Nászút #28
O lala!
No igen, ez az új egyetem meg dolgok, nem igazán hagyom magamat
kibontakozni. Avagy most is más dolgom lenne, szóval egy ilyen
extrarövid fejezet következik, mert azért mégis egészen rég
jártam erre. Remélem, azért a minőségen ez nem látszik :|
Egyébként (ha jól számoltam, és nem fogok megint eltévedni út
közben) nagyjából negyven fejezet lesz ez a holmi. Akkor szerintem
mindent kibontok, mindent elvarrok és nem lesznek nagy lyukak a
történetben. Kicsik valószínűleg lesznek. *Tonhal sír*
EGYÉB HÍR, DOBPERGÉST IDE!
Kitahito, az Édes-savanyú kritikák (frissítés: azóta Mértékmegőrző) egyik szerkesztője, volt olyan kedves és kérésemre véleményezte a blogot, annak tartalmával együtt. Ez úton is nagyon köszönöm neki a cikk megírására szánt időt és energiát, illetve elnézését kérem az esetleges kellemetlenségekért.
A kritikát ezen a linken elolvashatjátok. Figyelem, az elején van egy cikk-értelmezés, a blogot érintő konkrét értekezés a beszúrt kép alatt kezdődik.
![]() |
Lili dirndl-ben. Nem fog örülni ennek a fejezetnek, lol. |
Hogyan helyesbítsünk ukrán hárpia módjára
– Nyugodjon
meg, kapitány – ült mellé Ithel. – Itt van a hajóján,
biztonságban.
Roderich
mélyeket lélegzett. Éppen ugyanezt mondogatta magának, ettől
függetlenül még mindig úgy érezte, mintha Kirkland itt ülne
vele a szobában, szemei közé irányított puskacsővel.
– Igaza
volt – vallotta be rekedten. – A fenébe is, igaza volt.
Megdörgölte
a szemét. A szíve még mindig őrülten zakatolt.
– Mit
látott?
– Kirklandet.
– Fals hangzása volt a névnek, hát helyesbített: – Én voltam
ő. Az ő szemén keresztül láttam az eseményeket. Te jó ég,
hányingerem van.
Ithel
vödör híján az üres ágytálat kapta fel és helyezte az
éjjeliszekrényre. Szerencsére a rosszullét éppen olyan gyorsan
elmúlt, mint ahogy jött. Maradt helyette a sokk és a
tisztátalanság érzése.
– Tegnap
is ez volt? – pillantott fel Ithelre. – Kirkland emlékei között
jártam?
– Valószínűleg.
A
hajnal előtti sötétségben csak a csontváz szemeiben égő
lángokat látta, melyek világítottak, mégsem bocsátottak ki
fényt. Érthetetlen. Az egész mágia érthetetlen, és ő
bemocskolta magát vele. Roderich megborzongott és megint
öklendeznie kellett.
– Túl
lesz rajta, kapitány.
– Kirkland
azt mondta, hogy amikor a tengernagy megérintette Honda kövét,
akkor neki három évig tartott, mire túllendült rajta! –
csattant fel.
Megrémült.
Vajon ez a most fellobbant harag hozzá tartozik, vagy Kirkland
emlékein keresztül szivárgott át belé?
– Beszélt
vele? – hökkent meg Ithel. – Hogyan?
– Neki
sem tetszik a kialakult helyzet. – Roderich felidézte, mit is
mondott pontosan a skót. – Azt mondta, ha már nem tud
kirobbantani az emlékei közül, akkor átvisz egy másikba.
– Mit
látott?
– Egy
nappalit, kopott és hiányos berendezéssel, félig megrakott
kandallóval. Azt mondta, abban az udvarházban élt tizenhat éves
koráig. Valamelyik skót sziget volt az.
Megfakult
szőnyegek, viaszolásért síró bútorok. Az ezüst gyertyatartókra
ráfért volna egy alapos fényesítés. A függönyök székei
kirojtosodtak, elrongyolódtak. Fából faragott, csiszolt golyókkal
díszített zsinórokkal fogták félre azokat, hogy ki lehessen
látni az olcsó üveggel berakott ablakon. A kinti alakok
elmosódtak, torzultak a hengerelt üveg hajlásai nyomán. Az egyik
hullám szivárványosra tört fényt bocsátott az ablakpárkányon
heverő levélkupacra.
Roderich
megmasszírozta az orrnyergét, hátha az álom észreveszi, hogy
ébren van és csillapodik a végtelen közlékenysége. Egy
pillanatra mintha megérezte volna megérezte a vékony határt,
melyet minden alkalommal átlépett, ha az álomra gondolt: egyik
pillanatban még a tudatlan nézelődő érdeklődésével
szemlélődött, a következőben már belefolyt a skót emlékeibe
és tudta, azért rongyos a függöny, mert nem volt pénze
szolgálókat tartani, ő maga pedig nem tett különbséget mosás
közben a saját strapabíró ruhái és a függöny finom szövete
között. Egy pillanatra átélte az irracionális félelmet, hogy ha
túl sokáig fényesít valamit, akkor az egy idő után formáját
veszti. Meg mert volna esküdni rá, hogy ha letettek volna elé száz
különböző kéz által írott levelet, azonnal megmondta volna,
hogy melyeket írta Mr Saes, Mr Gwynne vagy Mr Ó Caiside. Mivel a
sötét kajütjében az orráig se látott, még élesebbek voltak a
lelki szemei előtt a képek, amin az ismeretlen, mégis hozzá
tartozó kezek pörgetik a leveleket. Mindegyiket William Ainsley
névre címezték.
Milyen
különös lehet olyan névvel élni, mely igazából nem is a
sajátja! Egyáltalán, lehet, hogy Scott Kirklandet valóban
William Ainsleynek hívják, csak befogadták a családba? Ha így
van, akkor talán nem kell aggódnia Stasya kijelentése miatt, hogy
egy fae-vérű tudomást szerez a valódi nevéről.
Mélyen
legbelül természetesen tudta, hogy ez a reménye annyit ér, mint
egy marék mogyoró.
– Nézzük
a jó oldalát! – Ithel legalább olyan vidám hangszínt ütött
meg, mint amilyet Tino szokott. Roderich szkeptikusan fordult felé.
– Ha neki tényleg nem tetszik, hogy maga ott van, és tenni is
hajlandó azért, hogy maga ne legyen ott, akkor az úr képességeit
ismerve, hamarosan nem lesznek ilyen jellegű problémái.
– Hát,
ha a valóságban is lepuffant, akkor bizonyosan.
Megdörgölte
a mellkasát ott, ahol az álombeli golyó érte.
– Minden,
ami az álomban történik, ott is marad – biztosította Ithel. –
Lelőtte önt?
– Igen.
Egy pillanattal korábban még ott sem volt az a pisztoly.
– Több
lehetséges indokot is tudnék mondani, hogy ez miképpen
történhetett. Egy ideig egymagában volt, ugye? Mármint, nem
azonnal kezdett Mr Kirklanddel beszélgetni, nemde?
– Nem.
Volt előtte egy… khm, kínos pillanat Marianne Bonnefoy-hal. Vagy
Kirklanddel, nem tudom eldönteni.
– Marianne
Kirkland? – Ithel szemeiben a meglepetéstől megnyúltak a lángok.
– Igen.
Marianne Bonnefoy az én… illetve, Herr Kirkland sógornője. –
Roderich a tenyerébe temette az arcát. – Mein Gott, egy
pillanatig azt hittem, hogy az a cemende az én sógornőm.
– Nocsak.
De ne aggódjon, kapitány, ezek az érzések hamarosan elmúlnak.
– Remélem
is.
Kemény
valamit érzett a jobb vállán. Megrettenve hajolt el; késve vette
észre, hogy Ithel csak megnyugtatásképpen vállon akarta
veregetni.
– Elnézést
– szabadkozott. – Megijesztett.
– Nem
mondhatom, hogy meglepődtem – göcögött Ithel. – Úgy vélem,
Mr Kirkland először csak azt tudta, hogy ön a fejében van, azt
nem, hogy pontosan mit lát. Azért volt szerencséje belepillantani
egy valós emlékbe, mert nem találta meg önt azonnal. Utána
elvitte önt máshova, egy emlékekből épített álom-helyszínre.
Valószínűleg azért a skóciai otthonát választotta, mert elég
időt töltött ott egyedül, így az álombeli idő megállításával
nem kellett külön erőt elhasználnia. Az pedig, hogy lelőtte,
annak tudható be, hogy minden erejét felemésztette a hamis kép
fenntartása.
– És
amikor álmunkban meghalunk, felébredünk – fejezte be a
gondolatmenetet Roderich. Eltűnődött. – Gondolja, hogy
információhoz is juthatunk ezzel a módszerrel?
– Mire
gondol, kapitány?
– A
hátfáján játszott és énekelt, amikor elaludtam. Nem emlékszem
a váltásra két dallam között, de az emlékben Kirkland énekelt
a tengernek.
– A
tengernek?
– Igen.
– Olyan élénken élt benne a dallam, hogy akár el is tudta volna
játszani. A szöveget már nem tudta volna ilyen biztosan
visszamondani, az idegen szavak helyes kiejtéséről már nem is
beszélve. Csak a dal lényegére emlékezett. – Egy lányról
szólt.
– És
utána Marianne Bonnefoy-hal beszélgetett? Azt meg tudná mondani,
hogy milyen régi lehet ez az emlék?
– Fogalmam
sincs – vágta rá kapásból. Rögtön utána szöget ütött a
fejébe valami. – Mégsem. Heidi húga, Bonnefoy ezt mondta. A
Kereskedő húgára célzott, és a ködöt nézték, tehát az
elmúlt két héten belül történhetett.
Finom
kopogtatást hallott. Nem tudta mire vélni; végül arra fogta, hogy
Ithel az élőkre jellemző mozdulattal az állát vakargatja és azt
hallja.
– Ki
ez a Heidi?
– Adelheid
Zwingli, a Kereskedő. Eltűnt a húga, arra gyanakodnak, hogy a
tengernagy az ő vallomása alapján jutott el hozzá. Én annyit
tudok, hogy a nő egyik összekötője hajóra szállt, márpedig
Herr Bondevik elől, a saját szavaival élve, senki nem menekülhet
a tengeren.
– Ha
A bolygó hollandi az én szolgálatomban lenne, előlem se
menekülhetne senki – hümmögött Ithel.
Roderich
fáradtan főlt az ágykeretnek. Hallgatta, hogyan nyikorog a fa a
hajó mozgásával. Érezte a remegéseket, mely a lány hullámokkal
végigfutott a deszkákon. Ellazult és egy pillanatra eggyé vált a
hajójával.
Azon
kapta magát, hogy elpilledt és a gondolatai szabadon sodródnak a
félálom mezsgyéjén. Pillanatok alatt éber lett.
– Nem
tudja, mennyi az idő?
– Hamarosan
hajnalodik.
Mélyen
beszívta a levegőt és az elkövetkező nap kihívásaira gondolt.
A teendői feléig se jutott el, máris elment a kedve az egésztől.
Nagy sóhajjal kászálódott ki a paplan alól és a félrehúzódó
Ithel mellett tapogatózni kezdett a mécses után.
– Segítek
– hallotta a csontváz hangját.
Pár
pillanaton belül már égett is a világosság. Roderich hunyorgott.
Lámpa helyett a szemüvegét kereste tovább, közben fázósan
dörgölte a karjait.
– Az
ember azt hinné, hogy dél felé melegebb van – dörmögte.
– Hűvös
van ma reggel. És ne feledje, Skóciával álmodott, az kilophatja a
tagjaiból a meleget.
– Mégis
hány ponton fogja ez a csoda befolyásolni az életem?! – fakadt
ki fojtott hangon.
Ithel
körülményesen vállat vont. Belecsikordultak a csontjai, amitől
Roderich hátán égnek állt a szőr.
A
gondolatai elterelésére a munka mindig is jó módszer volt.
Szerencsére Vladimir jól összekavarta az íróasztala tartalmát,
a papírokat pedig másmilyen, Roderich számára elsőre teljesen
értelmetlennek tűnő rendszer szerint gyűjtötte csomagba, így
el tudta foglalni magát. Éppen a kormányosát szidta, mikor az
emlegetett szamár bejött és szólította a reggeli ceremóniára.
A
néhány óra alvás közel sem volt elég ahhoz, hogy kipihentnek
érezze magát, viszont soknak bizonyult ahhoz, hogy minduntalan le
akarjon ragadni a szeme. Maradt helyette a kókadtság, a sötét
pillantások és a szokásosnál nyersebb hangszín. Rámordult a
beosztottjaira, majd azon nyomban meg is rémült, hátha nem a saját
akaratából cselekedett. Kora délre ez a bizonytalanság már
kikészítette és legalább olyan rojtosak voltak az idegei, mint az
álombéli függöny.
– Kipp-kopp!
– robbant be hozzá Tino. – Hogy van?
– Remekül
– felelt rezignáltan. – És maga?
– Kicsattanok!
– nevetett a tiszt. – A tengernagy úr átnézte a tegnapi
listánkat, tett hozzá néhány megjegyzést, de egyébként azt
mondta, hogy szép és alapos munka.
Végre
valami jó hír! Roderich elmosolyodott. Átvette az írást Tinótól
– figyelmen kívül hagyta, hogy a papír egy nap alatt képes volt
saláta-állagot felvenni –, és átfutotta a a tengernagy szálkás,
vésett rovásoknak is beillő sorait. Spanyol Flottakikötő túl
közel.
– Köszönöm,
hadnagy.
– Szívesen
máskor is. Bármi egyébbel a szolgálatára lehetek?
Roderich
felnézett.
– Igen,
lehet. Volna néhány kérdésem, mennyi ideje van rám?
Tino
könnyedén felnevetett. A fal mellől egy széket Roderich asztala
elé húzott és kényelmesen elhelyezkedett.
– Amennyit
csak akar, uram. Éppen ráérek.
Csapjon
bele egyből? Legyen.
– A
tengernagy úr azt mondta, hogy van informátoruk a Kereskedőhöz.
– Így
van.
– Ez
a személy gondolom, most nem elérhető. Úgy értem, nincs a
Dommedagon.
– Nem,
nincs, a tengernagy úr panaszkodott is miatta – csicsergett Tino.
– Azt mondta, könnyebb lett volna Neiti Zwingli szóra bírása,
ha a húgát nem hagytuk volna Bostonban.
Egy
kicsit meglepte, hogy ilyen Tino ilyen könnyen elmondta ezt, amikor
ő olyan sokat gondolkodott rajta, miképpen lehetne kiszedni belőle.
Igyekezett úgy csinálni, mintha nem ez lett volna minden, amit
tudni akar.
– Valóban
kár. Kérdeztem volna tőle néhányat.
– Nem
hiszem, hogy közlékeny lett volna magával. – Tino… feszengett?
– Tudja, a kisasszony éppen a menetrend szerinti londoni
hajójáraton utazott, mikor elfogtuk. A tengernagy úr nem szereti a
hölgytársaságot a hajóján, ezért szinte azonnal kikötöttünk
vele. Volt még néhány rövidebb utunk akkoriban, és… üh.
– Igen?
– Nos,
aaa… a börtönparancsnok nem volt olyan gáláns a hölggyel, mint
maga a nővérével.
Roderich
szemöldöke kérdőn felszaladt, mire Tino magyarázkodott:
– A
tengernagy úr panaszt nyújtott be, mert meghagyta, hogy a
távollétében senki egy ujjal se merjen hozzáérni az ifjabb neiti
Zwinglihez, de hallottam panaszkodni a talpasokat, amiért a
parancsnok kisajátította magának a hölgyet.
Nem
tudta fenntartani a nyugalom látszatát. A feltörő epe marta a
torkát, az arcára kiült az undorodó fintor.
– Nekem
is ez volt a véleményem – sietett leszögezni Tino. – Abban…
nem vagyok benne biztos, hogy a tengernagy úr azért emelt panaszt,
amit a parancsnok tett, vagy azért, mert megszegte a parancsot, de
én magam elítélem a nőkkel szembeni ilyetén erőszakot.
– Mert
a másmilyen erőszakot nem? – tört ki belőle.
– Amennyiben
fegyverrel nekem támadnak, vagy erre utaló magatartást tesznek,
kérem, ne várja tőlem, hogy az etikettre hivatkozva hagyjam magam
lepuffantani.
– Ez
ellen semmi kifogásom – széles kézmozdulatot tett. – Sőt,
magam is úgy vélem, hogy a női nem ilyen értelemben megérdemli
az egyenlő elbánást. Viszont, valahányszor Zwinglivel beszéltem…
mert néha előfordult, reménykedtem benne, hátha megered a nyelve
egypár kedves szótól, de ez a reményem persze hiábavalónak
bizonyult… a hölgy kivételesen értelmesnek tűnt. Választékosan
fejezte ki magát, mind angolul, mind németül, ráadásul akkor is,
mikor éppen fájdalmai voltak. Ebből arra következtettem, hogy a
Fräulein jó nevelést kapott.
Tino
hümmögött.
– Egyszer
volt szerencsém látni az ifjabbik Zwinglit. Nagyjából úgy
képzelje el, mint a nővérét, csak… – összeszorított
szájjal, a csuklójával körözve kereste a szavakat. – Tudja,
na! Amikor ránézett a Kereskedőre, magának is egy madár jutott
eszébe?
– Egy
madár?
– Igen.
Kicsi, könnyű, légies. Természetesen valami ragadozó lenne, elég
volt csak a szemébe nézni. Vércse, vagy héja. A húga viszont egy
énekesmadár; még kisebb, még vékonyabb. Nem kérdeztem meg, hogy
pontosan mit műveltek vele, míg mi odavoltunk, de mire a tengernagy
úr legközelebb kihallgatáshoz kérte, a neiti inkább olyan volt,
mint egy megtépázott, ázott veréb.
Roderich
komoran bólintott.
– És
képesek voltak otthagyni?
– Természetesen
nem! – háborodott fel Tino. – Először úgy volt, hogy az
észak-karolinai Port Brunswickben hagyjuk a kisasszonyt az
akasztásig, de a tengernagy úr méltatlannak ítélte az ottani
állapotokat, ezért végül Bostonban kapott egy cellát. Ott is
marad még egy darabig, a törvény tiltja az állapotos nők
kivégzését.
Az
ajkába harapott.
– Azt
mondta, kisebb küldetésekre mentek, hadnagy.
– Az
utolsó az utunk volt Európába. Három hónapig voltunk távol,
akkor mentünk vissza Charlestonba, majd onnan Brunswick érintésével
hajóztunk fel a Hudson-öbölhöz. Kitettük Bostonban a neitit,
majd útnak indultunk a sarkkör irányába, amikor tudomást
szereztünk az ön afférjáról a Trinitével és
visszafordultunk.
Elnehezült
a szíve. További mondandó híján még egyszer megköszönte
Tinónak, hogy áthozta a listát és leült vele beszélgetni, majd
megígérte, hogy a javított és tisztázott listát még a délután
folyamán átviszi a Dommedagra. Tino mosolyogva, a csákóját
lekapva meghajolt. Abban a pillanatban nem mérges volt rá a
vidámsága miatt; inkább irigyelte azt.
Kénytelen
volt tisztelettel adózni Heidi informátorai előtt. Ezért kellett
neki a térkép Brunswickról és a karolinai börtönökről! Csak
tudni akarta, mi lett a húgával.
Adta
magát a következő nyűg, hogy mégis hogy a hét pokolba fogja ezt
elmondani neki.
Heidi
valószínűleg már keresztet vetett a lányra. A bűnözőket
rendszerint csak addig szokták fogva tartani, amíg le nem zajlik a
tárgyalás és ki nem szabják a büntetést. Mindkét Zwingli
számlájára írható több olyan vétek, amiért önmagukban is
akasztás járna, így a kishölgy életét jelenleg csak az óvja,
hogy megesett a fogva tartóitól. Amint megszül, felkötik, a
gyereket meg kiadják egy lelencházba. Már ha túlélik a szülést.
A
Kereskedőben a karakán jelleme ellenére tényleg volt egy halovány
árnya a törékenységnek. Nem tudta kinézni belőle, hogy gond
nélkül ki tudjon hordani és meg tudjon szülni egy gyereket. Ahhoz
Elizaveta széles csípőjére és erejére van szükség. Elég csak
a saját anyjára gondolnia, a számtalan vetélésre és a halva
született gyerekekre, hogy biztos legyen ebben.
A
paraván mögött Ithel nekiállt neszezni, ami kirántotta az egyre
borúsabb gondolatok spiráljából. Megrázta magát és erővel a
feladatai felé fordította a figyelmét. A rossz gondolatok
természetesen nem voltak hajlandóak csak úgy elhagyni őt, végig
ott motoszkáltak az elméje hátuljában, újabb és újabb
kérdésekkel bombázva őt, míg a tengernagy jegyzetei szerint újra
átnézte Dél-Amerika karibi partjait. Voltak az egyszerűbb,
egészen érthetetlen okokból felmerülő kérdések, például
mikor és miképpen került Ithel a kabinjába, illetve nehezebbek;
való igaz, alkut kötött a Kereskedővel. Na de mikor fog újra
találkozni vele, hogy beteljesítse az adott szavát?
Valószínűleg
soha.
Ithel
még akkor is szöszölt, mikor elkészült a lista javított
változatával. A halk koccanások, dobbanások, súrlódó
szisszenések továbbra is megakadályozták, hogy elmerüljön a
gondolataiban, de ezek egy idő után már inkább zavarták. Csak az
tartotta vissza, hogy hátramenjen a paraván mögé jól leteremteni
a csontvázat, hogy félt, ez nem az ő haragja, hanem a láthatatlan
köteléken keresztül Kirklandé.
Volt
egy pont, ami után nem bírta tovább. Kész lett volna a körmeivel
lekaparni a tapétát, csak legyen látszata a munkájának. Fogta
hát a papirost, melyen néhol még fogott a tinta és átballagott a
tengernagyhoz.
Épp
a legjobbkor jutott eszébe.
Tino
a helyettese után kiáltott, mikor Vladimir közelebb kormányozta
egymáshoz a két hajót, hogy át tudják tolni a pallót. Ő
köszöntötte Roderichet a fedélzeten.
– Lehet,
hogy nem jó ötlet most bemenni hozzá. Az elmúlt egy órában
felváltva üvöltözött Katyusával és… Sigurðurral.
A
rövid szünetet nem tudta mire vélni. Talán Tino eredetileg a
tengernagy öccseként akarta megnevezni a fiatalembert? Való igaz,
nem lenne célszerű ezt meglobogtatni.
– Márpedig
én most fogok beszélni vele. – Meglobogtatta a papírt. – Még
indokot is hoztam.
– Maga
tudja – rántotta meg a vállát Tino. – Akarja, hogy elkísérjem?
– Ha
kíváncsi arra, hogyan fog letromfolni, feltétlen.
Tino
könnyedén felnevetett. Követte a kapitányt, miután ő két
koppantás után belépett az ajtón. A tengernagy éppen kiselőadást
tartott és a mondat közepén járt, mikor félbeszakította. Még a
fel-alá járkálást is abbahagyta, hogy a botlábán feléjük
forduljon és gyanakodva Roderichre hunyorogjon.
– Már
csak maga hiányzott – mordult fel. Újra kezdte a kopogva
sétálást. – Együtt a díszes társaság valamennyi tagja.
Nem
igazán értette, miről is van szó. Félrelépett, beengedte Tinót,
és betette maguk után az ajtót. A tengernagy közben folytatta a
monologizálást, és Roderich nem hallotta, pontosan mikor is vesz
levegőt.
– Hány
kalóztanyát számoltunk fel csak az elmúlt évtizedben? Hányszor
fordult elő olyasmi, hogy egy hajót sem tudtatok elkapni? – A
megvető pillantást ezúttal Katyusának címezte, aki behúzott
nyakkal, a lábujjait fixírozva álldogált a sarokban. – Mégis
miféle magyarázatot tudsz adni arra, hogyan lehetséges az, hogy az
összes tortugai mocsok meg tudott lógni?
Katyusa
reszketett és megpróbálta még kisebbre összehúzni magát. Nem
úgy Sigurður, aki a fal mellett terpeszkedett egy méretes fotelben
és a körmeit piszkálta.
– Mondtam
már. Betegek vagyunk. Romlik a hatásfokunk.
– Eddig
kutya bajotok sem volt.
– A
kapitány tízéves ciklusok szerint él, Lukas! – emelte fel a
hangját. – Ide két hónapra lenne a szokásos fordulónap, de a
kapitány harminc éve nem lépett a szárazra. Elég hosszú idő ez
ahhoz, hogy megbetegedjen?
– A
kapitányod halhatatlan! – felelt paprikásan Bondevik.
– Attól
még lehet beteg! És a fene se tudja, mi történik akkor, ha nem
lesz alkalmas a feladata ellátására!
A
tengernagy káromkodott egyet norvégul és elfordult az öccsétől.
– Maga
mit akar?
– Meghoztam
a javított listát – emelte fel a papírt Roderich. – Ha jók a
következtetéseink, akkor sikerült tizenhétre szorítani a
lehetséges helyszínek számát.
A
tengernagy kitépte a kezéből a listát és a térképe mellé
sántikált. Apró jelölőket helyezett a megnevezett helyszínekre,
majd mereven szuggerálta azokat, hátha valamelyik sikítófrászt
kap és elmondja, hol van a Trinite.
Roderich
pillantása elvándorolt, a tengernagyról az egyszerű, geometrikus
mintájú spanyolfalra. A Trinitén kihallgatott
beszélgetésekre gondolt, a kijelentésre, hogy a tengernagy több
mágikus tárgyat is őriz a hajón, melyek közül az egyiknek nagy
ereje van. Hirtelen hálás volt érte, hogy Kirkland erről nem
kérdezett az álomban. Végig az igazság beszélt belőle;
valószínűnek tartotta, hogy elmondta volna, a skót férfit
megcsalták az érzékei, mert valóban a kanjut őrzik a hajón.
Legalábbis legutóbb arról volt szó, hogy ilyen értékes tárgyat
a tengernagy nem fog Bostonban hagyni.
– Jó
lesz – dörmögte a tengernagy. – Tino, ha felszállt a köd,
akkor a szokott módon megkerüljük a helyszínt.
Roderich
összevonta a szemöldökét, Katyusa zavartan felnézett, Sigurður
pedig egyenesen felült. Olybá tűnt, hogy egyedül Tino értette,
mire is utalt a tengernagy az imént. Gondosan nem mondott egy szót
sem, csak vidoran bólintott.
– Mennyire
súlyos ez a ti betegségetek? – támaszkodott az asztalra a
tengernagy.
– Eléggé
– felelt Sigurður gyanakodva.
– Mire
lenne szükségetek?
– Legalább
három napra, amíg végezhetjük az eredetileg nekünk rendelt
feladatot és még egy napra, amikor a kapitány kimehet a szárazra.
A
tengernagy összeszorított ajkakkal meredt az öccsére, aki
érdektelenül bámult rá vissza. Roderich észrevette, hogy
Bondevik egyik ujja egyre idegesebb ritmusra dobol hang nélkül az
asztalon.
– Erre
visszatérünk – határozta el magát a férfi. – Később.
Sigurður
megrántotta a vállát.
– Már
ha lesz később.
A
tengernagy gyanúsan vörösödni kezdett, de bármit is akart
mondani, végül visszanyelte. Roderichhez fordult.
– Van
egyéb jelentenivalója?
– Nincs,
uram.
– Ma
is óhajtja néhány katonáját megmártóztatni?
– Nem,
uram.
– Az
előzőeket minek dobta ki? Még egy darabig nem kap utánpótlást.
Ez
váratlanul érte. Azt hitte, a halálbüntetés a tengernagy legelső
ötletei között van.
– Sorozatos
parancsmegtagadás volt a vád, uram. Továbbá miattuk szöktek meg
a kalózok, ezt igazán nem hagyhattam folyomány nélkül.
– Csodálom,
hogy rászánta magát! – horkantott megvetően.
Sose
fogja megérteni ezt az embert.
A
tengernagy intett neki, hogy leléphet, de éppen erről jutott
eszébe még valami, amit meg akart kérdezni. Egészen hosszú
ideje, ami azt illeti, de valamiért mindig kicsúszott a fejéből.
– Még
egy kérdésre, uram.
– Ki
vele.
– Hogy
került az a… Ithel a hajómra?
Tényleg
rossz lehet a névmemóriája, ugyanis látta rajta, hogy nem tudja,
kiről beszél.
– A
csontváz, utam.
– Ah!
Átküldtem köpenyben, még az éjjel. Parancsot kapott, hogy
rejtőzzön el. Elméletileg még a helyettese sem tudja, hogy ott
van.
– Értem…
bemutathatom neki, uram? Herr Popescu gyakran bejön a kajütbe, nem
akarom, hogy szívszélhűdést kapjon, amikor meglátja.
A
tengernagy megvakarta az állát. Az ujja alatt sercegett a több
napos borosta.
– Nem.
Mondja meg annak a nyomorultnak, hogy ha magán kívül mással is
szóba merészel állni, vagy megmutatja magát, akkor azt nagyon
megkeserüli.
Katyusa
értetlen, bizonytalanságtól vékony hangon szólt közbe:
– Bocsásson
meg uram, de önnek csak a hollandi legénységé tartozik
feltétlen engedelmességgel. Bárki legyen is az úr, nem tartozik hozzánk, ő
nem…
Nem
fejezhette be. Bondevik visszakézből szájon vágta, de úgy, hogy
a nő a földre zuhant. Sigurður máris talpon volt, az indulatoktól
megfeszült arca még soha nem hasonlított jobban a tengernagyéhoz.
Roderich azon kapta magát, hogy egy lépéssel közelebb van Katyusához, azonnal meg akarja védeni, elvégre a gyengébbik nem
képviselője. A józan ész visszatartotta attól, hogy rárivalljon
a felettesére.
– Kérem,
uram – szólt Tino.
A
tengernagy mord pillantást vetett a kormányosára és ellépett az
állát masszírozó nő mellől.
– Egyszer
kivágom valamelyikőtöket a krakennek – dohogott a férfi. – Ki
innen mind a kettőtökkel! Egyetlen napot kaptok, egy perccel
sem többet! Kezdjetek vele, amit akartok, de holnap ilyenkorra te
– szúrt a mutatóujjával Katyusa irányába – itt legyél!
Téged ne is lássalak, Sigurður.
A
fiú dacosan felszegte az állát és gúnyosan meghajolt.
Felsegítette Katyusát a földről, majd mintha az ajtót csak
hobbiból adták volna a hajóhoz, a falon át távoztak.
– Ha
csak feleolyan jól viselnék magukat, mint a fogoly… – dünnyögte
Bondevik.
Roderich
azonnal hegyezni kezdte a fülét, de a tengernagy további
érdekességek fejtegetése helyett csak a fejét csóválta és az
asztal mögé ülve elkezdte lehámozni magáról a műlábát. A
kapitány ezt elkönyvelte végszónak és távozott. Nagyon meg
akarta kérdezni Tinótól, hogy milyen is az a „szokott módon”, de a norvég bizonyára nem véletlenül fejezte ki
magát úgy, ahogy. Az is erősen bökte a csőrét, hogy Tino
hátramaradt, nem jött ki vele együtt.
Magában
átkokat szórt arra a kettőre és visszament a maga hajójára. Jól
letromfolt két matrózt, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt róla,
hogyan kell megkötni egy csomót, és még az sem bolygatta meg,
hogy nem kéne mérgesnek lennie. Helyette a palló és a kapitányi
kajüt ajtaja között található pár méteren az élő fába is
belekötött.
– De
legalább a köd oszlik… – sóhajtott fel, ahogy belépett és
becsukta maga mögött az ajtót.
– Rossz
napja van? – fogadta Ithel vidám csilingeléssel.
Sötét
pillantást vetett a csontvázra, aki lazán a csípőjére
támasztott hárfával állt. Mellette addig zenél, ameddig jólesik, szereti a zenét. Legfeljebb azt hiszik a hajóstársai, hogy
magában hárfázgat. Mintha valaha csinált volna ilyet. Ő
szerencsére nem egy az istenverte Kirkland-testvérek közül, hogy
doboljon, meg fuvolázzon, meg…
Visszanézett
Ithelre. A tarkójában iszonyúan idegesítően bizsergett az érzés,
hogy valami nem-nem-nem stimmel.
Belenézett
Ithel kékeszöld lángokkal égő szemébe és megrohanták Kirkland
emlékei.
A
William Ainsley-nek címzett levelek az ablakpárkányon. Egy virágos
kedvű fiatalember, aki könnyedén nevetett, kifolyt a kezéből a
pénz és pillanatok alatt felszívódott, ha felelősségre akarták
vonni. Heves mozdulatokkal átsatírozott hibák a levelekben,
panaszok a hárfaleckékre és arra, hogy William milyen utálatos
leveleket ír, amikor rossz napja van. Neki tartott a legtovább
megszokni, hogy nem az a neve, amit egész addigi életében annak gondolt.
Éles fény, a fiatalember sikolya. Egy törött testet rejtő
koporsó és egy utoljára elénekelt dal, mely alól hiányzott a
hárfás szólama. Az aláírás Ithel Gwynne.
Villámcsapásként
érte a felismerés.
– Maga
Owen Kirkland.
>>> Folytatás >>>
Ma jöttem rá, hogy még kijövetelekor elkezdtem olvasni ezt a fejezetet. De nem fejeztem be... máig.
VálaszTörlésÉs te szent Atyaúr Isten! *mély levegő*
Szóval várom a folytatást mert whá. Jó lett mint mindig. :D
Szia!
TörlésHát... hát az nem most volt. Nagyon nem *Tonhal nagyon izzad, még akkor is, ha a halak nem tudnak izzadni*
Köszönöm szépen, a folytatással igyekszem *sandán néz Erzsire, aki nem érti, hogy most neki kéne narrálni*
Várlak vissza sok szeretettel! ^^