojtsa meg Francist. A hallban vettem észre, hogy csörög a telefonom, utána az öcsémmel beszéltem, aki Nedet ápolja otthon.

– Jobbulást – mondták egyszerre Ludwiggal.

– Átadom.

– Utána?

– Felmentem Bernadette-hez, hogy legyen egy kis lelki támaszom. Darina éppen ott volt, valami szörnyű húrtépő zenét hallgattak éppen… szerencsére lekapcsolták.

– A lövést hallottad?

Emma összevont szemmel gondolkodott.

– Nem emlékszem rá, hogy hallottam volna.

– Nem emlékszel? – vonta fel a szemöldökét Ludwig.

– Elmerültem a gondolataimban – magyarázta Emma. – Henri nagyon aggódik, hipochonder a drága, mindig arra gondol, hogy ha valaki beteg, akkor az nagyon súlyos és bele fog halni. Nagyon rossz volt hallgatni. Utána felmentem Bernadette-hez panaszkodni. Nem volt túl boldog tőle.

– Mikor találkoztál utoljára Arthurral? – kérdezte Romano.

– Elég fantáziátlan rá gyanakodni, nem gondolod? – görbült felfelé Emma szája.

– Csak érdeklődöm – villantott egy gyors mosolyt Romano.

Emma tűnődött.

– Láttam kijönni a biliárdszobából.

– Arra emlékszel, hogy merre ment?

– Nem, akkor még Henrit hallgattam.

Romano összenézett Ludwiggal. Arthur korábban azt mondta, hogy a lövés után jött ki a biliárdszobából.

– Emlékszel rá, mennyi volt az idő, amikor letetted a telefont?

Emma erre kirobbanó kacagással felelt.

– Roma…! Romano, együtt laktunk Toninál, pontosan tudod, hogy néha arra se emlékszem, hogy mit reggeliztem! Ah, és azt kérdezi mennyi volt az idő…

Megtörölte a szemét. Francis megköszörülte a torkát.

– Van nálam B-vitamin, elvileg az emlékezőlépesség javítására is jó.

És kacsintott. Romano megint megütötte az újsággal. Ludwig szaggatottan sóhajtott.

– Van még valami, amit szeretnél elmondani?

A nő hümmögött, az állát dörgölte, végül megvonta a vállát.

– Nem tudom. Láttam Felit az elsőn olvasni, de hülye, aki rá gyanakszik. Már bocs.

– Romano gyanakodott rá – intett felé a fejével Ludwig.

– Aztán majd meglepődsz, amikor halomra mérgezi a nemeseidet – füstölgött.

– Jaj, Roma, vagy kétszáz éve volt az utolsó eset, még mindig mérges vagy miatta?

– Igen. Lépjünk túl rajta. Beküldenéd Tonit, kérlek?

– De vele már beszéltetek, nem?

– Félbeszakított szieszta után, szerinted mégis mennyit tudott mondani?

Emma nevetve ment ki.

– Milyen könnyen veszi – jegyezte meg Ludwig.

– Mert te nem? – pillantott rá Romano. – Ha valamelyik miniszterem lett volna, akkor én is komolyan venném, de Francisről van szó, őt időről időre otthagyja valaki egy bokorban.

– Pedig akár be is jöhetnének velem – ábrándozott az emlegetett.

Romano odébb húzta a székét egy kicsit, pedig eddig igyekezett tartani a tisztes távolságot a krumplihuszártól. Szerencsére a német személyes tere azt igényelte, hogy Ludwig is megmozduljon. Fracis bánatos kurrogással hevert el a foteljában. Romano újracsavarta az újságot, hogy a következő alkalommal nagyobbat tudjon ütni.

Toni egy kendővel a fején jött be, egy itt-ott elszíneződött fehér ronggyal törölgette a kezét. Már elemében volt.

– Halika.

– Merre jártál? - nézett végig rajta Romano. – Egy stíluskatasztrófa vagy.

Toni ezerwattos vigyort villantott rájuk.

– Ó, csak segítettem Arthurnak összetakarítani a konyhát. Nagyon nem örül neki, hogy ő pucolja fel a követ, amigo.

– Én annak nem örültem, hogy meghaltam. Vessen magára.

– Annyira még nem paraszt.

Lejattoltak. Romano fáradtan nézett Ludwigra.

– Szerintem dobjuk ki őket az óceánba egy lezárt hordóban.

– Elég drasztikus megoldás.

– Visszatalálna.

– Erre nem vennék mérget.

– 1557-ben Toni megcsinálta Arthurral és úgy látom, még megvan.

– A következő három évtizedben fegyvert rántott, valahányszor találkoztunk – idézte fel merengve Toni. – Régi rút idők.

Ludwig vett egy nagyon mély lélegzetet.

– Mondtam már, hogy örülök neki, hogy a felvilágosodás korában születtem? – kérdezte. – Toni, merre jártál, kivel találkoztál? Ott tartottál, hogy bementél a könyvtárba valamiért.

– Ó, igen! Feli mesélte tegnap, hogy talált a könyvárban olasz szórakoztató irodalmat, gondoltam, próbát teszek a spanyollal.

– És? – vonta fel a szemöldökét Romano.

– Hát, még nem találtam semmit, amikor bejött Arthur. Megkérdeztem tőle, hogy van-e neki spanyol könyve, mire azt mondta, hogy az olasz könyv igazából a tied, Romano, valamikor itt felejtetted, és ő meg azóta vissza akarja juttatni, csak mindig kimegy a fejéből.

– Na szép – horkantott Romano.

– Utána felmentünk biliárdozni, de elég bénák voltunk, bevallom, marhára untam. Szóval kimentettem magam azzal, hogy álmos vagyok és felmegyek sziesztázni. Ha meg már ezt mondtam, akkor felmentem és szundítottam egyet.

– Emlékszel rá, hogy mikor hagytad ott Arthurt? – kérdezte Ludwig.

– Nem.

– Hallottad a lövést?

– Corazón, én ágyúdörgésben-égiháborúban is tudok aludni! – kacagott fel.

Ezt is tudta igazolni.

– Akkor már csak Arthur van. Ha volnál szíves, Toni.

Alig csukódott be aj ajtó a spanyol után, Romano megszólalt:

– Egyébként gyökerek vagyunk.

– Nocsak.

– Úgy kellett volna, hogy az egyikünk itt ül, a másikunk meg elmegy átkutatni a szobákat.

Ludwig előbb ostobán nézett – az remekül megy neki –, aztán felcsillant a szemében a megértés.

– Hát, ez a hajó már elment.

Romano lazán hátradőlt, az összekulcsolt kezeit az ölébe ejtette.

– Mit gondolsz?

– Azt, hogy ha nem Arthur volt, akkor a gyilkos természetesen kulcsinformációt hallgat el. Bernadette és Darina az egyetlenek, akiknek végig van igazolható alibije, de akár össze is játszhatnak.

– Tonit és Felit kihúztuk a gyanúsítottak listájáról, igaz?

Arthur nagy svunngal nyitott be, így Ludwig a választ egy biccentésre korlátozta.

– Teát? – kínálta inkább a meglehetősen zabos britet.

– Nyilván.

Ludwig töltött, Romano pedig figyelmesen megnézte az utolsó vendégüket. A szokásosnál is borzasabb hajából, meg a tényből, hogy a kendő csücske kilógott a zsebéből, arra következtetett, hogy pár pillanattal ezelőttig még a konyhában takarított. Újra és újra ideges pillantást vetett Francis felé, ami fakadhatott abból, hogy ő a bűnös és próbálja magát leplezni, vagy mocorog benne az egyébként általános utálata, esetleg frusztrálja, hogy Francis az imént dobott neki csókot. Romano kihasználta az alkalmat és sokadszorra megcsapta az újsággal a pimasz franciáját, mire Arthur kárörvendően felröhögött.

Egy korty tea és egy jóleső sóhaj után Romano folytatta a kérdezősködést.

– Úgy hallottuk, hogy volt egy kisebb vitád Francisszel az ebéd után.

– Szidta a konyhámat – rántotta meg a vállát. – Azt állította, hogy a hagyományos karácsonyi szilvapudingom a konyhaművészet megcsúfolása. Nem hagyhattam szó nélkül.

– És pontosan hogyan szakadt félbe ez a szóváltás? – tette össze a kezét Ludwig.

– Emma megragadta a karom – még meg is mutatta, hogyan – és valami olyasmit hadovált, hogy feltétlen segítenem kell neki valamiben és kirángatott. Aztán csörgött a telefonja, szóval betuszkolt a könyvtárba, közölte, hogy Toninak szüksége lehet rám, aztán elsöpört.

Arthur innentől kezdve azt mondta, amit már hallottak. Megmondta Toninak, hogy nincs spanyol könyve, aztán felmentek biliárdozni, Toni elment aludni, puskalövés, Arthur lerohan a fegyverterembe a hátsó lépcsőn. Nem látott senkit.

– Egészen biztos?

A szemét forgatta.

– Kell ismertetnem a poszttraumás stresszt, vagy magadtól is tudod, hogy milyen? Abban az állapotomban az első árnyékra rávetődtem volna.

Bólogattak.

– Van most valaki a konyhában? – kérdezte végül Ludwig.

– Tonit otthagytam, hogy fejezze be a felmosást, de amilyen rohadt lusta, szerintem félúton lefekszik majd aludni.

– Most visszamész? Mert akkor megyek veled.

Romano összenézett Ludwiggal. A német aprót biccentett a lépcső felé. Ha Romano nem tudta volna, hogy mit akar közölni vele, akkor azt hihette volna, hogy idegrángása van.

Francis volt olyan kedves, és az ő nyomába szegődött.

– Most mire készülsz?

– Szerinted? Végigtúrom mindenki cuccát.

– Miért is?

– Hallottál már a Spanyol Birodalomról? És arról, hogyan dőlt össze? Ültesd le Tonit őrizni az aranyat, szerintem még énekelni is fog a tolvajoknak, míg elhordják. Míg mi kikérdeztük Arthurt, a gyilkos visszamehetett a konyhába megkeresni a golyót.

– Azt mondtátok, hogy nem akartok modern gyilkosost játszani – vonta össze a szemöldökét a francia. – A golyóazonosítás szerintem elég modern.

– Ludwig még mindig a világháborús Lugerét használja, Arthur szerintem nem tart a házban 1930 után készült fegyvert, Felinek tőre van, Toninak meg ’42-es pisztolya. 1842-es. Azoknak olyan golyója van, hogy ránézésre meg lehet mondani, miből jöttek, a modern fegyvereknél meg gondolom, mindegyikünk előnyben részesíti azokat, amiket ő maga gyártott, vagy tévedek? – Francis értőn hümmögött. – Ha itt lenne az a hülye barom Svájc, akkor lehet, hogy elég lenne a golyó helyét megtalálni, már megmondaná, hogy mivel tettek taccsra.

– Honnan tudod, hogy a gyilkos a saját fegyverét használta? – tette fel a trükkös kérdést Francis.

Romano megállt és fáradtan nézett a somolygó franciára.

– Francis, te túl sokszor halsz meg ahhoz, hogy komolyan vegyünk. Plusz, nem szoktunk mi ebből ekkora ügyet csinálni, sőt, néha még nagy dobra is verjük… Arthurból például kinézem, hogy a dörrenés után elég lett volna követni az őrült kacajt.

– Mert nincs ízlése az apátlan korcsnak – húzta fel az orrát.

Romano ebbe már inkább nem ment bele. Cserébe előhúzta a tolvajkulcs-készletét – rossz berögződések, meg mégis miért kellene az ilyesmit a táskájában tartania, amikor a zsebében is tarthatja? Bármikor szükség lehet rá –, és nekiállt egyesével feltörni a hálószobákat. Fracis ugyan tiltakozott, amikor az ő ajtaját vette kezelésbe, de Romano arra hivatkozva, hogy gyilkosságok után a rendőrség átkutatja a halott szobáját, ott is körbenézett.

A kutatás végén arra jutott, hogy mindenki üldözési mániás, mert egy-két fegyvert mindenkinek a szobájában talált. Az eredményeit felírta a noteszébe és megindult lefelé. Az első emeleti lépcsőfordulóban futott össze Ludwiggal. A német a fejét rázta.

– Nincs meg. Te mit találtál?

– Egyedül a lányok és Francis szobájában találtam olyan kézifegyvert, amibe szabvány kilenc milliméteres golyó kell – jelentette Romano. – Darina pisztolyára jóformán rágyógyult a hangtompító.

– Akkor nem az övé a gyilkos eszköz – jelentette ki fontoskodva Ludwig. – Túl hangos volt a durranás.

– Én is erre jutottam. Viszont az összes fegyver közül egyedül Franciséből hiányzik golyó.

Ludwig meglepetten pislogott. Romanónak külön kérés nélkül lett vizuális reprezentációja a német halakról. Az ujján számolta neki a lehetőségeket, amik kapásból eszébe jutottak:

– Elszedte Francistől a fegyvert és a saját pisztolyával lőtte le, valamelyik hölgyeményünk volt és kicserélte a tárakat, esetleg kiszedett egy golyót belőle csak azért, hogy velünk baszakodjon. Van olyan, akiről tudunk, hogy fegyver van nála állandó jelleggel?

Ludwig orcái kipirultak. Romano felvonta a szemöldökét, mire a német jelentkezett.

– Mint a kibaszott alsósok.

Ludwig krákogott.

– Még valaki?

– Talán Darina, de nem vennék rá mérget. Az öccse elég sokat szokta ölelgetni, és nem tudom, emlékszel-e rá, de…

– ’98-ban lábon lőtte magát emiatt egy kongresszuson, megvan.

– Felinél nincs fegyver, Arthur itthon van, Francis… nem, inkább ne mondj semmit.

Pedig Francis már nyitotta a száját. Csalódottan becsukta. Ludwig egészen hálásnak tűnt.

– Bernadette szerintem nem hord fegyvert, Antonio meg… róla és Emmáról te tudsz többet.

– Toninál legfeljebb bicska lesz. Emmánál szokott lenni stukker, általában combfixes.

– Honnan tudsz te ennyit Emma fegyvereiről? – kérdezte hökkenten Ludwig.

– Hosszú téli esték, amikor Tonival éppen szakítóhullámon voltunk.

Ludwig sarkon fordult és otthagyta őket.

A gond az volt, hogy a nyomozás nem akart haladni. Kikérdeztek mindenkit és Romano hiába próbált okoskodni, tárgyalt hosszú percekig Ludwiggal, nem kerültek közelebb a gyilkos személyéhez. Így érte őket a vacsoraidő, amikor is visszamentek az ebédlőbe.

Romano azon kapta magát, hogy gyanakodva méreget mindenkit. Vacsora alatt vagy félig alszik, vagy beszélget valakivel. Ez a valaki általában Toni, Emma vagy Feli szokott lenni, de akkor éppen Ludwig mellett ült, a többiektől kicsit távolabb. Arthur a karácsonyi vacsorára felállított nagy asztalokat ugyan eltakarította, de az ebédlő év közbeni berendezése is gond nélkül ki tudott volna szolgálni legalább húsz főt, így akár úgy is levezényelhették volna a vacsorát, hogy betartják a járványügyi előírásokat.

A zöldségek és gyümölcsök frissek voltak, de a sajtok és a húsok még mindig a karácsonyi hidegtál maradékából voltak. Vacsora után lehetett még kérni a délután folyamán már felemlegetett karácsonyi szilvapudingból is. Arthur korábban azt mondta, hogy a maradékot majd a buli után postázza a fivéreinek, de úgy tűnt, a házigazdájuknak valójában feltett szándéka az egészet egyedül elpusztítani. Egészen savanyú képpel vágott egy meglehetősen véknya szeletett Emmának, amikor a nő kért egy adagot.

A vacsora relatív eseménytelenül zajlott. Beszélgettek, nevetgéltek, Francis vagy a tüntetésekről panaszkodott, vagy azzal traktált mindenkit, hogy van egy nagyon jó sorozata, amit most csinált, és nézzék meg, amennyit készülnek a konferenciákra, tuti mindenkinek van ideje megnézni. Mindenki más meg tök normálisan viselkedett, már amennyire Romano meg tudta állapítani. Egészen addig, amíg Emma be nem fejezte a vacsoráját, és desszertnek maga elé nem húzta a szilvapudingot. Egyetlen kanálnyit evett meg belőle, aztán a torkához kapott és hörögve lefordult a székről.

– A torkán akadt?! – ugrott fel Ludwig azonnal.

Mint szakképzett elsősegélynyújtót, azonnal odaengedték. Emma azonban nem fuldokolt. Hörgött, a szája habzott, kiguvadt szemekkel kapkodott levegő után. Még néhány remegés végigfutott rajta, aztán üveges szemmel meredt a semmibe.

– Mi a franc – tördelte a kezét Arthur.

Romanónak nagyon rossz érzése támadt. Felemelte Emma tányérját és megszagolta a pudingot. Szilva, tisztán érezte, de azon túl… megütögette a hiperventilláló Feli vállát és szó nélkül az orra alá dugta. Feli először nem tudta mit kezdjen vele, de aztán a szemöldöke összeszaladt és a tányért forgatva szimatolt.

– Keserű mandula – mondta ijedten. Romanóra meredt.

– Szerintem is – bólintott rá.

– Hogy mi?! – tépte a haját Arthur.

Egyszerre vágták rá:

– Cián.

Emma egyszerre köhögni és öklendezni kezdett. Ludwig már kapta volna föl, hogy kirázza belőle a falat mérget, de a nő a fejét rázta.

– Vizet adjatok – krákogott.

Francis már töltött is neki.

– Üdv a szellemklubban – mosolygott rá.

– Akárki volt is a gyilkos, ez azért elég genyóság volt! – fakadt ki Arthur. – Komolyan, srácok!

– Egyetértek. – Toni a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Emmát. – A fejlövés még oké, de mérgezés? Mi ez, a tizennyolcadik század?

Emma szédelegve felállt.

– Mi… jaj, inkább hagyjatok leülni…

Már kapott is egy széket. Legyezgette magát, Arthur meg megjelent a maradék pudinggal, hogy Romano orra alá dugja.

– Ugye nem az egész tálat mérgezték meg? – kérdezte rémülten.

A pudingnak olyan sűrű, testes illata volt, mint a karácsonyi bulin egyes töményeknek. Meg néhány országnak, akik ezeket az égetett szeszeket jelentős mennyiségben fogyasztották.

– Nem, ebben nincs semmi.

– Hála az égnek…

Lehet, hogy azt kellett volna mondania, hogy az egész mérgezett. Eléggé annak érezte, amikor a karácsonyi vacsoránál lenyomott a torkán pár falatot. Igazából annak örülhetett, hogy nem jött vissza azonnal. Meg hogy Arthur azóta az egészet kisajátította és nem erőltette a kínálást.

Míg Arthur kimenekítette a tett helyszínéről a szilvapudingot, mindenki más Emmával foglalkozott. A nő mindenkit biztosított róla, hogy már jól van, és a kis halál az imént nem viselte meg túlságosan. Mosolyogva, nyílt tekintettel, bár az élménytől fénylő, kicsit izzadt arccal felelgetett a kérdésekre. A pillantása egy ponton találkozott Romanóéval.

Eleget lakott együtt Emmával ahhoz, hogy lássa rajta, valami aggasztja. Összevonta a szemöldökét. Emma bágyadt mosolyt villantott rá.

Nem hagyták szóhoz jutni. Emmát Francis karon ragadta, és azzal a felkiáltással, hogy frissen szellemmé avanzsált húgocskájának szüksége van egy kis felfrissülésre, kimentette. A társulat szétszéledt, ki-ki visszavonult a maga szobájába. A vacsora romjait otthagyták az asztalon.

Romano csakhamar egyedül maradt a helyiségben. Elgondolkodva nézte a tányéron hagyott vegyi fegyvert. Megint felvette, megszagolta. A méreg keserű szaga marta az orrát. Átfordította a süteményt a másik oldalára. A szaga ugyanolyan volt. A mutatóujjával megbökte, majd lenyalta az ujjbegyére tapadt apró, barnás-lilás pudingdarabokat.

Nyoma sem volt a cián keserűségének.

Még egyszer megnézte az asztalt. Az egyik széket otthagyták felborulva, rajta Toni zakója, mint egy halotti lepel. Ludwig hiába pattant föl azonnal segíteni, arra azért volt ideje, hogy a maga kötött kardigánját rendesen a szék háttámlájára terítse.

Annyira még hajlandó volt, hogy a vacsora romjait behajítsa a hűtőbe, de a koszos tányérokat hagyta az asztalon. Egészen megfáradt ennyi produktivitástól. Benézett a kamrába, de egy lélek se volt ott, Arthur meg pláne. A puding biztonságban, hímzett konyharuhával letakarva pihent a polc tetején. Ha már egyszer ő volt az utolsó, aki fölment, gondja volt rá, hogy mindenhol lekapcsolja a villanyt, elvégre klímatudatosság, vagy mi a tosz.

Ezzel együtt szemtanúja volt, ahogy Bernadette pizsamában bekopog Darinához. Feli hangját Ludwig szobájából hallotta, Francis is éppen beszélgetett valakivel. Romano remélte, hogy tényleg csak beszélgetni fognak, szobaszomszédok voltak, ő meg aludni szeretett volna.

Igazából számíthatott volna rá, hogy Toni egy ponton megjelenik az ajtajában.

– Szia.

– Már majdnem aludtam, te segg.

– Oh. Hát, jó neked. Én csak forgolódtam.

– Na és?

– Ümm.

– Nyögd már ki! Vagy legalább gyere be és csukd be azt a rohadt ajtót.

Toni gyorsan átlépte a küszöböt. Romano nem hallotta a mezítlábas lépteket a szőnyegen. Már éppen odafordult, hátha a sötét szobában látja, hogy mi a fenét csinál Toni és lebaszhatja, aztán hallotta a zár kattanását.

Alig hallotta Toni motyogását:

– Hát, nem tudom, hogy te hogy tudsz ilyen nyugodtan létezni, de szerintem egy kicsit kínos, hogy hullunk, mint a legyek.

– Kilencből kettő, az szerintem még egész jó arány. Nyugi.

Toni nem mondott semmit és főleg kérdezett. Mire Romano kettőt pislogott, már befészkelte magát mellé. Morogva kecmergett a franciaágy közepéről a szélére, gondosan ügyelve rá, hogy megfelelő mennyiségű takaró maradjon nála. Mocorgás közben a rugók nyikorogtak a matracban.

– Nem jó dolog arra ébredni, hogy mindjárt meghalok.

Abbahagyta a fészkelődést. Terhes csönd állt be. A radiátor halkan zörgött.

– Úgy csinálsz, mintha még soha nem haltál volna meg.

– Azért nem a kedvenc hobbim.

– Holnap a végére járunk a dolognak, rendben?

– Mi ketten? Mi lett Ludwiggal?

– Úgy értettem, hogy én és a krumplihuszár.

– Oh.

– Fogd be, légy szíves, és szunyálj.

Tudta, hogy Toninak néha gondot okoz az alvás. Valamikor akkor szedte össze ezt a tulajdonságát, amikor úgy döntött, hogy embereket fejbe lőni mégsem poén. Lehet valami kapcsolat a civilizálódás és az elpuhulás között. Nem mintha Romano annyira rajongana a kiszenvedésért.

Arra a szörnyű érzésre ébredt, hogy zuhan. Torkában dobogó szívvel kapott kapaszkodó után. Toni elégedetlenül felmordult, mert a kapaszkodó az ő arca volt. Ő meg azért zuhant, mert a spanyol leszorította az ágyról és éppen készült a padlón kikötni.

– A kurva anyádat, azt.

Toni még egyszer felhorkant, amikor elengedte az arcát, aztán aludt tovább.

Egy gyors fürdőszoba-kör után a gyomra is bejelentkezett, szóval kissé álmosan, valamivel borzasabban és hatványozottan nyűgösebben megindult lefelé. Az ebédlőasztal üres volt, a konyhában pedig egy sürgölődő Felit, egy tébláboló Ludwigot és egy szikszalaggal kiragasztott Francis-sziluettet talált.

Tanácstalanul megállt.

– Ciao – mosolygott rá Feli. – Mi az?

– Meghasonlottam.

– Oh?

– Előbb főzzek kávét vagy egyek valamit?

– Most raktuk fel a kotyogóst, mindjárt lesz kávé.

Elégedett mordulással cserkészte be a hűtőt. Kiszúrt magának némi sonkát meg töltött tojást. A sonka széle már kezdett megszáradni, a tojás krémje is kemény burkot növesztett. Lehajította a szerzeményeit a konyhapultra és felült mellé. A krumplihuszárra nézett:

– Mi újság?

– Reptéri gyakorlaton megtalálom a golyókat a kifutón, nem hiszem el, hogy egy huszonegy négyzetméteres konyhában nem találom – válaszolt Ludwig.

Romano inkább nem kérdezte meg, hogy honnan a pontos alapterület. Kinézte a németből, hogy még ki is mérte. Mérőszalaggal. Amit a mellényzsebéből szedett elő.

A kávéval ébredt fel annyira, hogy észrevegye, Feli tulajdonképpen nem főz, a német meg inkább Felit nézi és nem a falat.

– Feli, te mi az anyámat csinálsz?

– Hogy én? Hát ellenszert!

Romano, hogy megrökönyödésének méltó hangsúlyt adjon, teljes testtel fordult felé. A dereka megroppant a hirtelen mozdulattól.

– Milyen ellenszert?

– Hát a mérgekre úgy általában. Tudod, ha folytatjuk a gyilkosos játékot.

– Te figyi már, azt tudod, hogy nekünk nem lesz semmi bajunk? Mármint de, ha megeszek egy kiló arzént, akkor meghalok, de aztán feléledek és legfeljebb hányok egyet.

Feli megtorpant meglepetten pislogott rá, aztán vállat vont.

– Hátha Arthurnak valamelyik szobalánya eszik bele a méregbe, amit nekünk szántak.

– Valld be, csak nosztalgiázol.

Feli ajka felfelé görbült. Láthatóan élvezte, ahogy kotyvaszt.

– Azért majd takaríts össze magad után. Hátha nem kapunk mind gyomorgörcsöt az ebédnél.

Ludwig nagyon furcsán nézett rájuk.

– Csak szerintem kiakasztó ez az egész?!

– Mármint?

– Abba kéne ezt hagynunk.

Romano azt vette észre, hogy a szája elnyílik.

– Mi, a célegyenesben?

– Milyen célegyenesben?! Francot nem tudunk!

– A szándékot ismerjük.

– Van rá egy sejtésed, az nem ugyanaz. Figyelj, Romano, nekem kezd elegem lenni ebből az egészből. Nem normális, amit csinálunk, főleg nem az, hogy Feli egy középiskolai kémia-oktatószettel mérgek ellenszereit igyekszik összetákolni.

Feli a tejmelegítő lábosra nézett, amiben zavaros, sárgás lé gyöngyözött. Romano legyintett.

– Felinek nincs semmi baja, csak most kezd belelendülni.

Ludwig idegesen a hajába túrt. Romano nem mondta meg neki, hogy oldalt felborzolta a haját és nem úgy néz ki, mint akit a skatulyából húztak elő.

– Ludwig, ez csak egy játék. Ezzel mindenki tisztában van.

– Emma haláláig én is ezt gondoltam, de azóta megvannak a magam kétségei. Egy kicsit durva volt. Nem szeretnék Cluedóból kacsintós gyilkosra váltani.

– Nekem ez azt jelenti, hogy jó nyomon vagyunk. Az illető beparázott, hogy elkapjuk. Itt a lehetőség!

Ludwig a fejét rázta.

– Nincs itt semmi lehetőség. Kezd nagyon eldurvulni a poszttraumás stresszem, nem akarok újra terápiára járni, elég volt egyszer. Kétszer. Uh. Ne firtassuk.

Romano felállt, odalépett hozzá és két kézzel megragadta a krumplihuszár vállait, mire Ludwig elkerekedő szemekkel megdermedt.

– Higgy magadban, te nagyon hülye. Megcsináljuk.

Hagyta Ludwigot békében golyót keresni.

Romano tűnődve járta végig a szobákat újra. Ezúttal a női társalgóban is kutakodott egy sort, különös tekintettel a sarokban álló gyógyszeres szekrényre. Elég rég volt már amúgy is, hogy ide csak a lányok jöhettek be. Erzsi rúgta fel a szabályt, amikor közölte, hogy ő márpedig biliárdozni fog, és ha neki szabad bejárása van a srácokhoz, akkor a fiúk is bejöhetnek hozzájuk. Amúgy is mély ismeretségben vannak mind, nincs mit takargatniuk.

A könyvtárszoba pont úgy festett, mint ahogy otthagyták, széttologatott fotelokkal. Az újság, amit összetekert és Francist csapkodta vele, felpöndörödött lapokkal, gyűrötten hevert a földön. Az asztalon maradt néhány folt, ahol a poharak és bögrék oldalán lefolyt nedvesség félköröket rajzolt rá.

Arthur dolgozószobája még mindig inkább fegyverterem volt, mint dolgozószoba. A vitrinek fölött címerpajzsok és régi zászló-másolatok kaptak helyet. Mármint Romano feltételezte, hogy másolatok, az eredetiket még ő is biztos helyen tartotta, nem ott, ahol a moly megrághatta, a nap meg kiszívhatta.

A kecskelábú íróasztal mögött Arthur a világ összes jogi könyvét tartotta, felcímkézve a polcot, hogy melyik polcon melyik tengerentúli felségterületének a törvényeit találja. A vitrinajtók gombjain megült por arról tanúskodott, hogy a nyomtatott szövegek helyett mostanában ő is a pdf-ek és a ctrl+F világában él.

Végignézte a fegyvereket. Csak úgy, mert miért ne, ideje végül is engedte és nyomozott, vagy mifene. Az a dolga, hogy megfigyeljen. Arthur majdnem olyan pedáns volt ebben, mint a német fattyak. Minden a maga kimért helyén volt, a neki elkészített tárolóban. A krumplihuszár annyival volt rosszabb, hogy a maga gyűjteményét még otthonra is felcímkézte, mintha múzeumban lenne. Arthur nem csinált ilyet, neki kinn volt minden, azt’ csá.

A kretén angol mélyre eltemetett romantikus lelke persze megint előbújt. Ő se tartott világháborús vagy azutáni fegyvert. A korábban látott rohamsisak az asztal mellett volt a földön. A mellé szórt papírhulladék alapján úgy tűnt, Arthur papírkosárnak használja. A legifjabb puskát Romano 1912-esnek nézte. És ami azt illeti, volt abban a szekrényben valami érdekes.

Ha nem törlik, akkor a por villámgyorsan megül mindenhol. Ebben a helyiségben utoljára karácsony előtt takaríthattak. Mindössze két vitrin ajtógombján nem volt por: ezen, és azon, ahonnan Arthur kiszedte a puskát, amivel tegnap agyon akarta lőni Francis gyilkosát.

Romano nem nyúlt az ajtóhoz. Előrehajolt és tüzetesen megvizsgálta a vitrin tartalmát.

Nem kellett sokáig keresgélnie. Arthur mindegyik fegyver alatt felállított nyolc-nyolc, vagy egy tárra elég golyót. Ebben a vitrinben az egyik puska alatt kilenc volt, és hiába hasonlított a töltény típusa, láthatóan újabb gyártmány volt.

Óvatosan kinyitotta az ajtót és kézbe vette a szabványos, kilenc milliméteres golyót. Az alján a beleütött betűk azt is elárulták, hogy francia gyártmányról van szó.

– Nocsak, nocsak – dünnyögte mosolyogva.

A tenyerén görgette a golyót, úgy ment vissza a konyhába. Ludwig pattanásig feszült idegekkel ült az asztalnál és hallgatta Francist, ahogy a férfi affektálva magyaráz neki valamit egy kiállításról.

– Kipp-kopp, hülyék vagyunk – állt meg Romano az ajtóban.

Francis elhallgatott.

– Mert?

– Te halott vagy, kussolj.

A francia a szemét forgatta. Ludwig letette a kávéscsészét. Romano folytatta:

– Most esett le, hogy te egész végig a fal tövét, meg szemmagasságban nézted a falat.

– És?

– Ha te lőtted volna le Francist, akkor a golyó tényleg lefelé vagy szemmagasságba ment volna, mert magasabb vagy, mint Francis. Viszont Franny a magas sarkú cipői nélkül ugyanolyan magas, mint Arthur, Toni dettó, én viszont köszönhetek a tokájának.

Francis az állához kapott, Ludwig meg a homlokára csapott.

– De hülye vagyok! Ha a gyilkos alacsony, akkor a golyónak felfelé kellett repülni!

Újfent átvizsgálták a helyiséget. Így sem volt könnyű dolguk, a golyó ugyanis a befelé nyíló spaletta és az ablakkeret közötti keskeny résbe repült be, ott csinált elég csúnya nyomot a beugró faburkolatán.

– Szerintem ezt csak azután mutassátok meg Arthurnak, hogy megvan a gyilkos – jegyezte meg Romano válla felett Francis. – Vagy azután, hogy leléptünk, nem akarok itt lenni, amikor azt az üvöltözést lerendezi.

– Nincs benne a golyó – jelentette ki komoran Ludwig.

– Nincs, de van nálam valami más.

Felmutatta a töltényt. Ludwig elvette, megvizsgálta, az arca felderült.

– A hiányzó töltény Francis pisztolyából?

– Bizony.

Ha már egyszer megbeszélték, hogy tökmag, akkor húzott magának egy széket, hogy felérje a golyó ütötte lyukat. Visszakérte Ludwigtól a golyót és belepróbálta a lyukba.

Túl nagy volt. Romano arcán elégedett vigyor terült szét.

– Srácok, adjatok egy napszemüveget.

– Minek.

– Azért, hogy lehessek olyan menő, mint az NCIS-es csávó, amikor azt mondom, hogy megvan a gyilkosunk.

Ludwig nagyon bénán értetlenül nézett, Francis meg harsányan felnevetett. Egyedül Feli nem volt elalélva a ténytől:

– Akkor fölöslegesen dolgoztam?

Mondhat bárki bármit, Romanónak azért volt egy kis érzéke a drámához. Tartotta a száját, amíg a népség fel nem ébredt, és meg nem jelent a földszinten. Ludwig egyre idegesebb lett, aztán személyesen ment fel kirángatni mindenkit az ágyból. Toni ezúttal szerencsére már ébren volt, cserébe egy szál fürdőköpenyben, még nedves hajjal ülhetett le az asztal mellé.

– Hölgyek és urak, tisztelt egybegyűltek! – állt meg Romano az asztalfőn. A beszédkészségén sokat lendített, hogy az imént megivott egy pohár calvadost. – Az elmúlt fél napban részesei voltunk egy kis házi nyomozásnak, remélem, mindenki jól szórakozott menet közben. Itt az idő fellibbenteni a fátylat a gyilkosunkról!

Feszült várakozás töltötte be a levegőt.

– Amit tudunk: tegnap délután Francist agyonlőtték, aztán vacsoránál Emmát megmérgezték. A gyilkosunk tehát nem tétlenkedett. Mi azért fényt derítettünk a kilétére és ez úton is elnézést kérek mindenkitől, akinek végigtúrtam a cuccát, de tudjátok, krimi.

Darina szaggatottan sóhajtott.

– A melltartóim között is turkáltál?

– Néhányat megnéznék rajtad – kacsintott rá.

A nő a tenyerébe temette az arcát.

– A kihallgatás során kiderült, hogy természetesen senki nem látott senkit, nem hallott semmit. Feli az elsőn olvasott, Toni és Arthur biliárdozott, Darina Bernadette-el papírozott, Emma telefonált, Ludwig pakolászott, én meg sziesztáztam. Francis itt volt lenn a konyhában. Valószínűleg rövid szóváltás és egy kéretlen ajánlat után Francis a padlón maradt, a meglehetősen ideges elkövetőnk pedig a hátsó lépcsőn távozott. A szobák átkutatása közben kiderült, hogy az egyikünk fegyveréből hiányzik egy golyó. Itt megjegyezném, hogy mindegyikőtök paranoiás szar és takarodjatok pszichológushoz, nem egészséges ennyi fegyverrel nyaralni menni.

– De kinek a fegyveréből hiányzott a golyó? – kérdezte Arthur felvillanyozva.

– Franciséből.

– Ügyes – hümmögött Bernadette.

– Ezek után vacsoránál megmérgezték Emmát, ráadásul ciánnal. Utóbbit Arthurtól szerezte, akinek hobbija a régiséggyűjtés, mint azzal mind tisztában vagyunk. A cián a női társalgó szekreteréből volt, ebben a fiolában.

Felemelte a csepp üveget.

– Tegnap este találtam itt, az ebédlőben. Toni zakójának a zsebében volt.

Mindenki Tonira nézett. A spanyol rémülten kapta a fejét ide-oda. A szája széle idegesen felfelé görbült.

– Én… nem tudom, hogy került oda…

– Nyilván nem, te ehhez balek vagy.

A társulat felkuncogott.

– A Francis fegyveréből kiszedett egy golyó eltüntetésére pajtásunk a klasszikus tű a szénakazalban-módszert alkalmazta és betette Arthur dolgozószobájában az egyik vitrinbe. Ellenben a golyó helyéből világosan látszik, hogy a kilenc milliméteres golyó túl nagy, kisebb kaliberű fegyvert használt. Az, hogy pont Toni zakójában kötött ki a fiola, az elég kétségbeesett lépés volt, ugyanis nem akarta magánál tartani a fiolát, mert aggódott, hogy esetleg motozás közben megtalálják.

– De nem is motoztunk meg senkit – vonta össze a szemöldökét értetlenül Bernadette.

– Dehogynem, egyvalakit. Emmát.

Romano a belgára mosolygott. A nő arcán fülig érő mosoly ragyogott fel.

– Emmát, aki combra szíjazható kiskaliberű ötlövetűt hord magánál és aki tegnap telefonált egy sort Henrivel, aki egy kicsit felhúzta. Lejött elmesélni a dolgot mindannyiunk kedvenc lelki szemetesének…

– … aki tett egy ajánlatot – bólintott a nő. – Adott pillanatban nem voltam rá vevő. És még figyelmeztettem is!

– Háromszor – hagyta helyben Francis, maximális megértéssel. – Hallgatnom kellett volna rád.

Arthur értetlenül nézett Emmára.

– De mi értelme volt az egész mérgezésnek?

– Halottra nem gyanakszunk, nem igaz? – mutatott rá Romano.

– Hogy jöttél rá? – kérdezte Emma.

Romano felhorkant.

– Kérlek, ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, bármelyikünk rájöhetett volna, ha egy kicsit megerőlteti az agytekervényeit. Azt viszont szeretném megkérdezni, hogy ugye a ciánt nem nyelted le?

– Nem én!

– De hát a tünetek! – kiáltott fel Feli. – Mind láttuk!

– Számát se tudom, hány lakosomat mérgezték meg ciánnal, szégyellném magam, ha nem tudnám eljátszani.

Arthur sötéten méregette.

– És képes voltál egy szelet jó karácsonyi pudingot elpazarolni, hogy eljátsszad, hogy ciánmérgezésed van. Szégyelld magad!

Emma sejtelmesen mosolygott.

– Egy ponton szeretném kijavítani a tisztelt nyomozó urat.

Romano széttárta a karját.

– A kezedben az tényleg ciános üvegcse, viszont a süteményre valódi keserűmandula-olajat öntöttem. A süteményemben nyoma sem volt ciánnak.

– Honnan volt neked olyanod?

– Csodákat művel az arcbőrömmel – rázta hátra a haját.

Arthur az asztalra csapott.

– Még rosszabb! Eljátszottad, hogy megmérgezted a pudingot, én meg kidobtam! Egy teljesen jó adag… ti meg mit röhögtök?!

Arthurt nehéz volt lecsillapítani. Francis kis híján másodszor is meghalt, mikor felvetette, hogy ha már ennyire benne vannak, akkor igazán előszedhetnék néhány körre a rendes Cluedót is.

És ami azt illeti, Alfred később felettébb a szívére vette, hogy akkor játszottak ilyet, amikor ő nem volt a helyszínen, hogy bebizonyíthassa, mekkora hős.

Vége

* Agatha Christie írta, Anglia legtöbbet játszott színdarabja, hat évtizede van műsoron,

** Watsont, gondolom, ismeritek. Hastings kapitány Poirot gyakori szárnysegédje volt.