A legcsinosabb hölgy

Valaki nagy szemeket meresztett rám, szóval megírtam. Talán meg kellett volna várnom, míg meggyógyulok, lol.

 

Forrás

 

 

A legcsinosabb hölgy

– Bumm! – robbant be Morzan az öltözőszobájába, hogy Galbatorix szíve majd’ kiugrott. Tudta ő, hogy nem lett volna szabad abba a fotelba ülni, ami háttal van a bejáratnak. – Csak egy percre zavarok.

– Mégis mit…

Beszéd közben hátrafordult, és a mondat második fele megakadt a torkán.

Morzan dudorászva, mindenféle ellenérzés nélkül túrta át éppen Galbatorix fésülködőasztalának fiókját. Az evidens fésű mellett néhány krémet tartott ott, amiket előre megbűvölt, hogy segítsenek eltüntetni a szeme alatti táskákat, ha reggel úgy kelne föl, hogy nem biztos a szándékaiban. Még egyszer sem használta. És Morzan sem azt kereste, mert megunta a turkálást, és a haszontalannak ítélt dolgokat elkezdte felpakolni az asztallapra.

Ha szétdobálta volna, Galbatorix ott helyben megfojtja. És nem érdekli, hogy a másik hogy néz ki nagyestélyiben.

Galbatorix lehunyta a szemét és nagy levegőt vett. Nem, a vörös ruha és a fekete selyemcsipke makacsul ott maradt a fejében. És amikor kinyitotta a szemét, Morzan még mindig ott volt, de már felegyenesedett, láthatóan megtalálta, amit keresett. A ruhát valószínűleg kölcsönkérte, és nem vette a fáradtságot az átalakításra. A fésülködőasztal tükrében látta, hogy a ruha mellrésze üresen lapult le, hátul azonban, ahol a fűző két oldalának végig azonos, elegánsan kétujjnyi távolságot kellett volna tartania, az felfelé nyílt, mert Morzan vállai szélesebbek voltak, mint a ruha eredeti tulajáé.

– Mégis mit művelsz?

– Hm? Ja, eszembe jutott hogy neked van ez a cuccod, tudod, amit a legyek meg a nap ellen használtunk a sivatagban. – Feltartotta a fekete szemfestékkel teli tégelyt.

– Kohl.

– Az, az. Kell a tökéletességhez.

Kinyitotta a tégelyt, megmártotta az ecsetet, majd közel hajolt a tükörhöz, és azzal a kézügyességgel, ami valószínűleg a kamaszkori kalligráfia-leckék maradványa volt, tökéletes vonalat húzott a felső szemhéjára.

Galbatorix lerázta az értetlenséget. Méltatlan volt hozzá.

– Nem feleltél a kérdésemre. Miért vagy… ruhában.

– Mert Fornora hülye és azt hiszi, hogy a szabók megbűvölik az emberek ruháit, és ha olyasmit veszek fel, amit női ruhaként adnak el, akkor leszárad a pöcsöm és szólíthattok… uhh… Morzanának?

– Te pedig beleegyeztél egy ilyen látványos… – Galbatorix inkább be se fejezte, és már a halántékát masszírozta, hogy felkészüljön arra a masszív migrénre, amit Morzan miatt kapni fog. – Nem is jó rád az a ruha.

– Még – mutatott rá Morzan, és ledobta a használt eszközöket az asztalra, jobbra-balra fordította a fejét, hogy megcsodálja a kohl-vonalakat és vigyorgott. – Cimarí beleegyezett, hogy tanácsot ad, hogy milyen legyen a hajam, segít megfelelő méretű melltömést találni és megbűvöli a ruha hátát meg a derekát, hogy jobban passzoljon. Mármint, eszembe jutott, hogy felcsatoljak egy farpárnát, de attól olyan érzésem volt, hogy nagyon befúj a szoknya alá a szél.

– És.

– Mit és? Vannak részeim, amik ehhez nincsenek hozzászokva.

– Ugye tudod, hogy a nők viselnek alsóneműt?

– Tényleg? – fordul felé Morzan azonnal kerekre tágult szemekkel, de a szája sarkában mosollyal, ami azt jelentette, hogy csak játssza az agyát, hogy Galbatorixot idegesítse.

Ő pedig, ennek megfelelően, szó nélkül az ajtóra mutatott. Morzan hátravetett fejjel, kacagva távozott.

Galbatorix a fejét csóválta, és visszaült a foteljába, hogy a könyvével foglalkozzon, míg el nem kell kezdenie készülődni. Még jó, hogy őt nem lehet ilyen hülyeségekre rávenni, hát hol van még az este! Ostobaság ennyit készülődni egy bálra, hogy néhány ostoba nemes kedvéért produkálja magát.

Azért megfordult a fejében, hogy azt a selyemmellényét veszi föl, aminek az ujja mentén volt egy keskeny csipkeszalag, egy azon keresztülfutó szalaggal, ami csak a mellény feketéje mellett tűnt vörösnek. Az ő ízlésének határozottan sok volt, de Morzanon az imént olyan jól állt.

Megrázta a fejét és inkább lapozott. Aztán bosszúsan visszalapozott, mert ez az egész ruha-téma annyira elterelte a figyelmét, hogy azt se tudta, miről szólt az elmúlt néhány oldal.

* * *

Miután megszerezte a trónt – már legalább harminc éve, hogy repül az idő – természetesen átalakíttatta a palotát. Kipucolt egy rakás ízléstelen holmit, meg három szobára való szemetet, amit egy gyűjtögető életmódot folytató király hagyott maga után. Remekül felszabadította a helyet a kard-gyűjteményének.

A bálterem díszítése egy olyan dolog volt, amire nem akart egy gondolatot se fordítani, ezért a követőire bízta. Csak Morzant tartotta maga mellett, mert akkor készítette el a palotát körülvevő védővarázslatok zömét. Galbatorix is értett a stratégiához, természetesen, de Morzan ebben a tekintetben felettébb kreatívnak bizonyult. Tavaly történt az első bejutási kísérlet, ami nem akadt fenn azokon a varázslatokon, amit Morzan első lélegzetre, gondolkodás nélkül ledarált ötletei alapján készített. Morzannak természetesen azóta is dolga volt, hogy folyamatosan tesztelje a palota védelmét. Galbatorix értékelte volna, ha ezt nem észrevétlenül mögé osonással és lesből rátámadással tenné.

Annak is örült volna, ha valaha szakított volna rá öt percet, hogy parancsot adjon a bálterem átalakítására. A követői értettek a dolgukhoz, de azért belsőépítészeti megoldások kitalálását lehet, hogy soha többet nem fog rájuk bízni. Az aranyozott girlandok puszta mennyiségétől mindig elment az életkedve. Most a leghűségesebb követőjének úgy állt, hogy a falakon tekergő gusztustalanságok úgy fogták körbe a magas, karcsú alakját, mint egy díszes képkeret. A vékony derekát, a nyaka ívét, amit most tökéletesen látott, hála annak, hogy Morzan ugyanúgy feltornyozta a haját a feje tetejére, ahogy az mostanság divatos volt a hölgyek körében. Morzan esetében ez természetesen végtelenül előnytelenül nézett ki, hogy Galbatorixnak ingerenciája támadt odamenni, hogy kitépje belőle az összes csatot, és Morzan hullámos haja szabadon omoljon alá. Néha még az a karvastag fonat is zavarta, de természetesen megértette, hogy kényelmesebb volt úgy létezni. Ez viszont… Morzannak egyszerűen túl sok és túl hosszú haja volt ahhoz, hogy csak így feltornyozza.

A pillantása csak ezért tért vissza Morzanhoz újra meg újra. Semmi másért.

És főleg nem azért, mert Morzan egyáltalán nem zavartatta magát amiatt, hogy csipkés szaténruhát visel, ugyanúgy beszélgetett és nevetgélt, mint általában. Csakhogy ezúttal nem csak a hölgyek, de a férfiak is rajta felejtették a pillantásukat. Galbatorixban felmerült, hogy elmeséli nekik, hogyan esküdött neki hűséget Morzan. Esetleg el is játsszák, magához hívja a jobbkezét és letérdelteti, elmondatja vele az esküjét, hogy mindenki tudja, Morzan az övé.

Talán mégse kellett volna felvennie ezt a mellényt. Szűk volt és Galbatorixnak nehezére esett lélegezni.

Bárki próbált eddig beszélgetni vele, azt elhajtotta. Nem igazán érzett ingerenciát ahhoz, hogy mások hülyeségét hallgassa. Kialandí elsiklott efölött, mert megjelent mellette és Galbatorixnak nyújtott egy kupa gránátalmalevet. Mert nyilván.

– Milyen szép esténk van. Milyen kár, hogy Morzant konkrétan bármire rá lehet venni, nem igaz?

– Nem feltétlen – belekortyolt az italába, és megint Morzan felé pillantott. Ha már Kialandí felhozta, biztos nem furcsa, ha így tesz. – Emlékeim szerint az utolsó embert, aki megpróbálta rávenni valami megalázó dologra egy fogadással, leszúrta.

Kialandí hümmögött és elgondolkodva bámult Morzan felé ő is.

– Igazán leszúrhatta volna Formorát is. Örökké kísérteni fog ez a látvány.

– Mondj még ilyeneket és a végén elhiszem, hogy a tündék mégsem hisznek abba, hogy a ruha csak egy réteg a viselő és a világ között, nem pedig karakter-meghatározó elem.

– Ha mind hinnénk ebben, Morzanon most nem lenne szoknya, nem igaz? – sóhajtott Kialandí. Galbatorix nem felelt, mire hintázni kezdett a sarkán. – Kérdezhetek valamit, uram? De öhm. Kérlek, ne ölj meg.

A másik felé fordult, és addig nézte, míg Kilanadí meghajolt a tekintetének súlya alatt. Alig néhány másodpercbe tellett.

– Öm. Szóval. Igazából csak azt akartam kérdezni, hogy tudod, hogy Morzan tanárai többségükben tündék voltak, ugye?

– Volt szerencsém végighallgatni a panaszkodásait ezzel kapcsolatban, igen. Többször is.

– És bizonyára neked is tanították, hogy az általános emberi felfogás a szexről mekkora hülyeség.

– Ezért jöttél ide? – vonta fel a szemöldökét Galbatorix. – Ha megint problémáid vannak a birtokaidon garázdálkodó térítőkkel, ölesd meg őket.

– Nem, igazából az lett volna a lényeg, hogy egy kicsit már látszik rajtad, uram, hogy frusztrál Morzan. Szerintem simán benne lenne, ha meghívnád magadhoz egy estére…

Kialandí elhallgatott, amikor Galbatorix olyan közel lépett hozzá, hogy csaknem hozzáért. Nem tudta állni a pillantását, Galbatorix bal szemöldöke fölött nézett egy pontot.

– Nem tartozik rád, hogy mivel töltöm az éjszakáimat – sziszegte. – És menj el megvizsgáltatni a szemed. Bármit is láttál; rosszul láttad.

Hátat fordított Kialandínak és elmasírozott. Pofonegyszerű volt. Sokkal nehezebb volt az est hátralevő részében nem Morzanra nézni. Vagy álcázni, hogy ránéz. A fenének volt olyan kirívó, Galbatorix igazán nem tehetett róla, hogy a másik mindig úgy állt meg, hogy legalábbis a szeme sarkából látta őt. Ha nem ismerte volna Morzant, azt gondolja, hogy direkt csinálja.

Nehéz volt legyűrni azt a sajgást a mellében. Ostobaság volt, egy futó ösztön, ami abból a tényből született, hogy volt teste. De ahogy az uralma alá hajtotta minden érzését, beleértbe a félelmet és a fájdalmat, úgy meg fogja regulázni ezt a… bosszantó bizsergést is. Arra sarkallta volna, hogy megragadja Morzant és rárivalljon mindenkire, hogy az övé, egyedül az övé.

Semmi értelme nem volt. Hiába sorolta fel magának Galbatorix az észérveket, hogy Morzan felesküdött rá és nekiadta az igazi nevét, ezzel önmagát is, teljesen és véglegesen, nem akart elmúlni. Az egész teste sajgott tovább, olyan enyhe, mégis mindent betöltő fájdalommal, amivel Galbatorix nem tudott mit kezdeni.

* * *

Kialandí csak addig maradt a bálteremben, míg Galbatorix végre a másik irányba nézett, és ki tudott slisszanni az oldalajtón. Túl sokáig tartott. A szíve még mindig szaporán dobogott, amikor becsukta maga után az esküszegők termének ajtaját. Csak akkor merte kifújni a levegőt, amikor elengedte a kilincset.

– Mit csináltál, kicsi Kia, hogy így kiborultál? – csendült fel mögötte Formora csiripelése.

– Semmit.

– Ühüm. Azért láttam, hogy Galbatorix le akarja tépni az arcodat.

– Mondom, hogy semmit! – csattant fel és a testvérére meredt. – Itt te vagy az egyetlen, aki bármit is csinált!

Formora rá se nézett, az állát dörgölte és hümmögött. A kezében kártyákat tartott, vele szemben, az asztal másik oldalán, Cimarí ült unott arccal.

– Még csak most kezdtünk, oszthatok neked is.

– Nem. Kösz nem, megyek és… nem tudom.

– Hogy menekül a kis drága – kacarászott Formora. – Na, mit mondtál neki, hogy ennyire el akarsz tűnni? Félsz, hogy feketeseggű lettél?

Kialandínak az arcába szökött a vér.

– Nem mondtam semmi olyat, amit bárki más nem tett volna a helyemben!

Cimarí összeszűkült szemekkel vizsgálta őt.

– Kérlek, mondd, hogy nem beszéltél vele Morzanról.

– Mi? Nem! Miért tettem volna ilyet. Pff.

Cimarí értőn bólintott.

– Csodálom, hogy még életben vagy. Milyen virágot küldjek majd a temetésedre?

– Mi-mi-mi, miről maradtam le? – kapkodta a fejét kettejük között Formora. – Morzannak leszáradt és én nem voltam ott?!

– Nem fog ilyesmi történni – jelentette ki nyomatékosan Cimarí. Kialandí a tenyerébe temette az arcát. – Ez a hülye megpróbálta összeboronálni az urunkat Morzannal.

– Ja, hogy az? Kit érdekel.

– Azért nem teljesen ez a helyzet! – vitatkozott Kialandí. – Érdekelhetne! Lehet, hogy egyszer az életben vidám lenne!

– Ja, aztán mosolyogva ítéli halálra az embereket – bólogatott nagyokat Formora, és Kialandíra mosolygott. – Nem az a fajta, akin sokat változtat, hogy van ágymelegítője vagy nincs. És lehet, hogy Morzan szép, de ha egyszer leesik a pömpije, nem hiszem, hogy kelleni fog a királynak.

Cimarí bedobta a lapjait.

– Tudjátok mit, vitatkozzatok tovább nyugodtan erről a hülyeségről, nekem ehhez nincs cérnám.

– Hééé! – kiáltott utána Formora. – És akkor ki lesz a fogadásom független bírója?!

* * *

Az utolsó csepp a pohárban egy suttogás volt, ami éppen megütötte a fülét, és legnagyobb bosszúságára, nem tudta beazonosítani, honnan jött. Pedig azonnal megölte volna a nagyszájú nemest az arcátlanságáért.

– Ki hitte volna, hogy elég a tábornoknak szoknyát húznia ahhoz, hogy a királyunk tekintete végre megakadjon egy nőn…

Megdermedt. Aztán kényszerítette magát, hogy ellazuljon. Nem hallotta, hogy körülötte nevetni kezdtek volna, csak ezért nem rántotta elő a kardját, hogy halomra mészárolja ezt az értéktelen csürhét.

Átvágott a tömegen. Az elméje könnyedén siklott végig a jelenlévők pajzsán. Visszafogta magát, hogy annyit se érezzenek belőle, mint a pillangó szárnyának érintéséből. Az ötödik lépését tette, amikor megtalálta a pimaszkodó nemest. Még egyszer megemelte a kupáját, mintha az utolsó kortyot inná ki belőle, és az üres bensőbe súgta a varázsigét, ami miatt az a bolond le fog esni egy lépcsőn. Hogy összetöri magát, vagy meg is hal… vagy tanul belőle, vagy soha többet nem tesz megjegyzéseket.

Galbatorix letette a kupáját az első szembejövő pohárnok tálcájára, aztán leintette a heroldot, hogy ne merészelje bejelenteni a távozását és elsietett.

Fene egye meg Morzan széles vállát meg a karcsú derekát. Az izmos karjait, meg a szűk ruhaujjat, ami sejtette, hogy mi van alatta, de nem mutatta. Galbatorixnak össze kellett szorítania a fogát miatta. Akárki segített Morzannak méretre igazítani azt a nyavalya ruhát, a végén olyan passzosra sikerült, hogy Galbatorixnak a saját gallérját kellett kigombolnia, hogy végre kapjon levegőt. Gránátalmalénél valami erősebbre volt szüksége ahhoz, hogy megfeledkezzen a vörös szaténról és a fekete csipkéről.

Az öltözőszobájában bosszúsan letépte a nyakkendőjét, és komótosan gombolkozni kezdett. Nem hívott cselédet; maga is képes volt gondoskodni az ilyen apróságokról, ő nem szorult rá, hogy ilyen apróságokhoz is tucatnyian zsongják körbe.

A kézelője kigombolásának kezdett volna neki, amikor mögötte kivágódott az öltözőszoba ajtaja.

– Csakhogy megvagy! – Morzan hangja áthasította a magára kényszerített nyugalmat. – Már mindenütt kerestünk!

Lassan megfordult. És valóban, Morzan mögött Cimarí érkezett, szokás szerint olyan öltözékben, ami valahol a Rend repülős kabátja és a jelen férfi divat találkozásából született. A tünde nem viselt se szoknyát, se olyan hosszú köntösöket, amikben időnként a többieket látta.

A nő csukta be maguk után az ajtót, míg Morzan a hosszú szoknyát illetlen magasságokba húzva igyekezett olyan helyre állni, ahol nem döntött föl egyetlen könyvkupacot se. Galbatorixnak elképzelése sem volt róla, hogyan kerültek könyvkupacok az öltözőszobája padlójára. Lehet, hogy köze volt Morzan szemfestéséhez, meg a hirtelen jött szükségre, hogy kutasson.

– Kopogni ki fog? – kérdezte morózusan.

– Hát kérlek, majd kopogok, amikor nem kell úgy rohannom utánad, hogy fáj a lábam ebben a hülyeségben – fintorgott Morzan és kidugta a vékony selyemtopánkába bújtatott lábfejét a szoknya alól. Milyen érdekes, hogy egész csinosnak tűnt a lábán, de Galbatorix biztos volt benne, hogy amint leveszi és félreteszi, a cipő úgy fog kinézni, mint egy csónak.

Pislogott egyet és egyszerre tudatába került, hogy már vagy két másodperce bámulja Morzan lábát, meg a formás vádliját, meg hogy a térdénél is följebb húzta a szoknyát, és a púderszínű selyemharisnya mennyire…

Hallotta a nyakcsigolyái csikorgását, ahogy Cimaríhoz fordult:

– Mi folyik itt. – Tulajdonképpen lehetett volna büszke magára, amiért képes volt hidegen és megfontoltan szólni.

Cimarí az ujján kezdett számolni:

– Formora a fogadás másik résztvevője, ezért kritikus megállapítást a szabályok szerint nem tehet, Saerlith, Kieran és Enduriel már olyan részegek, hogy már a saját lábukon se tudnak megállni, én túl leszbikus vagyok, hogy hajlandó legyek ebben a szükségesnél nagyobb mértékben részt venni, Morzan pedig fél, hogy Kialandí megjegyzést tesz, ezért nem hajlandó megengedni neki, hogy ő ellenőrizze.

– Nem félek Kialandítól – prüszkölt Morzan.

– Akkor csak tartasz tőle, hogy kisember vagy – rántotta meg a vállát Cimarí. Oda se figyelt Morzan sértett szitkaira, Galbatorixhoz fordult. – Uram, kérlek. Volnál szíves igazságot tenni?

– Még nem mondtad, hogy miről van szó – mutatott rá Galbatorix türelmesen, annak ellenére, hogy a lüktető fejfájása egyre erősödött.

– Ó. Nos a…

– Mondtam – vágott a szavába Morzan és összefont karral, kihívóan nézett Galbatorixra. – Formora azt hiszi, hogy le fog száradni a pöcsöm. Ő nem nézheti meg, és nem, nem félek tőle, hogy Kialandínak nagyobb!! Nem akartunk téged zaklatni ezzel, de…

Egy nyikkanással elhallgatott, mert Galbatorix máris ott állt előtte és az összes szoknyarétegen keresztül rámarkolt a lába közére. Tökéletes volt a becslése arra, hogy hol találja, amit kell. Csak ki kellett vonnia Morzan átlagos magasságából, hogy most nem lovaglócsizmát viselt, hanem egy ilyen vékony talpú semmit, amiben valószínűleg lefagynak a lábujjai, ha túl sokat áll benne a kövön.

Morzan szája hangos kattanással csukódott be, a szemei kerekre tágultak. Kihúzta magát meglepetésében, és ó, kipirult az arca. Galbatorix mélyen a szemébe nézett, nem eresztette őt, de a szavait Cimarínak szánta:

– Még megvan. És ez a fogadás eleve hülyeség volt.

– Köszönöm az együttműködésedet, uram – hajolt meg. – Rám itt már nincs szükség.

Dicséretes gyorsasággal szívódott fel.

Galbatorix még egy lépést tett Morzan felé, nekiszorítva a tábornokát a falnak, ami megnyugtatóan semleges színű volt a bálterem csicsája után. Morzan megtalálta a hangját, de az rekedt volt és elhaló. Beleborzongott.

– Ha a kést keresed a szoknyám alatt, az a bal combomon van.

– Az indokot keresem, hogy miért… örülsz nekem ennyire.

– Ezt tényleg kérdezned kell? – nyüszített fel, és előrelendült, de Galbatorix elfordította a fejét.

Elengedte Morzant. Elhátrált.

– Torix…!

Morzan kétségbeesetten hullott térde előtte és utána kapott. Levert egy könyvkupacot, de Galbatorix ezt csak mellékesen érzékelte. Lefoglalta, hogy már látja a csatokat Morzan hajában.

A szükség, hogy helyreállítsa a világ rendjét, mindennél erősebb volt.

Kiszedte az első csatot. Aztán a következőt. Majd a harmadikat. Semmi változás nem történt, Morzan pedig beharapta az ajkát, amitől ő elveszítette a türelmét, és egy csattanós varázsszóval az összes csatot egyszerre húzta ki. Morzan felszisszent. Hogy megvigasztalja, a csatokat varázslattal a fésülködőasztalon álló egyik üres gyertyatartóba lebegtette, hogy Morzan ne is lássa őket. Hogy eszébe se jusson még egyszer használni azokat.

– Áll fel! – parancsolta.

Morzan engedelmeskedett. Galbatorix megragadta a ruhája elejét és – egy újabb elsuttogott varázsszó segítségével, mert ezeket az anyagokat még tünde erővel sem lehetett volna csak úgy eltépni, meg az ujjak miatt a ruha ott maradt volna a másikon, és akkor nem lett volna olyan teátrális ez az egész – leszaggatta Morzanról a ruhát.

A tönkretett szatén a földre hullott, együtt az alsóruhák nagyjával. Morzan ott állt előtte, pőre felsőtesttel, selyemharisnyában, könnyű, hímzett topánban. Hosszú haja lágy hullámokban hullott előre, kohl-lal kihúzott szeme lángolt.

– Változást hozok az udvarba – szólalt meg Galbatorix. Morzan pislogott és egyszerre… tartózkodóbb lett, ami fájt, és érezte, hogy azt a fájdalmat csak azzal szüntethette meg, ha közelebb került hozzá. – Nem tűröm többé, hogy az urak úgy nézzék a hölgyeket, mintha egy darab piacra szánt hús volnának. Főleg nem akkor, ha te vagy az a hölgy.

Két kéz pihent meg Galbatorix vállán, amibe csaknem beleremegett. Két kéz csúszott a nyakára, és a teste lángolni kezdett. Két hüvelykujj simított végig a szakállán, és nem bírta tovább, átkarolta a másikat, közel rántotta magához. Morzan arcán széles vigyor ömlött szét.

– És ha mostantól csak neked vennék föl ruhákat? – dorombolta.

– Nem – szegte fel az állát Galbatorix, kapaszkodva az uralkodói büszkesége utolsó morzsáiba. – Mostantól csak nekem veszed le őket.

– Remek feltételek, uram. Kívánod most azonnal megpecsételni az egyezségünket?

Az a pimasz lehajolt és csókot lehelt a szája sarkába. Galbatorix keze ökölbe szorult Morzan hátán, némi hajjal az ujjai között. Megrántotta. Morzan torkából mély mordulás tört fel, és szorosan átölelte.

Különös érzések, érzetek kergetőztek benne, amiktől a szíve olyan gyorsan vert, mint ahogy a csatatéren. A felükre nem is volt szava, de anélkül is tudta, hogy mit akar.

– A hálószobámig ki fogod bírni. Nem csinálok ennél is nagyobb rendetlenséget a könyveim között.

Vége