Nászút #28

O lala!

No igen, ez az új egyetem meg dolgok, nem igazán hagyom magamat kibontakozni. Avagy most is más dolgom lenne, szóval egy ilyen extrarövid fejezet következik, mert azért mégis egészen rég jártam erre. Remélem, azért a minőségen ez nem látszik :|

Egyébként (ha jól számoltam, és nem fogok megint eltévedni út közben) nagyjából negyven fejezet lesz ez a holmi. Akkor szerintem mindent kibontok, mindent elvarrok és nem lesznek nagy lyukak a történetben. Kicsik valószínűleg lesznek. *Tonhal sír*

Ajánlott zene.

EGYÉB HÍR, DOBPERGÉST IDE!

Kitahito, az Édes-savanyú kritikák (frissítés: azóta Mértékmegőrző) egyik szerkesztője, volt olyan kedves és kérésemre véleményezte a blogot, annak tartalmával együtt. Ez úton is nagyon köszönöm neki a cikk megírására szánt időt és energiát, illetve elnézését kérem az esetleges kellemetlenségekért.

A kritikát ezen a linken elolvashatjátok. Figyelem, az elején van egy cikk-értelmezés, a blogot érintő konkrét értekezés a beszúrt kép alatt kezdődik.

Lili dirndl-ben. Nem fog örülni ennek a fejezetnek, lol.

Hogyan helyesbítsünk ukrán hárpia módjára

– Nyugodjon meg, kapitány – ült mellé Ithel. – Itt van a hajóján, biztonságban.

Roderich mélyeket lélegzett. Éppen ugyanezt mondogatta magának, ettől függetlenül még mindig úgy érezte, mintha Kirkland itt ülne vele a szobában, szemei közé irányított puskacsővel.

– Igaza volt – vallotta be rekedten. – A fenébe is, igaza volt.

Megdörgölte a szemét. A szíve még mindig őrülten zakatolt.

– Mit látott?

– Kirklandet. – Fals hangzása volt a névnek, hát helyesbített: – Én voltam ő. Az ő szemén keresztül láttam az eseményeket. Te jó ég, hányingerem van.

Ithel vödör híján az üres ágytálat kapta fel és helyezte az éjjeliszekrényre. Szerencsére a rosszullét éppen olyan gyorsan elmúlt, mint ahogy jött. Maradt helyette a sokk és a tisztátalanság érzése.

– Tegnap is ez volt? – pillantott fel Ithelre. – Kirkland emlékei között jártam?

– Valószínűleg.

A hajnal előtti sötétségben csak a csontváz szemeiben égő lángokat látta, melyek világítottak, mégsem bocsátottak ki fényt. Érthetetlen. Az egész mágia érthetetlen, és ő bemocskolta magát vele. Roderich megborzongott és megint öklendeznie kellett.

– Túl lesz rajta, kapitány.

– Kirkland azt mondta, hogy amikor a tengernagy megérintette Honda kövét, akkor neki három évig tartott, mire túllendült rajta! – csattant fel.

Megrémült. Vajon ez a most fellobbant harag hozzá tartozik, vagy Kirkland emlékein keresztül szivárgott át belé?

– Beszélt vele? – hökkent meg Ithel. – Hogyan?

– Neki sem tetszik a kialakult helyzet. – Roderich felidézte, mit is mondott pontosan a skót. – Azt mondta, ha már nem tud kirobbantani az emlékei közül, akkor átvisz egy másikba.

– Mit látott?

– Egy nappalit, kopott és hiányos berendezéssel, félig megrakott kandallóval. Azt mondta, abban az udvarházban élt tizenhat éves koráig. Valamelyik skót sziget volt az.

Megfakult szőnyegek, viaszolásért síró bútorok. Az ezüst gyertyatartókra ráfért volna egy alapos fényesítés. A függönyök székei kirojtosodtak, elrongyolódtak. Fából faragott, csiszolt golyókkal díszített zsinórokkal fogták félre azokat, hogy ki lehessen látni az olcsó üveggel berakott ablakon. A kinti alakok elmosódtak, torzultak a hengerelt üveg hajlásai nyomán. Az egyik hullám szivárványosra tört fényt bocsátott az ablakpárkányon heverő levélkupacra.

Roderich megmasszírozta az orrnyergét, hátha az álom észreveszi, hogy ébren van és csillapodik a végtelen közlékenysége. Egy pillanatra mintha megérezte volna megérezte a vékony határt, melyet minden alkalommal átlépett, ha az álomra gondolt: egyik pillanatban még a tudatlan nézelődő érdeklődésével szemlélődött, a következőben már belefolyt a skót emlékeibe és tudta, azért rongyos a függöny, mert nem volt pénze szolgálókat tartani, ő maga pedig nem tett különbséget mosás közben a saját strapabíró ruhái és a függöny finom szövete között. Egy pillanatra átélte az irracionális félelmet, hogy ha túl sokáig fényesít valamit, akkor az egy idő után formáját veszti. Meg mert volna esküdni rá, hogy ha letettek volna elé száz különböző kéz által írott levelet, azonnal megmondta volna, hogy melyeket írta Mr Saes, Mr Gwynne vagy Mr Ó Caiside. Mivel a sötét kajütjében az orráig se látott, még élesebbek voltak a lelki szemei előtt a képek, amin az ismeretlen, mégis hozzá tartozó kezek pörgetik a leveleket. Mindegyiket William Ainsley névre címezték.

Milyen különös lehet olyan névvel élni, mely igazából nem is a sajátja! Egyáltalán, lehet, hogy Scott Kirklandet valóban William Ainsleynek hívják, csak befogadták a családba? Ha így van, akkor talán nem kell aggódnia Stasya kijelentése miatt, hogy egy fae-vérű tudomást szerez a valódi nevéről.

Mélyen legbelül természetesen tudta, hogy ez a reménye annyit ér, mint egy marék mogyoró.

– Nézzük a jó oldalát! – Ithel legalább olyan vidám hangszínt ütött meg, mint amilyet Tino szokott. Roderich szkeptikusan fordult felé. – Ha neki tényleg nem tetszik, hogy maga ott van, és tenni is hajlandó azért, hogy maga ne legyen ott, akkor az úr képességeit ismerve, hamarosan nem lesznek ilyen jellegű problémái.

– Hát, ha a valóságban is lepuffant, akkor bizonyosan.

Megdörgölte a mellkasát ott, ahol az álombeli golyó érte.

– Minden, ami az álomban történik, ott is marad – biztosította Ithel. – Lelőtte önt?

– Igen. Egy pillanattal korábban még ott sem volt az a pisztoly.

– Több lehetséges indokot is tudnék mondani, hogy ez miképpen történhetett. Egy ideig egymagában volt, ugye? Mármint, nem azonnal kezdett Mr Kirklanddel beszélgetni, nemde?

– Nem. Volt előtte egy… khm, kínos pillanat Marianne Bonnefoy-hal. Vagy Kirklanddel, nem tudom eldönteni.

– Marianne Kirkland? – Ithel szemeiben a meglepetéstől megnyúltak a lángok.

– Igen. Marianne Bonnefoy az én… illetve, Herr Kirkland sógornője. – Roderich a tenyerébe temette az arcát. – Mein Gott, egy pillanatig azt hittem, hogy az a cemende az én sógornőm.

– Nocsak. De ne aggódjon, kapitány, ezek az érzések hamarosan elmúlnak.

– Remélem is.

Kemény valamit érzett a jobb vállán. Megrettenve hajolt el; késve vette észre, hogy Ithel csak megnyugtatásképpen vállon akarta veregetni.

– Elnézést – szabadkozott. – Megijesztett.

– Nem mondhatom, hogy meglepődtem – göcögött Ithel. – Úgy vélem, Mr Kirkland először csak azt tudta, hogy ön a fejében van, azt nem, hogy pontosan mit lát. Azért volt szerencséje belepillantani egy valós emlékbe, mert nem találta meg önt azonnal. Utána elvitte önt máshova, egy emlékekből épített álom-helyszínre. Valószínűleg azért a skóciai otthonát választotta, mert elég időt töltött ott egyedül, így az álombeli idő megállításával nem kellett külön erőt elhasználnia. Az pedig, hogy lelőtte, annak tudható be, hogy minden erejét felemésztette a hamis kép fenntartása.

– És amikor álmunkban meghalunk, felébredünk – fejezte be a gondolatmenetet Roderich. Eltűnődött. – Gondolja, hogy információhoz is juthatunk ezzel a módszerrel?

– Mire gondol, kapitány?

– A hátfáján játszott és énekelt, amikor elaludtam. Nem emlékszem a váltásra két dallam között, de az emlékben Kirkland énekelt a tengernek.

– A tengernek?

– Igen. – Olyan élénken élt benne a dallam, hogy akár el is tudta volna játszani. A szöveget már nem tudta volna ilyen biztosan visszamondani, az idegen szavak helyes kiejtéséről már nem is beszélve. Csak a dal lényegére emlékezett. – Egy lányról szólt.

– És utána Marianne Bonnefoy-hal beszélgetett? Azt meg tudná mondani, hogy milyen régi lehet ez az emlék?

– Fogalmam sincs – vágta rá kapásból. Rögtön utána szöget ütött a fejébe valami. – Mégsem. Heidi húga, Bonnefoy ezt mondta. A Kereskedő húgára célzott, és a ködöt nézték, tehát az elmúlt két héten belül történhetett.

Finom kopogtatást hallott. Nem tudta mire vélni; végül arra fogta, hogy Ithel az élőkre jellemző mozdulattal az állát vakargatja és azt hallja.

– Ki ez a Heidi?

– Adelheid Zwingli, a Kereskedő. Eltűnt a húga, arra gyanakodnak, hogy a tengernagy az ő vallomása alapján jutott el hozzá. Én annyit tudok, hogy a nő egyik összekötője hajóra szállt, márpedig Herr Bondevik elől, a saját szavaival élve, senki nem menekülhet a tengeren.

– Ha A bolygó hollandi az én szolgálatomban lenne, előlem se menekülhetne senki – hümmögött Ithel.

Roderich fáradtan főlt az ágykeretnek. Hallgatta, hogyan nyikorog a fa a hajó mozgásával. Érezte a remegéseket, mely a lány hullámokkal végigfutott a deszkákon. Ellazult és egy pillanatra eggyé vált a hajójával.

Azon kapta magát, hogy elpilledt és a gondolatai szabadon sodródnak a félálom mezsgyéjén. Pillanatok alatt éber lett.

– Nem tudja, mennyi az idő?

– Hamarosan hajnalodik.

Mélyen beszívta a levegőt és az elkövetkező nap kihívásaira gondolt. A teendői feléig se jutott el, máris elment a kedve az egésztől. Nagy sóhajjal kászálódott ki a paplan alól és a félrehúzódó Ithel mellett tapogatózni kezdett a mécses után.

– Segítek – hallotta a csontváz hangját.

Pár pillanaton belül már égett is a világosság. Roderich hunyorgott. Lámpa helyett a szemüvegét kereste tovább, közben fázósan dörgölte a karjait.

– Az ember azt hinné, hogy dél felé melegebb van – dörmögte.

– Hűvös van ma reggel. És ne feledje, Skóciával álmodott, az kilophatja a tagjaiból a meleget.

– Mégis hány ponton fogja ez a csoda befolyásolni az életem?! – fakadt ki fojtott hangon.

Ithel körülményesen vállat vont. Belecsikordultak a csontjai, amitől Roderich hátán égnek állt a szőr.

A gondolatai elterelésére a munka mindig is jó módszer volt. Szerencsére Vladimir jól összekavarta az íróasztala tartalmát, a papírokat pedig másmilyen, Roderich számára elsőre teljesen értelmetlennek tűnő rendszer szerint gyűjtötte csomagba, így el tudta foglalni magát. Éppen a kormányosát szidta, mikor az emlegetett szamár bejött és szólította a reggeli ceremóniára.

A néhány óra alvás közel sem volt elég ahhoz, hogy kipihentnek érezze magát, viszont soknak bizonyult ahhoz, hogy minduntalan le akarjon ragadni a szeme. Maradt helyette a kókadtság, a sötét pillantások és a szokásosnál nyersebb hangszín. Rámordult a beosztottjaira, majd azon nyomban meg is rémült, hátha nem a saját akaratából cselekedett. Kora délre ez a bizonytalanság már kikészítette és legalább olyan rojtosak voltak az idegei, mint az álombéli függöny.

– Kipp-kopp! – robbant be hozzá Tino. – Hogy van?

– Remekül – felelt rezignáltan. – És maga?

– Kicsattanok! – nevetett a tiszt. – A tengernagy úr átnézte a tegnapi listánkat, tett hozzá néhány megjegyzést, de egyébként azt mondta, hogy szép és alapos munka.

Végre valami jó hír! Roderich elmosolyodott. Átvette az írást Tinótól – figyelmen kívül hagyta, hogy a papír egy nap alatt képes volt saláta-állagot felvenni –, és átfutotta a a tengernagy szálkás, vésett rovásoknak is beillő sorait. Spanyol Flottakikötő túl közel.

– Köszönöm, hadnagy.

– Szívesen máskor is. Bármi egyébbel a szolgálatára lehetek?

Roderich felnézett.

– Igen, lehet. Volna néhány kérdésem, mennyi ideje van rám?

Tino könnyedén felnevetett. A fal mellől egy széket Roderich asztala elé húzott és kényelmesen elhelyezkedett.

– Amennyit csak akar, uram. Éppen ráérek.

Csapjon bele egyből? Legyen.

– A tengernagy úr azt mondta, hogy van informátoruk a Kereskedőhöz.

– Így van.

– Ez a személy gondolom, most nem elérhető. Úgy értem, nincs a Dommedagon.

– Nem, nincs, a tengernagy úr panaszkodott is miatta – csicsergett Tino. – Azt mondta, könnyebb lett volna Neiti Zwingli szóra bírása, ha a húgát nem hagytuk volna Bostonban.

Egy kicsit meglepte, hogy ilyen Tino ilyen könnyen elmondta ezt, amikor ő olyan sokat gondolkodott rajta, miképpen lehetne kiszedni belőle. Igyekezett úgy csinálni, mintha nem ez lett volna minden, amit tudni akar.

– Valóban kár. Kérdeztem volna tőle néhányat.

– Nem hiszem, hogy közlékeny lett volna magával. – Tino… feszengett? – Tudja, a kisasszony éppen a menetrend szerinti londoni hajójáraton utazott, mikor elfogtuk. A tengernagy úr nem szereti a hölgytársaságot a hajóján, ezért szinte azonnal kikötöttünk vele. Volt még néhány rövidebb utunk akkoriban, és… üh.

– Igen?

– Nos, aaa… a börtönparancsnok nem volt olyan gáláns a hölggyel, mint maga a nővérével.

Roderich szemöldöke kérdőn felszaladt, mire Tino magyarázkodott:

– A tengernagy úr panaszt nyújtott be, mert meghagyta, hogy a távollétében senki egy ujjal se merjen hozzáérni az ifjabb neiti Zwinglihez, de hallottam panaszkodni a talpasokat, amiért a parancsnok kisajátította magának a hölgyet.

Nem tudta fenntartani a nyugalom látszatát. A feltörő epe marta a torkát, az arcára kiült az undorodó fintor.

– Nekem is ez volt a véleményem – sietett leszögezni Tino. – Abban… nem vagyok benne biztos, hogy a tengernagy úr azért emelt panaszt, amit a parancsnok tett, vagy azért, mert megszegte a parancsot, de én magam elítélem a nőkkel szembeni ilyetén erőszakot.

– Mert a másmilyen erőszakot nem? – tört ki belőle.

– Amennyiben fegyverrel nekem támadnak, vagy erre utaló magatartást tesznek, kérem, ne várja tőlem, hogy az etikettre hivatkozva hagyjam magam lepuffantani.

– Ez ellen semmi kifogásom – széles kézmozdulatot tett. – Sőt, magam is úgy vélem, hogy a női nem ilyen értelemben megérdemli az egyenlő elbánást. Viszont, valahányszor Zwinglivel beszéltem… mert néha előfordult, reménykedtem benne, hátha megered a nyelve egypár kedves szótól, de ez a reményem persze hiábavalónak bizonyult… a hölgy kivételesen értelmesnek tűnt. Választékosan fejezte ki magát, mind angolul, mind németül, ráadásul akkor is, mikor éppen fájdalmai voltak. Ebből arra következtettem, hogy a Fräulein jó nevelést kapott.

Tino hümmögött.

– Egyszer volt szerencsém látni az ifjabbik Zwinglit. Nagyjából úgy képzelje el, mint a nővérét, csak… – összeszorított szájjal, a csuklójával körözve kereste a szavakat. – Tudja, na! Amikor ránézett a Kereskedőre, magának is egy madár jutott eszébe?

– Egy madár?

– Igen. Kicsi, könnyű, légies. Természetesen valami ragadozó lenne, elég volt csak a szemébe nézni. Vércse, vagy héja. A húga viszont egy énekesmadár; még kisebb, még vékonyabb. Nem kérdeztem meg, hogy pontosan mit műveltek vele, míg mi odavoltunk, de mire a tengernagy úr legközelebb kihallgatáshoz kérte, a neiti inkább olyan volt, mint egy megtépázott, ázott veréb.

Roderich komoran bólintott.

– És képesek voltak otthagyni?

– Természetesen nem! – háborodott fel Tino. – Először úgy volt, hogy az észak-karolinai Port Brunswickben hagyjuk a kisasszonyt az akasztásig, de a tengernagy úr méltatlannak ítélte az ottani állapotokat, ezért végül Bostonban kapott egy cellát. Ott is marad még egy darabig, a törvény tiltja az állapotos nők kivégzését.

Az ajkába harapott.

– Azt mondta, kisebb küldetésekre mentek, hadnagy.

– Az utolsó az utunk volt Európába. Három hónapig voltunk távol, akkor mentünk vissza Charlestonba, majd onnan Brunswick érintésével hajóztunk fel a Hudson-öbölhöz. Kitettük Bostonban a neitit, majd útnak indultunk a sarkkör irányába, amikor tudomást szereztünk az ön afférjáról a Trinitével és visszafordultunk.

Elnehezült a szíve. További mondandó híján még egyszer megköszönte Tinónak, hogy áthozta a listát és leült vele beszélgetni, majd megígérte, hogy a javított és tisztázott listát még a délután folyamán átviszi a Dommedagra. Tino mosolyogva, a csákóját lekapva meghajolt. Abban a pillanatban nem mérges volt rá a vidámsága miatt; inkább irigyelte azt.

Kénytelen volt tisztelettel adózni Heidi informátorai előtt. Ezért kellett neki a térkép Brunswickról és a karolinai börtönökről! Csak tudni akarta, mi lett a húgával.

Adta magát a következő nyűg, hogy mégis hogy a hét pokolba fogja ezt elmondani neki.

Heidi valószínűleg már keresztet vetett a lányra. A bűnözőket rendszerint csak addig szokták fogva tartani, amíg le nem zajlik a tárgyalás és ki nem szabják a büntetést. Mindkét Zwingli számlájára írható több olyan vétek, amiért önmagukban is akasztás járna, így a kishölgy életét jelenleg csak az óvja, hogy megesett a fogva tartóitól. Amint megszül, felkötik, a gyereket meg kiadják egy lelencházba. Már ha túlélik a szülést.

A Kereskedőben a karakán jelleme ellenére tényleg volt egy halovány árnya a törékenységnek. Nem tudta kinézni belőle, hogy gond nélkül ki tudjon hordani és meg tudjon szülni egy gyereket. Ahhoz Elizaveta széles csípőjére és erejére van szükség. Elég csak a saját anyjára gondolnia, a számtalan vetélésre és a halva született gyerekekre, hogy biztos legyen ebben.

A paraván mögött Ithel nekiállt neszezni, ami kirántotta az egyre borúsabb gondolatok spiráljából. Megrázta magát és erővel a feladatai felé fordította a figyelmét. A rossz gondolatok természetesen nem voltak hajlandóak csak úgy elhagyni őt, végig ott motoszkáltak az elméje hátuljában, újabb és újabb kérdésekkel bombázva őt, míg a tengernagy jegyzetei szerint újra átnézte Dél-Amerika karibi partjait. Voltak az egyszerűbb, egészen érthetetlen okokból felmerülő kérdések, például mikor és miképpen került Ithel a kabinjába, illetve nehezebbek; való igaz, alkut kötött a Kereskedővel. Na de mikor fog újra találkozni vele, hogy beteljesítse az adott szavát?

Valószínűleg soha.

Ithel még akkor is szöszölt, mikor elkészült a lista javított változatával. A halk koccanások, dobbanások, súrlódó szisszenések továbbra is megakadályozták, hogy elmerüljön a gondolataiban, de ezek egy idő után már inkább zavarták. Csak az tartotta vissza, hogy hátramenjen a paraván mögé jól leteremteni a csontvázat, hogy félt, ez nem az ő haragja, hanem a láthatatlan köteléken keresztül Kirklandé.

Volt egy pont, ami után nem bírta tovább. Kész lett volna a körmeivel lekaparni a tapétát, csak legyen látszata a munkájának. Fogta hát a papirost, melyen néhol még fogott a tinta és átballagott a tengernagyhoz.

Épp a legjobbkor jutott eszébe.

Tino a helyettese után kiáltott, mikor Vladimir közelebb kormányozta egymáshoz a két hajót, hogy át tudják tolni a pallót. Ő köszöntötte Roderichet a fedélzeten.

– Lehet, hogy nem jó ötlet most bemenni hozzá. Az elmúlt egy órában felváltva üvöltözött Katyusával és… Sigurðurral.

A rövid szünetet nem tudta mire vélni. Talán Tino eredetileg a tengernagy öccseként akarta megnevezni a fiatalembert? Való igaz, nem lenne célszerű ezt meglobogtatni.

– Márpedig én most fogok beszélni vele. – Meglobogtatta a papírt. – Még indokot is hoztam.

– Maga tudja – rántotta meg a vállát Tino. – Akarja, hogy elkísérjem?

– Ha kíváncsi arra, hogyan fog letromfolni, feltétlen.

Tino könnyedén felnevetett. Követte a kapitányt, miután ő két koppantás után belépett az ajtón. A tengernagy éppen kiselőadást tartott és a mondat közepén járt, mikor félbeszakította. Még a fel-alá járkálást is abbahagyta, hogy a botlábán feléjük forduljon és gyanakodva Roderichre hunyorogjon.

– Már csak maga hiányzott – mordult fel. Újra kezdte a kopogva sétálást. – Együtt a díszes társaság valamennyi tagja.

Nem igazán értette, miről is van szó. Félrelépett, beengedte Tinót, és betette maguk után az ajtót. A tengernagy közben folytatta a monologizálást, és Roderich nem hallotta, pontosan mikor is vesz levegőt.

– Hány kalóztanyát számoltunk fel csak az elmúlt évtizedben? Hányszor fordult elő olyasmi, hogy egy hajót sem tudtatok elkapni? – A megvető pillantást ezúttal Katyusának címezte, aki behúzott nyakkal, a lábujjait fixírozva álldogált a sarokban. – Mégis miféle magyarázatot tudsz adni arra, hogyan lehetséges az, hogy az összes tortugai mocsok meg tudott lógni?

Katyusa reszketett és megpróbálta még kisebbre összehúzni magát. Nem úgy Sigurður, aki a fal mellett terpeszkedett egy méretes fotelben és a körmeit piszkálta.

– Mondtam már. Betegek vagyunk. Romlik a hatásfokunk.

– Eddig kutya bajotok sem volt.

– A kapitány tízéves ciklusok szerint él, Lukas! – emelte fel a hangját. – Ide két hónapra lenne a szokásos fordulónap, de a kapitány harminc éve nem lépett a szárazra. Elég hosszú idő ez ahhoz, hogy megbetegedjen?

– A kapitányod halhatatlan! – felelt paprikásan Bondevik.

– Attól még lehet beteg! És a fene se tudja, mi történik akkor, ha nem lesz alkalmas a feladata ellátására!

A tengernagy káromkodott egyet norvégul és elfordult az öccsétől.

– Maga mit akar?

– Meghoztam a javított listát – emelte fel a papírt Roderich. – Ha jók a következtetéseink, akkor sikerült tizenhétre szorítani a lehetséges helyszínek számát.

A tengernagy kitépte a kezéből a listát és a térképe mellé sántikált. Apró jelölőket helyezett a megnevezett helyszínekre, majd mereven szuggerálta azokat, hátha valamelyik sikítófrászt kap és elmondja, hol van a Trinite.

Roderich pillantása elvándorolt, a tengernagyról az egyszerű, geometrikus mintájú spanyolfalra. A Trinitén kihallgatott beszélgetésekre gondolt, a kijelentésre, hogy a tengernagy több mágikus tárgyat is őriz a hajón, melyek közül az egyiknek nagy ereje van. Hirtelen hálás volt érte, hogy Kirkland erről nem kérdezett az álomban. Végig az igazság beszélt belőle; valószínűnek tartotta, hogy elmondta volna, a skót férfit megcsalták az érzékei, mert valóban a kanjut őrzik a hajón. Legalábbis legutóbb arról volt szó, hogy ilyen értékes tárgyat a tengernagy nem fog Bostonban hagyni.

– Jó lesz – dörmögte a tengernagy. – Tino, ha felszállt a köd, akkor a szokott módon megkerüljük a helyszínt.

Roderich összevonta a szemöldökét, Katyusa zavartan felnézett, Sigurður pedig egyenesen felült. Olybá tűnt, hogy egyedül Tino értette, mire is utalt a tengernagy az imént. Gondosan nem mondott egy szót sem, csak vidoran bólintott.

– Mennyire súlyos ez a ti betegségetek? – támaszkodott az asztalra a tengernagy.

– Eléggé – felelt Sigurður gyanakodva.

– Mire lenne szükségetek?

– Legalább három napra, amíg végezhetjük az eredetileg nekünk rendelt feladatot és még egy napra, amikor a kapitány kimehet a szárazra.

A tengernagy összeszorított ajkakkal meredt az öccsére, aki érdektelenül bámult rá vissza. Roderich észrevette, hogy Bondevik egyik ujja egyre idegesebb ritmusra dobol hang nélkül az asztalon.

– Erre visszatérünk – határozta el magát a férfi. – Később.

Sigurður megrántotta a vállát.

– Már ha lesz később.

A tengernagy gyanúsan vörösödni kezdett, de bármit is akart mondani, végül visszanyelte. Roderichhez fordult.

– Van egyéb jelentenivalója?

– Nincs, uram.

– Ma is óhajtja néhány katonáját megmártóztatni?

– Nem, uram.

– Az előzőeket minek dobta ki? Még egy darabig nem kap utánpótlást.

Ez váratlanul érte. Azt hitte, a halálbüntetés a tengernagy legelső ötletei között van.

– Sorozatos parancsmegtagadás volt a vád, uram. Továbbá miattuk szöktek meg a kalózok, ezt igazán nem hagyhattam folyomány nélkül.

– Csodálom, hogy rászánta magát! – horkantott megvetően.

Sose fogja megérteni ezt az embert.

A tengernagy intett neki, hogy leléphet, de éppen erről jutott eszébe még valami, amit meg akart kérdezni. Egészen hosszú ideje, ami azt illeti, de valamiért mindig kicsúszott a fejéből.

– Még egy kérdésre, uram.

– Ki vele.

– Hogy került az a… Ithel a hajómra?

Tényleg rossz lehet a névmemóriája, ugyanis látta rajta, hogy nem tudja, kiről beszél.

– A csontváz, utam.

– Ah! Átküldtem köpenyben, még az éjjel. Parancsot kapott, hogy rejtőzzön el. Elméletileg még a helyettese sem tudja, hogy ott van.

– Értem… bemutathatom neki, uram? Herr Popescu gyakran bejön a kajütbe, nem akarom, hogy szívszélhűdést kapjon, amikor meglátja.

A tengernagy megvakarta az állát. Az ujja alatt sercegett a több napos borosta.

– Nem. Mondja meg annak a nyomorultnak, hogy ha magán kívül mással is szóba merészel állni, vagy megmutatja magát, akkor azt nagyon megkeserüli.

Katyusa értetlen, bizonytalanságtól vékony hangon szólt közbe:

– Bocsásson meg uram, de önnek csak a hollandi legénységé tartozik feltétlen engedelmességgel. Bárki legyen is az úr, nem tartozik hozzánk, ő nem…

Nem fejezhette be. Bondevik visszakézből szájon vágta, de úgy, hogy a nő a földre zuhant. Sigurður máris talpon volt, az indulatoktól megfeszült arca még soha nem hasonlított jobban a tengernagyéhoz. Roderich azon kapta magát, hogy egy lépéssel közelebb van Katyusához, azonnal meg akarja védeni, elvégre a gyengébbik nem képviselője. A józan ész visszatartotta attól, hogy rárivalljon a felettesére.

– Kérem, uram – szólt Tino.

A tengernagy mord pillantást vetett a kormányosára és ellépett az állát masszírozó nő mellől.

– Egyszer kivágom valamelyikőtöket a krakennek – dohogott a férfi. – Ki innen mind a kettőtökkel! Egyetlen napot kaptok, egy perccel sem többet! Kezdjetek vele, amit akartok, de holnap ilyenkorra te – szúrt a mutatóujjával Katyusa irányába – itt legyél! Téged ne is lássalak, Sigurður.

A fiú dacosan felszegte az állát és gúnyosan meghajolt. Felsegítette Katyusát a földről, majd mintha az ajtót csak hobbiból adták volna a hajóhoz, a falon át távoztak.

– Ha csak feleolyan jól viselnék magukat, mint a fogoly… – dünnyögte Bondevik.

Roderich azonnal hegyezni kezdte a fülét, de a tengernagy további érdekességek fejtegetése helyett csak a fejét csóválta és az asztal mögé ülve elkezdte lehámozni magáról a műlábát. A kapitány ezt elkönyvelte végszónak és távozott. Nagyon meg akarta kérdezni Tinótól, hogy milyen is az a „szokott módon”, de a norvég bizonyára nem véletlenül fejezte ki magát úgy, ahogy. Az is erősen bökte a csőrét, hogy Tino hátramaradt, nem jött ki vele együtt.

Magában átkokat szórt arra a kettőre és visszament a maga hajójára. Jól letromfolt két matrózt, akiknek láthatóan fogalmuk sem volt róla, hogyan kell megkötni egy csomót, és még az sem bolygatta meg, hogy nem kéne mérgesnek lennie. Helyette a palló és a kapitányi kajüt ajtaja között található pár méteren az élő fába is belekötött.

– De legalább a köd oszlik… – sóhajtott fel, ahogy belépett és becsukta maga mögött az ajtót.

– Rossz napja van? – fogadta Ithel vidám csilingeléssel.

Sötét pillantást vetett a csontvázra, aki lazán a csípőjére támasztott hárfával állt. Mellette addig zenél, ameddig jólesik, szereti a zenét. Legfeljebb azt hiszik a hajóstársai, hogy magában hárfázgat. Mintha valaha csinált volna ilyet. Ő szerencsére nem egy az istenverte Kirkland-testvérek közül, hogy doboljon, meg fuvolázzon, meg…

Visszanézett Ithelre. A tarkójában iszonyúan idegesítően bizsergett az érzés, hogy valami nem-nem-nem stimmel.

Belenézett Ithel kékeszöld lángokkal égő szemébe és megrohanták Kirkland emlékei.

A William Ainsley-nek címzett levelek az ablakpárkányon. Egy virágos kedvű fiatalember, aki könnyedén nevetett, kifolyt a kezéből a pénz és pillanatok alatt felszívódott, ha felelősségre akarták vonni. Heves mozdulatokkal átsatírozott hibák a levelekben, panaszok a hárfaleckékre és arra, hogy William milyen utálatos leveleket ír, amikor rossz napja van. Neki tartott a legtovább megszokni, hogy nem az a neve, amit egész addigi életében annak gondolt. Éles fény, a fiatalember sikolya. Egy törött testet rejtő koporsó és egy utoljára elénekelt dal, mely alól hiányzott a hárfás szólama. Az aláírás Ithel Gwynne.

Villámcsapásként érte a felismerés.

– Maga Owen Kirkland.

>>> Folytatás >>>