Nászút #22

Tárámm!

Nem, még mindig nem végeztem a dolgaimmal, de a néha papírra vetett egy-két mondatból időnként sikerül összekukázni egy-egy fejezetet, eh? (Főleg akkor menne gyorsabban, ha az a két-három mondat egyazon írásba menne, de az nyilván túl egyszerű…)

Tisztelet azoknak, akik kitartanak.

Egyébként több rekord is megdőlt ma: átléptük a Word 200. oldalát ezzel a történettel, már hosszabb a holmi, mint 100.000 szó és ezzel az általam valaha írt leghosszabb összefüggő történet címét is megnyerte.

Jelen fejezetben Rod kicsit nyűglődik. Szóval csak a szokásos, tudjátok.

Ugye, milyen szép ez a kép? Az alkotó neve Jackce, csekkoljátok le, nagyon jó cuccai vannak ;)

Hogyan törjünk borsot kulturáltan egymás orra alá

Roderich a pokolba kívánta a nyomorult poroszt.

Napok óra hánykolódtak a tengeren. Az élelmet, amit a barbároktól kaptak, gondosan elfelezték, de a tömlőbe rakott vízzel ezt nem tudták megtenni. Mikor az egyikük ivott, a másik vasvilla tekintettel bámulta.

Érdekes módon ez volt a dolog könnyebbik része. A nehezebbiket az jelentette, hogy az útjuk második napján nagyjából déltájban összevitatkoztak. Jól belelendültek, ami hozzásegítette őket az idő múlásához és igazából egészen szórakoztató volt összemérni szellemi erejüket. Ezekből a birkózásokból, a tájékozottságának hála, általában Roderich került ki győztesként, bár tény, hogy Beilschmidtnek néha a műveltség egy váratlan morzsájával sikerült meglepte. Éppen egy ilyen vita közepén voltak, mikor arra eszméltek, hogy köd ereszkedett rájuk, dacára a verőfényes napsütésnek és a korábban tiszta látóhatárnak.

A köd veszélyes. Halálos. Nem tudni, merre mennek, nincs stabil útirány, és egy gonosz áramlat akár körbe-körbe is hajthatja őket, amivel veszítenek a drága időből, ami a rendelkezésükre áll. Ezt az időt az élelmük mennyisége határozta meg. Nem mellesleg, nem lebecsülendő az a szempont sem, hogy – bár egyikük sem mondta ki – szerettek volna tényleg nagyon-nagyon messzire kerülni attól a helytől, ahol a krakent látták.

A köd szemrevételezése után a következő vitatémát az szolgáltatta, hogy forduljanak-e vissza, vagy haladjanak tovább az előző útirány szerint. Roderich véleménye szerint bárminemű irányváltoztatás akár végzetes kimenetelű is lehetett volna, nem mintha a stabil vakon hajózás annyival jobb lehetőségeket tartogatott volna. Sehogy nem jó, ha őszinte akar lenni. A vita végén, mikor arra jutottak, hogy mennek tovább, és nem nyúlnak a kormányhoz, Roderich összevont szemöldökkel jött rá, hogy Beilschmidt igazából ugyanazt mondta, mint ő. A vita teljes ideje alatt (mely a felhúzós zsebórája szerint mintegy negyvenhat percet tett ki) ugyanazt az álláspontot képviselték, és csak azért vitatkoztak és hordták el egymást mindennek, hogy utána teljes lelki nyugalommal vethessenek a másikra gyűlölködő pillantásokat. Roderich gondosan ügyelt rá, hogy akkor kezdjen neki a maga bámulásának, mikor Beilschmidt végzett a maga körével és tapintatosan elfordult.

A negyedik napra már kiéleződtek az ellentétek. Erősen fogytán volt a víz. Egészen pontosan kétujjnyi mennyiség lötyögött a tömlő alján.

– Tegnap is három korttyal többet ittál! – bizonygatta Roderich. – Számoltam!

– Igen, de csak egyszer ittam, nem úgy, mint te, te nyomorult! – replikázott Beilschmidt. – Négyszer három korty, az több, mint négyszer kettő meg három!

– Mit négyszer kettő?! Másodjára és harmadjára te is hármat ittál!

– Az akkor is csak egy korty különbség!

– Ahá! – kapott a szaván. – Szóval mégis többet ittál, mint én!

– Na és tegnapelőtt? Itt krákogtál és kiittad a fél tömlőt!

– A fészkes fenét! Ide vele!

A tömlőért nyúlt, de Beilschmidt gyorsabb volt.

– Ez már az enyém, basszus!

Még vicsorgott is hozzá. Roderich haragosan kapott a kardjáért, mikor egyszerre a ködön keresztül éles kiáltás ütötte meg a fülüket:

– Gilbert!

A porosz elejtette a tömlőt, és a maradék víz mind a csónak aljában végezte volna, ha Roderich nem kapja fel idejében azt a bőrt.

– Édes? – üvöltött fel Beilschmidt.

Ezt a szót igazán nem várta ettől a férfitől. Elképedten nézett rá, aztán az elképzelés iránya eltolódott a Le Sancte Trinite irányába, melynek legutóbbi tudomása szerint a Rettenthetetlen mögé kötözve kellett volna ringatóznia. A Flotta hajóinak azonban hírük-poruk sem volt, mi több, a teljes kalóz-banda ott csoportosult a fregatt fedélzetén. Közöttük, mint gyöngy egy tál kukoricában, ott állt Elizaveta, boldogan integetve, kiáltozva feléjük… de minden szava az albínónak szólt.

A porosz a lelkesedésével majdnem felborította a dingit. Roderich egy lemondó sóhajt áldozott a mellét hasogató fájdalomnak, és félrehessegette a poroszt, hogy tudjon kormányozni. Elvégre, ha most kirakja, akkor az egész hajó az övé, meg a tömlőben az összes víz. Még a kéretlen társaságától is megszabadul.

A Trinite felé kormányzott. Sötét mosollyal nyugtázta, hogy a porosz majdnem belezuhant a tengerbe a hirtelen irányváltástól. Az elmúlt napok minden tapasztalatát beleölte a gondos navigálásba. Párhuzamosan kormányzott be a fregatt mellé, arra készülve, hogy amint Beilschmidt kiszáll, ő továbbáll. Semmi köze ehhez a kalóz-népséghez.

Elizaveta dobta le a dingibe a kötelet. És Roderich tökéletes tervébe alaposan belepiszkított az a szőke fiatalember, aki egy másik kötélen a dingibe ugrott, és segített a törött karú porosznak felkapaszkodni a fedélzetre. A nagykamasz kedves mosollyal fordult Roderich felé és a kezét nyújtotta.

– Segítek.

Átfutott a fején, hogy előkapja a kardját, és levágja, de az olasz nő, aki olyan szabadszájúan nyilatkozott az elfogatása után, éppen őket nézte, ráadásul puska volt nála. A másik ok, amit szégyellt volna bevallani, az a barátságos arckifejezés volt. A kamasz liláskék szemeiben nyoma sem volt annak, hogy egyáltalán képes rosszat feltételezni másokról.

Nem ismer meg – döbbent rá Roderich. Hirtelen elszégyellte magát, amiért kezet akart emelni erre a naiv fiatalra, és elfogadta a segítő kezet.

A fedélzetre lépésekor az első ember, akit megpillantott, Elizaveta volt; éppen szenvedélyes csókban forrt össze azzal a nyomorulttal. Már azt bánta, hogy olyan szentimentális volt, és nem mutatta meg annak a kölyöknek, hogy milyen kegyetlen ez a világ, ahol minden apró kedvességért bőr alá fecskendezett méreg a jutalom, mely a csontig rágja magát és éget mindörökké.

– És te ki a rák vagy – mérte végig Kirkland.

Az ösztönszerű válasza az lett volna, hogy kikéri magának ezt a hangnemet. Hál’Istennek azonban élénken élt benne a jelenet, mikor először találkozott a vörös hajú férfival. Oxenstierna üzletében azt mondta, hogy kést kap valamelyik veséjébe, ha a szívből jövő, a neveltetéséből fakadó választ adja egy ilyen felháborító kérdésre.

No meg, meg sem ismerte. Lázasan gondolkodott rajta, hogy mit mondjon, hazudhat-e, elvégre Beilschmidt azonnal lebuktathatja, de talán egy ügyes válasszal elnyújthatja a pillanatot és akkor gyorsan le tud lépni…

– Roderich!

Ah, fájdalom. Elizavetára nézett, aki elborzadva mérte végig.

– Te jó isten, mi történt veled?

Nem tette szóvá, hogy a lány külseje is látott már szebb napokat.

– A porosz, az történt – mondta, nem kevés éllel a hangjában.

Elég volt egy rövid szóváltás, és Elizaveta kisvártatva a legkevésbé úri módon fetrengett – igen, fetrengett – a padlón a nevetéstől. Roderich valamennyi nevelőnője helyében kegyeskedett szégyellni magát.

A derűs hangulatnak ismét Kirkland tett pontot a végére:

– Azért javítsatok ki, ha tévednék, de te nem az a kapitány-pofa vagy, aki szétlövette ezt a hajót?

Meg sem várta a válaszát, máris a torkának szegezte a kardját. Roderich nem érzett annyi bátorságot, mint amennyit az álla felszegésével mutatott. Kétségbeesetten gondolkodott, hol van a kiút ebből a szorult helyzetből, és már készen állt rá, hogy hátralépjen és a tengerbe vesse magát, rábízza a testét a hullámokra… vagy a dingire… de talán el sem jut addig, mert ez az őrült felnyársalja.

Természetesen csak ekkor jutott eszébe az inge alatt megbújó üvegfiola, amit Stasya bízott rá. Nem az elmúlt négy napban, amikor elég lett volna kihasználnia valamelyik rövid periódust, mikor Beilschmidt bóbiskolt, nem, csak most, amikor esélye sincs eltörni a fiolát.

Szívszélhűdést kapott, mikor Zwingli lecsapta Kirkland karját, és a kard eltűnt a torka elől.

– Viselkedj – morrant rá a svájci a skótra.

– A fogságban a maradék eszed is elment? – vonta fel az egyik vastag szemöldökét amaz.

– Nem vagyok hajlandó kritikát elfogadni senkitől, főleg nem tőled, Kirkland. – A nő jóformán köpte a szavakat.

– Ez nem kritika, pusztán lényeglátás. Ő – bökött a kardjával Roderich felé – ellenség. Különbséget tudsz tenni a kettő között? Ha nem, akkor Bondevik kimosta az agyad és kiteszünk a következő kikötőben. Francnak se kellenek téglák.

Zwingli egy lépést tett hátra, Roderich irányába.

– Befejezetlen ügyem van vele.

– Még ha szívességet is tett neked, nem közülünk való. Nincs semmi, ami miatt védened kellene.

A svájci dacosan hunyorgott és kihúzta mind a legalább százötven centijét.

– Ő az ügyfelem. Ennek megfelelően védelmet élvez, amíg pontot nem teszünk az ügyletünk végére. Utána azt csinálsz vele, amit akarsz.

Kirkland elképedten meredt a nőre. A fedélzetre ejtette a kardját, a feje fölé emelte a karjait és valami olyasmit emlegetve, hogy ő nem erre szerződött és mi van ezzel a világgal manapság, lement az alsó fedélzetre.

Roderich meglepetten pislogott. Az olasz nő, aki eddig nagyon fenyegetően bámulta őt, most leeresztette a fegyverét. A legénység többi tagja is érdeklődését veszítve visszafordult Beilschmidthez. Nem igazán értette a helyzetet; az üzlet ennyire nonpluszultra indok, hogy nem is próbálnak belekötni?

Zwingli, a bekötözött lába miatt kissé billegősen, Roderich felé fordult.

– Álljon beljebb, kapitány, a végén átesik a korláton – javasolta érzelemmentes hangon.

Zavart pillantást vetett a háta mögé és anélkül, hogy átgondolta volna, mit tesz, engedelmeskedett. A fiú, aki segített neki a fedélzetre lépni, odalépett és a helyére billentette a korlát félretett darabját, lezárva a menekülés útját.

– Eh, remélem, nem volt semmitek abban a csónakban, mert nem kötöttük hozzá a hajóhoz és elvitte a víz.

– Kétujjnyi víz egy tömlőben, nem fog érte sajogni a szívem – legyintett Beilschmidt.

– Majd fog, mikor megtudod, hogy kaja- és vízügyileg mi se állunk valami fényesen – sandított rá Bonnefoy. – A Flotta kirámolta a kajaraktárunk, csak a dugi készlet maradt meg, azt meg nem ennyi emberre méreteztük.

Beilschmidt a borostáját vakargatva bólogatott.

– Mi van a hálókkal és a desztillálóval?

– Bocsáss meg, drága, de azokat te rámoltad el, fogalmunk sincs róla, hol van.

A férfi egészen megrökönyödött.

– Mi az, hogy nem tudjátok, hol van? A kötélkamrában, a pót-pót-fővitorlakötél és a pót-pót-pót-kikötőkötél között!

Elizaveta a poroszhoz fordult.

– Miért van pót-pót-pót-kikötőkötél?

– Nyilván azért, ha a pót-pót-kikötőkötéllel történne valami.

Bonnefoy kijavította:

– Azért, hogy Gilbert tudja mire költeni a megtakarításainkat. Mellesleg, a mostani kikötőköteleinket akkor vettük, mikor először kikötöttünk ezzel a hajóval, ami akárhogy számolom, már legalább tíz éve volt. Utolsó tudomásom szerint még mindegyik tökéletes állapotban van.

– Mi lenne, ha hagynánk ezt, és elküldenénk Gilbót, hogy keresse meg azt a hálót meg a desztillálót? – vetette fel Łukasiewitz. – Hátha akkor lesz valami normális vacsoránk.

Roderich a fegyelmezetlenség legmagasabb fokaként élte meg ezt a beszélgetést. A haját akarta tépni, mikor a lengyel férfi javaslatát szavazásra bocsátották. A porosz csak azután ment le, hogy megállapították az abszolút többséget. Dermedten állt, kissé nyitott szájjal és üveges tekintettel bámulta a trécselő kalózokat, akiket egy csöppet sem zavart az ő jelenléte.

– Valami gond van, kapitány? – kérdezte Zwingli.

Még hápogni sem tudott.

Elizaveta felnevetett, durván, érdesen.

– Szerintem tegyük el valahova Rodot, még a végén ideg-összeroppanást kap nekem.

A bensője egyik eldugott zugában talált némi lélekjelenlétet.

– Ki a kapitány ezen a lélekvesztőn?

Antonio Fernández Carriedo, aki az elmúlt pár percben csak a szavazáshoz járult hozzá, egyébként csendes megfigyelője volt az eseményeknek, most vidáman a magasba csapta a jobbját.

– Hol a fegyelem? A hierarchia? – A hajába túrt. – Miért nem ad ki parancsokat és a többiek miért nem csinálják azt, amit mond?!

Elizaveta két kézzel kapta el a vállait és lenyomta a földre. Roderich meglepetten elhallgatott.

– Minálunk demokrácia van. Toni csak akkor parancsol, ha nagy a ganyé. – Elmosolyodott. – Tudom, hogy a szabályokhoz szokott kis lelkednek ez egy kicsit nehéz, de próbálj meg vele megbirkózni.

– Miért fontos, hogy én vagyok a kapitány? – kérdezte a spanyol

– Tudod, ő a Flotta mércéje alapján ítéli meg a dolgokat – forgatta a szemét Bonnefoy. – Istennek legyen hála, hogy nem ott vagyunk, egyébként parancsolgatással meg parancsteljesítéssel telne az egész napunk.

Azzal ellentmondást nem tűrő hangon magához intette a szőke ikreket és a kapitánnyal egyetemben lezavarta a raktárba, hogy segítsenek a porosznak előhalászni a hálókat. A hullagyalázó lengyelt megkérte, hogy készítse elő az „orvosi asztalt”, mert Beilschmidtnek valószínűleg szüksége lesz rá, majd a litván kismamával a leendő vacsoráról társalogva elhagyta a fedélzetet.

– Még hogy demokrácia… – dünnyögte Roderich.

– Zavarja, hogy egy nőnek elég értelme van ahhoz, hogy kiadjon néhány egyszerű utasítást? – nézett le rá Zwingli megvetően.

Csak dadogni tudott. Elizaveta vállon veregette.

– Hagyd csak, nem vesszük magunkra, tudjuk, hogy konzervatív vagy. Heidi, van még vizünk?

– Négy és fél kanna a konyhában.

– Szerinted feláldozhatjuk az egyik kannát?

– Attól függ, mire.

– Elzavarnám a fiúkat borotválkozni. Toni és Feliks még csak-csak, de ahogy ezek ketten kinéznek, az már túl van a fájdalom-küszöbömön.

Hümmögve igazat adott Elizavetának. Nem mindenki néz ki jól borostásan. Elvörösödött, mikor rájött, hogy az emlegetett kettőből valószínűleg ő az egyik.

– Ezért nem vagyok hajlandó vizet áldozni.

– Valld be, csak élvezed nézni, ahogy vakaróznak.

Roderich még jobban elpirult, mikor meglátta, hogy a svájci szája széle felfelé kunkorodik. Természetesen azonnal rátört a vakarózhatnék.

Nem akarta, hogy Elizaveta lássa az arcát, ezért inkább felkelt a rendkívül kényelmetlen padlóról és más ülőalkalmatosság után nézett. Sámli, szék, vagy bármilyen pad híján felfordított egy üres vödröt.

– Most komolyan leterítette a zsebkendőjét, mielőtt leült? – kérdezte Zwingli elkerekedő szemekkel.

– Roderich – tárta szét a karját Elizaveta, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.

Remek pillanat volt ez arra, hogy témát váltson.

– Mikor utoljára szerencsém volt a hölgyekhez, még a Rettenthetetlen fedélzetén tartózkodtak.

– Mondj még valakit, aki így beszélne ilyen helyzetben – hunyorgott a svájcira vidáman Elizaveta. Roderichhez fordult: – Volt szerencsénk megszökni.

– Ezt mertem feltételezni.

– Porter, Johanssen és Black ismét tiszteletét tette a celláknál – bővítette az elbeszélést Zwingli. – Hoztak magukkal kulcsot.

– Meghaltak? – kérdezte teljesen konszolidált hangnemben.

Azok ketten a fejüket rázták, mire nagy kő esett le a szívéről. Nem azért, mert annyira a szívén viselte volna a három katona sorsát, inkább a bűnlajstromuk miatt aggódott. Egy nőt is felakasztanak, ha gyilkosság szerepel a körözési aktájukban.

– Otthagytuk őket a cellákban. Az őrszemek épségében annyira nem vagyok biztos.

– Az őrszolgálatot a Dommedag katonái vitték – gondolkodott hangosan. – Annak a háromnak meg nem ez volt az első kihágása. Ha Herr Popescun múlik, akkor zárkát kapnak, ha a tengernagyon, akkor már megetették őket a cápákkal.

– Úgy látom, nem érint meg különösebben a dolog.

– Az a három már nálam is bepróbálkozott – világosította fel Zwingli Elizavetát. – A kapitány úr volt szíves éppen időben tiszteletét tenni nálam.

Zwingli a köszönetét csak egy enyhe meghajlással fejezte ki. Roderich nem igazán tudta, mit is kéne mondania. Az a minimum, hogy közbeavatkozik, ha egy kiszolgáltatott helyzetben lévő hölgyet atrocitásoknak akarnak kitenni, nem?

– Csak a kötelességemet teljesítettem.

– Azt mondja, nagyon szívesen máskor is és igazán csinos vagy ebben a felsőben – kuncogott Elizaveta.

Sanda pillantást vetett a lányra.

– Kérlek.

Elizaveta vásott vigyorral rázta a haját a háta mögé.

– Rendben, mi elmeséltük, hogy kerültünk ide! No és te? Mikor utoljára láttalak, még a Rettenthetetlen fedélzetén osztottad az észt.

– Nem osztottam az észt, csak parancsnokoltam. Az a dolgom. És ez a felelősség a távollétemben valószínűleg Herr Popescura szállt. – Élesen beszívta a levegőt. – Isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz.

Hiába nevettette meg, Elizaveta nem volt hajlandó szavát feledni. Addig lovagolt a kérdésen, hogy Roderic végül kibökte:

– Láttam… illetve, hallottam valamit, amiről a tengernagy szerint jobb lett volna, ha nem szerzek tudomást.

Elizaveta értetlenül összevonta a szemöldökét, Zwingli viszont értette, mire céloz.

– Lerúgta a hajóról?

– A körülményeket ezzel a kifejezéssel nem lehet teljes pontossággal kifejezni… – Mindketten meredten bámulták. Behúzta a nyakát és félrenézett. – Igen.

– Ó, drágám!

Elizaveta mély együttérzéssel tekintett rá, ami kényelmetlenül érintette. Tudta, hogy a helyzete igen kínos. Szánalomra a világon semmi szüksége.

– Az pech – biggyesztette az ajkát Zwingli.

Elfutotta a pulykaméreg.

– Köszönöm. – Hidegen fejet hajtott.

Elizaveta megmerevedett ültében. Ő észrevette, hogy mérges. Nyilván, neki ezt tanították, a vérében van, hogy egy szemöldökrándulásból kiolvassa mások teljes élettörténetét. És amilyen régen ismerik egymást, nem is lehet meglepve, hogy nyitott könyv a számára. Az már jobban fájt, hogy láthatóan Zwingli is azonnal észrevette megváltozott hangulatát. Nála a kereskedőmúlt tehetett hozzá sokat az emberismeretéhez; egy rossz szó és lőttek az üzletnek.

– Nem megy semmire azzal, ha megsértődik, kapitány – mondta Zwingli. – Inkább szánja rá az idejét és gondolja át, mihez kezd az életével, ha már egyszer ilyen remek lehetőség pottyant az ölébe.

Kötözött lábát ügyetlenül tartva, bot nélkül sántikálva megindult a francia után. Pár lépés után azonban felemelte a kezét és megtorpant; csak úgy magának szánta, figyelmeztetésül. Visszanézett Roderichre.

– Amit mondtam, megmondtam, Herr Edelstein. Üzletünk van. Maga tartozik nekem.

Nyelt egyet.

– Nos, olybá tűnik, hogy az imént megmentette az életem…

– Az részletkérdés – legyintett. Roderichnek felszaladt a szemöldöke. – Tekintse jutaléknak. Itt arról van szó, hogy befejezetlen üzletünk van. Az sokkalta fontosabb. Felelősséggel jár. De ha megtudom, hogy kihasználja az ebből fakadó előnyeit, személyesen fogom kitekerni a nyakát, megértette?

– Igen, Fräulein.

– Mennyivel szebb lenne az életem, ha csak az üzletfeleim harmadának annyi esze lenne mint magának!

Roderich legszívesebben utánakiáltott volna, hogy jöjjön vissza és ne menjen el. Hirtelen kényelmetlen lett számára a helyzet; konstatálta, hogy kettesben maradt Elizavetával. Oxenstierna és az olasz nő fenn a kormánykeréknél abajgatták a két kisgyereket, nem rájuk figyeltek. Mindenki más már rég eltűnt a fedélzetről.

– Nincs őrszem – jegyezte meg. – És ha zátonyra fut a hajó?

– Mindig van valaki, aki figyeli a vizet – Elizaveta jólesően nyújtóztatta ki a lábait a fedélzeten. – Nem kell attól tartanod, hogy bajod lesz.

– Nem tartok tőle.

Ismét megült közöttük a csend. Roderich a lányt nézte, a lány az ég felé fordított arccal ült, mintha nem ködben, hanem szikrázó napsütésben hajóznának és élvezné, ahogy a napsugarak az arcát cirógatják.

– Megint meg fogod kérdezni, hogy elmegyek-e veled?

Eszébe jutott, hogyne jutott volna eszébe, de az öröm, amivel a lány Beilschmidtbe kapaszkodott, a szemei ragyogása, ahogy felnézett arra a nyomorultra, a ragaszkodás, ami a mozdulataiban megnyilvánult, mind-mind egy tőr volt Roderich vérző szívében. A gondolat megtelepedett benne és tőr lett az agyában is, mert nem egy könyvet letett már, amiért ilyen elcsépelt gondolatokkal dobálóztak.

– Megérné megkérdeznem?

– Legutóbb elég állhatatosnak mutatkoztál a kérdésben, de való igaz, ha kirúgtak a Flottától, akkor elég veszélyes lenne visszamenned Port Magorba.

– Nem félek a tengernagytól.

Ezzel magát is meglepte. Nem csak azért, mert kimondta, hanem azért, mert ott, abban a pillanatban komolyan is gondolta. Látta a tengernagyot magába roskadtan zokogni, bevallani a legbelsőbb, legigazabb érzéseit. Nem volt többé ismeretlen számára, márpedig ha valamit ismer, akkor nincs értelme félnie tőle. Tudja, mire számíthat. Tartania kell a játékszabályokat és nem esik bántódása.

– Nem is azt mondtam, hogy félsz tőle – pillantott rá a lány.

– Vissza fogok menni – magyarázta meg.

– Akkor majd figyelmeztess, hogy írjak apámnak.

– A hajómra fogok visszamenni, nem a városba.

Elizaveta hüledezve fordult felé.

– Elment az eszed? Meg akarod öletni magad?!

– Természetesen nem. Viszont vannak elveim, amikből nem engedhetek.

– Oh, kérlek. – A lány idegesen legyintett. – Rod, ez nem olyan, mint a politika. Itt nem mész semmire azzal, ha keményfejű vagy.

– Tévedsz – csóválta mosolyogva a fejét. – Éppen ez az, ami színtiszta politika. Igazából az egész világ az.

– Ez még nem indok arra, hogy visszamenj. Pláne egy ilyen őrülthöz, mint Bondevik.

– Pont azért kell visszamennem, mert őrült, Elizaveta. Nem fogja elengedni a Rettenthetetlent, arra meg semmi szükség, hogy még egy hajóra való embert megrontson a kifordult nézeteivel. Väinämöinen nem lehet ott mindenütt, nem tudja folyamatosan kordában tartani.

Elizaveta összevont szemöldökkel nézte őt.

– Nem hiszek neked.

Farkasszemet néztek. Roderich fordult el előbb, elvégre itt most az ő érzéseiről volt szó, az ő megcsalt lelkéről és annak töviseiről.

– Láttam, hogy ölelted azt a… azt.

– Gilbertnek hívják. – A hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak vagy neheztelésnek. Csak kedvességet és szeretetet hallott, mely mind-mind az említett felé irányult.

– Tudom, ettől függetlenül nem várhatod el tőlem, hogy tapsikoljak örömömben, valahányszor látom.

A lány átkulcsolta a térdeit.

– Ha elfogadtam volna az ajánlatod, már a feleséged lennék, ugye?

Roderich magában számot vetett, mennyi ideje tart már ez a fogócska. Hirtelen nem is tűnt olyan hosszúnak az a pár hét, mióta kihajózott Elizaveta után.

– Nem. Legalább egy évet várni kellett volna. Tudod, míg írok… a szüleimnek, meg kitalálom, hogy ki az, aki nem sértődik meg, ha nem akarom látni az esküvőmön.

– És nekem mi lett volna a feladatom?

Megütközött a kérdésen. Nem is értette, hogy Elizaveta mit akar.

– Mi lett volna a dolgom az után, hogy hozzád megyek? Mi lesz a jövendő Frau Edelstein sorsa?

Nem tudott mit felelni.

– Nem érzem magam hozzád valónak, Roderich. Sosem éreztem úgy, hogy az lennék. Nem hagysz választást, nem engedsz… – A lány zavarba jött attól, hogy Roderich nézi. Idegesen söpörte a füle mögé a tincseit. – Mi ketten nem lettünk volna egyenlők. Igen, ezt akartam mondani. Mi ketten barátok vagyunk, így működünk jól. Emlékszel a vitáinkra?

– Hogy is felejthetném el.

– Segítettünk egymásnak felnőni. Segítettél nekem, hogy ne érezzem magam egyedül és ne kattanjak meg.

Bólintott.

– Viszont azt is látom rajtad, mindig is láttam rajtad, hogy nem értesz egyet azzal, amit csinálok. Nem értesz egyet azzal, ahogy érzek, ahogy a napjaimat töltöm.

Közbe akart szólni, de Elizaveta felemelt keze elcsendesítette.

– Akkor tetted volna szóvá, mikor már a feleséged vagyok, nem igaz?

– Ebbe így még nem gondoltam bele…

– Igen, mert csak a következő célig figyeltél. A te életedben a házasság csak egy kipipálandó pont egy listán, én pedig úgy érzem, hogy annál egy kicsit többet érek.

– Sose mondtam olyat, hogy annyit érsz.

– Nem, te ahhoz túl udvarias vagy. Viszont előkerült volna. Roderich, mi fél év után meggyűlöltük volna egymást.

Ez azért elég radikális kijelentés volt ahhoz, hogy kételkedjen benne.

– Nem szükséges túlzásokba esned.

A lány szomorkásan ingatta a fejét.

– Vagy neked kellett volna engedni, vagy nekem. És nem apróságokról beszélünk, hanem az önállóságról, a döntésképességről, olyan dolgokról, amik mindkettőnknek fontosak. Én nagyon a lelkemre vettem volna, ha otthagysz egy kúriában azzal, hogy viselkedjek úrinő módjára. Te meg azt vetted volna magamra, ha nem viselkedek úgy.

– Ezt így is gondolod, vagy csak elmesélted magadnak, hogy így gondolod?

Ezzel a kérdéssel arra késztette a lányt, hogy pár pillanatnyi csend erejéig nagyon komoly arckifejezéssel nézze a lábujjait.

– Hiszem, hogy így gondolom. És hiszem azt is, hogy lehetőségeimhez képest a legjobb és leghelyesebb dolgot cselekedtem.

– Megszökött egy kalózzal, kisasszony.

– Megint magázol – nevetett rá a lány.

– Mi köze ennek a témához?

– Az, hogy felváltva tegezel és magázol. Magad sem tudod, hogyan kezelj.

– Nem adsz biztos pontot arra, hogy eldöntsem, miként kezelhetem… kezelhetlek?

– Jó lesz a tegezés is, tényleg. – Melegen mosolygott. – Emlékszel Dalmáciára?

Hálásan kapott a lehetőség után, hogy végre ne őt boncolgassák. Engedte, hogy mosolyra ránduljon az ajka.

– Akkora homokvárat építettünk, mint én.

Elizaveta horkantva felnevetett.

– Na igen. És hazavittem a ruhámban egy egész homokbányát.

– Anyám nagyon mérges volt rám.

– Az enyém szintén.

– „Nemesek fia vagy, Roderich, kötelességeid vannak. A homoktúrást hagyd meg a pórnépnek.” Ezt mondta.

– Kedves. De másnap ugyanúgy kijöttél.

– Elbocsátották miatta a dadámat. Nagyon rossz hatással voltál rám, tudod-e?

– Tudom hát. Ez azóta sem változott. – Mocorgott és feltérdelt, majd a sarkára ült. – Mit szólnál ahhoz, ha ez a továbbiakban is így maradna? Ha pajtások maradnánk?

Mosolyogva nyújtotta felé a kezeit. Piszkos kacsók voltak. A kiengedett madár, melynek első dolga megfürdeni a homokban.

Ő még mocskosabb, még rongyosabb volt. Elizaveta szemeit nézte, biztató mosolyát, majd újra a kezeit, végül megadta magát és megfogta a jobbját. Érdes volt a tenyere.

A lány azonnal közelebb hajolt hozzá és megölelte.

– Örülök, hogy jól vagy – súgta hálásan.

Zavartan meglapogatta a hátát.

– Köszönöm, hogy hazahoztad nekem Gilbertet.

Még egy vállveregetés, ennél többre nem futotta a részéről. Remélte, hogy hamar elengedi és akkor nem kell ilyen intenzíven éreznie az elutasítást. Természetesen nem tette. Roderich hősiesen tűrt.

Csak akkor ölelte meg a lányt jó szorosan, mikor Beilschmidt a fedélzetre lépett és a láttukra úgy megnyúlt a képe.

>>> Következő fejezet >>>