Nászút #22
Tárámm!
Nem,
még mindig nem végeztem a dolgaimmal, de a néha papírra vetett
egy-két mondatból időnként sikerül összekukázni egy-egy
fejezetet, eh? (Főleg
akkor menne gyorsabban, ha az a két-három mondat egyazon írásba
menne, de az nyilván túl egyszerű…)
Tisztelet
azoknak, akik kitartanak.
Egyébként
több rekord is megdőlt ma: átléptük a Word 200. oldalát ezzel a
történettel, már hosszabb a holmi, mint 100.000 szó és ezzel az
általam valaha
írt leghosszabb
összefüggő történet címét is megnyerte.
Jelen
fejezetben Rod kicsit nyűglődik. Szóval csak a szokásos,
tudjátok.
![]() |
Ugye, milyen szép ez a kép? Az alkotó neve Jackce, csekkoljátok le, nagyon jó cuccai vannak ;) |
Hogyan törjünk borsot kulturáltan egymás orra alá
Roderich
a pokolba kívánta a nyomorult poroszt.
Napok
óra hánykolódtak a tengeren. Az élelmet, amit a barbároktól
kaptak, gondosan elfelezték, de a tömlőbe rakott vízzel ezt nem
tudták megtenni. Mikor az egyikük ivott, a másik vasvilla
tekintettel bámulta.
Érdekes
módon ez volt a dolog könnyebbik része. A nehezebbiket az
jelentette, hogy az útjuk második napján nagyjából déltájban
összevitatkoztak. Jól belelendültek, ami hozzásegítette őket az
idő múlásához és igazából egészen szórakoztató volt
összemérni szellemi erejüket. Ezekből a birkózásokból, a
tájékozottságának hála, általában Roderich került ki
győztesként, bár tény, hogy Beilschmidtnek néha a műveltség
egy váratlan morzsájával sikerült meglepte. Éppen egy ilyen vita
közepén voltak, mikor arra eszméltek, hogy köd ereszkedett rájuk,
dacára a verőfényes napsütésnek és a korábban tiszta
látóhatárnak.
A
köd veszélyes. Halálos. Nem tudni, merre mennek, nincs stabil
útirány, és egy gonosz áramlat akár körbe-körbe is hajthatja
őket, amivel veszítenek a drága időből, ami a rendelkezésükre
áll. Ezt az időt az élelmük mennyisége határozta meg. Nem
mellesleg, nem lebecsülendő az a szempont sem, hogy – bár
egyikük sem mondta ki – szerettek volna tényleg nagyon-nagyon
messzire kerülni attól a helytől, ahol a krakent látták.
A
köd szemrevételezése után a következő vitatémát az
szolgáltatta, hogy forduljanak-e vissza, vagy haladjanak tovább az
előző útirány szerint. Roderich véleménye szerint bárminemű
irányváltoztatás akár végzetes kimenetelű is lehetett volna,
nem mintha a stabil vakon hajózás annyival jobb lehetőségeket
tartogatott volna. Sehogy nem jó, ha őszinte akar lenni. A vita
végén, mikor arra jutottak, hogy mennek tovább, és nem nyúlnak a
kormányhoz, Roderich összevont szemöldökkel jött rá, hogy
Beilschmidt igazából ugyanazt mondta, mint ő. A vita teljes ideje
alatt (mely a felhúzós zsebórája szerint mintegy negyvenhat
percet tett ki) ugyanazt az álláspontot képviselték, és csak
azért vitatkoztak és hordták el egymást mindennek, hogy utána
teljes lelki nyugalommal vethessenek a másikra gyűlölködő
pillantásokat. Roderich gondosan ügyelt rá, hogy akkor kezdjen
neki a maga bámulásának, mikor Beilschmidt végzett a maga körével
és tapintatosan elfordult.
A
negyedik napra már kiéleződtek az ellentétek. Erősen fogytán
volt a víz. Egészen pontosan kétujjnyi mennyiség lötyögött a
tömlő alján.
– Tegnap
is három korttyal többet ittál! – bizonygatta Roderich. –
Számoltam!
– Igen,
de csak egyszer ittam, nem úgy, mint te, te nyomorult! –
replikázott Beilschmidt. – Négyszer három korty, az több, mint
négyszer kettő meg három!
– Mit
négyszer kettő?! Másodjára és harmadjára te is hármat ittál!
– Az
akkor is csak egy korty különbség!
– Ahá!
– kapott a szaván. – Szóval mégis többet ittál, mint én!
– Na
és tegnapelőtt? Itt krákogtál és kiittad a fél tömlőt!
– A
fészkes fenét! Ide vele!
A
tömlőért nyúlt, de Beilschmidt gyorsabb volt.
– Ez
már az enyém, basszus!
Még
vicsorgott is hozzá. Roderich haragosan kapott a kardjáért, mikor
egyszerre a ködön keresztül éles kiáltás ütötte meg a
fülüket:
– Gilbert!
A
porosz elejtette a tömlőt, és a maradék víz mind a csónak
aljában végezte volna, ha Roderich nem kapja fel idejében azt a
bőrt.
– Édes?
– üvöltött fel Beilschmidt.
Ezt
a szót igazán nem várta ettől a férfitől. Elképedten nézett
rá, aztán az elképzelés iránya eltolódott a Le Sancte
Trinite irányába, melynek legutóbbi tudomása szerint a
Rettenthetetlen mögé kötözve kellett volna ringatóznia. A
Flotta hajóinak azonban hírük-poruk sem volt, mi több, a teljes
kalóz-banda ott csoportosult a fregatt fedélzetén. Közöttük,
mint gyöngy egy tál kukoricában, ott állt Elizaveta, boldogan
integetve, kiáltozva feléjük… de minden szava az albínónak
szólt.
A
porosz a lelkesedésével majdnem felborította a dingit. Roderich
egy lemondó sóhajt áldozott a mellét hasogató fájdalomnak, és
félrehessegette a poroszt, hogy tudjon kormányozni. Elvégre, ha
most kirakja, akkor az egész hajó az övé, meg a tömlőben az
összes víz. Még a kéretlen társaságától is megszabadul.
A
Trinite felé kormányzott. Sötét mosollyal nyugtázta, hogy
a porosz majdnem belezuhant a tengerbe a hirtelen irányváltástól.
Az elmúlt napok minden tapasztalatát beleölte a gondos
navigálásba. Párhuzamosan kormányzott be a fregatt mellé, arra
készülve, hogy amint Beilschmidt kiszáll, ő továbbáll. Semmi
köze ehhez a kalóz-népséghez.
Elizaveta
dobta le a dingibe a kötelet. És Roderich tökéletes tervébe
alaposan belepiszkított az a szőke fiatalember, aki egy másik
kötélen a dingibe ugrott, és segített a törött karú porosznak
felkapaszkodni a fedélzetre. A nagykamasz kedves mosollyal fordult
Roderich felé és a kezét nyújtotta.
– Segítek.
Átfutott
a fején, hogy előkapja a kardját, és levágja, de az olasz nő,
aki olyan szabadszájúan nyilatkozott az elfogatása után, éppen
őket nézte, ráadásul puska volt nála. A másik ok, amit
szégyellt volna bevallani, az a barátságos arckifejezés volt. A
kamasz liláskék szemeiben nyoma sem volt annak, hogy egyáltalán
képes rosszat feltételezni másokról.
Nem
ismer meg
– döbbent rá Roderich. Hirtelen elszégyellte magát, amiért
kezet akart emelni erre a naiv fiatalra, és elfogadta a segítő
kezet.
A
fedélzetre lépésekor az első ember, akit megpillantott, Elizaveta
volt; éppen szenvedélyes csókban forrt össze azzal a
nyomorulttal. Már azt bánta, hogy olyan szentimentális volt, és
nem mutatta meg annak a kölyöknek, hogy milyen kegyetlen ez a
világ, ahol minden
apró kedvességért bőr alá
fecskendezett méreg a jutalom, mely a csontig rágja magát és éget
mindörökké.
– És
te ki a rák vagy – mérte
végig Kirkland.
Az
ösztönszerű válasza az lett volna, hogy kikéri magának ezt a
hangnemet. Hál’Istennek azonban élénken élt benne a jelenet,
mikor először találkozott a vörös hajú férfival. Oxenstierna
üzletében azt mondta, hogy kést kap valamelyik veséjébe, ha a
szívből jövő, a neveltetéséből fakadó választ adja egy ilyen
felháborító kérdésre.
No
meg, meg sem ismerte. Lázasan gondolkodott rajta, hogy mit mondjon,
hazudhat-e, elvégre Beilschmidt azonnal lebuktathatja, de talán egy
ügyes válasszal elnyújthatja a pillanatot és akkor gyorsan le tud
lépni…
– Roderich!
Ah,
fájdalom. Elizavetára nézett, aki elborzadva mérte végig.
– Te
jó isten, mi történt veled?
Nem
tette szóvá, hogy a lány külseje is látott már szebb napokat.
– A
porosz, az történt – mondta, nem kevés éllel a hangjában.
Elég
volt egy rövid szóváltás, és Elizaveta kisvártatva a legkevésbé
úri módon fetrengett – igen, fetrengett – a padlón a
nevetéstől. Roderich valamennyi nevelőnője helyében kegyeskedett
szégyellni magát.
A
derűs hangulatnak ismét Kirkland tett pontot a végére:
– Azért
javítsatok ki, ha tévednék, de te nem az a kapitány-pofa vagy,
aki szétlövette ezt a hajót?
Meg
sem várta a válaszát, máris a torkának szegezte a kardját.
Roderich nem érzett annyi bátorságot, mint amennyit az álla
felszegésével mutatott. Kétségbeesetten gondolkodott, hol van a
kiút ebből a szorult helyzetből, és már készen állt rá, hogy
hátralépjen és a tengerbe vesse magát, rábízza a testét a
hullámokra… vagy a dingire… de talán el sem jut addig, mert ez
az őrült felnyársalja.
Természetesen
csak ekkor jutott eszébe az inge alatt megbújó üvegfiola, amit
Stasya bízott rá. Nem az elmúlt négy napban, amikor elég lett
volna kihasználnia valamelyik rövid periódust, mikor Beilschmidt
bóbiskolt, nem, csak most, amikor esélye sincs eltörni a fiolát.
Szívszélhűdést
kapott, mikor Zwingli lecsapta Kirkland karját, és a kard eltűnt a
torka elől.
– Viselkedj
– morrant rá a svájci a skótra.
– A
fogságban a maradék eszed is elment? – vonta fel az egyik vastag
szemöldökét amaz.
– Nem
vagyok hajlandó kritikát elfogadni senkitől, főleg nem tőled,
Kirkland. – A nő jóformán köpte a szavakat.
– Ez
nem kritika, pusztán lényeglátás. Ő – bökött a kardjával
Roderich felé – ellenség. Különbséget tudsz tenni a kettő
között? Ha nem, akkor Bondevik kimosta az agyad és kiteszünk a
következő kikötőben. Francnak se kellenek téglák.
Zwingli
egy lépést tett hátra, Roderich irányába.
– Befejezetlen
ügyem van vele.
– Még
ha szívességet is tett neked, nem közülünk való. Nincs semmi,
ami miatt védened kellene.
A
svájci dacosan hunyorgott és kihúzta mind a legalább százötven
centijét.
– Ő
az ügyfelem. Ennek megfelelően védelmet élvez, amíg pontot nem
teszünk az ügyletünk végére. Utána azt csinálsz vele, amit
akarsz.
Kirkland
elképedten meredt a nőre. A fedélzetre ejtette a kardját, a feje
fölé emelte a karjait és valami olyasmit emlegetve, hogy ő nem
erre szerződött és mi van ezzel a világgal manapság, lement az
alsó fedélzetre.
Roderich
meglepetten pislogott. Az olasz nő, aki eddig nagyon fenyegetően
bámulta őt, most leeresztette a fegyverét. A legénység többi
tagja is érdeklődését veszítve visszafordult Beilschmidthez. Nem
igazán értette a helyzetet; az üzlet ennyire nonpluszultra indok,
hogy nem is próbálnak belekötni?
Zwingli,
a bekötözött lába miatt kissé billegősen, Roderich felé
fordult.
– Álljon
beljebb, kapitány, a végén átesik a korláton – javasolta
érzelemmentes hangon.
Zavart
pillantást vetett a háta mögé és anélkül, hogy átgondolta
volna, mit tesz, engedelmeskedett. A fiú, aki segített neki a
fedélzetre lépni, odalépett és a helyére billentette a korlát
félretett darabját, lezárva a menekülés útját.
– Eh,
remélem, nem volt semmitek abban a csónakban, mert nem kötöttük
hozzá a hajóhoz és elvitte a víz.
– Kétujjnyi
víz egy tömlőben, nem fog érte sajogni a szívem – legyintett
Beilschmidt.
– Majd
fog, mikor megtudod, hogy kaja- és vízügyileg mi se állunk valami
fényesen – sandított rá Bonnefoy. – A Flotta kirámolta a
kajaraktárunk, csak a dugi készlet maradt meg, azt meg nem ennyi
emberre méreteztük.
Beilschmidt
a borostáját vakargatva bólogatott.
– Mi
van a hálókkal és a desztillálóval?
– Bocsáss
meg, drága, de azokat te rámoltad el, fogalmunk sincs róla, hol
van.
A
férfi egészen megrökönyödött.
– Mi
az, hogy nem tudjátok, hol van? A kötélkamrában, a
pót-pót-fővitorlakötél és a pót-pót-pót-kikötőkötél
között!
Elizaveta
a poroszhoz fordult.
– Miért
van pót-pót-pót-kikötőkötél?
– Nyilván
azért, ha a pót-pót-kikötőkötéllel történne valami.
Bonnefoy
kijavította:
– Azért,
hogy Gilbert tudja mire költeni a megtakarításainkat. Mellesleg, a
mostani kikötőköteleinket akkor vettük, mikor először
kikötöttünk ezzel a hajóval, ami akárhogy számolom, már
legalább tíz éve volt. Utolsó tudomásom szerint még mindegyik
tökéletes állapotban van.
– Mi
lenne, ha hagynánk ezt, és elküldenénk Gilbót, hogy keresse meg
azt a hálót meg a desztillálót? – vetette fel Łukasiewitz. –
Hátha akkor lesz valami normális vacsoránk.
Roderich
a fegyelmezetlenség legmagasabb fokaként élte meg ezt a
beszélgetést. A haját akarta tépni, mikor a lengyel férfi
javaslatát szavazásra bocsátották. A porosz csak azután ment le,
hogy megállapították az abszolút többséget. Dermedten állt,
kissé nyitott szájjal és üveges tekintettel bámulta a trécselő
kalózokat, akiket egy csöppet sem zavart az ő jelenléte.
– Valami
gond van, kapitány? – kérdezte Zwingli.
Még
hápogni sem tudott.
Elizaveta
felnevetett, durván, érdesen.
– Szerintem
tegyük el valahova Rodot, még a végén ideg-összeroppanást kap
nekem.
A
bensője egyik eldugott zugában talált némi lélekjelenlétet.
– Ki
a kapitány ezen a lélekvesztőn?
Antonio
Fernández Carriedo, aki az elmúlt pár percben csak a szavazáshoz
járult hozzá, egyébként csendes megfigyelője volt az
eseményeknek, most vidáman a magasba csapta a jobbját.
– Hol
a fegyelem? A hierarchia? – A hajába túrt. – Miért nem ad ki
parancsokat és a többiek miért nem csinálják azt, amit mond?!
Elizaveta
két kézzel kapta el a vállait és lenyomta a földre. Roderich
meglepetten elhallgatott.
– Minálunk
demokrácia van. Toni csak akkor parancsol, ha nagy a ganyé. –
Elmosolyodott. – Tudom, hogy a szabályokhoz szokott kis lelkednek
ez egy kicsit nehéz, de próbálj meg vele megbirkózni.
– Miért
fontos, hogy én vagyok a kapitány? – kérdezte a spanyol
– Tudod,
ő a Flotta mércéje alapján ítéli meg a dolgokat – forgatta a
szemét Bonnefoy. – Istennek legyen hála, hogy nem ott vagyunk,
egyébként parancsolgatással meg parancsteljesítéssel telne az
egész napunk.
Azzal
ellentmondást nem tűrő hangon magához intette a szőke ikreket és
a kapitánnyal egyetemben lezavarta a raktárba, hogy segítsenek a
porosznak előhalászni a hálókat. A hullagyalázó lengyelt
megkérte, hogy készítse elő az „orvosi asztalt”, mert
Beilschmidtnek valószínűleg szüksége lesz rá, majd a litván
kismamával a leendő vacsoráról társalogva elhagyta a fedélzetet.
– Még
hogy demokrácia… – dünnyögte Roderich.
– Zavarja,
hogy egy nőnek elég értelme van ahhoz, hogy kiadjon néhány
egyszerű utasítást? – nézett le rá Zwingli megvetően.
Csak
dadogni tudott. Elizaveta vállon veregette.
– Hagyd
csak, nem vesszük magunkra, tudjuk, hogy konzervatív vagy. Heidi,
van még vizünk?
– Négy
és fél kanna a konyhában.
– Szerinted
feláldozhatjuk az egyik kannát?
– Attól
függ, mire.
– Elzavarnám
a fiúkat borotválkozni. Toni és Feliks még csak-csak, de ahogy
ezek ketten kinéznek, az már túl van a fájdalom-küszöbömön.
Hümmögve
igazat adott Elizavetának. Nem mindenki néz ki jól borostásan.
Elvörösödött, mikor rájött, hogy az emlegetett kettőből
valószínűleg ő az egyik.
– Ezért
nem vagyok hajlandó vizet áldozni.
– Valld
be, csak élvezed nézni, ahogy vakaróznak.
Roderich
még jobban elpirult, mikor meglátta, hogy a svájci szája széle
felfelé kunkorodik. Természetesen azonnal rátört a vakarózhatnék.
Nem
akarta, hogy Elizaveta lássa az arcát, ezért inkább felkelt a
rendkívül kényelmetlen padlóról és más ülőalkalmatosság
után nézett. Sámli, szék, vagy bármilyen pad híján
felfordított egy üres vödröt.
– Most
komolyan leterítette a zsebkendőjét, mielőtt leült? – kérdezte
Zwingli elkerekedő szemekkel.
– Roderich
– tárta szét a karját Elizaveta, mintha ezzel mindent
megmagyarázott volna.
Remek
pillanat volt ez arra, hogy témát váltson.
– Mikor
utoljára szerencsém volt a hölgyekhez, még a Rettenthetetlen
fedélzetén tartózkodtak.
– Mondj
még valakit, aki így beszélne ilyen helyzetben – hunyorgott a
svájcira vidáman Elizaveta. Roderichhez fordult: – Volt
szerencsénk megszökni.
– Ezt
mertem feltételezni.
– Porter,
Johanssen és Black ismét tiszteletét tette a celláknál –
bővítette az elbeszélést Zwingli. – Hoztak magukkal kulcsot.
– Meghaltak?
– kérdezte teljesen konszolidált hangnemben.
Azok
ketten a fejüket rázták, mire nagy kő esett le a szívéről. Nem
azért, mert annyira a szívén viselte volna a három katona sorsát,
inkább a bűnlajstromuk miatt aggódott. Egy nőt is felakasztanak,
ha gyilkosság szerepel a körözési aktájukban.
– Otthagytuk
őket a cellákban. Az őrszemek épségében annyira nem vagyok
biztos.
– Az
őrszolgálatot a Dommedag katonái vitték – gondolkodott
hangosan. – Annak a háromnak meg nem ez volt az első kihágása.
Ha Herr Popescun múlik, akkor zárkát kapnak, ha a tengernagyon,
akkor már megetették őket a cápákkal.
– Úgy
látom, nem érint meg különösebben a dolog.
– Az
a három már nálam is bepróbálkozott – világosította fel
Zwingli Elizavetát. – A kapitány úr volt szíves éppen időben
tiszteletét tenni nálam.
Zwingli
a köszönetét csak egy enyhe meghajlással fejezte ki. Roderich nem
igazán tudta, mit is kéne mondania. Az a minimum, hogy
közbeavatkozik, ha egy kiszolgáltatott helyzetben lévő hölgyet
atrocitásoknak akarnak kitenni, nem?
– Csak
a kötelességemet teljesítettem.
– Azt
mondja, nagyon szívesen máskor is és igazán csinos vagy ebben a
felsőben – kuncogott Elizaveta.
Sanda
pillantást vetett a lányra.
– Kérlek.
Elizaveta
vásott vigyorral rázta a haját a háta mögé.
– Rendben,
mi elmeséltük, hogy kerültünk ide! No és te? Mikor utoljára
láttalak, még a Rettenthetetlen fedélzetén osztottad az
észt.
– Nem
osztottam az észt, csak parancsnokoltam. Az a dolgom. És ez a
felelősség a távollétemben valószínűleg Herr Popescura szállt.
– Élesen beszívta a levegőt. – Isten legyen irgalmas
mindannyiunkhoz.
Hiába
nevettette meg, Elizaveta nem volt hajlandó szavát feledni. Addig
lovagolt a kérdésen, hogy Roderic végül kibökte:
– Láttam…
illetve, hallottam valamit, amiről a tengernagy szerint jobb lett
volna, ha nem szerzek tudomást.
Elizaveta
értetlenül összevonta a szemöldökét, Zwingli viszont értette,
mire céloz.
– Lerúgta
a hajóról?
– A
körülményeket ezzel a kifejezéssel nem lehet teljes pontossággal
kifejezni… – Mindketten meredten bámulták. Behúzta a nyakát
és félrenézett. – Igen.
– Ó,
drágám!
Elizaveta
mély együttérzéssel tekintett rá, ami kényelmetlenül
érintette. Tudta, hogy a helyzete igen kínos. Szánalomra a világon
semmi szüksége.
– Az
pech – biggyesztette az ajkát Zwingli.
Elfutotta
a pulykaméreg.
– Köszönöm.
– Hidegen fejet hajtott.
Elizaveta
megmerevedett ültében. Ő észrevette, hogy mérges. Nyilván, neki
ezt tanították, a vérében van, hogy egy szemöldökrándulásból
kiolvassa mások teljes élettörténetét. És amilyen régen
ismerik egymást, nem is lehet meglepve, hogy nyitott könyv a
számára. Az már jobban fájt, hogy láthatóan Zwingli is azonnal
észrevette megváltozott hangulatát. Nála a kereskedőmúlt
tehetett hozzá sokat az emberismeretéhez; egy rossz szó és lőttek
az üzletnek.
– Nem
megy semmire azzal, ha megsértődik, kapitány – mondta Zwingli. –
Inkább szánja rá az idejét és gondolja át, mihez kezd az
életével, ha már egyszer ilyen remek lehetőség pottyant az
ölébe.
Kötözött
lábát ügyetlenül tartva, bot nélkül sántikálva megindult a
francia után. Pár lépés után azonban felemelte a kezét és
megtorpant; csak úgy magának szánta, figyelmeztetésül.
Visszanézett Roderichre.
– Amit
mondtam, megmondtam, Herr Edelstein. Üzletünk van. Maga tartozik
nekem.
Nyelt
egyet.
– Nos,
olybá tűnik, hogy az imént megmentette az életem…
– Az
részletkérdés – legyintett. Roderichnek felszaladt a szemöldöke.
– Tekintse jutaléknak. Itt arról van szó, hogy befejezetlen
üzletünk van. Az sokkalta fontosabb. Felelősséggel jár. De ha
megtudom, hogy kihasználja az ebből fakadó előnyeit, személyesen
fogom kitekerni a nyakát, megértette?
– Igen,
Fräulein.
– Mennyivel
szebb lenne az életem, ha csak az üzletfeleim harmadának annyi
esze lenne mint magának!
Roderich
legszívesebben utánakiáltott volna, hogy jöjjön vissza és ne
menjen el. Hirtelen kényelmetlen lett számára a helyzet;
konstatálta, hogy kettesben maradt Elizavetával. Oxenstierna és az
olasz nő fenn a kormánykeréknél abajgatták a két kisgyereket,
nem rájuk figyeltek. Mindenki más már rég eltűnt a fedélzetről.
– Nincs
őrszem – jegyezte meg. – És ha zátonyra fut a hajó?
– Mindig
van valaki, aki figyeli a vizet – Elizaveta jólesően nyújtóztatta
ki a lábait a fedélzeten. – Nem kell attól tartanod, hogy bajod
lesz.
– Nem
tartok tőle.
Ismét
megült közöttük a csend. Roderich a lányt nézte, a lány az ég
felé fordított arccal ült, mintha nem ködben, hanem szikrázó
napsütésben hajóznának és élvezné, ahogy a napsugarak az arcát
cirógatják.
– Megint
meg fogod kérdezni, hogy elmegyek-e veled?
Eszébe
jutott, hogyne jutott volna eszébe, de az öröm, amivel a lány
Beilschmidtbe kapaszkodott, a szemei ragyogása, ahogy felnézett
arra a nyomorultra, a ragaszkodás, ami a mozdulataiban
megnyilvánult, mind-mind egy tőr volt Roderich vérző szívében.
A gondolat megtelepedett benne és tőr lett az agyában is, mert nem
egy könyvet letett már, amiért ilyen elcsépelt gondolatokkal
dobálóztak.
– Megérné
megkérdeznem?
– Legutóbb
elég állhatatosnak mutatkoztál a kérdésben, de való igaz, ha
kirúgtak a Flottától, akkor elég veszélyes lenne visszamenned
Port Magorba.
– Nem
félek a tengernagytól.
Ezzel
magát is meglepte. Nem csak azért, mert kimondta, hanem azért,
mert ott, abban a pillanatban komolyan is gondolta. Látta a
tengernagyot magába roskadtan zokogni, bevallani a legbelsőbb,
legigazabb érzéseit. Nem volt többé ismeretlen számára,
márpedig ha valamit ismer, akkor nincs értelme félnie tőle.
Tudja, mire számíthat. Tartania kell a játékszabályokat és nem
esik bántódása.
– Nem
is azt mondtam, hogy félsz tőle – pillantott rá a lány.
– Vissza
fogok menni – magyarázta meg.
– Akkor
majd figyelmeztess, hogy írjak apámnak.
– A
hajómra fogok visszamenni, nem a városba.
Elizaveta
hüledezve fordult felé.
– Elment
az eszed? Meg akarod öletni magad?!
– Természetesen
nem. Viszont vannak elveim, amikből nem engedhetek.
– Oh,
kérlek. – A lány idegesen legyintett. – Rod, ez nem olyan, mint
a politika. Itt nem mész semmire azzal, ha keményfejű vagy.
– Tévedsz
– csóválta mosolyogva a fejét. – Éppen ez az, ami színtiszta
politika. Igazából az egész világ az.
– Ez
még nem indok arra, hogy visszamenj. Pláne egy ilyen őrülthöz,
mint Bondevik.
– Pont
azért kell visszamennem, mert őrült, Elizaveta. Nem fogja
elengedni a Rettenthetetlent, arra meg semmi szükség, hogy
még egy hajóra való embert megrontson a kifordult nézeteivel.
Väinämöinen nem lehet ott mindenütt, nem tudja folyamatosan
kordában tartani.
Elizaveta
összevont szemöldökkel nézte őt.
– Nem
hiszek neked.
Farkasszemet
néztek. Roderich fordult el előbb, elvégre itt most az ő
érzéseiről volt szó, az ő megcsalt lelkéről és annak
töviseiről.
– Láttam,
hogy ölelted azt a… azt.
– Gilbertnek
hívják. – A hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak vagy
neheztelésnek. Csak kedvességet és szeretetet hallott, mely
mind-mind az említett felé irányult.
– Tudom,
ettől függetlenül nem várhatod el tőlem, hogy tapsikoljak
örömömben, valahányszor látom.
A
lány átkulcsolta a térdeit.
– Ha
elfogadtam volna az ajánlatod, már a feleséged lennék, ugye?
Roderich
magában számot vetett, mennyi ideje tart már ez a fogócska.
Hirtelen nem is tűnt olyan hosszúnak az a pár hét, mióta
kihajózott Elizaveta után.
– Nem.
Legalább egy évet várni kellett volna. Tudod, míg írok… a
szüleimnek, meg kitalálom, hogy ki az, aki nem sértődik meg, ha
nem akarom látni az esküvőmön.
– És
nekem mi lett volna a feladatom?
Megütközött
a kérdésen. Nem is értette, hogy Elizaveta mit akar.
– Mi
lett volna a dolgom az után, hogy hozzád megyek? Mi lesz a jövendő
Frau Edelstein sorsa?
Nem
tudott mit felelni.
– Nem
érzem magam hozzád valónak, Roderich. Sosem éreztem úgy, hogy az
lennék. Nem hagysz választást, nem engedsz… – A lány zavarba
jött attól, hogy Roderich nézi. Idegesen söpörte a füle mögé
a tincseit. – Mi ketten nem lettünk volna egyenlők. Igen, ezt
akartam mondani. Mi ketten barátok vagyunk, így működünk jól.
Emlékszel a vitáinkra?
– Hogy
is felejthetném el.
– Segítettünk
egymásnak felnőni. Segítettél nekem, hogy ne érezzem magam
egyedül és ne kattanjak meg.
Bólintott.
– Viszont
azt is látom rajtad, mindig is láttam rajtad, hogy nem értesz
egyet azzal, amit csinálok. Nem értesz egyet azzal, ahogy érzek,
ahogy a napjaimat töltöm.
Közbe
akart szólni, de Elizaveta felemelt keze elcsendesítette.
– Akkor
tetted volna szóvá, mikor már a feleséged vagyok, nem igaz?
– Ebbe
így még nem gondoltam bele…
– Igen,
mert csak a következő célig figyeltél. A te életedben a házasság
csak egy kipipálandó pont egy listán, én pedig úgy érzem, hogy
annál egy kicsit többet érek.
– Sose
mondtam olyat, hogy annyit érsz.
– Nem,
te ahhoz túl udvarias vagy. Viszont előkerült volna. Roderich, mi
fél év után meggyűlöltük volna egymást.
Ez
azért elég radikális kijelentés volt ahhoz, hogy kételkedjen
benne.
– Nem
szükséges túlzásokba esned.
A
lány szomorkásan ingatta a fejét.
– Vagy
neked kellett volna engedni, vagy nekem. És nem apróságokról
beszélünk, hanem az önállóságról, a döntésképességről,
olyan dolgokról, amik mindkettőnknek fontosak. Én nagyon a
lelkemre vettem volna, ha otthagysz egy kúriában azzal, hogy
viselkedjek úrinő módjára. Te meg azt vetted volna magamra, ha
nem viselkedek úgy.
– Ezt
így is gondolod, vagy csak elmesélted magadnak, hogy így gondolod?
Ezzel
a kérdéssel arra késztette a lányt, hogy pár pillanatnyi csend
erejéig nagyon komoly arckifejezéssel nézze a lábujjait.
– Hiszem,
hogy így gondolom. És hiszem azt is, hogy lehetőségeimhez képest
a legjobb és leghelyesebb dolgot cselekedtem.
– Megszökött
egy kalózzal, kisasszony.
– Megint
magázol – nevetett rá a lány.
– Mi
köze ennek a témához?
– Az,
hogy felváltva tegezel és magázol. Magad sem tudod, hogyan kezelj.
– Nem
adsz biztos pontot arra, hogy eldöntsem, miként kezelhetem…
kezelhetlek?
– Jó
lesz a tegezés is, tényleg. – Melegen mosolygott. – Emlékszel
Dalmáciára?
Hálásan
kapott a lehetőség után, hogy végre ne őt boncolgassák.
Engedte, hogy mosolyra ránduljon az ajka.
– Akkora
homokvárat építettünk, mint én.
Elizaveta
horkantva felnevetett.
– Na
igen. És hazavittem a ruhámban egy egész homokbányát.
– Anyám
nagyon mérges volt rám.
– Az
enyém szintén.
– „Nemesek
fia vagy, Roderich, kötelességeid vannak. A homoktúrást hagyd meg
a pórnépnek.” Ezt mondta.
– Kedves.
De másnap ugyanúgy kijöttél.
– Elbocsátották
miatta a dadámat. Nagyon rossz hatással voltál rám, tudod-e?
– Tudom
hát. Ez azóta sem változott. – Mocorgott és feltérdelt, majd a
sarkára ült. – Mit szólnál ahhoz, ha ez a továbbiakban is így
maradna? Ha pajtások maradnánk?
Mosolyogva
nyújtotta felé a kezeit. Piszkos kacsók voltak. A kiengedett
madár, melynek első dolga megfürdeni a homokban.
Ő
még mocskosabb, még rongyosabb volt. Elizaveta szemeit nézte,
biztató mosolyát, majd újra a kezeit, végül megadta magát és
megfogta a jobbját. Érdes volt a tenyere.
A
lány azonnal közelebb hajolt hozzá és megölelte.
– Örülök,
hogy jól vagy – súgta hálásan.
Zavartan
meglapogatta a hátát.
– Köszönöm,
hogy hazahoztad nekem Gilbertet.
Még
egy vállveregetés, ennél többre nem futotta a részéről.
Remélte, hogy hamar elengedi és akkor nem kell ilyen intenzíven
éreznie az elutasítást. Természetesen nem tette. Roderich
hősiesen tűrt.
Csak
akkor ölelte meg a lányt jó szorosan, mikor Beilschmidt a
fedélzetre lépett és a láttukra úgy megnyúlt a képe.
>>>
Következő fejezet >>>
Tudod, mindig írok valami hosszabb izét.
VálaszTörlésDe most nem tudok, bocs :D
Jó ez, jó ez!
Tényleg nem akarod kiadni? Nem most talán nem is ebben az elkövetkezendő pár évben, de valamikor.
Lehet ki se fogják adni de egy próbát megérne!
Bár jól el vagy halmozva egyelőre teendőkkel.
De írtál (づ。ಥ ‿‿ ಥ。)づ*:・゚✧♥
TörlésNagyon sok mindent át kéne írni ebben a történetben ahhoz, hogy ki lehessen adni és ne kelljen aggódnom a copyright miatt. Meg ugye feljöhetnek ilyen apró kérdések, hogy egy magyar meg egy osztrák nemes mégis hogy kerül az angol korona szolgálatába, a Flottában felvonuló többi nemzetiségről nem is beszélve... apróságok, tudod :D
Eeeegen, a teendőim még mindig bokorban sorakoznak, de ha egyszer vége, akkor majd jól megdobállak titeket írásokkal. (Durva, hogy most állok az ínhüvely-gyulladás küszöbén, mikor annyit nem is írok, mint mondjuk tavaly vagy tavalyelőtt, mikor szemétté csépeltem a klaviatúrámat.)
Köszönöm szépen, hogy írtál, sokat jelent! Várlak vissza sok szeretettel! ^^